Csuda jó mesék 15

Apáti Kovács Béla

 

Elveszett barikák

 

 

 

Tündérország közepén volt egy hatalmas akol, és ebben voltak a tündérkirály barikái. Olyan sok volt, hogy égen és földön nem volt emberfia, aki meg tudta volna őket számolni. Pedig rengetegszer próbálkoztak vele, az ország leghíresebb professzorait kérték fel erre a fontos feladatra. Mindegyik lelkesen nekilátott a számolásnak, de egy idő után feladta. Hamarosan be kellett látniuk, ez meghaladja a tudományukat. Pedig mindenféle módszerrel kísérleteztek, de valamennyi kudarccal végződött. A király nem tudhatta meg, hány barika van az akolban.

Ez nagyon elkeserítette. Nem akarta elhinni, hogy ne lehessen megszámolni állatait.

Elhatározta, kihirdeti, hogy aki pontos számot, tud adni barikáiról, azt busásan megjutalmazza. Annyi aranytallért ad neki, amennyi lesz a barikák száma.

Hamarosan jöttek is a világ minden részéből a juhászok. Volt közöttük szerecsen, sárga bőrű és vágott szemű, de talán még vörös képű is. Ki tudja, honnan nem jöttek szerencsét próbálni. Mindegyik azt hitte magáról, hogy sikerülnie fog, hiszen országában a legkiválóbbak közül való volt.

Amint megérkeztek mindjárt elkezdték a számolást. Számoltak, számoltak, de mindig más lett a végeredmény.

Volt egy távolról jött juhász, aki úgy akarta megszámolni a barikákat, hogy egy nagy mind a két végén lyukas fahordón engedte át az állatokat. Segédje a kicsi juhászbojtár behajtotta a barikákat a hordó egyik végén, ő pedig mindig egy rovátkát húzott, amikor az kidugta a fejét. Úgy látszott, hogy ez a módszer beválik, és már csak három kicsi, hófehér bégető jószág volt vissza. A juhászbojtár nagy nehezen betuszkolta őket a hordóba, és mestere meg a másik oldalon várta érkezésüket. Várt, várt, de a kis gyapjas fejük nem akart megjelenni. Hiába volt minden sürgetés.

– Mit csinálsz te ott, édes fiam? – türelmetlenkedett a juhász. – Küldd azokat a barikákat!

– Mesteruram, biz isten betuszkoltam a hordóba mindegyiket. Hová lettek? Oda kellett volna, hogy érjenek, hiszen eddig minden simán ment.

– Szerintem is, itt kellene, hogy legyenek. Mássz be, fiam szaporán ebbe a hordóba és nézzél körül csak, merre kóricál az a három csintalan barika.

A kis juhászbojtár engedelmeskedve mesterének bemászott a hordóba, és elindult megkeresni a tündérkirály állatait.

Ment, ment három éjjel, három nap, amikor egyszer csak egy hatalmas rétre ért ki. Olyan nagy volt, hogy a földgolyó háromszor ráfért volna. Itt megállt és körülnézett. Nézett jobbra, nézett balra, de a barikákat sehol nem látta, pedig a rétnek selymes volt a füve. Legeltetésre nem is lehetett jobbat találni.

Kénytelen volt a juhászbojtár továbbmenni. Megint sokáig bandukolt, szinte alig pihent valamit, de most sem járt sikerrel.

Amikor már harmadszorra is nekiindult, akkor annyira fáradt volt, hogy alig bírta vonszolni a testét. Minden pillanatban össze akart rogyni. Szomjas is volt, éhség is gyötörte, az hitte nyomban meghal.

Szerencséje volt, nem így történt, egyszer csak a távolban megpillantott egy gyönyörű várat, amely kacsalábon forgott, olyan sebesen, hogy majdnem beleszédült.

– Na, ezt vajon, hogyan állítom meg? – törte a fejét, és akkor eszébe jutott, van neki egy jókora furkósbotja. Felemelte, jól megforgatta, és a pörgő várhoz vágta, amely azonnal nagyot huppanva megállt.

A várban maga az ördög lakott. Meglepődve nézett ki az ablakon és mérgesen a fiúra kiáltott:

– Remélem, jó okod van, amiért megállítottad a váramat?

– Szeretnék bemenni, és megreggelizni ördögurammal – mondta és elindult a vár felé.

– Nem oda Buda! Akárki nem jöhet be ide.

– Nem vagyok én akárki, juhászbojtár lennék vagy, mi a csuda. Nem akármilyen mesterség ez, ha nem tudná. Most is éppen három barikát keresek, akik elkóricáltak a tündérkirály mezejéről.

– Három barikát? – csillant fel az ördög szeme. – Minap fogadtam be őket a váramba. Tán csak nem őket keresed?

– De bizony őket – kurjantotta el magát a juhászbojtár. – Adja ki őket ízibe, hogy visszatereljem a barikáit a tündérkirálynak.

– Azt már nem. Ami egyszer bekerül a váramba, az innen többé ki nem megy, olyan formában, ahogyan érkezett. Egyet tehetsz, fiam, ha villámgyorsan eltakarodsz, és még azt is elfelejted, hogy nálam jártál.

Valójában az ördög még be sem fejezte mondókáját, a várból hangos sírás – rívás hallatszott.

– Segítség, juhászbojtár! Mentsd meg életünket! Nem barikák vagyunk, hanem a tündérkirály három leánykája.

– Azt a nemjóját – vakarta meg a kobakját a legényke. – Erre nem gondoltam. Ez volt a csalafintaság, hogy nem lehetett megszámolni a barikákat. Ezért volt, hogy minden egyes alkalommal mást számoltak a számok tudorai. Egyszer leánykák, máskor meg barikák voltak.

Ez az ördögöt is meglepte, pedig őkelme nagy zsivány volt e téren. De hiszen, ha így van, akkor el kell engednie a leánykákat, mert barikákként jöttek, és emberként távoznak.

A juhászbojtár egy kis szünet után újból az ördöghöz fordult, és ravaszkásan mondta:

– Látja ördöguram, nem barikákat fogok kivinni a várból, hanem három szépséges leánykát. Nosza, iparkodjék, hogy a tündérkirály gyorsan visszakaphassa szeretteit!

Az ördög nem lett volna ördög, ha ebbe belemegy. Összeráncolta szúrós, fekete szemeit, és magabiztosan mondta:

– Küzdjél meg velem, ha el akarod vinni a leánykákat!

Azt remélte, hogy ettől a juhászbojtár megijed és elszalad. De ne így történt, a legnagyobb meglepetésére a fiú elfogadta a kihívást.

– Állok elébe – mondta.

Az ördög kijött a vár előtti füves térre és elkezdődött az életre-halálra szóló viadal. Nem tartott sokáig, mert a juhászbojtár úgy vágta kupán a furkósbotjával, hogy az ördög azonnal a földön találta magát, és ott könyörgött életéért.

– Könyörgök, juhászbojtár, kíméld meg életem! Inkább elkotródok a pokol legsötétebb bugyrába, és elviheted a tündérkirály lányait, csak ne bántsál!

– Nem bánom – mondta. – Lásd, kivel van dolgod! Meghagyom életed, de azonnal tűnj el a várból, mert mostantól ez az enyém lesz!

Az ördög szaladt, rohant, ahogyan csak tudott, meg sem állt egészen a pokolig, és onnan soha többé ki sem mert mozdulni, attól tartva, hogy megint a fején koppan a furkósbot.

A juhászbojtár üzent egy kismadárral a tündérkirálynak és mesterének, hogy meglelte a három elkóricált barikát. Jöttek is azok lóhalálában, és nem győztek hálálkodni, amiért előkerültek a barikák, vagyis a leánykák.

Ott mindjárt a tündérkirály társává fogadta a juhászbojtárt.

– Na, fiam, van várad, akkor legyél király is az itteni népnek. Aki olyan ügyes, hogy még az ördögtől is visszaszerzi a barikákat, az királynak is jó lesz.

Ezzel a juhász is egyetértett, és hogy ezt tettel is bizonyítsa gyorsan kiállított egy passzust, hogy a kicsi juhászbojtárból igazi juhásszá vált a keze alatt.

Végezetül a tündérkirály így szólt a már juhászbojtárból királlyá lett fiúhoz:

– Ha majd bajszod is kinő és megerősödik, választhatsz egyet leánykáim közül feleségnek, csak arra vigyázz, hogy barikád el ne kóricáljon!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


 

 

Apáti Kovács Béla

 

A manókirály fia

 

 

Élt egyszer egy manókirály, és volt neki egy fia. A király úgy tervezte, ha majd megöregszik, akkor a fia követi a trónon.

Amikor a királyfi felcseperedett, hívatta az édesapja, és mondta neki:

–   Fiam, egy napon, te fogsz ülni itt a trónon helyettem. Arra kérlek, mindig legyél jó és igazságos uralkodó, hogy a manók szeressenek és tiszteljenek, mint engemet! Ígérd meg, hogy jó királyuk leszel a manóknak!

–   Ígérem édesapám, nem fogok szégyent hozni a nevedre – válaszolta komolyan a manó királyfi.

–   Örülök, ha te is így gondolod, de tudd meg, hogy a manók királya lehess, ki kell állnod három próbát. Utasítom a szakácsot, süssön számodra hamuban sült pogácsát, a vincellér hozzon fel a pincéből egy pint tüzes bort! Amikor ezzel mind megleszünk, akaszd a nyakadba a tarisznyádat, és indulj el felfedezni a világot! A vándorlásod közben kell kiállnod a három próbát. Még talán a tudósok tudósa sem tudja, mi fog várni rád, mi lesz az a három próba. Ne is kérdezd, úgysem tudnék felelni rá. Annyi bizonyos, nem lesz könnyű. Ha csak az egyik próbát is elvéted, soha nem lehetsz a manók királya.

Mialatt a királyfi hallgatta az édesapját, a szakács megsütötte a pogácsát, a vincellér felhozta a pincéből a pint tüzes bort, a manók királya elbúcsúzott a fiától. Az meg nyakába akasztotta a tarisznyát, és elindult világot látni.

A királyfi három éjjel, három nap megállás nélkül koptatta a lábát. A harmadik éj vége felé nagyon elfáradt, és leheveredett a bársonyos fűbe, egy nagy fa alá. Azon nyomban elaludt.

Ki tudja meddig aludt volna, ha ne ébred fel vidám leánykacajra. A közeli réten lányok kergetőztek, s virágot szedtek néhányan.

A királyfi meglapult a fűben. Kicsi volt ezért senki sem vette észre. Legalább is sokáig így tűnt, amikor a lányok közül az egyik arrafelé tévedt, ahol a királyfi hasalt elrejtve magát egy hatalmas lapulevéllel.

–   Nini, lányok! – kiáltott fel meglepődve. – A fűben van egy kicsi emberke.

Az összes lány odaszaladt, és csodálkozva nézték a pöttöm manót, természetesen fogalmuk sem volt, hogy ki ő?

Először azt hitték, hogy valami bábú, de amikor az megmozdult ijedten ugrottak hátra.

–   Hiszen ez mozog! Él a kicsi bábú – mondta az egyik lány nagy kerek szemekkel.

Az a lány, amelyik először a királyfira talált, felemelte, és a kötényébe tette.

–   Hazaviszem, szép dobozba teszem. A doboz lesz a háza. Úgy fog élni benne, mint egy királyfi.

A többi lány is szívesen hazavitte volna, de a bíró lányával senki sem mert ellenkezni. Inkább ráhagyták, csak annyit kértek tőle, hogy néha ők is játszhassanak vele!

–   Nem bánom – egyezett bele a bíró lánya. – Minden csütörtökön eljöhettek hozzánk játszani, de most haza kell vinnem. Úgy látom nagyon elfáradt a szegényke, és lehetséges, hogy már éhes is. Anyámmal készítetek számára valami ennivalót. Mialatt anyám főz neki, én berendezem a lakhelyét egy szép dobozban.

A királyfi, ha akarta volna varázslattal kiszabadulhatott volna, de nagyon kíváncsi volt, hogy mi fog történni? Aztán még az is lehet, hogy ez az első próba, amit teljesítenie kell.

Amíg a bíró lányának a kötényében utazott a közeli falu felé, egy keveset falatozott a hamuban sült pogácsából, és egy jó nagyot ivott a magával hozott pintes üvegből. Így már egészen jól érezte magát, és vidáman várta, hogy megérkezzenek a bíró házához.

A megérkezés után mindenki látni akarta a pöttöm emberkét. A falusiak még csak nem is sejtették, hogy a manókirály fiával van dolguk.

Ahogy ígérte a bíró lánya egy szép, faragott fadobozban lett az otthona. Uri dolga volt, a bíró lánya kényeztette, minden jóval ellátta.

Annyira jól érezte magát, hogy majdnem megfeledkezett, hogy tulajdonképpen, miért is vette a nyakába a nagyvilágot. Valójában nem akart elmenni a bíró házából, pedig megtehette volna.

De volt még valami, ami visszatartotta, megtetszett neki a bíró lánya. Valósággal a manók mennyországában érezte magát, amikor bejött hozzá a lány, és kényeztette, becézgette. Még sohasem látott ilyen szép leányzót. A manólányok között is sok szépség akad, de ilyen gyönyörű messzi földön nincsen.

Csak egy probléma volt. Méretben nem illetek egymáshoz. A lány túl nagy volt hozzá képest. Valójában a királyfi nem volt nagyobb, mint egy cicakölyök. Különben is a manók nem kelnek egybe emberi lényekkel. Ha véletlenül ezt egy manó mégis megszegné, az soha többé nem mehetne vissza a manók országába.

Ez nagyon elszomorította a királyfit. Egész nap búskomoran ült a fadobozban berendezett lakhelyén. Semmihez sem volt kedve.

Szomorúságát a bíró lánya is észrevette, és ijedten fordult a királyfihoz:

–   Miért vagy szomorú, emberke?

De választ nem kapott, mert minden manónak meg volt tiltva, hogy az emberekkel beszéljenek. Némának kellett tetetni magát.

A lány tovább beszélt kiöntve a szíve bánatát:

–   Tudod, kicsi emberke, én is szomorú vagyok. Szüleim férjhez akarnak adni, olyan emberhez, akit én nem szeretek. Legszívesebben elszöknék, elmennék világgá. Képzeld el vőlegényemet még nem is láttam. Azt mondják dúsgazdag öregember. Jaj, Istenem, nem tudom, mit tegyek?

A királyfi majdnem elszólta magát, de az utolsó pillanatban lakatott tett a szájára.

A bíró lánya megetette, megitatta a kedvencét, és még egy kicsit sírdogált a fadoboz mellett.

Miután kiment a szobából, a királyfi újból egyedül maradt. Most már tényleg tanácstalan volt. Nagyon sajnálta a bíró lányát, s érezte, hogy valamit feltétlen tennie kéne.

Fel – le, járkált a fadobozban, és törte a fejét. Szeretett volna valami okosat kisütni, hogy megmentse az öreg kérőtől a szépséges bíró lányát, akibe halálosan beleszeretett. De semmi nem jutott az eszébe. Jó lenne, ha a három próbát is tudná teljesíteni, meg a bíró lányán is segíthetne, s a végén bevallhatná neki, hogy mennyire szereti. Éjjel – nappal csak rá gondol.

Furcsa érzések kerítették a hatalmába, amelyek egyre jobban kínozták. Csak akkor érzett némi megnyugvást, ha a lány bejött a szobába és vele volt.

–   Jaj, kicsi emberke! – kezdte egyik nap a lány leülve a fadoboz mellé. – Holnapután érkezik a vőlegényem, és szüleimmel megegyeznek az esküvő napjában. Nem tudom, mit tegyek, hogy soha ne történjen meg ez a frigy? Bárcsak tudnál beszélni, és tanácsot adhatnál! Mondd, miért vagy ilyen apró emberke, hiszen arcocskád oly kedves, gyönyörű szemeid vannak, s ha nem lennél ilyen pöttöm, akár daliának is beillenél.

Ez zene volt a királyfi füleinek. Csak meg kellene szólalnia, és bevallani, hogy ő is szerelmes a lányba. Ha ezt megtenné, soha többé nem mehet vissza a manók országába. Oda lenne a királyság, apró kisemberként élhetné le a megmaradt életét.

Legjobb lenne tovább állni, eltűnni a bíró házából, s folytatni a megkezdett világ körüli utat.

Mindig csak halogatta, majd holnap vagy holnapután, akkor eltűnik, mint a kámfor, és elfelejti a szépséges bíró lányát. De ez olyan nehéz elhatározás volt, és nem érzett erőt hozzá, hogy megtegye.

Éjjel, amikor nem jött álom a szemére, elhatározta, hogy megvárja a vőlegényt, és megnézi, milyen férje lesz a bíró lányának. Utána, ha már mindent látott eltűnik örökre.

Nagy volt a készülődés a bíró házában. Sütöttek, főztek, csinosították a házat, hogy minden rendjén legyen, amikor a kérő megérkezik.

Közben a bíró lánya egész nap itatta az egereket. Az asztalra leborulva annyira sírt, hogy majd elázott a szoba a könnyeitől. Édesapja hiába vigasztalta, nem tudta megnyugtatni.

–   Meglásd, lányom, jó sorod lesz a férjed mellett! Gazdag ember, annyi pénze van, mint a pelyva. Soha semmiben nem leszel szűkében. Igaz a leendő férjed kicsit öregecske, de ez legyen a legkisebb baj!

A bíró lányát semmivel sem lehetett megvigasztalni, felvidítani. Csak sírt reggeltől estig és estétől reggelig.

Eljött a nagy nap. Mindenki izgatottan várta a leánykérés boldog pillanatát. A falusiak leskelődtek a kerítésen át, hogy, mikor érkezik a vőlegény?

Egyszer csak feltűnt a falu határában egy hatfogatú hintó, amelyben pöffeszkedve ült egy csúf, kampós orrú öregember. Az arca ragyás volt és a szemei olyan beesettek voltak, mintha már halni készülne.

Mindenki riadtan nézte, ahogy kikászálódott a hintóból. A bíró mindjárt elébe sietett, de a lánya, amint meglátta a kérőjét bemenekült a szobába, ahol a királyfi búslakodott a fadobozban.

A bíró lánya sírva hajolt a fadobozra, és könnyei, mint záporeső hullottak annak a lakójára.

Egy idő után a könnycseppek mindent eláztattak, de legjobban a királyfit. Csupa latyak lett a sok könnytől. Valóságos vizes káddá vált a fadoboz. Még szerencse, hogy tudott úszni, mert bizony könnyen belefulladhatott volna a nagy vízbe.

–   Hé, leányka! – kiáltotta el magát megfeledkezve, hogy egy manónak nem szabad megszólalni emberek előtt. – Ne hullasd már rám a könnyeidet, mert megfulladok ebben a nagy könnyáradatban!

Először a bíró lányának fel sem tűnt, hogy a fadobozban lakó emberke szólította meg. Nagyobb volt a bánata, mint most ezzel foglalkozzon.

–   Hogyne sírnék, amikor ma a vénember apámtól megkéri a kezemet, és egy öreg, ragyás képű lesz a férjem. Legalább olyan jóvágású lenne, mint te, akkor még az sem érdekelne, ha kisebb nálam. Egész nap a kötényemben hordanám, tenyeremből etetném, de ha erre a vénségre ránézek sírni, támad kedvem.

A királyfi repdesett a boldogságtól. Ha tehette volna a bíró lányának a nyakába ugrott volna, és össze-vissza csókolgatná, de kicsi volt, és csak álmodozva nézett felfelé.

Sok időnek kellett eltelnie, mire a bíró lánya észbe kapott, hogy az emberke a fadobozban tud beszélni, és az előbb megszólította.

–   Te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva. – Eddig, miért nem hallottam a hangodat?

–   Tudd meg, kedves leányka – kezdte, s a szavaiba némi szomorúság vegyült – én a manók királyának a fia vagyok. Nagy hibát követtem el, hogy megszólaltam, és szóba álltam egy földi ember lányával. Nem lett volna szabad. Ezért most életem végéig bűnhődnöm kell. Soha többé nem mehetek vissza a manók országába. Édesapámat nem válthatom föl a trónon, amikor annak eljön az ideje. Ameddig világ a világ bolyonganom kell országról országra. Soha nem nyerhetek nyugalmat.

–   Kicsi emberke, ez most miattam történt? – sírta el magát megint a bíró lánya, és a szívéhez emelte a királyfit.

Mire a bíró lányának a szíve hármat dobbant valami olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.

Váratlanul a királyfi nőni kezdett és egy szempillanat alatt szép, magas dalia vált belőle, aki szerelemmel ölelgette a bíró lányát.

A két szerelmes először észre sem vette a változást. Csókjaik elkábították egymást. Csak álltak megkövülten, mint akik soha nem akarnak elválni egymástól.

A királyfi tért magához előbb. Ölelve a lányt végignézett magán.

–   Nini, hiszen megnőttem! – kiáltott fel boldogságtól csillogó szemekkel. – Csoda történt. Nem vagyok már manó. Igaz a varázserőmet is elveszítettem. Egyszerű, földi halandó lettem.

–   Édes mátkám, veled tartok, ha az életed úgy parancsolja, járjuk be együtt a földgolyó összes országát kéz a kézben. Ígérem, soha nem hagylak el.

Alig, hogy ezt kimondta, megjelent a vénember a lány édesapjával.

–   Jer, lányom, itt van a számodra kijelölt vőlegény! Szeretné az ujjadra húzni a drágakövekkel kirakott jegygyűrűt.

A bíró lány megpróbált tiltakozni, de akkor újabb csoda történt, megszólalt egy égi hang, ami nem volt más, mint a manókirály.

–   Fiam, megbuktál a manók próbáján, s így nem lehetsz az utódom. Az lesz a büntetésed, hogy emberként kell leélned az életed. Utoljára még az egyszer segítek neked. Látom, mennyire szereted a bíró lányát. Küldök számotokra egy szellőt, kapaszkodjatok fel a hátára! A szellő egy olyan helyre visz benneteket, ahol boldogan élhettek, míg meg nem haltok.

Nem kellett sokáig várniuk, a nyitott ablakon egyszer csak belibbent egy szellő és a két szerelmes fiatal villámgyorsan felugrott rá, amely elrepítette őket az Óperenciás – tengeren túlra. Itt találtak egy kicsi házat, ahol boldogan élhették életüket. A ragyás képű vénember, még ha akarta volna, akkor sem tudott volna ide eljutni.

A királyfi nem bánta, hogy nem lett belőle manókirály. Igaz emberként sokat kellett dolgoznia, hogy eltartsa a családját. Feleségével mindig megértették egymást, és így az élet nem is volt olyan nehéz.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

Hazug Péter

 

 

Volt egyszer egy legény, aki arról volt híres, hogy szeretett füllenteni. Szinte egyetlen szavát sem lehetett elhinni. Ezért gyorsan rajta maradt a Hazug Péter név. Mindenki így hívta, s talán a falusiak nem is tudták az igazi nevét.

Történt egyszer, hogy Pétert vendégségbe hívták, ami igen nagy szó volt akkortájt. A népek szegények voltak. Az éléskamrák kongtak az ürességtől. Senkinek sem volt kedve vendégekkel fogadni. Örültek az emberek, ha néha kevéske kolompér került az asztalra.

Hazug Pétert egy újonnan a faluba költözött ember hívta meg estebédre, aki szerzett valahonnét egy kis birkahúst. Péter szívesen elfogadta a meghívást, sőt nagyon örült neki, mert már napok óta ennivaló nem koptatta a fogait. De erről a vendéglátója semmit sem tudott.

Hazug Pétert véletlenül ismerte meg, amikor megkérte segítse a bútorait bevinni a házba, megérkezvén az új lakóhelyre.

–  Amiért segítettél, holnap meghívlak estebédre. Feleségem birkapörköltet készít, és lesz hozzá finom borocska is – mondta a faluba költözött férfi.

A falusiak, akik értesültek Péter nagy szerencséjéről, már előre kuncogtak, hogy mi fog történni a vendégség alatt. Hazug Péter miképpen ámítja el az új falusi embert.

Titokban egészen a kapuig kísérték, és ott elbújva lesték, várták az eseményeket.

Jó mulatságnak tűnt Hazug Péter meghívása estebédre.

Péter türelmetlenül várta a másnapot. Kopogott a szeme az éhségtől. Eltervezte magában, hogy degeszre eszi magát.

Egész nap készülődött, a legszebbik ruháját öltötte magára, és még illatos vizet is hintet a hajára. Olyan volt, mint egy piperkőc, aki lánykérőbe megy.

Amikor mindezzel megvolt elindult a férfi házába. Nem kellett messzire mennie, hiszen maga a falu is parányi volt. Talán, ha kilencvenkilencen laktak benne.

A férfi már várta Hazug Pétert a kapuban.

–  Üdvözöllek, Péter! – invitálta a vendéget befelé a házba.

Egy, kettőre eltűntek a leskelődő falusiak elől.

Odabent mindjárt az asztalhoz ültek, és a feleség hozta is gyorsan a finom birkapörköltet.

–  Tessék venni! – kínálgatta az asszonyka.

–  Köszönöm, nagysága! – mondta Péter, és a nagykanalat belemerítette a birkapörköltbe, majd füllentve hozzátette. – Mi is gyakran vágunk birkát. Annyi a birkánk, hogy a mészáros mindennap leöl belőlük legalább egy tucatot, de így is nap, mint nap több lesz a jószágom. Már olyan sok van, hogy azt sem tudom, hol legeltessem az állataimat.

–  Mi lesz a rengeteg leölt birkával? Eladja őket jó pénzért?

–  Dehogy adom, elviszem a királynak, aki minden birkáért ad egy zsák aranyat.

A hallottak szöget ütöttek a férfi fejében. Tudni kell, hogy a falu új lakója nagyon szerette a sok pénzt. Minden fillért az élire rakott. Az is nagyon különös volt, hogy meghívta Pétert estebédre. A felesége sem értette, férje, miért ilyen jószívű? Amikor máskor annyira spórolós, hogy még maguktól is sajnálja az ennivalót. Most pedig egy majdnem idegen falubelit, traktát finom birkapörkölttel.

–  Péter, ha olyan sok birkája van, adna-e belőle néhányat. Majd, ha sok pénzem lesz, kifizetem az árát – ravaszkodott a férfi. – Ezt a kevéske birkahúst is búcsúzóul kaptam a komámtól, amikor elköltöztünk.

Úgy gondolta, ha kap néhány birkát Pétertől, elviszi a királynak. Neki is jól fog jönni az a néhány zsák arany.

–  Kedves vendéglátóm, nincs semmi akadály – csillant fel Péter szeme. – Szívesen kisegítem, akár holnap oda is adhatom, de el kell jönnie velem egy közelben lévő barlanghoz, mert ott tartom az állataimat. Hozzon magával négy – öt zsákot, amibe majd belerakjuk a birkákat. Tudja nagyon virgonc állatok, és még megszöknének, ha nem raknánk őket bele a zsákokba. Különben sem jó, ha a falusiak meglátják, hogy birkákat adtam kegyednek. Aztán másnap mindenki jönne kuncsorogni, hogy neki is adjak. Még a végén tőlem elkunyerálnák az összes birkát. Tudják, nagyon jószívű vagyok, senkinek se tudnék nemet mondani.

Ezek után vígan nekiláttak a finom birkapörköltnek.

A férfi megfogadta Hazug Péter tanácsát, és másnap zsákokkal jelent meg a közeli barlangnál.

–  Adja csak oda a zsákokat! Beviszem azokat a barlangba, és ott rakom beléjük a birkákat.

Hazug Péter eltűnt a barlangban, majd egy kis idő elteltével visszajött a zsákokkal.

–  Tessék, itt vannak a birkák!

–  De hiszen ezek meg sem moccannak. Miért nem bégetnek?

–  Fejbe kellett kólintanom őket, mert, ahogy már említettem nagyon virgoncok. Még kibújnának a zsákból és elszaladnának.

Ez a magyarázat megnyugtatta a férfit. Hazug Péter segített felrakni a zsákokat a kocsira, majd mindenki ment a maga útjára.

Hazug Péter hazament, és lefeküdt. A férfi pedig úgy gondolta, hogy minél előbb túlad a birkákon és jó sok pénzt bezsebel.

Még aznap elindult a királyhoz. Már előre dörzsölte a markát, és tervezgette, mit fog venni a kapott aranyokon. Földet, állatokat, szép ruhákat a feleségének. Ő lesz a falu leggazdagabb embere. Mindenki földesúrnak fogja szólítani. Talán még Hazug Péter birkáit is megszerzi.

Ahogy így ábrándozott egyszer csak megérkezett a várba.

–  Mit hoztál, jóember? – kérdezte a kapuban strázsáló katona.

–  Fenséges királyunknak birkákat hoztam. Úgy hallottam arannyal fizet értük. Zsákba dugtam őket, mert nagyon virgoncok.

A katona nagyon furcsállta, amit a férfi mondott. Ennek ellenére beengedte.

A király éppen a délelőtti sétáját tartotta, amikor találkoztak az udvaron.

–  Jó napot, fenséges királyom! Azt beszélik a környéken, egy – egy birkáért ad egy zsák aranyat. Hoztam fenségednek öt szép birkát.

–  Hol vannak a birkák? – kíváncsiskodott a király.

–  Íme, a kocsin a zsákokban! Fejbe kellett kólintani őket, mert nagyon virgoncok voltak.

–  Oldd ki a zsákok száját, szeretném látni, hogy milyenek!

A férfi vígan, reménykedve a gazdagságban, kioldotta az első zsák száját, de bizony abban csak kövek voltak. Majd a többi zsákot is kibontotta. Legnagyobb szomorúságában mindegyik zsákban kő volt. Egy fia birka, annyi sem volt a zsákokban.

A szegény férfi irul-pirult, legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá szégyenében.

Próbálta bizonygatni, hogy ő semmit sem tehet róla. Őt is becsapták, bolondját járatták vele.

–  Ki volt, aki becsapott? – kérdezte a király.

–  Valami Péternek hívták – dadogta a halálra rémült férfi. – Nemrég ismertem meg. Ő mondta, hogy a királyi fenséged megjutalmaz, ha birkákat viszek a várba.

A király elnevette magát:

–  Hiszen ez csak a Hazug Péter lehet. Jól ismerem őkelmét. Akiből csak tud, bolondot csinál. Most téged le kellene, hogy nyakaztassalak, amiért be akartál csapni. De megkegyelmezek az életednek, hiszen ez a gézengúz csúnyán behúzott a csőbe. Most legalább megtanultad, soha ne higgy látatlanul senkinek. Ez most jó lecke volt számodra. Takarodj a szemem elől, amíg meg nem gondolom magamat!

A férfi a lábait a nyakába szedte, úgy rohant ki a várból.

A falu szélén már várták nevetve az emberek. Mindenki a hasát fogta a nevetéstől.

–  Így jár minden kapzsi ember, aki gyorsan, munka nélkül akar meggazdagodni.

Ezen a férfi elgondolkodott és leszegett fejjel ment haza. Napokig, nem mert előjönni a házából, de amikor előjött, akkora már úgy megváltozott, hogy még Hazug Péter sem tudta becsapni. Dolgos, szerény ember vált belőle.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 

Apáti Kovács Béla

 

A törött tál

 

 

Élt egyszer egy nagyon szegény ember. Olyan szegény volt, hogy még az egerek is elmentek a házából.

Egyik nap a dúsgazdag szomszédja áthívta a kertbe ásni. Azt mondta, hogy az ásásért ad neki egy lyukas garast.

A kert hatalmas volt és egy lyukas garas nagyon kevés volt ilyen fárasztó munkáért. A szegény ember egy álló nap dolgozott a kertben. Rendes körülmények között, ha a gazdag ember nem lett volna fukar, három aranytallért illett volna fizetni.

Ennek ellenére a szegény ember elvállalta a munkát. Minden fillér jól jön ínséges időkben. Sokszor napokig koplalt, nem volt, mit ennie.

Már kora reggel nekilátott az ásásnak. Szerette volna, ha napestig elvégez vele.

Amint szorgalmasan ásott, alig pihenve egy keveset, egyszer csak az ásója alatt megkoppant valami. Először azt hitte, köbe ütközött az ásó hegye. Kíváncsi volt, és óvatosan kifordított a mélyből egy agyagtálat, amelynek a széle több helyen is ki volt törve. Valamikor szép dísze lehetett a háznak, de egy nagy darab letört belőle, és így a gazdája bizonyára kidobta.

A szegény ember hosszasan nézte, nézegette, többször is megforgatta a kezében, s már majdnem eldobta, mint egy értéktelen tárgyat, amikor eszébe jutott, hogy elkéri a gazdag embertől és hazaviszi. Jó lesz az egyetlen tyúkocskájának itatónak.

– Nézze szomszéd, ezt a törött tálat ásás közben találtam. Ugye megengedi, hogy hazavigyem? – kérdezte, amikor végzett a munkával.

A gazdag ember szinte nevetve mondta:

– Elviheted, de ezért fél lyukas garast levonok a munkabéredből. Mégis csak a kertemben találtad ezt a tálat.

Eleinte a szegény ember tiltakozni próbált, de belátta, az agyagtál a gazdag ember kertjéből fordult ki a földből, így az ő tulajdona. Elfogadta, amit a szomszédja ajánlott neki. Ha jól megnézi fél lyukas garas is több mint semmi. Ezenkívül tyúkocskájának lesz egy itatótála. A régi úgyis kilyukadt és kifolyik belőle a víz.

A munka végezetével hazavitte a törött tálat, és vizet öntött bele, hogy reggel tyúkocskája tudjon inni, ha megszomjazik.

Bement a házba, és lefeküdt. Reggel hangos kotkodálásra ébredt fel. Nem tudta elképzelni, mi ez a nagy ricsaj? Tán csak nem a róka jár a környéken, és ezért káricál a tyúkocska.

Mindjárt kisietett, és látja, hogy a tyúkocska áll a törött tálnál, mintha valamiért nagyon csodálkozna.

– Mi a baj tyúkocskám? – kérdezte.

A tyúkocska nem felelt, csak állt ott és hangosan káricált.

A szegény ember a törött tálhoz ment, és majdnem a földre ült a csodálkozástól, a tálban egy jókora gyémánt volt, ami a testvérek közt is megér legalább egy ház árát.

Bizonyára valahogyan a tálban maradt, s nem vette észre a gazdája. A víz lemosta róla a földet, és most így látható lett.

Igazából nem tudta, mi legyen a gyémánttal? Visszavigye-e a szomszédjának, vagy megtartsa? Végül úgy döntött, hogy visszaadja. A gyémánt mégiscsak a szomszédot illeti, hiszen annak a földjében volt.

El is ment a szomszédhoz, de az nem volt otthon. A közeli városban levő hetivásárba kocsikázott a feleségével.

– Na, majd akkor holnap visszaadom neki – mondta magában, és tette a dolgát.

Új vizet öntött a törött tálba. Annyi dolga volt a ház körül, hogy valójából meg is feledkezett a gyémántról. Este megint holtfáradtan dőlt az ágyba. Reggel a tyúkocskája újból hangosan kotkodált.

Kiment a baromfiudvarba, és nem akart hinni a saját szemének. A törött tálban egy újabb, de jóval nagyobb gyémánt volt.

Az nem lehet, hogy eddig nem vette észre. Nem értette, hogyan került oda? Megvakarta a fejét és eltette a gyémántot.

Harmadnap ugyanez történt. Csak annyi különbséggel, hogy a harmadik gyémánt még nagyobb volt.

Hirtelen a szegény ember nagyon gazdag lett. Többé nem kellett éheznie, amit csak akart azt megvehette. A régi, kicsi ház helyett egy újat és nagyobbat építtetett hatalmas istállóval, amelyben sok jószág volt. Vett egy óriási földet a falu határában, ahol gazdálkodhatott.

Azt meg majdnem elfelejtettem mondani, a törött tálban minden reggel talált egy – egy gyémántot.

Nem telt bele sok idő a falu leggazdagabb embere vált belőle. Senki nem, hogy miképpen volt ez lehetséges?

Főleg a szomszédja oldalát fúrta a kíváncsiság. A felesége egész nap noszogatta a férjét, hogy tudakolja ki, mi módon tett szert a szegény szomszédjuk, ilyen nagy gazdagságra?

Nyíltan, nem mert rákérdezni, ezért cselhez folyamodott. A kerítés résein leskelődött, azt remélve, hogy így megtud valamit, és feltárul a szegény ember titka.

Jól gondolkodott, mert amikor reggel a szomszédja kiment a baromfiudvarra, látja, hogy a törött tálban, megint ott volt egy nagy gyémánt. A következő nap is ez történt.

– A manó vigye el! Innen van a szomszéd nagy gazdagsága. – jegyezte meg epésen. – Valójában az a törött tál engem illet, hiszen az én földemből került elő.

Bent a házban elmesélte a feleségének a látottakat. Majd megette őket a düh. Dúltak – fúltak. Egész éjjel azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek? Hogyan szerezzék vissza a törött tálat?

– Te voltál egy nagy szamár, amikor odaadtad neki – mondta a feleség mérgesen a férjének.

– Ki gondolta, hogy ez egy ilyen varázstál, és hogy gyémántot rejt a mélye. Úgy véltem, hogy egy értéktelen vacak. Te is láttad, nem adtam ingyen, levontam a fele bérét. Még ki is nevettük, hogy ilyen ostoba.

Már majdnem reggel volt, amire kifundálták, hogy bármi áron is, de meg kell szerezni a törött tálat. Holnap éjjel úgyis holdtalan éjszaka lesz, és a sötétség leple alatt belopóznak a szomszéd baromfiudvarába.

Mindez nagyon egyszerűnek tűnt. A szomszédjuknak nem volt kutyája, és ezért még attól sem kellett tartaniuk, hogy a kutya az ülepükbe harap.

Türelmetlenül várták a másnap éjszakáját, de sehogy sem akart eljönni az este, és főleg nem az éjszaka. Még azt is meg kellett várni, amikor a házban kialudnak a fények és minden elcsendesedik.

Már majdnem sikerrel járták, a férfi nyúlt a törött tál felé, amikor nyílt az ajtó és a ház tulajdonosa valamiért kiment az udvarra.

– Mi járatban vannak nálam? – kérdezte meglepődve a szegény ember.

Mit volt, mit tenni, be kellett vallani, hogy a törött tálért jöttek, az asszony kicsi zsibákat vett a hetivásárban és kell nekik, itatótálnak. Majd holnap adnak érte egy lyukas fél garast.

– A mi földünkből fordult ki a tál, ezért minket illet – kezdte el a magyarázkodást a férfi. – Igaz kértem érte lyukas fél garast, de most mégis úgy gondoltuk, hazavisszük és visszaadjuk a pénzt.

– Adok én maguknak ezüst tálat – válaszolta a szegény ember. – Nézzék, milyen ócska! Kifolyik belőle a víz. Kendeknek jobb és szebb tálra lenne szükségük.

– De nekünk ez a tál kell, nem akarunk másikat. A mi földünkben volt, ezért a miénk – csattant fel az asszony. – Ha nem adja szép szerivel, holnap elmegyünk a bíróhoz és panaszt teszünk. A bíró majd kimondja az igazságot! Ha akarja, ha nem a törött tál a miénk lesz.

A szomszédok mérgesen hazamentek, és ahogy ígérték másnap bepanaszolták a szegény embert a bírónál.

A törvények tudója türelmesen végighallgatta mindkét félt, és hosszasan törni kezdte a fejét. Sok idő elteltével mondta:

– Szeretném látni azt a törött tálat.

A szegény ember elővette a tálat a tarisznyájából. Magával hozta, hiszen jól sejtette, hogy a bíró látni akarja. Ne kelljen neki fáradoznia a hazamenetellel, inkább elhozta, tyúkjai ezen a napon kénytelenek voltak inni a régi itatóból, ha megszomjaztak.

Amikor a bíró kezébe fogta a tálat, hangosan felnevetett:

– Nálam van ennek a tálnak a párja. Úgyis újat akarok venni, ezért Kendeknek adom az enyémet. A törött tál legyen azé, aki megvette fél lyukas garasért, az enyémet meg kapja a szomszéd. Szerintem egy ép tállal jobban járnak, mint egy töröttel.

– De nekünk a törött tál kell. Az volt a földünkben – makacskodott az asszony. – Bíróuram adja csak az épet a szomszédunknak. Hadd tegyünk vele valami jót! Hadd lássa a világ, milyen jó emberek vagyunk!

– Legyen, ahogyan akarjátok! – tett igazságot a bíró.

A szegény ember megkapta a bíró ép tálját, és a szomszédok meg a töröttet, akik azt boldogan vitték haza.

Otthon azonnal kitették a baromfiudvarra, és izgatottan várták, mi fog történni.

Reggel egymást fellökve rohantak ki a házból. Majdnem szélütést kaptak, amikor látták, hogy a tálban csupán csak egy értéktelen kő van. Még egy parányi gyémánt sem tapadt hozzá, mint, ahogyan remélték, álmokat szövögettek, hogy ők lesznek a világon a leggazdagabbak. Ez folytatódott a következő napokon is. Hiába várták a reggelt a törött tálban soha többé nem találtak gyémántot. Mindig csak kövek és kövek voltak benne.

A szegény ember eleinte szomorkodott a törött tál miatt, de egy idő után belátta, van neki elegendő gyémántja, amelyek élete végéig gazdagon elélhet.

A szép, ép tálat betette a vitrines szekrénybe, hogy dísze legyen a háznak.

Ahogy teltek – múltak a napok, az a igazság meg is feledkezett róla, tette a dolgát nap, mint nap, szorgalmasan dolgozott, hol a kertben, hol a mezőz.

Egyik reggel, amikor fel akart kelni az ágyból, furcsa zajokat hallott a vitrines szekrény felől. Mintha valami potyogott volna ki belőle.

Gyorsan odasietett, és meglepődve látta, hogy az ép tálon, olyan sok gyémánt van, hogy már nem fért el benne, és egymás után potyogtak le a padlóra.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!



Apáti Kovács Béla

 

Az irigy macska

 

A szomszéd bácsinak volt kettő vörös macskája, Mózsi és Józsi. Nagyon szerettek elkóricálni, meglátogatni a környező házakat. Ahol csak tehették élelmet kunyeráltak a háziaktól.

Egyik nap hozzánk is beállított a két jómadár. Eleinte félve lestek a kertben lévő bokrok alól. Hiába szólongattam őket, mindig elszaladtak, ha közeledtem feléjük. Főleg Józsi volt félénk. Elég volt csak feléje néznem, és mint a pinty már el is iszkolt. Eltűnt a bokor alatt.

Tudom onnét leste, mi történik a háznál, mikor rakunk ki a élelmet a macskák tányérjába.

Majdnem elfelejtettem mondani, nekünk is volt egy szürke macskánk, aki, mint egy kezes bárány úgy viselkedett. Amikor megjelent Mózsi és Józsi nem nagyon örült nekik. Ellenségesen fogadta a látogatóba jött szomszédokat, de azok ne nagyon foglalkoztak vele. Úgy tettek, mintha ott sem lett volna.

Mózsi volt a bátrabb macska. Nem sok kérlelés után oda is jött hozzám, és hagyta, hogy megsimogassam.

Természetesen ezt nem ingyen tette. Le kellett kenyereznem némi ennivalóval. Eleinte néhány, apró szalámi darabkát adtam őkelmének, és ezzel magamhoz szoktattam.

Józsi nehezebb dió volt. Ha dobtam is neki valamit, Józsi rettegve elszaladt. Lehetséges, ha követ dobok feléje, akkor sem ijedt volt annyira, mint amikor egy kenyérgalacsin véletlenül fejbe találta.

Egy idő után fel is adtam a megszelídítésével, inkább Mózsi felé fordultam, és vele kokettáltam. Nem kellett sokáig kérlelnem, tíz perc elteltével már kérte, hogy dobjak neki szalámit, de akkor még meg sem említettem, mindenhová követett. Vékony cicahangján jelezte, hogy éhes.

Igazából sohasem tudtam jóllakatni. Akármennyit is adtam neki, mindig tudott enni. Egy valóságos zabagép volt. Ritkán engedte meg, hogy Józsi is egyen a kapott ennivalóból.

Ha élelmet raktam ki a macskatálba, mindenegyes esetben Mózsi érkezett elsőnek, és mohón nekiesett, hogy villámgyorsan elpusztítsa a tálban lévő finomságokat.  

Ez még talán megbocsátható is lett volna, de Mózsi nagyon irigy cica volt. Nem állta meg, ha a testvére is enni próbált a tányérból. Mérgesen ráförmedt, mintha csak azt mondta volna: „Takarodj innen, ez az én tányérom!”

Szegény Józsi meglepődve hőkölt vissza. Nem értette, testvére, miért ilyen undok vele. Hiszen még ne is olyan rég anyjuk közös emlőjét szívták, és együtt hancúroztak a nagy ruháskosárban. Úgy látszik oda a sok, szép közös játékkal teli nap, Mózsi megváltozott, irigy lett. Elkergeti a tányértól édestestvérét, és mindent maga akar befalni.

Ez nagyon bántotta Józsit. Könnyes szemekkel nézte, ahogy Mózsi mohón habzsolja az ételt, és közben még morog is hozzá, jelezve, ide senki ne merjen közeledni, mert éles karmaimmal fájdalmat okozok neki.

Annyira irigy volt, hogy miután leraktam az ennivalót, és meg akartam simogatni, rám is morgott, sőt még fújt is, mint egy kis tigris. Talán még meg is karmolt volna, ha nem húzom vissza a kezemet.

„Várj csak Mózsi, túljárok az eszeden! Józsi cica sem marad éhen” – mondtam magamban és bementem a konyhába. Gyorsan kerestem egy kis szalámivéget Józsi cica részére is. – „Majd jóllakatom ezt a szegény macskát. Nem kell a te könyörületed.”

Kivittem a szalámivéget az udvarra, és egy kicsit távolabb a tányértól, leraktam a földre, és odahívtam Józsit. Jött is vidáman, élelmet szimatolva. Macska szemeivel hálálkodva nézett rám. Nem igaz, hogy az állatoknak nincs érzésvilága. Lehet, hogy fejlettebb, mint nekünk, embereknek.

A tekintetét rólam villámgyorsan elvonta a szalámivég. Boldogan rágcsálni kezdte az elébe rakott ennivalót.

Egy percig úgy tűnt, megoldódott a két cica élelmezése, és szent a béke. Már magukra akartam hagyni a két állatott, amikor azt vettem észre, hogy Mózsi felemelte a fejét, pedig a tányérban még bőven volt, mit enni, és árgus szemekkel nézte testvérét. Nem sokáig bírta, hogy csak nézze. Egy nagyot ugrott és már Józsi cicánál is volt. Valósággal fellökte. Morgott, vicsorgatott, még a farkát is maga alá húzta. Az egész testtartásából látszott az irigység az önzés. Nem tudta elviselni, hogy testvére is kapott ennivalót. Mindet ő akarta. Ha lett volna ott száz tányér, talán azok felett is ő akart volna uralkodni. Lehet, hogy már nem is kívánta az ételt, de csak azért is tömte magába a szalámivéget.

Józsi cica megint hoppon maradt. Szomorúan nézte a testvérét. Talán még sírt is, ha a macskák tudnak sírni.

Ez már nekem is sok volt. Mindenki tudja rólam, hogy szeretem a macskákat. Éreztem, ha most azonnal nem teszek igazságot, akkor talán még a világ is össze fog dőlni.

Egy határozott mozdulattal megfogtam Mózsi grabancát és felvettem a kezembe. Egészen addig ott kapálózott, amíg Józsi meg nem ette a szalámivéget, de még hagytam neki enni a tányérból is.

Láttam, ez Mózsi őkelmének nem tetszett. Mérges szemekkel hol rám, hol a testvérére nézett. Még azzal is próbálkozott, hogy a kezembe harapjon, azt remélve, így meg tud lógni. De ügyesebb voltan nála, és olyan erősen fogtam, hogy nem tudott megharapni.

Gondolom ez nagy trauma lehetett számára. De lehet, hogy tanult is belőle. Ki tudja? Nem láttam bele a fejébe. Csak abban reménykedhettem, hogy talán legközelebb gondol a testvérére is.

Sajnos tévednem kellett, mert legközelebb ugyanígy viselkedett. Ment előre, mint egy kis tank, és mindent magának akart.

Vajon, mi emberek nem ilyenek vagyunk? Köztünk is vannak olyanok, akik nem tőrödnek a másikkal, letiporva embertársaikat, mindent maguknak akarnak megszerezni.

Jól van ez így?


Apáti Kovács Béla

 

A kicsi esőcsepp

 

 

A sötét felhők mélyén lakott az esőcsalád. Ide – oda utazgattak a végtelen ég tengerén, amerre fújta őket a szél.

Sokszor hetekre eltűntek, és senki sem tudta merre járnak. Ellenben olyan is előfordult, ha megérkeztek valahová, onnét nem akartak elmenni.

Csodás életük volt. A magasból mindent láthattak, ami a földön történt.

Gyakran kiültek a gomolygó felhők szélére, és onnét szemlélték az embereket.

A családban volt egy kicsi esőcsepp, akit minden érdekelt. Állandóan nézelődött. A szüleit nyaggatta, hogy meséljenek neki a hatalmas, félelmetes sivatagról, ahol szinte soha nem esik az eső.  

–  Te gyerek, miért érdekel tégedet annyira a sivatag. Egy kicsi esőcsepp, ha teheti, kerülje el ezt a helyet. Még mielőtt leérné a földre, a nagy forróságtól egy pillanat elpárolognál, és semmi sem maradna belőled. Jobb, ha nem kívánkozol oda. Tanuld meg, vésd az eszedbe, folyókkal, tavakkal teli vidéknél nincs kellemesebb hely nekünk, esőcseppeknek! Ha majd eljön az ideje, akkor szépen lehullunk. Ki ide, ki oda. meg. Megmártózunk a folyóban, vagy a tóban, és amikor már eleget lubickoltunk, a napsugarak segítségével újból a felhőkbe szállunk, Nincs is ennél jobb világ. Csak a sivatagot kerüljük el, mert onnét nem lehet visszajönni. Aki egyszer oda lepottyan, az búcsút mondhat az életének.

A kicsi esőcseppet nem tudták lebeszélni, hogy ne érdekelje a sivatag. A továbbiakban is, amikor csak tehette, mindig kíváncsian leste, mikor repülnek el felette. Minden vágya az volt, hogy egyszer eljusson oda.

Sokáig kellett várni erre az utazásra. A szél mindig más irányba fújta őket. De egyik nap jött egy kóbor fuvallat, és a felhőt a sivatag fölé repítette.

A kicsi esőcsepp nagyon boldog volt. Lent a mélyben ott sárgállott a hatalmas sivatag. Mindenhol homok, kietlen vidék. Sehol egy élőlény, vagy nővény. A Nap izzón szórta sugarait, és forró, száraz levegő áramlott felfelé.

Az esőcseppek mindnyájan azon rimánkodtak, hogy csak le ne pottyanjanak ebbe a pokoli forróságba. Aki elhagyja a védelmet adó felhőt, az odavész.

A kicsi esőcsepp addig – addig mesterkedett, amíg egészen a lakóhelyéül szolgáló felhő szélére került. Egy óvatlan pillanatban, amikor senki sem figyelt rá, leugrott a mélybe. Szélsebesen zuhant lefelé. Eleinte érdekes kalandnak tűnt az egész. Élvezte a repülést. Még kurjongatott is örömében. Szabad volt, és megvalósította élete nagy vágyát, találkozni a sivataggal.

Egy idő után a perzselő napsugarak megtalálták, és azon voltak, hogy elpusztítsák, mielőtt az eléri a földet.

Iszonyatos küzdelem kezdődött a kicsi esőcsepp és a napsugarak között.

A fent maradt többi esőcsepp kétségbeesve nézte a harcukat. Nem akarták elveszíteni a testvérüket. Ezért a legidősebb és talán a legbátrabb mondta a társainak:

–  Menjünk, segítsünk kicsi testvérkénknek! Ugorjunk le egyszerre mindnyájan és öleljük át! Talán így megmenthetjük a perzselő napsugaraktól.

A testvérek közül senki sem ellenezte a javaslatot, és habozás nélkül leugrottak a kicsi esőcsepp után. Igyekezniük kellett, hogy utolérjék. Az utolsó pillanatban sikerült elérniük, és szorosan átölelték.

Amikor a napsugarak látták a hatalmas víztömeget, feladták a harcot. Villámgyorsan elmenekültek, mert a sötét felhő már szinte egészen eltakarta az eget.

Az esőcseppek nagyot huppanva lepottyantak a sivatag kelős közepére, ahol hirtelenjében egy tó keletkezett.

Nem telt bele sok idő, a tó partján csodálatos virágok és nővények keltek ki a sárga homokból. Egyik szebb volt, mint a másik. Alig telt el néhány év, pálmák is lengedeztek a tó körül.

Megszületett az oázis, sok sivatagi vándor életét megkönnyítve, aki arra tévedt.

Az oázis híre gyorsan elterjedt, és a karavánok kedvelt pihenőhelye lett.

Ember, állat áldotta az életet adó vizet. Rengeteg arrafelé tévedő embernek mentette meg az életét.

Büszke is volt a kicsi esőcsepp, és mindig elégedetten nézett körül a birodalmában.

Ha véletlenül az égen megjelent egy felhő, és benne esőcseppek utaztak, mindig lelkesen integetett, hogy ugorjanak le hozzá. De csak kevesek merészkedtek erre a nagy kalandra. Legtöbbjük félt, hogy a sivatag forrósága megöli őket.

Pedig a kicsi esőcsepp bebizonyította, csak akarni kell, mert akkor álmaink megvalósulhatnak.


Apáti Kovács Béla

 

A gézengúz királykisasszony

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az égig érő üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével és kislányával egy várban.

A kislány olyan szép volt, hogy nem akadt párja a környéken, de még a heted hét országban sem. Aki csak meglátta, azonnal elakadt a szája és nem bírt megszólalni.

Ellenben a királykisasszonynak volt egy hibája. Olyan rossz volt, hogy rosszaságban és csintalanságban egy fiú sem tudta legyőzni. Ezért talán nem is lánynak kellett volna születnie, hanem fiúnak. Annyi borsot tört a hopmester orra alá, hogy az már azt fontolgatta, felmond és elhagyja a királyi várat.

Szegény király alig tudta lebeszélni erről, amikor az panasszal fordult a kenyéradójához.

–  Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, nem bírom ki, amit velem művel leánykája. Felmondok. Inkább beállok katonának és elmegyek harcolni a sötétség országába, ahol biztos halál vár rám.  

A király kíváncsian kérdezte:

–  Drága hopmesterem, mit művelt megint veled ez a csintalan leányka, hogy ennyire kiborultál?

–  Mit művelt velem? – válaszolta a hopmester teljesen felháborodva. – Képzelje el, fenséges királyom, tegnap este egy nagy varangyot dugott az ágyamba. Ez azért már felháborító. Nemde? Én a hopmesterek hopmestere egy varanggyal aludjak egy ágyban?

–  Bizony ez nem volt szép dolog a leánykámtól. Még ma beszélek vele, és megbüntetem. Csak még most az egyszer nézd el neki! Kapsz még egy medált a mellkasodra szolgálataidért.

A király nagy nehezen megnyugtatta a hopmesterét, és egy újabb, hatalmas medált tűzött a mellkasára, ahol már annyi volt, hogy alig fért el rajta.

A kislányának megparancsolta, ezentúl mindig viselkedjen illően a hopmesterrel. Az lett a büntetése, hogy meg kellett enni a spenótot, amit a szakács készített ebédre. Szenvedett is tőle szegény leányka.

A várban szinte nem telt el egy hét sem, hogy ne történt volna hasonló eset. Az alattvalók jobban rettegtek a királykisasszonytól, mint az ördögtől. Aki csak tehette elbújd, amikor a király lánya közeledett feléjük. Nem akartak találkozni a kis gézengúzzal, mert tudták, úgyis ők húzzák a rövidebbet.

Közben telt – múlt az idő. A kicsinyke leánykából egy szépséges hajadon lett. Ellenben a csintalansága nem múlt el. Nagylány korában is a jó, öreg hopmester réme volt. Akit csak tudott a várban, azt mindig jól megtréfálta. Híre is ment az országban. Ezért senki nem akarta feleségül venni. Ha véletlenül messzi országból érkezett is egy kérő, az amint megtudta, kiről van szó, ész nélkül eliszkolt a várból, még csak vissza sem nézett. Soha többé nem jött leánykérőbe, inkább élete végéig vénlegény maradt.

Bánkódott is ezért a király. Nap, mint nap zsörtölődött lányával a viselkedése miatt. Sem a szép szó, sem dorgálás nem segített. Már attól tartott a szépséges leánykája soha nem talál magának férjet.

Egy nap a hétfejű sárkány érkezett leánykérőbe. Először a király hallani sem akart arról, hogy leánykája egy hétfejű sárkánynak legyen a felesége. Azt remélte, hogy amikor a sárkány meghallja lánya tetteit, ő is elrohan.

Nem így történt. Tetszett ez a viselkedés a hétfejű sárkánynak.

–  Feleségül veszem a királykisasszonyt – mondta örvendezve. – Éppen ilyen asszonykára vágytam egész életemben. Három hét múlva megtartjuk a lakodalmat, de addig is magammal viszem a mátkámat. Hadd szokja a sárkányok életét!

A szolgák örömmel készítették össze a királykisasszony kelengyéjét. Kilencven kilenc nagy, ökrösszekér vitte a sárkány barlangjához. A királyon és feleségén kívül mindenki boldog volt, hogy megszabadultak életük megrontójától. Azt remélték ezentúl nyugalom lesz a várban.

Valójában az is lett. Annyira nyugalmas volt az életük, hogy szinte már fájt. A hopmester is csak tétlenül császkált egyik szobából a másikba. Sehol nem találta a helyét. A sok medál meg úgy húzta a mellkasát, hogy majdnem orra bukott. A szolgák is csak sóhajtoztak az unalomtól. Felidézték a királykisasszony kópéságait, csínytevéseit, s szomorúan mondogatták: „Mennyivel mozgalmasabb voltak napjaik, amikor a leányka bolondját járatta velük.”

Bezzeg a hétfejű sárkány barlangjában, ahogy a királykisasszony odakerült, elszabadult a pokol. Volt nemulass mindenkinek, aki a sárkány közelében volt. Végül még a hétfejű sárkány anyja is kifakadt, mert a kis leendő meny annyi bosszúságot okozott neki:

–  Vidd vissza, fiam ezt a leányzót! Látni sem akarom. Hiszen ez rosszabb mindnyájunknál. Ha itt marad, jaj, a sárkányok nemzetségének!

–  Anyám, ha visszaviszem, oda a becsületünk. Az emberek soha nem fognak félni tőlünk. Mindenki majd azt fogja mondani, gyáva sárkányok vagyunk – mondta gondolkodóba esve a hétfejű sárkány. – Valamit ki kell találnunk, hogy megszabaduljunk tőle.

Egész éjjel törték a fejüket, mire reggelre nagy nehezen kisütötték, a királykisasszonyt elkábítják és belökik az útjukba kerülő első házba. Az ottaniak csináljanak vele azt, amit csak akarnak.

Ez mindenkinek tetszett. A következő éjjel ezt végre is hajtották. A királykisasszony, mint mindig ezen a napon is, turpiságon törte a fejét. Gondolta megtréfálja a sárkányt és az anyját, még lefekvés előtt a derekára egy drágakővel, arannyal megrakott zsákot kötött, amit a sárkány kincseskamrájában talált. Ebben a zsákban volt a sárkányok összes vagyona.

–  De jó nehéz ez a lány – jegyezte meg a hétfejű sárkány, amikor a vállára emelte a lányt.

–  Egész nap csak evett, amíg nálunk volt három hétig – mondta gúnyosan a hétfejű sárkány anyja. – Ha sokáig itt maradt volna, akkor kievett volna bennünket a vagyonukból.

A hétfejű sárkány nem bírta sokáig vinni a királykisasszonyt. Mindjárt az útjába kerülő szegényes házba bevitte, ahol egy jóravaló iparos legény lakott. A házban még mindenki aludt. A sárkány lefektette melléje az ágyba és villámgyorsan elviharzott, hogy senki meg ne lássa.

Reggel, ahogy a legény kinyitotta a szemét, mindjárt megpillantotta a lányt. A szépsége azonmód elkápráztatta. Még sohasem látott ilyen gyönyörűséget.

–  Ki vagy te szépséges leányka? – ébresztgette a legény.

–  Ki lennék? Ki lennék? – kérdezte kissé durcásan és álmosan. – A te leendő feleséged.

–  A leendő feleségem? – csodálkozott el a legény.

–  Igen a te leendő feleséged. De hová lett az a randa hétfejed – nézett ámulva a királykisasszony a legényre. - Hiszen te a jóképű legénnyé változtál! Ez, hogy lehetséges?

„Bolond ez a lány – gondolta a legény – mindenesetre nagyon szép. Elveszem feleségül. Úgyis feleséget keresek magamnak.”

Egy darabig csodálkozva nézték egymást, majd a királykisasszony szemeit lesütve és egy kicsit szégyenkezve mondta:

–  Bocsáss meg, leendő férjem uram, amiért megint tréfálkoztam és magamra rejtettem a kincstárad összes drágakövét és aranyát! Ígérem, többé nem teszek ilyet! Megjavulok és jó, hűséges feleséged leszek.

A legény ebből semmit sem értett, de amint meglátta a rengeteg kincset, ez nem is érdekelte. Ezen a napon ennyi meglepetés, túl sok volt számára. És akkor még meg sem említettem, hogy amikor a lány bevallotta, hogy apja a király, majdnem elájult. Akkor már nem volt visszaút.

Felkeltek, felöltöztek és elmentek a várba, ahol a lány szülei és a szolganépség élén a hopmesterrel, nagy ovációval fogadták őket.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a fél világ hivatalos volt rá. Mindenki annyit ehetett ihatott, amennyit csak akart. A hopmester úgy táncolt, hogy minden medál lehullott a mellkasáról, de ezt egyáltalán nem bánta, hiszen visszajött a kis gézengúz királykisasszony, aki közben megváltozott és csak jót lehetett elmondani róla.

De ne higgyétek, hogy ez a nyugalom örökké tartott, amint születni kezdtek a gyerekek, úgy lett egyre nagyobb zsivaj a várban és minden napra jutott újból egy rosszaság.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána.

 


Apáti Kovács Béla

 

Az elkóborolt barikák

 

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen élt egy juhász és volt neki egy fia Palkó. Egyszer a juhász mondta a fiának:

–  Fiam, Palkó, már elég nagy ahhoz, hogy dolgozzál. Nem jó egész nap itthon ülni, és a legyeket csapkodni a térdeden. ma hazafelé jövet hallottam a csárdában, hogy királyurunk juhászfiút keres az aranyszőrű barikái mellé. Holnap reggel elmész, és jelentkezel juhásznak. Ismernek jól engemet, ezért felvesznek. Jó dolgod lesz a várban. Még a végén úriember válhat belőled

Palkó megfogadta édesapja tanácsát, és másnap korareggel elindult a várba. Ahogy bandukolt a poros úton egyszer csak keserves csipogást hallott az egyik közeli bokorból.

Közelebb ment és látja, hogy egy madárka beszorult a tüskés ágak közé. Bármennyire is igyekezett nem tudott kiszabadulni.

–  Majd én, kiszabadítalak – mondta Palkó, és szétfeszítette az ágakat, ahol a madárka volt.

Így már szabad volt az út a fogoly előtt, és ki tudott repülni. De mielőtt a madárka elrepült volna, a fiú vállára szállt.

–  Amiért kiszabadítottál, adok neked egy madártollat. Ha bajba kerülsz, csak fújjál rá, és én segítek.

Palkó megköszönte az ajándékba kapott madártollat, és folytatta az útját.

Alig ment tovább és egy sekély folyóhoz ért. Amint kereste a gázlót, hogy átkeljen a túlpartra, látja, hogy egy hal vergődik a parton. Ugrált, csapkodott az uszonyával, de sehogy sem tudott visszakerülni az életet adó vízbe.

Megsajnálta Palkó és visszadobta a folyóba.

–  Ússzál kicsi hal, hiszen neked a folyó az otthonod! – mondta és indulni akart tovább.

De a megmentett hal utána kiáltott:

–  Állj meg, fiú! Amiért megmentetted az életemet, megajándékozlak egy halpikkellyel. Ha bajba kerülsz, csak fújjál rá, és én segítek.

Miután Palkó sikeresen átment a folyón, elindult a király vára felé, ami már feltűnt a távolban. A vár egy égig érő hegy tetején volt.

A fiú éppen azon törte a fejét, hogyan mássza meg a hegyet, amikor egy kutyus szegődött melléje. Szomorú hangon kérte Palkót, hogy vele mehessen. Régi gazdája elkergette, mert túl hangosan ugatott.

–  Gyere vele, kutyuska! Úgyis megyek a királyhoz juhásznak és kell egy kutya, aki majd segít nekem az aranyszőrű barikák őrzésében.

Nemsokára megérkeztek a hegy lábához. Többször is körbejárták, mire feljárót találtak a várhoz. Három éjjel és három nap mentek, mire felértek. Ott a vár kapujában egy szigorú tekintetű őr megállította őket.

–  Hová mentek? – kérdezte, és hatalmas kardjával elállta az útjukat.

–  Hallottam, hogy a fenséges királyunk juhászt keres az aranyszőrű barikái mellé. Azért jöttem, hogy szolgálatot vállaljak a királynál. Ő a kutyám, aki majd segít a barikákat őrizni.

Az őr elnevette magát.

–  Hej, fiú, ha kedves az életed, akkor most azonnal visszafordulsz. Nehéz mesterség az aranyszőrű barikák őrzése. Nincs az a juhász, aki vigyázni tudna rájuk. Tegnap is a juhász feje a porba hullott, mert az aranyszőrű barikák elkóboroltak. Kár lenne a fejedért.

Palkó nem ijedt meg, amit az őr mondott. Nem lehet, hogy a világ legjobb juhászának a fia ne tudná megőrizni az aranyszőrű barkákat.

–  Én azért próbát tennék – mondta határozottan. – Van egy jó kutyám, aki majd segít nekem.

–  Menjél csak, de meg ne bánd!

Palkót az őr beengedte, és a juhász fia egyenesen a királyhoz ment.

–  Fenséges királyom, hallottam, hogy juhászt keres. Szívesen beállnék megőrizni az aranyszőrű barikáit. Felfogad-e juhásznak?

A király nagyon megörült Palkónak. Az utóbbi időkben nagyon nehezen talált olyan embert, aki ezt elvállalta volna.

Mindenki jól tudta, ha az aranyszőrű birkák elkóborolnak és a juhász este nem tud elszámolni velük, akkor a király lecsapatja a fejüket. Ezt senki sem akarta. Igaz a fizetség minden napra egy zsák arany volt, de valahogy az emberek jobban szerették a fejüket a nyakukon tartani.

–  Örülök, fiam, hogy beállsz hozzám juhásznak. Van nekem három aranyszőrű barikám. Ezekre kellene vigyázni. Reggel kihajtod őket az ezüst mezőre, és estig ott legelteted őket. Este pedig szépen behajtod a karámba. Ha este nem hibádzik a számuk és a barikák is elégedetten bégetnek, kapsz egy zsák aranyat. Nálam egy év három napból áll. Miután becsülettel kiszolgáltad az évet, elmehetsz. De ha valamelyik barikámnak baja esik, a fejed a porba hull.

Palkó a király tenyerébe csapott, és ment szemrevételezni a barikákat.

Ott voltak azok hátul a vár udvarában felállított karámban, és már nagyon mentek volna az ezüst mezőre legelni.

Boldogan bégettek, amikor meglátták az új juhászukat. Majd kidöntötték a karám oldalát, annyira virgoncok voltak.

Palkó füttyentet egyet a kutyájának és szélesre tárta a kaput. A három aranyszőrű barika, mint a szélvész nekiiramodott a nagyvilágnak. Egy szempillanat alatt eltűntek Palkó szeme elől.

Talán más ilyenkor megijedt volna, de a juhászfiú újból füttyentet egyet, és a kutya a barikák után rohant. Nem telt bele néhány másodperc, és máris terelte vissza a szökevényeket.

–  Nem lesz az jó barikák, ha ti elkóboroltok. Még a végén a fejem bánja meg. Nem szeretnék megválni tőle. Ott van jó helyen, ahol van – mondta komolyan Palkó és mindegyik állat nyakára kötött egy kötelet és így vezette azokat az ezüst mezőre. Ott szépen kikötötte az aranyszőrű barikákat egy fához és leheveredett. Megparancsolta a kutyának, hogy tartsa szemmel a rábízott állatokat!

Elővette a furulyáját és olyan szép dalokat csalt ki a hangszeréből, hogy még a fölötte elrepülő madarak is leszálltak a közeli fára gyönyörködni benne.

Amikor megunta a furulyázást, szundított egy kicsit a selymes fűben.

Este hiánytalanul visszavezette az aranyszőrű barikákat a karámba. Mindenki nagyon csodálkozott, hogy nem történt semmi baj. Mind a három aranyszőrű barika vidáman sétált be a karámba.

Ezen a napon a bakónak sem akadt dolga. Nem kellett lenyakazni a király juhászát.

A második nap is kihajtotta Palkó az aranyszőrű barikákat az ezüst rétre. Most is, amint kinyílt a karám kapuja a barikák elszaladtak, és a kutya alig bírta megtalálni őket. Sok – sok percnek kellett eltelnie, mire sikerült visszajönni velük. Ezután már nem volt semmi baj. Palkó elővette a furulyáját és estig szórakoztatta a környék kismadarait.

Úgy gondolta, hogy a harmadik nap már nem lesz semmi gond. Vígan meglesz az ezüstréten a három aranyszőrű barikával és a kutyájával.

De olyan dolog történt, amire még csak gondolni sem mert. A három barika, amikor kinyílt a karám ajtaja olyan gyorsan kezdtek el futni, hogy amire Palkó észbekapott, már hetedhét határon túl voltak. Mindjárt utánuk küldte a kutyáját, hogy visszaterelje a szökevényeket, mint az előző két nap.

Eleinte nem is igen zavartatta magát, de amikor már sok fertályóra múlva sem jöttek vissza aggódni kezdett. Talán már dél is elmúlhatott, amikor csapzottan, holtfáradtan ballagott visszafelé a kutya egyedül.

–  Hol vannak az aranyszőrű barikák? – kérdezte riadtan Palkó.

–  Bejártam sok hegyet és völgyet, szimatoltam jobbra – balra, de nem leltem rá a barikákra – válaszolta szomorúan a kutya. – Elvesztek, mintha a föld nyelte volna el őket. Sajnálom gazdám, nem tudok segíteni.

Nagy bajban volt Palkó, ha estig nem találja meg a három aranyszőrű barikát, akkor a bakó máris élesítheti a bárdját. Nem lesz kegyelem, elbúcsúzhat a fejétől.

A kétségbeesésében eszébe jutott a kismadár. Hátha ő tud segíteni. Elővette a tarisznyájából a tollat és ráfújt. Nem telt bele egy perc, és a kismadár megjelent.

–  Mi a gond, édes gazdám? Mondd el bánatodat, hátha segíthetek! – mondta és Palkó vállára szállt.

Az meg részletesen elmesélte, mibe keveredett.

A madár se szó, se beszéd, megbillentette a szárnyát és elrepült. Palkó azt hitte, hogy talán vissza sem jön. Jó ideig távol volt, mire újból a vállára szállt.

–  Az aranyszőrű barikák egy parttalan, hatalmas tenger közepén vannak – mondta. – Oda kell elmenned értük, ha vissza akarod kapni őket. De vigyázz, mert ezt a szigetet egy hétfejű sárkány őrzi! Le kell győznöd, mert csak akkor léphetsz a szigetre. Sajnos többet nem segíthetek.

Palkó elindult, hogy megkeresse az aranyszőrű barikákat. Igen csak szaporáznia kellett a lépteit, hogy még estig vissza is érjen.

Hosszú gyaloglás után megérkezett a parttalan, hatalmas tengerhez. Csak az volt a kérdés, hogyan jusson el a szigetre?

Megéhezett, és belenyúlt a tarisznyájába, hogy előhúzza a tegnapról megmaradt kenyérhéjat. Ezzel akarta enyhíteni az éhségét. Sokáig kotorászott benne, de a kenyérhéj helyett a halpikkelyre akadt rá a keze.

–  Talán a hal tud segíteni – mondta magában és ráfújt a halpikkelyre.

–  Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a tenger habjaiból előbukó hal.

–  Vigyél minket a parttalan, hatalmas tenger közepén lévő szigetre!

–  Nagyon szívesen, de csak téged tudlak elszállítani. A kiskutyának itt kell maradnia – mondta a hal. – Ülj fel a hátamra, és már megyünk is! Ugye tudod, a szigetet egy hétfejű sárkány őrzi? Le kell győznöd, ha a szigetre akarsz lépni.

–  Tudom – válaszolta elszántan Palkó. – Majd csak valahogyan megbirkózóm vele.

–  Kívánom, hogy ebben a küzdelemben te legyél a győztes. Sajnos, nem segíthetek neked.

Ripsz ropsz megérkeztek a szigethez. Valóban ott már várta a hétfejű sárkány Palkót. Amint ki akart lépni a partra, mindjárt a sárkány mind a hét torkából kénköves tüzet okádott feléje. Szerencsére Palkó az utolsó pillanatban el tudott ugrani előle.

A juhászfiúnak nem volt más fegyvere, mint a furkósbotja. Ezt mindig magánál hordta. Sokszor még éjjel sem vált meg tőle. Így most is jó erősen a kezébe fogta és meglóbálta. Még mielőtt a hétfejű sárkány újból kénköves tüzet okádott volna, Palkó botja jól fejbe kólintotta.

Meg is lepődött a hétfejű sárkány, kinek már csak hat feje volt. Még nem találkozott ilyen bátor legénnyel. Nem várta meg, hogy a furkósbot újból eltalálja a kobakját, könyörgésre fogta a dolgot:

–  Kegyelem! Hagyd meg a többi hat fejemet! Ígérem, nem foglak bántani. Oda mehetsz a szigeten, ahová csak akarsz, sőt még el is kísérlek és mindenben a segítségedre leszek.

Palkó nem volt kegyetlen természetű legény. Szívesen megkegyelmezett a sárkánynak.

–  Megkegyelmezek az életednek, javaslom ezentúl legyünk jó barátok!

Ezt a sárkány is elfogadta, és most már szabad volt az út Palkó előtt. Bemehetett a várba. Alig, hogy tett néhány lépést, meglátja az aranyszőrű barikáit, amint éppen egy nagyot bukfenceztek, s három gyönyörű királykisasszonnyá váltak. Azon nyomban jött is mindjárt két herceg, és boldogan átölelte a két idősebb királykisasszonyt. Csak a harmadik árválkodott ott szomorúan. Mire a legidősebb királykisasszony így szólt a húgának:

–  Ne szomorkodj, kicsi húgunk! Meglásd egy nap teérted is eljön egy herceg, s nem leszel egyedül.

Alig, hogy ezt kimondta Palkó is odaért. A királykisasszonyok ijedten kezüket az arcuk elé emelték.

–  Jaj, Istenem! Itt van az őrzőnk, és édesapánk megtudja titkunkat. Soha többé nem enged ki bennünket a várból. Hétpecsétes lakat lesz a szobánk ajtaján – siránkoztak és Palkóhoz fordultak. – Kedves juhászfiú, ha csak egy parányi könyörület van benned, ne árulj el édesapánknak!

Palkó nem tudta, mitévő legyen. Barikák nélkül nem mehet vissza a várba, mert akkor a feje a porba hull. Annyit azért el kell árulnom, Palkónak nagyon megtetszett a legkisebb királykisasszony, és úgy látta, ő is igen csak pislog feléje.

–  Rendben, tartom a számat, de cserébe azt kérem, hogy a legkisebb húgotok legyen a feleségem!

A királykisasszonyok összenéztek, egy kicsit tanakodtak, majd végül mondták:

–  Te is tetszel a legkisebb húgunknak. Úgysincs neki párja, szívesen lesz a feleséged. Csak az a gondunk, ha királyi apánktól megkéred a kezét, akkor kiderül a titkunk, és jaj, nekünk!

–  Ezért ne fájjon a fejetek! Most szépen visszajöttök velem a várba, s a többit bízzátok rám!

A királykisasszonyok kénytelenek voltak elfogadni, amit Palkó mondott. A hal segített újból átkelni a parttalan tengeren, ahol már a kutyus várta őket.

A király nagyon elégedett volt, amikor meglátta a három aranyszőrű barikáját.

–  Ilyen jó juhászom még nem volt. Meg is kapod érte a jutalmad. Azonnal szólok a kincstárnoknak, hogy töltsön meg három zsákot színültig arannyal.

Még mielőtt a király szólhatott volna a kincstárnoknak, Palkó mondta:

–  Fenséges királyom, nem kell nekem a három zsák színültig töltött arannyal. Inkább ajándékozza nekem ezt a három barikát! Úgyis mindig elkóborolnak, és csak baj van velük. A három zsák arannyal annyi barikát vehet, amennyit akar. Én meg viszem ezt a három mihaszna állatot. Majd én móresre tanítom őket.

Ezt meghallva a két idősebb barika nagyon megijedt. Soha többé nem láthatják viszont kedvesüket. Gyorsan bukfenceztek egyet és két gyönyörűséges királylánnyá változtak.

Ekkor a király így szólt Palkóhoz:

–  Látod, fiam ezért nem adhatom oda a barikáimat. Ők az én szépséges leánykáim. Csak azt nem értem, hogy a legkisebbik, miért nem változott vissza.

–  Azért édesapám, – szólalt meg a harmadik barika – mert én szívesen elmegyek Palkóval, akár a világ végére is. Leszek a hűséges felesége, nővéreim meg csak várják a parttalan tenger közepén lévő sziget daliáit.

Ezzel a legkisebb királykisasszony felfedte, hová kóboroltak minden nap. Palkó tartotta a szavát, nem árulta el a királykisasszonyokat.

A király nagyon meglepődött, amikor ezeket meghallotta. Először mérhetetlen haragra gerjed. Legszívesebben szíjat hasított volna a lányai hátából, de végül megbékélt, majd mondta mosolyogva:

–  Miért nem hívtátok ide a hercegeket? Hiszen ismerhettek, nem ettem meg volna őket. Mindjárt üzenek nekik a leggyorsabb postagalambommal, hogy nyugodtan eljöhetnek, és megkérhetik a kezeteket. De mondd csak legkisebb lányom, te miért nem változtál vissza királykisasszonnyá?

–  Azért édesapám, mert valahogy ki kell fizetni a juhászát, amiért minden nap hiánytalanul elszámolt az aranyszőrű barikákkal. Gondolom, ha nem kell neki három zsák színültig arannyal, akkor elfogad egy aranyszőrű barikát.

–  Azt már nem! – ugrott fel a király. – Megparancsolom, hogy te is azonnal változzál vissza királykisasszonnyá, és itt maradsz a várban.

A legkisebb királykisasszonynál eltörött a mécses, és hangos sírásba kezdett.

–  De mi lesz akkor Palkóval? Nem lehet olyan szívtelen, hogy fizetés nélkül világgá engedi. Királyi édesapám mindig arról volt híres, hogy mindenkit becsülettel kifizetett, ha alvégezte a munkát.

–  Most sem lesz másképpen – mondta szigorúan a király. – Azonnal változzál vissza királykisasszonnyá, és még a mai nap feleségül mész ehhez az ügyes juhászfiúhoz. Ettől a naptól fogva pedig itt fogtok élni a váramban. A másik két lányomat meg feleségül veszi a parttalan tenger közepén lévő sziget daliái. Punktum eldöntöttem, és ebből nem engedek.

Az harmadik aranyszőrű barika bukfencezett egyet és belőle is leányka lett, mint nővérei.

Amikor mindenki megérkezett olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országba elhallatszott a dalolásuk. Palkó a várba hozatta édesapját, édesanyját és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!