Mesék ovisoknak 04

 

Apáti Kovács Béla

  

Kaland a bevásárlóközpontban

 

Élt egyszer egy rigó család. Mindennap tették a dolgukat, amit kellett. Rigó apa reggel elment dolgozni és csak késő este tért haza.

Rigó anya gondozta a gyerekeket, egész nap tett - vett a ház körül. Egy családi házban mindig rengeteg a munka. Nem volt neki egy perc megállása sem. Hol egyik kicsi rigó csemete csipogott keservesen, hol a másik.

Ennek ellenére mégis nagy boldogságban éltek. Néha még játékra is jutott idő.

Egyik nap rigóanyuka észrevette, hogy kiürült az éléstár. Sürgősen ennivalót kell venni a kicsinyeinek, mert éhen halnak.

Rigóapuka reggel korán elment dolgozni. A fiókákat mégsem lehet magukra hagyni a fészekben.

Kénytelen volt elindulni a gyerkőcökkel együtt az erdei bevásárlóközpontba.

─ Kicsikéim, megyünk az erdei bevásárlóközpontba. Nagyon kérlek bennetek, legyetek jó fiókák. Ha bemegyünk az üzletbe, ott nem szabad rosszalkodni. Mindig azt tegyétek, amit mondok! Nem szeretném, ha a boltos nénik és bácsik megszólnának bennünket. Ugye megígéritek, hogy jók lesztek.

A rigófiókák boldogan megígérték, amire anyjuk kérte őket. Lázasan készülődni kezdtek a nagy kalandra. Még sohasem voltak az erdei bevásárlóközpontban. Igaz szüleiktől hallották, hogy ott mindent lehet venni. Állítólag még finom magos csoki is kapható. Múltkor, amikor nagymamájuk meglátogatta a gyerkőcöket, ilyet kaptak tőle ajándékba.

Nem volt könnyű feladat az indulás. A fiókák örömükben olyan hangosan csiviteltek, hogy anyjuk alig hallotta saját hangját. Mindegyik azt kérte anyjától, hogy vegyen neki magos csokit.

Szegény rigómama már nagyon bánta, hogy kicsinyeit is bevonta a vásárlásba. Talán jobb lett volna hétvégére halasztani, amikor rigóapuka otthon lesz.

De már nem lehetett elhalasztani. A fiókák türelmetlenül várták az indulást. Csak reménykedhetett, hogy a kicsi rigók jók lesznek, s nem csinálnak kalamajkát a boltban.

Az úton nem is történt semmi különös. A fiókák egymás szárnyacskáit fogva mentek a járdán.

A bevásárlóközpont ajtajában három megtermett sas vigyázott a rendre, Nem nagyon foglalkoztak az érkezőkkel.

A kicsi rigók félve mentek el mellettük. Anyjuk még egyszer figyelmeztette őket:

─ Ugye, jók lesztek? Láttátok a bejáratnál azt a három hatalmas sast. Ők a bevásárlóközpont biztonsági őrei. Ha nem viselkedtek jól, velük gyűlik meg a bajotok.

Ez egy kicsit megriasztotta a rigófiókákat. A legkisebbik még el is pityeredett.

─ Mit fognak velünk tenni, édesanyám? - kérdezte kíváncsian.

─ Nem tudom, drágaságom - felelte a rigómama. - Nem kell félni, ha jók lesztek, akkor nem fognak bántani bennetek.

Eleinte a rigófiókák illemtudóan és rendesen viselkedtek. Segítették anyjuknak tolni a bevásárlókocsit. Nagy élvezettel tették. Igen jó játéknak bizonyult a kocsi tolása. A legkisebbik rigót beleültették, és szaladgálni kezdtek vele az üzletben.

Anyjukat elfoglalta a bevásárlás. A hosszú listáról nem győzte összegyűjteni a rengeteg megvásárolandó dolgot. Főleg sokáig kereste a világhírű pondrókonzervet. Ebből lehet a legfinomabb ebédet készíteni. Még egy eladót is meg kellett kérdeznie, hol találja.

─ Addig maradjatok itt! - mondta a kicsinyeinek. - Mindjárt visszajövök a konzervvel.

Csak erre vártak a rigócsemeték. Amint a rigóanyuka kikerült a látótérből, elindultak felkutatni a magos csokit.

Nem kellett sokáig keresgélni. Óriási táblák jelezték, hol található. Bizonyára az eladók tudták, ha a gyerekek meglátják, nem bírnak neki ellenállni, és addig nyúzzák szüleiket, amíg azok meg nem veszik ezt a finomságot.

Most nem kellett anyjuknak könyörögni, ott volt előttük a világhírű csokoládé. Egy nagy polcos állvány tele volt ilyen gyermekeket elcsábító ennivalóval.

Meglátván a polcos állványt a rigófiókák megfeledkeztek minden ígéretükről. Mohón nekiestek a csokoládénak.

Szegénykék azt hitték, ebből mindenki annyit ehet, amennyit csak bír. Ha nem így lenne, akkor nem lenne kirakva a sok magos csoki.

Ki is ment a fejecskéjükből, hogy előbb talán ki kellene fizetni az árát.

Vígan nekiláttak falni a csokoládét.

Igen ám, valamiről azonban megfeledkeztek. Az üzlet be volt kamerázva. A biztonsági őrök egy másik helyiségben mindent jól láttak a monitorokon.

Azonnal riadóztatták a bejáratnál strázsáló három sast, akik szélesre széttárva nagy szárnyukat jöttek is villámgyorsan.

─ Mit csináltok, ebadta kölykei? - förmedtek rájuk a sasok. - Ki fizeti ki ezt a sok magos csokit, amit felfaltatok?

A rigófiókák, amikor meglátták a biztonsági őröket nagyon meglepődtek. Némelyikük még el is sírta magát.

─ Miért, sas bácsi, ezt ki kell fizetni? Azt hittük, ez azért van itt, hogy a gyerekek megegyék.

A biztonsági őrök elnevették magukat, de hogy fenntartsák a komolyságukat szigorúan ráripakodtak a kicsi rigókra:

─ Szedte - vette teremtette, rossz kölyke, ez nem ingyen van. Tessék kifizetni azokat a csokikat, amelyeket elfogyasztottatok. Ha nem tudtok fizetni, elviszünk bennetek.

Nem kellett ennél több, az összes rigófiókánál eltörött a mécses. Kétségbeesve keresték édesanyjukat.

─ Édesanyánk, hol vagy? A sas bácsik el akarnak vinni bennünket.

Már nagyon bánták, hogy nem fogadták meg a tanácsát. Nem is gondolták, hogy ilyen nagy bajba kerülnek. Jobb lett volna nem elcsavarogni, és megvárni édesanyjukat. Bizonyára ő is keresi kicsinyeit.

Így is volt. Rigóanyuka ijedten látta, hogy fiókái eltűntek és se hírük, se hamvuk. Még csak elképzelni sem tudta, hol lehetnek.

De egy anyai szív mindig megérzi, ha gyermekei bajban vannak. Ösztönösen a csoki részleg felé vette az útját. Hamarosan meglátta a kis gézengúzokat a biztonsági őrök gyűrűjében. Mindegyikőjük a könnyét hullatta és keservesen sírt. Előttük a földön a rengeteg magos csoki papír, amelyből kiették a finomságot.

─ Jaj, Istenem! - kiáltott fel rigóanyuka. - Mit tettetek, kicsikéim?

A rigófiókák a sírástól alig bírtak megszólalni.

─ Édesanyánk, azt hittük ez itt azért van, hogy megegyük.

─ De előbb ki kell fizetni - mondta mérgesen az egyik biztonsági őr. - Remélem asszonyom, rendezi a számlát.

─ Természetesen, uram, kifizetem. Nem fogjuk megkárosítani az üzletet.

A sas biztonsági őrök megnyugodtak, és rigóanyukát a pénztárhoz kísérték. Mindaddig ott voltak, míg a számla ki lett egyenlítve.

A fiókák anyja egy nagyot sóhajtott, és csemetéivel kiballagott a boltból.

Talán más anyuka kiabált volna gyermekivel, amiért ilyen kellemetlenséget okoztak, de ő leült egy közelben lévő padra gyermekeivel, majd szépen, érthetően elmagyarázta nekik, hogy ilyet nem szabad tenni. Megígértette a kicsi rigókkal, legközelebb, ha közösen mennek bevásárolni, akkor mindig jól fognak viselkedni.

A rigófiókák betartották ígéretüket, és soha többé nem tettek ilyet.

 


 

Apáti Kovács Béla

 

A két gézengúz felhőcske

 

Képzeljétek el csak, gyerekek, egyik nap, amikor véletlenül felnéztem az égre, mit láttam. Magam sem akartam hinni a szemeimnek és füleimnek. Azt hittem, hogy csak álmodom az egészet.

Két kicsi felhő beszélgetett egymással. Tudjátok, olyan felhőgyerkőcök voltak. Akár te is lehettél volna Ákoska, vagy te Lillácska.

Ugye kíváncsiak vagytok, miről beszélgetett a két gyerek felhő?

Jól nyissátok ki fületeket, elmesélem nektek!

Az égen volt jó pár felhő. Ők lehettek a felhőszülők. Ez a két lurkó, jól láthatóan lemaradt a felnőtt felhőktől. Látszott, hogy valami rosszaságban törik a fejüket. Ott pusmogtak fent az égen. Halkan, egymás fülébe sugdostak.

─ Szökjünk meg! – mondta az egyik. – Amikor a felnőttek nem néznek ide, gyorsan egy szellő hátán elrepülünk.

─ Hová menjünk? – kérdezte a másik óvatosan, hogy szüleik meg ne hallják, amit kérdezett.

─ Körbejárjuk a földgolyót. Megnézzük a piramisokat, de akár elmehetnénk az Északi – sarkra is. Tudod, ahol a jegesmedvék élnek. Te már láttál jegesmedvét? Állítólag olyan fehér a bundájuk, mint a hó.

─ Még sohasem láttam jegesmedvét. Szívesen megnézném őket.

─ Na, látod, akkor meg, mire várunk? Röpüljük körbe a földgolyót! Jössz velem?

─ Mehetek, csak szüleink észre ne vegyék. Nagyon kikapok, ha elcsavargok.

─ Ne félj semmit, estére visszaérünk. Amire alábukik a hegy mögött a Nap, már itt is vagyunk.

A két gézengúz felhőcske kivárta, hogy szüleik nem figyelnek rájuk, s huss, felugrottak egy éppen arra jövő szellőre, és már el is tűntek a felnőttek szeme elől.

─ Hová parancsolják az uraságok? – kérdezte a szellő a két kicsi felhőtől.

─ Először vigyél bennünket Egyiptomba, ahol a piramisok vannak! – mondták. – Utána meg szeretnénk elmenni az Északi – sarkra, ahol a jegesmedvék élnek.

─ Ahogy kéri a kedves utas – válaszolta udvariasan a szellő és elindult Egyiptom felé.

Sokáig utaztak, mire meglátták a hatalmas piramisokat. A látványuk elbűvölte a két kicsi világlátót. Innen fentről talán még szebb is volt a látványuk, mint a földről. Órákig keringtek az ókor csodás építménye felett.

Egyszer csak nagyon melegük lett. Izzadni kezdtek. Pár izzadság csepp még az alattuk lévő homokra le is pottyant, amit a forró napsugarak azonnal felszippantottak.

Meg is ijedt a két kicsi felhő. Ha azonnal nem fordulnak, vissza kiizzadják minden éltető nedvüket, és itt pusztulnak.

─ Most pedig menjünk az Északi – sarkra, ahol a jegesmedvék élnek! – adták ki a parancsot a szellőnek.

─ Jól meggondoltátok? – kérdezte kissé aggodva a szellő. – Az Északi – sarkon nagyon hideg van. Ebben a könnyű kis felhőruhában megfagytok, és hópihénként hullatok le a jeges tájra. Én nem javasolnám, hogy most odarepüljünk.

A két kicsi felhő kitartott elhatározása mellett, és megparancsolták a szellőnek, hogy vigye oda őket.

─ Nem bánom, csak meg ne bánjátok – mondta és északra vette az irányt.

Ahogy repültek egyre hidegebb lett. Fagyos szelek borzolták össze a hajukat. Mindketten fázósan húzták össze vékonyka ruhájukat. Közben a táj is zorddá változott. Lent, alattunk eltűntek a szép lombos erdők, de egy idő után már fenyőfa sem volt látható. Madárdal helyett csak a szél fütyült bús nótákat, amelyek még félelmetesebbé tették az utazást.

A tenger befagyott. Igazából már azt sem lehetett tudni, hol van a szárazföld és, hol kezdődik a tenger. Váratlanul az egyik kicsi felhő felkiáltott:

─ Nézd, ott van egy jegesmedve!

─ Valóban – ujjongott a társa. – Milyen nagy állat. Olyan jó lenne felülni a hátára!

Megkérték a szellőt, hogy szálljon le a jegesmedvéhez. Az engedelmeskedett, de közben nem tetszően dunnyogta az orra alatt:

─ Csak meg ne bánjátok. Nagyon veszélyes állat a jegesmedve.

De ezeket a kicsi felhők meg sem hallották. Már nagyon fáztak, de a kíváncsiság még mindig erősebb volt náluk, mint az óvatosság.

Leugrálva a szellőről ott álltak a hatalmas állat mellett, aki éppen nem barátságosan fogadta őket.

─ Mit akartok? Miért jöttetek? Nem szeretem az idegeneket.

─ Csak fel szeretnénk ülni a hátadra – mondta a két megszeppent felhőgyerek. – Kérlek, engedd meg, hogy felüljünk a hátadra!

A kérés meglepte a jegesmedvét. Ilyet még senki, nem mert kérni tőle. Ha ember vagy állat véletlenül találkozott vele, mindjárt az volt az első dolga, hogy meneküljön. Ha ezt valaki elmulasztotta, az csúnyán megjárhatta.

De most itt ez a két kicsi felhő elbizonytalanította a félelmetes jegesmedvét.

─ Rendben, üljetek fel a hátamra! Teszek veletek egy kört az Északi – sarkon – egyezett bele a kérésbe és hagyta, hogy felkászálódjanak a fehér bundájára.

Szegénykék már annyira fáztak, hogy alig bírtak mozogni. Úgy gondolták tesznek egy – két kört a jegesmedve hátán és gyorsan hazarepíti őket a szellő.

Az Északi – sark félelmetes állata cammogva elindult velük. Nem sokat láttak a tájból. Esteledett és a hó is nagy pelyhekben hullani kezdett. Ezenkívül akkor már annyira össze voltak fagyva, hogy alig éltek.

Talán meg is fagytak volna, ha szüleik nem kezdik keresni a két gézengúzt.

─ Hová lettek kicske gyermekeink? – kérdezte majdnem sírva a felhőanyuka. – Hiszen előbb még itt játszottak mellettünk.

Felhőapuka idegesen kezdte keresni a gyerkőcöket. Mindenhová benézett. Kérdezgette a madarakat, hátha tudják, hová tűntek. Sajnos senki sem látta őket.

A felhőszülők nagyon megijedtek. Végül kétségbeesésükben a viharapóhoz fordultak. Pedig máskor mindig haragban voltak. Viharapó és társai gyakran megkergette a felhőket. Tépte, cibálta őket az égen.

─ Viharapó, - kezdte a felhőapuka – tudom, mi sokat veszekedtünk, de most mégis hozzád fordulok tanácsért. Hol lehetnek kicsinyke gyermekeink. Te sokfelé jársz, hátha láttad őket.

─ Igen láttam a két kicsi gézengúzt – válaszolta komolyan. - Felültek egy szellőhátára és először elrepültek Egyiptomba, majd onnét az Északi – sarkra. Most is ott vannak jéggé fagyva.

─ Jaj, Istenem! – sírta el magát a felhőanyuka. – Mi lesz kicsinyeimmel, ha nem segítünk nekik? Viharapó, kérlek, vigyél el bennünket az Északi – sarkra, hogy hazahozzuk szegénykéket!

─ Sokat veszekedtünk, de annyira nem lehet nagy a harag közöttünk, hogy ne segítsek – mondta megértően Viharapó. – Üljetek fel a hátamra egy, kettőre az Északi – sarkon leszünk és megmentjük a gyerkőcöket.

Nem tellett bele néhány perc meg is érkeztek. Éppen időben, mert a két kicsi felhőnek nem sok kellett volna, hogy a fagy hópelyhet készítsen belőlük. Szüleik gyorsan felkapták őket és a következő pillanatban már repültek is vissza otthonukba Viharapó segítségével.

Amikor a két elkóricált felhőgyerek kissé átmelegedett, félve bújt anyjához és pityeregve kérdezték:

─ Ugye édesanyám, megbocsátasz, amiért engedély nélkül elcsavarogtunk? Ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet.

Természetes, hogy megbocsátott. Ezen nincs, mit csodálkozni. Édesanyák már csak olyanok, hogy megbocsátanak, még a legrosszabb gyermeknek is.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla 

Mókusuraság

 

Volt egyszer egy hatalmas erdő és abban lakott a mókusuraság egy nagy tölgy odvában.

 Az odút berendezte minden kényelemmel, amire szüksége volt egy előkelő mókusnak. A harkállyal még egy másik odút is készíttetett, ahol tárolta a rengeteg mogyorót, amit az alattvalói összehordtak.

Azt majd elfelejtettem mondani mókusuraság felügyelte az egész erdőt. Minden állat, minden madár őt szolgálta. Aki nem engedelmeskedett neki, azt szigorúan megbüntette. Féltek is tőle az erdő lakói. Mindenki igyekezett kedvébe járni.

Ha valahol előkerült egy finom mogyoró a megtaláló mindjárt szaladt vele a mókusurasághoz.

─ Mókusuraság, tessék nézni, mit találtam a közeli mogyorósban!

─ Mi az, nyulacska?

─ Találtam egy szép, nagy mogyorót. Elhoztam uraságodhoz. Ha jól tudom, akkor ez önt illeti.

A kisnyúl boldogan átnyújtotta a finom mogyorót. Sajnos dicséret helyett a mókusuraság mérgesen ráripakodott:

─ Mi az, hogy engem illet. Ez csak természetes. A világ összes mogyorója az enyém. A többi hol van? Ahol egy mogyoró van, ott többnek is kell lenni. Bizonyára eldugtad. Megparancsolom, hogy holnap reggelig, hozd el nekem az összes mogyorót! Ha nem teszed, halálfia vagy. Megértetted?

─ De mókusuraság, hogyan hozzam el, amikor csak ezt az egyet találtam? Különben is, mi nyulak nem élünk mogyorón. Ha több lett volna ott, bizisten, mind elhoztam volna uraságodnak.

─ Nem érdekelnek a kifogásaid – mondta dühösen a mókusuraság. – Holnap reggelre itt legyen az összes mogyoró, vagy megjárod.

Szegény kisnyúl sírva ment haza. Szemeiből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg az összes mogyorót. Már azt is elfelejtette, hol találta azt az egyet.

Mi lesz vele, ha nem találja meg. Mókusuraság nem fog megkegyelmezni neki. Talán még a fejét is veszi.

Amint bandukolt pityeregve az erdei úton egyszer csak jön vele szembe egy kicsi, szürke mezei egér.

─ Miért sírsz, kisnyúl? – kérdezte kíváncsian.

─ Nagy az én bánatom – válaszolta a kisnyúl, és elmesélte, hogyan járt mókusurasággal.

─ Ez valóban igen nagy baj – mondta a mezeiegér és ő is sírni kezdett.

Most már ketten mentek sírva.

Jött velük szembe a pocok, s kérdezi:

─ Miért sírtok?

─ Nagy a mi bajunk. Talán mókusuraság a fejünket is vesz, ha holnap reggelig nem szedjük össze neki minden mogyorót, ami az erdőben van.

─ Jaj, Istenem! – kiáltott fel ijedten a pocok. – Végünk van. Itt a világvége.

Ő szemeiből is eleredt a könny és a két zokogó kicsi állattal tartott.

Még találkoztak a rókával, őzzel, szarvassal, de még a mindig bátor vadkan is megijedt reszketve követte őket. Igazából egyikőjük sem tudta, hová tartanak. Már rég elhagyták a kisnyúl házát. Csak mentek és mentek az erdőben és könnyeiket hullatták.

Véletlenül éppen arrafelé ment az öregapó és meglátta a díszes társaságot.

─ Mi ez a nagy gyászmenet? – kérdezte.

─ Jaj, jaj, öregapó, itt a világvége. A mókusuraság mindegyikőnk fejét veszi, ha nem visszük el neki az erdő összes mogyoróját. Te is jobban teszed, ha elhagyod ezt az erdőt. Ha mókusuraság meglát, akkor neked is véged van.

─ Végem van? Aztán ugyan miért? Nem ijedek meg én egy kicsi, huncut mókustól – mondta határozottan öregapó, és sajnálkozva végignézett az állatokon. – Elég baj, hogy ilyen gyávák vagytok, megijedtek egy nagyszájú mókustól. Majd én ellátom a baját annak az uraságnak, s elmegy a kedve a mogyorótól. Mutassátok, hol lakik őkelme! Szeretném közelebbről megismerni.

Az állatok a kisnyúl vezetésével elindultak a nagy tölgyfa felé. Mindegyik lába reszketett, mint a nyárfalevél.

─ Ne toporogjatok! – biztatta a kis csapatot öregapó. – Ha ilyen lassan haladunk, soha nem érünk a mókusuraság odújához. Vár engem otthon a kicsi unokám. Megígértem, hogy viszek neki egy mókucit ajándékba.

Az állatok nagyon féltek. Nem tudták, mi fog várni rájuk az odúnál. A mezei egér a pocokkal egy sűrű bokornál lemaradt a társaságtól. A rókának is sürgős dolga akadt. Legtovább talán a vaddisznó tartott ki, de amikor feltűnt a nagy tölgyfa, ő is elment.

─ Várnak otthon a kicsinyeim. Még ma semmit sem ettek. Előbb itt az erdei tisztáson friss makkokat láttam. Viszek belőle a csikós hátú apróságaimnak – mondta röfögve és elszaladt.

Végül már csak a kisnyúl és az öregapó maradt. Legszívesebben a tapsifüles is kereket oldott volna, de nem mert. Úgyis az erdőben mindenki azt mondja róla, hogy gyáva nyúl. Most legalább megmutatja az állatoknak, hogy ő a legbátrabb állat az erdőben.

A mókusuraság a odú előtt pihent és éppen azt a mogyorót majszolta, amit a kisnyúl hozott neki. Hetykén észre sem véve, hogy öregapó is vele van, így szólt a kisnyúlhoz:

─ Hol a rengeteg mogyoró? Remélem, sokat hoztál, mert ha nem akkor, jaj, neked.

─ Meg neked is – ragadta meg a vöröses bundáját öregapó. - Gyere csak kicsi komám, bújj bele a tarisznyámba. Jó helyed lesz ott, amíg hazaérünk.

Mókusuraságnak még annyi ideje sem volt, hogy tiltakozzon. Egy pillanat alatt eltűnt öregapó nagy tarisznyájában, mintha ott sem lett volna.

─ Látod, kisnyúl, így kell bánni ezekkel a nagyszájúakkal. Nem szabad tőlük megijedni. Ti olyan sokan voltatok, mint egy hadsereg, mégis megijedtetek ettől az odúlakótól. Isten veled, kisnyúl! Sietek, vár a kicsi unokám.

A kisnyúl valami köszönésfélét dadogott a száján, és hálásan nézett öregapó után, aki megszabadította őket a mókusuraságtól. Elhatározta, hogy ezentúl nem ijed meg senkitől, és kiáll az igaza mellett.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!


Apáti Kovács Béla

Kicsi mókus barátai 

Egy nagyváros parkjában lakott a kicsi mókus. Unottan üld egy faágon az odúja előtt. Irigykedve nézte lent a homokozóban játszó gyerekeket.

Az ovisok minden nap ebbe a szép parkba jöttek játszani. Volt itt hinta és mindenféle remek játék.

–Milyen jó a gyerekeknek – gondolta a kicsi mókus. – Ők bezzeg nem unatkoznak, mint én. Egyedül vagyok. Kivel játszhatnék? Az öreg szarkát már nem érdekli a játék. Szívesebben üldögél a faágon őkelme, mint hogy velem kergetőzőn a lombok között. Hiába kérte a fecskéket, játszanak velem egy kicsit. Csak nevettek rajtam, s azt mondták: hogyan képzelem ezt? Egy mókus nem tud repülni. Ha megtanulok, akkor mehetek velük hasítani a kék eget. Vihogva itt hagytak, és ki tudja, hol járnak már?

A kicsi mókus nagyon szomorú volt. Senki nem akart játszani vele.

Nem tudta mitévő legyen? Hogyan szerezzen barátokat, akik szívesen játszanak vele.

–Mi lenne, ha odamenne a gyerekekhez, és megkérné őket? – gondolkodott el a kicsi mókus.

Félt a kudarctól. Mi lesz, ha a gyerekek is kinevetik. Elkergetik a játszótérről.

Sokáig tépelődött az odúja előtt ücsörögve. Közben vágyakozva nézte a vidáman játszó óvodásokat. Olyan jó lenne játszani, építeni a homokvárat, bújócskázni a bokrok között.

Már – már elhatározta, hogy lemegy a földre, de akkor eszébe jutott, amit a nagymamája mondott neki: „Kicsikém, nagyon vigyázz az emberekkel! Soha ne bízzál meg bennük! Az emberek megfognak, és egy nagy kalitkába zárnak. Mi mókusok nem szeretjük a rabságot. A mókusok nemzetsége szabadnak született.”

Öreganyja szavai még mindig a fülében csengtek. Ellenben egyedül lenni is nagyon rossz. Barátok nélkül semmit sem ér az élet.

Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor egy szőke hajú kislány felnézett a fára.

–Nézzétek, ott az ágon egy kicsi mókus van! Milyen aranyos.

A gyerekek felnéztek a fára. Boldogan kiabálni kezdtek:

–Mókuska! Mókuska, gyere le hozzánk játszani!

–Hozzám szóltatok? – kérdezte csodálkozva a kicsi mókus gondolatiból felocsúdva. – Hogy menjek le hozzátok? Ezt akarjátok?

–Igen – kiáltották az apróságok. – Gyere velünk játszani!

–Nem fogtok bántani? – kérdezte kissé bizalmatlanul.

–Dehogy bántunk. Azt szeretnénk, ha barátunk lennél.

–Barátotok lehetek? – kérdezte boldogan a kicsi mókus.

–Természetesen. Gyere, siess! Szeretnénk már játszani.

A kicsi mókus tanácstalan volt. Nem tudta, mi tévő legyen. Ennek ellenére valami azt súgta neki, hogy lent a homokozóban barátai várják. Végre többé nem lesz egyedül. Neki is lesznek barátai.

Így is lett. Az ovisok igaz barátai lettek. Amikor jó idő volt mindig találkoztak a játszótéren, és boldogan játszottak.

Az óvó néni úgy tett, mintha nem vette volna észre a kicsi mókust. Hagyta játszani a gyerekeket. Örvendetes, ha már az ember ifjúkorában megtanulja szeretni a természetet.


Apáti Kovács Béla

Leó oroszlán kívánsága

Leó az oroszlán egy nagy állatkertben született. Amikor még kicsi oroszlánkölyök volt édesanyja mesélt egy távoli országról, széles, végtelen szavannáról, ahol ősei éltek, és a mai napig vannak oroszlánok, akik ott rácsok nélkül szaladgálnak a hatalmas pusztaságban.

Nagyon vágyott rá, hogy egyszer eljusson oda. Milyen jó is lenne élvezni a szabadságot, csodálni a naplementét, amint a Nap vöröslő sugarai alábuknak, majd elindulhat vadászni.

Itt az állatkertben minden megvan. A gondozók időben hozzák az ennivalót. Még egy kedves orvos egészségükre is vigyáz. Nem engedi, hogy megfázzanak, legyen az ennivalóban elegendő vitamin. Ha véletlenül valamelyikük megbetegszik, akkor meggyógyítják őket.

Kell-e ennél jobb élet egy oroszlán részére?

Igen kell. A szabadság. Már nagyon unja a vastag rácsokat, a széles árkot, amely elválasztja az emberektől. Isten bizony, senkit nem bántana, ha kiengednék, sétálhatna egy kicsit a városban.

Szigorú szabályzat van rá, hogy vadállat nem mehet ki a városba.

Szeretett volna szabad lenni. Oda menni, ahová csak akar. Minden kívánsága az volt, hogy egyszer elmehessen Afrikába.

Hiába kérte a gondozókat, azok csak mosolyogtak rajta.

– Ugyan, Leó, te itt születtél az állatkertben! Azt sem tudnád, mit kell tenned a vadonban. Éhen halnál. Még egy pici állatot sem tudnál elejteni magadnak. Hidd el, neked itt a legjobb! Ne álmodozz, hogy valaha is eljutsz Afrikába –  mondogatták neki a gondozók.

Szegény oroszlán nagyon elszomorodott ezeket hallván. Félrevonult a műbarlangjában. Leheveredett a földre szipogva.

– Pedig én Afrikába akarok menni. Nem fogok egész életemben, ebben az állatkertben rácsok között lenni. Szabadságra vágyok, végtelen szavannában szeretnék szaladgálni a többi oroszlánnal – pityeregte.

Egyik nap egy kisfiú állt meg a kifutója előtt. Érdeklődve nézte a hűsölő oroszlánt. Akkor éppen kevesen voltak az állatkertben. Csak néhányan kószáltak a ketrecek környékén.

– Kisfiú, - kérte Leó – légy szíves szabadítsál ki!

– Nem tehetem – válaszolta az meglepődve. –  Ha kiszabadítalak, mindenkit széttépsz az állatkertben. Félek tőled.

– Nem kell félned tőled. Ígérem, senkit sem fogok bántani. Kérlek, engedjél ki!

– Hová mennél, ha kiengednélek?

– Szeretnék elmenni Afrikába, az oroszlánok földjére. Tudod, ott laknak a rokonaim.

A kisfiú hosszan gondolkodott. Látszott a szemein, hogy megszánta az oroszlánt. Félve még egyszer megkérdezte:

– Tényleg nem bántasz, ha kiengedlek? Ígérd meg, hogy a néniket meg a bácsikat sem fogod széttépni!

– Ígérem. Olyan leszek, mint egy aranyos cicus. Senki sem fogja észrevenni, hogy kijöttem.

– Afrika messze van. Hogyan fogsz oda eljutni? – kíváncsiskodott tovább a kisfiú.

– Felülök a repülőre, és az a nagy gépmadár elrepít az álmaim földjére.

– De egy oroszlán nem utazhat repülővel, hacsak ne ketrecben.

– Ezt bízd rám! Legyen ez az én gondom. Kérlek, engedj ki! Ha kiengedsz, meglásd, nem leszek hálátlan. Amint megérkezek Afrikába, azonnal küldök neked egy szép képeslapot. Engedj ki!

A kisfiú megsajnálta Leót. Amikor nem látta senki, óvatosan a rács ajtajához lopózott, majd szabadon engedte az oroszlánt, aki nem győzött hálálkodni megmentőjének.

– Nagyon köszönöm, hogy segítettél. Rendes kisfiú vagy. Nem foglak elfelejteni. Ha majd Afrikában jársz, én is segíteni fogok neked. Most mennem kell. Nem szeretném, ha gondozóim észrevennék, hogy megszöktem. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél. Isten áldjon! – ezzel Leó az oroszán szélsebesen futásnak eredt, egyenesen a reptér felé, ahol majd a hatalmas gépmadarak elszállítják Afrikába.

A kisfiú sokáig nem kapott hírt Leóról. Már azt gondolta, bizonyára valahol elfogták és visszavitték állatkertbe.

Egyik nap csöngetett a postás. Édesanyja nyitott ajtót neki. Egy képeslap érkezett a fekete földrészről Leó aláírással.

– Ki ez a Leó? – kérdezte a nő kisfiára nézve. –  Nem is tudtam, hogy neked barátod van Afrikában.

Apáti Kovács Béla

 

Kicsi sün almája


Közel egy gyümölcsöskerthez élt a kicsi sün a sűrű bozótosban. Éjjelente innen indult vándorútra, hogy élemet szerezzen magának.

A kertben sokféle gyümölcs volt. A kicsi sün legjobban szerette az almát. Alig várta, hogy megérjen.

Amikor a fán az almák éppen, hogy pirosodni kezdtek, minden éjjel elzarándokolt oda és tüzetesen átkutatta az almafa alatti területet. Azt remélte hátha lepottyan egy – egy jóízű alma és hazaviheti a vackába.

Ki tudja már hányszor látogatott el a gyümölcsösbe. Mindenegyes alkalommal eredménytelenül tért haza vagy meg kellett elégednie más lehullott gyümölccsel.

Valahogy egy alma sem akart lepottyanni. Pedig a kicsi sün legalább háromszor körbejárta a fa alját. Máskor már ilyenkor javában hullt a finom gyümölcs.

Nem értette, mi történhetett? Bizonyára valaki összeszedi előtte az almát.

Elhatározta, hogy meglesi, ki a tolvaj? Ki merészelni, összeszedni az almáját.

Köztudott a sünök nappal alszanak, és éjjel élik életüket.

Az első nap már kora este elbújt a kertbe és hosszasan várt. Már majdnem hajnal volt, de egyetlen egy tolvaj sem merészkedett a kertbe.

Ugyan, miért is jöttek volna, amikor az almafa alja üres volt. Egyetlen egy alma sem volt a fűben.

Nem volt nehéz, kitalálni a tolvaj csakis nappal viheti el az almáját.

Mint, ahogy mondottam a sünök nappal alszanak, éjszaka pihenik ki a fáradalmaikat. A mi sününk ezért kénytelen volt nappal kiballagni a gyümölcsöskertbe és meglesni a tolvajt.

Elhatározta, ha megleli, akkor tüskéivel jól összeszurkálja büntetésből, hogy egy életre tanulja meg, senki nem nyúlhat az almájához.

Elbújt a nagy fűben, közel az almafához és türelmesen várt. Sokáig semmi sem történt. Szegény sün már majdnem elaludt a várakozásban, amikor lépteket hallott a házak felől.

Erre nem számított. Azt hitte, hogy valamilyen állat a tolvaj. Öregapó jött az unokájával nagy kosarat cipelve a honuk alatt. Ebben szedték össze a lehullott almát és minden más gyümölcsöt.

Most mi lesz? Hogyan riassza el őket. Az ember veszedelmes ellenség. Nem szokott megijedni egy süntől. Igaz, ha sikerülne valamelyik kezét jól megszúrni, akkor talán meggondolná, hogy az almáit összeszedje.

Ez nagyon jó ötletnek tűnt.

A kicsi sün elhatározta, hogy a kisfiú kezét szúrja meg. Egy öregember bőre érdes és kemény. Talán észre sem venné, ha ezzel próbálkozna.

–  Gyere, Peti, szedjük össze a hulló almát, hogy nagymamád készítsen belőle finom almás rétest! – mondta a nagypapa.

A kisfiú boldogan állt neki az almaszedésnek. Kicsi kezecskéjével egymásután kapkodta össze a földön heverő gyümölcsöket. A lázas munka közepette nem vette észre a kicsi sünt, ahogy az egyre közelebb mászott hozzá. Meg, ha látta is volna, Peti még sohasem találkozott sünnel. Legföljebb a mesekönyvében láthatta, de ott minden sün, olyan aranyos. Véletlenül sem jutott volna eszébe, hogy ez a kedves kicsi állat rosszat akar neki.

Amikor lenyúlt a közelben lévő almáért a kicsi sün összegömbölyödött és jól megszúrta a kisfiú kezét.

–  Jaj! – kiáltott fel Peti fájdalmasan. – Nagypapa, valami megszúrta a kezemet. Nagyon fáj.

Az öreg hozzásietett és tüzetesen vizsgálódni kezdett a fűben.

–  Nini, egy sün! – nevette el magát a nagypapa. – Őkelme a ludas. Úgy látszik, nem akarja, hogy elvigyük az almáját. Tudod, kicsi unokám a sünök imádják az almát. Mi meg mindet összeszedjük, egyet sem hagyva nekik.

–  Mit kellett volna tennünk, nagypapa? – kérdezte kíváncsian Peti.

–  Önzők vagyunk, mi emberek. Nem gondoltunk az erdők, mezők állataira. Pedig ők is nagyon szeretik a gyümölcsöt. Hagynunk kellett volna nekik is belőle, hogy tudjanak lakmározni a finom, mézédes almából. Javaslom, ne szedjünk össze minden almát! Néhányat hagyjunk a fa alatt! Hadd egyen belőle a kicsi sün is! Lehet, hogy így figyelmeztetett bennünket, amiért nem hagytunk neki – mondta nagy bölcsen a nagypapa és a kosárbon néhány almát visszadobott a földre.

Az almák hosszasan gurultak egészen a kicsi sünig, aki elégedetten nézte a visszakapott gyümölcsöket. Apró gombszemeit nagypapára és a kisfiúra, mintha csak azt mondta volna:

–  Köszönöm, hogy visszaadtátok az almáimat.

Mindjárt az egyiket a hátán levő tüskékre szúrta és lassan elindult vele a vacka irányába.

–  Mi is induljunk kis unokám! – mondta a nagypapa. - Nagyanyád már türelmetlenül várja a finom almát, hogy elkészítse kedvencedet, az almás pitét.

Apáti Kovács Béla

 

Kis cipő

 

–  Nagypapa, mit csipognak a cinegék, amikor viszem nekik a madáreledelt?  – Mintha mondanának valamit, de sajnos nem értem.

–  Jól hallod, kicsi unokám – mondta a nagypapa mosolyogva. – Valóban a cinegék beszélnek. Nem győznek hálálkodni, hogy etetjük őket. Főleg neked hálásak ezekért a sok finom magokért. Azt csipogják cinege nyelven, hogy tavasszal Zsófinak viszünk egy kis cipőt, amiért ilyen jó kislány volt hozzánk a télen. Ha nem segített volna, akkor talán el is pusztulnánk ebben a hideg időben.

Zsófi nagyon boldog volt, hogy a cinegék tavasszal megajándékozzák kis cipővel. Úgyis már kinőtte a tavalyit, nem megy fel a lábára.

–  Milyen kis cipőt kapok a cinegéktől? – kíváncsiskodott tovább a kislány.

–  Azt én nem ugyan nem tudhatom. Bizonyára valami szépet, ami kapható az erdei boltban – válaszolta a nagypapa és egy jó nagy marék napraforgómagot szórt az etetőbe, mire a közeli fákon, bokrokon újból felhangzott: „Kis cipő. Kis cipő. Zsófinak tavasszal ajándékba veszünk egy kis cipőt.”

Ezt meghallván a kislány szeme felcsillant és mondta:

–  Nagypapa, most már én is hallottam. Valóban azt mondták, hogy vesznek nekem kis cipőt. Olyan kíváncsi vagyok, milyen kis cipőt kapok tőlük. Olyan jó lenne, ha már itt lenne a tavasz.

–  Ne félj, hamarosan itt lesz, és a cinegék megajándékoznak egy szép kis cipővel – cirógatta meg a nagypapa Zsófi kobakját és elindultak vissza a jó, meleg szobába.

A házban a kislány elmesélte nagymamájának, hogy hallotta, mit csicseregtek a cinegék, és hogy tavasszal, amint nyit az erdei bolt, vesznek neki egy szép kis cipőt, amiért télen a zord, hideg hónapokban vitt nekik ennivalót.

Nagymamája meg csak bólogatott, és helyeselte, amit a cinegék csicseregtek az ágak között.

Váratlanul elmúlt a tél. Újból vidám napsugarak kergetőztek a virágos réteken. A madáretető is már árválkodott a kertben, az egykori kosztosai találtak eledelt máshol is.

Zsófi nem felejtette el a cinegék ígéretét. Mindennap leste, mikor lepik meg a kis cipővel. Izgatottan nézegetett a kert irányába, ahol még kint lógott a fa egyik ágán a madáretető.

A kislány egyre szomorúbb lett. A cinegék nem hozták a kis cipőt. Bizonyára megfeledkeztek róla. Elfelejtették, hogy télen mennyi finomságot kaptak Zsófitól.

Nagypapája is észrevette a bánatos unokáját. Egyszer, amikor a kislány a madáretető környékén sétált, a nagypapa hozzálépett, majd mondta:

–  Úgy gondolom, ezt az etetőt is levehetem. Jövő télig nem lesz rá szükség. A kicsi madárkák már találnak eledelt mezőkön és erdőkben is. A következő télen is adunk nekik magokat, hogy éhen ne haljanak – nagypapa kezdte leszerelni a madáretetőt.

Zsófi sírva fakadt. Szemeiből úgy hullott a könny, mit a záporeső.

–  Mi a baj, Zsófi? – kérdezte a nagypapa.

–  A cinegék becsaptak. Azt ígérték télen, hogy kapok tőlük kis cipőt.

–  Becsaptak?

–  Igen becsaptak. Megfeledkeztek rólam, és nem tartották be ígéretüket.

–  Drágaságom, én nem így látom – nevette el magát a nagypapa. – Nézd csak, mi van ebben az etetőben!

Zsófi még kicsi volt, ezért fel kellett emelni, hogy belelásson, de amikor megpillantotta a pár piros kis cipőt, örömében felsikított:

–  A cinegék meghozták a kis cipőt. Jaj, de jó! Ilyen szép cipője senkinek sincs. Ilyet csak az erdei boltban lehet venni. Ugye nagypapa?

Igen nagy volt az öröm. Zsófi boldogan szaladt nagymamájához és a nagy boldogságtól alig tudta elmondani, igaz volt, amit a cinegék télen mondtak: „Kis cipő. Kis cipő. Zsófinak tavasszal ajándékba veszünk egy kis cipőt.”

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

 

Kisnyúl és a sárgarépa

 

 

Volt egyszer egy kisnyúl, és megéhezett finom sárgarépára. Mindenki tudja, a nyulak imádják ez a zöldséget. Ha tehetnék, egész nap ezt rágcsálnák. Sajnos csak ritkán jutnak hozzá.

A legtöbb nyúl gyáva bemerészkedni az ember kertjébe, ahol a sárgarépa van. A kutyák, de sokszor maga az ember is elkergeti a tapsifülest.

A mi kisnyulunk is csak messziről nézte, ahogy ősszel apó ásta kifelé a szebbnél szebb sárgarépát a kertben.

Legszívesebben odament volna, hogy kérjen egyet. Az a hír járta, apónak van egy nagy, haragos kutyája, és akit az elkap, annak csúnya vége lesz.

Igaz, ahogy a biztonságos távolságból nézte a serénykedő öregembert, a kutyát nem látta sehol.

–  Lehet, apónak nincs is kutyája. Talán csak a szomszéd nyúl azért mondta, hogy elijessze a kisnyulat. Közben ő meg vígan lakmározik a kertben található sárgarépából.

Kicsit közelebb lopózott, akkor talán jobban látja, hogy az apónak van-e kutyája.

Hiába meresztgette szemeit és hegyezte hosszú tapsi fülét nem látott és nem hallott semmit, ami a ház és kert őrzőjére utalna. Csak az apó volt a kertben. Meg – megállt, s ilyenkor megtörölte a homlokát, ahol izzadság cseppek gyöngyöztek a fárasztó ásástól. Minden évben egyre nehezebb volt a kertészkedés. Már sokszor megfogadta, ez lesz az utolsó év, jövőre nem dolgozik a kertben. Legalább, ha segítsége lenne, akkor talán könnyebben menne a munka.

Fiai messzi városokban éltek, és csak ritkán látogatták meg édesapjukat.

Amint ott törölgette a homlokát véletlenül egy elkeseredett sóhaj szaladt ki a száján:

–  De jó lenne, ha valaki segítene a répaszedésben.

A kisnyúl meghallotta a bokor mögött, ahol elrejtőzött.

Mint sötét éjben a hirtelen jött villám az égen úgy cikázott át az agyán a következő gondolat:

–  Mi lenne, ha segítene répát szedni, apónak? Bizonyára örülne neki. A segítség fejében az öregember megajándékozná pár sárgarépával.

Még egyszer jól végigfürkészte a kertet és környékét, hogy biztonságos-e a terep. Amikor meggyőződött, hogy még egy parányi kutya sem veszélyezteti, egészen közel osont a kerthez. Kicsit várt, majd mondta apónak:

–  Apó, szívesen segítek a répaszedésben.

Először az öreg nem tudta, ki szólította meg. Nézett jobbra, nézett balra, de senkit sem látott. A szomszédos kertekben egy árva lélek sem volt.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte csodálkozva. Azt hitte, hogy csak az őszi szél bolondozik vele.

–  Én vagyok a kisnyúl – jött mindjárt a válasz. – Itt vagyok a kerítésnél.

Az öregember meglepődve a kerítés felé nézett, majd mosolyogva mondta:

–  Nini, egy kisnyúl! Igazán segítenél nekem sárgarépát szedni? De aranyos kicsi állat vagy. Szívesen elfogadom, mert már nagyon fáj a hátam. Gyere be, és láss munkához! Ha végzünk, megvendégellek finom sárgarépa eledellel.

A kisnyúl csak erre várt. Sárgarépa említése zene volt a füleinek.

–  De ugye nincsen kutya, ami megkerget?

Apó elnevette magát.

–  Gyere nyugodtan! Nem kell félned. Bodri kutya meg van kötve. Különben is jóravaló, barátságos állat.

–  Azért jobb félni, mint megijedni – válaszolta a kisnyúl és egy kicsi nyíláson bebújt a kertbe. – Nem szeretném, ha az a Bodri megharapdálná a bundámat.

–  Ne féljél, kisnyúl! – nyugtatta meg apó a jókor jött segítséget. – Munka végezetével majd bemutatlak neki. Meglásd egy, kettőre jó barátok lesztek.

Ketten még a munka is gyorsabban és vidámabban ment. A kisnyúl ügyesen kapkodta ki a földből a sárgarépát, amit az öregember kiásott.

Észre sem vették, amire a napsugarak eltűntek a közeli dombok mögött, ők is elvégeztek a sárgarépa szedésével. Mind egy szálig a pincébe került.

Apó nagyon elégedett volt a kisnyúllal. Ha nem jön, akkor talán még este is túrta volna a földet. De így hamar végeztek a munkával.

–  Köszönöm, kicsi barátom a segítséget. Nagyon megkönnyítetted a munkámat. Öreg vagyok, és már nem bírom úgy dolgozni, mint fiatalkoromban. Amiért segítettél adok ajándékba neked néhány szép sárgarépát. Tudom, hogy a nyulaknak ez a kedvenc eledele.

Boldog volt a kisnyúl. Végre megvalósult a vágya, este finom sárgarépát ropogtathat a házacskájában. Az öregember még azt is megígérte, ha répát enne, jöhet bármikor. A sok kiásott zöldségből mindig lesz a kisnyúl részére is.

Valóban Bodri is nagyon barátságos volt. Még csak meg sem morogta. Igaz egy kicsit megszaglászta, de utána farka csóválásával jelezte is, hogy barátjának fogadta. Ezzel azt is kinyilvánította, ha legközelebb az apó házához jön, nem kell tartani tőle.

Ősszel hamar sötétedik. A kisnyúlnak ideje volt elindulni, hogy időben hazaérjen.

Apó még egyszer megköszönte a segítséget és a kapuig kísérte kicsi barátját.

–  Isten veled kisnyúl! Vigyázz magadra és gyere máskor is! Ne feledd, nálam mindig lesz sárgarépa!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


 

Apáti Kovács Béla

 

A beszélő almafa

 

Volt egy kisfiú Marci. Nagyon szeretett rosszalkodni. Egész nap a rosszalkodásokon törte a fejét. Szülei kétségbe is estek fiúcskájuk miatt. Nem használt a szép szó. Marci mindenen csak vigyorgott.

Az egyik nap azt találta ki, hogy a kertjükben lévő fák leveleit kezdte el csépelni egy hosszú bottal.

–  Kicsi fiam, Marci! – szólt rá az édesanyja. – Nem szabad bántani a fákat. Nekik is fáj, ha megvered őket. Kérlek, legyél jó kisfiú.

Marci, ha akkor abba is hagyta a fák püffölését, de amint édesanyja bement a házba, újból nekiesett. Talán még nagyobb erővel verte a szegény fák leveleit. Amikor elfáradt, felmászott az öreg almafára és a kezével tépdeste a leveleket, amelyeket elért.

Ő maga sem tudta, miért tesz ilyet. A leszakított leveleket a földre dobta. A nagy tépdesésben gyakran még a vékonyabb ágakat is letörte.

–  Jaj, ez fájt! – hallotta egyszer csak.

Hiába nézett körül, senkit sem látott. Rajta kívül senki sem volt a kertben.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte kis idő múlva.

–  Én vagyok az öreg almafa. Miért okozol nekem meg a többi fának fájdalmat? Nem szégyelled magadat?

–  Egy fa nem is tud beszélni – okoskodott Marci, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Tovább akarta tépdesni az öreg almafa leveleit.

–  Te csak azt hiszed, hogy nem tudok. Nagyon tévedsz, kicsi barátom. Amiért ilyen rossz kisfiú vagy, megbüntetlek.

Marci hangosan nevetni kezdett:

–  Egy öreg almafa, hogyan tudna megbüntetni – és már nyúlt is az újabb levelek felé.

–  Majd meglátod. Nagyon megkeserülöd – mondta szomorúan az öreg almafa.

A fának az volt a szerencséje, hogy Marci édesapja hazajött a gyárból és kereste a kisfiát.

–  Marci, hol vagy? – kiáltotta a tornácról.

A kisfiú gyorsan leugrott a fáról, és rohant az édesapjához.

Napok múltával meg is feledkezett a beszélő, öreg almafáról. Más rosszalkodásokat talált ki a felnőttek szomorítására. Nem telt el egy nap, hogy lett volna valami a rovásán.

Eljött az ősz, az almaérés ideje. Az öreg almafa is telis teli volt szép, piros almákkal. Az egyik hétvégén elhatározták, hogy leszüretelik az almát. Még az unokatestvérei is eljöttek erre a nagy napra.

A fészerből előhozták a kosarakat és a ládákat, majd nekiálltak az almaszüretnek.

A gyerekek nagy élvezettel szedték a fáról az almát. Közben egy – egy szép gyümölcsbe bele is haraptak és boldogan ropogtatták a friss almát.

–  Nagyon finom – mondogatták. – Nincs is jobb, mint a fáról szedett alma.

Marci sem akart lemaradni a lakomáról. Kiválasztott egy óriási, piros almát, és bele akart harapni. Ahogy a szájához emelte, az alma kiesett a kezéből. Először azt hitte, hogy mindez csupán véletlen. Villámgyorsan felkapta a földről az almát, és újból bele akart harapni. Most is ugyanígy járt. Akárhányszor az alma közeledett a szájához, mindig kiesett a kezéből.

Mindezt látták az unokatestvérei is, és jót nevettek az ügyetlen Marcin, sőt még ki is csúfolták érte.

–  Ügyetlen még egy almába se tud beleharapni.

Marci sírva elrohant az öreg almafától, és addig vissza se ment, amíg a többiek szüreteltek. Amikor már minden almával teli kosarat elszállítottak a kamrába, a kisfiú visszasomfordált. Érezte, hogy ez volt az öreg almafa büntetése.

Sokáig állt némán a fa alatt. Nem mert megszólalni. Mit is mondhatott volna. Ezt a feszült csöndet az öregalmafa oldotta fel. Újból megszólalt, most már kicsit barátságosabb hangon:

–  Ugye, ugye nem hitted el, hogy megbüntetlek?

Marci lehajtott fejjel állt, és szégyellte magát, amiért fájdalmat okozott szegény, öreg almafának. Végül mégis csak kinyögött valamit halkan:

–  Nem.

–  Ha megígéred, hogy megjavulsz, akkor megbocsátok.

–  Ígérem, megjavulok, és többé nem okozok fájdalmat egyik fának se – mondta szepegve, és indulni akart a házba.

–  Várjál csak! – mondta az öreg almafa. – A leveleim között elrejtettem számodra egy szép, piros almát. Vedd csak el és harapj bele!

A sűrű levelek közül előbukkant egy szép, piros alma. Marci kicsit remegő kézzel elvette, és beleharapott. Talán soha életében nem evett ilyen finomat.

Örült, hogy az öreg almafa megbocsátott neki. Ezért ígéretét be is tartotta. Ezentúl nem bántotta a fákat, nem tépdeste a leveliket. Inkább nyáron, ha nagy forróság volt, meglocsolta a kertet, de még a gyümölcsfáknak is adott sok – sok vizet, hogy ősszel finom terméssel lássák el a családot.


 

 

 

 

 


 


 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

e írhatsz...