Csuda jó mesék 11

Apáti Kovács Béla

 

A boszorka kertje

 

Faluvégi kicsi házban lakott a boszorka. Mindenki tartott tőle. Az emberek messze elkerülték. Senki nem merte megközelíteni a hajlékát. A falusiak féltek, hogy a vénasszony megrontja, elvarázsolja őket. Különböző pletykák, félelmetes történetek keringtek róla. Majdnem mindenki tudott valami szörnyű dolgot a boszorkáról.

Anyukák, nagymamák, ha rendre akarták inteni az apróságokat, mindig a faluszéli boszorkával ijesztgették őket: „Elvisz a boszorka, ha rossz leszel.” – mondogatták komolyan a rosszalkodó gyermekeknek.

Az öregasszonyt nappal nem igen lehetett látni. Rendszerint az esti órákban ült ki a kertjébe egy nagy diófa alá.

A kert elhanyagolt volt. Szinte gazon kívül semmi sem volt benne. A falusiak meg is szólták ezért.

– A varázslatok helyett inkább a kertjét tenné rendbe – mondogatták az asszonyok, de ezt senki nem merte megmondani neki. – Állítólag, aki a kertbe merészkedik, azt kóróvá változtatta.

Még azt is beszélték, hogy amikor a vén diófa alatt üldögél, azt hallgatja és élvezi, ahogy az elvarázsolt lelkek sírnak a föld alatt. Könyörögnek, hogy engedje szabadon őket.

Hogy ez igaz volt vagy nem? Erre senki sem, mert volna megesküdni. A faluban az emberek mindenfélét suttogtak a boszorkáról, és a kertjéről.

Egy nap szőke fiúcska érkezett a faluba. Egyedül volt és szállást keresett a házaknál. Hiába kopogott be az ajtón, mindig az volt a válasz, nem fogadunk be idegent.

Szegényke nagyon elkeseredett. Szemeiből, mint záporeső hullani kezdett a könny. Ez sem lágyította meg a falusiak szívét. Érthetetlen, hogy nem volt egyetlen porta sem, ahol legalább egy éjszakára szállást adtak volna neki.

Végigjárta a házakat, s már csak a boszorka volt vissza. Hallomásból tudott róla, hogy a falu utolsó házába, ki lakik. Nagyon félt, szinte már reszketett. Ennek ellenére mégis bekopogott a boszorkához.

– Mi járatban vagy, fiam? – kérdezte az öregasszony és lassan a véd diófa alól kibaktatott a kapuig.

– Néne, szállást keresek éjszakára. Nagyon megköszönném, ha befogadna – mondta félve a fiúcska.

– Adok én neked szállást, – mondta az öregasszony mosolyt erőltetve az ajkára – de előbb áruld el nekem, hol vannak a szüleid? Miért kószálsz egymagad a nagyvilágban?

A fiúcska szomorúan az öregasszonyra nézett, majd elcsukló hangon mondta:

– Meghaltak. Nincs apám, nincs anyám. Árva vagyok. Egy gonosz ember kivert a házunkból. Kénytelen vagyok faluról falura kóborolni, és a jóemberek segítségét kérni. Úgy tűnik ebben a faluban, nénén kívül senki sem akart megszánni. Mindenki elkergetett, becsukta előttem a háza ajtaját.

– Ismerem őket. Mindegyikőjük csak magára gondol.

Az öregasszony beinvitálta a kicsi házba. Leültette és szerényen megvendégelte. Főzött neki kását vacsorára.

– Itt lehetsz nálam, ameddig csak akarsz – mondta az öregasszony. – Annyi lesz a dolgod, hogy a kertet rendbe tartsd. Ültess szép virágokat és gondozd azokat!

A fiúcska elfogadta az ajánlatot. Másnap már kora reggel sürgölődött a kertben. Kapált, ásott, virágokat ültetett. A közelbe lakó emberek kíváncsian nézték, hogy ebből, mi fog kisülni. Híre gyorsan terjedt a faluban. A pletykás asszonyok egymást túllicitálva vitték és terjesztett a hírt a boszorka fiúcska képében felfogadta magát az ördögöt. Hamarosan rontás fog szállni a falura.

A kert napról napra szebb lett. A gazok helyett rózsák és violák nyíltak. A környéket virágillat járta át. Hiába volt minden szép a falusiaknak ez nem tetszett. Összeszövetkeztek, hogy megölik, vagy legalább elkergetik a fiúcskát.

Egyik estefelé, amikor máskor ilyenkor már minden elcsendesedett, emberek jelentek meg az öregasszony házacskájánál kapával, kaszával a kezükben. Látszott rajtuk, hogy mindenre elszántak, egy csepp könyörület sem volt a szívükben.

Szerencsére az öregasszony időben észrevette, mire készülnek az emberek. Megragadta a fiúcska kezét és a vén diófához cibálta a meglepett kicsi kertészét.

– A diófa mögött van egy kőlap – mondta gyorsan az öregasszony. – Emeld fel és ott találni fogsz kilencvenkilenc lépcsőfokot. Szaladj le azon, amilyen gyorsan csak tudsz. Ha leérsz, ott már biztonságban leszel.

– Ugye, néne is velem jön? – kérdezte reménykedve.

– Nem mehetek veled. Nekem őriznem kell a házat. Siess, ne félj, minden rendben lesz!

A fiúcska megpróbálta kérlelni az öregasszonyt, hogy tartson vele, de az csak noszogatta, hogy minél gyorsabban emelje fel a diófa mögötti kőlapot. A falusiak már betörték a kaput és, mint vad horda özönlöttek a kertbe. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült felemelni a kőlapot és villámgyorsan leszaladhatott a kilencvenkilenc lépcsőfokon.

Ezalatt az öregasszony eltűntette a földalatti lejárat nyomát.

– Hol van a fiúcska? – üvöltötték az emberek. – Az ördögfióka vérét akarjuk. Vén boszorka add elő, mert téged is felnyársalunk. Az öregasszony nem szólt semmit. Fenyegetéssel sem mentek semmire. Faggathatták, fenyegethették, nem árulta el, hová lett a fiúcska. Mérgükben kitépték a szép virágokat, letaposták a kert nővényeit. Pár perc alatt a kert olyan lett, mint a csatatér.

Amint ott rohangáltak össze-vissza keresve minden bokor alatt a fiúcskát, az öregasszony, mintha ott sem lett volna eltűnt. Amikor felocsúdtak, mérgüket rajta ki akarták tölteni, hűlt helyét találták.

– Mondtam, hogy boszorka – ordította egy tagbaszakadt férfi, aki látszólag a feldühödött falusiak vezetője volt. – Őrizni kellett volna, hogy ne tudjon kámforrá válni. Most aztán üthetjük a nyomát.

– Romboljuk le a házát, hogy soha többé ne tudjon visszajönni! – mondták többen is és rövid idő alatt földdé tették egyenlővé a kicsi házat. Helyét még sóval is beszórták, hogy minden elpusztuljon.

Így látszólak megszabadultak a boszorkától és a fiúcskától. Pedig, ha tudták volna, hogy az öregasszonyból egy színes, kicsi madár lett, aki minden nap, minden éjjel egy közeli fán fészkelt. Onnan vigyázta az egykori házacska feldúlt kertjét.

A fiúcska a földalatti világban sokáig bolyongott, mire egy gyönyörű, aranyvárat talált egy magas hegy tetején.

Az őrök nem akarták beengedni. Szerencséjére a király éppen akkor nézett ki az ablakon.

– Mit akarsz, te fiú? – kérdezte.

– Fenséges királyom, szeretnék bemenni a várba. Még ilyen szépet nem láttam életemben, pedig már sok fele jártam. Szívesen beállnék szolgának, királyuram fogadna.

A királynak megtetszett a fiúcska beszéde és intett az őröknek, hogy engedjék be. Ha már beengedték, akkor ott is maradt, mert okos volt, könnyen tanult. Először, mint a király szolgája, majd apródja tette a dolgát a várban. Annyira ügyes volt, ha akart is volna, a király, akkor sem engedte volna el. Végül úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy a király bizalmasává választotta. Mindent a fiúcskával beszélt meg, aki közben derék, jóvágású legénnyé cseperedett az évek folyamán.

Egy nap eszébe jutott az öregasszony és a kertje, ahol ő volt a kertész és szebbnél szebb virágokat nevelgetett. Vágyat érzett, hogy fellátogasson a fenti világba.

– Fenséges királyom, engedélyt szeretnék kérni, hogy felmenjek a fenti világba. Már olyan rég jártam ott. Kíváncsi vagyok, mi lett néne házából és a kertjéből.

A király megpróbálta lebeszélni.

– Fiam, tudod, itt nálam szabad vagy. Oda mész, ahová csak akarsz. Nem gördítek akadályt eléd, hogy felmenj a fenti világba. De, jól vésd az eszedbe, ha felmész, akkor soha többé nem jöhetsz ide vissza. A váramban életed végéig ellakhatsz. Keresek számodra egy csínos, jóravaló leánykát, akit feleségül vehetsz. Döntsd el, hogyan határozol!

A legény kicsit gondolkodott. Látszott rajta nehéz a döntés. menne is meg maradna is. Végül mégis úgy döntött, hogy fellátogat a fenti világba.

Búcsúzóul a király a vállára akasztott egy arannyal, drágakövekkel megrakott tarisznyát és útnak bocsátotta.

– Menj Isten hírével, fiam! Sajnálom, hogy elhagysz minket, de ha te így határoztál, nem szólhatok bele az életedbe.

A legény felszaladt a kilencvenkilenc lépcsőfokon, elnyomta feje felett a kőlapot, és már meg is érkezett a vén diófához, az egykori kertbe.

Sehol a házacska, sehol a szépséges kert a sok virággal, de az fájt neki legjobban, hogy az öregasszonyt se látja sehol. Bár nagyon bánta, hogy feljött. Legszívesebben visszafordult volna, de amint hármat előre lépett a vén diófa recsegve, ropogva kidőlt betemetve a lejáratot a lenti világba. Hiába is kereste volna, az úgy eltűnt, mintha nem is lett volna.

Szomorúan elindult az orra után. Igaz azt sem tudta, hogy most merre vegye az irányt. Amint ott tépelődött egymagában, váratlanul egy kismadár szállt a vállára. A madár merészsége nagyon meglepte.

– Mit akarsz kicsi madár? – kérdezte.

– Simogass meg háromszor! – csipogta az.

A legény nem értette, mit akar ezzel a kismadár. Teljesítette a kérését és háromszor óvatosan végigsimította a hátát.

Amikor a harmadig simogatás után levette a kezét a madár tollas hátáról, abban a pillanatban az egy szépséges leánnyá változott. Olyan szép leányzó volt, hogy amikor a legény ránézett, elakadt a lélegzete. Nem tudta, hogy ébren van, vagy álmodik.

– Ki vagy te, szépséges leányka? – kérdezte félénken.

A lány elmosolyodott és a kezét nyújtotta feléje.

– Egész eddig őriztem a házunkat és annak a kertjét. Most rajtad a sor, miképpen fogsz cselekedni – mondta a lány és csillogó szemekkel nézte a legényt.

Szavai fellobbantották a legény szívében a szerelem lángját.

– Legyél a feleségem, szépséges leányka! – kérte.

A lány egyetértően mosolygott, ami azt jelentette elfogadja a legény kérését.

A kert újból kivirágzott. A tarisznyában annyi arany és drágakő volt, hogy egy kacsalábon forgó várat építhettek belőle. Amikor a vár elkészült megtartották az esküvőt.

Szívükben nem volt gyűlölet. Nem haragudtak a falusiakra, akik réges-rég lerombolták a házat és a kertet. Sőt annyira megbocsátottak nekik, hogy még a lakodalomba is meghívták őket és három éjjel, három nap mulattak egyfolytában.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

  

Cicus, aki megtanulta a kutyák nyelvét

Egyszer a cicus elhatározta, hogy megtanulja a kutyák nyelvét. Mindig érdekelte, mit is mondanak a kutyák, amikor beszélgetnek.

Úgy gondolta, ha megérti őket, akkor talán még össze is barátkozhatnak. Megszűnik az ősi kutya – macska, háborúskodás.

Keresett egy nyelvtanárt.

– Nyelvtanár úr, szeretnék megtanulni kutyául. Kérem, tanítson meg erre a nyelvre!

– Nagyon szívesen, kedves cicus. Mikor óhajtja elkezdeni a tanulást?

– Minél hamarabb, akár azonnal is.

– Jól van, ha úgy gondolja, akkor el is kezdhetjük a tanulást.

Cicus nagy hévvel nekiállt a nyelvtanulásnak. Szorgalmasan tanulta a regulákat. Minden nap megjelent a nyelvtanárnál. Olyan jól haladt a kutyák nyelvének a megtanulásával, hogy még a tanár is elcsodálkozott.

– Ilyen ügyes tanulóval már régen találkoztam. Talán csak a Szöcske Lali volt ilyen szorgalmas, de ő sem ért el ilyen hamar eredményeket. Általában évek kellenek, amíg valaki megtanul valamilyen idegen nyelvet. Ez valóságos csoda, hiszen alig néhány hónapja kezdte el a tanulást, és máris majdnem úgy beszéli a nyelvet, mint egy született kutya.

Cicus büszke is volt magára. Nagyon várta, hogy kipróbálhassa a tudását.

A szomszédban lakott egy nagy farkaskutya Cézár. Öreg volt, de cicus úgy gondolta, tökéletesen megfelel, hogy gyakorlatban is kipróbálja a tanultakat.

Ha mégis valami baj lenne, könnyen el tud futni az öreg házőrző elől.

A kerítésen át kileste, amikor ebéd után éppen leheveredett a hatalmas diófa alá szunyókálni. Cicus felmászott a diófára és onnét köszöntötte a szomszédot.

– Jó napot, szomszéd! – mondta kutyául.

A kutya először nem értette, ki szólította meg a magasból. De olyan álmos és lusta volt, hogy nem volt felnézni a fára. Unottan válaszolta:

– Jó napot! Mi tetszik?

Észre sem vette, hogy nem egy másik kutya szólította meg, hanem egy macska. Pedig máskor ilyenkor már felugrott, még ha fájtak is a lábai, szaladt, fogait vicsorgatva az ősi ellenség után. Valószínűleg azt gondolta, hogy egy másik kutya szándékozik társalogni vele.

Csak valahogy azt nem értette, hogy egy kutya, miképpen mászott fel a diófára. Köztudott, fajtájuk nem tud fára mászni.

De, amint már mondottam volt, olyan álmos volt, hogy most ezzel nem akart foglalkozni. Pedig, ha tudta volna, hogy a fán lévő hang nem kutyától származik, bizonyára kiment volna az álom a szeméből.

A cicus tovább folytatta a társalgást fent a diófa egyik vastag ágán. Szerette volna minél többet gyakorolni, a megtanult nyelvet. Így megpróbált beszélgetésbe elegyedni a szomszéd kutyával.

Beszélt neki mindenféléről, az meg csak hümmögött valamit. Szemei állandóan lecsukódtak az álmosságtól. Nem nagyon érdekelte, amit a macska mondott. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a társalgás az egérfogásra terelődött. Dühösen felugrott, s mondta:

– Barátom, egy kutya mióta foglalkozik egérfogással? Ez nem a macskák dolga? Miénké meg az, hogy ezeket az egérpusztítókat jól megkergessük. Csak egyszer kaphatnám a szomszédban lakó macskát.

Cicus ezeket hallván, kissé meglepődött, és ijedten kérdezte:

– Mit tennél vele?  

– Isten igazából, jól meghempergetném a porban. Ugye te is velem tartanál?

Szegény macska nem tudott, mit felelni. Félelmében majdnem leesett a fáról. Még szerencse, hogy éles körmeivel erősen belekapaszkodott a faágba.

Váratlanul a kutya azt javasolta a Cicusnak, hogy jöjjön közelebb és a tálban lévő finom velős csont mellett beszélgessenek, amíg kissé hűvösebb lesz.

Cicus a nagy zavarában valamit motyogott. Ellenbe óriási hibát vétett. Mindezt macska nyelven tette megfeledkezve arról, hogy most kutyául illene beszélni.

Erre a kutya mérgesen felkapta a fejét és vicsorogva mondta:

– Macska szagot érzek, te is barátom? Gyere, kapjuk el a bitangot!

– Jó, jó, mindjárt megyek, csak előbb lemászok a diófáról.

– De siess, mert elillan, beszalad a házba és bottal üthetjük a nyomát!

Cicus óvatosan lemászott a diófáról, de nem a szomszéd kutyához ment, hanem nagy bölcsen eliszkolt a környékről. Jobbnak látta, ha nem próbálkozik tovább a nyelvgyakorlással. Bizonyára Cézár nem díjazná igyekezetét, hogy megtanuljon kutyául, mert szerinte minden valamire való állat ezt a nyelvet beszéli. Semmi sem mentené meg attól, hogy megússza a szokásos kergetőzést.

Nem elég csak az egyiknek akarni, hogy megértse a másikat. Mindkét félnek el kell indulni a közös úton. Talán, ha Cézár is vette volna a fáradságot és ő is igyekezett volna elsajátítani a macskák nyelvét, elkerülhető lehetne ilyen kényes helyzet. Lehetséges, hogy még mindig beszélgetnének az öreg diófa alatt. Sajnos, nem volt egy közös nyelv, és így nem jöhetett létre az őszinte, baráti beszélgetés.

Mi emberek is gyakran esünk ebbe a hibába. Azt hisszük, elég megtanulnunk egy idegen nyelvet, s előlünk elhárul minden akadály. Ha az a másik természetesnek veszi, hogy mindenki az ő nyelvét beszéli. Végül elbízza magát, és azt hiszi magáról, hogy nyelve és kultúrája a legjobb és legnagyobb a világon.

Apáti Kovács Béla

 

Tél és a Tavasz

 

A Tél igen nagy legény volt, azt hitte örökké tart az uralma. Fitogtatta is az erejét. Olyan hatalmas hófúvásokat csinált, hogy ember legyen a talpán, aki át tudott rajta kelni. Hencegett is vele. Magasan hordta az orrát.

Hiába figyelmeztette fenn az égen a felhő, aki a szelek szárnyán bejárta az egész világot:

– Vigyázz, Tél, mert még megbánod! Egy nap majd legyőz a Tavasz.

Ezen a Tél csak nevetett.

– Hogy engem legyőzzön a Tavasz? Nevetnem kell. Vegyétek tudomásul, erősebb vagyok mindenkinél. Engem senki sem tud legyőzni.

– Fogadjunk, Tél! – javasolta a szél.

– Fogadjunk,– egyezett bele vihogva és magabiztosan – de, mi legyen a tét. Fogadni csak téttel érdemes. Tét nélkül a fogadásnak nincs értelme.

– Ha megnyerem, akkor nagyon sokáig nem jössz vissza. Meghúzod magad valahol a messzi északon. Ellenben, ha mégis te győznél, örökké te uralkodhatsz.

Ez tetszett a Télnek. A szél tenyerébe csapott.

– Áll az alku! – mondta. –  Vedd már úgy, hogy meg is nyertem!

Sokáig úgy nézett ki, hogy beváltja ígéretét. Olyan iszonyatos dühvel tombolt, hogy minden élőlény megijedt. A kicsi madarak ijedten bújtak a fák odvába. Még a nagyobb állatok is sietve kerestek menedéket. A falvakban, városokban az emberek ki sem mertek jönni a házaikból. Odabent kuporogtak reszketve, imádkozva a Jóistenhez, hogy már legyen jó idő.

Egy kora márciusi nap hajnalán a kertek alá megérkezett a Tavasz.

Csöndben jött alig hallhatóan. Sokáig a Tél tudomást sem vett róla. Azt hitte, hogy csak egy kóbor fuvallat, akit majd egy mozdulattal lesöpör a föld felszínéről. Mérgesen rá is mordult:

– Takarodj a szemem elől, mert csúnyán megbánod! Vedd tudomásul, itt én vagyok az úr!

Tavasz nem válaszolt. Csendben behúzódott egy vastag fa mögé, ahol a környéken azonmód sok – sok kicsi hóvirág dugta ki a fagyos földből a fejét.

Tél ezt sem vette észre. Hogyan is vette volna, amikor éppen hatalmas hófúvást épített egy forgalmas útra. Járművek százai akadtak el, nem bírtak tovább menni. Bennük emberek voltak, akik mérgesen átkozták a Telet:

– Fene egye meg ezt a rossz időt! Mikor lesz már Tavasz.

– Tavasz? – kapta fel a fejét a Tél. –  Idén nem lesz Tavasz, sőt soha többé. Ezentúl mindig én fogok uralkodni. Jobb, ha ezt megszokjátok.

Az emberek dideregve ültek járműveikben várva a segítséget. De a segítség nem érkezett. Az is elakadt a nagy hóban.

Kárörvendve nevetett a Tél. Már biztosra vette a győzelmét a Tavasz felett.

Akkor valami furcsa dolog történt az égen. A vastag, sötét felhők mögül egy pillanatra elővillant egy halovány napsugár. Mintha csak reményt akart volna önteni az emberek szívébe, hogy ez a áldatlan állapot nem tarthat sokáig. Bármennyire is erőlködik, a Tél egyszer csak ereje elfogy.

A vastag fa körül, ahová a Tavasz elbújt észrevétlenül olvadni kezdett a hó. Igaz a Tél éjszakára újból befújta friss hóval, de másnap még nagyobb helyen látszott ki a föld, és még több virág nyílott. Mintha az egyik fa ágai közt egy kismadár is dalra fakadt volna.

Tél ezt nem nézhette tétlenül. Mindjárt odacsapott mérgesen egy fagyos lehelettel. A kismadár el is hallgatott. Örült, hogy ennyivel megúszta merészségét. Rosszabbul is járhatott volna.

Megint nyeregben érezte magát a Tél. Nem lehet őt egykönnyen legyőzni. Mit akar a Tavasz, amikor itt ő az úr? Olyan hideg lehelettel árasztotta el a tájat, hogy a világ beleremegett.

Egész éjjel tombolt a vihar, szállt a porhó, mintha mindent be akarna temetni. Kismadár, aki nappal trillázott most majdnem leszédült a fa ágáról a fagyos szél miatt. Könyörögve fohászkodott az égiekhez, hogy már múljon el az a kegyetlen Tél.

Talán az égiek meghallgatták rimánkodását, és másnap reggel a sötét, vastag felhők mögül kikukkantott a napsugár. Eleinte csak óvatosan, mint aki bizonytalan, mit tegyen. De egy kis idő elteltével nekibátorodva egyre melegebben cirógatta a tájat.

A tél felszisszent. A napsugarak elé fújta a felhőket, s akkor néhány percre megint fagy volt az úr. Ami eddig megolvadt, most újból dideregve gémberedett össze. Mire a Tél gúnyosan felkiáltott:

– Vigyázzatok, könnyen megjárhatjátok! Mindenkit megbüntetek, aki szembeszáll velem. Vegyétek tudomásul, itt én parancsolok.

Lehet, hogy a kicsi virágok és madarak megrettentek. Ijedten húzódtak vissza, mintha ott sem lettek volna.

De mindenkit nem lehetett megriasztani. A napsugarak panaszra mentek Napapóhoz, hogy a Tél sötét felhők mögé kergette őket.

– Ez hallatlan! – kelt ki magából a Napapó. Dörgedelmes hangján lekiáltott a Télnek:

– Hogy merted elkergetni napsugaraimat? Nem tudod, ők viszik az életet a földre?

A Tél próbálkozott kibúvót keresni, és magyarázkodni kezdett:

– Elfoglaltam a földet. Itt ezentúl én vagyok az úr. Napsugaraid menjenek, ahová akarnak. Nincs semmi keresnivalójuk a földön. Elég nagy a világegyetem, keressenek maguknak máshol játszóteret!

Amit a Tél mondott Napapót nagyon feldühítette. Nem szerette, ha ilyen nagyképűen beszélnek vele.

Különben is – gondolta – itt az ideje, hogy már végre Tavasz legyen. –  Igaz azt is nagyon jól tudta ebben ő egyedül nem dönthet. A Tavasz érkezését az embereknek is akarniuk kell. Ha ők nem akarják, akkor semmit sem tehet. Sápadtan kell sütnie, mint a téli hónapokban.

Tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen? Látta a Tavaszt, aki készen várt a hívó szót. Csak egyetlen parányi szavacska is elegendő lenne, hogy a Tavasz oldalára álljon, és elkergessék a Telet.

Ekkor egy nagyszerűnek tűnő gondolat cikázott át az agyán. Mindjárt az egyik napsugár fülébe súgta:

– Szalad el, kicsikém a közeli faluba és kopogj be az ottani első házba!

A napsugár nem értette, ezzel mit akar Napapó, de engedelmes volt, és szó nélkül teljesítette a kérését.

Alig bírta magát átfúrni a vastag, sötét felhőn. A felhőlegények minduntalan vissza akarták húzni. Végül mégis csak sikerült valahogyan átverekedni magát és megkocogtatta az első ház kicsinyke ablakát.

Bent a házban három kicsi testvér unatkozott. Szerettek volna már a madárdalos, virágos mezőn szaladgálni. Olyan hosszú volt a Tél. Édesanyjuk mindig beparancsolta őket a rossz idő miatt. Nem akarta, hogy megfázzanak.

Egész nap az ablakon át néztek kifelé, és türelmetlenül várták a Tavaszt, ami idén nem akart megékezni.

A kocogtatásra felkapták a fejűket. Szinte a három gyermek egyszerre kiáltotta el magát:

– Ó, bárcsak már Tavasz lenne! Nézzétek, milyen szépen ragyog a napsugár. Olyan jó lenne már szaladgálni a virágos réten.

Tél, amikor ezt meghallotta összerezzent, ijedten nézett körül. A bokrok közül, és sziklák hasadékaiból madarak, kicsi állatok rimánkodva lestek ki. Szemük csillogása elárulta, hogy unják a telet. Jobb lenne, ha az égről eltűnnének a sötét fellegek, s alább hagyna a fagyos szél lehelete.

A halovány napsugár reményt adott mindenkinek. Az apróságok ugrándoztak örömükben, az erdők, mezők állatai vidáman fészkelődtek vackaikban. Alig várták, hogy előjöhessenek.

Ahogy teltek – múltak a napok úgy szállt alá egyre több napsugár. Incselkedve körbeszaladták a jégcsapokat, amelyek eleinte dacolva cirógató meleggel, lassan csepegni kezdtek, mint náthás ember orra.

Patakok vize megáradt, és a part menti jég eltűnt. A víz csobogása új hangokat vitt a természetbe, mintha egy mennyei csengettyű szólalt volna meg.

Tél hiába próbálkozott. Elfogyott az ereje. Agg öregemberként tipeget – topogott éjjelente a réteken. A csillagok nevettek rajta.

– Nézd, ott megy a vén bolond! – mondogatták egymásnak. Az egész ég kacajuktól volt hangos. Még a Hold is megmosolyogta a Telet, majd nagy bölcsen mondta:

– Hordd el magad, barátom, amíg nem késő! Mindenki rajtad nevet. Az emberek áhítoznak a Tavaszra. Elég volt nekik a hideg Tél. Menj el messzi északi otthonodba! Maradj ott sok – sok hónapig!

Nem tetszett ez a Télnek. Azt gondolta mindig ő lesz az úr. Egy Tavasz nem győzheti le. A világon mindenkinek őt kell szolgálnia.

Ebben igen nagyot tévedett. A gyerekek, az erdők, mezők összes állatai a jó időre vágytak. Nem kívánták a Telet, amikor csak fagyoskodni lehet.

Tél nappal már nem is mert előjönni. Éjjelente még néhanapján bátortalanul bolyongott a pusztaságban, de már akkor is a lanyha tavaszi fuvallat megkergette, elűzte völgyek távoli mélyedéseibe.

Itt sem maradhatott sokáig. Egyik hajnalon egy kismadár rikácsolva rákiáltott:

– Tűnj el innen, te Tél! Nem akarunk látni. A föld mélyén már a kicsi virágmagok élettől dagadva készülnek, hogy színes virágaikkal elárasszák az erdőket, mezőket, illatuk belengje az egész levegőt, kicsalva a házakból a gyerekeket.

Tél ezt már nem bírta elviselni. Duzzogva, sértődötten fogta a batyuját egyik éjjel és a hajnali szellő hátán elutazott messzi északra.

Reggel, amikor az emberek felébredtek látták, s hallották megérkezett a Tavasz. Minden ragyogott és csillogott. A madarak trilláztak köszöntve a jó időt. A levegőt meg bódító virágillat töltötte be. A méhek döngicsélve szálltak virágról virágra.

Egy kicsi, szöszke lányka boldogan felkiáltott:

─ Megérkezett a tavasz, menjünk a rétre virágot szedni!

Apáti Kovács Béla

 

Elaludt a Mikulás

 

 

Egy, két nap és itt a Mikulás. Minden gyermek izgatottan várta ezt a jeles napot. Már jó előre szüleik segítségével hosszú levelet írtak a Mikulásnak, amelyben felsorolták, hogy mit szeretnének kapni. Még csak véletlenül sem írták bele a virgácsot, hiszen mind valamennyien nagyon jó gyermekek voltak. Mindig szót fogadtak, játékukat minden este a helyükre rakták. Soha egyikőjük sem követett el rosszaságot. Mindenki jó kisfiú és kislány volt, akinek a Mikulás csak édességet és ajándékot hozhat.

Már napokkal előtte buzgón fényesítgették, tisztogatták a cipőcskéjüket, és lefekvéskor mindenegyes alkalommal megkérdezték édesanyjuktól, hogy hányat kell még aludni Mikulásig?

Nehezen teltek a napok. Főleg, ha az ember nagyon vár valamit. Ilyenkor, mintha az idő ólomlábakon járna. Úgy érezték az apróságok, soha nem fog eljönni ez a nap.

Végül mégis csak felvirradt december hatodika, és a gyerekek csillogó szemekkel, reménykedve nézegettek kifelé az ablakon, hogy vajon, mikor érkezik a nagyszakállú Mikulás. Minden kis neszre felkapták a fejüket, mert azt hitték a Mikulás szánkójának a csilingelését hallják. De csalódniuk kellett. Nem a szánkó csilingelését hallották. Az utcán egy autó berregése keltette azt az illúziót, mintha érkezne a Mikulás.

A csöppségek egyre türelmetlenebbek lettek. Nem értették, miért késik, akit ők annyira várnak? Eleinte szüleik úgy próbálgatták nyugtatni őket, hogy a szegény, öreg Mikulásnak nagyon sok kisgyermeknek kell ajándékot vinni. Bizonyára elfáradt, fáj a lába. Kicsit pihennie kell, és majd jön.

Lassan a falura sötétség ereszkedett. Az utcákon felgyúltak a lámpák. Már a gyermekek szülei is nyugtalankodtak, és nem értették, hol lehet a Mikulás?

Régen ilyen nem fordulhatott volna elő. Mikulás mindig óramű pontossággal érkezett. Órát lehetett volna hozzá igazítani.

Sajnos most nem volt sehol. Hiába telefonáltak a szomszéd faluba. Ott sem látták.

Ez bizony nem jót jelentett. Valami történhetett vele.

Nem maradt más hátra, hogy valakinek villámgyorsan az Északi sarkra kellett utazni, és megkeresni a Mikulást.

A faluban volt egy ember, akinek nagyon gyors autója volt. Olyan gyorsan tudott száguldani, hogy még a szelet is lehagyta.

A gyermekek szülei megkérték, hogy azonnal robogjon el autójával az Északi sarkra, és nézze meg, mi történt a Mikulással. Ha netán még ott van, akkor gyorsan szállítsa ide, mert a gyermekek türelmetlenül várják.

Az autós szívesen teljesítette a falusiak kérését, hiszen neki is volt kisfia, és ő is otthon pityergett a Mikulás késése miatt.

Az autós olyan gyorsan száguldott az Északi sark felé, hogy szinte előbb odaért, mint a gondolat.

A Mikulás házát nagy, színes táblák jelezték. Még csak eltéveszteni sem lehetett. Ezenkívül az ottani állatok is szívesen útbaigazították.

Az autós már messziről látta, hogy valami nincsen rendben a Mikulás háza tájékán. Minden nagyon csöndes volt. Máskor itt olyan nagy volt a nyüzsgés, hogy az embernek valósággal úgy kellett magának utat törni, ha a Mikulás közelébe szeretett volna jutni. Most egy árva lélek nem volt hátható a ház körül. De még csak a szarvas szán sem várakozott szépen feldíszítve a kapunál.

Mi történhetett? Miért ez a nagy csend? – kérdezte magától az autós. Óvatosan a ház közelébe lopózott, és belesett a jégvirágos ablakon.

Eleinte nem sokat látott, de amint szemei megszokták a kandalló tűzétől megvilágított szoba fényeit, a meglepetéstől majdnem leült a hóba. Odabent a Mikulás békésen aludt az ágyában.

─ Talán csak nem betegedett meg? – kérdezte rémülten az autós. – Egy Mikulás sohasem lehet beteg. Ki hallott már beteg Mikulásról? Itt valami nincsen rendben.

Halkan és finoman megkocogtatta az ablak üvegét. Mikulás még csak a füle botját sem mozdította. Ekkor kicsit erősebben megverte az ablakot, de még erre sem történt semmi. Mikulás úgy aludt, mint a bunda. Se látott, se hallott. Végül az autós teljes erejével bekopogott. Amikor ezt a Mikulás meghallotta, úgy kiugrott az ágyból, mintha ott sem lett volna.

─ Mi az? Mi történt? – kérdezte rémülten. – Ég a ház? Leszakadt az ég?

─ Mikulás bácsi, – mondta az autós – várják a gyermekek. Siessen, jöjjön! Bizonyára elaludt, és lekéste az indulást.

─ Azt a teremburáját! – kapott a fejéhez a Mikulás. – Ez az átkozott vekker, megint nem csörgött. Ideje lenne már kicserélni egy digitális ébresztőórára. Jaj, Istenem! Mit szólnak most a gyermekek? Nem is tudom, mitévő legyek?

─ Én tudom – mondta az autós. – Ez alkalommal most nem szarvas szánnal megy a gyerekekhez, hanem autóval. Öltözzön gyorsan, s hozza az ajándékokat!

─ Igazán megtennéd? Olyan ismerős vagy nekem. Ugye te vagy Peti az a kisfiú, aki sok – sok évvel ezelőtt egy versenyautót kért tőlem. Még a színére is emlékszem. Piros volt.

─ Igen kedves Mikulás bácsi, én voltam és most egy ilyen piros versenyautóval fogom elszállítani a gyermekekhez.

─ Nagyon köszönöm, Peti – hálálkodott a Mikulás. – Siessünk, menjünk, hogy a gyermekek ne hiába várjanak!

Mikulás gyorsan magára kapta a ruháját, beleugrott a meleg, vastag csizmájába, és már loholt is az autós után, aki nem sokat teketóriázott, indulni akart, de a Mikulás felkiáltott:

─ Hol vannak a krampuszok? Nélkülük nem indulhatunk el.

Nagy nehezen, lustán a krampuszok is előszédelegtek a vackukból, és most már valóban indulhattak a gyermekekhez.

Az autós rálépett a gázpedálra és olyan gyorsan mentek, hogy szinte az autó kerekei nem is érintették az utat. A nagy száguldásban még egy repülőt is leelőztek.

Csak akkor lett baj a gyorshajtásból, amikor már majdnem megérkeztek. Az egyik város szélén megállította őket egy rendőr.

─ Jó estét kívánok! Kérem a jogosítványt és az iratokat. Túl gyorsan hajtottak. Meg kell, hogy büntessem önöket. Nem tartották be a megengedett sebességet.  Mivel tudják megindokolni ezt a nagy sietséget?

─ Kedves biztos úr, – kezdte az autós – igen fontos személyiséget szállítok. Nagyon fontos lenne, ha időben megérkezne a gyerekekhez.

Ekkor a rendőr a homlokára csapott, és elszégyellte magát.

─ Ezer bocsánat, talán csak nem maga a Mikulás az utasa?

─ De bizony az. Szegény Mikulás elaludt, és ha nem sietünk, akkor az idén a gyermekek ajándék nélkül maradnak.

A rendőr kicsit elgondolkodott és megértően mondta:

─ Az mégsem lehet, hogy a gyermekekhez ma ne jöjjön a Mikulás. Egyszer én is voltam kisgyerek és mindig türelmetlenül vártam ezt a napot.

A rendőr azonnal beült az autójába, bekapcsolta a szirénáját, és villogva, szirénázva vezette őket városokon, falvakon keresztül.

Volt nagy ujjongás, amikor a Mikulás kiszállt az autóból. Minden gyermek szeme felragyogott, de még a felnőttek is boldogok voltak, mert idén is megérkezett a Mikulás, igaz egy kicsit megkésve.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Angyalok éneke

 

 

Valamikor nagyon régen, amikor még nagypapám is aprócska gyermek volt, falujukban élt egy szegény család. Olyan szegények voltak, hogy még az éhenkórász egerek is messze elkerülték a házukat.

Üres volt a kamra. Konyhában a tűzhelyen ritkán főtt ennivaló. Nyáron még csak valahogy éldegéltek. Mezőn szedtek sóskát, az erdőben meg találtak különböző erdei gyümölcsöket.

Ebben az évszakban a férfi néha – néha kapott valamilyen munkát az uraságnál, amiért kevéske pénzmag került a zsebébe. De bizony ez nem volt elegendő, hogy eltegyenek belőle télire.

Ha beköszöntött a zimankó, sokszor napokig nem került étel az asztalra.

A felesége még csak valahogy tűrte a koplalást, de volt kicsi fiúcskájuk Janika, aki úgy ordított, ha üres volt a hasa, mint a fába szorult féreg.

–  Kicsikém, bírd ki legalább holnapig! – csitítgatta édesanyja az ölében bömbölő gyermeket. – Meglásd, holnap édesapád talál valami munkát, és tudunk venni ennivalót.

Szerencsére mindig valamelyik jó szomszéd megszánta a szegény családot, és átküldték nekik az ebédről megmaradt ennivalót. Máskülönben ezt a disznókkal etették volna meg.

Így némi haladékot nyertek, és Janika is jóllakottan álomra hajthatta fejecskéjét. Édesapja és édesanyja is megnyugodott, hogy legalább a mai napot átvészelték. Igaz nem tudták, mi fog történi holnap.

Holnap minden kezdődik elölről, s ennek sohasem lesz vége.

Janika szülei szinte egy szemhunyást sem aludtak éjjel. Csak szomorúan forgolódtak az ágyban, és nagyokat sóhajtoztak:

–  Mi lesz velünk? Egész télen a szomszédok nem etethetnek bennünket. Hamarosan itt a karácsony. Milyen ünnep lesz ajándék nélkül?

A kisfiú meghallotta szüleik keservét, és reggel felébredve, mondta édesanyjának:

–  Édesanyám, elmegyek a királyhoz, és elpanaszolom őfelségének, milyen rosszul élünk.

–  Jaj, fiacskám, ne tedd ezt! Rossz ember a király, még megharagszik, és mindnyájunkat becsukat a vár legsötétebb tömlöcébe. Maradj csak nyugton, majd csak lesz valahogy.

Az asszony még be sem fejezte, az ember mérgesen rászólt a fiára:

–  Mindjárt megmondom te hová mész. Mit gondolsz, ha én nem tudok munkát szerezni, akkor éppen neked sikerül? Az őrt álló katona be sem enged a várba, nemhogy panaszkodni tudnál a királynak.

Ezzel azt hitték, sikerül lebeszélni Janikát, és fiúk nyugton marad. Hiába hitték ezt, amikor nem figyeltek rá a fiúcska észrevétlenül eltűnt a házból.

Keresték mindenhol, bent a házban, kint a kertben. Még a pincébe is benéztek, sőt az anyja a padláson is körülnézett, de Janikát nem találta sehol.

Lett nagy riadalom a házban. A nő a férjét okolta fia eltűnéséért, amiért az olyan mérgesen beszélt vele.

–  Nem kellett volna olyan durván szólni hozzá – pityeredett el a nő. – Kend miatt hagyott el bennünket Janika. Most, hol keressük? Talán soha többé nem kerül elő.

Aznap hatalmas hóvihar tört ki. Akkora szél volt, hogy majdnem leröpült a házacska teteje. Ennek ellenére a szomszédokkal együtt szinte már reménytelenül keresték a kisfiút.

Bejárták a környék összes helyét, ahová Janika eljuthatott volna ebben a cudar időben. A házukhoz közel volt egy tó. Ott is szemlélődtek, hátha odacsöppent. Mindenki jól tudta ez lenne a legrosszabb, mert ha a kisfiú a jégre téved, és az beszakad, akkor tavaszig, a jég elolvadásáig a tó magába rejti kicsi testét.

Csak annyi reményük maradt, hogy semmi olyan jelt nem találtak, ami arra utalhatott volna, hogy Janika alatt beszakadt a jég.

Édesanyja sírt, az égiekhez imádkozott, kérte a Jóistent, hogy ne történjem tragédia.

Janika, mint ahogy mondta szüleinek elindult a királyhoz. Igazából maga sem tudta, hol van a király vára. Szerencséjére jött egy nagy színes tollú madár, felkapta a kisfiút, és egyenesen a király várához röpítette.

–  Be nem mehetek veled – mondta a színes tollú madár. – Neked kell valahogy bejutnod a várba. De figyelmeztetlek a király nagyon gonosz, és rossz ember. Ha rosszul felelsz kérdéseire, fejedet veszi.

–  Nem félek tőle – válaszolta magabiztosan Janika, és elindult, hogy bemenjen a várba.

Az őr megállította.

–  Hová, hová, fiúcska?

–  Szeretnék beszélni a királlyal. El akarom mondani őfelségének, milyen nyomorúságosan élünk.

–  Helyedben én messze elkerülném ezt a várat – mondta jó indulatúan az őr. – Királyunk szívét nem lehet ilyennel meglágyítani. Tudd meg nemrég temette el egyetlen leánykáját, és az óta senkit sem tűr meg maga körül. Neked is csak bajod eshet, ha elébe járulsz.

Janikát nem lehetett lebeszélni.

–  Én figyelmeztettelek, de engemet ne okolj, ha bajod esik – mondta az őr, és szélesre tárta a fiúcska előtt a kaput.

A király az aranytrónján ült, és szomorkodott. Észre sem vette, hogy Janika belépett.

–  Jó napot kívánok, fenséges királyom! – köszönt illően.

Az óriási trónteremben elveszett a fiúcska hangja. A király meg sem hallotta, csak ült búskomoran, és mintha a szemeiből könny hullott volna.

Janika hosszasan nézte, és azt gondolta magában, talán nem is gonosz és rossz ember. Kislányát siratja, s ezért nem akar alattvalóival találkozni. Ezért terjed el róla ezek a szörnyűséges dolgok.

–  Jó napot kívánok, fenséges királyom! – mondta most már hangosabban. – Ugye leánykája miatt búslakodik?

Erre a király felkapta a fejét és szomorúan mondta:

–  Igen. De, ki vagy te? És mit akarsz itt?

–  Janika vagyok, és szüleim bánata miatt járultam fenséges királyom trónja elé. Nagyon kérem fenséges királyomat, segítsen drága szüleimen, hogy ne legyenek bánatosak.

–  Ej, fiam, mit tudsz te a bánatról? – emelte könnyes szemeit a király Janikára. – Nekik legalább ott vagy te. Mit nem adnék, ha visszakaphatnám kicsinyke lányomat, de visszavette tőlem az Úristen.

Janika szinte meg sem várta, hogy a király befejezze a mondatát, felkiáltott:

–  Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, elmegyek az Úristenhez, és visszakönyörgöm a kislányát.

–  Fiam, megtennéd ezt igazán – mosolyodott el bizakodóan a király. – Ha ezt megteszed, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, drágakövet, amennyit csak akarsz.

–  Nem kell nekünk sok, csak annyi, amiből jól élhetek szüleimmel – mondta Janika, és elindult az Úristenhez.

Felült a vár előtt várakozó színes tollú madár hátára, s megparancsolta neki, hogy azonnal repüljenek az égbe.

Sokáig repültek megállás nélkül, amire megérkeztek a mennyországba. Ott már várta őket az Úristen.

–  Janika, hallottam a bátorságodról és tudom, milyen nemes lelkű vagy. Nem is kell semmit mondanod, visszaviheted a királykisasszonyt édesapjának. Tudod, csak azt sajnálom, hogy többé nem hallhatom csodaszép hangját és zenéjét. Neki volt a legszebb hangja az angyalok kórusában.

–  Ezért ne tessék szomorkodni, kedves Úristen! Ígérem, visszaérkezve a földre, minden karácsony éjjelén olyan hangosan fogunk énekelni a királykisasszonnyal, hogy felhallatszik majd az égig.

Úristen megcirógatta Janika kobakját, és Arkangyallal üzent, hogy a királykisasszony Janikával visszamehet a földre az édesapjához.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki boldogan ölelgette a fiúcskát. A király csókjaival halmozta el kislányát, s ne győzött hálálkodni. Végül pedig Janikához fordulva mondta:

–  Még ma a várba hozatom szüleidet, és itt fogtok élni velünk minden jóban és gazdagságban.

A fiúcska tiltakozni akart, s azt mondta, elég lesz, ha csak egy kicsit is jobban fognak élni a jövőben, kerül ennivaló minden nap az asztalukra.

A király ezt meg sem hallotta, azonnal a leggyorsabb aranyhintójával a várba hozatta a szüleit és egy olyan pazar lakosztály rendeztetett be számukra, hogy amikor meglátták, majdnem elájultak a csodálkozástól.

Többé nem kellett éhezniük. Asztalukon mindig volt elegendő ennivaló.

Amikor megérkeztek a szülők, éppen karácsony estéje volt. Janika nem is kaphatott volna ennél szebb karácsonyi ajándékot.

Nehogy azt higgyétek, hogy megfeledkezett az Úristennek tett ígéretéről. A királykisasszonnyal kiálltak a vár legmagasabb fokára, és olyan szépen énekeltek, hogy amikor Úristen meghallotta, könnyes lett a szeme.

Ezzel még nem ért véget a mesém. Tudnotok kell, amint a két gyermek felcseperedett, egymásba szeretett, amelynek az lett a vége, hogy olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy mulatozásuk felhallatszott az égig.

Úristen egy felhőn ülve nézte őket, és sok boldogságot kívánt az ifjú párnak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Vakarék királyfi

 

Volt egyszer egy öreg király és volt neki egy felesége. Az országban mindenki nagyon szerette, mert igazságos, jó király volt. Csak egy bánat nyomta a lelkét. Nem volt gyermeke, aki folytathatta volna a királyi mesterséget. Búsultak is ezért reggeltől estig és estétől reggelig. Hiába volt mindenféle praktika, jó tanács nem született gyermekük.

Egyik nap egy ráncos, vén anyóka tévedt a várba és meglátta a szomorkodó királyi párt. Egy kis gondolkodás után ezt javasolta a királynak:

 –   Fenséges királyom, ha nem sértem meg kegyedet és feleségét, azt javaslom, ha gyermeket szeretnének, akkor a feleségével süttessen saját kezűleg egy cipót. Mindent csináljon úgy, mint a faluban lévő asszonyok! Ha csak valamit is elront, soha életükben nem lesz gyermekük.

A király és a felesége nagyon furcsállta, amit az öregasszony mondott. De annyira vágytak egy kicsi gyermekre, hogy még ezt is megpróbálták. Igaz a király felesége még sohasem sütött kenyeret. Kénytelen volt először megtanulni a falu asszonyaitól a kenyérsütést.

A fehérnépek meg is mosolyogták a király feleségét. Kezdetben olyan kétbalkezes volt, hogy tán még egy aprócska gyermek is ügyesebben tudta dagasztani a teknőben a cipónak valót. Sehogy sem állt kezére a munka. A feje búbjáig lisztes és ragacsos volt.

Végül aztán, valahogy csak megdagasztotta cipót és formába rakta, de akárhogy is gyömöszölte egy kevés mindig kicsordult belőle.

A tanítója azt javasolta neki, ezt a kis darabot csak úgy süsse meg jó lesz vakaréknak, amit majd odaadnak egy koldusnak.

A királyné berakta a megkelt kenyeret és a vakarékot a forró kemencébe és türelmetlenül várta, hogy, mi fog kisülni.

Telt – múlt az idő és egyszer csak elkészült a finom cipó. Már messziről lehetett évezni az illatát. Még a várban is a király bele leszagolt a levegőbe és elégedetten dörzsölte a tenyerét.

 –  Nemsokára fiam lesz – mondogatta a jelenlevőknek.  –   Lesz majd ifjú királya országunknak.

Mindenki nagyon várta a kis trónörökös érkezését.

Ellenben a kemencénél a királyné szomorúan konstatálta, hiába dagasztotta szorgalmasan a kenyérnek valót, állt hosszú ideig a forró kemence mellett, még sem lesz gyermeke. Bizonyára valamit elrontott és most már magtalanul kell leélniük a hátra levő életüket.

Az asszonyok vigasztalni próbálták, de nem sok sikerrel:

 –  Ne búslakodjon fenséges királyné! Majd csak lesz valahogyan. Úgy még nem volt, hogy ne lett volna. Nézze a jobbik oldalát, saját kezűleg sütött egy szép cipót. Majd a várban megeszik a királyi fenséggel. Legalább nem dolgozott hiába,

De ez nem vigasztalta meg, sőt még szomorúbb lett. Könnyes szemmel elindult haza kötényében a cipóval.

 –  Jaj, fenséges királyné, ezt a vakarékot itt ne hagyja!  – szólt utána az egyik asszony.  –   Adja oda egy koldusnak! Mi is így szoktuk csinálni.

A királyné eltette a vakarékot és visszament férjéhez a várba, aki már messziről látta, hogy baj van és lóhalálában sietett a felesége elé.

 –  Édes uram, királyi fenségem, nem lehet nekünk gyermekünk. Nem mondott igazat a vénasszony. Pedig hidd el annyira igyekeztem, mindent úgy csináltam, mint a többi asszony. Ver bennünket az Isten. Nem tudom, mi lehet a mi nagy bűnünk – lamentált keserűen a királyné.

Mire a király mérgesen ráripakodott.

 –  Hallgass, te asszony! Elég legyen a siránkozásból! Hiszen a kötényedben egy fiúcska gügyürög.

A királyné kíváncsian szétnyitotta a kötényét és meglepődve látta, hogy a vakarék helyén egy aranyos baba rúg kapálózott, mint egy lovacska.

Ennél nagyobb boldogság nem is kellett a királynak. Olyan boldog volt, mint még soha. Legszívesebben örömében felugrott volna az égig, de hát mégis csak ő a király és így viselkedni az ország emberének nem illik.

Azonnal rohantak vissza a várba, hogy köszönetet mondjanak a vénasszonynak. Felforgatták az egész várat, de sehol sem találták. Eltűnt, mintha ott sem lett volna. Pedig a király elhatározta a vár felé menet, hogy jótevőjüknek berendeznek egy kényelmes szobácskát és élete végéig úrimód élheti életét és semmiben sem lesz szűkében.

Senki sem tudta, hová ment. Még csak el sem búcsúzott.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az életnek menni kell tovább. Főleg, ha egy szépséges királyfiról van szó.

Évek múltával a vakarékból lett királyfi felcseperedett és, amikor betöltötte a húszadik életévét édesapja átadta neki a koronát és ettől kezdve ő uralkodott az országban. Szüleik meg boldogok éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

 

Gesztenyefiúcskák

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy kicsinyke faluban élt egy szegény ember a feleségével. Nagyon szegények voltak. Még az egerek is elkerülték kamrájukat, mert abban bizony egy árva morzsa sem volt. Akkor meg minek cincogjanak ott? Inkább átmentek a gazdag szomszédhoz, kinél urasan elélhettek életük végéig, ha csak a macska meg nem ette őket.

A gazdag ember lenézte a szegény szomszédját, sőt még ki is nevette a szegénységüket.

–  Ilyen szegény embereket sem hordott hátán a földgolyó, mint kendek. Még egy pöttöm gyerekre se telik nekik – csúfolódott kiülve a tornácra, amely éppen a szegény ember házára nézett.

Való igaz nem csak szegények voltak, de még a gólya is elkerülte a házuk környékét. Legnagyobb bánatukra nem született gyermekük. A felesége sírt is ezért sokat. Szemei állandóan könnyesek voltak.

Egyik szeptemberi nap a szegény ember hazafelé jövet az erdőből az útja gesztenyefák mellett vezetett el. A fák éppen hullatták a termésüket, a szép, nagy, barna gesztenyéket. Annyi volt az úton, hogy alig tudott menni tőlük. A szegény ember gondolt egyet, és a tarisznyájába pár gesztenyét belerakott. Igazából nem tudta, mit kezd majd velük.

Mindenesetre hazavitte, és otthon kirakta az asztalra. Szeptemberben már korán sötétedett. Lefeküdni még nem akart, hogy elüsse az időt, kis emberkéket készített a gesztenyékből. Faágak segítségével kezeket és lábakat ügyeskedett nekik.

Legalább egy fél tucat gesztenyeemberke készült el a hozott gesztenyékből az este folyamán. Sorba állította azokat az asztalon, és ábrándozva nézte a művét. A felesége meg is jegyezte:

–  Nincs jobb dolga, mint gesztenyeemberkéket fabrikálni? Még meglátja a szomszéd, és bolondnak nézi, hogy ilyen gyerekes dolgokkal bíbelődik.

A gesztenyeemberkék között volt egy kicsinyke figura. Olyan volt, mintha a gyerekük lett volna. Amikor a szegény ember felesége lenézően beszélt az asztalon sorakozó teremtményekről, egyszer csak a kicsi gesztenyefiúcska megszólalt:

–  Senki ne merje leszólni édesapámat, mert velem gyűlik meg a baja!

Eleinte azt hitték, hogy csak a kinti őszi szél tréfálkozik velük, de amikorra másodszorra is hallották nagyon megijedtek, és remegve kérdezték:

–  Ki szólt hozzánk?

–  Ki szólt volna, édesapám, édesanyám, mint kendeknek a gyermekük – mondta vidáman a gesztenyefiúcska, és ezzel közelebb ment hozzájuk az asztalon.

A szegény ember és felesége nem akart hinni a szemének és a fülének. Nem lehet igaz, hogy a gesztenyefiúcska tud beszélni. Ilyet még nem pipált a világ.

–  Minek szólítottál te minket? – kérdezte a szegény ember.

–  Édesapámnak és édesanyámnak. Én vagyok kendeknek a gyermekük. Tán, nem értem sóhajtoztak minden nap.

Lett nagy öröm a háznál. Most már nekik is van gyermekük. Igaz gesztenyefiúcska, de mégis csak az övék.

Az asszony mindjárt egy szép, takaros ruhát, vart fiának. Másnap a csizmadiával készíttettek egy pár csizmácskát. A faluban villámgyorsan híre ment, hogy a szegény embernek és feleségének fiúcskája lett, és már ők sem magtalanok.

Csak a gazdag szomszédot zavarta ez a boldog esemény, és nem bírta megállni, hogy át ne kiáltson a szegény embernek.

–  Jó, jó, ha már kendnek is van fia, szomszéd, de mit kezd ezzel a nyápic gyerekkel, hiszen még egy falevelet sem tud felemelni. Hogyan segít majd kendnek a szántásban, vetésben és a betakarításban?

Ezen a szegény ember is elgondolkodott. Igaz, hogy egy fiacskája, de ha ő majd megöregszik, hogyan fogja meg az eke szarvát. Egyáltalán, hogyan tud majd segíteni neki?

Bement a házba, és szomorúan leült a lócára. Ott sírdogált magában. Meglátta ezt a gesztenyefiúcska és így szólt édesapjához:

–  Édesapám, miért lógatja az orrát?

Először apja nem akarta elmondani, mit mondott neki gúnyolódva a gazdag szomszéd, de a fia unszolására kitárulkozott.

–  Édesapám, ezért itatja az egereket? – mondta hegykén a fiúcska. – Még ma azonnal menjen át a szomszédhoz, kössön vele fogadást, hogy holnap felszántom, bevetem, és be is takarítom az összes földjét. Ha estére mindezt teljesítem, akkor édesapámé lehet a gazdag ember háza és összes vagyona. Ha nem, akkor megkapja a mi házunkat.

Megijedt a szegény ember, hogy fiacskája meghibbant. Ilyeneket egy ép eszű gyerek nem mond. Hogyan tudná mindezt egy nap alatt megcsinálni? De annyira szerette a fiát, hogy teljesítette a kérését.

Megörült a gazdag szomszéd. Már régóta vágyott megszerezni a szegény ember házacskáját, se vidáman elfogadta az ajánlatot.

Másnap a gesztenyefiúcska már talpon volt a kakas kukorékolása előtt. Befogta a kölcsönkapott ökröket és nekiállt felszántani a gazdag szomszéd hatalmas birtokát. Máskor kilencvenkilenc napszámos nem bírt vele egy hétig se, de most a fiácska már végzett is, mire a napsugarak megcirógatták a házak oldalait.

Ilyen gyorsan ment a vetés is, vagy talán még gyorsabban is végzett vele. Még nem volt dél, s a kalászok már nőttek is szaporán. Még napnyugta előtt a fiúcska el is kezdhette az aratást. Amire a tyúkok nyugovóra tértek a termés mind a gazdag szomszéd udvarán volt.

Mérges is volt ezért a szomszéd. Sehogy sem értette a gesztenyefiúcska, miképpen tudta végez vinni mindezt. Dúlt, fúlt, nem akarta odaadni a házát és minden vagyonát. Össze – vissza, beszélt, ígérgetett. Húzta az időt, hogy azalatt kitaláljon valamit, és kibújjon a fogadás alól. Semmi nem jutott az eszébe. Végül a felesége a fülébe súgta:

­–  Hívd át a fiúcskát azzal a fortéllyal, hogy szeretnél elbúcsúzni tőle, és átadjuk neki a házunkat. Amikor itt lesz, megfogjuk, és bezárjuk a pincébe, ahonnét soha nem engedjük ki. Szüleinek majd azt mondjuk elment világgá, a gesztenyefiúcskák már csak ilyenek. A faluban mindenki nekünk fog hinni, nem pedig a szegény szomszédjainknak. Ha mégis keresnék a gyermeküket, erre is gondoltam. Nézd, készítettem én is egy gesztenyefiúcskát! Éppen olyan, mint a szomszédé – a ravasz szomszédasszony a kötényéből előhúzott egy gesztenyefiúcskát és az asztalra tette.

Nagyon jó ötletnek tűnt a gazdag szomszéd feleségének a tanácsa, és már előre dörzsölték a kezüket, hogy megszabadulnak a gesztenyefiúcskától.

Áthívták a gesztenyefiúcskát, hogy elbúcsúzzanak tőle. Bevezették a konyhába. Itt akarták tervüket véghezvinni. A férfi már készült, hogy egy köcsöggel rabul ejtse a vendéget, amikor az asztal felől, ahová tették a másik gesztenyefiúcskát hangosan kiabálni kezdett:

–  Vigyáz, testvérkém! A gaz szomszéd el akar kapni,és be akar zárni a pincébe, hogy soha többé ne tudjál kijönni onnét.

A gesztenyefiúnak sem kellett több, megragadta a konyha sarkában lévő sodrófát, és teljes erejével püfölni kezdte a férfit és a nőt. Az asztalon lévő gesztenyefiúcska leugrott az asztalról. Ő is keresett villámgyorsan valami ütleget, és testvérével világgá kergették a gazdag embert és feleségét.

Amikor azok már olyan messze voltak, hogy nem tudtak volna visszatérni, meg szégyellték is volna magukat a falusiak előtt, a két gesztenyefiúcska hazaszaladt szüleihez. Boldogan elkurjantották magukat:

–  Megjöttünk édesapám, édesanyám.

Így a szegény embernek és feleségének most már nem csak egy gyermeke lett, hanem kettő. A szüleik nem győztek csodálkozni, hogy a Jóisten ilyen rendes, szorgalmas, dolgos gyermekeket adott nekik.

Egy csapásra vége lett a szegénységüknek, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Varázsvessző

Egyszer élt egy szegény ember és volt neki egy fia. A felesége régen meghalt, és így egyedül nevelte a gyereket.

A szegény ember eljárt napszámba, hogy kerüljön mindennap ennivaló az asztalra és tudjon szép ruhát adni a fiára. Míg a férfi valamelyik uraságnál dolgozott a fiú csavargott a határban. Bejárta a környék erdeit és mezeit. Minden fát, bokrot ismert. Az erdőben tudta, hol melyik fán, milyen madár fészkel. Még a kicsi nyúlt is kileste, hogy hová tér este nyugovóra.

Nyáron nagyon jó dolga volt a gyereknek, az erdő, mező ellátta minden finomsággal. Gyakran még apjának is vitt vadkörtét az erdőből. Ilyenkor este megeszegették azt, és elmesélték egymásnak, merre jártak.

A fiú apja, amikor látta, hogy a gyereke elég erős, elhatározta, hogy magával viszi dolgozni. Ketten csak több pénzt tudnak keresni, mint egyedül.

– Fiam – mondta neki – holnap jössz velem dolgozni az urasághoz. Fát kell neki vágni télire. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy elbírd a fejszét.

A gyerek meghallván, hogy apja mire készül, mérgesen kifakadt:

– Édesapám, én senkinek sem leszek, a szolgálja. Az uraság, ha nem akar fázni télen, akkor vágjon magának fát!

Ez nagyon feldühítette az apját és hozzálépett, hogy lekeverjen neki egy nyaklevest. De a fiú elugrott, és kiszaladt a házból. Az udvarról kiabált befelé:

– Addig engem nem fog látni, amíg uraság nem lesz belőlem.

A férfi azt hitte, hogy fia meghibbant és utána ment az udvarra, és a fülénél fogva akarta becibálni. Azt hitte így móresre tudja tanítani. De amire kiért a fiú már árkon, bokron túl volt. Úgy elszaladt, mint a nyúl. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna utolérni.

Egy kicsit bánkódott fia miatt, de végül belátta, hátha így jobb lesz mindkettőjüknek. Nem nagyon hitte, hogy fiából gazdag ember lesz. Hogyan is lehetne, amikor nem ért semmihez. Egész nap csak az erdőt, mezőt járta.

Most is, hogy elszaladt apjától az útja a közeli erdőbe vezetett. Úgy gondolta, hogy az egyik nagy tölgy odvában reggelig meghúzhatja magát és az első napsugarak cirógatásakor majd eldönti, merre fog menni.

El is indult, hogy megkeresse a nagy tölgyet. Tudta jól, hol van az erdőben, hiszen már sokszor lelt benne oltalmat, amikor rászakadt az ég és nem volt ideje hazafutni.

Már majdnem megérkezett, amikor a kis erdei úton megpillantott egy furcsa vesszőt. Egészen más volt, mint az erdőben található ág vagy gally. Nem volt sem hosszú, sem nem rövid, sem nem egyenes, sem nem görbe volt. Olyan volt, mintha valaki szántszándékkal tette volna le az útra.

Talán máskor érdeklődés nélkül átlépett volna rajta, de most valami arra késztette, hogy felvegye a száraz falevelek közül.

– Majd csak jó lesz valamire – gondolta. –  Ha másra nem is, legalább elűzöm vele a hátamról a legyeket, holnap, amikor elindulok a nagyvilágba szerencsét próbálni.

Ahogy ott a kezében tartotta a vesszőt, suhogtatni kezdett vele a levegőbe.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta hirtelen.

Először még azt hitte, hogy az esti szél tréfál vele, vagy valamelyik madár csúfolkodik valamelyik fa magas ágán.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta újból.

Ennek már fele sem tréfa – gondolta és egy kicsit megijedt.

– Ki szólt hozzám? – kérdezte.

– Én, a vessző, amit előbb találtál az úton. Aki háromszor megsuhogtat, annak minden kérését teljesítem. Nos, mit parancsolsz, édes gazdám? Kérhetsz tőlem akármit.

A fiú gondolta kipróbálja, hogy tényleg igaz– e, amit a vessző mondott.

– Hozzál nekem bőséges vacsorát! Olyan éhes vagyok, mint a farkas – parancsolta a vesszőnek.

Nem tellett bele egy pillanat a fiú előtt egy hatalmas asztal lett telis teli finomabbnál finomabb enni és innivalókkal. Talán még maga a király sem kap bőségesebb vacsorát.

Elállt a fiú szeme, szája, de már nagyon éhes volt, ezért nekiállt falni. Egymás után tűntette el a bendőjében a nagy libacombokat, de az asztalon lévő étkekből alig hiányzott valami, amikor haramiák jelentek meg a fák között.

Nagyon elcsodálkoztak meglátván azt a sok ennivalót, mindjárt azt gondolták a legényke maga az ördög unokája. Félve közelítettek a roskadásig megrakott asztalhoz és illően köszöntötték:

– Jó estét, nagyságos úr!

– Hozott isten bennetek! – válaszolva, de fel sem nézve rájuk, mert éppen egy hatalmas sonkadarabot gyömöszölt le a torkán.

A haramiák vezére nem volt ostoba ember. Amint meghallotta, hogy a fiú Istent emleget, azonnal kitalálta, nem lehet az ördög unokája, hiszen e két földöntúli lény ősi ellenség.

Ezek után mérgesen a fiú elé állt és ráparancsolt:

– Azonnal add át embereimnek ezt a sok ételt, italt! Ha ellenkezni mersz, akkor halál fia vagy!

A fiú már úgyis degeszre ette magát és hagyta, hogy a haramiák egymással versenyezve kapkodják fel az asztalról az enni és innivalót.

Egy – kettőre el is pusztították, ami rajta volt. Még egy morzsa annyi sem maradt ott, de a haramiák éhsége nem múlt el. Hiába volt megrakva az asztal, amikor sok volt az éhes száj.

– Megparancsolom, szerezz még ennivalót az embereimnek. Ha egy fertály órán belül újból nem lesz teli ez a asztal leválasztom fejedet a nyakadról.

A fiú nem ijedt meg, csak attól tartott, ha előveszi a varázsvesszőt és megkéri, hogy újból rakja teli az asztalt, a haramiák látván a csodát vérszemet kapnak. Még a végén elveszik tőle, és oda a szerencse.

Az idő vészesen múlott és már nem lehetett sokáig húzni az időt. Tenni kellett valamit.

Végül, amikor a haramiák vezére már nézegette a kardját, hogy lecsapja vele a fiú nyakát, a legényke kisütött valamit.

Előhúzta a vesszőt a gatyájából, ahová rejtette és háromszor megsuhintotta.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a vessző.

– Változtasd kősziklákká a haramiákat!

Még mielőtt azok tenni tudtak volna valamit kővé váltak és a mai napig ott állnak mozdulatlanul a fák között.

A fiú megszabadult a rossz emberektől, sőt még a környék lakóit is megmentette a mindennapos rablásoktól, és a népek sanyargatásától. Ideje volt most már valóban nyugovóra térni, mert ki tudja holnap még mi áll előtte.

Így is volt. A következő nap hosszas gyaloglás után megérkezett a király várához, amely egy magas hegy tetején állt. Olyan magas volt a hegy, hogy oda tán még egy madár sem tudott felrepülni. Pedig a fiú vágyat érzett, hogy meglátogassa a királyt. Úgy okoskodott, hogy minden rendes királynak van eladósorban lévő leánykája. Ha már meglátogatja a királyi fenséget, akkor megkéri a lánya kezét is.

Csak most az volt a kérdés, hogyan jut fel a várba? Nem kellett sokáig törnie a fejét. Egy kis gondolkodás után eszébe jutott, hogy van neki egy varázsvesszője, ami már kétszer segített neki.

Újból előhúzta a gatyájából és megsuhintotta háromszor.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Vigyél fel ennek a magas hegy tetejébe a várba! Szeretném tiszteletemet tenni a királynál.

– Felvihetlek – mondta a vessző –, de tudd meg a vár kapuját egy boszorka vigyázza, és ellene még én sem tudok tenni semmit. Ha be akarsz jutni, akkor neked kell túljárni a boszorka eszén.

Ennek ellenére a fiú nem mondott le a tervéről. Felvitette magát a vár kapujáig, ahol valóban egy rusnya, vénséges boszorka fogadta.

– Mit akarsz, legényke? – förmedt rá az öregasszony.

– Be akarok menni öreganyám, hogy tiszteletemet tegyem a királynál, és feleségül vegyem leánykáját.

– Ide bizony te nem mész be, még ha száz életed is lenne. Hord el magad vagy varanggyá varázsollak!

– Nem úgy van ám, öreganyám – szájalt vissza a fiú. –  Ha nem tudná, én egy herceg vagyok.

– Ezt akárki mondhatná. Mivel tudod bizonyítani?

– Innen három macskaugrásra van a palotám. Ha nem hiszi, menjen el oda és győződjék meg saját szemével.

– Na, erre kíváncsi vagyok. Tüstént megyek és megnézem, de addig innen el ne mozdulj, mert akkor jaj neked!

– Menjen csak nyugodtan, és kiáltson egy nagyot, ha megleli a palotámat!

A boszorka alig tűnt el, a fiú suhintott háromszor a vesszővel.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – hallotta az ismerős hangot.

– Mire a boszorka három macskaugrást megy, legyen ott egy szép palota és az öregasszonyt meg varázsold el kecskévé. Azt szeretném, hogy amikor viszem a királykisasszonyt, a kecske mekegjen a kapu előtt minket üdvözölve.

A fiú dehogy várta meg, hogy a boszorka visszaérjen. Hiszen erre képtelen is lett volna, mint kecske. Szépen besétált a várba egyenesen a király elé.

– Jó napot, fenséges királyom! – üdvözölte a királyt illően. –  Jöttem, hogy feleségül vegyem a leánykáját. A kicsi madarak az csicseregték, hogy eladósorba került.

– Isten hozott! – mérte végig a király a legényt. Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött ezen a merész kijelentésen. –  Úgy, feleségül akarod venni egyetlen leánykámat. Tudd meg, akármilyen jöttmentnek nem adom a kezét! Csak is herceg lehet a kérő.

– Az vagyok én – húzta ki büszkén magát a fiú.

– Még sohasem hallottam rólad.

– Ha nem hisz nekem, fenséges királyom, akkor szalajtsa el egyik katonáját három macskaugrásra és ahol egy kecske mekeg egy palota előtt ott lakom. De addig, fenséges királyom, harapnék valamit, mert a hosszú út alatt igen csak megéheztem.

A király mindjárt intézkedett. Katonát küldött megbizonyosodni, hogy a fiú igazat mondott– e. Ő is éhes volt már és ezért üzent a szakácsnak készítsen valami ennivalót, de ízibe. Nem szeretné, ha vendége éhezne a várában.

Nem tellett bele sok idő jött is rohanva tizenhárom szakácsinas jobbnál jobb étkeket rakva az asztalra.

Annyit ettek, hogy gyomruk majdnem kiszakadt. Az asztaltól egy ideig fel sem bírtak kelni. Úgy feszengtek ott, mint két liszteszsák.

– Degeszre ettem magamat – mondta a fiú elégedetten és megtörölte a száját egy kendővel.

– Én sem tudnék többet enni, fiam – mondta hasát simogatva a király. –  Ebben köztünk nincs is vita. Csak az a kérdés, tényleg herceg vagy– e? Ugye tudod, ha becsaptál, akkor a bakó egy nyisszantással levágja a fejed.

– Ettől nem kell tartani, fenséges királyom – mondta mosolyogva, és mivelhogy a sok étel nyomta a hasát engedett egyet a gatyája madzagján. Nem vette észre, hogy a varázsvessző kicsúszott belőle, és leesett az asztal alá.

Amint ott ejtőztek egyszer csak jött vissza a katona és ujjongva mondta:

– Fenséges királyom, még ilyen szép palotát nem láttam, mint a hercegé. Minden ezüst és arany. Még a bolond is látja, a föld nem hordott a hátán gazdagabb embert, mint a herceg. Képzelje el, még a kapuban mekegő kecske is aranyból van, és szarvát drágakövek díszítik.

– Ahogy hallom, fiam igazat beszéltél, így hát szívesen hozzád adom feleségül leánykámat. Hozományul fejébe még adok egy aranyhintót, amivel hazamehetek a palotádba, és a hintót kilencven kilenc ökrös szekér követte színültig megrakva mindenféle értékes holmival.

Hamarosan megtartották a lakodalmat. A fiú meghívta édesapját is, aki igen csak elcsodálkozott látván fia szerencséjét. Többször is megcsípte magát. Nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet.

A vigadalom három éjjel, három nap tartott. Mindenki annyit táncolhatott, amennyit csak bírt.

Amikor eljött a búcsúzkodás ideje, a fiú keresni kezdte a varázsvesszőt, de sehol sem találta. Nagyon megijedt. Még csak elképzelni sem tudta, mi fog történni, ha kiderül, nem is igazi herceg. De eszébe jutott, hogy van egy szép palotája három macskaugrásra, és amikor meglátta az aranyhintót és a kilencvenkilenc ökrös szekeret, mindjárt felvidult és így okoskodott:

– Amire elfogy ez a rengeteg vagyon szakállas vénember lesz belőle. Ellenben, ha jól forgatja pénzét, még meg is duplázhatja. Nem kell mindjárt rosszra gondolni, reménykedve és bizakodva kell a jövőbe tekinteni.

Beleült szépséges feleségével az aranyhintóba és nótázva elindultak a palotája felé.

A kapuban ott mekegett a boszorkából lett kecske, mintha csak azt mondta volna:

– Jól becsaptál, te fiú.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 

Apáti Kovács Béla

 

A kíváncsi, pöttöm hópehely

 

 

Egyik délután leesett a hó. Az egész tájat hatalmas, fehér lepel takarta be. Olyan volt a falucska, mintha dunyha alatt aludna.

A hó meg csak esett, szinte megállás nélkül. A kis hópelyhek egymás után hulltak a földre. Közöttük volt egy kíváncsi pöttöm hópehely, akit nagyon érdekelt, hogyan élnek az emberek a jó, meleg, fűtött házaikban.

Ezért elhatározta, hogy meglesi őket. Sőt ha lehet, akkor bemegy a házukba is.

Testvérei hiába kérték, hogy ne tegye. A kíváncsi, pöttöm hópehely nem hallgatott rájuk. Az egyik ház ablakpárkányára szállt, és belesett.

Odabent a háziak éppen ettek és mulatoztak. Nagyon jó volt a kedvük, mert még dalra is fakadtak.

– Milyen jó lenne odabent lenni – gondolta a kíváncsi, pöttöm hópehely. – Bár csak én is velük lehetnék!

Alig, hogy ezt kimondta, valaki kinyitotta az ablakot. Bentről kellemes meleg áradt kifelé az utcára. A hópehely csak ezt várta. Gondolkodás nélkül beugrott az ablakon egyenesen a sok finomsággal megterített asztalra. Senki nem figyelt fel rá. Olyan kicsinyke volt, mintha ott sem lett volna.

Kipirult az arcocskája, s érdeklődve hallgatta, miről beszélgetnek az emberek. Az egyik asztalnál ülő magas férfi éppen az afrikai kalandos utazását mesélte az őt érdeklődve figyelő társaságnak. Olyan izgalmasan adta elő, hogy a kíváncsi, pöttöm hópehely valósággal beleélte magát az utazásba, és úgy érezte, hogy ő is forró sivatagban bolyong a végtelen homoktengeren.

– Tudjátok, – mondta a férfi – olyan távoli országokban jártam Afrikában, ahol csak hallomásból vagy képekről ismerik a havat. Ott még sohasem esett hó. Állandóan süt a Nap, és örökös a nyár.

– Milyen jó lenne egyszer elmenni abba az országba – gondolta magában a hópehely. – Milyen érdekes lehet olyan ország, ahol soha nincsen tél.

Ezek a gondolatok rabul ejtették, feltüzelték a lelkét. Egész testében melegséget érzett. Szíve hevesen dobogni kezdett. Nem vette észre, hogy mindezt a szobában lévő kályha okozta.

Váratlanul szinte egyik pillanatról a másikra gyöngeség járta át a testét. Még csak moccanni sem tudott. Érezte valami nagy baj van készülőben. Megpróbálta összeszedni a megmaradt erejét, hogy a huzat szárnyán kilibbenjen a szobából. De akkora már annyira legyöngült, hogy tehetetlenül várta, mi fog vele történni. Semmi jóra nem számított. Reményét vesztve elterült a szoba padlóján. Közben még hallotta, amint a férfi Afrikáról mesélt barátai nagy örömére.

Lassan a kíváncsi, pöttöm hópehelyből egy aprócska vízcsepp lett. Annyira kicsi volt, hogy szinte senkinek fel sem tűnt.

A kíváncsi, pöttöm hópehely megértette, a nagy álmok így válnak egy pillanat alatt semmivé, ha az ember nem gondolja végig, mi fog történni.

Nem kellett volna kíváncsinak lenni, és főleg nem úgy, hogy nem hallgatott testvérei intő szavára.

Ennek ellenére boldog is volt, mert olyat is megtudott a világról, amiről a testvérei még csak álmodni sem mertek. Megtudta léteznek olyan országok, ahol nincs tél, ahol az emberek nem ismerik a havat.

A szoba padlója beszívta a kíváncsi, pöttöm hópehelyből lett vízcseppet, és minden véget ért. Megszűnt a világ létezni, pedig odakint a hideg, sötét, téli estében a testvérei szakadatlanul érkeztek, s talán közöttük is van egy kíváncsi, pöttöm hópehely, aki többet akar tudni a világról. Még az sem érdekli, hogy ez a tudás áldozatokkal jár.

Apáti Kovács Béla

 

Eladó bajusz

 

Hol volt, hol nem volt. Egyszer nagyon régen egy kicsinyke falucskában élt egy gazda. Faluban neki volt a legnagyobb és a legszebb háza. Az istállóban legalább nyolc tehén és három megtermett bika volt. A kocsiját négy tüzes paripa húzta, ha elment a közeli városba, a hetivásárba. A disznóólban számtalan, kövér sertés röfögött, várva a böllér éles kését, hogy belőlük hurka, kolbász legyen. A házához hatalmas kert tartozott, amelyben volt mindenféle zöldség, gyümölcs.

Így gazdauramnak mindene megvolt. Semmiben sem volt hiánya. Csak egy volt a baja, nem nőtt ki a bajusza. A faluban minden férfinak volt ilyen ékessége. Ki is csúfolták miatta. Bajusztalan gazdauramnak hívták a háta mögött.

Gyakran hallotta, amint ment az utcán, hogy az emberek sugdolóznak.

–  Nézzétek, ott megy a bajusztalan gazdauram! Hogy néz ki egy férfi bajusz nélkül.

Ez nagyon bántotta. Elhatározta, hogyha a világ végére is kell mennie, akkor is lesz bajusza. Nem igaz, hogy nincs olyan csodaszer, amely kinöveszti a bajuszt. Bizonyára talál valakit, aki tud segíteni.

Befogta a négy tüzes paripáját, és elindult a városba. Azt remélte, hogy ott gyógyírt talál a bajára.

Megérkezett a város főterére. Esős idő lévén csak néhányan császkáltak. Azok is inkább csavargó kinézetű emberek voltak.

Gazdauram tanácstalanul téblábolt a kocsija mellett, csodára várva.

Nem kellett sokáig várnia. Nem telt el egy fertályóra sem, egyszer csak hozzálépett egy férfi. Egészen más kinézetű volt, mint a csavargók, ezért gazdauramban fel sem merült a gyanú, hogy kételkedjen az idegen szavaiban.

–  Jó napot, uraság! – mondta nyájasan a férfi. – Látom az arcán nagy a gond. Talán én tudnék segíteni.

–  Jól látja kended, nagy az én bajom. Nem nő ki az orrom alatt a bajszom. Szeretném, ha nekem is olyan szép, dús szőrzetem lenne, mint minden férfitársamnak.

–  Ez igazán nem gond – vigyorodott el az idegen. – Van nekem egy bátyám, aki ilyen dolgokban jártas. Minap is egy királynak növesztett bajszot. Ha akarja, uraságod elvezetem bátyámhoz, és ő majd segít.

Nagyon megörült a gazdauram. Majdnem égig ugrott örömében. Alig várta, hogy elinduljanak az idegen férfi bátyához.

–  Mondja uraságod! – kérdezte gazdauram kíváncsian. – Tényleg kinő a bajszom?

–  Mi az, hogy kinő, de még a felét el is adhatja – mondta az idegen komolyan.

Közben megérkeztek az idegen bátyának a házához. Nem volt valami bizalomkeltő. Kívülről hullott róla a vakolat, ablakai ki voltak törve, de még a tető is roskatagon állt, mintha be akarna szakadni.

Amikor ezt gazdauram meglátta, meg is rettent. Legszívesebben visszafordult volna, minthogy bemenjen ebbe a kalyibába. De már nem lehetett, mert az idegen egyre csak tuszkolta befelé.

–  Tessék csak bemenni, bátyám vár bennünket!

–  Mi lesz kocsimmal és lovaimmal – riadtan nézett visszafelé gazdauram.

–  Mindjárt szólok bátyám fiának, Józsinak, és ő majd bevezeti a lovakat az istállóba. Pár napig vendégünk lesz, amíg kinő a bajsza.

Gazdauram rosszat sejtett, de már nem lehetett visszakozni. Követte az idegent, aki egy sötét, koszos hodályba vezette. Olyan sötét volt, hogy alig látott valamit.

Amikor szeme valamennyire megszokta a sötétet, egy asztal mellett ülő öregembert pillantott meg.

–  Mi járatban vagy öcsém? – érdeklődött az öregember.

Az idegen az öreghez lépett, és valamit a fülébe súgott, mire az bólogatni kezdett.

–  Bátyám nagyot hall, ezért kellett sugdolózni vele – magyarázkodott az idegen. – Szerencséje van uraságodnak, bátyám azt mondta van még éppen annyi kenőcse, ami elegendő lesz, hogy kinőjön a bajsza, de olyan sok, hogy még a felét el is adhatja. Sajnos, bátyám nem adhatja ingyen. Drága anyagból készült. Uraságod, tud-e fizetni érte száz aranytallért.

–  Tudni tudok – szívta a fogát a gazdauram. – Éppen ennyit hoztam magammal az útra. Csak nőjön ki az a bajusz, mert akkor minden pénz megér.

–  Meglátja egy, két nap alatt kinő a bajusz. Olyan nagy lesz, hogy felét még el is tudja adni. Nagyon drága a bajusz, hogy tán a hetivásárban még ezer aranyat is fizetnek érte – biztatgatta az idegen.

Az öregember az asztalfiából elővett valami irtóan büdös kenceficét, és bekente vele gazdauram orra alját, majd mondta:

–  Most pedig öcsém beköti kend szemét, és bevezeti a vendégszobába, ahol el kell tölteni néhány napot.

Gazdauramnak, ha tetszett, ha nem engedelmeskednie kellett, ha szép nagy bajszot akart.

Teltek – múltak a napok. Ellenben a bajusz nem akart nőni. Az orra alatt a bőr éppen olyan sima volt, mint első nap. Pedig az öregember gyakran kenegette a kenceficével.

–  Nem értem. Nem értem – mondta egy hét elteltével. – Úgy látszik kend bőre túl kemény, hogy a bajuszszőr kibújjon alóla. Puhító krémet kell rá kenni, de az újabb száz arany lenne.

–  Sajnos, elfogyott a pénzem. Üres a pénztárcám – szomorodott el gazdauram.

–  Ezen könnyen segíthetünk – mondta az öregember. – Jó ember vagyok. Elég lesz, ha a négy lova közül az egyiket odaadja. Igaz, így ráfizetek, de segítőkész vagyok, és én is azt szeretném, ha uraságodnak szép, dús bajsza lenne, ha már elkezdtük a kúrát.

Gazdauram kénytelen volt megválni az egyik lovától. Azzal biztatgatta magát, hogy ha majd eladja fél bajszát úgyis a kapott pénzen annyit vehet, amennyit csak akar.

Az öregember minden héten kitalált valamit, hogy miért nem nő a bajusz, és ilyenkor mindig egy ló bánta meg. Végül már csak a kocsi maradt.

–  Láthatja uraságod, milyen nagylelkű vagyok, ha még ezt a kenceficét rákenjük a bajsza helyére, aminek az ára nagyon sok. Ezer aranytallérból nem kerülne ki, de én megelégszem a kocsijával is.

Gazdauram odaadta a kocsiját, ruháját, sőt még a szép kakasbőrből készült csizmáját is, hogy csak nőjön ki már az a bajusz, és a fölösleget eladhassa a hetivásáron.

Akárhogy is várta orra alá nem nőtt bajusz. Amikor reggel kikecmergett vackából a dohos vendégszobában, hívogatni kezdte az öregembert:

–  Öregapám, ma sem nőtt ki a bajszom. Jöjjön ide gyorsan!

Többször is elkiáltotta magát, de választ nem kapott. Ekkor rosszat sejtet, és dühösen letépte szeméről a kendőt. A ház üres volt. Mindenki eltűnt. Ott állt a szoba közepén, pörén. Legalább bajusz fityegne az orra alatt. Még csak egy vékonyka szőrszál sem volt, ahol lennie kellene, nemhogy a felét eladhatná a hetivásárban.

Oda a szép négy ló és a kocsi, nem is beszélve a száz aranytallérról. Világos nappal volt, meg kellett várni az estét, amikor a sötétben kimerészkedett a házból, és vigyázva, hogy senki meg ne lássa elindult haza.

Ki tudja miképpen, másnap mindenki rajta nevetett a faluban, és a vásott gyerekek egy lyukas réz garasért bajuszt akartak tőle venni.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána! 

APATI KOVÁCS BÉLA

NAP ÉS A HOLD

 

Egyszer a Nap és a Hold fenn a magas égen azon kezdett el vitatkozni, hogy ki a fontosabb.

– Nélkülem nem lenne élet a földön – mondta a Nap. –Napsugaraim nevelik a növényeket, melegítik fel a fázó teremtményeket.

– Az is valami? – érvelt a Hold. – Ha éjjel nem világítanék, akkor olyan sötét lenne, hogy az ember az orra hegyéig sem látna el. Nekimenne mindennek, és összetörné magát.

– Nem hallottál még lámpásról? – kérdezte nevetgélve a Nap. – Az ember már réges-rég feltalálta a lámpát. Éjjelente azzal világít, hogy lásson.

A Nap nem tudta meggyőzni a Holdat. Az makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő a legfontosabb. Nélküle megállna az élet a földön.

Végül úgy döntöttek, hogy megkérdik magát az embert.

A Nap biztos volt benne, hogy őt válassza. Ezért hetykén bekopogott az ember háza ajtaján. Későre járt és az ember nem nagyon örült a váratlan látogatónak. Mérgesen rámordult a Napra:

– Aludni akarok, holnap korán kell kelnem. Hagyjál engem békén kérdéseddel.

A Hold tapsikolt, amikor ezt meghallotta.

– Na, látod, az ember semmibe vesz, sőt még meg is haragudott rád, amiért megzavartad az álmát.

Elmúlt az éjjel, s az ember kora reggel ébredt. Olyan kora volt, hogy még a kakas sem kukorékolt. A naptár nyarat mutatott, ezért hamar világosodott. A napsugarak aranylón bevilágította a tájat.

A Hold bízott a győzelmében és lekiáltott az emberhez:

– Ugye én fontosabb vagyok, mint a Nap?

Az ember dühösen felnézett az égre.

– Ne bosszants te Hold! Olyan álmos vagyok, hogy majd állva elalszom. Hogyan lehet ilyen korán buta kérdésekkel zavarni. Azt sem tudom, mihez kezdjek, hogy estig elvégezzek a munkámmal.

Közben a Nap kuncogott előbukkanva egy magas hegy mögül:

– Így szeret téged az ember. Ez is azt mutatja, hogy én fontosabb vagyok számára.

Ezt meghallott az ember is.

– Lepiszkállak az égről, ha ma is olyan melegen sütsz, mint tegnap. Úgy izzadtam, mint a szamár, amikor egy hatalmas kordét húz fel a hegyre jól megrakva nehéz kővel.

A Nap és a Hold nem tudta eldönteni, ki a fontosabb. Az ember sem segített nekik ebben.

Történt egyszer, hogy az ember késő éjjel sűrű erdőn halad keresztül. Olyan sötét volt, hogy minden lépésnél nekiment egy fának, vagy szúrós bokornak. Végül kétségbeesésében felsóhajtott:

– Milyen jó lenne, ha csak halovány holdsugár is bevilágítana ebbe az erdőbe!

A Hold éppen akkor jött elő egy felhő mögül, és mindjárt látható lett a kis erdei út, amin kikecmergett a sűrű fák közül. Áldotta a Holdat, amiért segített hazatalálni. Annyira örült, hogy nem vette észre a kicsi patakot, ami a háza mellett folyt el. Megbotlott és beleesett. Csurom vizes lett. Annyira fázott, hogy majdnem megfagyott.

Bent a házban is hideg volt. Kiment a ház elé és felpillantott az égre.

– Bárcsak sütne már a jó meleg napsugár, hogy kicsit megmelegedjenek az elgémberedett testrészeim – mondta.

A Nap, amikor ezt meghallotta boldogan kitolta a képét a hegy mögül és így szólt a Holdhoz:

– Láthatod, komám, hogy mégis csak én vagyok a fontosabb. Szegény ember megfagyna, ha nem lennék. Most már elismered a győzelmemet?

– Nem eszik olyan forrón a kását – nevette el magát a Hold. – Meglátjuk, mi fog történni néhány óra múlva.

A Hold lassan eltűnt az égről átadva a helyét a Napnak. Az egyre melegebben szórta sugarait. Kezdetben az ember elégedetten élvezte a meleget, de amikor teljesen megszáradt és dolgoznia kellett volna a kertben, egyre ingerlékenyebb lett. Magában ezt dünnyögte:

– Hajnalban értem haza, belepottyantam a patakba. Nem aludtam egy szemhunyást sem. Nagyon fáradt és álmos vagyok. Ráadásul ez az átkozott Nap is úgy süt, hogy majd felforr a fejem.

A Hold gúnyosan kuncogott.

– Lám-lám, a Nap úrfi még sem olyan fontos, mint gondolja.

Így vitatkoztak még hosszú ideig. Egyszer ez, máskor az állt nyerésre. Végezetül sohasem tudták eldönteni, ki a fontosabb.

Egy nap azonban olyan dolog történt, amire sem a Hold, sem a Nap nem gondolt. Az ember feltalálta az elektromosságot. Ha sötét tudott világítani vele, ha fázott fűtésre használta. Ha meg meleg volt elektromos ventilátort fabrikált, és azzal hűtötte magát.

A két égi vándor csak ámult és bámult. Sok időnek kellett eltelnie, mire megértették, mindenkit lehet helyettesíteni. Kár versenyezni olyan dolgokon, amit úgysem tudnak eldönteni.

Apáti Kovács Béla

 

A boldogság fája

 

 

Volt egyszer egy kisfiú. Áronkának hívták. Szegénynek meghaltak a szülei. Nagymamája gondoskodott róla.

Áronka mindig szomorú volt. Nagymamáját sem látta nevetni vagy mosolyogni. Környezetében csak szomorú, boldogtalan emberek voltak.

–   Nagymama, miért vagy szomorú? – kérdezte egyik nap délutánján Áronka, amikor hazaértek az óvodából.

–   Minek örüljek, kis unokám? – mondta az öregasszony. – A boldogság elköltözött otthonunkból. Talán mindörökre.

–   Hová költözött? – faggatta tovább a kisfiú a nagymamáját.

–   Nem tudom. Bizonyára nagyon messze. Lehet, ha az ember lejárná a lábát, akkor sem találná meg. Kár is erről beszélni.

Ez Áronkát nem hagyta nyugodni. Titkon elhatározta, hogy megkeresi a boldogságot. Tervéről még nagymamájának sem beszélt. Az öregasszony azt hitte, feleletével kielégítette unokáját. Pedig, ha tudta volna, mi jár abban a kicsi kobakban, akkor nem lett volna nyugodt.

A kisfiú még aznap délután kiment a baromfiudvarba és megkérdezte a tyúkanyót:

–   Tyúkanyó, légy szíves segítsél nekem! Mondd meg, hol találom meg a boldogságot!

Szegény tyúkanyó riadtan nézett Áronkára. Legszívesebben elszaladt volna, de akkor kicsinyei, mit gondolnak róla.

–   A boldogság? – kérdezte vissza, mintha rosszul hallotta volna.

–   Igen, a boldogság. Tudod, hol van?

–   Sajnos, nem, de gyere, elmegyünk a gúnárhoz! Gúnárpapa okosabb nálam, bizonyára tud segíteni.

Áronka nagyon félt a Gúnárpapától. Amikor csak tehette messze elkerülte. Még csak véletlenül sem ment a közelébe, de most összeszedte minden bátorságát, és követte tyúkanyót és kicsinyeit.

–   Gúnárapó, ugye te tudod, hol lakik a boldogság? Azt mondják, te mindent tudsz – kérdezte tyúkanyó segítve a kisfiúnak.

–   Már hallottam róla, – válaszolta Gúnárapó – de sajnos nem tudom, hol van. Szerintem Bodri kutyát kellene megkérdezni. Állítólag a kutyák mindent kiszimatolnak. Menjetek hozzá, ha tudni akarjátok!

–   Nagyon sajnálom, én oda kicsinyeimmel nem mehetek – mondta kissé rémült hangon tyúkanyó. – Áronka egyedül kell Bodri kutyához menned. Ugye megértesz? Kis csibéim félnek Bodritól.

A kisfiú megköszönte illően az eddigi segítséget, és bizakodva elindult Bodri kutya felé.

Alig, hogy odaért, a kutya már mondta is:

–   Tudom, miért jöttél. Jók a füleim, hallottam, hogy a boldogságot keresed. Szerencsés fiúcska vagy. Hozzám kellett volna jönnöd mindjárt. A boldogság egy sűrű erdő közepén lakik egy nagy fában. Ez a fa a boldogság fája. Aki megtalálja, az mindig boldog lesz, és ha letör belőle egy ágat, akit megérint vele, annak is elmúlik a szomorúsága. Menj el ebbe az erdőbe, és keresd meg ezt a fát!

A fiúcska szeme felragyogott.

–   Ugye elkísérsz erre az útra?

–   Sajnos, nem tehetem. Egyedül kell menned, és megtalálni azt a fát, amelyben a boldogság lakik. Járj szerencsével!

Ez egy kicsit elszomorította a fiúcskát. Még sohasem ment egyedül ilyen hosszú útra. Az erdő annyi veszélyt rejt. Mi lesz vele, ha a vadállatok megtámadják?

Még nagymamájának sem szólt tervéről. Tudta, ezt nem szabadna megtennie. Nagymamája keresni fogja, és nagyon megijed, amikor Áronka eltűnik a házból.

Ha beszélne róla, akkor bizonyára az öregasszony nem engedné el.

Titkon összepakolt a hosszú útra, és nekivágott az ismeretlennek.

Sokáig ment a faluból kivezető földúton, mire megpillantotta az erdőt. Szíve összeszorult, nem tudta, mi fogja várni ott. Annyi félelmetes dolgot hallott róla. Legszívesebben visszafordult volna, de a vágy erősebb volt, hogy megtalálja a boldogságot, és elvigye az embereknek. Milyen szép és jó lesz, ha nagymamája is mindig mosolyog. Megfeledkezik a bánatáról, elszállnak a sötét fellegek a házuk fölül.

Megérkezett az erdő széléhez. Sűrű, szúrós bokrok zárták el előtte az utat. Amikor megpróbált áthatolni rajtuk, a tüskék kegyetlenül megkínozták.

Máskor talán felsírt volna, amikor karját, lábát véresre szurkálták a bokrok ágai. De most hősiesen tűrte a fájdalmat.

Végre keresztülvergődött a bokrokon. Bent az erdőben sem volt jobb a sora. A vastag, magas fák ijesztően néztek le rá. Azt sem tudta, milyen irányba induljon el.

Legalább lenne valaki, aki útbaigazítja. Sajnos ebben az erdőben egy árva lélek sem volt. A fák ágain nem csicseregtek madarak, az avarban sem látott kicsi állatokat. Ellenben az erdő mélyéből félelmetes hangok hallatszottak. Mintha legalább egy tucat farkas vonyított volna.

Szegénykének minden tagja remegett. Mi lesz most vele? A vadállatok felfalják. Szünet nélkül ez járt a fejében. Csak nagy nehezen szánta rá magát, hogy megkeresse azt a fát, amelyben a boldogság lakik.

Fától fáig ment, és közben rettegve szemlélte a környéket. Igaz nem látott el messzire, mert az erdőben félhomály volt, s ezenkívül a fák és a bokrok is eltakarták a kilátást.

Azt sem tudta, hol fog kilyukadni. Vajon megtalálja-e azt a fát?

Amint haladt egyre mélyebbre az erdőben, egyre jobban félt. A farkasok vonyítása már egészen közel volt. Minden fánál azt gondolta, hogy a következőnél egy nagy ordas fog rárontani.

Váratlanul eszébe jutott az ima, amit még édesanyja tanított neki. Minden este lefekvéskor ezzel imádkoztak közösen az égiekhez.

Lassan, alig érthetően imádkozni kezdett. Többször is elmormolta az imát, amint ment, ment a fák között

Már maga sem tudta, mióta bolyongott az erdőben. Valami csoda folytán fáradságot nem érzett. Hajtotta a vágy, minél előbb megtalálni a fát, ahol a boldogság lakik.

Nagymamája nagyon megijedt, amikor nem találta az unokáját. Mindent felforgatott a házban. Még a pincébe is benézett, hátha odament be Áronka. A környék minden házába bekopogott, és majdnem sírva érdeklődött, hogy látták – e a fiúcskát.

A szomszédok csak a fejüket rázták. Senki nem találkozott vele. Végül a nagymama kénytelen volt segítséget kérni a falu rendőrétől.

–   Nagymama, meg fogjuk találni az unokáját – mondta határozottan a körzeti megbízott. – Azonnal riadoztatom a környék összes rendőrét. Tessék nyugodt lenni! A mai technika mellett az nem lehet, hogy valakit ne találjunk meg. Ha kell helikoptert és dronokat is bevettünk.

A körzeti megbízott ígéretéhez híven mozgósította a környék összes rendőrét, de még a falusiakból is verbuválódott keresőcsapat. Csatárláncot alkotva, elindultak megkeresni Áronkát.

A fiúcska, mit sem tudott az egészről. Már messze bent járt az erdőben. Ide nem hallatszott el semmiféle zaj. Csak a farkasok vonyítottak félelmetesen.

Ahogy haladt egyre beljebb, váratlanul egy kicsi tisztásra ért, amelynek közepén egy óriási tölgyfa állt. Olyan volt, mint egy méltóságos öregúr.

Vastag ágai tiszteletet parancsoltak.

Áronka érezte ez az a fa. Megérkezett. Öröm bizsergése járta át a testét. Elindult a fa felé, de abban a pillanatban három félelmetes farkas jelent meg a tisztáson. Vicsorogva közelítettek a fiúcskához, aki azt sem tudta, hogy most mitévő legyen.

Tudta jól, elfutni hiábavaló lenne. Az ordasok egy pillanat alatt utolérnék. Nincs menekvés ilyen állatok elől. Lelkiekben felkészült a legrosszabbakra.

Becsukta a szemét, és várt.

Maga sem tudta, ezalatt mennyi idő telt el.

Hirtelen egy kedves hang szólította meg. Mintha édesanyja hangját hallotta volna. Ez bátorságot adott neki.

–   Miért jöttél, fiúcska? – kérdezte a kedves hang.

–   Szeretném megtalálni a boldogságot, és elvinni az embereknek – válaszolta kissé félénken.

–   Jó helyen jársz – hallatszott biztatón. – Jer, közelebb! Itt lakom ebben az óriási tölgyfában.

Áronka óvatosan elindult a fa felé. Igazából maga sem hitte, hogy célba ér.

Félve a három farkas felé tekintett. Vajon a fenevadak, mikor rontanak rá?

Akkor hirtelen olyan dolog történt, amire még álmában, sem mert gondolni. A fogaikat vicsorgató farkasokból váratlanul három barátságos kiskutyák lettek. Jókedvűen csóválták a farkukat, azt jelezve nem kell félni tőlük.

–   Fiúcska, megtaláltad a boldogságot – mondta a fa. – Itt lakik a boldogság. Törjél le belőlem ágakat, és vidd el az embereknek, hogy a földgolyón mindenki boldog legyen!

Áronka sok – sok ágat letört, és elvitte az embereknek. Először nagymamájának adott belőle. Öröm volt látni, amint öreganyja arcán megjelent a mosoly.

Gyorsan híre ment tettének. Emberek százai, ezrei érkeztek, és kértek a faágakból. Csoda történt. Mindenkinek jutott belőle. Soha nem akart elfogyni, sőt ahogy az idő múlott egyre csak sokasodott.

Boldogok voltak az emberek, akit a faég megérintett. Legjobban mindennek Áronka örült, mert ezentúl nagymamája mindig mosolygott.