Mesélő magyar várak 02

Apáti Kovács Béla 

Érsekújvári vár kútjának a titka

Bizonyára hallottatok a gyönyörűséges érsekújvári várról. Ha netán nem azon sem csodálkoznék, hiszen az osztrák császár parancsára földig rombolták. De elhihetitek nekem egykor nagyon szép vár volt a Nyitra folyócska partján.

Ebben a várban volt egy kút. Miért is ne lett volna, amikor a várvédőknek a hosszú ostrom alatt inniuk kellett, ha már a bor elfogyott. Mégsem halhattak szomjan.

Állítólag ebben a kútban nem csak jó ízű víz volt, hanem egy lejárat is egy másik világba.

Legalább is ezt beszélték a várban szolgálatot teljesítő katonák. Ennek ellenére soha senki, nem mert meggyőződni erről.

Amint valaki elhatározta, hogy lemegy a kútba, még fél úton sem járt, mindjárt visszafordult. Amikor társai felhúzták, úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hiába kérdezgették, mit látott lefelé menet, szerencsétlen ember nem bírt megszólalni. Csak hebegett – habogott, mint akinek elment az esze.

Ezért aztán nem is igen próbálkozott vele más. Megelégedtek azzal, ha szomjukat olthatták a kút friss vízével.

Egy nap egy fiatal legényke Jankó érkezett a várba. Szolgálatot keresett. Bármilyen munkát elvállalt volna, csak némi pénzmaghoz jusson, mert igen nagy szegénységében éltek édesanyjával.

A vár kapitánya végigmérte Jankót, majd kicsit sajnálkozva mondta:

─ Gyenge vagy te a kardforgatáshoz, de talán jó leszel kiskuktának. Szakácsunk már úgyis öreg és elkel neki a segítség.

Jankó a vár konyháján kapott munkát. A szakács jó ember volt. A kiskuktát kitanította mindenre, aki nemsokára ügyesen sürgött – forgott a konyhán. A sok kóstolástól gyorsan megerősödött, szemrevaló legény vált belőle. A várbéli menyecskék megfordultak utána. Mindegyik azt szerette volna, ha Jankó neki csapja a szelet. Hiába néztek rá csábosan, Jankónak egyik sem tetszett.

Az öreg szakács gyakran mesélt neki a kútról és az abban található lejáratról egy másik világba. Ez felkeltette Jankó érdeklődését. Azon ábrándozott, hogy lemegy oda.

─ Verd ki fejedből ezt, fiam! – próbálta lebeszélni az öreg szakács. – Eddig még a bátor vitézurak is meghibbantan jöttek vissza fél útról a kútból. Felejtsd el! Nem neked való. Inkább fogd kezedbe a fakanalat és keverd meg a rántást!

Úgy látszott Jankó lemond a kútba való leereszkedésről. Soha többé nem vágyakozik, hogy saját szemével megnézze, mi van odalent.

Egyszer, amikor az öreg szakács egy vödörrel elküldte a kútra friss vízért, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Leengedette a vödröt hosszú a hosszú kötéllel. Látta, hogy a kötél jó erős, akár őt is elbírná.

Nem sokat gondolkodott, átvetette magát a kút káváján, és mászni kezdett lefelé. Fél úton ijesztő hangokat hallott. Érezte, mindjárt megbolondul. Legszívesebben visszamászott volna, de nem tudott. Ereje egyre fogyott, és csak ment egyre lejjebb. Még mielőtt elérte volna a vizet, megpillantott egy párkányt a kút gyűrűjén. Utolsó erejével valahogy nagy nehezen odaugrott. Szerencséjére, mert a vízből egy félelmetes sárkány feje emelkedett ki. Tudta jól itt sem maradhat örökké, előbb utóbb a sárkány megtalálja a párkányon. A kút köveit kezdte el tapogatni, hátha talál valami kijáratot.

Jól gondolta. Ahogy sorra fogdosta a köveket, váratlanul az egyik megmozdult, majd egy ajtó nyílott ki Jankó előtt. Villámgyorsan beugrott rajta, és így sikerült megmenekülnie a sárkány elől.

Azt sem tudta, hová került. A nagy ijedségben még körülnézni is elfelejtett. De amint kissé megnyugodott, szemeit körbehordozta, hol is van.

Nem fogjátok elhinni, mit látott Jankó. Egy csodálatosan szép rét közepén találta magát. Mindenhol aranyvirágok pompáztak, a fákon, bokrokon aranymadarak csicseregtek. Még a felhők is aranyból voltak. Ilyen szép világot az ember nem láthat a fenti világban.

Jankó nagyon elcsodálkozott. Azt sem tudta, hová nézzen. Az arany csillogása valósággal elvette az eszét. Futott ide, futott oda, eleinte zsebeit teletömte aranyvirággal, arany ágakat tördelt le a közelben lévő fákról és bokrokról. Szerette volna mind hazavinni.

Amikor már mindene tele volt arannyal elindult vissza, hogy valahogyan felmenjen a várba és az ország leggazdagabb embere legyen.

Igen, ám, de hogyan fog felmenni? A kijáratot egy félelmetes sárkány őrzi. Még ha sikerülne is legyőzni, ennyi arannyal a zsebében és kezében képtelenség felmászni a kötélen. A nagy súly alatt a kötél elszakadna, és ő beleesne a kút mély vízébe.

Sokáig törte a fejét, hogy, mi tévő legyen? Végül azt ötlötte ki, még mielőtt felmegy, körülnéz itt ebben a lenti világban. Hátha talál egy másik feljáratot is.

Elindult az orra után. De előtte a kincseit kirakta zsebeiből Különben is itt annyi az arany, hogy bárhol megszedheti magát.  Három éjjel, három nap ment megállás nélkül.

Harmadnap estéjére nagyon elfáradt. Gondolta lepihen egy hatalmas, aranyfa alá. Alig helyezkedett el, egyszer csak jött egy kicsi madárka.

─ Legényke, szánjál meg egy kis ennivalóval! Már napok óta nem ettem.

Jankó akkor vette észre, hogy ő is nagyon éhes. Úgy korgott a hasa, mint egy ágyú. Adott ő szívesen ennivalót a madárkának, de nem volt semmije. Nem úgy indult el, hogy világgá megy. Az öreg szakács vízért küldte a kútra, és csak a kíváncsiság miatt ereszkedett alá ebbe a csodás világba.

─ Szívesen adnék, madárka – mondta. – Nekem sincs, mit enni.

Hogy ezt bebizonyítsa, kifordította zsebeit. S amint az egyik zsebből kihúzta a kezét, egy apró kenyérdarab fordult ki belőle. El is felejtette, amikor az öreg szakács elküldte a kútra, éppen kenyeret majszolt, és a maradékot a zsebébe rejtette. Nagyon megörült meglátva ezt. Tudta jól, hogy ez a parányi kenyérdarab úgysem veszi el az éhségét, ezért odaadta a madárkának.

─ Ha elfogadod, akkor ezt a kicsi kenyeret odaadom. Nekem úgyis kevés lenne, de remélhetőleg a te éhségedet elveszi.

A madárka nem győzött hálálkodni. Jóízűen elfogyasztotta a kenyeret az utolsó morzsáig. Még mielőtt elrepült volna mondta Jankónak:

─ Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! Ezért kívánhatsz valamit tőlem.

─ Ugyan, mit kívánhatnék egy madárkától? - mosolyodott el Jankó.

─ Bármit, amit csak akarsz.

─ Ha akármit kívánhatok, akkor vigyél fel a fenti világba! De előtte teletömöm zsebeimet sok – sok csillogó arannyal.

─ Csak ennyi? –csodálkozott el a madárka. várt egy kicsit, hogy Jankó jól megtömje zsebeit arannyal.

Amikor ezzel megvolt a madárka megbillentette az egyik szárnyát, és Jankó már fent is volt. A rengeteg arany majdnem leszakították zsebeit.

Az öreg szakács mérgesen kiabált a konyhából feléje:

─ Hol kujtorogsz, kiskukta? Hozd már azt a vizet! Soha nem készül el a babgulyás, ha nincs víz a fazékban.

Jankó amilyen gyorsan csak tudta felhúzta a vödröt teli vízzel, és bevitte. Ellenben nem szólt senkinek az aranyról és kalandjáról, a lenti világról. Az aranyat elrejtette a vackában a szalmazsák alá. Azt remélve, hogy itt úgysem találja meg senki.

Tévedett. A várkapitányának volt egy hozzá hasonlókorú leánykája Vicuska, aki nagyon kíváncsi természetű volt. Minden érdekelte, mindenhová bekukkantott. Nem volt előtte semmi sem titok.

Amikor Jankó serényen segédkezett a konyhán Vicuska belopózott a fiú szobájába, és kutatni kezdett. Mindent felforgatott, megnézett. Előbb utóbb felemelte a szalmazsákot is. A sok arany láttán majd leült a csodálkozástól. Ennyi aranya apjának sincs, de még az érsekúrnak sem. Pedig mindketten nagyon gazdagok.

A leányka nem tudta elképzelni, egy kiskuktának, hogyan lehet ennyi aranya. Jankó nem lehet más, mint álruhába bújt királyfi. Ha pedig így van, akkor nem árt vele jóba lenni.

Gyorsan apjához szaladt és elújságolta neki, amit látott.

─ Lehet, hogy igazat beszélsz, te lány – mondta elgondolkodva a várkapitány. – De az is lehet, hogy Jankó tolvaj, és lopta valahonnan az aranyat.

Mindjárt magához hívatta Jankót.

─ Na, fiam most aztán igazat felelj nekem, mert ha nem, fejed bánja! – mondta a várkapitány. – Királyfi vagy tolvaj?

Először Jankó nem értette, miért kérdezi ezt tőle a vár első embere. Nem tudta, mit feleljen. Kissé zavartan nézett jobbra és balra.

─ Beszélj, fiam, beszélj! – sürgette a várkapitány. –Kevés az időm, s sok a teendőm.

Már majdnem Jankó kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit, amikor az ablakon berepült az a madárka, akinek megmentette az életét a lenti világban. Egyenesen Jankó vállára szállt és a fülébe súgta:

─ Mondd azt, hogy te vagy a királyfi!

Jankó nem nagyon örült ilyen nagy hazugságnak. Szerinte még talán az is hihetőbb lett volna, ha azt válaszolja, tolvaj. Talán így a várkapitány nem nyakaztatja le, csak várfogságra ítéli. Így van némi remény, hogy a börtönből élve kikerüljön valahogy.

A madárka addig – addig csipogott a fülébe, mire Jankó azt a választ adta, királyfi.

─ Noha, te egy királyfi vagy, vezess el engem a váradba. Szeretném megtekinteni.

Nagy bajban volt Jankó, vackán kívül nem volt neki semmiféle vára. A madárka most sem hagyta cserbe.

─ Mondd meg a várkapitánynak, kövessen! Szívesen megmutatod neki a váradat. Csak egy kérésed van, leánykája is vele tartson! Majd én mutatom neked az utat.

Akarva akaratlanul Jankó elfogadta a madárka tanácsát. A várkapitány összeszedelőzködött, katonái kíséretével, meg leánykájával elindultak megnézni a várat.

Szegény legény egész úton reszketett. Nem tudta, mi fog ebből kisülni? Hová vezeti a madárka?

Amint mentek, mentek egyszer csak egy szemvillanás alatt a lenti világban találták magukat.

A várkapitány is nagyon elcsodálkozott ezen, már éppen figyelmeztetni akarta a legénykét, bizonyára az ördöggel cimborál, és akkor, jaj, neki. Az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát, mert egy magas hegy tetején egy arany kövekből épült vár pompázott. Úgy ragyogott a délutáni napsütésben, hogy majdnem megvakultak tőle.

─ Mondd a várkapitánynak, ez a te várad! – súgta a madárka.

─ Megérkeztünk kapitányuram – mutatott kezével Jankó a várra.

Bent a várban fogadta őket igazán csak nagy meglepetés. Főleg a legényke tátotta el a száját. A várban levők, ahányan csak voltak földig hajoltak előtte, és fenséges királyfinak szólították.

Az érsekújvári vár kapitánya félve kérdezte:

─ Fenséges ura, miért nem mondta, hogy ön egy királyfi? Jobb ellátásban részesítettem volna. Szánom, bánom bűnömet hogy kiskuktáként dolgoztam a várban. Kérem, bocsásson meg nekem? Mivel tudnám jóvátenni bűnömet?

─ Mivel? Mivel? – úgy tett Jankó, mintha törné a fejét. – Mindenesetre megbocsátok, nem haragszom önre kapitányuram. Ellenben, ha annyira kegyembe akar járni, adja hozzám feleségül leánykáját.

A várkapitány szeme felcsillant:

─ Természetesen, nagyon szívesen, de azért kérdezzük meg leánykámat is, hogy akar-e a felesége lenni?

Ugye nem kell mondanom, a várkapitány leánykájának sem volt kifogása Jankó ellen, sőt nagyon boldogan mondta ki, mindig is arról álmodozott, hogy a legényke hitvese legyen.

Ott azonmód kihirdették, hogy ettől naptól kezdve három hétre megtartják a lakodalmat. Akit csak ismertek, azt mind meghívták. Így kerültem én is a lagziba. Ha nem lettem volna ott, soha nem találtam volna ki ezt a mesét.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Krasznahorka sziklái

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

Történt egyszer réges-régen, amikor még manók laktak a Krasznahorka várában és onnan ijesztgették a környék lakóit. Akinek csak tudtak, borsót törtek az orra alá. Minden nap más és más csintalanságot eszeltek ki bosszantsák az embereket. Nem kegyelmeztek senkinek.

A kicsi manók nagyon boldogok voltak, ha sikerült valamelyik tréfájuk. Egymással versenyeztek, ki a legügyesebb.

Este, amikor az égen kigyúltak a csillagok és az öreg Hold sápadt fényével bevilágította a vár vastag, magas falait a sok, kicsi manó összeült az ebédlőben egy hosszú asztal köré és nevetgélve dicsekedtek, ki milyen csínyt követett el.

A főmanó elégedetten hallgatta manói beszámolóit.

─ Képzeljétek el, – kezdte az asztal végénél ülő manó – ma, amikor felkeltem és azon törtem a buksimat, milyen tréfát tudnák kieszelni a vár közelében lakó földműveseknek. Sokáig semmi okos nem jutott az eszembe. Már majdnem visszabújtam a takaróm alá, amikor egy remek ötlet cikázott át az agyamon.

─ Mit fundáltál ki? – szakították félbe kíváncsian a társai. Alig várták, mi volt ez a nagyszerű tréfa?

─ Türelem, türelem, mindjárt megtudjátok – csitította őket mosolyogva. – Azt találtam ki, hogy becsapjuk az embereket.

─ Hogyan? – csillant fel a főmanó szeme. - Ugye tudod, az emberek már kiismertek bennünket, és ezért nem hisznek senkinek, ha csak egy manót is meglátnak a vár körül.

─ Ezt én is jól tudom, ezért azt találtam ki, hogy éjjel aranyszínűre pingáljuk a vár alatti sziklákat, és reggel, amikor a környező falvak lakói meglátják, azt fogják hinni, hogy arannyá változott. Meglátjátok, egymással versenyezve azon lesznek, hogy minél több sziklát tudjanak hazavinni. Az arany majd megrészegíti a sok kincsre áhítozót és még össze is verekednek az aranyon.

─ Valóban ez nagyszerű ötlet – mondta a főmanó. - Megdicsérlek érte. Még ma éjjel aranyszínűre festjük a sziklákat. Mindenki fogjon egy pemzlit és munkára fel! Igyekezzünk, hogy reggelre elvégezzünk vele!

A manók kivétel nélkül támogatták társuk javaslatát és serényen dolgoztak. Egymás után váltak a sziklák aranyszínűvé. Messziről tényleg úgy látszott, mintha aranyból lettek volna. Ez hajnaltájt, amikor az első napsugarak megcsillantak rajtuk, még hihetőbb volt.

Először a kondás pillantotta meg a sziklákat. Nem akart hinni a szemének. Mindjárt elkurjantotta magát:

─ Ébresztő, emberek! A vár alatti sziklák éjjel arannyá változtak. Mindenki jöjjön, aki gazdag akar lenni!

A házakban levők csodálkozva kidugták fejüket az ablakon és meglepődve látták, hogy a kondás igazat beszél. Nosza, mindjárt rohanni kezdtek, hogy minél több aranyat tudjanak összegyűjteni és hazavinni.

Tömegesen indultak el a vár felé nagy kosarakkal és vödrökkel. Még a kilencvenkilenc éves öreganyó is kikászálódott az ágyából és elindult az aranyló sziklákhoz reménykedve, hogy egy kis aranymorzsa neki is csurran – cseppen. Amint kilépett az udvarra, hirtelen valami nagyon furcsának tűnt a hegy környékén. Máskor ilyenkor a manók még javában húzták a lóbőrt, hosszasan aludtak az éjszakai tivornya után. Sokszor csak délben kezdtek el ébredezni. Addig legalább nyugtuk volt az embereknek tőlük. Nem bosszantották őket a sok idétlen csíntevéseikkel.

Ellenben most valamennyi talpon volt és a vár magas falairól leskelődtek és hangosan vihogtak.

Itt valami nincsen rendjén – gondolta az öreganyó és törni kezdte a fejét.

Egy kis gondolkodás után így szólt a rohanó szomszédjaihoz:

─ Ne menjetek a hegyhez! A manók megint becsapnak bennetek. Nézzétek és halljátok, hogy vihorásznak a vár fokán! Valami rosszban sántikálnak.

Senki sem hallgatott intő szavára. Legtöbben csak legyintettek rá és futottak tovább, hogy megelőzzék társaikat és minél több arannyal tudjanak visszatérni.

Öreganyó kétségbeesve tördelte ráncos kezét és akkor eszébe jutott valami hirtelen. Nagy barátja volt ő az erdők, mezők madárkáinak. Minden télen finom magokkal etette a kicsi szárnyasokat. Sokszor a fagyos, zord napokon kertje telis-tele volt madarakkal. Némelyik dalos kedvű, tollas jószág még más évszakban is ellátogatott hozzá, hogy köszönetet mondjon a téli gondoskodásról.

Most is egy apró madár fütyörészett kertjének almafáján.

─ Madárka, – fordult hozzá az öreganyó – segíts nekem és a falu embereinek, hogy túljárjunk a manók eszén.

─ Öreganyó, hogy tudnék segíteni? – kérdezte a madár.

─ Szólj társaidnak és menjetek a közeli patakhoz! Ott csőrötöket töltsétek meg vízzel. Majd visszarepülve a köpjétek ki azt a vár szikláira!

A kicsi állat nem értette, hogy öreganyó, miért kéri ezt tőle, de a téli hidegben annyi segítséget kapott, hogy szívesen teljesítette a kérést.

Elrepült és szólt a társainak és minden az öreganyó kérése szerint történt.

Közben az emberek egymással versenyezve rohantak a várhoz. Sokuk még a másikat is fellökte, hogy ő érjen oda előbb.

Már majdnem elérték a szépen, aranylón szikrázó sziklákat, amikor a patak felől sötét felhőket láttak közeledni. Oly fekete volt, hogy ez csak nagy égszakadás lehet – gondolták.

Még jobban meggyorsították lépteiket, hogy a vihar előtt begyűjtsék az aranyat. Hiába siettek a madarak gyorsabbak voltak. Ugye nem kell mondanom a sötét felleg nem volt más, mint sok – sok madár csőrében vízzel. Amikor a vár szikláihoz értek egyszerre, mint egy vezényszóra kiköpték a vizet. A vízcseppek ráhulltak a sziklákra és egy csapásra lemosták róluk az aranyszínű festéket.

Az aranynak hitt szikláktól megrészegült emberek igen meglepődtek. Dörzsölgették szemüket, hogy vajon jól látnak-e? De amikor rájöttek, hogy megint a manók űztek velük tréfát, nagyon mérgesek lettek. Eldobálva vödreiket, kosaraikat, ahogy csak bírtak rohantak fel a várba elpáholni az ott lévőket.

A manók hiába zárták be a kapukat, az emberek erőnek erejével beszakították azokat, és hogy dühüket lecsillapítsák egymás után elkapkodták a kapálózó apró népséget. Amikor már valamennyi a kezükben volt, tanakodni kezdtek, hogy miképpen büntessék meg a csínytevőket? Végül valaki azt találta ki, hogy a várban van egy kiszáradt kút, oda zárják be őket az idők végezetéig.

Ez mindenkinek nagyon tetszett és belehajigálták a manókat a kiszáradt kútba. A tetejét pedig jól lezárták, hogy soha többé ne tudjanak kijönni belőle.

Talán még a mai nap is ott vannak a föld alatt. Ha véletlenül arra jársz és nyöszörgést hallasz, tudd meg azok csak a manók lehetnek. Vigyázz, nehogy kiszabadítsd őket, mert akkor téged is lóvá tesznek!

Itt a vége, fuss el véle!


 

 

Apáti Kovács Béla

Trencséni vadliba

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

 Valamikor nagyon régen, meg ne kérdezzétek mikor, a trencséni vár ura nagyon szerette a hasát. Legszívesebben éjjel – nappal evett volna. A szolgák alig bírták hordani neki a hatalmas tálakat telis teli finomabbnál finomabb étkekkel. Természetesen tüzes borokból sem volt hiány.

Ha véletlenül valamelyik tálról leürült az ennivaló a trencséni vár ura éktelen haragra gerjedt és botozással fenyegette meg a közelében lévő szolgákat.

Szegények ilyenkor a lábukat a nyakukba szedték és rohantak a konyhába újabb adagért.

A környék jobbágyainak sokba került mindenegyes lakoma. Ugye nem kell mondanom a hasát imádó úr a szegény emberekkel termeltette meg, azt, ami naponta a nagy bendőjében eltűnt.

Kiadta parancsba a környékbelieknek, ki, mit termeljen. Ezenkívül rendszeresen küldte katonáit behajtani az adót. Nem volt ritka, hogy az adót kétszer is beszedette az uraság.

Ezért az emberek sokat éheztek és szenvedtek. Alig, hogy a kis malacka meghízott a várúr már küldte is a katonáit, hogy vigyék fel a várba és a szakács készítsen disznótorost belőle. De mással is ugyanez volt a helyzet. A jobbágytelkeken hiába piroslott az alma, abból annak nem volt szabad enni, aki gondozta. Be kellett szolgáltatni az utolsó darabig a termést. Virágzás után az intéző megszámlálta, hány kicsi termés van a fán, és ha ősszel csak egy is hiányzott, jaj, volt az almafa tulajdonosának.

Sírtak – ríttak az emberek, de ez nem hatotta meg a trencséni vár urát, sőt napról napra újabb és újabb adót eszelt ki a népnek.

Egyik őszi nap éppen vacsorához készülődött a ínycsiklandó ételekkel a roskadásig telerakott asztalánál, amikor kinézett az ablakon. Az égen éppen vadlibák húztak el. Gágogásuk behallatszott az étkezőbe, sőt az egyik vadliba, ki tudja, miért rászállt a vár egyik tornyára. Talán elfáradt és itt akart egy kicsit megpiheni.

Habár már sötétedett, de még volt annyi fény, hogy a haspók várúr meglátta pihenő madarat.

─ Hű, de jó lakoma lenne ebből a vadlibából! Már régen nem ettem vadpecsenyét – mondta ábrándozva, és a kobakjában már meg is született az ötlet. – Léhűtő szolganépség, megparancsolom, azonnal fogjátok meg azt a vadlibát és készítsen a szakács belőle finom vadliba lakomát. Ha nem sikerül elfogni, mindnyájatok fejét vetettem. Megértettétek?

Szegény szolgák ijedten ugrottak, hogy uruk parancsát teljesítsék. Igaz nem tudták, hogyan tudnák megfogni a madarat. Fent ült a magas torony tetején. Oda még a vadász nyílvesszeje sem visz fel, hogy lelője

Igyekezniük kellett, mert az est sötétje mindent bevont már a fekete fátylával. A nap utolsó aranyló sugarai utolsó fénysugarait küldte a torony felé, ahol a vadliba pihent.

A szolgák próbáltak felmászni, de a síkos kövön minduntalan visszacsúsztak. Az egyik legénynek mégis valahogy sikerült. Már – már örülni kezdtek a lent lévők, amikor a vadliba megneszelte, mire készülnek ellene. Még mielőtt a legény elkaphatta volna, a madár kiterjesztette szárnyait és társai után repült.

Ezzel együtt elszállt a remény, hogy a trencséni vár ura vadlibát fog vacsorázni.

A szolgák vacogtak félelmükben. Jól tudták gazdájuk nem csak ijesztgette őket, de be is váltja ígéretét. Nyakukon már érezték a bárd hideg vasát.

Búcsúzkodni kezdtek egymástól. Reggel mindnyájuk feje a porba fog hullani. Soha többé ne fogják meglátni a Jóisten csodálatosan, szép, kék egét.

─ Nem eszik olyan forrón a kását! – kiáltotta el magát a legkisebb szolga Ferkó.

─ Miket beszélsz, te kölyök? – förmedtek rá a többiek. – Még van merszed viccelődni, amikor a bakó már feni a bárdját, hogy lenyakazzon minket. Inkább búcsúzz el édesanyádtól és törődj bele a sorsodba!

Ferkó nem hallgatott rájuk. Magabiztosan előadta a tervét:

─ Megsüttetjük azt a vadlibát a szakáccsal, még ha apró cigánygyerekek is potyognak az égből. Ígérem, ettől a vacsorától urunknak elmegy a kedve, hogy vadlibát egyen.

─ Mondom én, megbolondult ez a gyerek – mondta a főszolga.

─ Azért csak hallgassuk meg! – biztatta a másik szolga. – Hátha valami okosat mond. – Mondd, fiam, mit találtál ki!

─ Édesanyámnak van egy kis kakasa. Annyira vad, hogy senkit nem enged a ház közelébe édesanyámon és rajtam kívül. Őt fogjuk feltálalni urunknak, és meglátjátok hamarosan, mi fog történni.

─ Az urunk mindjárt látni fogja, hogy nem vadliba. Különben is nem sajnálod leölni az egyetlen kakasotokat?

─ Nem lesz az leölve, olyan eleven lesz, mint a pinty. Tollakkal majd feldíszítem, hogy kicsit hasonlítson egy vadlibára. Azt mondjuk őkelmének, hogy ez egy újfajta, tollában sült vadliba, amelyet még a király sem evett.

Mivelhogy nem volt jobb ötletük, meg azt gondolták már nekik úgyis mindegy, ráhagyták Ferkóra, hogy szolgálja fel vacsorára a kiskakast.

A kicsi szolga gyorsan hazaszaladt. A tyúkólból nagy nehezen elővette a szárnyast, aki erre olyan dühös lett, hogy majdnem kicsipkedte a fiú mindkét szemét. Azért nagy nehezen Ferkó felöltöztette lúdtollakkal és valóban egy kicsit a kakas hasonlított egy vadlibára. Rákötözték egy aranytálcára és vitték a trencséni vár urának, mint különleges, nem mindennapi vacsora.

─ Mi ez? – kérdezte a vér ura Ferkótól. – Miért van lekötve? Tán csak nem élő vadlibát hoztok nekem?

─ Dehogy drágalátos, nagyurunk – mondta mosolyogva a kicsi szolga. – Ez a szakácsunk legújabb receptje szerint készült fenséges, tollában sült vadliba. Ilyet kegyed még sohasem fogyasztott ennél az asztalnál. Még a király is megirigyelné, ha ehetne belőle.

─ De nem fog – dörzsölte a hasát a vár ura. – Még ma este befalom az egészet. Igaz éppen ma kaptam üzenetet királyunktól, hogy látogatást tesz a trencséni várba. Sietek is, hogy az utolsó falatig megegyem, amíg a király ideér.

─ Tessék a köteleket elvágni, és hozzálátni a falatozásnak! – Biztatta Ferkó. – Jó étvágyat, a finom vadliba pecsenyéhez!

A többi szolga az ajtó mögül lesett be az étkezdébe. Egyik, sem mert az asztal közelébe menni.

A trencséni vár ura elvágta a köteleket, amivel a kicsi kakas az aranytálhoz volt kötve. Csak ezt ne tette volna, mert olyan dühös lett, hogy mindjárt felugrott és a nagy hasú úr arcának esett. Különben is mérges természete volt, de hogy Ferkó felébresztette és elhozta a várba, ez még jobban felhergelte. Csípte, karmolta a vár urát. Nem tellett bele egy perc se és az arca csupa vér lett. Ha fel nem ugrik az asztaltól, biz’ Isten a kis kakas a szemeit is kicsípte volna. Jobbnak látta menekülésre fogni a dolgot. Ész nélkül rohant ki a várból. Éppen akkor érkezett meg a király díszes kíséretével.

─ Hová rohan, kegyelmed? – kérdezte a király.

─ Fenséges királyom, ha kedves az élete szaladjon maga is! Tollában sült vadlibát akartam vacsorázni, de az átkozott madár feléledt és megtámadott.

Közben a kis kakasról lehullottak a felrakott tollak, s ezt látván a király, hangosan nevetni kezdett:

─ A trencséni vár ura még egy kis kakastól is fél? Nem is való neki ez a vár. Azonnal keresek egy bátor, becsületes várkapitányt, és helyébe rakom. Látom, igaz a szóbeszéd, hogy sanyargatja a népet, és csak a hasával foglalkozik. Ilyen ember nem való, hogy várkapitánynak.

A király leváltotta a trencséni vár urát, csak az volt a baj, hogy nem tudta, ki legyen helyette?

Az egyik öreg szolga, kicsit félve megszólalt:

─ Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom! Igaz a mi Ferkónk még gyerek, de egy – kettőre okos, becsületes felnőtt válik belőle, tessék kinevezni várkapitánynak! Amíg megnő, mi mindenben segítünk neki. Meglássa, olyan várkapitányt faragunk belőle, hogy heted hét csodájára járnak az emberek!

A királynak nagyon tetszett a javaslat. Egy percig sem gondolkodott tovább, azonmód kinevezte Ferkót a kicsi szolgát. A régi trencséni vár ura pedig elbujdosott a környező hatalmas erdőkbe, és soha többé nem mert onnan előjönni.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

A szadvári vár jó szelleme – Mesélő magyar várak


(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen a Nagy-Magyarország területén, a Sajó folyó partján állt egy kicsi, de annál szebb vár. Egyszer a király elhatározta, hogy meglátogatja a szadvári várkapitányt. Már régen járt ott és egy jó vadászat is csábította az ország első emberét. Évekkel ezelőtt, amikor látogatóban járt a környéken olyan jót evett és ivott, hogy az idő múltával is megemlegeti.

A vár pincéjében teli voltak a hatalmas tölgyfa hordók tüzes borokkal és a szakács is tudta a dolgát.

A király azt gondolta ki, hogy titokba tesz látogatást. Senkinek sem szólt tervéről. Titkon, álruhában kilopódzott a várból és szamárháton elindult Borsod vármegyébe.

Sokáig tartott az út. A csacsi gyakran megmakacsolta magát és megállt az út mellett. Ki is nevették érte a földeken dolgozó emberek.

–Nem való, kendnek a szamár. Hiszen kineveti ez az állat, és nem fogad szót magának. Meg kell húzni a fülét és akkor úgy üget, mint egy táltos paripa.

Szerencsére a király nem hallgatott az emberekre. Szép csöndben folytatta az útját, mintha süket lett volna.

Ennek ellenére nagy sokára megérkezett a szadvári várba. Egy ideig csak kóválygott körötte, mint általában a messziről jött vándorok, azt várva, hogy a bent lévők megszánják és beinvitálják.

Talán más váraknál ilyen meg is esett, de itt a várkapu nem nyílt ki. Sőt az őr, amikor már legalább harmadszorra járta körül a várat, mérgesen rákiáltott:

–Tágulj innen a szamaraddal! Mit bámészkodsz itt?

   –Nincs hová mennem. Szállást keresek éjszakára – válaszolta az álruhába bújt király.

–Ez a te bajod. Ha nem tűnsz el innen azonnal, szólok a várkapitány urunknak és tömlöcbe vetünk. A szamaradat meg elvesszük.

A király jobbnak látta odébb állni. Mégsem rendjén való, hogy király létére tömlöcben raboskodjon. Még az élete végéig ott marad. Ugyan kihinné el neki, hogy ő a király. Senki nem tudja, merre jár. Itt meg nem hinnének neki, sőt még talán deresre is húznák, amiért a fenséges király nevét a szájára veszi.

Tanácstalan volt. Hol fog most éjszakázni? Várkapitányon kívül senkit nem ismer a környéken. Hidegek már az éjjelek és elég pőrén volt öltözve.

Amint jött ment a faluban. Egyszer csak egy szegény ember háza előtt haladt el. A ház gazdája kint ült a verandán és nézte a csillagokat. Észrevette a szállást kereső vándort és barátságos hangon megszólította.

–Csak éjszakai szállást keres uraságod?

–Honnan tudja ezt meg, atyámfia?

–Csak rá kell nézni, kegyedre és az ember látja, mi járatban van. Jöjjön be, uraságod, éjjelre adok fekhelyet. Úgyis egyedül tengetem az életem. Még a madár sem repül errefelé. Jól jön, ha szót válthatok messziről jött emberrel.

Az álruhát öltött király bement az szegény emberhez, aki szívélyesen megvendégelte és szállást adott neki éjjelre.

Még mielőtt nyugovóra tértek volna kicsit beszélgettek erről – arról. Szóba került a vár kapitánya is. A király úgy tudta, hogy jóravaló ember. Hiszen ezt tapasztalta meg, amikor utoljára itt vendégeskedett. A kapitányuram mindenben a kedvében járt, és úgy tűnt a várban levő szolgák és a földeken dolgozó jobbágyok is elégedettek. Semmi jelét nem látta, hogy elégedetlenek lettek volna vele. Sőt inkább úgy látszott, mindenki nagyon szereti, és a kedvébe járnak.

Ellenben az szegény ember olyanokat mesélt róla, hogy a király nem akarta elhinni. Nap, mint nap sanyargatja a népet. Megdézsmálja a jobbágyok vagyonkáját, katonáival különadót szedet, és aki nem tud fizetni, azt tömlöcbe veti.

–Ez nem lehet igaz – hördült fel a király.

–Ha nem hiszi, akkor reggel saját szemével győződhet meg róla!

Ezzel nyugovóra tértek. Reggelig úgy aludtak, mint a bunda. Nagy dörömbölés ébresztette fel őket. A várkapitány katonái jöttek különadót szedni.

─ Na, szegény ember, ma milyen adót vessünk ki rád?

─ Vitézurak, nincs nekem semmim. Szegény vagyok, mint a templom egere – hajolt majdnem a földig a katonák előtt.

─ Majd azt, mi eldöntjük.

Parancsot adott a katonáknak, hogy nézzenek szét a kicsi házban. Nem tellett bele sok idő az egyik katona maga előtt tolta kifelé az álruhába öltözött királyt.

─ Lám, lám, vendég lakozik a házban – mordult rá a katonák vezetője. – Ha vendéged van, akkor fizess utána egy aranytallért, ha nem akkor viszünk a várkapitány elé.

A király megsajnálta a vendéglátóját és kitépve magát a katona kezéből, pendelyéből előhúzott egy fényes aranytallért, amit még elindulása előtt odakészített, ha véletlenül bajba kerül.

─ Majd én kifizetem az adót, az öreg helyett – mondta és át akarta nyújtani a katonák vezetőjének.

Lehet, hogy jobban járt volna, ha csöndbe maradt. Amint a katonák meglátták az aranytallért vérszemet kaptak.

─ Ahol egy akad, ott több is van – mondták és cibálni kezdték a király gúnyáját, és valóban egymás után hullani kezdtek belőle az odarejtett aranytallérok. A katonák alig tudták felkapkodni azokat, mert olyan sok volt.

A katonák vezére mindjárt meggyanúsította, hogy tolvaj. Bizonyára valakitől ellopta ezt a rengeteg aranyat. Szóhoz sem engedte jutni a királyt, hogy megmagyarázza ki ő és honnan ez a nagy gazdagság. Erőszakkal vitték a várkapitányhoz, aki mindjárt a vár legsötétebb tömlöcébe csukatta. Azon meg csak mindenki nevetett, amikor azt mondta, hogy ő a király és látogatóba jött a szadvári várba.

Már harmadnapja kuksolt a tömlöcben, és még csak elképzelése sem volt, hogyan fog innen kiszabadulni. Senkinek nem tett említést hová készül. Semmi esélyt nem látott arra, hogy emberei éppen itt keresnék. Végül még majd azt hiszik, hogy a közeli erdőben felfalták a vadállatok és az országnak új királyt kell választania.

Szomorúan üldögélt a tömlöc hideg kövén, amikor egy kicsinyke egér bújt elő a lyukból. Először néhányszor körbeszimatolta a rabot, majd nyugodtan leült éppen vele szemben.

─ Mit akarsz, te kicsi egér? – kérdezte kíváncsian.

─ Sokat akarhatnék, de látom igen nagy bajban vagy, és inkább segítek neked.

─ Aztán, hogyan tudnál segíteni?

─ Tudd meg a várnak van egy jó szelleme. Éppen a te zárkád alatt van a lakhelye. Róla senki sem tud, rajtam kívül. Nekem is az öreganyám mesélt róla, amikor még süldő egérke voltam. A szellem minden századik évben bújik elő és járja végig a várat. Holnap jön el az ideje, hogy újból megjelenjen. Szerencsédre te fogsz vele először találkozni. Nehogy megijedj tőle! Bátran nézz a szemébe, kérhetsz tőle akármit. De  ne azt kérd, hogy szabadítson ki a tömlöcből. Kérd meg a szellemet, hogy tegye lehetővé számodra, hogy vele együtt járd végig a vár összes termeit. Meglátod, szívesen teljesíti a kérésedet és mindenben segíteni fog neked.

─ Mi lesz, ha végigjárjuk a termeket? – kérdezte a király. – Miért lesz ez jó nekem? Ezzel még nem nyílik ki a vár kapuja. Ha az őrök meglátnak, visszavisznek a tömlöcbe és vasra vernek. Még annyi szabadságom sem lesz, mint eddig

─ Ettől nem kell félned. Emberfia nem fog látni. Láthatatlan leszel és csak az lát, akinek megengeded. Most pedig figyelj nagyon jól. Jegyezz meg mindent, mert csak egyszer fogom elmondani.

─ Mondjad kicsi egér, mindent jól megjegyzek.

  Bementek a vár kapitányának a szobájába, és ott menj az ágyához. Súgd a fülébe, hogy a zárkád alatt egy nagy láda van elásva tele arannyal. Ezt a kincset csak úgy tudja megszerezni, ha szabadon enged. A többit majd meglátod.

Alig, hogy ezeket a kicsi egér elmondta el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Eleinte a király is azt hitte, mindezt csak képzelte és nem is igaz.

Eljött a másnap estéje és egyszer csak zajokat hallott a tömlöc kövei alól. Nem kellett sokáig várnia, mint, ahogyan a kicsi egér mondta megjelent a jó szellem. Mindjárt üdvözölte a rabot és megkérdezte tőle:

─ Akarod-e, hogy valami kívánságodat teljesítsem?

A király bátran a jó szellem szemébe nézett és határozott hangon mondta:

─ Szeretném veled végig járni a vár termeit.

─ Csak ennyi? – csodálkozott el a jó szellem. – Ezen ne múljon! Ha készen vagy, akkor indulhatunk is. Sok termet kell végigjárnunk és kakaskukorékolásig végeznünk kell. Nem szabad, hogy a napsugarak meglássanak!

Elindultak és mentek teremből terembe. Mindenhová bekukkantottak. A jó szellemet minden érdekelte, főleg a változások. Nem csoda, hiszen csak minden századik évben bolyonghat a várban.

A király már azt hitte, sohasem érnek a várkapitány szobájába. Bejárták már a szolgák, lovászfiúk, sőt még a katonák hajlékát is, de nem akartak eljutni a várkapitányhoz. Attól tartott, hogy napkelte előtt nem is érnek oda. A jó szellem már nagyon öreg volt és lassan tudott haladni. A király legszívesebben rohant volna. Ilyenkor a társa mindig rászólt.

─ Ne olyan gyorsan, öcsém! Nem bírok már olyan gyorsan menni, mint néhány ezer évvel ezelőtt.

Végül megérkeztek a várkapitány szobájába. A király az ágyhoz lopózott az alvó fülébe súgta:

─ Kapitányuram, a tömlöc zárkája alatt, ahol a foglyot őrzik, egy láda van elásva tele arannyal. Engedje szabadon a zárka lakóját és öné lesz a rengeteg kincs.

Amikor a király végigjárta a vár összes termét visszamentek a tömlöcbe. A jó szellem fáradtan elbúcsúzott:

─ Isten veled, öcsém. Újabb száz évig nyugodtan pihenhetek. Kérhettél volna nagyobb dolgot is, minthogy végigjárd velem a vár termeit. Kérhetted volna azt is, hogy szabadítsalak ki a rabságból. Ezt a kérésed is teljesítettem volna, hiszen én vagyok a jó szellem.

Amikor a jó szellem eltűnt, a király a fejét a falba verte. Milyen igaza volt a szellemnek. Miért kellett neki a kicsi egérre hallgatnia? Szabad lehetne, de ő inkább a rabságot választotta. Lehet, hogy a várkapitány meg sem hallotta, amit a fülébe súgott és élete végéig itt kell szenvednie.

Legalább is ezt gondolta a király. Pedig nem így volt. Amikor a vár kapitánya kinyitotta szemeit, mindjárt a furcsa álmára gondolt. Eleinte elhessegette magától, de végül az álom annyira befészkelte magát az agyába, hogy nem tudott szabadulni tőle. Még, hogy elengedje a foglyát. Erről szó sem lehet. De mi van, akkor, ha ez a záloga, hogy megkaparinthassa az aranyat.

Sokáig tépelődött magában, mire kiadta a parancsot a porkolábnak.

─ Engedjék szabadon a foglyot! – mondta, de nem árulta el, miért?

Arról sem szól senkinek, hogy, amikor a király kint szívta a friss levegőt, fogott egy ásót és maga kezdett el ásni.

A jó szellem alig helyezkedett el, hogy kipihenje magát az éjszaka fáradalmait, amikor meghallotta az ásó csattogását. Iszonyatos haragra gerjedt. Jó szellem ide, jó szellem oda, nem tudta elviselni, hogy megzavarták a nyugalmát. Még mielőtt az ásó elérte volna lakhelyét, felugrott és dühösen a vár kapitányára rontott. Haragjában megmarkolta a nem várt látogatót és lehúzta a mélybe, de úgy, hogy az soha többé nem tudott kiszabadulni onnan.

A várbeliek nem tudták, mi lett kapitányukkal. Napokig keresték égen és földön. Amikor látták, hogy minden hiábavaló követet indítottak a királyhoz, hogy nevezzen ki egy új várkapitányt.

A király tudta az igazságot, de nem szólt róla senkinek. Azonnal lóhátra ült és fényes kíséretével elment Szadvárra. Útja egyenesen a szegény emberhez vezetett. Az úgy megijedt, hogy majd elszaladt.

─ Ne szaladj el szegény ember! – mondta neki a király. – Én vagyok az a vándor, kinek szállást adtál nekem.

─ Kegyelem, fenséges királyom! Kegyelem! Nem tehetek arról, hogy fenségedet a várkapitány tömlöcbe zárta. Higgye el, nem én árultam el!

─ Tudom, szegény ember. Azért jöttem, hogy kinevezzelek várkapitánynak. Mától kezdve te leszel ennek a szép várnak a kapitánya.

A szegény ember azt sem tudta, mit feleljen. Szabadkozott, hogy ő nem való várkapitánynak. Nem ért ilyen mesterséghez. Keressen valaki mást erre a tisztségre!

A király kitartott elhatározása mellett, és ha akarta, ha nem a szegény ember lett a szadvári várkapitány.

Ha egyszer ebben a várban jártok, eszedbe se jusson megkeresni a ládát teli arannyal, mert hátha rátok is megharagszik a szellem és lehúz bennetek a föld alá. Inkább várjátok meg, hogy leteljen a száz év, és akkor ti is kérhetek tőle valamit.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

Csókává lett leány ─ Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)


Vértes hegység szélén egy sziklás hegy legtetején, áll egy várrom, ahová minden éjjel visszajár egy csóka. Ott tanyázik egy nagy kövön, és nézi a sötét tájat.

Nem sokan láthatják ezeket a furcsa madarat, hiszen éjjel talán senki sem jár fent a romoknál.

Nekem is egy öreganyóka mesélte el, hogy ez a csóka réges-régen egy csodálatosan szép leányzó volt. Lent lakott az egyik közeli faluban.

Egy nap egy királyfi érkezett a várba. Hosszasan elidőzött a falak között. Amikor kedve tartotta katonáival vadászgatott az erdőben.

Ki tudja, hogyan történhetett meg, de egyszer a királyfi lemaradt a katonáitól és eltévedt a rengetegben. Sokáig bolyongott, de nem lelte az erdőből a kivezető utat.

Már esteledett. Hiába szólongatta a katonáit, senki nem adott választ kurjongatásaira. Mintha a föld nyelte volna el őket. Pedig azok is szinte az egész erdőt felfordították a királyfiért.

Amikor már korom sötét volt, úgy határoztat, feladják a keresést, s majd reggel világosan folytatják a keresést.

A királyfinak is be kellett látnia, ilyen sötétben butaság lenne egyedül bóklászni a fák között, még a végén valami csapdába lépne, vagy szakadékba pottyanna. Jobban teszi, ha valamelyik fa tövében szállást keres magának és szépen álomra hajtja a fejét.

Amint ott tapogatott helyet keresve magának, egyszer csak a bokrok között sápadt fényre lett figyelmes. A kis erdei tisztáson volt egy házacska, és valószínűleg benne emberek laknak.

Itt meghúzhatja magát – gondolta kissé megnyugodva a királyfi és bekopogott a házba.

A kopogtatásra egy férfi lesett ki az ablakon és félve megkérdezte:

– Ki az? Ki van odakint ilyen késő este?

A királyfi nem akarta elárulni, hogy valójában kicsoda. A sok mászkálástól és bolyongástól ruhája sem árulta el, hogy nem akármilyen ember. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vándor.

– Jó estét kívánok! – szólt illően. – Szállást keresek éjszakára. Eltévedtem. Reggel szeretném folytatni utamat. Boldog lennék, ha a ház gazdája megszánna és beengedne.

Természetesen a ház gazdája megszánta és beengedte a házba. Odabent éppen vacsorához készülődtek a feleségével és szépséges lányával, aki olyan szép volt, hogy hozzáhasonlót a királyfi még nem látott. Pedig sok helyen járt a nagyvilágban, sok szép dámát látott különböző királyi udvarokban.

Mindjárt meg is akadt a szeme a lányon és egész este csak őt nézte ábrándozó szemeivel.

A királyfit mindjárt asztalhoz is ültették, és megkínálták jó szívvel szegényes ennivalóval. Kását ettek egy nagy közös tálból, s utána meg vadkörtét majszolgattak.

A későn jött vendég még sohasem evett kását. Jobb étkekhez volt szokva, de most ennek ellenére, úgy belakott kásából és vadkörtéből, hogy hasa majdnem kifakadt.

Evés közben mindenféléről eldiskuráltak. Végül még valahonnét egy pint bor is előkerült, ami a királyfit felbátorította, és azt mondta a lány apjának:

– Gazdauram, megtetszett a lánya. Szívesen elvenném feleségül. Hozzám adja-e?

A férfi a feleségére nézett, majd a lányára. Megpödörte a bajszát és komoly hangon mondta:

– Fiatalúr, nekem ez ellen nincs semmi kifogásom. Úgy látom jó kiállású legény. Igaz még alig tudunk kendről valamit. Lehet jó, de lehet rossz ember is. Ha valahogy bebizonyítaná, hogy megérdemli Iluska kezét, akkor akár mához három hétre megtarthatjuk a mennyezőt.

– Bármit megteszek, csak feleségül vehessem leánykáját. Alig ismerem már fertály órája, de úgy beleszerettem, hogy még azt is elfeledtem ki vagyok – mondta a királyfi.

– No, ha ilyen nagy a szerelem, akkor kend mutasson olyan dolgot, amitől eláll a lélegzetünk! Ha sikerül, nem leszek kerékkötője a lagzinak.

A királyfi gondolkozni kezdett, hogy, mi legyen ez a nagy valami, amitől eláll a háziak lélegzete. Hiába is gondolkodott, semmi sem jutott az eszébe, mire végre a homlokára csapott, hiszen ő a király fia. Kell-e ennél nagyobb dolog? Ha ettől nem áll el a lélegzetük a háziaknak, akkor, mitől.

Széthúzta a zubbonyát, ahol volt apjának a becsétje, amit mindenki ismer az országban.

– Én vagyok a királyfi – mondta és a pecsétre mutatott.

Először a gazdauram azt hitte, hogy a vendége bolondozik, de amikor jobban odasandított, tényleg mindenkinek a házban elállt a lélegzete. Még a kutya is abbahagyta a farka csóválását és ijedtében az asztal alá szaladt. A háziak szinte egyszerre borultak a királyfi lába elé, és rimánkodtak bocsánatét, hogy ilyet mondtak fenséges királyuk fiának.

A lány is csak pislogott, nem mert megszólalni. Ami igaz, az igaz már akkor tetszett neki a legény, amikor édesapja betessékelte és asztalhoz ültette.

Véletlenül sem mertek arra gondolni, hogy a királyfi komolyan gondolta a leánykérést. Többé nem is firtatták ezt. A férfi azt javasolta, térjenek nyugovóra, hiszen már késő este van.

Az egyetlen szobácskájukat a királyfi rendelkezésére bocsátották, ők pedig kimentek az istállóba a barmok mellé aludni.

– Jó éjszakát, királyfi! Szép álmokat! – búcsúztak el tőle.

De még mielőtt végképp távoztak volna, a királyfi így szólt:

– Gazdauram, komolyan gondoltan, hogy feleségül veszem a lányát. Épp ilyen szépséges leányzóról álmodoztam mindig.

A férfi még mindig nem akarta elhinni, amit a vendége mondott. Egy nagyot sóhajtott, és mondta:

– Fenséges királyfi, ne tréfáljon velünk. Leánykám nem való a királyi udvarba. Vannak ott szép dámák, úri hölgyek, akik jobban illenek kegyedhez.

Ezzel mind a hárman kimentek az istállóba. Királyfi meg lefeküdt a tiszta, szépen megvetett ágyba. Egész éjjel a lányról álmodott, amikor hajnaltájt álmában egy nagy fekete madár jelent meg az ágya végénél és figyelmeztette:

– Ne hitegesd ezt a szegény leányzót! Tudhatod, királyi édesapád már kiszemelte számodra a leendő feleséget. Még gyermekkorodban megegyezett egy boszorkával, hogy elveszed a lányát, annak fejéül, hogy a boszorka megmenti a várat varázslattal a kutyafejű tatártól. Még abban is megegyeztek, ha ezt édesapád nem tartaná be, mindenkit csókává változtat a királyi udvarban.

Alig, hogy ezt a madár elmondta, már el is repült, és a királyfi lucskosan az izzadságtól felébredt.

Nagyon zaklatott volt. Nem akart ő semmi rosszat édesapjának, de a lányt is igen megszerette.

Nem tudta, mitévő legyen?

Reggel a gazdauram a feleségével finom ennivalóval várta a pitvaron. Levágták az egyetlen tyúkocskájukat, hogy kedveskedni tudjanak neki.

A királyfi körbenézett és a lányt kereste. Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Gazdauram, hol van a leánya?

– Fenséges királyfi, életem a kezébe ajánlom, nincs nekem lányom.

– De hiszen tegnap velünk ült az asztalnál és megkértem a kezét.

– Bizonyára álmodni tetszett.

A királyfi egészen összezavarodott. Már maga sem tudta, hogy álmodta, vagy valóság volt.

Nem volt nagy kedve elfogyasztani a finom reggelit, de nem akarta megbántani a jószívű vendéglátóit. Így evett pár falatot belőle. Reggelijét katonáinak harsány hangja szakította ketté.

– Végre megtaláltuk uraságodat – lelkendezett a csapat vezetője. – Királyi édesapja azzal fenyegetőzött, ha csak egy hajszála is meggörbül fiának, mindnyájunknak a fejét veteti.

A királyfi megköszönte a vendéglátást és elindult vissza a várba a katonákkal. Egész úton a szépséges lány járt a fejében. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy csak álom volt az egész.

A várban is mindig rá kellett gondolnia. Éjjelente róla álmodott, nappal meg, ha becsukta a szemét, maga előtt látta a lány csillogó szemeit.

Napról napra egyre jobban emésztette a bánat. Apjának is feltűnt, hogy valami baj van a fia körül. Kérdezgette, hogy, mi nyomja a szívét. Eleinte a királyfi nem akarta elárulni, hogy szerelmes lett egy szépséges lányba, de végül mégis csak elárulta. Ezt meghallva a király ijedten mondta:

– Fiam, ugye tudod, neked már ki van jelölve az életed párja? Nem vehetsz el mást csak a boszorka lányát.

A királyfi megpróbált kibúvót találni a házasság elől, de apjának mindenre volt érve, s így meg kellett hajolni a sorsa előtt.

Még ha valamit ki is talált volna, az idő kevés volt, hogy megvalósítsa.

Egyik nap megjelent a boszorka a lányával. Nem volt csúnya, de a királyfi nem róla ábrándozott.

– Fenséges királyom, - kezdte a boszorka – eljött az idő, hogy fia feleségül vegye a lányomat és boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Mikor tartsuk meg a lakodalmat?

Apja helyett a királyfi válaszolt:

– Kedves leendő anyósom, hamarosan megtarthatjuk a lakodalmat, csak előbb el szeretnék intézni valamit a közeli erdőben. Elmegyek és, amikor visszatérek, megtarthatjuk az esküvőt.

A boszorka fel sem tételezte, hogy a királyfi tervel valamit. Elfogadta a kérést, de azért megjegyezte:

– Ugye mindenki tudja, mi fog történi, ha nem jön létre a kézfogó? Az egész várnépét csókává változtatom.

A király és az udvarnép szomorúan bólogatott.

A királyfi egyenesen a gazdauram házához ment, és erélyes hangon követelte, hogy adják elő a lányt.

Először az apa megpróbálta letagadni, hogy neki lánya van. De amikor látta, hogy a királyfi igen komolyan beszél, a padlásról lehívta a lányát.

– Magammal viszem a várba és feleségül veszem – mondta a királyfi és ölébe kapta a lányt.

Meg sem állt vele a várig. Ott mindenki elhűlt az ijedségtől, mi fog történi most, ha ezt a boszorka meglátja.

– Fiam, ne akard halálunkat! – kérlelte az apja. – Neked nem ezt a lányt kell feleségül venned. Kérlek, küldd vissza az erdőbe szüleihez, és teljesítsd a boszorka kérését.

– Boszorka? – kiáltott fel a lány és azonnal leugrott a királyfi öléből. – Tudom, hogy lehet visszájára fordítani a varázslatot.

– Hogyan? – kérdezte mindenki, aki ott volt.

– Bízzák csak rám! Tudom az ellenszerét.

Nem nagyon hittek a lánynak. Úgy gondolták, megártott neki a nagy csillogás és fényűzés. Ezért szegényke félrebeszél.

Nem sokat kellett várniuk jött is dúlva, fúlva a boszorka a lányával.

– Ki ez a lány? – kérdezte.

– A leendő feleségem – válaszolta komolyan a királyfi. – Hamarosan feleségül veszem. Nem félek a varázslattól.

Ez úgy felmérgesítette a boszorkát, hogy azonnal varázsszót kezdett el mormolni. De az erdei lány gyorsabb volt. Nem telt el egy szemvillanás, úgy szájon csókolta a királyfit, hogy az a füle tövéig elvörösödött, s ekkor megtörtént a csoda. Nem a király és hozzátartozói váltak csókává, hanem a boszorka leánykája, aki szárnyait csattogtatva mindjárt ki is repült a nyitott ablakon, a boszorka meg utána, mert ugye nem kell mondanom belőle is madár lett, amit a király vadásza azonnal nyilával le is lőtt. Azt hitte a csirkéket akarta ellopni a baromfiudvarból.

– Ezt meg, hogyan történhetett meg? – kérdezték a jelenlevők.

– Misem egyszerűbb – válaszolta a lány. – Szerelem ereje mindennél erősebb.

Nem is kellett több a királyfinak. Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap mulatott az egész ország és éltették az ifjú párt. Talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt akár mesém be is fejeződhetne, ha nem lennék adósa a csókává vált lánnyal. Szegény minden éjjel visszajár a várhoz és szomorúan elméláz azon, hogy egykor majdnem ő lett a Csókavár úrnője.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

 

Királykisasszony gyűrűje – Mesélő magyar várak

 

 

Hol volt, hol nem volt Visegrád magas várában élt egy öreg király egyetlen leánykájával. Olyan szép volt a leányzó, hogy híre messzi országokba is eljutott.

Szegénykének nem volt édesanyja. Még egészen picinyke korában elragadta a halál. Édesapjával éldegélt a vastag várfalak között.

Mindene megvolt a kicsi lánynak. Három vitéz vigyázott rá éjjel nappal. Nem is volt semmi gond, a királykisasszony napról napra szebb lett. Aki meglátta, annak még a lélegzette is elállt, amikor meglátta.

Tizennyolc éves korában, amint nagykorú lett, így szólt hozzá édesapja:

– Kislányom, elszállt feletted tizennyolc év. Édesanyád meghagyta a halálos ágyán, ha majd eljön, az idő adjam oda neked ezt a gyűrűt. Kérlek, vigyázz rá! Nem mindennapi ékszert húzol most az ujjadra. Ez a gyűrű megóv minden bajtól.

A királykisasszony illően megköszönte a gyűrűt és megígérte, nagyon fog rá vigyázni. Még éjjel is az ujján fogja viselni. Egy pillanatra sem fog tőle megválni.

A gyűrű valóban nagyon szép volt. Amikor a királykisasszony az ujjára húzta mindjárt érezte, hogy valami különös erő szállja meg a testét. Olyan volt, mintha édesanyja állandóan mellette állna.

Az országban gyorsan híre ment, hogy a király kicsi leánykája felnőtt, eladósorba került.

Jöttek is a kérők egymásután. Ígérgettek mindenfélét, hogy feleségüknek nagyon jó sora lesz mellettük. Tejben – vajban fogják füröszteni. Arany bársonyban, arany selyemben fogják járatni asszonyukat.

Akárhány kérő érkezett, a királykisasszony mindben talált valami kivetnivalót. Egyik sem tetszett neki. Édesapja meg is ijedt, mi lesz, ha valamelyik megharagszik. A kérők közt volt sok királyfi is. Mégis csak sértő volt egy királyfit hazaküldeni.

Szerencsére egyik sem vette zokon, belenyugodott a királykisasszony döntésébe. Hazament és máshol keresett magának feleséget.

Ellenben messze északon a jég és fagy birodalmában élt egy gonosz király. Megtetszett neki a királykisasszony. Elhatározta, feleségül veszi és elviszi jégvárába.

Meg is érkezett jeges fuvallat hátán egyik nap. Amerre elhaladt, minden jéggé változott.

Az emberek sírtak, jajgattak. Odalett a termés, mert minden megfagyott.

Felment a visegrádi vár magas hegyére, és előadta jövetele célját.

– Azért jöttem, hogy feleségül vegyem a királykisasszonyt. Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat. Ha nem lehet a feleségem, az egész országot jéggé változtatom. Soha többé itt nem lesz kikelet.

Nagyon megijedt az öreg király. Mindjárt rohant kislányához. Könyörögve mondta neki:

– Drága kicsi lányom, fogad el jégkirálynak az ajánlatát! Mentsd meg országunkat és népünket!

A királykisasszonynak volt egy rossz szokása. Igen makacs természete volt. Szegény édesanyjától örökölte.

Amikor meglátta a rút jégkirályt, azonnal kirohant a helyiségből. Hangosan kiabálta, hogy soha nem lesz felesége, inkább beleugrik a Dunába.

A három vitéz hiába futott utána, nem tudták utolérni. A kétségbeesett királykisasszony egyenesen a hegy legmagasabb sziklájára ment, és onnan belevetette magát az örvénylő folyóba. A víz azonnal elnyelte a szépséges testét. Hasztalan keresték, nem találták meg.

Az öreg király sírt, s kardja után kapkodott, hogy szíven szúrja magát. A vitézek alig bírták lefogni, megakadályozni, hogy kért tegyen magában. Ennél már csak az volt a rosszabb, amikor a jégkirály megátkozta az országot. Egy pillanat alatt eltűnt az égről a Nap, minden jéggé változott. Az összes növény megfagyott, mezőkön, erdőkben az állatok vacogva kerestek menedéket a fagy elől. Kicsi madarak egymásután potyogtak le a fák ágairól megfagyva.

Szomorú időszak következett az országra. Mindenhol jég és fagy volt.

A királykisasszony, amikor elmerült a vízben különös dolog történt vele. Talán sokan most azt gondolják megfulladt, de nem. Egy hal melléje úszott, és bevonta testét pikkellyel. Ettől aztán úgy nézett ki, mint a megmentője. Halként élt tovább a Dunában.

Az emberek igen szenvedtek a fagytól és hidegtől. Nem volt, mit enniük. A Duna vize is vastagon befagyott. A halászoknak léket kellett vágni a folyón, ha halat akartak fogni. Szinte ez volt az egyetlen élelemforrás, hogy némi élelemhez jussanak.

Környéken élt egy szegény halászlegény János. Minden nap kijárt a Dunára és hálóját alámerítette a lékbe, de csak nagyritkán sikerült halat fognia.

Telt – múlt az idő a fagy egyre jobban kínozta az embereket. Érezték, ha sokáig így lesz, akkor mindenki elpusztul, s az egykor virágzó, csodás ország a jégkirály birodalma lesz.

Senki nem tudta, mit kellene tenni, hogy a varázslat elszálljon az országról.

János egyre ritkábban merítette vízbe a hálóját. Nem volt sok értelme a Duna jegén fagyoskodni, amikor csak aprócska halat sikerült kifogni.

Egyik nap elhatározta, tesz még egy utolsó próbát. Ha most is üresen húzza ki a hálóját soha többé nem fog halászni.

Vágott egy hatalmas léket. Nap, mint nap ezt el kellett végeznie, mert éjjel a víz mindig vastagon befagyott.

A lékbe beleeresztette a hálót és várt. Talán egy fertály óra is eltelhetett, mire kihúzta.

Képzeljétek csak el, egy szép hal ficánkolt benne. Nagyon megörült János. Végre ma jóllakhat, degeszre tömheti a hasát.

Már éppen bele akarta tenni a halat a szákjába, amikor az megszólalt:

– Ne egyél meg, halászlegény! Vigyél haza! Vágd fel a hasamat, s ott találsz egy aranygyűrűt. Emeld fel és háromszor forgasd meg a levegőben. A többit majd meglátod.

János nagyon meglepődött. Még sohasem hallott halat emberi nyelven beszélni. Először azt hitte csak képzelődik. Az éhségtől már hangokat hall, vagy a vizek manója űz vele tréfát. S ekkor a hal újból megszólalt:

– Kérlek, higgyél nekem!

A halászlegény hallgatott a fura lényre. Hazavitte és otthon egy nagy késsel felvágta a hasát. Nem kellett sokáig keresgélnie, valóban a hal hasában megtalálta az aranygyűrűt. Felemelte és háromszor megforgatta a levegőben.

Amikor ezzel megvolt az asztalon fekvő hal gyönyörűséges királykisasszonnyá változott. Talán most még szebb is volt, mint régen.

János a meglepetéstől majdnem leült a földre. Száját tátva nézte a királykisasszonyt. Azt sem tudta, mitévő legyen?

– Köszönöm, halászlegény, hogy megmentetted az életemet. Most arra kérlek, vidd ezt az aranygyűrűt édesapámnak fel a magas várba, és add át neki!

– Ha átadom, akkor mit mondjak? – kérdezte kíváncsian János.

– Nem kell mondanod semmit. Édesapám tudni fogja, hogy nem fulladtam a Dunába. Többit meg bízzuk a gyűrűre! Az tudni fogja a dolgát.

János ezt a kérését is teljesítette a királykisasszonynak. Jól bebugyolálta magát mindenféle ruhával, mert egyre hidegebb volt. Még az ember párája is megfagyott a levegőben.

Nehezen halad felfelé a hegyen. Mindenhol jég és hó állta az útját. Sokszor elesett és visszacsúszott a hegy lábához. Valahogy azért mégiscsak felkapaszkodott a várig.

A kapuban didergő őrök alig akarták beengedni. Azt hitték, megint a jégkirály talált ki valamit, amivel bosszantsa a várbelieket.

Szerencsére a király éppen akkor nézett ki az ablakon, s felismerte a halászlegényt. Egykor, amikor még jó idő volt a legény gyakran ajándékozta meg a királyt finom dunai hallal.

Lekiáltott az ablakból az öröknek:

– Beengedhetitek, ő az én hűséges halászlegényem!

János csontig fagyva a király elé járult. A hidegtől nem bírt megszólalni, de azért még annyi ereje volt, hogy átadja az aranygyűrűt.

Meglátva ezt a király boldogan felkiáltott:

– Él a kislányom. Nem halt meg. Ez az aranygyűrű a bizonyítéka, hogy életben van.

Amint ezeket kimondta, szívét forróság öntötte el. Olyan nagy erővel áradt belőle a melegség, hogy először csak a királyi trónteremben olvadt fel a fagy, majd később szétáradt az udvaron és mindenhol. De ne állt meg a vár vastag falain belül, hanem egy szempillanat alatt elárasztotta az egész országot.

A megolvad jég és hó helyén újból virágok virítottak, a fák, bokrok kizöldültek, s ágaikon madarak csicseregtek.

Amikor ez a jégkirály megtudta iszonyatos haragra gerjedt. Megpróbálta elfújni a tavaszt, de a meleg áramlat olyan erős volt, hogy kénytelen volt eliszkolni, és visszamenni jégvárába messzi északra.

Nagy volt a boldogság. Az öreg király ugrált örömében, amikor leánykáját a szívhez szorította. Már majdnem egészen megfeledkezett Jánosról, aki szép csendben haza akart menni, hogy folytassa mesterségét.

Az utolsó pillanatban meglátta a távozó legényt, még mialatt az kilépett volna a trónteremből.

– Hová sietsz, János? – kérdezte. –  Ne siess annyira! Még meg sem kérdeztem, hogyan köszönjem meg, amiért megmentetted kislányomat és országunkat. Kérhetsz akármit. Bármi kérésedet teljesítem. A kincstáram telis tele van arannyal, ezüsttel, mindenféle drágakővel. Annyit vihetsz, belőle amennyit csak akarsz. Még ökrösszekeret is adok melléje, hogy könnyebben haza tudd vinni.

János megállt, s hosszasan elgondolkodott. Tudni kell, amióta csak az eszét tudta, mindig tetszett neki a királykisasszony. Siheder legénykorában állandóan róla álmodozott, de arra még csak gondolni sem mert, hogy feleségül vegye. Hogyan lehetne egy királykisasszony egy szegény halászlegény felesége.

Most valami mégis azt súgta neki, hogy tegyen egy próbát.

– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, nem kell nekem arany, ezüst, drágakő, halálosan szerelmes vagyok leánykájába, szeretném feleségül venni.

Aki a trónteremben volt mindenki elképedve hallgatta a merész kijelentést. Volt olyan is, aki azt súgta a mellette állónak, hogy ezért a merész kérésért, most azonnal a király lecsapatja János fejét. Csalódniuk kellett. Az öregkirály elmosolyodott, majd így szólt:

– Nincs kifogásom ellene, de talán lányomat is meg kellene kérdezni, ha itt lenne?

– Itt vagyok édesapám. Szívesen leszek János felesége – hallatszott kintről a válasz, mert közben a királykisasszony is megérkezett. Elolvadt a hó és a jég, nem kellett tartania, hogy megfagy, hiszen gyönyörű tavasz volt. Amerre elhaladt mindenhol, virágok pompáztak.

Így nem volt, mit tenni, három hétre rá olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.

A jégkirály, amikor meghallotta, hogy a királykisasszony férjhez ment a halászlegényhez, nagyon mérges lett. Elhatározta, hogy mindenkit elpusztít fagyos leheletével. Meg is érkezett december tájékán, de az emberek olyan boldogok voltak, hogy mit sem ért a fagy. Minden házból mulatozás hallatszott. Rá sem hederítettek a jégkirályra, sőt talán még örültek is neki, hogy sok, nyári munka után van idejük mulatozni, bolondozni. Az meg aztán valóban dühítő volt, hogy farsangkor az emberek maszkot öltöttek, és ahol csak tudták kergették a jégkirályt. Nem is maradt ott sokáig, jobbnak látta elhúzni az irháját jégvárába.

Minden évben tesz egy próbát, de hiába. A tavaszt nem lehet legyőzni. Amikor az érkezik, neki mennie kell.

A királykisasszony Jánossal boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!


 

Apáti Kovács Béla


Somlói vár tömlöce – Mesés magyar várak

 


(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

Egyszer hajdanában, talán csak öregapám tudta, hogy mikor a somlói vár tömlöcében raboskodott egy legény.

Az volt az egyetlen bűne, hogy beleszeretett a várkapitány leánykájába, Annába. A lány apja előkelő férjet szánt lányának. Azt remélte, hogy tán még a király fia is szemet vet rá, és feleségül veszi.

Anna már egészen kiskorától fogva ismerte a legényt, akit Palkónak hívtak, és egy özvegyasszony fia volt.

A két gyermek mindig együtt játszott a vár hatalmas udvarában. Palkó édesanyja szakácsné volt a várban. Ő főzött finom ebédet a vitézeknek.

A sok játéknak az lett a vége, hogy Palkó és Anna egymásba szerettek. Olyanok voltak, mint két turbékoló gerle. Amikor csak tehették mindig együtt voltak.

Eleinte a várkapitány megpróbálta lebeszélni Annát, hogy felejtse el a legényt. Nemsokára a király fiával jön látogatóba, a várba. Jobban teszi, ha a királyfi körül legyeskedik, mint egy szakácsné fiával, Palkóval enyeleg.

Nem használt kérés, sőt a mérges szó sem. Palkót sem tudta lebeszélni, hogy felejtse el kislányát. Pedig még szépen csengő aranytallért is ígért neki. A legény nem tágított Anna mellől.

Ez nagyon felbőszítette az apát. Ezért koholt vádakkal Palkót bezárta a vár legsötétebb, legmélyebb tömlöcébe, hogy addig ott kuksoljon, amíg nem kerül sor a fényes kézfogóra.

Igazából még Palkó édesanyja sem tudhatta meg, mi történt fiával. Azt mondták neki, a várkapitány megbízatást adott neki, és nemsokára megjön.

Kezdetben az legény anyja el is hitte, sőt büszke volt, hogy fia ilyen nagyra vitte. Csak az volt neki gyanús, hogy minden nap az ebédmaradékból küldeni kellett egy porciót a porkolábbal a tömlöcbe.

– Porkoláb uram, árulja már el, ki raboskodik a tömlöcben? – kérte az ebédmaradékért jövő porkolábot.

– Jaj, szívem, lelkem azt nem lehet – mondta riadtan. – A várkapitány melléje csukatna, ha elárulnám. Annyit azonban elárulhatok, szegénynek igen nagy bűne van. Nem hiszem, hogy valaha is még megláthatja az Isten kék egét.

Ez némileg kielégítette Palkó édesanyját, de egy idő után újból fúrta az kíváncsiság az oldalát. Mégis, ki lehet a tömlöcben?

Addig – addig morfondírozott rajta, míg egyik nap, amikor végzett a konyhai munkával, és tudta, hogy ilyenkor a porkoláb is húzza a lóbőrt a vackában, lelopózott a tömlöcbe.

Nagyon elcsodálkozott, majd elkiáltotta magát, amikor meglátta fiát, Palkót. 

– Jaj, édesanyám, nehogy zajt csapjon, mert akkor felébred a porkoláb és magát is mellém csukják! Miért jött ide? Jobban teszi, ha most azonnal elmegy.

Az asszony szeméből hullt a könny, mint a záporeső. Haját tépte bánatában, hogy ilyet kellett megélnie. Az ő egyetlen magzata tömlöcben szenved egy lány miatt.

Suttogva mondta Palkónak:

– Fiam, felejtsd el várkapitány urunk lányát, Annát! Találsz te különbet nála a faluban.

– Én bizony nem felejtem el – jött mindjárt a válasz -, ha életem végéig is itt kell lennem.

– Istenem! Istenem, hogyan tudnék rajtad segíteni, hogy kiszabadulj? Csak ne lennél ilyen makacs.

Ekkor Palkó szeme felcsillant, majd mondta édesanyjának:

– Édesanyám, ha igazán segíteni akar, akkor tegye azt, amit mondok!

– Teszem, fiam, teszem. Csak mondd, mit?

– Nemsokára király és a fia jön a várba látogatóba Várkapitány urunk azt szeretné, ha a királyfi szeme megakadna Annán. Menjen el a kerek erdő közepén lakó százéves öreganyóhoz. Kérjen tőle varázsport! Süssön vele kalácsot a királyfinak. De vigyázzon, ebből a kalácsból csak ő egyen. Ha más is eszik belőle, akkor igen nagy baj lesz!

Palkó anyja nem nagyon értette, fia, mit akar ezzel, Annyi ideje már nem volt, hogy kivallassa, mire kell a varázspor, mert a porkoláb mocorogni kezdett, és félő volt, hogy felfedi a látogatást.

Gyorsan eliszkolt, mintha ott sem lett volna.

Még aznap elbandukolt az öregasszonyhoz. Az adott neki egy zacskó varázsport. Ő is figyelmeztette az asszonyt, hogy mihez tartsa magát, és csak annak adjanak belőle, kinek szánják.

Amint visszaért a várba hallja, hogy holnapután jön a király a fiával.

Nosza, mindjárt neki is állt a kalács sütésének. Olyan szépet sütött, hogy még soha. Kedvet érzett, hogy a végéből lecsípjen egy darabkát, és megkóstolja. De akkor eszébe jutott, amit fia mondott neki.

Eltette a kalácsot és várta, hogy a király és a fia megérkezzenek. Nehezen teltek az órák, de még milyen nehezen telt el a nap. Éjjel alig bírt elaludni. Minden kis zajra felriadt. Azt hitte jönnek a vendégek.

Reggel korán kelt és neki látott a főzésnek, sütésnek. Ezen a napon nem akármilyen ebédet kellett készíteni a díszes népségnek.

A várban is nagy volt a felfordulás. A várkapitány űzte, hajtotta a várbelieket. Mindenek ragyogni, csillognia kellett.

Anna is új ruhát kapott. A szabók éjjel – nappal dolgoztak rajta. Amikor felpróbálta olyan szép volt benne, hogy aki meglátta elállt a szava a csodálkozástól.

Messze földön nem volt olyan szép lány, mint ő. Nem csoda, hogy Palkó beleszeretett.

Amikor a királyfi meglátta mindjárt lángra lobbant a szíve érte. Oda is súgta apjának:

– Édesapám, nekem való ez a leányzó.

A királynak is tetszett Anna, és egyetértett fiával.

Minden úgy nézett ki, hogy a dolgok simán mennek, és a várkapitány terve beválik. Egészen az ünnepi lakomáig, azt hitte leánykája a királyfihoz fog férjhez menni.

A lakoma vége felé, amikor a vendégek már jól teleették magukat mindenféle finomsággal, megjelent Palkó édesanyja hozva egy nagy kalácsot. Egyenesen a királyfi elé tette, majd kissé remegő hangon mondta:

– Fenséges királyfi, ezt a szép kalácsot kegyednek sütöttem. Kérem, kóstolja meg így a lakoma vége felé. Gondolom ízleni fog.

A királyfi nagyon megörült a kalácsnak. Majd elfelejtettem mondani, hogy ez volt a kedvenc eledele. Amikor apja is akart volna belőle egy harapást enni, irigyen elhúzta maga elé.

– Ezt ez a kedves szakácsné nekem sütötte. Senkinek nem adok belőle – mondta és mohón enni kezdte.

Mire a végére ért olyan dolog történ, amire senki sem gondolt. A királyfiból egy aranyos, picinyke gyermek lett. Lehetett tán úgy három – négy éves.

Valahogy ezen, senki sem rökönyödött meg. Mindenkinek úgy tűnt, mintha a király ilyen pöttöm pulyával érkezett volna látogatóba.

A király meg is kérdezte fiától:

– No, egyetlen kicsi magzatom, ízlett-e a kalács, amit a szakács néni neked sütött?

– Ilyen finomat még nem ettem, édesapám – válaszolta elégedetten a gyermek.

– Kár, hogy még csak ilyen kicsinyke vagy – folytatta a király. – Nézd, csak milyen szép leánykája van a várkapitány bácsinak! Ha nagyobb lennél, akkor biz’ Isten megkérném a kezét számodra. De így nem vagytok egymáshoz valók.

A király egy idő után a várkapitányhoz fordult:

– Mondja csak, kapitányuram, leánykájának van-e már kedvese?

A várkapitány igen zavarban lett. Hirtelen nem is tudta, mit feleljen a királynak. Végül nagy nehezen kinyögte:

– Lenni lenne, úgy hívják Palkó, a szakácsnénknak a fia.

– Hol van az a Palkó? Szeretném látni és gratulálni neki, amiért ilyen szépséges jegyese van.

A várkapitány már annyira zavarban volt, hogy véletlenül elszólta magát:

– Börtönben.

– Börtönben? – csodálkozott el a király. - Kapitányuram, maga a leendő vőét börtönben tartja? Micsoda dolog ez?

– Tudja, fenséges királyom – kezdett el magyarázkodni a várkapitány, de mondókáját nem tudta befejezni, mert az ajtóban megjelent egyik vitéze.

– Kapitányuram, Palkó uraság végzett a fogoly vallatásával és megtudtuk, hogy hatalmas török sereg közelít a vár felé. Engedélyt kér, hogy embereivel elébük lovagoljon, és meglepje az ellenséget.

– Így már értem – vidult fel a király. Meg sem várta, mit mond a várkapitány, maga adta ki a parancsot. – Menjen csak ez a vitéz Palkó, és lepje meg jól azokat a törököket, és amikor visszajön győztesen, olyan nagy lakodalmat csapunk, hogy még a kutyák is rántott húst esznek.

Most már valóban a somlói vár kapitánya semmit sem értett. Minden nagyon zavaros volt szemei előtt. Valahogy már nem ellenezte, hogy Palkó feleségül vegye szépséges leánykáját, sőt boldog volt, amiért a legjobb vitéze lesz a veje.

– Vágj oda neki jól annak a lófarkas töröknek, mi addig itt a várban készülünk serényen a lagzira! – mondta és útjára engedte Palkót.

A várbelieknek nem kellett tartani a töröktől, mert Palkó és bátor csapata egy – kettőre elkergette őket a környékről. Futott is a török ijedten, ha nem akarta itt hagyni a lófarkát emlékül.

Egy jó ideig nem is mertek visszajönni.

Palkó feleségül vette a somlói várkapitány szépséges leánykáját, Annát, és talán még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána!


Apáti Kovács Béla


Babherceg

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

Somogyországban a Rinya folyócska jobb partján állt egy picinyke vár. De nem is kellett, hogy nagy legyen, mert lakója volt a babherceg. Olyan kicsi volt, hogy a környékbeliek nem is igen látták. Igen – igen kellett meresztgetni szemüket, ha meg akarták pillantani.

Ha véletlenül egy vándor arrafelé járt, azt hihette, hogy a Babócsa várában nem lakik senki. Elhagyta egykori lakója, s falai közt nincsen élet.

Pedig a várban lakott babherceg néhány szolgájával és szarvasbogaraival, amelyek a kicsi aranyhintóját húzta.

Egyszer egy szép nyári nap délutánján a környék földművesének a leánykája kóborolt a vár környékén. Szüleitől már hallott a vár lakójáról. Sokat meséltek neki a babhercegről. A kislány azt hitte, hogy a falusiak találták ki hosszú, unalmas, téli estéken, amikor fura történeteket szórakoztatták egymást. Ez is csak ilyen mendemonda lehet – gondolta a leányzó.

Elhatározta, hogy bemegy a várba és egy kicsit körülnéz. Bizonyára a vár kertjében talál valami szépséges virágot. Hiszen egykor minden várnak híres kertészei voltak, akik szép virágokat neveltek. Nem lehet, hogy ne maradjon mutatóban abból a sok virágból.

A hatalmas tölgyfakapu nehezen nyílt ki. Úgy tűnt a lánynak, mintha valaki belülről elreteszelte volna. Addig – addig mesterkedett, amíg sikerült bejutnia.

Nem hiába gondolta, hogy a várnak szép virágoskertje van. A kaputól az út éppen mellette vezetett el. Csodálkozott is, ha nem lakják a várat, a virágoskert mégis gondozott. Annyi csodás virág volt ott, hogy ő még sohasem látott annyit. Pedig nekik is volt a házuk előtt egy, és édesanyjával együtt nevelgették azokat. A szomszédok és, aki arrafelé járt, mindig megcsodálta a szebbnél szebb virágjaikat.

Hamarosan be kellett látnia, hogy a kertjük még csak nyomába se léphet az itteni gyönyörű virágoknak.

Nem győzött betelni a nézésükkel. Azt sem tudta, melyiket nézze, melyiket szagolgassa, vagy simogassa. Mint egy pöttöm gyermek úgy örvendezett látványuknak.

Rengeteg olyan virág is volt, ami hiányzott a kicsi házuk kertjéből.

Amikor már jól kigyönyörködte magát, úgy gondolta magokat szed, amelyeket otthon majd elültet. Így nekik is lesz, és nem kell eljönnie a várba, ha szép virágokat akart látni.

Nekiállt és kötényébe gyűjteni kezdte a virágmagokat. Már majdnem végzett a gyűjtéssel, amikor a vár egyik tornyából valaki rákiáltott.

–  Ki engedte meg, hogy magokat gyűjtsél a kertemből?

A lány körbenézett, de senkit sem látott. Egy árva lélek sem volt a közelében.

Bizonyára a Rinya folyó felüli szél játszik vele és az tréfálta meg. Mit sem törődve az előbbi hanggal tovább gyűjtötte a virágmagokat.

Alig telt el néhány pillanat az előbbi hang újból rámordult, de most sokkal mérgesebben:

–  Ki engedte meg, hogy magokat gyűjtsél a kertemből?

Ennek fele sem tréfa – gondolta a lány és elindult a kijárat felé, hogy minél előbb megszabaduljon ettől a kerttől, ahol talán maga az ördögök fejedelme tanyázik.

Pár lépés után valami vagy valaki visszahúzta a szoknyájánál fogva. Először azt hitte talán egy rózsabokorba akadt be. Megpróbálta kiszabadítani magát, de amikor hátranézett, még a vér is meghűlt az ereiben.

Egy babszem nagyságú emberke fogta erősen a szoknyája szélét.

Hát mégis igaz lenne a babherceg legendája? Nem csak az unatkozó emberek találták ki.

Azt sem tudta, mit tegyen? Elfusson vagy maradjon? Csak állt remegve a vár virágoskert közepén kötényében a sok összegyűjtött virágmaggal.

–  Egy feltétellel lehet tiéd a sok virágmag – mondta babherceg.

–  Mit kell tennem? – kérdezte majdnem sírva a lány.

–  Jöjj hozzám feleségül! Ha ezt megteszed, akkor itt a várban minden e tiéd lesz.

–  És ha nemet mondok?

–  Akkor téged is rózsabokorrá változtatlak, mint a többi lányt, aki nekem nemet mondott.

Ekkor a lányban felsejlett, azt is szokták mesélni a régi öregek, hogy majdnem minden évben a környékről eltűnt egy lány és soha többé nem került elő. Hiába kutatta, kereste a megye összes zsandárja. Ha látták is a lányokat, csak addig tudták nyomon követni, amíg elindult a vár irányába, s utána, mintha a föld nyelte volna el. Reá is ez a sors vár, ha nemet mond a babhercegnek.

Nem volt buta lány, ezért gondolkodni kezdett. Talán mégis csak jobban jár, ha feleségül megy a babherceghez. Itt meglesz mindene, otthon úgyis állandóan szegénységben éltek. A várba hozatja a szüleit, édesapjának, édesanyjának ezüst és arany ruhákat varrat, amelyek drágakövekkel lesznek kirakva.  Lehet, hogy még arra is rá tudja venni a férjét, hogy a kacsalábat építtessen a vár alá, amin majd az forog. Nem utolsósorban az itteni kert sokkal nagyobb, mint ami van a kicsi házuknál. Itt annyit kertészkedhet édesanyjával, amennyit csak akar. Nem lesz más dolguk csak a virágokat gondozni. Végül ez annyira megtetszett neki, hogy igent mondott:

–  Egy feltétellel feleségül megyek hozzád, ha elengeded azokat a lányokat, akiket rózsabokorrá változtattál.

–  Nagyon szívesen teljesítem kérésedet, drága egyetlenem – mondta a babherceg és felemelte a pálcáját, háromszor suhintott fele a levegőbe, és lássatok csodát a kertben lévő rózsabokrok mind egytől egyik leányokká változtak.

A lányok nem győztek hálálkodni a megmentőjüknek.

–  Köszönjük, hogy kiszabadítottál bennünket.

–  Menjetek Isten hírével, s legyetek boldogok!

–  Mi lesz veled? Tán csak nem mondtál nemet a babhercegnek?

–  De bizony, felesége leszek, és ezentúl itt fogok élni férjemmel a Babócsai várban.

–  Jaj, Istenem! – sikoltották a lányok szinte egyszerre. – Ilyen nagy áldozatot hoztál értünk?

Igazából, ha akartak is volna mondani valamit, nem volt rá idejük, mert olyan dolog történt, amire egyikőjük sem gondolt. A babhercegből egy szépséges dalia lett.

A jelenlevők mind egytől egyig nagyon meglepődtek. Sehogy sem értették, mi történt. Előbb még egy parányi emberke állt előttük, de a következő pillanatban egy igazi herceg, aki minden lánynak az álma.

Már bánták is, hogy annak idején nemet mondtak. Milyen jó lett volna, ha most a herceg őket vezetné az oltárhoz. De ezen már nem lehetett változtatni, a szegény földműves lánya lép vele frigyre.

A csodálkozó lányoknak a herceg elmesélte, hogy egy undok boszorka babszemmé változtatta bosszúból, amiért édesapja nem teljesítette a kérését, hogy ossza meg vele a birtokát. A varázslat egész addig tart, amíg egy lány feleségül nem megy a babherceghez. Az a kiszemelt leányzó, aki nemet mond, az változzon rózsabokorrá. Ezért volt annyi rózsabokor a Babócsai vár kertjében.

A varázslat megtört, és a babhercegből szép dalia lett.

–  Lányok, mindenkit meghívok az esküvőre – mondta a herceg – híjátok el szüleiteket, rokonaitokat, akit csak akartok. Mához három hétre olyan nagy lakodalmat tartunk, hogy mulatozásunk felhallatszik majd az égig.

Így is történt. A lakodalom három éjjel és három nap tartott szünet nélkül. Amikor a násznép jól elfáradt, összepakoltak és hazamentek. Az ifjú pár pedig boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

Tündérke szerelme – Mesélő magyar várak


 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 


Hol volt, hol nem volt, a messzi Székelyországban a fenyves erdők közepén, ahol a sziklák az égig érnek volt állt Székelykő vára. Ebben lakot egy kicsi tündér. Emberi szem nem láthatta, emberi fül nem hallhatta, amikor dalra fakadt a vár előtti réten. Mindenki úgy tudta, hogy a várban senki sem lakik.

Különben is a kicsi tündér csak éjszaka jött elő rejtekhelyéről, amikor a Hold ezüstös fényével megvilágította meg a vidéket. Nappal aludt vagy elbújt a vár vastag falai közé.

A közeli faluban volt egy legény Laci. Szegény olyan magas volt, mint egy óriás. Csúfolták is ezért a falubeliek. A lányok megijedtek tőle, amikor meglátták. Laci bármennyire is szerette volna nem talált párt magának. Hiába próbálkozott a kiszemelt leányka sírva rohant anyjához.

– Jön az óriás. Meg akar enni – mondta.

Pedig a jól megtermett legény nem akarta megenni a lánykát, csak megölelgetni, kényeztetni, mint, ahogyan tette a többi legény a faluban a lányokkal.

Végül már mindenki Lacira támadt és egy nap elűzték.

– Takarodj innen te lányokat ijesztgető óriás! – mondták neki a férfiak és, hogy nyomatékot adjanak mondandójuknak még villával meg is fenyegették.

Szegény óriás azt sem tudta, hová fusson? Maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak a közeli várban találta magát. Éjszaka volt és éppen a Hold akkor bukkant elő a közeli hegy mögül. Mit tehetett mást meghúzta magát a vastag falak mögött és a fáradtságtól hamar elaludt.

Mint, ahogyan már mondtam a kicsi tündér éjszaka élte életét és, amint ott bolyongott egyszer csak megpillantotta Lacit. Sokáig nézte az alvó legényt, és megsajnálta. Egy tündér mindent tud, ami a világban történik. Arról is értesült, hogy a falusiak elűzték és most földönfutó vált belőle.

Hidegek voltak már az éjszakák itt fent a hegyen, és az óriás csak úgy pörén feküdt a földön. A tündér felnyúlt az égre és leakasztott egy csillagsugárból szőtt takarót. Ezzel óvatosan betakarta. Leült melléje és vigyázott álmára.

Ki tudja, hogy, s mint? A tündér beleszeretett az alvó legénybe. Váratlanul szíve oly szaporán kezdett el verni, hogy majd kiugrott a helyéről.

Tudta jól emberfia nem találkozhat tündérrel. Ha ez mégis megtörténne, egész életében elátkozottak lesznek mindketten.

Nem tudta, mitévő legyen? Mire az óriás legény felébred, akkorra neki el kell tűnnie, vissza kell mennie rejtekhelyére.

A tündéreknek volt egy képessége, meg tudták állítani az időt. Amint kimondta a varázsszót megállt az idő folyása és minden megmerevedett, mint amikor zord, fagyos téli nap a víz jéggé fagy.

A kicsi tündér elhatározta, hogy amíg áll az idő elmegy a tündérkirályhoz és megkéri, tegyen vele kivételt. Engedje meg, hogy tündér létére egybekeljen a legénnyel. Még azt sem bánja, ha többé nem lehet tündér. Majd csak megélnek valahogy.

Hosszú út vezetett a tündérkirályhoz. Sietnie kellett. Az időt nem lehetett a végtelenségig megállítani. Ha nem ér oda időben, akkor elszáll a varázslat, és aki megállította köddé válik.

Szerencséjére az úton nem volt semmi nehézség és a tündérkirály is fogadta.

– Miért jöttél, lányom? – kérdezte a trónján ülve.

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom! Segítségét szeretném kérni, beleszerettem egy földi halandóba, és esedezem, hogy egybekelhessünk.

A király összehúzta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem tetszik a dolog. Ilyet nem szoktak kérni tőle a tündérek. Még hogy egy földi halandó legyen ennek a szép leányzónak a párja. Szó sem lehet róla. Legjobb lesz, ha mindjárt ezt kiveri a fejéből.

Szemei villámokat szórtak és mérges hangon a tündér tudomására hozta:

– Lányom, ezt nem engedhetem meg. Néked egy tündér ifjonchoz kell férjhez menned. Felejts el azt a legényt, és keress magadnak megfelelő párt!

A kicsi tündér sokáig könyörgött, de a királynak nem lágyult meg a szíve. Nem egyezett bele, hogy egybekeljenek.

Nem volt, mit tenni a csalódott leányka visszament Székelykő várába, ahol még mindig aludt Laci a csillagfényből szőtt takaró alatt.

Az alvó legény a kicsi tündér szipogására ébredt fel. Egy könnycsepp az arcára hullott. Riadtan felugrott. Azt hitte eleredt az eső.

– Mi történt? – kérdezte és felnézett az égre. – Eső nem lehet, hiszen kék az ég. Akkor meg, mi hullott az arcomra?

Rendes körülmények között emberi szem nem látja a tündéreket, ha csak azt a tündér nem akarja, de ez súlyos következményekkel jár. Ha földi halandó megpillant csak egyet is, akkor az elveszti tündéri mivoltát és belőle is ember lesz, és nem lesz többé varázsereje. Ezért a tündérek nagyon vigyáznak, hogy ez ne következzen be.

A székelykői tündér megfeledkezett erről és felfedte arcát Laci előtt. Először egy halovány köd lebegett a vár falai között, majd lassan egy gyönyörű leányka lépett ki belőle.

Az óriás legény ijedten hátrált előle. Azt hitte, bizonyára ez is a falusiak gonosz tréfája.

– Ne, ne! – kiáltotta majdnem sírva. – Ne bántsatok! Könyörüljetek meg rajtam!

A tündér is megriadt, amikor az óriás legény ezeket mondta. Nem számított erre és zavarában nem tudta, mitévő legyen.

– Ne félj! Senki sem akar bántani kedves legény. Én vagyok ennek a várnak a tündére. Megtetszettél és azt szeretném, ha ezentúl, mi mindig együtt lennénk.

Sok időnek kellett eltelnie, amíg Laci megnyugodott és már nem félt a tündértől.

– Ha valóban tündér vagy, akkor intézd el, hogy én is normális legény legyek, mint a falubeliek. Túl nagy vagyok, és ezért mindenki csúfol engem.

– Ennél, mi sem könnyebb – felelte mosolyogva a tündér. – Elmondom a varázsszót és te is éppen olyan legény leszel, mint a társaid.

Elhangzott a varázsszó, de nem történt semmi. A tündér elmondta újból és még ki tudja hányszor, Laci továbbra is óriás maradt. Nem következett be a csoda. Hogyan is következett volna be, amikor elveszítette a varázserejét, felfedve arcát a legény előtt. Ő is csak egy földi halandó volt. Nem tudott többet varázsolni.

– Te nem is tudsz varázsolni. Te nem is vagy tündér – mondta Laci szomorúan. –  Becsaptál, félrevezettél, mint a falubeli lányok. Azok is mindig csak hitegettek, ígérgettek, minden szépet mondtak nekem, s amikor látták, hogy elcsavarták a fejem, vihogva elszaladtak. Mondd csak kedves, szép leányka, miért vagy te is ilyen?

Laci egészen magába roskadt, kezeit a szeme elé tartotta és keservesen sírva fakadt. A tündér ekkor megértette, hogy nem tud varázsolni és ő is csak egy halandó földi lény. Most, hogyan bizonyítsa be őszinte szerelmét a legény felé?

Sokáig törte kicsinyke kobakját és végül Laci mellé lopózott. Eleinte félve cirógatni kezdte a fiú arcát és közben lágy hangon suttogta a fülébe:

– Ha már nem vagyok tündér, és nem tudok varázsolni, de hidd el, kedves legény tiszta szívemből szeretlek. Nem számít, milyen vagy. Nekem te vagy a legszebb a földkerekségen. Kérlek, nézz rám és mosolyogjunk együtt! Meglásd, ha megfogjuk egymás kezét, megszépül a világ.

Laci lassan és bizonytalanul a tündérre nézett. Kezét kinyújtotta feléje, és amikor az megérintette a lányt csoda történt. Az óriásból normális testalkatú ember lett. Ugyanis a tündérek királya figyelte őket, és végül megsajnálta a két szerelmest. Igaz tündérének nem adta vissza a halhatatlanságot és a varázserőt, de lehetővé tette, hogy szerető párként élhessék le az életüket.

Még abban is segített, hogy Laciból a Székelykő várának a kapitánya legyen, és hős cselekedeteivel megvédje a népét és a hont. Szerették is őt Székelyországban és most már jó értelemben vált óriássá az emberek szívében.

Hogy így volt, vagy nem? Nem tudom. Ha kételkedtek szavaimban, akkor menjetek el a székelykői vár romjaihoz és kérdezzétek meg az öreg köveket, hogy valóban élt– e itt egy tündér és egy óriás?