Csuda jó mesék

Apáti Kovács Béla

Tudós macska

 

Szomszédunkban lakott egy öreg néni. Volt neki egy macskája. Senki sem tudta honnan jött ez az állat, egyszer csak az öregasszony mellett termet és egész nap a szoknyája körül sündörgött. A néni befogadta, és minden jóval ellátta. Kapott enni, finom, langyos tejet, télen meg melegedhetett a kályha közelében. Egyszóval úri dolga volt a macskának.

Irigyelték is ezért a szomszéd cicusok. Legszívesebben még a faluból is kikergették volna, ha lett volna bátorságuk. Ugyanis az a hír járta, hogy a néni macskája egy tudós állat. Olyan okos, hogy párja nincs a nagyvilágágon. Még a neves professzorokat is lepipálja tudásban.

Ezért aztán mindenki, ha tehette elkerülte. Az emberek csak messziről sandítottak feléje és háta mögött irigyen összesúgtak:

–Ez ám az okos macska. Nincs még egy ilyen a széles földkerekségen.

Ez lett a macska veszte. Annyira elbízta magát, hogy nem lehetett bírni vele. A gazdája főztjét állandóan kritizálta. Soha nem tetszett neki, amit az öregasszony adott neki. Mindig volt valami kifogása az elébe rakott étellel. Hol túl meleg, hol túl hideg volt. Ilyenkor mérgesen rámordult szegény szomszéd nénire:

–Megint milyen ételt raktál elém? Igazán már megtanulhattad volna, hogy mi macskák nem szeretjük a forró tejet. Tessék lehűteni, de szaporán!

–Kicsi cicám, legyél türelmes! - kérlelte a néni. - Várj egy kicsit és a tej magától is meghűl!

–Nem várok egy percig se! Most azonnal akarok tejet inni - nyávogott türelmetlenül a macska.

Szegény öregasszony nem tudta, mit tegyen. Nyáron nem egyszerű dolog lehűteni a forró tejet. Ilyenkor a legcélravezetőbb, ha az ember türelmesen vár. A macska erre nem volt hajlandó. Azonnal akarta lafatyolni a kedvenc eledelét. Mikor látta, hogy gazdája nem tesz semmit az érdekébe, mérgesen felcsattant és mondta:

–Vedd, tudomásul elmegyek világgá. Keresek magamnak egy jobb gazdát. Különben is egy ilyen tudós macska, mint én, jobb helyet érdemel. Meglásd a városban az emberek majd hajlongani fognak a tudásom előtt. Még az is lehet, hogy megválasztanak az egyetem főprofesszorának. Isten áldjon! Engem többé nem látsz ebben a házban.

A tudós macska vette a batyuját és elindult világgá. Úgy kiment a házból, hogy még vissza sem nézett. Ez a néninek nagyon fájt. Szíve összeszorult és két nagy könnycsepp csillogott a szemében. Elhagyta kiscicája, akit annyira szeretett.

Ment a macska vállán cipelve a batyuját. Valójában fogalma sem merrefelé induljon el. Valami azt súgta neki, hogy a közeli nagyvárosba kell mennie, mert ott tárt karokkal fogják várni az egyetem professzorai.

Kiérve a kapun az útja egy takaros ház előtt vezetett el. Itt lakott a félelmetes Bodri kutya a macskák réme. A nagy ábrándozásban egészen megfeledkezett róla. Pedig jobban tette volna, ha vetett volna rá egy pillantást. Akkor is Bodri a kapunál szunyókált. Ráadásul most még a kapu is nyitva volt.

 Lett is ebből igen nagy baj. Amint a kutya meglátta a közeledő macskát, mindjárt felugrott és a világgá menő állat előtt termet. Mintha csak azt mondta volna. "Most felfallak."

Mit lehet ilyenkor csinálni? Ez még egy tudós macskának is igen nagy kérdés. De még az is előfordulhat, hogy nem tudja rá a választ.

Meghűlt benne a vér, amikor meglátta maga előtt a félelmetes fenevadat. Végső elkeseredésében ijedten felborzolta a szőrét és mérgesen fújt a kutya felé. Bodrit ez nem rettentette el, sőt csak jobban feltüzelte, hogy végezzen ősi ellenségével.

A tudós macskának az volt a szerencséje, hogy a közelben volt egy magas fa. Köztudott a macska jó famászó és egy szempillanat alatt fenntermett a legmagasabb ágon.

–Ne menekülj el előlem! - mordult rá dühösen Bodri. - Hiába vagy tudós macska egyszer úgyis elkaplak.

Leheveredett a fa alá és várt. Talán azt remélte, hogy majd csak lepottyan, mint egy érett alma.

A járókelők vették észre a fán kuksoló ijedt macskát. Mindenki jót nevetett rajta. Csak a néni futott ijedten az utcára és próbálta lecsalogatni kedves állatát. Megkérte a kutya gazdáját, hogy amíg valahogyan le nem imádkozza a bajuszkirályt a fáról, addig Bodrit kösse meg hátul az udvarban. Amikor ez megtörtént és nem volt látható az ellenség, a tudós macska igaz próbálkozott a lejövetellel, de valahogy nem sikerült. A lefele jövet nem volt olyan könnyű, mint felfelé. Egyszer csak elfogyott a macska bátorsága és riadtan nézett a nénire, és a lent álldogáló emberekre.

–Létra kell - szólalt meg valaki. - Létrával le lehet hozni a cicust.

–De kihozza le? - kérdezte tanácstalanul a néni. - Én ugyan fel nem mászok oda.

–Majd én - jelentkezett egy fiú.

Hamarosan egy létra is előkerült és vállalkozó kedvű fiatalember segítségével felmászott a fára, ahol a macska remegve várta a sorsát.

Engedte, hogy megfogják, és lehozzák. A tudós macska megkönnyebbült, amikor újból a gazdája karjaiban érezhette magát.

–Gyere, kiscicám - mondta a néni - bizonyára már meghűlt a tejecskéd!

Jó volt ezt hallani. Valójában már nem is kívánkozott világot látni. Remek lesz neki itt a néni házában is.

Otthon szép, komótosan megitta a tejet, és az öregasszony ölébe kuporodott. Dorombolva elaludt, és arról álmodott, hogy híres professzor volt egy nagyvárosban.

Itt a vége, fuss el véle! Ti is bújjatok gyorsan az ágyba, és álmodjatok szépeket!

 Jó éjszakát gyerekek!

Apáti Kovács Béla 

Lombos platánfa meséje

  

Minap pár napra be kellett feküdnöm a kórházba kivizsgálásra. Meleg nyári nap volt. A nappal még csak eltelt valahogy, de az este mindig szomorú fekve egy kórházi ágyon. A forróság miatt nyitva volt az ablak. Amint ott feküdtem és néztem a hófehér plafont egyszer csak valaki megszólított. Ketten voltunk a kórteremben, de betegtársam már rég aludt.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eleinte azt hittem, hogy képzelődöm, vagy tán egy pillanatra elszundítottam és csak álmodtam az egészet.

Nem sokáig lehettem ebben a tudatban, mert az előbbi hang újból megszólított.

–Ugye, nem tudod, ki vagyok?

Megvallom fogalmam sem volt róla. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy vajon ki tréfálkozik velem?

–Ki szólt hozzám? – kérdeztem és körbenéztem a kórteremben. – Nem látok senkit. Ne tréfáljon velem!

–Ha tudni akarod, ki vagyok, akkor nézz ki az ablakon! Ott megláthatsz. Éppen az ablakod előtt állok. Én vagyok a platánfa.

Amint kicsit nyújtózkodtam az ágyban megpillantottam az ablak előtt álló terebélyes platán lombozatát. Igaz még mindig nem tudtam, hogy mit akar tőlem, és főleg az volt a furcsa, hogy egy fa beszélni tud.

–Igen, már látlak – mondtam szinte súgva, nehogy valaki meghallja, és azt gondolja rólam, megbolondultam, amiért magamban beszélek.

–Nem kell félnek, senki sem fogja meghallani beszélgetésünket. Ezt csak mi halljuk és értjük – igyekezett megnyugtatni a platán, miután látta zavaromat.

Kissé megnyugodtam. Valójában még mindig nem tudtam felfogni, hogy mindez valóság vagy álom.

Nem volt időm sokáig töprengeni ezen. A fa sűrű lombjai közül hallottam a platán szavait:

–Emlékszel, egyszer nagyon régen, amikor kisgyerek voltál és valamiért kórházban kerültél. Sokat sírtál, és már szerettél volna hazamenni, akkor is egy öreg platán mesélt neked azon az estén. Meséje ringatott álomba. Tudod, az a platán volt a nagyapám. Szegény már nagyon öreg és nem tudott eljönni hozzád. Ő küldött el, és kért meg, hogy meséljek neked, természetesen, ha akarod.

Akkor emlékeimben felvillant az a távoli múlt. Valóban talán öt vagy hat éves lehettem, amikor kórházba kerültem, és egyik fülledt, nyári este az ablak előtt álló platán mesélt nekem, és megnyugtatott, hogy nemsokára hazamehetek. Milyen jó is volt hallgatni meséit. Senki sem tud olyan szépen mesét mondani, mint egy platánfa. Azok a csodás mesék, történetek még mindig itt vannak a fülemben. Lám – lám újból eljött, hogy vigasztaljon. Igaz az unokáját küldte, de akkor is szép tőle, hogy gondolt rám, és segíteni akart.

Olyan jó volt újból gyermeknek lenni. Ámulni az ablakon túli világra és hallgatni a platán szebbnél szebb meséit. Állítólag egy ilyen terebélyes fa annyi mesét tud, amennyi levél van az ágain.

Az esti szürkületben kilestem az ablakon, és igen csak meglepődtem. Ezen a fán annyi levél volt, mint égen a csillag és réten a fű.

Kíváncsiságom egyre fokozódott. Türelmetlenül vártam, vajon melyik meséjével kápráztat el? Tud-e még valami újat mesélni nekem?

Becsuktam szememet, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, és vártam. Titkon azt gondoltam, én már minden mesét ismerek és hallottam. A platánfa nem tud olyat mondani, amelyről ne lenne tudomásom. Már előre eltervezte, miképp fogom kissé fölényesen mondani: „Ezt a mesét már hallottam.”

Így utólag most már tudom, nem volt ez szép tőlem. Hiszen ez a derék fa nekem akart jót, azzal, hogy megkönnyíti a kórházi óráimat. Nem is tudom, hogyan juthatott ilyen az eszembe.

A fa levelei ide – oda ringatóztak az esti lágy szellőben, mintha csak el akarták volna játszani a mese történetét.

Feszülten figyeltem, és vártam a mesét. Nem tellett bele sok idő, a platán mesélni kezdett kedves, lágy hangján.

Szerettem volna hangosan felkiáltani: „Ismerem ezt a mesét. Mondjál valami mást!” De bármennyire is figyeltem és próbáltam az emlékeim közt kutakodni, hogy ismerős-e. Minden igyekezetem ellenére a platán fa olyat mondott, amit még nem hallottam, és olvastam. Hogyan is hallhattam volna, hiszen, amint már említettem ezek a fák annyi mesét tudnak, amennyi levél van az ágaikon. Az ablak alatt álló fa igen nagy és terebélyes volt megszámlálhatatlan ágakkal.

Én is naiv, hogyan is gondolhattam, lepipálhatom mesélőmet.

Nem tudom, azon az estén hány csodásabbnál csodásabb mesét mondott nekem a platánfa. Egyszer csak azt vettem észre, hogy reggel lett. Hétágra sütött a Nap és kórház szobáiban a betegek lassan ébredeztek.

Jövés – menés volt hallható mindenfelől. Kissé meg is feledkeztem a platánról. Csak akkor jutott eszembe, amikor az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta.

–Atya úristen! – cikázott át az agyamon, mint a villám. – Hiszen tegnap este ezzel a fával beszélgettem és ő ringatott álomba gyönyörű meséivel. Milyen jó is volt hallgatni azokat, még így megőszült fejjel is. Nincs is jobb, mint egy szép mese. Akkor is segített, feledtette velem a fájdalmat és szomorúságot, amikor gyermek voltam. Úgy látszik, mindenhová elkísér és velem van. Csak köszönettel tudok lenni iránta.

Alig vártam az alkalmat, hogy megkérdezzem tőle, szokott-e másoknak is mesélni? Gondolom, ezek az öreg fák nem csak azért vannak, hogy árnyat adjanak lobjukkal a forró napsugarak ellen, hanem meséljenek az embereknek, s főleg a kicsi betegeknek, akik láztól elgyötörve fekszenek a kórházban.

Amint írásom elején említettem, csak pár napig voltam kórházban, és hamarosan eljött a szabadulásom órája.

Utam a terebélyes platánfa előtt vezetett el. Egy rövid időre megálltam, és kezemet simogatón végighúztam vastag törzsén. Féltem kinyitni a számat. Az utcán rengeteg ember volt. Különben is a fák képesek olvasni az emberek gondolataiban. Biztosan tudom, megértette, amikor magamban mondtam, és felnéztem rá:

–Köszönöm, kedves platánfa, hogy este meséltél nekem!

 

 

Apáti Kovács Béla

Kígyó a kertben

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek. Nem is olyan régen történt. Cseresznyét szedtem és a fűben egyszer csak egy barnás színű kígyót vettem észre. Ott napozott szépen összetekeredve, mit sem sejtve, hogy vendég érkezik a kertbe.

Megvallom először meglepődtem, és hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Mindenkiben van egy kis félsz, ha kígyóval találkozik. Az ősi ösztön, hogy a kígyó az csak veszedelmes, rossz állat lehet. Lehet, hogy ezt a tévhitet Ádám, Éváig lehetne visszavezetni. Az emberek többsége irtózik ettől a csúszó-mászó állattól.

Én is így voltam vele ott a cseresznyefa alatt. Tudom sokan ilyen esetben botot ragadnának, és agyon vernék.

Tegyük szívünkre kezünket, ha nem ez az első gondolatunk. Undorodunk a hüllőktől. Pedig nincs igazunk. Szegény jószágok jobban félnek tőlünk emberektől, mint mi tőlük.

Ez a kígyó is ijedten rezzent össze, amikor meglátott, meghallotta lépteimet és mindjárt menekülésre fogta a dolgot. De az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Megállt és a magas fű közül rám emelte zöldes szemeit.

Bizonyára támadni akar - gondoltam. - Különben, miért nem tűnne el villámgyorsan.

Nem tudtam, mit tegyek? Maradjak vagy elszaladjak? Végül várakozó álláspontot választottam. Vártam, mi fog történni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem egy kicsit. Végül a kígyó így szólt hozzám:

–Ne félj, és te se bánts engem?

Ezen nagyon elcsodálkoztam. Még sohasem hallottam beszélő kígyót. Ilyen nincs. Kígyók nem tudnak beszélni, legfeljebb sziszegni.

–Te tudsz beszélni? - kérdeztem egy kis idő elteltével, és alig kaptam levegőt a meglepetéstől.

–Ha nagyon akarunk, akkor tudunk és értjük az emberi nyelvet. Csak ti emberek nem akartok megérteni bennünket. Rettegtek tőlünk, és irtatok bennünket. Pedig, ha nem bántatok, mi sem támadunk meg benneteket. Lehetnénk jó barátok is, ha ti is akarnátok. Leszel-e a barátom? - kérdezte váratlanul.

–Barátod? - ért váratlanul a kérdés. - Egy kígyónak legyek a barátja?

–Igen. Miért ne? Egy kutya vagy macska mennyivel jobb barát, mint egy kígyó?

–Nem is tudom - válaszoltam. - Még sohasem hallottam, hogy az embernek kígyó a barátja.

–Látod, ez a baj veletek emberekkel. Nem mertek elszakadni a megszokott dolgoktól. Bezzeg, ha kutya lennék, akkor most itt gügyörésznél nekem. Simogatnád a hátamat és tán még egy nagy csontot is dobnál nekem, hogy bebizonyítsd barátságodat. Ugye?

Igazat adtam a kígyónak. Valóban, ha a kertünkben egy aranyos kiskutyát találtam volna, akkor minden jóval elláttam volna és talán még az ölembe is vettem volna, hogy megszerettessem magamat. De mivelhogy csak egy kígyóról van szó, bizalmatlanul fogadom baráti ajánlatát.

Ki fogja nekem elhinni, hogy összebarátkoztam egy hüllővel és most már igazi, jó barátok vagyunk? Emberek elképedve fognak rám nézni és talán sokan még tőlem is megundorodnak, amiért az Édenkert hazug állatát a keblemre vonom.

Nagy bajban voltam ott a kertben. Szívem mélyén mindenben a kígyónak igazat adtam. Ennek ellenére mégsem tudtam, mit tegyek?

Nem tudom, más volt-e ilyen helyzetben? Ha volt, akkor jó lenne tudnom, hogyan oldotta meg?

Mi emberek, azt gondoljuk, nálunknál nincsen okosabb lény a földkerekségen.

Nézzük meg csak viszonyunkat az állat és növényvilággal! Történelmünk során csak pusztítottunk. Állatok százai, ezrei pusztultak ki miattunk. Kapzsiságunk az oka, hogy lassan már nem lesz erdő a Földön. Minden fát kivágunk, pusztítjuk környezetünket. De még saját magunkat sem kíméljük. Háborúzunk egymással és amerre csak járunk vér és szenvedés.

Nem szörnyű ez?

Még nekem van félnivalóm ettől a kígyótól? Hiszen előbb a barátságát ajánlotta  fel nekem. Talán bennem látta az emberiség érdemes lényét, akivel barátkozni kell, hogy a világ holnap jobb és szebb legyen.

Igen el kell fogadni ezt a barátságot. Félre az előítéletekkel. Ez a kígyó küldöttségként jött, hogy már legyen vége az esztelen önpusztításnak. Mi emberek vagyunk a veszélyesek saját magunkra és, ha nem változtatunk ezen gyorsan, akkor fajunk mindörökre eltűnik a földgolyóról, és nem fog utánunk maradni semmi, ami nagyságunkat hirdetné.

A kígyó még egyszer rám nézett és kérdezte újból:

–Nos, leszünk barátok?

Erre én, nem tudom, mi adott erőt gyors elhatározásomra vidáman elkurjantottam magamat:

–Naná, hogy leszek. Mától kezdve a barátod vagyok. Kezet rá!

Alig, hogy ezt kiejtettem a szám, el is szégyelltem magamat. Hiszen kígyóknak nincs keze, se lába. Milyen ostoba is vagyok. Valami mást kellett volna mondanom. De ezen a kígyó barátom nem sértődött meg. Sőt elmosolyodott és hegyes nyelvét felém nyújtotta.

Máskor ez, bizonyára félelmet keltett volna bennem és ijedten elrohantam volna. Ellenben most a nyelve villanása és az azt követő sziszegő hang barátságos volt.

–Akkor ezentúl, mi már barátok vagyunk - mondta a fűben tekergő kígyó. - Ha legközelebb találkozunk itt a kertben nem fogunk félni egymástól.

–Igen - válaszoltam. - És ugye majd sok, szép dologról fogsz mesélni nekem?

–Az csak természetes. Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk. Sok az elvarratlan szál, melyeket nekünk kígyóknak és embereknek rendeznünk kell.

Ebben is igazat adtam neki. Meg kell változni a világnak, ha nem akarunk katasztrófát. Tudom, ez nem lesz könnyű feladat, de meg kell próbálni, még ha oly nehéznek is tűnik.

Még egy ideig beszélgettem a kígyóval, de mennie kellett. Várták a többiek, hogy megvigye a hírt sikerült meggyőzni egy embert, hogy éljenek békességben, és tegyenek érte, hogy a világ jobb legyen!

Apáti Kovács Béla

Kicsi pékinas 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de még az égig érő hegyen is, egy városkában élt egy pék. Olyan finom és ropogós kenyereket sütött, hogy messzi vidékről a hírére jártak.

A pékség előtt minden nap emberek állat és várták, hogy kisüljön a kenyér.

Mindenki szerette a péket. Nem csak azért, mert finomakat sütött, hanem az olcsósága miatt is. Nem úgy, mint a városka másik pékje. Annál mindig sületlen volt a kenyér, és azt nagyon drágán adta. Üzletébe csak ritkán tévedt be vevő.

Ha idegen járt a városban, és véletlenül be akart menni a boltba, hogy kenyeret vegyen, az emberek lebeszélték róla. Jobban teszi, ha elmegy a másik pékhez.

Ezért a kapzsi pék nagyon haragudott. Szünet nélkül azon törte a fejét, hogyan lehetne lejáratni a kollégáját. Különféle terveket eszelt ki, amelyekkel magához csábítsa a vevőket.

Ahol csak tehette, mindenhol elhíresztelte, hogy a másik pékségben homokból sütik a kenyeret liszt helyett. De mit sem segített ez. Senki nem hitt neki. Csak meg kellett nézni a portékát és érezni annak a kellemes illatát, azonnal lehetett tudni, mindez hazugság.

Számtalan dologgal próbálkozott a kapzsi, irigy pék. Már csak arra számíthatott, hogy vetélytársa meghal, és akkor ő lesz az egyedüli pék a városkában.

Nem alaptalanul várt erre. Akitől tartott, az már nagyon öreg volt. Napról napra fogyott az ereje. Az emberek azt suttogták az utcán egymásnak, hogy szegény pékmester nem sokáig bírja. Fájt a lába, fájt a dereka, mindenféle baja volt. Kérdezgették is tőle, mi lesz, ha már nem tud dolgozni.

–Aranyoskáim, akkor lehúzom a rolót, és bezár a pékség. Mehettek az alvégre a másik pékhez kenyeret venni – mondta szomorúan.

–Jaj, Istenem! – sipítozott egy asszonyság. – Az a pék ehetetlen kenyeret süt.

A pék széttárta karaját, s ezzel jelezve, ez ellen nem tud tenni semmit.

A vásárlók közt volt egy fiúcska, édesanyjával jött el a pékségbe. Egyszer csak váratlanul az emberek elé furakodott.

–Bácsi, tanítson meg engem, kenyeret sütni! Szeretnék beállni pékinasnak.

Mindenki elmosolyodott. Valaki hátul a boltban megjegyezte:

–Kicsi vagy te még ehhez.

–Nana! – csillant fel az öreg pékmester szeme. – Én is ekkortájt voltam, amikor édesapám pékinasnak adott. Ha komolyan gondoltad, amit mondtál, akár holnap már jöhetsz tanulni a mesterséget. De ne feledd, egy péknek korán kell kelnie, hogy az emberek asztalán már reggel ott legyen a finom, friss cipó a reggelihez.

–Ez legyen az én gondom, mesteruram – csapott az öreg pék markába.

Az emberek nem sokat adtak a gyerek szavára. Úgy gondolták, holnapra elfelejti az egészet. Nem fog ő éjjel felkelni, hogy kitanulja a kenyérsütés mesterségét.

Mindenki legnagyobb csodálkozására, a fiúcska érkezett legkorábban. A városka toronyórája alig ütötte el az éjfélt, s már a pékség ajtaja előtt toporgott.

–No, fiam, látom nem vagy akárki – dicsérte meg az öreg pék. – Még azt sem tudom, hogy hívnak?

–Palkó a nevem, mesteruram – válaszolta illemtudóan.

–Rendben, Palkó. Gyere velem, végigvezetlek a pékségen. Elmagyarázok mindent, hogyan lesz a hófehér lisztből finom, ropogós kenyér. De jól jegyezz és figyelj meg mindent, mert csak egyszer fogom elmondani.

Elindultak helyiségről helyiségre. Palkó figyelte öreg mesterének minden mozdulatát. Jól az eszébe véste, miből mennyit kell a kenyérbe tenni. Agya úgy vágott, mint a borotva. Harmadnapra meg is tanulta a kenyérsütés összes fortélyát. Ő is éppen olyan finom kenyeret sütött, mint az öreg pék.

–Most már nyugodtan megpihenhetek – mondta a pékmester. – Mától, Palkó te fogod a kenyeret sütni. Rád ruházok mindent. Szeresd mesterségedet tiszta szívedből és akkor meglásd, minden a legnagyobb rendjén lesz! Soha ne csapd be az embereket! Ha csak egyetlen egyszer is kapzsi leszel, a vevők elpártolnak tőled, és soha többé nem nyitnak be üzletedbe.

Palkó megfogadta az öreg pék tanácsát. Mindjárt neki is állt kenyeret sütni.

Amikor ezt az irigy, kapzsi pék megtudta, kuncogott magában. Tenyerét dörzsölte örömében. Úgy gondolta könnyedén túljárhat a fiúcska eszén.

Álruhát öltött, és köpönyege alá egy cipót rejtett, amibe belesütött egy kígyót. Azt tervezte, hogy a kenyérboltban a többi közé csempészi a kenyerét. Ha majd valaki megveszi, s felvágja egy kígyó fog belőle kimászni. Ez elegendő lesz, hogy híre menjen, milyen kenyeret süt Palkó. A városiak soha többé nem mennek be a boltjába kenyeret venni.

Majdnem minden úgy is történt, ahogyan eltervezte. Álruhában senki nem ismerte fel. Idegen vándornak hitték, aki vásárlás céljából ment be a pékségbe. Vett is egy picinyke veknit. Olyan kicsi volt, hogy egy egér nem lakott volna jól vele. Még erre is sajnálta pénzét. Pedig csak egy vacak garasba került. Azalatt, hogy a boltban válogatott a kenyerek közé csempészte, amit magával hozott.

Kiment a pékségből és elbújva az utcán, várta, mi fog történi.

Nem sokáig kellett várnia. Egyszer csak egy szegény asszony hangosan felkiáltott, amikor arra kérte Palkót, hogy vágja ketté a kenyeret.

–Hiszen ebben három aranytallér van – mondta csodálkozva.

Palkó sem értette, ezért felvágott egy másikat is. Lássatok csodát abban is volt három aranytallér. Így minden kenyérben, amit akkor reggel kisütöttek.

–Akkor ugye nem kapom meg ezt a fél kenyeret? – kérdezte a szegény asszony.

–Dehogy nem – válaszolta Palkó. – Kifizette az árát, most már minden a magáé, ami benne volt. Sőt a többit is szívesen eladom a szokott áron mindenestül.

Vitték is az emberek a kenyeret, mint a cukrot. Örültek a három szépen csillogó aranytallérnak.

A kapzsi, irigy péket majd megütötte a guta. Gyorsan haza loholt, és újból sütött magának egy kígyós kenyeret, azt remélve, hogy a csoda megismétlődik.

Meg is ismétlődött, de nem úgy, ahogy képzelte. Amikor kettétörte a kenyeret egy tucat mérges kígyó tekerőzött ki belőle egyenesen a pék felé tartva.

Ha nem szaladt volna el, akkor bizony könnyen porul járhatott volna.

El is kotródott a városból. Soha többé még csak a környékére sem nézett. Talán még a világból is kiment szégyenében. Ki tudja, hol talált új otthonra? Ha talált is véletlenül valahol, akkor remélhetőleg egy életre megtanulta nem szabad kapzsinak, irigynek lenni.

Tudom, most azt hiszitek véget ért a mesém, de még azt el kell mondanom nektek, amiről majdnem megfeledkeztem, hogy az öreg péknek volt egy csodaszép leánykája. A két fiatal egymásba szeretett, majd hamarosan összeházasodtak. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

 

Apáti Kovács Béla

Bajuszkirály

 

Egyszer réges-régen volt egy ember. Hosszú bajszáról volt híres, ami legalább háromszor körbeérte a földgolyót.

A hosszú bajusz csodájára messzi földről is eljöttek és álmélkodva nézték, ahogyan gazdája reggelente fésülgeti nap, mint nap.

Nem volt egyszerű feladat megfésülni ezt a tekergő arcdíszt. Felesége segített neki. Ilyenkor az asszonyka elszaladt a bajusz végéig és ott jó erősen megmarkolta. Amikor elkiáltotta magát az ember nekilátott a fésülésnek.

Egyik reggel az ember felesége megunta a szaladgálást és ezt mondta a férjének:

– Drága férjuram, nem segítek tovább a bajusza fésülgetésében. Egyre hosszabb és maholnap már a holdig ér. Hogyan menjek a holdig? Nem vagyok madár. Nincsenek szárnyaim. Javaslom, vágja le a bajszát! Szabaduljon meg ettől az ékességétől! Meglássa magának is jobb lesz!

Nem tetszett ez az embernek. Mérgesen nézett a feleségére.

– Még hogy levágjam a bajszomat? – hördült fel. – Soha, inkább tőled válok el. Ha nem tetszik a bajszom, akkor szedheted a sátorfádat! Ne is lássalak többé.

A felesége egy kicsit dünnyögött, hogy férje a bajszát jobban szereti, mint őt. Végül belátta jobban jár, ha hallgat urára, és elmegy a háztól.

Egyedül maradt az ember a hosszú bajszával. Ez még rendjén is lett volna, csak az volt a baj, hogy nem volt senki, aki segített volna a bajuszfésülésben. Egyedül sehogy sem sikerült rend behozni a szőrszálakat. Hiába igyekezett, cibálta ide – oda, de valahogy sehogy sem jutott el a végéig.

Bánta már, hogy elküldte a feleségét. Talán könyörögnie kellett volna neki, hogy maradjon vele és segítsen. Most már késő bánat, a feleség hét határon túl van. Ilyen hosszú bajusszal nem lehet utána menni.

Elhatározta, hogy keres magának egy bajuszfésülő menyecskét. De miképpen csábítsa magához. Amint bárki meglátja a hosszú bajszát, mindjárt megijed tőle és elszalad.

Valamit ki kell találni. Valami okosat kell mondani, hogy a menyecskék százával tóduljanak a házába.

Szólt a kisbírónak, hogy dobolja ki a városka főterén: A király, fésülő-lányt keres szolgálatra.

Másnap el is hangzott a felhívás, aki csak hallotta, annak mindnek felkeltette az érdeklődését és álmodozni kezdtek. Milyen jó lehet egy királyi fésülő lánynak. Reggel megfésüli a fenséget és egész nap sétálgathat a virágoskertben vagy pihenhet, nagyokat aludva a selyem pamlagon.

A városkában élt egy asszony és volt neki három szép lánya. Mondta is az elsőnek, a legidősebbnek:

– Menjél lányom! Legyél a királyfésülő-lánya! Meglásd, nagyon jó dolgod lesz!

El is ment a legidősebb lány a bajuszos emberhez és, amikor megtudta, kit és mit kellene fésülni, mindjárt vissza is fordult. Otthon nem árulta el, hogy nem a király keres fésülő lányt, hanem azt füllentette meggondolta magát.

Az asszony mondta a középső lányának:

– Menjél lányom, próbálj szerencsét a királynál!

A középső lány is elment a bajuszos ember házához, de neki sem tetszett a munka és inkább haza ment. Ő sem árulta el, hogy igazából miről van szó. Hagyta, hogy a legkisebb lány is elmenjen. Biztosak voltak benne, hogy neki sem fog tetszeni a bajuszfésülés. Már előre kuncogtak testvérükön.

Alig, hogy elment kiálltak a kapuba és ott várták húgukat, amint majd jön vissza a bajuszos ember házából csalódottan.

De bizony nem jött. Várhatták estig, sőt másnap reggelig is, a legfiatalabbik lány nem jött vissza. Elvállalta a bajuszfésülést. Amint megegyeztek a munkában, azonnal neki is látott a már napok óta nem fésült kesze-kusza hosszú bajusz kifésülésének. Pár nap alatt a szőrszálak úgy összekeveredtek, hogy három hétig tartott, amíg a lány rendet rakott közöttük.

A munkát az ember orránál kezdte és így haladt a vége felé. Amint már mondtam a bajusz igen hosszú volt. Először csak a házból ért ki, majd a városkából és ekkor egy nagy sötét erdőbe tévedt. Itt is serényen fésülte gazdája ékességét, amikor egy aprócska manó toppant eléje.

– Te lány, adj egy szál bajuszt! Egy mély kútba pottyant a varázs aranygyűrűm gyémántokkal kirakva. Azzal szeretnék leereszkedni és megkeresni a kút vízében.

Eleinte a lány szóba sem akart állni a manóval és már azon volt, hogy elküldi, amikor eszébe jutott, jó lenne neki is egy ilyen varázs aranygyűrű.

– Mit adsz cserébe, ha kapsz tőlem egy bajuszszálat?

– Kérhetsz tőlem bármit – mondta a manó.

– Rendben – válaszolta a lány. – Kapsz egy bajuszszálat, de ha becsapsz, akkor csúnyán megjárod.

– Ettől nem kell tartanod. Egy manó mindig állja a szavát.

Ezzel megegyeztek és a lány kitépett egy hosszú bajuszszálat az ember orra alól, aki erre fájdalmasan felszisszent:

– Ne olyan vadul, mert még kitéped az orrom.

– Bocsánat gazdám, amiért ügyetlen voltam!

A kitépett bajuszszálat átadta a manónak. A lány követte, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe meglépni.

Egy – kettőre odaértek az erdei kúthoz és a manó a bajuszszál segítségével leereszkedett. Szerencsére nem sokat időzött lent a vízben. Hamar megtalálta, amit keresett és boldogan mászott vissza.

– Itt a varázs aranygyűrű – újságolta el csillogó szemekkel a lánynak. – Mit kérsz tőlem, amiért segítettél?

– Először is áruld el, hogyan kell varázsolni ezzel a gyűrűvel! – mondta ravaszkásan a lány. – Másodszor szeretném egy pillanatra kezemben tartani.

– Csak ennyi? – csodálkozott el a manó. – Azt hittem legalább egy zsák aranyat, ezüstöt kérsz szolgálatodért. Nem nagy ügy varázsolni vele, csak annyit kell mondani: Valósuljon meg kívánságom! Tessék itt a gyűrű, kezedbe foghatod.

A lány megfogta a varázs, aranygyűrűt és még mielőtt a manó tiltakozhatott volna gyorsan mondta:

– Valósuljon meg kívánságom! Ez a kicsi manó az idők végezetéig fésülgesse gazdám bajszát!

A varázslat ellen nem lehetett tenni semmit. A manó kénytelen volt beállni bajuszfésülőnek és így már az embernek idők végezetéig lett szolgája, aki minden nap megfésülte bozontos, hosszú szőrzetét.

A lány visszasétált a házhoz, ahol már a gazdája várta. Ki tudja, hogy, mint az embernek nagyon megtetszett a szegény asszony legkisebbik leánykája. Amióta csak meglátta állandóan ő járt a fejében. Nem is bírta sokáig nélküle. Amint meglátta a visszatérő bajusz fésültetőjét, mindjárt meg is kérte a kezét:

– Leszel-e a feleségem?

– Nagyon szívesen – jött mindjárt rá a válasz.

– Akkor három hét múlva megtartjuk az esküvőt. Csak azt nem tudom, hol fogunk lakni? Ahogy látom kettőnknek és gyermekeinknek kicsiny lesz ez a házacska.

– Ez legyen az én gondom – nevette el magát az ifjú ara. – Egy bajuszkirályhoz méltó kastély illik kendhez, hogy csodálói elámuljanak, ha meglátják.

Elővette a varázs aranygyűrűt és mondta:

– Valósuljon meg kívánságom, hogy e házacska helyén egy csodaszép kastély legyen!

Abban a pillanatban a ház eltűnt és egy gyönyörű kastély állt helyette. Ezt látván az ember nagyon meglepődött és kérdezte a leendő feleségétől:

– Ezt meg, hogyan csináltad? Tán csak nem boszorkány vagy?

A lány elmesélt mindent, ami vele az erdőben történt és végül megmutatta a gyűrűt, de az ember nem nagyon hitte, hogy ez mind lehetséges.

– Nem hiszi, édes párom? Idenézzen, ha azt mondom, valósuljon meg kívánságom, hogy tűnjön el orra alól a bajusz, mindjárt be is teljesedik.

Az ember tiltakozni akart, hogy csak ilyet ne kívánjanak neki, de még mielőtt mondhatott volna valamit, a bajsza eltűnt. Nagyon megijedt. Majdnem sírva fakadt az arca ékességének hiánya miatt. Ezt látván a lány sietett megvigasztalni:

– Nincs semmi baj. Nem kell megijedni, ahogyan eltüntettem, úgy vissza is tudom varázsolni.

Ellenben valamit a kicsi manó elfelejtett megmondani. A varázs aranygyűrűvel csak hármat lehet kívánni. Utána hiába próbálkoznak, nem sikerül többé. Egyszerű, közönséges aranygyűrű lesz belőle drágakövekkel kirakva.

Nem volt, mit tenni. A gyűrűt jó pénzért eladták, megtartották az esküvőt, és várták, hogy az ember bajsza újból hosszú legyen. Már csak azért is, hogy a manónak legyen dolga fésülgetni az idők végezetéig gazdájának az orra alatti ékességét.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Itt a vége, fuss el véle!

 

    

 

APATI KOVÁCS BÉLA 

NAP ÉS A HOL 

Egyszer a Nap és a Hold fenn a magas égen azon kezdett el vitatkozni, hogy ki a fontosabb.

─Nélkülem nem lenne élet a földön – mondta a Nap. –Napsugaraim nevelik a növényeket, melegítik fel a fázó teremtményeket.

─Az is valami? – érvelt a Hold. – Ha éjjel nem világítanék, akkor olyan sötét lenne, hogy az ember az orra hegyéig sem látna el. Nekimenne mindennek, és összetörné magát.

─Nem hallottál még lámpásról? – kérdezte nevetgélve a Nap. – Az ember már réges-rég feltalálta a lámpát. Éjjelente azzal világít, hogy lásson.

A Nap nem tudta meggyőzni a Holdat. Az makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő a legfontosabb. Nélküle megállna az élet a földön.

Végül úgy döntöttek, hogy megkérdik magát az embert.

A Nap biztos volt benne, hogy őt válassza. Ezért hetykén bekopogott az ember háza ajtaján. Későre járt és az ember nem nagyon örült a váratlan látogatónak. Mérgesen rámordult a Napra:

─Aludni akarok, holnap korán kell kelnem. Hagyjál engem békén kérdéseddel.

A Hold tapsikolt, amikor ezt meghallotta.

─Na, látod, az ember semmibe vesz, sőt még meg is haragudott rád, amiért megzavartad az álmát.

Elmúlt az éjjel, s az ember kora reggel ébredt. Olyan kora volt, hogy még a kakas sem kukorékolt. A naptár nyarat mutatott, ezért hamar világosodott. A napsugarak aranylón bevilágította a tájat.

A Hold bízott a győzelmében és lekiáltott az emberhez:

─Ugye én fontosabb vagyok, mint a Nap?

Az ember dühösen felnézett az égre.

─Ne bosszants te Hold! Olyan álmos vagyok, hogy majd álltomban elalszok. Hogyan lehet ilyen korán buta kérdésekkel zavarni. Azt sem tudom, mihez kezdjek, hogy estig elvégezzek a munkámmal.

Közben a Nap kuncogott előbukkanva egy magas hegy mögül:

─Így szeret téged az ember. Ez is azt mutatja, hogy én fontosabb vagyok számára.

Ezt meghallott az ember is.

─Lepiszkállak az égről, ha ma is olyan melegen sütsz, mint tegnap. Úgy izzadtam, mint a szamár, amikor egy hatalmas kordét húz fel a hegyre jól megrakva nehéz kővel.

A Nap és a Hold nem tudta eldönteni, ki a fontosabb. Az ember sem segített nekik ebben.

Történt egyszer, hogy az ember késő éjjel sűrű erdőn halad keresztül. Olyan sötét volt, hogy minden lépésnél nekiment egy fának, vagy szúrós bokornak. Végül kétségbeesésében felsóhajtott:

─Milyen jó lenne, ha csak halovány holdsugár is bevilágítana ebbe az erdőbe!

A Hold éppen akkor jött elő egy felhő mögül, és mindjárt látható lett a kis erdei út, amin kikecmergett a sűrű fák közül. Áldotta a Holdat, amiért segített hazatalálni. Annyira örült, hogy nem vette észre a kicsi patakot, ami a háza mellett folyt el. Megbotlott és beleesett. Csurom vizes lett. Annyira fázott, hogy majdnem megfagyott.

Bent a házban is hideg volt. Kiment a ház elé és felpillantott az égre.

─Bárcsak sütne már a jó meleg napsugár, hogy kicsit megmelegedjenek az elgémberedett testrészeim – mondta.

A Nap, amikor ezt meghallotta boldogan kitolta a képét a hegy mögül és így szólt a Holdhoz:

─Láthatod, komám, hogy mégis csak én vagyok a fontosabb. Szegény ember megfagyna, ha nem lennék. Most már elismered a győzelmemet?

─Nem eszik olyan forrón a kását – nevette el magát a Hold. – Meglátjuk, mi fog történni néhány óra múlva.

A Hold lassan eltűnt az égről átadva a helyét a Napnak. Az egyre melegebben szórta sugarait. Kezdetben az ember elégedetten élvezte a meleget, de amikor teljesen megszáradt és dolgoznia kellett volna a kertben, egyre ingerlékenyebb lett. Magában ezt dünnyögte:

─Hajnalban értem haza, belepottyantam a patakba. Nem aludtam egy szemhunyást sem. Nagyon fáradt és álmos vagyok. Ráadásul ez az átkozott Nap is úgy süt, hogy majd felforr a fejem.

A Hold gúnyosan kuncogott.

─Lám-lám, a Nap úrfi még sem olyan fontos, mint gondolja.

Így vitatkoztak még hosszú ideig. Egyszer ez, máskor az állt nyerésre. Végezetül sohasem tudták eldönteni, ki a fontosabb.

Egy nap azonban olyan dolog történt, amire sem a Hold, sem a Nap nem gondolt. Az ember feltalálta az elektromosságot. Ha sötét tudott világítani vele, ha fázott fűtésre használta. Ha meg meleg volt elektromos ventilátort fabrikált, és azzal hűtötte magát.

A két égi vándor csak ámult és bámult. Sok időnek kellett eltelnie, mire megértették, mindenkit lehet helyettesíteni. Kár versenyezni olyan dolgokon, amit úgysem tudnak eldönteni.

APÁTI KOVÁCS BÉLA

 

Kölcsönkapott Göncölszekér

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen, tán még öregapám sem tudja, mikor, egy kicsi faluban élt egy szegény ember a feleségével.

Olyan szegények voltak, hogy még az egyetlen egérkéjük is elhagyta őket. Üres volt a kamra, s köztudott, ha egy egér nem tud elegendőt rágni, akkor olyan nagy fogai lesznek, hogy nem tudja száját becsukni. Ezért inkább a szegény ember egere gazdagabb házat keresett magának.

Volt a faluban egy jómódú paraszt. Nem szeretett dolgozni. A munkát mindig másokkal végeztette el. Ő csak kiment a földre, letelepedett egy árnyas fa alá. Onnan nézte, hogyan dolgoznak a napszámosai. A világ összes pénzért sem fogta volna meg a kapa végét. Nem derogált neki a munka. Ellenben nagyon szeretett parancsolgatni, hibát keresni mások munkájában. Ezenkívül nagyon fösvény is volt.

Amikor fizetségre került a sor, a fogát szívta. Mindent elkövetett, hogy elodázza a napszámot. Örökké talált valami kifogást, hogy ne kelljen fizetni vagy legalább valamicskével lecsökkentse a munkabért.

Ezért egy idő után nem talált napszámost a faluban. Az emberek nem mentek el neki dolgozni, még akkor sem, ha mézesmázosan ígérgetett tett. Mindenki jól tudta, végül, úgyis letagadja azt.

Eljött a betakarítás ideje. A mezőről be kellett szállítani a termést. Rengeteg kocsisra volt szükség, de a fogatosok csak a fejüket rázták, amikor egyezkedni próbált velük.

─ Nem megyünk el, kendnek fuvarba, hiszen még a tavalyi bérünket sem fizette ki. Keressen mást helyettünk. Mi ugyan soha többé nem dolgozunk magának.

A fösvény gazda tudta, hogy a szegény embernek van egy ökrösszekere. Gondolta, beszél vele, hátha ő elvállalja a fuvart.

Elment hozzá és ígérgetni kezdett.

─ Jól megfizetem, száz szépen csengő aranytallért adok, ha estig elhozza a mezőről a termést az ökrösszekerével – mondta ravaszkásan.

A szegény ember igen csak pénzszűkében volt. Már napok óta szinte semmit sem evett. Bármit elvállalt volna, hogy némi pénzmaghoz jusson. Nem kellett a fösvény gazdának sokáig kéretni, hamar létrejött az egyezség.

Amint a Nap megjelent a látóhatárnál a szegény ember el is indult ökröcskéivel a mezőre. Egész nap megállás nélkül hordta a termést, de napnyugtáig még csak a felét sem hordta be a fösvény gazda házába. Pedig az egyezmény úgy szólt, ha még az nap elvégzi a munkát, akkor száz aranytallér üti a markát, ha nem, oda a fáradozás.

Ez volt a csel, amivel a fösvény gazda rávette. Jól tudta egy nap alatt nem lehet végezni a munkát. Ezért nem kell kifizetnie a napszámot, de mégis majdnem a termés fele a kamrában van.

Kiment a mezőre, hogy megvigye a szomorú hírt a szegény embernek.

─ Sajnos, kocsis, nem tudtad teljesíteni a megállapodást. Így ma nem kapsz tőlem száz aranytallért. Talán majd holnap, ha ügyesebb leszel. Holnap állj munkában korábban, ha szeretnél napszámot kapni!

A szegény ember nagyon elszomorodott. Bánatosan hazament. Feleségének nem merte elmondani, hogyan járt a fösvény gazdával. Gyorsan lefeküdt, még nem is vacsorázott. Igaz nem is volt, mit.

Másnap olyan korán kelt, hogy még a Nap is szundított javában a távoli hegyek mögött. Sietett ki a mezőre, hogy elvégezze a munkát.

Most is hiába iparkodott, a termést nem tudta mind hazaszállítani.

A fövény gazda most is csak a fejét rázta, és nem fizetett.

─ Talán majd holnap – mondta vigyorogva.

A szegény ember haza sem ment, hanem a mezőn hajtotta álomra a fejét.

Sokáig nem jött álom a szemére. Szomorúan nézte a csillagokat, és mondogatta magában:

─ Ha legalább lenne még egy szekerem, akkor végezhetnék a szállítással és megkaphatnám a száz aranytallért. Lenne pénzem, feleségemnek, gyermekeimnek nem kellene éhezniük.

Ezt meghallotta a Hold. Nagyon megsajnálta a szegény embert.

─ Idefigyelj, szegény ember! – mondta a Hold. - Kölcsönadom Göncölszekeret. Azzal egy – kettőre hazaszállítjátok a termést. Cserébe csak annyit kérek, hogy gyermekeidnek mutasd meg, hol látható az égen.

─ Csak ennyi? – csodálkozott el a szegény ember.

─ Igen csak ennyi – válaszolta mosolyogva a Hold. – Most pedig aludj, mert holnap rengeteg munka vár rád!

A szegény ember megfogadta a tanácsot, gyorsan elaludt. Reggel arra ébredt, hogy a kicsi ökrösszekere mellett áll egy hatalmas másik. Olyan nagy volt, hogy a mező összes terménye felfért rá. Még csak egy fűszál sem maradt le róla.

El is csodálkozott a fösvény gazda, amikor meglátta a portáján begördülő szekeret. Megijedt, hogy most aztán valóban ki kell fizetni a száz aranytallért. Végül azt fundálta ki, úgyis az egyezmény úgy szól, hogy napnyugtakor az első csillagok feljövetelekor fizeti ki a szegény embert a mezőn.

─ Igaz jó korán végeztél a munkával, de majd este fizetek a mezőn, ahogy megegyeztünk – mondta azt remélve, hogy addig valami okosat kitalál, és nem kell megnyitnia a pénztárcáját.

Eljött az este. A szegény ember türelmetlenül várta a gazdát a mezőn. Máskor már mindig ott volt, és kárörvendve nézte, hogyan szenved a napszámos. Most valamiért késett. Pedig már a Hold is megjelent az égen. Már azt hitte, hogy megint becsapták. Indulni készült hazafelé nagy szomorúan, amikor végre megérkezett.

─ Úgy gondolom, – próbálkozott okoskodni – nem illet meg téged a száz aranytallér, mert nem volt az egyezményben, hogy ilyen hatalmas szekérrel dolgozol nekem. Amiért becsaptál csak egy aranytallért fizetek ki a munkádért. Örülj, hogy még ezt is kapod tőlem!

Ezt már a Hold sem tudta tétlenül nézni. Mérgesen a fösvény gazdára ripakodott:

─ Nem úgy van ám, hékás! Két napon át becsaptad a szegény embert, és még most sem akarod kifizetni a teljes bérét. Ez nem szép dolog. Én, mint a világmindenség földi helytartója megbüntetlek. Helyetted fizetem ki a szegény embernek a háromnapi bérét, ami háromszáz szépen csengő aranytallér.

Amikor a fösvény gazda ezt meghallotta nem akart hinni a fülének, és már majdnem ugrálni kezdett örömében, amikor a Hold villámgyorsan elvette a kedvét:

─ De ezért neked nálam kell szolgálnod három napig. Te leszel a Göncölszekerem kocsisa fent az égen. Ne feledd, ott fent három nap háromezer évnek felel meg! Irány fel az égre, most azonmód! Neked szegény ember meg adok háromszáz aranytallért, hiszen megdolgoztál érte.

A szegény ember nem győzött hálálkodni a Holdnak. Mire az:

─ Ne feledd el megmutatni a gyermekeidnek a Göncölszekeret, és még azt is mutasd meg, hogy a szekérrúd közepén lévő kicsi fénylő pont nem mást, mint a fösvény gazda, aki háromezer évig szolgál nálam, mint kocsis.

Így is lett, esténként kiültek a házuk elé a kispadra, a szegény ember pipára gyújtott, majd felmutatott az égre:

─ Nézzétek csak, ott van a Göncölszekér, és az a kicsi, fénylő pont a fösvény gazda, kinek estétől reggelig kell fuvarozni fent a magas égen háromezer évig, hogy megtanulja, nem szabad becsapni a szegény embert!

Itt a vége, fuss el véle!

 

Apáti Kovács Béla 

Három sárkány

Volt egyszer három sárkány. Együtt éltek az Óperenciás-tengere túli égig érő hegy gyomrában lévő barlangban.

Innen jártak a világba ijesztgeti az embereket, vagy királykisasszonyokat rabolni.

Rettegtek tőlük az emberek. Ha valahol megjelentek, mindenki reszketve elbújt előlük.

Egyik nap azt találták ki, hogy elrabolják Bergengócia királyának leánykáját. A három sárkány közül az veszi el feleségül, aki a legerősebb lesz.

A királykisasszony olyan szép volt, hogy a földgolyó nem látott hozzá hasonlót. Arany haja, égkék szeme, és szépséges termete elkápráztatta azt, aki csak egy pillantást is vetett rá.

A három sárkány is fülig szerelmes volt beléje. Titkon mindegyik azt remélte, hogy az ő felesége lesz. De erről egymásnak nem beszéltek. Féltek, ha a másik megtudja összeverekednek és nem tudják végrehajtani tervüket.

Amikor eljött az este a sárkányok elindultak Bergengóciába.

Nem tartott sokáig az út. Hatalmas szárnyaik segítségével egy - kettőre odaértek.

A várban már mindenki aludt, még az őrök is szunyókáltak a helyükön. Észre sem vették reggelig, hogy a szépséges királykisasszony eltűnt a szobájából. Még ő is csak reggeldöbbent rá, hogy a sárkányok barlangjában van.

Sírva könyörgött, hogy engedjék vissza szüleihez.

─ Nem engedünk, szépséges királykisasszony - mondta a legidősebb sárkány. - Most megküzdünk egymással, és aki a legerősebb lesz, az feleségül vesz. Meglásd, nagyon jó dolgod lesz nálunk! Drágakövekből építünk számodra palotát, selyemben, bársonyban járatunk.

Ez sem nyugtatta meg a királykisasszonyt, sőt még jobban sírt.

A legkisebb és a legfiatalabb sárkány megsajnálta. Ő volt a legszerelmesebb a leánykába. Tudta jól, ha majd birokra kerül a sor, idősebb bátyjai egy szempillanat alatt legyőzik. Semmi esélye, hogy feleségül vegye a Bergengócia királyának a lányát.

A küzdelmet három nap múlva, holdtöltekor tervezték egy nagy réten. Mindenki mindenkivel megbirkózik.

A két idősebb sárkány izgatottan készült a nem mindennapi eseményre. Edzettek, gyakorlatoztak, hogy jó formában legyenek.

A kicsi sárkány csak ült a barlang előtt és szomorkodott.

─ Te miért nem gyakorlatozol? - kérdezték tőle a bátyjai.

─ Gyakorlatozok én, de csak gondolatban - válaszolta egykedvűen.

Erre a két sárkány hangosan nevetni kezdett.

─ Még hogy öcsénk gondolatban gyakorlatozik - mondták vihogva. - Jó kis gyakorlat lehet az ilyen.

A kicsi sárkány, amikor a másik kettő nem vette észre a királykisasszonyhoz osont és a fülébe súgta:

─ Ma éjjel éjfélkor megszöktetlek. Elviszlek az aranyfolyón túlra, ahol biztonságban leszel.

A lány nagyon meglepődött ezt meghallván. Nem számított erre a fordulatra. Igaz még mindig nagyon félt és remeget, ha valamelyik sárkány benyitott hozzá.

─ Drága sárkány - kezdett el könyörögni - vigyél vissza szüleimhez. Nem akarok egyik sárkány felesége sem lenni. Félek tőletek. Olyan ijesztőek vagytok.

Ez fájt a kicsi sárkánynak. Abban reménykedett, ha megszökteti, akkor az aranyfolyón túl feleségül veheti a királykisasszonyt, hiszen szerelmes volt belé, s már életét nem bírta elképzelni nélküle.

Bánatosan kiment a szobából. Nem tudta, mitévő legyen. Logó orral bandukolt az erdei úton. Egyszer csak azt vette észre, hogy az erdőben lakó boszorkány háza előtt találta magát.

─ Sárkány úrfi, tudom, mi bántja a szívedet - mondta az öregasszony.

A legkisebb sárkány felriadva mély kábulatából az öregasszonyra nézett, majd csodálkozva megkérdezte:

─ Honnan tudja ezt öreganyám?

─ Az legyen az én titkom - válaszolta a boszorkány. - Tudd meg, te és két bátyád elvarázsolt királyfik vagytok. Sok - sok évvel ezelőtt egy manó elvarázsolt bennetek sárkánnyá. Addig kell sárkányként élnetek, amíg valaki fel nem oldja a varázslatot.

─ Ki tud ebben segíteni?

─ Ki más, mint én - kuncogott a boszorkány -, de ennek árra van.

─ Mindent pénz megadok, csak varázsoljon vissza engem és bátyáimat!

─ Ezt pénzzel nem lehet megfizetni.

─ Akkor mit tegyek? Mondja szaporán! Minden kérését teljesítem.

─ Rendben. Azt is tudom, hogy feleségül szeretnéd venni Bergengócia királyának a lányát. Ebben is segítek. Nem kell birokra kelni bátyáiddal a királykisasszony kezéért. Elrendezem, hogy belenyugodjanak, hogy te leszel a győztes. Ők majd találnak más lányt a környéken. De ezért, cserében azt kérem, amikor majd születik egy leánykátok, és az betölti a tizennyolcadik évét, eljövök érte, s magammal viszem. Ha ebbe beleegyezel, akkor újból mindhárman királyfiak lesztek.

A kicsi sárkány valójában fel sem fogta, amit a boszorkány mondott. Csak az járt az eszében, hogy nem lesznek tovább sárkányok. Szó nélkül elfogadta, amit a boszorkány mondott neki.

A vénasszony valamit mormolt az orra alatt, és a kicsi sárkány azt vette észre, hogy újból ember lett belőle. Azonmód eszébe jutott, amikor a manó tréfából mindhármukat félelmetes sárkánnyá varázsolta. Arra is jól elékezett, hol laktak. Az aranyfolyón túl volt egy meseszép váruk.

Mindjárt rohant is vissza a barlanghoz, ahol már testvérei örvendezve várták. Ők is eldobták sárkány gúnyájukat és daliás királyfikként fogadták öccsüket. Már a királykisasszony sem volt bezárva a barlangba. A két testvér éppen azon tanakodott, hogy visszaviszik édesapjához és édesanyjához. Csak előbb meg akarták várni a legkisebb királyfit.

─ Nézd csak öcsénk, újból emberek vagyunk. Itt ez a tündéri leányka, aki reád vár. Vedd feleségül, hozzád való! Mi majd keresünk, magunknak mást, aki megédesíti életünk.

Legnagyobb egyetértésben visszavitték a királykisasszonyt a szüleihez, és megkérték a kezét öccsük részére.

A király sem ellenezte a frigyet. Hozzáadta leánykáját a legkisebb királyfihoz. A másik kettő még aznap talált magának feleségnek valót a várban. Így nemsokára megtartották a hármas esküvőt. Minden úgy történt, ahogyan a boszorkány mondta.

Nagy volt a boldogság, amikor a kicsi királyfinak egy szépséges leánykája született. Olyan szép volt, mint az édesanyja. Éjjel - nappal kilencvenkilenc szolga leste a kívánságát és vigyázott rá.

Észre sem vették, hogy tizennyolc nyár elszaladt felettük. Még a leányka édesapja is megfeledkezett, amit a boszorkány mondott.

De a vénasszony mindent jól a fejében tartott. Egyik nyári este a kapuban strázsáló őr jelentette: egy öregasszony akar bejönni a várba.

─ Engedjétek be! - adta parancsba az öreg király.

Senki sem sejtette ki ő, és mit akar. Azt hitték csak egy öregasszony, aki éjjelre szállást kér, és majd reggel folytatja tovább az útját.

A királyfi és felesége vadászaton voltak egy távoli erdőben. Csak kislányukat hagyták otthon az öregapjával.

Nem egyszer fordult elő ilyesmi. A leányka sajnálta az állatokat, ezért nem tartott velük.

A boszorkány úgy tett, mintha valóban csak szállást keresne éjszakára. De a pajta helyett, ahol a messziről jött vándorok szoktak megszállni, fellopózott a leányka szobájába.

─ Szépséges leányka - mondta mézes mázos szavakkal. - Hoztam neked egy aranyfonallal kivarrt keszkenőt. Tedd csak a fejedre, kíváncsi vagyok, hogyan nézel ki benne!

Szegény kislány, mit sem sejtve fejére tette a keszkenőt. Abban a pillanatban egy fehér galambbá változott. A boszorkány gyorsan megfogta a galambot és a batyujába rejtette, majd a pajtába sietett, mint aki jól végezte a dolgát. Ott lefeküdt és másnap kakaskukorékolásig aludt. Miután a király kakasa jelezte a reggelt a boszorkány felpattant fekhelyéről, és elment a várból.

Valójában az őrön és a öreg királyon kívül nem sokan látták. Így is tervezte a boszorkány. Amikor már jó messze volt a vártól felült a bokorban elrejtett seprűjére és hazarepült.

A király reggel kereste unokáját. Szólongatta, mint, ahogyan szokta:

─ Drágaságom, kicsi virágszálam, kész a reggeli, gyere, reggelizz nagypapáddal. Szüleid ma érkeznek haza. Bizonyára sok, szép vadat ejtettek.

Legalább háromszor szólt neki, de az nem válaszolt. Ekkor a lány szobájába küldte a szolgát. Hamarosan az vissza is jött és félve jelentette:

─ Fenséges királyom, a leányka nincs a szobában.

A király mérges lett. Azt hitte a szolga rosszul lát vagy röstellt elmenni a szobáig.

─ Ostobaságokat beszélsz, te szolga. Bizonyára nem mostad ki a szemedből a csipát, és nem látsz.

Elküldte a lányért a kuktát is, aki éppen hozta egy nagy tálon a kürtöskalácsot reggelire.

─ Eridj, fiam kukta az unokám szobájába, és hívd ide reggelizni! Ez a félnótás nem lát a szemétől.

Elszaladt a kukta is, de egy idő múltával ő is remegve jelentette:

─ Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, igazat beszélt a szolga. Unokája nincs a szobájában.

Most már tényleg dühös lett az öreg király. Felpattant az asztal mellől és maga ment az unokája szobájába.

Majd elájult, amikor meglátta, hogy a leányka eltűnt, csak egy fehér madártoll maradt a szoba közepén.

Azonnal kiadta a parancsot a várban lévő minden embernek, hogy keressék meg a lányt, ha kell, akkor a föld alól is.

Aki csak élt és mozgott, mindenki az öreg király unokáját kereste. Közben a lány szülei és a két testvér is hazaérkezett a vadászatból.

─ Mit keresnek ennyire, édesapám? - kérdezte az öreg király lánya rosszat sejtve.

─ Jaj, lányom szörnyű dolog történt – mondta majdnem sírva a király. - Elveszett a drágalátos, szépséges unokám. Nem találjuk sehol a várban. Nem tudom, hová lett, Istenem, ha előkerül, ígérem, lemondok a királyságomról, vőm uramnak adok mindent. Én már olyan öreg vagyok, az unokámra sem tudok vigyázni nem pedig egy országra.

Ezt meghallván a királyfi mindjárt sejtette, mi történhetett. Addig senkinek sem tett erről említést. Még testvérei sem tudtak róla. Ez volt az ára, hogy újból mindhárman emberek legyenek.

Faggatni kezdte az öreg királyt:

─ Ki járt a várban?

Először az öreg király azt felelte, hogy senki, de végül eszébe jutott:

─ Ha jól emlékszem csak egy szerencsétlen, vénséges öregasszony, de az nem vihette magával az én szépséges unokámat.

─ Dehogy nem - jajdult fel a királyfi. - Ő egy veszedelmes boszorka. Segítségével változtunk vissza emberré, de ennek az volt az ára, hogy meg kellett ígérni neki, ha lesz egy lányom, azt tizennyolc éves korában magával viheti. Nap, mint nap azt reméltem úgyis elfelejti, és soha nem jön el ez az idő.

Bátyjai vigasztalni próbálták a királyfit és feleségét, amikor a szolga jött és kérdezte az öreg királytól:

─ Fenséges királyom, mit tegyek ezzel a szép madártollal, amit az unokája szobájában találtam?

Az öreg király már majdnem mondta, hogy dobja a szemétbe, bizonyára a szél fújta be a nyitott ablakon.

─ Mutasd csak! - ugrott hozzá a kicsi királyfi és kikapta a kezéből. Orrához emelte és megszagolta a tollat. Örömében boldogan felkiáltott. - De hiszen ez a mi kislányunk.

A tudósok megállapították, hogy a toll egy fehér galambé, amiből arra a következtetésre jutottak a boszorkány galambbá változtatta a lányt.

Napokig törték a fejüket, hogy vajon hol találják meg a boszorkányt?

Végül a királyfi kisütötte, a lányuk elrablóját abban az erdőben fogják megtalálni, ahol ő is találkozott vele.

─ Tudom, hol találjuk meg a boszorkányt és a fehér galambot - mondta bátyjainak. - Menjünk vissza régi lakhelyünkhöz, annak közelében van egy erdő. Abban lakik a boszorkány.

Testvérei szó nélkül követték öccsüket. Az úton nem szóltak egymáshoz. A barlangjuknál a két idősebb testvér megkérdezte a királyfit:

─ Mit teszünk, ha megtaláljuk a boszorkányt és a fehér galambot?

─ Nem tudom. Talán a szerencse mellénk szegődik, és kitalálunk valamit - válaszolta a királyfi.

A barlangtól elindultak az erdőbe arra, amerre a boszorkány házát sejtették. Nem kellett sokáig baktatniuk egyszer csak megpillantották. A háztetőn egy nagy, fekete madár ült, s amikor meglátta a három királyfit hangosan rikácsolni kezdett:

─ Jön a három királyfi! Jön a három királyfi!

A boszorkány bent volt a rozoga épületben. Valójában nem lepte meg a hír. Már számított érkezésükre.

─ Ne hidd, kicsi fehér galamb, hogy megmentenek. Csak egy szavamba kerül, és újból sárkányok lesznek. Úgy járnak, mint gyerekkorukban, amikor a manó megunva állandó veszekedésüket, megbüntette a gézengúzokat. Ismerem a varázsszót, s csak el kell mondanom, hogy a varázslat beteljesedjék.

Nagy büszkén kiment a háza elé fogadni a három királyfit.

─ Tán csak nem a kicsi, fehér galambért jöttetek? - kérdezte hegykén.

─ De bizony azért - válaszolták azok egyszerre. - változtassa vissza azonnal emberré, mert ha nem nagyon megbánja!

A boszorkány hangosan nevetni kezdett, de olyan hangosan, hogy zengett bele az egész erdő.

─ Ha nem tágultok innen, újból sárkányok lesztek - s már emelte is fel a kezét, hogy varázsoljon.

Egyről azonban megfeledkezett, a varázslat csak akkor volt hatásos, ha az emberek veszekednek, nincs közöttük egyetértés.

De most a három királyfi összefogott és közös erővel legyőzték a varázslatot, sőt úgy megerősödtek, hogy a varázsszó visszapattant róluk és a boszorkányból egy macska lett.

Igen ám, de amikor a macska meglátta a kicsi, fehér galambot, mindjárt üldözőbe vette, hogy megegye.

A három királyfi sem volt rest, előkapták kardjukat és az állatot háromfelé vágták. A háromfelé vágott macskából kihullott egy egérke, és így szólt hozzájuk:

Amiért kiszabadítottatok a fogságból teljesítem kívánságotokat.

A három királyfi összedugta a fejét és hosszasan tanakodtak, mit kívánjanak?

─ Kívánjuk azt, hogy legyen ezüst mezőnk, arany erdőnk, és az országunkban minden út gyémánttal legyen kirakva - mondta a legidősebb testvér.

─ Elég gazdagok vagyunk, nem kell ezüst, nem kell arany, de még gyémánt se. De ellenben nagyon jó lenne, ha sohasem halnánk meg - javasolta a középső.

─ Mit ér a gazdagság, mit ér az örökélet drága leánykám nélkül. Kívánjuk, hogy a fehér galamb változzon emberré! - mondta a legkisebb királyfi.

Ezen testvérei kicsit elgondolkodtak, s végül igazat adtak neki:

─ Valójában azért tettünk meg ilyen hosszú utat, hogy öcsénk kislányát kiszabadítsuk. Hát akkor kérjük azt mindhárman, hogy a kicsi, fehér galamb újból legyen leányka.

Nem kellett sokáig várniuk. Alig, hogy ezt kimondták a galamb királykisasszonnyá változott, aki boldogan omlott édesapja karjaiba.

Lóra pattantak és meg sem álltak az öreg király váráig, ahol már mindenki türelmetlenül várta őket.

A király korát meghazudtolva rohant eléjük. Már messziről mondta a kicsi királyfinak:

─ Édes fiam, drága vőm, amiért megmentetted kicsi unokámat, neked adom egész királyságomat. Mától fogva te leszel ennek az országnak a királya. Testvéreidnek meg odaajándékozom az Óperenciás-tengeren túli birodalmamat. Én már csak egyet kérek tőletek, hogy mindig közeletekben lehessek, gyönyörködhessek drágalátos unokámban!

Így is lett. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Ha nem hiszitek, járjatok utána. Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

Béka idegen nyelvet tanul

 

─ Szeretnék valamilyen idegen nyelvet tanulni. Manapság nyelvtudás nélkül nem lehet létezni. Nekem is jól jönne, ha sajátomon kívül tudnék egy másik nyelvet is – brekegte a béka egy nádassal benőtt tó partján. – Csak azt nem tudom, melyiket válasszam.

Fogta magát elugrált a közeli faluban, és ott a baromfiudvarban megkérdezte a tyúkanyót:

─ Tyúkanyó, melyik nyelvet érdemes megtanulni egy békának? Kérlek, segíts! Nagyon fontos lenne.

Tyúkanyó szomorúan a békára nézett, majd fejét rázva mondta:

─ Jaj, aranyoskám, ha én ezt tudnám, akkor nem itt lennék. Javaslom, menj a hosszúnyakú gúnárhoz, az már sok helyen járt az életében. Bizonyára ezt is tudja.

Sajnos a hosszúnyakú gúnár is tanácstalan volt. Igaza volt tyúkanyónak, járt ő a baromfiudvaron kívül is. Messzi város piacáról érkezett ide egy fonott kosárban még kicsi libuska korában. Ennek ellenére, nem tudta, melyik a legjobb nyelv a világon. Azért, hogy a béka útja a baromfiudvarba ne legyen hiába, azt javasolta, keresse fel a vén erdei baglyot. Őkelme a környék legokosabb állata, kell tudnia ezt.

A béka kénytelen volt elugrálni az erdőbe, és felkeresni a vén baglyot. Az öreg madár szívélyesen fogadta, még egy pocokkal is megkínálta. Természetesen a béka ezt nem fogadta el. Udvariasan megköszönte a felkínált eledelt, majd rátért jövetelének a céljára.

─ Tetszik tudni, bagolyapó, idegen nyelvet szeretnék tanulni. A mai világban szükséges egy vagy két idegen nyelv tudása. Legyen szíves, mondja meg nekem, melyiket érdemes megtanulni!

A vén erdei bagoly hosszasan gondolkodott. Még a homlokát is összeráncolta, mire végül kibökte:

─ Tanult meg a gólyanyelvet!

─ Gólyanyelvet? – csodálkozott el a béka. – Miért éppen ezt a nyelvet?

─ Azért édes fiam, mert a gólya egy költöző madár. Minden ősszel útra kel. Több ezer kilométert repült, hogy átteleljen. Tavasszal meg visszajön a költőhelyére. Vajon tudod-e, hány és hány országon repül keresztül? Nyelvét mindenhol megértik. Ha nem így lenne, akkor hogyan tudna ilyen messzire repülni? Javaslom, ha idegen nyelvet akarsz tanulni, feltétlen sajátítsd el a gólyáét. Meglátod, nagyon hasznos nyelv.

A béka illően megköszönte a tanácsot. Az erdőből azonnal egy könyvesboltba sietett, ahol vett egy nyelvkönyvet. Még azt sem bírta kivárni, hogy hazaérjen, már az úton tanulni kezdte a gólyanyelvet.

Nem volt könnyű. A gólyák egészen másképpen beszéltek, mint a békák. Ennek ellenére szorgalmasan tanulta a nyelvtani regulákat, szavakat. Éjjel – nappal csak az új nyelv járt az eszébe. Reggel már azzal kelt, hogy gyakorolta, amit tegnap megtanult. A sok tanulásnak meg is lett az eredménye. Nyár vége előtt végzett a nyelvkönyvben található leckékkel.

A béka úgy érezte, már mindent tud. Igaz még gyakorlatban nem próbálta ki. Nagyon kíváncsi volt, hogy a gólya is megérti-e, amikor megszólal a nyelvén.

Szerencséje volt. Igaz, a gólyák már készülődtek a hosszú útra, gyülekeztek egy nagy rét közepén, de még nem indultak el.

Elhatározta, hogy szóba elegyedik velük. Magabiztosan elugrált a rétre, s kiválasztott egy öreg gólyát, gondolván egy korosabb madár türelmesebb és megértőbb lesz egy nyelvtanulóval, mint egy fiatal.

─ Mit akarsz? – kérdezte a gólya, amikor a béka a hosszú, vékonylábánál téblábolt.

─ Kedves, gólya, - kezdte kissé zavartam – megtanultam a nyelveteket, szeretném kipróbálni gyakorlatban is. Ugye levizsgáztatsz gólyanyelvből?

─ Sajnos már öreg vagyok, és valószínű, hogy ez lesz az utolsó utam Afrikába. Jer, közelebb, hogy jobban halljalak! – mondta a gólya.

─ Nagyon szívesen – válaszolta a béka és egészen közel ugrott a piros csőrű madárhoz.

─ Így már jó. Egészen jó – vigyorodott el a gólya, és egy ügyes mozdulattal bekapta a békát, aki hiába kapálódzott nem tudott szabadulni. Szinte egy pillanat alatt eltűnt a madár begyében.

Távolban békák leskelődtek, vajon, hogyan sikerül nyelvvizsga. De amikor látták a szörnyű tragédiát az egyik lemondóan megjegyezte:

─ Ezért nem érdemes idegen nyelvet tanulni.