Mesék ovisoknak 02

I

Apáti Kovács Béla

 

Ügyetlen kisangyal

 

Karácsony tájékán nagy volt a sürgés, forgás a mennyországban. Az angyalkáknak az volt a dolga, hogy segítsenek a Jézuskának. Nekik kellett széthordani a sok-sok szépen feldíszített karácsonyfát, hogy a gyermekek megtalálják alatta az ajándékot.

Minden angyalka hosszú listát kapott, amelyre fel volt írva, hová, melyik házba kell besurranni, hogy észrevétlenül lehelyezzék a karácsonyfát.

Így segítettek a Jézuskának, kinek már csak az volt a feladata, hogy vigye a megrendelt kisvonatot, babát, társasjátékot vagy a csokoládét.

Ezen a télen szinte megszámlálhatatlan helyre kellett menni. Annyi volt a jó kisfiú és kislány.

A főangyal minden angyalkát riadoztatott. Még a legkisebbekre is sor került.  Senki nem bújhatott ki a munka alól.

Általában minden rendben is szokott menni. Soha nem volt gond vagy félreértés. Az angyalkák remekül értették a munkájukat. Ripsz-ropsz elvitték a karácsonyfát a megadott címre.

A mennyországban volt egy ügyetlen angyalka. Amihez hozzáfogott, mindent elrontott. Semmi sem sikerült neki. De most ő sem úszta meg a munkát. A főangyal berendelte, és mondta neki:

─ Angyalka, idén neked is karácsonyfát kell vinned a gyerekeknek. Itt a cím, ahol már türelmetlenül várnak a csöppségek. Kérlek, el ne rontsd! Ugye megbízhatok benned?

Örült a kisangyal, hogy őt is megbízták. Boldogan vette át a címet. Egy távoli, eldugott falu volt az úti cél. Csak egyetlen egye kicsi házba kellett berepülni a kulcslyukon a karácsonyfával.

A kisangyal izgatottan felkerekedett, és elindult abba a távoli faluba.

Repült szélsebesen erdők, mezők felett. Egy angyal életében nincs is szebb dolog, mint karácsonyfát vinni a gyermekeknek.

Amikor már jó messze volt, akkor vette észre, hogy a nagy igyekezetében otthon felejtette a címet. Pedig a főangyal nagyon megkérte, hogy vigyázzon rá, el ne veszítse!

Mi lesz most? Ha visszarepül, mindenki kineveti, és soha többé nem bíznak rá ilyen feladatot. Élete végéig, seperheti a Tejutat az égen. Ennél unalmasabb munkát el sem tud képzelni egy angyal.

Mit tegyen?

 Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe. Bánatában leszállt egy erdőszélre, s megpihent egy kidőlt farönkön.

Egyszer csak egy parányi madárka repült hozzá.

─ Miért búsulsz, kisangyal? – kérdezte kíváncsian. – Nemsokára Szenteste lesz, és te ne viszed a gyerekeknek a karácsonyfát? Sírni fognak az apróságok, ha nem kapják meg.

A kisangyal ránézett a nagy, szomorú, kék szemeivel, és sírva panaszkodott a madárkának:

─ Nagy az én bánatom. Otthon felejtettem a cetlit, amire fel volt írva, hová kell vinnem a karácsonyfát.

─ Ez bizony baj – csipogta a madárka. – Menjél vissza és hozd el gyorsan! Addig én vigyázok a fára.

─ Jaj, azt nem lehet - kezdett el hangosan sírni a kisangyal. Ha ez az ügyetlenségem kitudódik, nagyon kikapok. Életem végéig seperhetem a Tejutat. Hogyan lehettem ennyire ügyetlen?

A madárka nagyon megsajnálta, de ő sem tudta, mitévő legyen?

Pár perc gondolkodás után megszólalt:

─ Elmegyek a bagolyapóhoz tanácsot kérni. Hátha tud valami okosat mondani. Te addig maradjál itt!

A kisangyal valójában nem is igen hallotta, amit a madárka mondott. Azt hitte, hogy ezt csak azért mondta, hogy megvigasztalja.

Ki tudja mennyi idő telt el? Talán csak néhány perc, de az is lehet, hogy egy hosszú óra. Annyi bizonyos, hogy, amikor felkapta a fejecskéjét, mert furcsa zajt hallott, már minden koromsötét volt.

─ Megjöttünk – csicseregte vidáman a madárka. – Bagolyapó összehívta az erdő-mező állatait, és közösen kitaláltuk, hová kell vinni a karácsonyfát. Igazából ezt Róka Rudinak köszönhetjük. Minap járt a közeli faluban tyúkot csenni a gazdáktól. Ott hallotta, hogy a falu szélén van egy nagyon szegény család sok – sok kicsi gyermekkel. Eddig még soha nem volt karácsonyfájuk. Édesanyjuk megígérte nekik, ha jól viselkednek, akkor a kisangyal visz nekik egyet.

Azért jött el minden állat, hogy elkísérjünk ebbe a faluba, és megmutassuk, hová kell vinned a karácsonyfát. Nem jó, ha egyedül kószálsz ebben a sötét erdőben.

Ez reményt adott a kisangyalnak. Újból mosoly jelent meg arcocskáján, s szemei boldogan csillogtak.

Amikor kiértek a sötét erdőből, a medve megállt és dörmögő hangján mondta:

─ Mi nem mehetünk tovább. Nézd, ott van az a kicsi ház! Oda kell vinned a karácsonyfát! Isten veled, kisangyal! Legyél ügyes, és örvendeztesd meg a ház apró lakóit! Már nagyon várnak.

─ Köszönöm, barátaim! – rebegte meghatottan. – Nélkületek nem tudom, mi történt volna velem.

Kezébe fogta a szépen feldíszített karácsonyfát, és repülni kezdett a megadott irányba.

Az erdő – mező állatai lélegzetüket visszafojtva hallgatták a szárnyak suhogását. Majd amikor ezek elhalkultak, s boldog gyerekzsivaj verte fel a faluszéli kicsi ház csöndjét, megkönnyebbülten sóhajtottak, és egymás nyakába borultak örömükben.

A zajra még a csillagok is előbújtak a felhők mögül, és elégedetten összekacsintottak, hogy a kisangyalnak sikerült elvinni a karácsonyfát. 

 


Apáti Kovács Béla

Nem is vagyok félős…

─ Nem értem, miért mondják rám, hogy félős vagyok? Pedig nem is vagyok az. Igenis én egy bátor kisfiú vagyok. Igaz egy kicsit félek a pókoktól. De azok olyan csúnya állatok. Nem?

Az meg egyáltalán nem igaz, hogy jajveszékeltem, amikor a szobámban egy pók volt. Csak szóltam édesanyámnak, hogy kergesse ki.

Egyszerűen nem szeretem a pókokat. Olyan undorítóak.

Különben Zsolti a barátom meg fél a kutyáktól. Azt mondta, egyszer őt egy kutya majdnem megharapta. Nem is igaz, a kutyus csak játszani akart vele.

Én is láttam, hiszen ott voltam. Szegény Zsolti úgy megijedt, hogy sírva rohant haza.

Én sokkal bátrabb vagyok, mint Zsolti. Ennek ellenére mégis rám mondják, hogy félős vagyok.

Ez nagyon bánt engem.

Csak pókok ne lennének. Édesanyám mondta, nem kell félni tőlük. A pókok hasznos állatok. Senkit sem bántanak. Főleg nem kisgyerekeket.

Jó, tudom nem szabad bántani őket. Nem is bántom a pókokat, inkább szólok édesanyámnak vagy édesapámnak, ha véletlenül egy bejön a szobába.

Jó – jó mindenki azt mondja, hogy a pókok hasznosak, de képzeljétek csak el, egyik este szüleim valami ijesztgetős filmet néztek a televízióban. Nekem nem engedték megnézni. Édesapám a szobámba küldött, hogy ott játsszak a játékaimmal!

Tudjátok, én nagyon kíváncsi kisfiú vagyok, és engem mindig az érdekel, ami a felnőtteket. Amikor nem figyeltek rám, annyira nézték a tévét, belestem a félig nyitott ajtón. Jaj, csak ne tettem volna. Éppen, amikor odanéztem egy hatalmas pók, de olyan nagy volt, mint egy ház embereket kergetett, és akit elkapott azt mindjárt felfalt. Ez annyira ijesztő volt, hogyha rágondolok, akkor még most is reszketek.

De ez ugye nem azt jelenti, hogy én félős kisfiú vagyok?

Ki ne félne ilyen hatalmas pókoktól? De azért az mégiscsak nevetséges, hogy Zsolti fél egy kicsi kutyustól. Én meg is mertem simogatni. Szerintem nem kell félni tőle. A kutya az ember legjobb barátja.

Ha nagy leszek nekem is lesz kutyám, és akkor tényleg olyan bátor leszek, hogy talán még a pókoktól sem ijedek meg.

Különben is kutyám mindentől meg fog védeni. Mi leszünk a világon a legbátrabbak.

Nem szeretem, amikor azt mondják rám, hogy félős vagyok. Aki ezt mondja, az hazudik. Igenis én egy bátor kisfiú vagyok.

A lányok a félősek. Azok mindentől sikítoznak. Tegnap az ovi udvarába bejött egy aranyos cicus, némelyik kislány még tőle is félt. Mindjárt az óvó nénihez szaladtak, hogy egy ismeretlen állat jött be az udvarba.

Főleg Kata ijedt meg tőle. Petivel megfogtuk a cicát, és Katához akartuk vinni, hogy simogassa meg. Kata úgy megijedt a cicustól, hogy elsírta magát. Az óvó néni alig tudta megnyugtatni.

Hiába mondtuk neki, hogy egy cicától nem kell félni. A macskák nem bántják az embereket, sőt egy kiscicával remekül ellehet játszani. Bizonyára még nem látott macskát Kata.

Akkor, még hogy én vagyok félős. Ugye ez nem is igaz? Mindenki láthatja, milyen bátor kisfiú vagyok. Semmitől sem félek.

Csak pókok ne lennének. Nem is értem, miért vannak ezek a csúnya, undorító állatok. Olyan szőrösek és villámgyorsan tudnak mászni a fonalon, amit ők maguk készítenek.

Egy kutya az más. Igaz hangosan és félelmetesen tud ugatni. Bizonyára Zsolti ezért fél a kutyáktól. Őt még csak valahogy megértem, de hogy Kata, miért visong egy cicus láttán, ez magas nekem. A lányok már csak ilyenek.

Szerencse, hogy én fiúnak születtem. Fiúk mindig bátrabbak, mint a lányok.

Édesanyám mesélte, kiskorában ő nagyon félt a kígyóktól. Mondjuk, én sem szeretnék találkozni velük. Nem félek tőlük, de jobb, ha nincsenek a közelemben.

Nyáron, amikor édesapámmal sétáltam a közeli erdőben, láttunk egy kígyót. Egy kövön napozott összetekeredve.

Édesapám megnyugtatott nem kell félni tőle. Ha nem bántjuk, akkor ő sem bánt bennünket. Igaza volt, mert amint észrevette, hogy ott vagyunk, mint a szélvész eltűnt a fűben.

Igaz kicsit tartottam, hogy visszajön és felmászik a lábunk szárán, és ezért óvatosan lépdeltem a fák között.

─ Ne félj, a kígyó már hetedhét határon túl van. Az jobban fél tőlünk, mint mi tőle – mondta édesapám látván, hogy tartok a látott kígyótól.

Valahogy ezek után elment a kedvem az erdei kirándulástól. Meg is kértem édesapámat, hogy menjünk haza! Mire ő azt kérdezte:

─ Félős vagy? Félsz a kígyótól?

─ Nem – dadogtam bizonyára nem elég meggyőzően.

Ez még nem jelent azt, hogy félős vagyok. Ugye? Melyik kisfiú szeret találkozni az erdőben egy kígyóval? Gondolom egyik sem. Úgyis, ha majd megnövök nem fog zavarni, ha látok egy kígyót. Állítólag a felnőttek nem félnek semmitől.

Már alig várom, hogy felnőtt legyek, de addig is senki ne merje rám mondani, hogy félős vagyok



Apáti Kovács Béla 

Én anyukám a

legszebb…

 

 

─ Ti nem is tudjátok, az én anyukám a legszebb az egész világon. Nincs nálánál szebb nő. Olyan szép, hogy el sem tudom mondani.

Peti, nem igaz, hogy a tied szebb. Az én anyukámnak gyönyörű, hosszú haja van. Tiedének meg nincs. A te anyukád szőke rövid hajú. Hiába mondod, az enyém, akkor is szebb. Sokkal szebb, mint a te anyukád.

Mindjárt megkérdezem, melyikünk anyukája szebb. Az óvó néni nagyon okos, és ő tudja. Azt fogja mondani, hogy az enyém szebb. Apukám tegnap vett neki egy gyönyörű ruhát. Tiednek az sincs. Mindig egy régi, szürke ruhában jön érted.

Anyukám nem csak szép, de okos is. Nővéremnek minden nap segít a tanulásban. Képzeld el még azt is tudja, hol van Amerika. Te anyukád tudja ezt. Tiedé nem járt egyetemre, az enyém ott is tanult és van legalább száz diplomája. Ő a világ legokosabb anyukája. Ha nagy leszek én is olyan okos leszek.

Te anyukád tud autót vezetni? Az én anyukám azt is tud. Reggelente autóval hoz az óvodába. Olyan gyorsan tud vezetni, mint a villám. Minden autót lekerültünk ma reggel is.

Olyan szép, amikor kifesti az arcát. Van neki egy piros, vastag ceruzája, amivel körberajzolja a száját. Kértem, hogy az én számat is rajzolja körbe, de azt mondta, fiúk nem festik a szájukat. Pedig szerintem, nekem is jó lenne. De nem számít. Majd, ha lesz feleségem, akkor annak majd veszek egy ilyen piros, vastag ceruzát.

Te anyukád is körberajzolja a száját?

Nem? Érdekes. Pedig azt hittem minden nőnek van ilyen ceruzája. A te anyukád, mit csinál reggel? Azt mondod, reggelit készít neked és a testvéreidnek? Az enyém is, mert anyukám mindenhez ért. Ő tud legjobban főzni az egész világon. Múltkor még pizzát is sütött nekem. Ha nincs ideje, akkor elmegyünk a közeli pizzériába és ott akkora és olyan pizzát ehetek, amekkorát csak akarok. Az én anyukám a legszebb és a legjobb. Még a tiedénél is jobb. Anyukádat nem is fogadnám el anyukámnak. Az én anyukám meg nem lehet a te anyukád, mert csak engem szeret. Még a nővéremet sem szereti annyira, mint engem. Ma is annyi puszit adott, hogy nem is tudtam megszámolni. Még az is lehet, ha megnövök, őt fogom feleségül venni.

Miért kérded, mi lesz apukámmal? Hát nem tudod, ketten leszünk neki a férje. Anyukámnak két férje lesz, én és apukám. Mit kell ezen csodálkozni. Azt mondod, ilyen nem lehet? Akkor majd lesz. Apukám elrendezi, hogy én is anyukám férje lehessek. Érted?

Ha neked is ilyen szép anyukád lenne, akkor te is feleségül akarnád venni. Ő a legszebb az egész világon. Mindenkinél szebb. Nem hiszed el? Kérdezd meg csak az óvó nénit! Igen még az óvó néninél is szebb. Ő a legszebb.

Nem a tied, Peti! Ne vitatkozz velem! Csak tudom, hogy az én anyukám a legszebb. Ilyen szép nő nincs sehol az egész világon.

Még, hogy a tiéd szebb? Mondtam, én ezt jobban tudom nálad.

Most meg, miért sírsz? Jó rendben, a tied is szép, de akkor sem annyira szép, mint az enyém. Tudod mit, mondjuk azt, az én anyukám után tied a második legszebb anyuka a világon. Zsolti anyukája szóba sem jöhet. Szabiét meg se említsük. Anyukám a legszebb, a tied a második legszebb. Jó lesz így? Nem kell sírni ezért. Nem tehetek róla, ha az én anyukám a legszebb. Nyugodjál meg! Ugye azért barátok maradunk. Ha majd délután jön értem az anyukám, nézd csak meg, milyen szép. Senkinek nincs olyan szép hosszú haja, mint az övé. Mond meg anyukádnak, növessze meg a haját, mert akkor szebb lesz. De olyan szép, mint az enyém, sohasem lehet, mert az én anyukám a legszebb az egész világon…



 

Apáti Kovács Béla

Akkor sem eszem meg a spenótot…

 

Nem akarok spenótot enni! Fúj, nem szeretem! Nem igaz, hogy jó. Utálom! A spenótot egyik kisgyerek se szereti. Ne kérdezzétek, miért! Azért, mert rossz. Az oviban sem eszem meg. Az óvó néni hiába mondja, hogy egészséges, sok benne a vitamin, egészségesek leszünk tőle. Bizonyára csak azért mondja, hogy becsapjon bennünket. Tomi, a barátom sem szereti. Ő is utálja. Múltkor azt mondta, otthon spenótot kapott ebédre, és amikor nem vette észre anyukája, odaadta a macskájuknak.

Képzeljétek el, az sem ette meg! Mindez azt bizonyítja, a spenót nem jó. Nem szabad megenni.

Nem is fogom megenni.

Anyukám azzal ijesztgetett, hogyha nem eszem meg, megtöm vele.

Juj, ez nem lenne jó! Talán meg is halnék, egyetlen kanálnyitól. Remélem, ezt anyukám sem akarja. Mit mondana apukámnak, hogy a kisfia meghalt, mert spenótot evett?

Erre még csak gondolni is szörnyű! Egyék csak a felnőttek, ha annyira jó és szeretik. Biz’ Isten én nem veszem be a számba.

Érdekes némelyik barátomnak, Gergőnek és Lalinak soha nem kell ilyet enni, de még Krisztának se, pedig ő lány. Őt a szülei mindig elviszik valamelyik McDonald’s-ba. Lány létére sem kell spenótot ennie.

Nem jobb neki? Mennyivel finomabb egy hamburger vagy sült krumpli, dobozban.

Bárcsak egyszer engem is elvinne anyukám a szomszéd utcában lévő mekibe. De hallani sem akar róla. Azt mondta, ott egészségtelen műennivalót adnak, ami nem jó a gyerekeknek. Szerinte még a felnőtteknek sem szabadna megenni, egyék csak azok a buta amerikaiak. A magyar spenótnál nincs finomabb a világon.

Ezt nem hiszem el. Spenót az olyan undorító, olyan zöld. Nem szeretem, és nem is akarom megszeretni. Pedig azt mondják, ha legalább csak egyszer megkóstolnám, megszeretném. Ezt aztán tényleg nem hiszem el. Még, hogy megkóstoljam a spenótot. Inkább az éhenhalást választom. Megesküszöm, amíg élek számba nem veszek belőle. Ígérhetnek bármit, úgysem tudnak meggyőzni. Inkább világgá megyek, minthogy spenótot egyek.

Tudom, anyukám is csak mondja, hogy finom. Mernék fogadni, amikor kislány volt ő is utálta. Akkor most, miért erőlteti nekem?

Nem igaz, hogy nem lehetne helyette, valami mást főzni ebédre. A hűtőnkben annyi finomság van, amit szívesen megennék. Például palacsintát, vagy készíthetne rántott húsit is sült burgonyával, amit nagyon szeretek, de van ennél jobb ötletem is. Anyukám is meg tudná csinálni. Nagyon imádom a pizzát. Néhányszor már ettem ilyet. Igaz akkor nem anyukám készítette, hanem apukám elvitt bennünket egy pizzériába. Ott olyan jó és nagy pizzát ettem, hogy még a fülem is kétfelé állt.

Ilyeneket kellene adni a gyerekeknek, nem pedig spenótot. Bárcsak a felnőttek jobban figyelnének oda ránk, hogy mit szeretünk!

De nem, ők állandóan ehetetlen ennivalókkal kínoznak bennünket, mint például a spenót.

Meg kellene büntetni azt, aki ilyet ad a gyerekének. Az oviban is szinte minden héten spenótot meg hozzá hasonló főzeléket etetnek velünk. Undorító!

Ha nem akarjuk megenni, akkor megharagszanak ránk. Gergőt még sarokba is állította az óvó néni, amiért nem ette meg a spenótot. Szegénynek ott kellett állnia legalább fél óráig.

Nem borzasztó ez?

A nagyi is nap, mint nap ezzel szekál. Állandóan ezt ismételgeti: „Egyél, kisfiam spenótot! Nagyon finom. Nagypapád is mindig ezt evett. Nézd csak meg milyen erős és izmos lett tőle!”

Tény, hogy a nagypapám erős és izmos ember. Ezt senki sem vitatja, Tegnap láttam, hogy egy nagydarab kolbászt evett vöröshagymával. Én meg akkor egyek spenótot. Hol itt az igazság?

Nem és nem, nem fogok spenótot enni! E nélkül is erős és izmos leszek. Nem fogják belém erőltetni ezt az undorító főzeléket.

Különben szófogadó kisfiú vagyok, de most azért is megmakacsolom magamat. Még azt sem bánom, ha az oviban sarokba állítanak. Legalább addig sem látom.

Aki szereti, az csak egyen belőle sokat! Szerintem az óvodában kevés kisfiú és kislány van, aki megeszi a spenótot. Barátaim közül mindenki utálja. Fúj!

Kérek mindenkit, ne kínozzon vele! Úgysem eszem meg!

Ha majd nagy leszek és lesznek gyermekeim, feleségemnek megtiltom, hogy spenótot főzzön nekik. Nálunk a lakásba tilos lesz bevinni a spenótot. Aki ezt megszegi, annak velem gyűlik meg a baja.

Minek kínozni a gyereket, ha nem szereti. Nincs igazam? Kapjunk olyan ételt, amit szívesen megeszünk.

Remélem, most már mindenki megértette, akkor sem eszem meg a spenótot… Senki ne is próbálkozzon vele!


Apáti Kovács Béla

 

Szépen daloló kismadár

 

„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Kegyetlen uralkodó hírében állt. Mindent magának akart tudni. Ami csak a keze ügyébe került, azt elvette, és a kincstárába zárta. Annyi volt a pénze, mint égen a csillag, és réten a fűszál. De mindez neki nem volt elég. Minden nap többet akart. Ezért még népének a sanyargatásától sem riadt vissza. Szinte nem telt el nap, hogy katonáival ki ne raboltatott volna egy szegény, szerencsétlen emberek otthonát. 

Az emberek reszkettek és féltek, ha a falu határában feltűntek a király katonái, mert akkor már mindenki tudta, megint valakinek a megtakarított vagyonkáját elviszik, de még csak annyit sem hagynak, amiből szegényesen megélhetne a következő betakarításig.

Ha valaki ellenszegült, akkor azt a katonák rabszíjra fűzték, és maga a király mondta ki rá a súlyos ítéletet, ami legtöbbször tömlöc volt, ahonnan nem volt szabadulás, amíg meg nem halt. De akkor már, onnan csak koporsóban vitték ki a temetőbe.

Aki tehette az elbujdosott vagy mindörökre elhagyta faluját, de még országot is.

Egyik tavaszi nap délutánján is megjelentek a katonák a közeli, kicsi falucskában. Már majdnem minden házat feldúltak, csak a faluszéli öreg néne portája volt vissza. Oda is bementek és követelték tőle, hogy adjon zsírt, lisztet, krumplit, meg mindenféle élelmet a királynak, mert hatalmas lakomát akar csapni a környék uraival.

─ Szegény vagyok, üres a kamrám és a pincém. Azt sem tudom, holnap, mit fogok enni? – sóhajtozott az öregasszony.

Ez a katonákat nem érdekelte. Felfordították az egész házat pincétől a padlásig. Még a kertet is végigszurkálták hosszú botjaikkal, hogy nem oda rejtett-e valamit.

A hosszas keresés után meg kellett állapítaniuk, hogy az öregasszony igazat beszélt. Az égvilágon nincsen semmije. Az egyetlen tyúkocskáját még múltkor elvitték, és a baromfiudvar is üres.

Már menni akartak, amikor a kert egyik fáján egy kicsi madár énekelni kezdett. Olyan szépen trillázott, hogy a katonák mindjárt felkapták a fejüket. Főleg a kapitányukat lepte meg a madár csodás dala. Amint magához tért a kábulatból, mérgesen az öreg nénére ripakodott:

─ Öreganyám, miért titkolta el, hogy a kertjében egy ilyen szépen daloló madár lakik?

Szegényke megpróbált magyarázkodni, menteni a menthetőt:

─ Édes fiam, még sohasem hallottam és láttam ezt a madarat a kertemben. Bizonyára csak idetévedt és megpihent kertem fájának ágán. Nem titkoltam volna el, ha tudom, hogy az enyém.

A kapitányt nem hatotta meg az öregasszony siránkozása, mindjárt megparancsolta marcona katonáinak, bilincseljék meg és vigyék a király elé ítélethirdetésre. Ezenkívül még parancsba adta, hogy a madarat mindenféleképpen fogják meg, mert a királynak lesz ajándék a nem mindennapi lakoma alatt. Vele akarta meglepni az uralkodót és a nagyurakat.

A katonák ahányan csak voltak mind a madár után indultak. Kergették szerencsétlen állatot fától fáig, bokortól bokorig, de még sem sikerült elejteniük. Pedig még a kapitány is felmászott egy magas fára és onnan ordította a madárnak:

─ Megparancsolom, hogy azonnal gyere ide, és menj be az aranykalitkába!

Hiába volt a parancs, a madár nem hagyta magát elfogni. Amikor már jól megfuttatta a király embereit, gondolt egyet és elrepült.

A kapitány nagyon dühös volt. Majd szétvetette a harag, a mérgét az öregasszonyon töltötte ki. Olyan szorosan húzta meg a kezén a bilincset, hogy az belekékült.

─ Fenséges királyom! – mondta beállítva a trónterembe – ez az öregasszony nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot. Elhallgatta, hogy a kertjében egy csodásan énekelő madár lakik. Élelmet már nem találtunk a házában, csak ezt a madarat tudtuk volna elhozni fenségednek, ha el nem repült volna.

Ezeket meghallván a király is mérges lett, és az öregasszonyhoz fordult:

─ Ha három napon belül, nem hozod elém az a madarat életed végéig egy mély tömlöcben fogsz sínylődni. Most pedig elmehetsz.

Szegény öregasszony búsan hazament, és búcsúzkodni kezdett a kicsi házától, kertjétől, de még a torkos macskájától is, mert tudta, soha többé nem látja viszont őket. Hogyan is tudná megfogni a madarat, amikor az a katonáknak sem sikerült.

Amint a háza előtt búslakodott egyszer csak előtte termett a kismadár és így szólt az öregasszonyhoz:

─ Néne, miattam ne lógasd az orrodat! Holnapután elmegyek én veled a királyhoz, mintha te vinnél neki. A többit meg csak bízd rám!

Ezeket meghallván az öregasszony megörült, és nem győzött hálálkodni a madárkának.

Letelt a három nap, és elindultak a várba. Már a kapuban az őr nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta az öregasszonyt és a réklije alatt szunyókáló kis állatot.

─ Fenséges királyom, parancsodra elhoztam a szépen daloló madarat. Ugye most már szabadon elmehetek?

A király nem szolgált volna rá a nevére, ha szavát betartotta volna, mert most is olyat talált ki, ami megkeserítette az öregasszony életét.

─ Ha már itt vagy – mondta gunyoros hangon – itt is maradsz. Kell nekem egy öreg, ügyes cseléd, aki vigyáz a szépen daloló madaramra. Az lesz a dolgod, hogy minden nap kitakarítod az aranykalitkát, és eteted, itatod lakóját. Te gondod lesz, hogy a madárka mindig mást daloljon nekem. Vigyázz, ha csak egyetlen egyszer is ugyanazt a dalt énekli, akkor fejedet vetettem. Megértetted?

Szegény öregasszony csak szomorúan bólogatott a fejével, de valójában nem tudta, hogyan lehet egy dalos madarat arra bírni, hogy minden nap más nótát daloljon.

A lóistállóba szállásolták el a kiscsikó mellett. Egész éjjel hullatta a könnyét, mert még csak elképzelni sem tudta, mit tegyen, hogyan mondja meg a madárkának, milyen dalt énekeljen.

A kiscsikó észrevette, hogy valaki sír mellette, és megkérdezte:

─ Miért sír, néne?

─ Miért sírok? Igen nagy az én bánatom – mondta az öregasszony, és részletesen elmesélte neki a történetét.

Amikor ezt a kiscsikó végighallgatta felnyerített:

─ Tudja néne én ki vagyok?

─ Honnan tudnám aranyoskám, ha csak meg nem mondod.

─ Én a király fia vagyok. Apám elátkozott, mert feleségül akartam venni egy szegény jobbágy lányát.  Mikor ezt megtudta, mérgében csikóvá változtatott, a mátkámat pedig szépen daloló kismadárrá, és ha nem tévedek, akkor most ő raboskodik az aranykalitkában. Néne, ha csak egy cseppnyi szeretet is lakozik szívében, akkor reggel az istállóba hozza a madarat, eloldja a kötelet, amivel ki vagyok kötve. Hagyja, hogy megszökjünk, nem árulja apám embereinek, milyen irányba mentünk. Ne féljen nem lesz semmi baja!

─ Nem félek én aranyoskám. Öreg vagyok, mint a postaút és már úgy sincs sok vissza az életemből. Attól sem ijedek meg, ha a király lenyakaztat. Éltem én már eleget, nem bánom, ha eljön értem a Halál.

─ Meglátja néne, fog még maga a lakodalmunkban táncolni – vigasztalta a kiscsikó.

A sok beszélgetéstől elálmosodtak és mindketten elaludtak.

Reggel az öregasszony ment a kismadárhoz és szépen kitakarította a kalitkáját, és a madár fülébe súgta:

─ Gyere kicsi madár, még mielőtt a király felébred elviszlek a lóistállóba.

Fogta az aranykalitkát és elindult vele ki az udvarba. Senkinek sem tűnt fel, hogy miben mesterkedik, mert a várban mindenki tudta, hogy a király rábízta a madár gondozását. Azt gondolták, hogy talán csak kiviszi levegőzni.

A lóistállóban a madár mindjárt felismerte kedvesét a kiscsikóban és vékonyka csicsergő hangján szerelemtől izzva üdvözölte párját.

Az öregasszony gyorsan kiszabadította a kiscsikót a kötelekből, kinyitotta az aranykalitka ajtaját, és hagyta, hogy a két szerelmes fiatal elszökjön.

A király először a szépen daloló kismadarat kereste, mert azt akarta, ameddig reggelizik, daloljon egy szép nótát a fülébe. Amikor meglátta az üres aranykalitkát, és a lovásza jelentette, hogy eltűnt a lóistállóból a kiscsikó, mindjárt gyanút fogott. Hívatta az öregasszonyt és kérdőre vonta:

─ Hová mentek?

Az meg úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

─ Kik, fenséges királyom?

─ Tudod, te jól, vén banya. Ha nem árulod el azonnal, fejed megválik testedtől.

─ Fenséges királyom, tegye azt, ha jónak látja. Ha megnyuvaszt is, akkor sem árulhatom el.

A király mérgében toporzékolt, kiabált és megparancsolta a foglárnak, hogy vigye az öregasszonyt a tömlöc legsötétebb zárkájába, és holnap hajnalban a hóhér nyakazza le.

Szegény néne semmi jót nem remélhetett, különben is beletörődött már a sorsába, és imádkozással töltötte élete hátralevő óráit.

Egyszer csak ismerős madárdalra lett figyelmes a zárka homályában.

„Milyen szép ettől a kismadártól, hogy még egyet utoljára énekel nekem” - gondolta és kicsit jobb kedvre derült.

Ellenben a kismadár nem dalolni jött a zárka apró ablakához, hanem hogy kiszabadítsa.

─ Néne – mondta a kismadár – azért jöttem, hogy kiszabadítsam.

─ Jaj, madárka, hogyan tudnál innen a sötét börtönből kiszabadítani, hiszen a zárkám ajtaját három porkoláb is őrzi. Holnap hajnalban visznek a vesztőhelyre. Te is menekülj, amíg nem késő! Ha a király emberei meglátnak újból aranykalitkába zárnak.

A kismadár felnevetett:

─ Nem eszik olyan forrón a kását. A királyfival együtt tudjuk a varázsszót és bármikor emberré változhatunk. Már ki is tűztük az esküvőnk napját, csak néne hiányzik. Ezért mondom, iparkodjék és siessen, mert nem várhatunk sokáig!

─ Mennék én szívesen, csak azt felejtetted el, hogy rab vagyok.

─ Azért vagyok itt, hiszen már mondtam, hogy kiszabadítsam. Bedobok a zárka ablakán egy madártollat, jó erősen kapaszkodjék bele, csukja be a szemét, és a többit majd meglátja!

Az öregasszony hitte is meg nem is, amit a kismadár mondott, de azért engedelmeskedett. Nem tellett bele egy szemvillanás egy hatalmas virágos rét közepén találta magát, ahol ott állt az ifjú pár szépen felöltözve, indulva az oltár elé a templomba.

─ Mi lesz, ha a királyi apja felfedezi az eltűnésemet? – fordult a királyfihoz – Idejön embereivel, hogy mindnyájunkat elfogjon.

─ Attól nem kell tartanunk, mert mi most Tündérországban vagyunk, és ide apám keze nem ér el. Ha mégis megpróbálna idejönni, akkor olyan dolog történne, amit nagyon megbánna.

A násznép énekszóval, vigadozva elindult a templom felé, hogy az ifjú pár kimondja a boldogító igent.

Reggel a bakó csak egy kicsi madártollat talált a zárkában. Mindjárt jelentette a királynak, hogy eltűnt a nyakazásra váró öregasszony.

Ez még jobban felmérgesítette a királyt. Tombolt a dühtől, és azonnal mozgósította minden emberét, hogy induljanak a keresésére!

Keresték három éjjel, három nap megállás nélkül. Végül eljutottak Tündérország határára is, és már messziről hallották a násznép vidám mulatozását. Örültek, hogy meglelték az elveszetteket és be akartak hatolni a tündérek országába. Csak arról feledkeztek meg, hogy aki engedély nélkül lépi át a határt az kőbálvánnyá változik. Velük is ez történt, és a mai napig ott állnak, figyelmeztetve az arra járót: Egy tapodtat se, mert veled is ez fog történni.

Amikor jól kimúlatták magukat a násznép szétszéledt, mindenki hazament. A királyfi az ifjú, szépséges feleségével elfoglalta a megüresedett trónt, és népének igazságos, jó király lett.

Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!


Apáti Kovács Bél

A veréb, a cinke, és a szarka

 

Egy hideg, téli reggelen a madáretetőnél összeveszett a veréb, a cinege, és a szarka. Olyan nagy csivitelést csaptak, hogy majd felébresztették a házak lakóit.

A háború közöttük azon robbant ki, hogy kié a madáretető. Mindegyikőjük azt vallotta, hogy az övé.

─ Mi verebek vagyunk többen, ezért csak is a miénk. Más madárnak nincs itt semmi keresnivalója – mondta hencegve a veréb.

─ Ugyan már – csattant fel a cinege. – Ezt az etetőt Béla bácsi nekünk készítette. Tavasszal és nyáron mindig segítünk neki a kertben. Mi nagyon hasznos madarak vagyunk. Kár is ezen vitatkozni. Veréb pajtás, huss, el innen! Meg ne lássalak még egyszer itt.

─ Pajtikáim, ti igen nagy tévedésben vagytok - csörgött nagyképűen a szarka. – Nézzetek csak magatokra, milyen kicsinyek madarak vagytok. Ketten sem tesztek ki egyet. Ha sokáig ugráltok, a hosszú farkammal lesöpörlek bennetek innen. Ez az etető a szarkáké.

Talán napestig is elvitatkoztak volna ezen, ha valamelyiknek eszében nem jutott volna, hogy kérjenek igazságot magától a madáretető készítőjétől.

Véletlenmód az ötlet tetszett mindenkinek. Még csak az kellett volna, hogy ezen is összevesszenek.

Elindultak, hogy beszéljenek Béla bácsival.

Először a veréb kopogott be az ablakon. Az öreg rá sem hederített.

─ Látod, téged még arra sem méltat, hogy megnézze, ki kopog – mondta csúfolkodva a cinege. – Majd én a csőrömmel megkocogtatom az ablakot.

Egymásután többször is próbálkozott, hogy felhívja figyelmét a bennlévőknek, de a kopogtatásra rá sem hederítettek.

A szarka kárörvendve vihogott.

─ Na, ti nagy okosok, mit értek gyönge csőrötökkel. Senki sem hall meg titeket. Ide egy erős szarkacsőr kell. Meglátjátok, ha én megkocogtatom az üveget, Béla bácsi mindjárt ugrik, és sarkig kitárja előttem az ablakot.

Igaza volt a szarkának. Olyan hangosan kopogtatott, hogy az lehetetlenség volt, nem meghallani.

Béla bácsi az ablakhoz ment és kíváncsian kikémlelt.

─ Ki az? Ki kopogtat? – kérdezte. – Ó, ti vagytok madárkák! Mit akartok? Talán elfogyott az eledel az etetőből? Hiszen ma reggel töltöttem fel finom magokkal.

─ Béla bácsi – kezdte csicseregve a cinege – legyen szíves eldönteni közöttünk egy vitát! Ugye az etető az csak a cinegéknek készült? A verebek és a szarkák nem ehetnek belőle?

Béla bácsi megvakarta a kobakját és mosolyogva a három madárra nézett, akik türelmetlenül várták a válaszát.

─ Ezen vitatkoztok, kicsinyeim? – kérdezte az öregember.

─ Igen ezen – ugrott egy nagyot a veréb. – Ez a beképzelt cinke azt mondja az etető csak az övék. Más madár nem ehet ott. Szerintem a verebek vannak többen, ezért Béla bácsi nekünk készítette.

─ Azt már nem! – mondta haragosan a szarka. – Mi szarkák nagyobbak vagyunk, mint a verebek és a cinegék. Tessék csak nézni, milyen szép nagy a farkam. Biztosan tudom, Béla bácsi nekünk készítette az etetőt.

 Az öregember hol a szarkára, hol a cinegére, hol pedig a verébre nézett, majd egy kis idő elteltével megszólalt:

─ Nincs elegendő eledel, vagy kicsi az etető, hogy mindnyájan egyetek és elférjetek benne?

─ Ezt nem mondanánk – válaszolták szinte egyszerre.

─ Na, látjátok, akkor meg minek ez a veszekedés? Télen minden élőlény fázik és éhes. Ne gyűlöljétek egymást! Inkább legyetek barátok! Ígérem eledelből nem lesz hiány, és mindenkinek jut. Ha kell, készítek egy újabb etetőt is a kertbe, hogy kényelmesen elférjetek. Meglátjátok hamarosan véget ér ez a csúnya, hideg tél, és újból az erdő és mező terített asztallal vár bennetek. Csak egy kis kitartás. Addig is legyetek jó barátok!

A madarak ezen elgondolkodtak. Kissé szégyenkezve egymásra néztek. Tudták, hogy Béla bácsinak igaza lehet. Minek veszekedni olyanon, amit békességgel is el lehet rendezni.

Végül megköszönték az öregember tanácsát, és hogy gondoskodik róluk a fagyos télen. Megérintve egymás szárnyait, amivel kifejezték, hogy készek a békülésre. Megígérték nem lesznek irigyek egymásra.

Béla bácsi hosszan integetett utánunk, amikor a veréb, a cinege, és a szarka elindult a kert irányába, ahol várta őket az etető sok – sok finomsággal.


Apáti Kovács Béla

 

Zsófi, a kis mesemondó

 

Egyszer, amikor Zsófi a szüleivel az erdőben volt gombát szedni lemaradt, és eltévedt a sűrű, fák és bokrok között.

Először nagyon megijedt, mert nem tudta, mi lesz vele, és egyáltalán egyedül, hogyan találja meg a hazavezető utat. Még egy kicsit sírdogált is, de hamar belátta sírással nem megy sokra. Bizonyára már keresik.

Hangosan szólongatta a szüleit, de csak az erdei visszhang felelt neki.

Ki tudja, hogy már mióta baktatott az erdőben, amikor egy kis tisztásra ért.

 Nagyon fáradt volt a hosszú gyaloglástól, ezért elhatározta, hogy pihen egy kicsit. A tisztás szélén volt egy fatönk. Alig, hogy helyet foglalt rajta egy picinyke madárka szállt az egyik közeli ágra, és csicseregve üdvözölte a kislányt:

─ Szia! Mit csinálsz itt?

Zsófi meglepődve kapta fel a fejét, mert még nem hallott beszélő madarat.

─ Jé, te tudsz beszélni? Még ilyet sem hallottam.

─ Igen tudok, de beszédemet csak a jó gyerekek hallják meg. Ezek szerint te jó kislány voltál.

─ Bizonyára, - válaszolta Zsófi – édesanyám nem szokott panaszkodni rám. Sajnos eltévedtem és nem találom a szüleimet.

Közben más erdei állatok is összesereglettek a tisztáson, és kíváncsian körbeállták a kislányt. Sokuk most látott közelről először embert. Mindjárt megállapították, hogy nem is olyan félelmetes, mint ahogyan beszéltek róla.

─ Nézzétek csak, milyen aranyos arcocskája van! - mondta a süni.

A kicsi medvebocs még meg is szaglászta, és jókedvűen megállapította:

─ Szívesen elfogadnám játszótársnak.

Róka Rudi kissé ravaszkásan Zsófi háta mögé lopózott, és meghúzta a copfját, majd megkérdezte:

─ Neked ez olyan, mint nekünk a farkunk?

Szegény kislány nem tudta, hogy mit feleljen, szerencsére a kicsi katicabogár a segítségére sietett.

─ Rudika, ne rosszalkodjál! Nem látod, hogy mennyire fél? Miért kellett a copfját meghúznod? Nem szégyelled magad?

─ Nem is rosszalkodom – mondta durcásan – Vedd tudomásul, én mindig jó rókakölyök vagyok!

─ Hiszi a piszi – nevettek a többiek hangosan – Múltkor is az erdő a te csínytevésedtől volt tele.

─ Nem igaz! – tiltakozott most már majdnem sírva Rudika – egészet az a csúnya holló Mici találta ki, és híresztelte rólam.

Az állatok vitatkozni kezdtek. Zsófi majdnem megsüketült a nagy ricsajban.

─ Ne veszekedjetek! - kiáltotta el magát – Nem szép dolog, ha vitatkoztok. Tudjátok mit, inkább mondok nektek egy gyönyörű mesét.

Ez mindenkinek nagyon tetszett, mert az állatoknak senki sem szokott mesélni. Azonnal síri csönd lett, és türelmetlenül várták, hogy Zsófi mesélni kezdjen.

A kislány sok mesét hallott és tanult az óvodában, amelyeket most egymás után elmondott kicsi barátainak.

Az állatok moccanás nélkül hallgatták a meséket, és még sohasem érezték ilyen jól magukat, mint ezen a délután. Nem veszekedtek, nem bosszantották egymást. Zsófi is egészen megfeledkezett, hogy elveszett az erdőben. Csak akkor kapott észbe, amikor már esteledni kezdett.

─ Jaj! - sírta el magát – Mi lesz velem? Elvesztettem szüleimet. Nem tudom, merre van a hazavezető út.

Ezt meghallván az állatok, megsajnálták a kis mesemondójukat, és mindenki felajánlotta, hogy segít. Ebből aztán akkora zavarodás lett, hogy alig hallották meg egymás hangját.

Huhú, apónak kellett rendet tenni a hangos, vitatkozó társaságban.

─ Figyelem! Figyelem, így nem megyünk semmire! Szépen kérlek bennetek, ne egyszerre beszéljen mindenki. Megértem, hogy segíteni akartok Zsófinak. Javaslom tárgyaljuk meg, hogyan tudnánk segíteni ennek az aranyos kislánynak.

Az állatok szép sorjában elmondták ötleteiket és elképzeléseiket, amit, Huhú, apó türelmesen végighallgatott.

─ Kicsi csiga nagyon jó elképzelés, hogy hazakíséred Zsófit, de szegényke Karácsonyig sem érne haza, ha veled bandukolna az úton. Valaki mást kell találni, aki segít. De ki legyen az? - tépelődtek az állatok, és keresték a megoldást.

─ Nézzétek, egy – kettőre sötét este lesz, és olyan valakinek kell hazakísérnie, aki meg is tudja védeni, ha valami baj történne – mondta a farkas – ha beleegyeztek, akkor én szívesen elkísérem Zsófit.

─ Nem lesz jó – horkantak fel az állatok – még a falusiak azt gondolnák, hogy el akarod rabolni és szólnának a vadásznak, aki kilyukasztaná a bundádat.

Megint nem tudtak megegyezni. Mindenki saját magát javasolta erre a nemes feladatra, mert abban reménykedtek, amíg mennek az úton Zsófi mondani fog neki egy szép mesét. Ennyi csak megjár a kísérőnek.

Az állatok közt volt egy csendes nyulacska. A vitatkozás alatt szépen, csendben meghúzta magát az egyik bokorban, mintha ott sem lett volna.

─ Nyulacska – fordult feléje Huhú bácsi – ismered az utat a faluba?

─ Hogyne ismerném – csillant fel a szeme a nyuszinak – minden nap arra megyek a bátyámhoz.

─ Nos, akkor téged kérünk meg, hogy vezesd haza ezt a kedves mesemondó kislányt! Te gyorsan jársz, és téged kedvelnek az emberek, és senki sem fogja gondolni, hogy te rosszban sántikálsz.

Amit, Huhú bácsi mondott, mindenkinek tetszett, és kissé szomorúan búcsúzkodni kezdtek a kislánytól.

─ Ugye máskor is majd eljössz? - kérdezgették az állatok – Szeretnénk, ha még mondanál nekünk szép meséket.

Zsófi megígérte, ha szülei megengedik, akkor akár már a hétvégén is meglátogathatja az erdei barátai.

Az állatok egészen az erdő széléig kísérték a kislányt. Ott elbúcsúztak egymástól azzal a tudattal, hogy hamarosan újból találkoznak. Sokáig integettek utána, míg eltűnt egy virágos bokor mögött lévő kis földúton, ami a faluba vezetett.



Apáti Kovács Béla 

Rosszcsont manó

   

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túrt, volt a manók szépséges országa Manónia. Ebben az országban élt egy csintalan manó. Olyan rossz volt, hogy a környéken nem akadt párja.

Amint reggel kikászálódott pihe puha ágyából, mindjárt azon törte a fejét, milyen rosszaságot találjon ki. Azt élvezte, ha valakinek borsot törhetett az orra alá. Ilyenkor nagyon boldog volt és elbújva valahová, onnan nézte, miképpen bosszankodik, akivel a bolondját járatta.

Egyik szép nyári nap is felébredve, elhatározta meglátogatja az embereket, és velük űz tréfát. Ennél jobbat, még ha ezer évig is gondolkodott volna rajta, nem tudott volna kitalálni.

Egy – kettőre összekapta magát. Kipödörte kackiás vörös bajszát, és fejébe csapta a jellegzetes csúcsos süvegét, majd fütyörészve elindult.

Manóknak nem tart sokáig eljutni egyik helyről a másikra. Minden szellőnek kötelessége elszállítani őket a kívánt címre.

A mi manónk is mindjárt intett az éppen arra kóricáló szellőfiúnak és felült a hátára.

─ Irány az emberek világa! - adta ki a parancsot.

Ha tetszett, ha nem a szellőfiúnak muszáj volt elindulnia a manóval. Amennyiben megtagadta volna a parancsot a világ végezetéig egy nagy kerek, fekete lyukban kellett volna neki keringenie. Ezért most is inkább a szellőfiú gyorsan elrepítette utasát az emberekhez.

Egy szép, családi ház udvarán pottyantotta le.

─ Megérkeztünk – mondta, és már tova is libbent.

A manó körülnézett az udvaron. Semmi különöset nem látott. A házban minden nyugodt volt. Legalábbis kezdetben. De alig jött – ment törve a fejét, milyen rosszaságot eszeljen ki, amikor váratlanul egy labda jól fejbe kólintotta. Ezt követően hangos vihorászást hallott a háta mögött.

─ Mi van kisember? Fájt? Akarod, hogy még egyszer fejbe dobjalak a labdámmal? - kérdezte vigyorogva egy vásott kölyök.

Azt majd elfelejtettem mondani a manókat csak a gyermekek szeme láthatja. Felnőttek részére láthatatlanok.

„Ezt még megkeserülöd” – gondolta magában a manó. - „Nem jó velem kikezdeni”

Elhatározta, hogy az első itteni rosszaságát az emberek világában a vásott kölykön tölti ki. Meg kell, hogy büntesse, amiért fejbe dobta.

Csapdát fog neki állítani, amibe majd a gyerek szépen belesétál. A manó szó nélkül elindult a kert felé egyre szaporábban szedve lábait. A fiú egy ideig futott utána, de amikor eltűnt a manó veteményes kertben, feladta.

A manó leguggolt egy bokor alá és ott szőtte a tervét a bosszúra. Végül azt találta ki, hogy eldugja a labdát. Bizonyára nagyon szeret vele játszani, és milyen jó tréfa lesz, amikor sírva keresi.

Kileste azt a pillanatot, amikor a labda jó messzire elgurult. Villámgyorsan felkapta, és egy magas fa ágai közé rejtette.

Eleinte a vásott kölyök kereste is a labdát. Mindent felforgatott érte. Még édesanyját is megkérdezte nem látta-e valahol?

A manó dörzsölte a kezét, hogy a bosszú, milyen jól sikerült. Csak arról feledkezett meg, mint ahogyan mondtam már a gyerekek szeme elől nem tud elbújni. A gyerek mindjárt meglátta a fa alatt nevetgélő manót, és egy gyors ugrással nyakon csípte.

─ Megvagy te kis tolvaj – örvendezett a manónak. - Te loptad el a labdámat. Azonnal add vissza, mert csúnyán megbánod!

A gyerek úgy szorongatta a nyakát, hogy az nem tehetett mást, mint megmutatni, hol a labda.

Amikor a vásott kölyök újból a kezében tartotta a játékszerét, így szólt az újdonsült barátjához:

─ Mai naptól fogva te leszel a szolgám. Minden parancsomat teljesíteni fogod. Megértetted?

Mit tehetett szegény rosszcsont manó, kénytelen volt engedelmeskedni. Ilyen esetekben, amikor egy manó rossz szándékkal érkezik az emberek közé, elveszik a varázsereje. Nem tud varázsolni. Csak úgy szabadulhat a fogságból, ha gazdája megunja, és nem figyel rá. De most semmi jel nem utalt arra, hogy a vásott kölyök megunná, vagy inkább mással szeretne foglalkozni.

─ Kicsike vagy, és ezért beférsz az éléskamra szellőzőjén. Most bemész oda, és kiadsz nekem egy üveg lekvárt. Nosza, indulj, ne várakoztass meg! Már nagyon megenném ezt a finomságot.

A manó alig fért be a parányi lyukon. Szerencsére a barátja segített neki. Odabent olyan ügyetlenül mozgott, hogy véletlenül levert legalább három – négy lekvárosüveget. A nagy csörömpölésre a fiú nagymamája a kamrába sietett és kezét összecsapva mondta:

─ Szűz Máriám, ez a macska megint, mint tett a lekvárral! Csak kapjam egyszer el.

A vásott kölyök a nyílás előtt lapított. Még szerencse, hogy a nagymama nem vette észre a manót.

─ Hogyan lehettél ilyen ügyetlen? Még egy vacak lekvárosüveget sem tudsz csenni nekem? Hibádat jóváteheted, ha bemész a közelben levő boltba, és lopsz nekem egy csokit. De most vigyázz! Ügyesebb legyél, mert ha elkapnak, börtönbe kerülsz.

Ez már rosszcsont manónak is sok volt. Ugyanis Manóiában ilyen megbocsáthatatlan bűn. Még a legrosszabb manó sem tehet ilyet. Lopni nem szabad. Azonkívül, hogy börtönbe kerülhet, még a lelke is elkárhozol, és többé nem lehet manó. Szegényke ekkor döbbent rá, hogy az emberek világában még nálánál is vannak rosszabb gyerekek. Hozzájuk képest ő kismiska. Csak egyszer szabaduljon innen, többé nem lesz rosszcsont manó. Megjavul, és mindig segít mindenkinek. Ezentúl jó manócska lesz. Nem tesz rossz fát a tűzre.

Szerencséjére a mindent halló manóapó meghallotta fogadkozását, és segítségére sietett. Még mielőtt bement volna a boltba egy szélfuvallat felkapta a hátára és visszarepítette Manóiába.

─ Látod, látod, te kis gézengúz, – dorgálta manóapó az elkóricált rosszaságot – majdnem olyan dologba keveredtél, hogy amiből még én sem tudtalak volna kihúzni.

Rosszcsont manó lesütötte szemét, és megígérte, hogy többé nem tesz ilyet.

Hogy ezt be is tartotta-e vagy nem, erről nem szól a fáma. Csak reménykedjünk, hogy így is történt.

Itt a vége, fuss el véle!



Apáti Kovács Béla

Farkas és a nyulacska

 


Egyszer régen, én már igazán nem is tudom, mikor az erdőszéli kicsi házában élt egymagában a nyulacska. Délelőtt kapálgatta a kiskertjében a sárgarépát, és délután pedig kiült a háza elé a kispadra. Ott hallgatta a környék fáin csicsergő madarakat. nagy boldogságban élt semmire sem volt gondja.

Egyik délelőtt, amint kapálgatott a kertben, megjelent a farkas. Mivel már dél körül lehetett az idő nagyon megéhezett. Elhatározta, hogy megeszi a nyulacskát. odabent a kerítéshez és mondta:

─ Megeszlek nyulacska.

─ Rendben – válaszolta az nyugodtan és kapált tovább.

─ Akkor készülj, hogy megegyelek! – parancsolta dörgedelmes hangon a farkas.

A nyulacska abbahagyta a munkát és a farkasra nézett.

─ Kedves farkas koma, kérlek, addig hagyd meg az életem, amíg megkapálom a sárgarépát. Amint végeztem, nem bánom megehetsz.

A farkas kicsit elgondolkodott és arra a következtetésre jutott, hogy ezt megengedheti a nyulacskának. Kapálja csak meg a sárgarépáját, ha ebben örömét leli. Hagyta, hogy a nyulacska elvégezze a munkát, de egy idő után elunta magát és mondta:

─ Siethetnél egy kicsit. Nagyon éhes vagyok.

─ Sietek, sietek, de láthatod, milyen nagy a kert. Jó munkához idő kell.

A farkas igazat adott a tapsifülesnek, de azért nem bánta volna, ha végezne már a kapálással.

A nyulacska egy pillanatra megállt és a farkasra nézett:

─ Ha segítenél kapálni, akkor előbb végeznék. Menj a fészerbe, ott találsz kapát!

A farkasnak tetszett az ötlet, és ő is nekiállt dolgozni. Úgy dolgozott, mint a motolla. Azt szerette volna, ha minél előbb elvégeznének a kapálással, hogy felfalhassa a nyulacskát.

─ Farkas koma, pihenj egy kicsit, mert még elfáradsz – javasolta neki a tapsifüles.

Az ordas nem hallgatott rá. Megállás nélkül járt a kezében a kapa, és amire elvégeztek már alig pihegett. Különben sem volt hozzászokva a nehéz kerti munkához.

Látta ezt a nyulacska és bevezette a szobába, majd mondta:

─ Feküdj le ide az ágyamba és pihenj egy kicsit. Addig én forralok vizet az ebédfőzéshez.

A farkas elfogadta a puha, kényelmes ágyat és lefeküdt. Mindjárt el is aludt. Ezalatt a nyulacska elszaladt a közeli faluba, ahol élt a vadász barátja.

─ Gyere gyorsan, vadász barátom! Farkas alszik az ágyamban és meg akar enni.

Nem kellett kétszer mondani a vadásznak. Azonnal kapta a puskáját és rohant a nyuszika házához. Amikor megérkezett a farkas még mindig aludt. Azt sem tudta, mi történik körötte.

A vadász mérgesen elkiáltotta magát:

─ Te, farkas, mit akarsz tenni a barátommal?

A puskáját egyenesen a farkasra irányította, aki ijedten nyitotta ki a szemét. Amikor meglátta a puska csövét, mindjárt könyörgésre fogta a dolgot.

─ Jaj, jaj, kedves vadász úr! Csak vicceltem. Nem akarom megenni a nyulacskát. Hiszen láthatod még segítettem is neki sárgarépát kapálni.

A vadász kipillantott a kertre, hogy megnézze igaz-e, amit hallott. A farkas csak erre várt. Úgy kiugrott az ágyból, mintha ágyúból lőtték volna ki, és villámgyorsan eliszkolt a nyuszika házából. Soha többé még csak a környékére sem merészkedett. A nyulacska és a vadász olyan jót nevetett a menekülő farkason, hogy majd leültek a földre. Pedig, ha a farkas tudta volna, hogy a vadásznak esze ágában sem volt lepuffantani, talán nem futott volna ilyen gyorsan.

A vadász egy jó ember hírében állt, aki csak akkor használta a fegyverét, ha nagyon szükséges volt rá, de ezt a farkas nem tudta.

A nyulacska megköszönte a segítséget, és amikor egyedül maradt, kiült a háza elé a kispadra hallgatni a madarak csicsergését.


Apáti Kovács Béla

Kicsi napsugár ígérete

 

A meleg, szép nyári napoknak egyszer csak vége szakadtak.

Peti borongós reggelre ébredt. Semmi kedve nem volt óvodába menni. Jó lett volna sokáig lustálkodni a kényelmes ágyban.

Édesanyja ébresztgette.

–Ébresztő, kicsi fiam! Reggel van, indulni kell az oviba.

Kisfiú úgy tett, mintha nem hallaná édesanyját. Fejére húzta a paplant.

–Peti, drágaságom, keljél fel! El fogunk késni.

Hiába volt kérés, könyörgés a kis álomszuszék nem volt hajlandó felkelni.

Édesanyja nem tudta, mit tegyen. Sajnálta Petit. Tudta milyen rossz borús, hideg reggelen ott hagyni a jó meleg ágyat.

Legalább sütne a nap, sugarai beragyogná a szobát, mint nyáron. Ilyenkor a kisfiú mindig vidáman ugrott talpra.

Édesanyja a konyhában azon törte a fejét, hogyan tudná kisfiát felkelteni. Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe.

Kinézett az ablakon. Az égen sötét esőfelhőket kergetett az őszi szél. De egy pillanatra, mintha a fellegek mögül kikukucskált volna egy napsugár.

A nő először azt hitte, csak képzelődik vagy rosszul lát. Még a függönyt is elhúzta, hogy jobban lásson.

Nem a szemével volt a baj. Valóban egy kicsi napsugár bújt elő, és egyenesen Peti édesanyja felé tartott.

Napsugaraknak nem kell kinyitni az ablakot. Üvegen is át tudnak menni. Nem telt bele egy másodperc, s máris a konyhában volt.

A nő nagyon elcsodálkozott. Mindenhol körös-körül ólomszínű ködös levegő telepedett a házak tetejére, csak konyhájukban táncolt vidáman egy kicsi napsugár.

–Hol van Peti? – kiáltotta harsányan.

–Bent van a szobában. Nem bírom felkelteni - válaszolta édesanyja szomorúan. – Bizonyára ez a csúnya őszi idő az oka.

–Na, majd én felkeltem – indult el a kicsi napsugár a fiúcska szobája felé.

Gyorsan bebújt a kulcslyukon, és az ágya mellett termett.

–Ébresztő, kicsi barátom – ébresztgette vidáman.

–Nem akarok felkelni. Nem szeretem ezt a ronda időt. Miért nincs mindig nyár, amikor meleg van és süt a nap?

–Igazad van, ma reggel valóban csúnya az időjárás. Ezen nincs semmi különös. Az ősz már csak ilyen.

–Brrr! – rázta meg a fejét a kisfiú. – Milyen szépségei vannak az ősznek?

–Milyenek? Ha most szépen felkelsz és elmész az óvodába, ígérem, délutánra elrendezem Őszapóval, hogy szép napos idő legyen. Ha ősz is van, ez nem azt jelenti, hogy mindig csúnya, hideg időnek kell lenni. Ennek az évszaknak is megvannak a szépségei.

–Mik azok? – kérdezte kíváncsian Peti.

–Ilyenkor nagyon jó sétálni a parkban, erdőben, nézni a csodás színes tájat. Gyűjthetsz gesztenyét, sok – sok sárga, vörös falevelet, meg még rengeteg dolog van, amit érdemes ősszel csinálni. Fogadj szót édesanyádnak, menjél el az óvodába, és ahogy ígértem ebéd után találkozunk az óvoda udvarán. Meglásd, milyen jót fogunk játszani!

–Nem fog esni az eső?

–Mondtam már addigra kitisztul az idő, és sütni fog a nap.

Peti kicsit kételkedve, de kimászott az ágyából. Édesanyja csodálkozott is, hogy mi történt kisfiával. A napsugár még egyet – kettőt táncolt az ablak párkányán, majd eltűnt egy éppen arrafelé úszó felhő mögött.   

A kisfiú fázósan ment édesanyjával az oviba. Egész úton az eget kémlelte. Azt várta, mikor lesz már jó idő.

Sajnos nem úgy nézett ki, hogy az idő megjavul. Egyre sötétebb felhők tornyosultak felettük.

–Siessünk kisfiam, mindjárt elázunk! Nyakunkon a hideg őszi eső – mondta az édesanyja és meggyorsította lépteit.

Az óvoda kapujában elváltak. Peti játék közben is ki – kilesett az ablakon, hogy vajon a napsugár jóslata, mikor válik valóra?

Ebéd közben valami furcsa dolog történt. Hirtelen eltűntek a sötét felhők az égről, és kisütött a Nap. Egy szempillanat alatt minden megváltozott.

A gyerekek hangulata is vidám lett. Alig várták, hogy kimehessenek az udvarra.

Olyan jó volt futkosni a cirógató, őszi napsütésben. A fákról színes levelek hulltak le a földre. A gyerekek egymással versenyezve gyűjtötték azokat. Az óvó nénik mosolyogva nézték őket.

Nehéz is volt meggyőzni az apróságokat, hogy ebéd után aludjanak egy kicsit.

–Óvó néni, olyan szép idő van. Hadd játszunk még az udvaron! – kiabálták kórusban. – Majd holnap bepótoljuk!

Rendnek kell lenni egy oviban. Nem lehetett megengedni, hogy elmaradjon a délutáni alvás. Bármennyire is fájt az óvó néninek a szíve, bevezényelte a csöppségeket.

Peti nem is tudott igazából aludni. Csak feküdt a kicsi ágyon és nézte az ablakot, ahol egyszer csak bekacsintott a napsugár. Észrevétlenül végigsiklott a szoba falán, majd egészen a kisfiú ágyához lopózott.

–Szia, barátom! - súgta Peti fülébe. – Ugye nem csaptalak be? Meglásd még lesz sok – sok ilyen szép őszi nap. Minden évszaknak megvan a maga szépsége. Most aludj egy kicsit!

Peti behunyta a szemét, s arra ébredt, hogy a dadus ébresztgette.

–Ébresztő, Peti! Itt van érted édesanyád. Ma előbb elmehetsz haza. Édesanyád azt mondta, jó idő van és sétáltok egyet a közeli, őszi parkban.

Peti boldogan rohant édesanyjához. Tudta, mindezt a kicsi napsugár rendezte el neki.

Nem győzött hálálkodni, amikor kilépett az udvarra.

–Édesanyám, ma reggel a napsugár barátom megígérte, hogy szép idő lesz. Nem is olyan csúnya évszak. Ugye a parkban szedünk sok - sok, színes falevelet?

─ Igen, drágaságom – válaszolta a nő, és kéz a kézben elindultak az őszi napsütésben

 

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 


 


de írhatsz...