Csuda jó mesék 12

Apáti Kovács Béla

Varázsló, aki elfelejtett varázsolni

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még a magas üveghegyen is, élt egy varázsló. Híre messzi vidékekre eljutott. Királyok, hercegek, grófok és nagyurak mind vele akartak varázsoltatni. Egymás kezéből vették ki a mágia mesterét.

Olyan nagy volt a tudása, hogy mindenre tudott varázsszót. Amihez csak hozzákezdett, minden sikerült neki.

Egyszer, amikor éppen Burkus király udvarában űzte mesterségét, és azt parancsolták, hogy változtassa csúf varangyos békává a kincstárnokát, aki megdézsmálta az aranytallérokat egy legényke állított be hozzá. Így szólt a varázslóhoz:

– Varázsló bácsi, legyen, szíves tanítson meg engem varázsolni!

– Miért akarnál megtanulni, te gyerek? – kérdezte homlokát összeráncolva a varázsló.

– Nagy szegénységben él a családom, és szeretnék segíteni rajtuk varázslataimmal.

Ezt meghallván mérgesen a gyerekre ripakodott:

– Mit képzelsz, ily mindennapi dolgokra lehet– e a varázslatokat fordítani. Még hogy szegénységben él a családod, és varázslattal akarsz rajtuk segíteni. Hallatlan takarodj a szemem elől, mert a kincstárnokkal együtt téged is varanggyá változtatlak.

Szegény legényke nagy szomorúan elballagott, és ment egészen a kerek erdő közepéig. Ott leült egy fatörzsre és keservesen sírt, amiért nem tud segíteni a családján. Mi lesz velük most. Üres az éléstár, és éhen fognak veszni. Ha csak legalább egy varázslatot tanított volna meg neki a varázsló, az is igen nagy segítség lett volna.

Amint az erdőben búslakodott, váratlanul egy kicsi kék madár szállt a vállára és kíváncsian megkérdezte:

– Miért búsulsz, te legényke? Tán nem jutott kenderföld?

Az a madárra emelte könnyes szemeit és elmesélte a szomorúságát.

– Ne szomorkodj ez miatt! Tudom bánatodra a megoldást. Adok egy tollat. Vidd el bátyámhoz, aki a hegyekben lakik. Add át, és mondd meg neki, hogy én küldtelek. Fogadj neki szót és mindenben kövesd utasításait.

A legény megköszönte a madárka jóságát és azonnal elindult a hegyekbe. Sokáig ment szinte megállás nélkül. Egyszer csak megékezett egy nagy sasfészekhez, amiben a sas ült három tojáson.

– Jó napot, sas anyó! – üdvözölte a legény a nagy madarat.

– Isten hozott, fiam! – mondta a tojásain üldögélő állat. –  Mi járatban vagy mifelénk.

A legény átadta a tollat, amit a madárkától kapott és várta, mi fog történni?

A sas tüzetesen megnézte a küldeményt és ekképpen szólt az emberfiához:

– Szerencséd, hogy az öcsém küldött, ha véletlenül magadtól tévedtél volna háborgatni nyugalmamat, akkor most halálok halálával haltál volna meg. Hadd halljam, mi a bánatod!

Újból elmondta a történetét. A sas is türelmesen végighallgatta, majd egy kicsit elgondolkodott.

– Úgy tudok rajtad segíteni, ha most azonnal felrepülök a világ legmagasabb sziklája tetejére, és hozok neked onnan egy aranyfűszálat, amit majd bele kell csempészned a varázsló borába. Ettől elalszik, és elfelejti a varázsszót. Amíg alszik, nyisd fel a hatalmas kofferjét, keresd meg a varázsszavak könyvét. Vedd magadhoz, és rejtsd el jól, nehogy megtalálja. Amikor felébred, varázsolni akar, de nem fog sikerülni, mert őkelme elfelejtette a varázsszavakat. Akkor majd keresni fogja, de nem találja, könyörög és megígéri, hogy megtanít varázsolni. Vigyázz, nehogy szíved meglágyuljon és visszaadd neki a könyvet! Ha véletlenül így cselekednél, jaj, neked!

A legény örült, hogy nem is lesz valami nehéz feladat megtanulni, varázsolni, de a sas nem hagyta ennyibe.

– Ahhoz, hogy el tudjak menni a szikla tetejére, valakinek vigyázni kell a tojásokra. Ameddig távol leszek, ülj rá a tojásokra! Őrködj fölöttük! De ha csak egynek is baja esik, miszlikbe aprítalak, és felfallak.

Mi sem könnyebb ennél – gondolta és kényelmesen helyet foglalt a tojásokon. Ezalatt a sas elindult a hegy csúcsára, hogy lehozza az aranyfűszálat.

Amint a fiú ült a tojásokon egyszer valami böködni kezdte a hátsó fertályát. Eleinte azt gondolta, hogy egy rossz helyen lévő szalmaszál. Meg akarta igazítani, de akkor meg valami megcsípte a kezét. Ennek már fele sem tréfa, és felállt megnézni, mi lehet ez. Nagyon meglepődött a látottakon. A kicsi sasfiókok kezdtek kibújni a tojásból. Ez még rendjén is lett volna, de amint napvilágra kerültek, olyan követelőzőek lettek, hogy szegény botcsinálta anyjuk azt sem tudta, mitévő legyen. A fiókák szünet nélkül ennivalót kértek. Volt a tarisznyájában néhány hamuban sült pogácsa. Odavetette nekik azt gondolán addig jóllakatja őket, míg anyjuk visszatér. De tévedett, a csöppségek egy szempillanat alatt felfalták és tovább nyújtogatták aprócska csőrüket.

Várt, várt, de a sas nem akart jönni. Mi lesz a sasfiókokkal, ha nem kapnak enni? Még a végül elpusztulnak és anyjuk beváltja ígéretét. Nem tehetett mást fogta bicskáját és levágta vele a bal karját. Ez egy darabig megnyugtatta a kicsiket.

Magas volt a hegy és sokáig tartott az út a csúcsáig, ráadásul még vissza is kellett jönni, ezért egy idő után a sas fiókák újból kérték az ennivalót. Nem tehetett mást, levágta a bal lábát is. Már úgy látszott, hogy elég lesz és sikerül jóllakatni a madarakat. Sajnos tévedett, harmadszorra is felsírtak a sasfészek új lakói. Már ott tartott, hogy lenyisszantja a másik lábát is, de akkor szerencsére megjelent a sas mama csőrében hozva az aranyfűszálat.

– Mi történt veled, te legény? – kérdezte megrökönyödve, amint meglátta a csupa vér legényt, akiben már alig pislákolt az élet lángja.

– Kikeltek a sas fiókák, és megéheztek – nyögte fájdalmas hangon. – Valamivel meg kellett etetni a madárkákat.

Ez annyira meghatotta a sast, hogy szemei könnybe lábadtak, és majdnem elsírta magát.

– Amiért ilyen rendes voltál fiókáimhoz, azonkívül, hogy megkapod az aranyfűszálat, varázserőm segítségével kinövesztem végtagjaidat.

A sas gurgulázott egyet és forró leheletet fújt a legényre. Nem tellett bele egy szemhunyás a legénynek kinőtt a levágott keze és lába.

– Most már mehetsz vissza a varázslóhoz! Tegyél mindent úgy, ahogy mondtam! Isten veled.

A legényke megköszönte az aranyfűszálat és visszament Burkus király várába.

A varázsló, amikor meglátta mérgesen rámordult:

– Megint itt vagy a lábam alatt. Mit akarsz? Mondd gyorsan! Nem érek rá!

– Varázsló bácsinak hoztam egy flaska borocskát, bizonyára a sok varázslásban megszomjazott.

A mágiáknak a nagy mesterét meglepte a legényke jóindulata, és mohón nyúlt a flaska után, pedig ha tudta volna, hogy mi van benne, nem hörpintette volna ki egyhuzamban. Alig, hogy a bor végiggördült a gigáján, mély álomba merült. Úgy aludt, hogy tán ágyúszóval sem lehetett felébreszteni. Ezalatt a fiú mindent úgy tett, ahogyan mondta neki sas. A hatalmas kofferben megkereste a varázskönyvet, és jól eldugta. Ezek után már csak az a feladata maradt, hogy várja a hatást, amikor a varázsló felébred.

Sokáig kellett várni a hatásra. Annyira húzta a lóbőrt, hogy már azt hitte, sosem nyitja ki a szemét. Amikor nagy nehezen feltápászkodott, mindjárt varázsolni akart a királynak. Meglóbálta varázspálcáját, de elfelejtette a varázsszót. Csak hebegett – habogott, összevissza beszélt minden zagyvaságot. A király is nagyon csodálkozott, hogy mi történhetett vele, hiszen máskor az első egy – két szóra a varázslat beteljesedett.

Jaj, majd elfelejtettem mondani, amíg a mágus csinálta a sok hókuszpókuszt, a legényke az eldugott könyvből megtanulta a varázsszavakat, és amikor már mindet tudta jelentkezett a királynál varázslónak.

Az öreg varázsló hiába rohant a kofferéhez, és kereste benne a könyvet. Mindent felforgatott, de sehol sem lelte. Mindjárt átlátott a szitán, és rájött csakis a legényke lehet a ludas a varázskönyve eltűnésében. Kérve kérte, mindent megígért neki, hogy csak adja vissza. Még azt is mondta, hogy fiává fogadja, és együtt fognak varázsolni, de a legényke nem hitt neki, és nem árulta el, hol rejtegeti a varázsszavak gyűjteményét.

A király eleinte kérkedve fogadta az ifjú varázslót.

– Látom, ez az öregember már nem tud varázsolni – mutatott a magába roskadt vén varázslóra. –  De ha becsapsz, vagy neked sem sikerül szíjat hasítok a hátadból. Megértetted?

– Igen – válaszolta magabiztosan és elmondta a megfelelő varázsszót mindenki csodálkozására olyan ügyesen, hogy még a varázslók varázslója is megirigyelhette volna tőle.

A király elégedetten pödörte meg a bajszát és mondta:

– Na, fiam, mai naptól fogva, te leszel az udvari varázslóm, ezt a vénembert meg nyugdíjba küldöm. Megöregedett, és már nem tud varázsolni. Ideje, hogy átadja a helyét az ifjúságnak.

Ebbe neki is bele kellett törődnie, nem volt apelláta a király határozata ellen. Lejárt az ideje, eljött a nap megpihenni. Szomorúan kiballagott a várból és tán még ma is rója, az utakat morfondírozik magában, hogyan lehetett olyan ostoba, hogy egy legényke túljárt az eszén? Bizonyára, ha újra kezdhetné, okosabb lenne.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

A kicsi virágmag álma

 

Egyszer a szél felkapott egy apró virágmagot, és meg sem állt vele egészen a messzi kősivatagig. Ott kaján vigyorral lepottyantotta, és még gúnyolódva mondta is az aláhulló magocskának:

– Itt éljél meg, ha tudsz!

A magára hagyott kicsi virágmag, amint leért a sziklák közé szomorúan megállapította, hogy a közelben sehol nincs az életnek még csak a legcsekélyebb jele se. Egymaga volt e száraz, forró vidéken.

Nem tellett bele sok idő, szomjúság kezdte el gyötörni. Mit nem adott volna néhány csepp vízért.

Vajon, hol talál ebben a kietlen kősivatagban folyadékot? Ki fogja csillapítani a szomját? Ha hamarosan nem siet valaki a segítségére, akkor elpusztul.

Kétségbeesve körülnézett, de csak kő és kő mindenhol. A messzi távolban hatalmas hegyek magaslottak. Bizonyára a hegyek völgyei között hideg vizű patakok csörgedeznek.

Milyen jó lenne most ott lenni, és egy nagyot kortyolni a hűs vízből!

Így ábrándozott a virágmag, és becsukta a szemét azt remélve, hogy csukott szemmel könnyebb lesz elviselni a szomjúságot. Ez egy kicsit segített, de nem sokáig bírta. Nagyon szenvedett. Esze állandóan a vízen járt. Bármire is gondolt, végül mégis a szomjúság lett úrrá rajta. Nem tudott szabadulni ettől a kínzó érzéstől.

Sehogy sem értette, miért volt ilyen kegyetlen vele a szél. Soha nem tett olyat ellene, amiért ezt érdemelte volna tőle. Bizonyára unatkozott, és hogy jól szórakozzon, azt találta ki, hogy elrabol egy szerencsétlen kicsi magot, és elviszi egy messzi kősivatagba, ahol magára hagyja. Különösebb célja nem volt ezzel, de legalább ő jól szórakozott. Nem számít, hogy az a másik, miképpen éli meg ezt a jelentéktelen csíntevést, fő, hogy a szél úrfi jól szórakozott.

Nagyon kínzó tud lenni a szomjúság. Főleg ebben a forró, hatalmas kősivatagban volt elviselhetetlen. A virágmag még csak a reményét sem látta, hogy vízhez jut. Itt kell elpusztulnia értetlenül. Soha senki ne fogja meglátni, milyen csodás virág kelhetett volna ki belőle.

Szomorúan, és elkeseredetten gondolt a sorsára. Érezte már nem sok lehet neki vissza. Lassan kiszárad, és meghal. A szép remények, hogy egyszer valakinek a vázájába kerül a virága, tovaszállt. Illata nem fogja elbódítani a szemlélőt. Ugyan itt a sivatagban ki is csodálna meg egy virágot? Hiszen errefelé senki sem jár. Fent magasan az égen száll egy – egy elkóborolt felhőcske, de azok is mind sietve elmennek, mert ez az iszonyatos forróság megölné őket.

Újból a hegyek irányába nézett az egyre fáradtabb szemeivel. Milyen jó lenne, ha el tudna menni odáig, és találhatna egy parányi csermelyt, amely oltaná szomját.

 Bárcsak segítene neki valaki!

Hiába várt, a segítség nem akart érkezni. Közben egyre csak múlt az idő, és a Nap könyörtelenül szórta meleg sugarait. Nem vette figyelembe, hogy ott lent a sziklák között egy kicsi virágmag szenved a szomjúságtól. Mintha csak ő is ellene lett volna, mint minden ezen a szörnyű világon.

Talán már az eszméletét is elvesztette, amikor egyszer csak fölötte az ég elsötétült. Azt hitte eljött érte a Halál. Magában elbúcsúzott szeretteitől, és szemeit lecsukva várta a véget.

Várt és vár, de nem történt semmi.

Felnézett az égre. Fölötte magasan egy madár körözött.

Mit akarhat itt ez a kicsi állat? – kérdezte értetlenül magától – Menj innen, mert te is elpusztulsz, ha sokáig körözöl fölöttem. Megöl ez a nagy forróság.

Hang nem jött ki a torkán, a szomjúságtól csak tátogott. A madár nem értette meg, mit akar.

Még ő óvta, pedig annak volt szárnya és bármikor elrepülhetett, ha akart. Ellenben egy kicsi mag élete végéig kénytelen lesz ott lenni, ahová a szél úrfi lepottyantotta. Számára nincs menekvés. Itt fog elpusztulni. Hamarosan megöli a forróság, és a szomjúság.

Szomorúan sírni kezdett, de könny nem jött ki a szemén. Már semmi sem érdekelte. Az utolsó délibábos reményét is elveszítette, hogy a hegyek között egy kicsinyke csermelyre leljen, amelynek éltető vize életet lehel kiszáradt testébe. Mindez csak csalfa álom volt, hogy egyszer eljuthat oda.

Mégis megtörtént a csoda. Olyankor, amikor már nem is számított rá. Végleg becsukta szemét, és akkor hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha repült volna. Bizonyára ez már a Halál előszele. Lelke most kerül át a túlvilágra, és hamarosan valahol máshol fog felébredni.

Nem merte kinyitni a szemét. Csak repült és repült. Egy idő után a kíváncsiság mégis csak úrrá lett rajta. Félve, majdnem hogy reszkető testtel körülnézett. Az előbbi körző madár csőrében volt. Szélsebesen repültek valahová. A kicsi virágmag nem értette, mi történt. Vajon hová viszi a madár?

Megpróbált előre tekinteni, és akkor megpillantotta a közeledő hegyeket, amikről annyit ábrándozott ott lent a forró sziklák között. Valós lenne, hogy beteljesül a vágya? Valami csoda folytán mégis csak megmenekül? Milyen jó is lenne! –  Reménykedett a madár csőrében.

Nem kellett sokáig várnia, mert a gyors szárnyak által megérkeztek a hegyekhez. Kellemes, enyhe szellők kergetőztek a fák lombjai alatt, és némelyik huncutul még a madár csőrébe és bekukucskált, mintha csak azt kérdezte volna. „Ki van odabent?” Ez olyan jólesett a kicsi virágmagnak, hogy egészen jó kedvre derült. Igaz még a szomjúság mindig gyötörte, de már volt remény, hogy vízhez juthat.

Nem csalódott, mert a madár egy hűs vizű patak partjára vitte, ahol óvatosan lehelyezte a földre, és még lábacskáival be is takarta száraz avarral, hogy meg ne fázzon. Itt a hegyekben hűvös volt a forró kősivatag után.

A víz közelében a patak partján a virágmag megszívta magát éltető folyadékkal, és mély álomba merült a fárasztó nap után.

Más nap az apró virágmagból egy csodálatos virág bújt elő, mintha csak megköszönte volna a környező fáknak, bokroknak a csilingelő hangú pataknak, és természetesen nem utolsó sorban a kicsi madárnak, hogy megmentették az életét.

Egész nyáron ott pompázott, és hirdette, ha összefogunk, akkor az élni akarás legyőz minden nehézséget.


Apáti Kovács Béla

 

Az aranyhajú lány

 


Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás - tengeren egy csodálatos országban élt egy meseszép leányzó a szüleivel. A kicsinyke házukban boldogan éltek volna, ha nem lettek volna olyan szegények, mint a templom egere.

Édesapja hiába túrta egész nap a földet alig keresett valamit, amivel eltarthatta volna a családját.

Ez a lányt nagyon bántotta. Amikor senki sem látta keservesen sírdogált a pajtában.

Egyszer, amint éppen a szegénységükön kesergett, amikor váratlanul megjelent egy kisegér és vigasztalón mondta:

– Ne sírjál, te lány! Kár a könnyekért.       

Hogyne sírnék egérke – válaszolta szipogva – Olyan szegények vagyunk, hogy mindenki csúfolkodva mutogat ránk.

– Ne törődj ezzel! Meglásd, nemsokára minden jóra fordul.

– Köszönöm, hogy vigasztalsz, de szegénységünkre nincsen gyógymód. Drága szüleim éjt nappallá téve dolgoznak, de mégsem jutunk előbbre.

– Ha megfogadod tanácsomat, akkor hamarosan ti lesztek a környék leggazdagabb emberei. Növeszd meg a hajad, amilyen hosszúra csak tudod! A többit majd meglátod.

A lány elnevette magát:

– Ha csak ezen múlik. Ez nem kerül semmibe, de tudom, úgyis csak ámítasz, hogy jobb legyen a kedvem.

– Nem úgy van ez, te lány! Higgyél nekem! De cserébe, arra kérlek, ettől a naptól számítva három évre legyél a feleségem!

Ezen a lány annyira nevetni kezdett, hogy még a szülei is felfigyeltek a hangos hahotázásra.

– Mi lelte ezt meg? – kérdezte az anyja a férfitól.

– Bizonyára szegénykének az agyára ment a nyomorúság – válaszolta szomorúan az apja.

Teltek múltak a napok. Ki tudja, miért a lány hallgatott az egérkére és növesztette a haját. Ahogy repültek egymás után a napok, hetek, úgy lett egyre hosszabb a haja. Hiába mondták neki, hogy nem ártana levágni belőle egy keveset, mert még rálép a lábával, és elesik, de nem fogadott szót, inkább azon ügyködött, hogy minél hosszabb legyen. Nem volt rest napjában többször is megfésülni és különféle népi kenceficékkel kenegetni, hogy jobban nőjön.

Egy nap már tényleg olyan hosszú volt, hogy leért a földre. Amerre csak ment a haja az utca porát söpörte.

Nyári délutánonként kiült a ház elé a kispadra, és amint ott üldögélt és a madarak csicsergését hallgatta a közeli fák ágain, egy idegen, öregember ékezett a faluba.

Az útja a lány előtt vezetett el. Mindjárt észrevette a hosszú haját, és hozzálépett:

– Macska harapja le az orromat, ha láttam ilyen hosszú hajat, ami aranyból van. Pedig én vagyok a király fodrásza, és éppen póthajért megyek a hetivásárba, mert a királyné hullatja a haját. Milyen jó lenne, ha eladnád jó pénzért. Ígérem Őfelsége nem lesz szűkmarkú.

A lány egy kis gondolkodás után ráállt az üzletre, mert hiszen úgyis kinő majd a haja. Beszaladt a házba és hozott gyorsan egy ollót, amivel egy nyisszantással levágta, és átadta az öregembernek.

– Itt a hajam, de remélem nem csap be, és valóban jó pénzt kapok érte – mondta.

– Igen aranyoskám, de most nincs nálam annyi pénzmag, amennyit a hajad ér. Ezért arra kérlek, holnap gyere a várba és ott a királyi fenség kifizet!

Amikor anyja megtudta, milyen ostobaságot követett el, majdnem megtépte a megmaradt haját a feje csúcsán. Mindennek elmondta, amiért a falu csúfjává tette magát. De már a hajat nem lehetett visszaragasztani. Újból hetekig vagy talán hónapokig kell várni, míg megnő. Amint az anyja és apja jobban megnézték a lányuk kobakját, ők is látták, hogy porontyuknak aranyhaja van.

– Ezt azért már nem hagyom annyiba – pattant fel a lány anyja – holnap elmegyek veled a királyhoz, és elkérjük a hajad árát.

Így is tettek. Kora reggel felkerekedtek elmentek a várba, ahol már nagy meglepetésükre várta őket a király.

– Nagyon jót tettél a feleségemmel, akinek a szomorúságtól kihullott a haja. Ma van egy éve, hogy egyetlen magzatunk elveszett egy vadászat alkalmával az erdőben. Bizonyára a vadak felfalták, igaz soha nem kerültek elő maradványai. A fiam öreganyja és dédanyja is emészti magát a szomorúságtól. Ők is már majdnem kopaszok, ezért kérünk, növessz még hajat nekik is. Ne félj, aranyában veszem meg fejed ékességét!

Hogy ezt bebizonyítsa intett az egyik szolgának, aki három zsák aranytallért hozott be a trónterembe.

– Ennyit fogsz kapni a fiam öreganyjáért és dédanyjáért is. Csak siess megnöveszteni a hajad!

A lány és az anyja nem akartak hinni a szemének. Még szerencse, hogy a férfi is elkísérte őket ökrös fogattal, mert különben nem bírták volna hazavinni a három zsák aranytallért.

Egyszeriben elmúlt a szegénység. A falu leggazdagabb gazdái lettek. Többé nem kellett koplalniuk és vadsóskát rágcsálniuk, ha megéheztek.

Valami csoda folytán napok alatt a lány haja újból megnőtt és vihették az aranyhajat a királyfi öreganyjának. Harmadszorra is ugyanez történt és a dédi fejére is szép aranyfürtök kerültek.

A király minden egyes alkalommal állta a szavát, egy garassal sem kurtította meg őket. Most már nem csak a faluban voltak a leggazdagabbak, hanem a környéken is. Mindenki méltóságos uramnak, az asszonyt meg tekintetes asszonyságnak és a lányukat meg grófkisasszonynak szólította.

A lány egészen megfeledkezett az egérkéről, főleg azt felejtette el, hogy az volt a kérése a tanácsért, legyen a felesége.

Amikor talán a legnagyobb vigasságba éltek megjelent az egérke és benyújtotta a számlát:

– Letelt a három év. Kitűzhetjük az esküvő napát.

Volt nagy riadalom a családban. A szépséges aranyhajú lány, hogyan legyen ennek a parányi teremtésnek a hites felesége? Ki hallott már olyat, hogy egy lánynak egér a férje? Milyen házaspár lesz belőlük?

Reszketve várták, mi fog történni. A lány hangosan elpityeregtek magát:

– Drága kicsi egérke, jót tettél velem és szüleimmel, nem szeretnék hálátlan lenni, amiért segítettél nekünk, de nem lehetne mégis, hogy a fajtád közül választanál párt magadnak?

– Hiszen onnan választottam – nevetett az egérke – Tudd meg én nem egér, hanem királyfi vagyok. Ugye édesapám elmesélte a történetemet? Nem faltak fel a vadak, amikor vadásztak, csak egy öreg kan elátkozott, amikor párját meglőttem. Ezt az átkot csak egy fiatal lány csókja oldhatja fel. Ha most megcsókolsz, akkor azonmód királyfivá változok...

A lány meg sem várta, hogy az egérke befejezze, egy gyors mozdulattal felkapta és egy cuppanós csókot nyomot feje búbjára. Abban a pillanatban a kicsi, cincogó állatból egy daliás királyfi lett.

A két fiatal azonnal átölelte egymást, majd rohantak a királyhoz, bejelenteni az örömhírt, aki nagyon boldog volt, hogy előkerült fiacskája. Örömét csak fokozta, amikor a királyfi mondta, hogy feleségül veszi az aranyhajú lányt.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy a hírére a fél világ összesereglett, és mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak tudott.

Amikor jól kimúlatták magukat az öreg király ünnepélyesen átadta fiának a királyságot, mert tudta, ha véletlenül a kincstárból elfogy az arany, akkor csak a királyné hajából levágnak egy fürtöt, és újból gazdagok lesznek.

Talán így volt, talán nem, ha nem hiszitek, járjatok utána.

Itt a vége fuss el véle!


Apáti Kovács Béla


A megunt mesekönyv


Volt nekem egy kicsi barátom, Péter. Szerette a meséket. Egész nap elhallgatta volna őket.

Nagypapája egy nagy mesekönyvből szokott felolvasni neki délutánonként a vén diófa alatt.

Csodás meséket tartalmazott, ez a régi könyv. Lapjai már megsárgultak, és a sok forgatástól, lapozástól néhol el is szakadtak. Több helyen is látszódtak a kisfiú maszatos ujjainak a nyomai. Szerette nézegetni a könyvben található színes képeket. Némelyik csodás világról mesélt gazdájának.

Péter érdeklődését főleg az a kép keltette fel, amelyikon egy fehér táltos vágtatott a csillagos égen. Ennek a meséjét minden nap szívesen meghallgatta. Ilyenkor füle, szája tátva volt, annyira belefeledkezett a mesébe. Szinte már kívülről fújta minden mondatát, amikor nagypapája leült a vén cserépkályha mellé, hogy felolvassa kicsi unokájának. Előre mondta, hogy, mi fog történni.

– Akkor meg, minek olvassam, ha úgyis tudod? – kérdezte az öregember. –  Keresek egy másik mesét, amit még nem hallottál.

– Nem! Nem! – tiltakozott Peti. –  Ezt a mesét akarom. A fehér lovast meséld el nekem! Más most nem érdekel.

A nagypapa kénytelen volt talán már századjára is elolvasni. Nem lehetett kitérni előle. Peti sírt, ha mégis mást akart olvasni az öregapja.

Így ment ez hosszú éveken át. A kisfiúból iskolás lett. Megtanulta a betűvetést és már maga is tudott olvasni. Nagy öröm volt számára, amikor kedvenc meséjét egyedül olvashatta. Már nem volt szüksége nagypapájára. Amikor csak akarta, akkor vette elő mesekönyvét.

Sokszor nézegette a könyvben levő szép képeket.

Ki tudja, hogy és miért, egy nap Peti hanyagolni kezdte a mesekönyvet. Más dolgok kezdték érdekelni.

Eleinte ebből a mesekönyv alig vett észre valamit. Talán csak annyit, hogy a kisfiú ritkábban vette a kezébe és, ha kézbe is vette, akkor is gyorsan letette. A színes képeket nem nézte olyan hosszan, mint máskor. Azzal nyugtatta magát, hogy kicsi barátja iskolába jár, és bizonyára sokat kell tanulnia. Hiába volt szünet, Peti akkor sem olvasott belőle többet, sőt talán még kevesebbet, mint régebben.

Szegény mesekönyv egyre jobban érezte, valami baj történhetett. Minden jel arra mutatott, hogy a kisfiú megunta. A polcról is más helyrekerült. Mások díszelegtek a polcón, ahol egykor ő foglalta el a főhelyet.

Valami vastag, régi lexikon mögé suvasztották be, mintha már nem lenne rá szükség.

Hiába sóhajtozott, vágyott rá, hogy valaki kézbe vegye, de nem akart eljönni ez a pillanat.

Peti nagyfiú lett. Egészen más dolgok kezdték el érdekelni. Szüleitől névnapjára kapott egy számítógépet. Ő sem akart lemaradni a barátaitól. Ezentúl minden az új masina körül forgott. Tankönyveken kívül nem igen vett kezébe más olvasnivalót.

Ez nem csak a mese, de más könyveket is elszomorított. Minek vannak a házban, ha senki sem olvassa őket.

Ez természetesen legjobban a mesekönyvnek fájt. Mindig azt hitte, a kisfiú soha nem fogja megunni.

Milyen kegyetlen is a világ. Egykor még a középpontban volt és nem múlott el egyetlen nap, hogy ne olvastak volna belőle. Legjobb barát volt a házban színes képeivel, lebilincselő meséivel.

Soha nem gondolta volna, hogy egy gép fogja átvenni ezt a szerepet, és a kicsi gazdája rá sem néz.

Egy tavaszi nap a házban nagytakarítás volt. A háziak minden kacatot összegyűjtöttek, dobozba raktak és felvitték a padlásra.

Üvölteni szeretett volna, amikor valaki megmarkolta, és belehajította a dobozba mondván Petiből Péter lett és nincs szüksége mesekönyvre. A fiatalembert egészen más könyvek érdekelték. De erről régi barátja, mit sem tudott, hiszen fent a padláson porosodott. Legfeljebb egy – egy eltévedt egér állt meg mellette és kíváncsian szaglászta, mi lehet ez az érdekes tárgy? Mivel nem volt az ínyére gyorsan magára hagyta, és odébb állt.

Így teltek szegényes napjai. Télen fázott, nyáron meg szörnyen melege volt a padláson. Ezért a régen szép, finom lapjai bepöndörödtek és megsárgultak. A fedőlapja is rongyos lett és maszatos.

Nem valami szép látvány volt. Bizonyára nem lett volna a gyermekszoba ékessége, mint egykor, amikor még a házba érkező vendégek is megcsodálták.

Ilyen egy könyv múlandósága. Elszállt felette az idő. Igazából nem is az fájt neki, hogy megöregedett, hanem, hogy kicsi gazdája megunta, kidobta, és megfeledkezett róla.

Hol vannak már azok a régi, meghitt, szép napok, amikor az apró kezek puha, bársonyos érintéssel lapozták, és még éjjelre is maga mellé fektették az ágyban.

Egyszer elmúlik minden, de hogy a sors ilyen véget szánjon neki soha nem gondolta. Azt remélte, hogy mindig ő lesz a könyvek könyve, és soha senki nem fogja letaszítani a trónjáról.

Tévedett. Itt porosodik a padláson, és még a reményét sem látja, hogy visszakerül régi helyére.

Váratlanul halk lépteket hallott. Eleinte oda sem figyelt rájuk. Hiszen máskor is jártak – keltek a házban. Ellenben most ezek a léptek egyre közeledtek, és hangosabbak lettek.

Valaki jött felfelé egyenesen a padlásra. A padlásajtó lassan felcsapódott. Még ekkor sem gondolt semmire. Mély kábulatban volt és ez a kábulat már kiölt szinte minden reményt szívéből.

Mit is várhatna egy ócska könyv itt fent a padláson? Ennél már csak az lehet rosszabb, ha innen is kidobják. Erre még a legszörnyűbb álmában sem akart gondolni.

Valaki közeledett feléje. A félhomályban ne alig látott valamit?

Kicsi szíve hevesen verni kezdett. Mindenféle átfutott az agyán és csak arra emlékezett, hogy egy kéz megfogta és kihúzta a sok kacat közül.

Mi lesz most? – kérdezte remegve magától. –  Mit akar ez a durva felnőtt kéz tőle? Aprócska, könnyed kezekhez volt szokva, amelyek cirógatva érintették mindig a fedelét és a parányi ujjacskák simogatón lapoztak bele. Igaz a nagypapa is szokta forgatni, amikor felolvasott unokájának, Petinek. De hol van már a nagypapa? Rég elnyelte a sötét sír. Még akkor lent volt a szobában, hátul eldugva a lexikon mögé. Ennek ellenére jól emlékezett erre a szomorú, gyászos napra. Mindenki sírt a házban, siratta az öregembert. Többé már nem fog mesélni az unokájának. Pipája füstjének illata nem járja át a szobákat. Lassan az utolsó dohányillat is elillan és végképp elnyeli a titokzatos örökkévalóság.

Nem merte szemeit kinyitni. Félt, hogy pusztulásának utolsó másodperceit fogja meglátni.

Végül mégis erőt vett magán és kikandikált.

Nem akarta elhinni a látottakat.

Ez nem lehet igaz. –  Vagy mégis? Oly ismerős ezek a kezek. Mintha már találkozott volna velük. Csak valahogy mások. Egykor ezek nem voltak ilyen nagyok és erősek. Sok – sok évvel ezelőtt gyöngéd volt tapintásuk és fogásuk. Most erős férfikezek viszik lefelé a padlásról.

Vajon hová vezet ez az út?

Még egyszer végigjárta a jól ismert helyeket. Régen járt már itt. Nem is tudja, mikor? Hány év, vagy talán évtized telt el azóta, hogy itt volt?

Nem tudta. Most nem is volt kedve ezen gondolkodni.

Inkább az érdekelte, hová viszik ezek a hatalmas, de ismerős kezek?

Csak remélhette, hogy nem fogják kidobni, szemétre hányni. Nem az nem lehet. Ha ez lenne vele a terv, akkor nem fordult volna vele a gyermekszoba felé. A szemetes egészen máshol van.

Most már minden ismerős volt számára. Csupán a bútorok voltak mások. Kicserélték azokat. De nagyjából minden úgy volt berendezve, mint régen.

A szoba közepén, a szőnyegen egy szőke kisfiú ült és játékautóval játszott. Tologatta ide – oda.

Nem lehet, hogy az a kisfiú legyen az, akit egykor annyira szeretett. Mégis akkor, mi ez a nagy hasonlóság.

A kép kockáról kockára kezdett összeállni benne, és szíve egyszeriben felvidult. Mindjárt szépnek látta a világot.

A férfi leporolta a régi, megkopott könyvet, és mondta:

– Nézd, kisfia, ez volt édesapa kedvenc mesekönyve!

– Apa, mesélj belőle!

Az apja térdére ültette kisfiát és mesélni kezdett. Érdekes mód a könyv ott nyílott ki, amely mesét egykor nagypapának annyiszor el kellett olvasnia.

A kicsi lurkó ámulva hallgatta a régi mesét és nem bírt betelni a kép látványával, amelyen egy fehér táltos vágtatott a csillagos égen.

A mesekönyv boldog volt és újból megjött a kedve az élethez. Tudta jól, megint hosszú éveken át lesz kedvence egy emberkének, még ha egy kicsit vásott és rozoga is a borítója és lapjai, de a mesék, amelyek benne vannak egy parányit sem fakultak régi fényükből. Ugyan úgy csillognak, mint egykor.


Apáti Kovács Béla

 

A veréb és a gazda

 

Volt egyszer egy gazda. A magtárai tele voltak gabonával. Olyan sok volt neki, hogy naphosszat számolgathatta volna a zsákokat, akkor sem ért volna a végére.

Elégedetten dörzsölgette a markát, amikor végignézett hatalmas birodalmán. Megállt egy – egy teli zsák előtt, belemélyítette a markát, majd csillogó szemekkel turkált benne.

Mintha csak arany lett volna. De hiszen az is volt. A vásárban eladta a telis-teli zsákokat és sok pénzt kapott érte.

Hamarosan ő lett a környék leggazdagabb embere. Annyi pénze volt, hogy megszámolni sem volt értelme. Minden nap csak gyarapodott a vagyona. A szépen csengő aranytallérok, majd kifúrták a kincses ládájának az oldalát.

Egyik nap egy kicsi veréb röpült be a magtárba, és csipegetni kezdte a földre hullott gabonaszemeket. Az magtárban dolgozó szolga mérgesen elkergette:

– Hess, te veréb a magtárból! Nincs itt semmi keresnivalód. Ne fald fel a gazda gabonáját!

Amikor ezt a gazda meglátta, és meghallotta, elmosolyodott.

– Hagyd csak, fiam! Ez csak egy kicsi veréb. Mi kárt tudna tenni itt a magtárban? Egyen csak, ha éhes! – mondta. – Egy kicsi veréb nem oszt, nem szoroz.

A szolga fejét csóválva odébbállt, s tette a dolgát.

Hamarosan egy másik veréb is berepült a magtárba. Az is vígan csipegette a földön levő gabonaszemeket.

A szolga tanácstalan volt. Legszívesebben ezt a verebet is elkergette volna, de amikor ránézett a gazdájára, letett erről a tervéről. Hagyta, hogy ez a veréb is lakmározzon.

Sokáig nem történt semmi. A magtárban dolgozó emberek elvonultak ebédelni. Egy nagy, hűs fa árnyékában költötték el az ebédjüket. Utána még egy kicsit szunyókáltak is. Hiszen olyan jó megpihenni a nagy melegben.

Amint letelt az ebédidő, visszatértek a magtárba. Belépve az ajtón mindjárt látták, hogy egy tucat veréb ugrál a zsákok között. Némelyik még a zsákokra is felrepült, és mintha hegyes csőrével a zsákok madzagját próbálta volna kioldani.

– Hess! – mondták a magtárba belépők, de az előbbi szolga leintette őket.

– A gazda nem sajnálja a verebektől a gabonát. Különben is csak néhány verébről van szó. Legalább nem kell összeseperni a földet, ezek a madarak felszedik az elhullott magokat.

Valaki tiltakozni próbált, hogy ne engedjék be a magtárba a verebeket, mert felzabálják a gabonát.

– A gazda utasított, hogy ezzel ne törődjünk! Egyenek csak, ha éhesek.

Az élet úgy hozta, hogy az emberek napokig nem mentek be a magtárba. Máshol volt dolguk. Hiszen kenyéradójuknak hatalmas volt a birodalma. Rengeteg munka akadt a magtáron kívül is.

A nyári nagy melegben, hogy bent lévő gabona jobban száradjon, befülledjen, minden ablakot kinyitották, de még a két óriási ajtó is félig nyitva volt.

Gyorsan híre futott a környéken, hogy gazdag kereskedők érkeznek, hogy gabonát vegyenek. Hatökrös szekerekkel jöttek, és teli pénztárcákkal.

A gazda el sem tudott volna, képzeli, ennél jobb üzletet. Megegyeztek, hogy megveszik az összes gabonát.

 Legalább lesz hely az újnak. Hiszen a földeken már javában tart az aratás. A kapott pénzből ki tudja majd fizetni a napszámosait.

Minden évben így volt. Most is így fog lenni – gondolta a gabonakereskedő.

A háza tornácán megkötötték az üzletet. Még egy pohár bort is ittak megpecsételve barátságukat.

– Miután megtekintettük az árut, s ha minden rendben lesz, átadjuk, uraságodnak az aranytallérokat – mondták a vevők és elindultak a magtár felé.

Nyikorogva nyílt ki a magtár hatalmas faajtaja, s a gazda a vevőkkel belépet rajta.

A jelenlétükre ez csapat veréb rebbent fel. Gyorsan menekülve elhagyták a lakmározásuk színhelyét. Minden zsák kibontva, rogyva tagon állt vagy éppen eldőlt a padozaton. Minden jel arra utalt, hogy a magtárt igencsak megdézsmálták a verebek.

A vevők, amint ezt meglátták, már fordultak is vissza. Nem akartak madárpiszkos gabonát venni.

– De hiszen ebben a magtárban alig van ép zsák gabona. Mindegyikből verebek lakmároztak – mondta riadtan az egyik vevő. – Nem kell nekem ilyen vacak gabona. Menjünk másik gazdához, kinek szebb és jobb portékája van!

– Várjanak! Várjanak, uraim! – kiáltotta utánuk a gazda. – Van nekem másik magtáram is, ott bizonyára nem garázdálkodtak a verebek. Jöjjenek, menjünk oda! Ott bizonyára elégedettek lesznek az árummal.

Minden szó hiábavaló volt. Még csak annyira sem méltatták, hogy visszaszóljanak neki. Egy másodperc alatt eltűntek, minta ott sem lettek volna.

A gazda magába roskadva állt a magtára közepén, amikor egy kicsi veréb beröpült, és csipegetni kezdte a szétszórt magokat.

– Egyél, kicsi veréb – mondta – legalább te lakjál jól és legyél elégedett, ha már a jó üzlet dugába dőlt, s társaid kifosztottak. Azt hittem egy ilyen kicsi madár nem tud kárt okozni nekem. Nem hallgattam szolgámra, hogy kergesselek el. Kezdet kezdetén kellett volna erélyesebbnek lennem. A mai nap jó lecke volt számomra.  Most már tudom, egységben az erő. Ha mi emberek is összefognánk, hegyeket tudnánk megmozgatni. Ha csak egy kicsit is odafigyelnénk egymásra, jobb lehetne a világunk. Nem lenne ennyi irigy ember. Példát vehetnénk erről a kicsi verébről, amint kiteszem innen a lábamat, azonnal szól társainak, hogy gyertek tele a raktár finom gabonával. Pedig megtehetné, hogy csak ő surran be ide minden nap, hogy jól teletömni a bögyét. Ellenben tudja jól, itt annyi a mag, hogy egymaga mind képtelen lenne mind felcsipegetni. Ezért aztán inkább megossza másokkal. Így mindenki jól jár, mindenki bögye tele lesz magokkal, és vidámabban várják a holnapot.

A gazda nem kergette el a kicsi verebet. Inkább megjutalmazta, amiért, segített neki másképpen látni a világot.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

A királykisasszony göndörödő hajfürtjei

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével.

Sokáig nem született gyermekük. Ezért mindketten nagyon szomorúan voltak.

Már úgy nézett ki, hogy magtalanul kell leélniük életüket, amikor egy vénséges öregasszony vetődött a várba.

Mindjárt látta, hogy a királyi pár igen búslakodik. Meg is kérdezte a királytól:

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, kérem, árulja el, miért lógatja az órát?

A király először nagyon mérges lett, hogy egy öregasszony ilyet mer kérdezni tőle. Később kicsit megbékélt. Azt gondolta, hogy ha felfedi előtte bánatát, hátha tud segíteni neki.

– Tudja, öreganyám, az a bánatunk, hogy magtalanok vagyunk. Már azt sem bánnám, ha legényke helyett kislányunk születne.

Az öregasszony szeme felcsillant, majd vidáman mondta a királynak.

– Fenséges királyom, ezen könnyen lehet segíteni. Mindent tegyen úgy, ahogyan mondom. Még csak véletlenül se másítsa meg, mert akkor gyermek helyett béka fog születni. Ellenben cserében annyit kérek, amikor lányuk tizennyolc éves lesz, hajából adjanak nekem egy fürtöt.

A király és felesége boldogan belegyezett, s megígértek az öregasszonynak, amint leánykájuk betölti a tizennyolcadik életévét, lenyisszantanak a hajából egy fürtöt.

Nagy örömükben elfelejtették, megkérdezni, minek kell neki.

– Mit kell tennünk öreganyám? – kérdezte a király.

– Ma éjfélkor egyedül minden kíséret nélkül menjen ki a közeli erdőben lévő forráshoz, amely egy nagy szikla alatt ered. Tapassza be a forrás vizét agyaggal. Amikor a víz elapad, a holdfényben megpillant majd egy faajtót. Nyissa ki, és a mögötte lévő lépcsőn menjen le az alvilágba. De nagyon siessen, mert csak addig lehet odalent, míg át nem ázik az agyag. Ha nem ér vissza addig, akkor örökkön öröké az alvilágban marad. Soha többé nem láthatja meg a Jóisten kék egét.

– Ha lementem, akkor, mit csináljak ott? – türelmetlenkedett a király.

– Rohanjon az ottani kúthoz, s onnan hozzon nekem egy flaska vizet. Nagyon vigyázzon, nehogy csak egy csepp víz is kilottyanjon belőle, mert akkor igen nagy baj lesz. Kecskévé változik, és éjjel – nappal mekeg.

Király eleinte furcsállta, amit az öregasszony mondott. Felesége addig – addig beszélt neki, míg ráállt, és éjfélkor teljesen egyedül elment az erdőbe, megkereste a forrást, majd betapasztotta agyaggal a lyukát. Valóban, amint elapadt a víz megpillantotta a faajtót. Gyorsan lerohant az alvilágba, meg sem állt még csak egy szusszanásra sem a kútig. Ott óvatosan telemerítette a flaskát. Jól bedugaszolta, nehogy egy csepp is kilottyanjon, belője. Amilyen gyorsan jött, olyan fürgén próbált visszafelé is menni. De már nem volt fiatal. Amint rohant felfelé a lépcsőn egyre jobban érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Többször meg kellett állnia, pihenni. Igazából nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nagyon megszomjazott. Végül már a torka olyan száraz volt, mint a puskaporos hordó.

Érezte, ha nem ihat egy korty vizet, akkor menten meghal. Már – már hajlott arra, hogy ráhúzzon a flaskára, amikor egy belső hang figyelmeztette:

– Ha csak egy csepp is kilottyan igen nagy lesz a baj! Kecskévé változol és éjjel – nappal mekegsz.

A király nem akart kecske lenni.  Ezenkívül félt, hogy nem lesz kislányuk. Számára ez lett volna a legnagyobb baj. Ezért elvetette, hogy igyon a flaskából. Inkább minden erejét összeszedve valahogy kivánszorgott a felszínre.

Éppen idejében, mert az agyag már kezdte átereszteni a vizet. Alig, hogy kilépett a forrásból a meder újból tele lett vízzel és a faajtó eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Legalább volt friss víz, amivel a király a szomját olthatta.

Lehasalt a vízhez, és mohón inni kezdett. Már majdnem befejezte az ivást, amikor a forrás vízében különös dolgot látott.

Egy szépséges, kékszemű kislány képe jelent meg előtte, amint egy boszorka vagdosta a göndör fürtjeit. A leányka sikongatott, és kezecskéit a király felé nyújtogatta.

A király mindjárt a boszorkában felismerte az öregasszonyt. De erről még a feleségének sem tett említést. Hazament, és átadta a flaska vizet.

– Öreganyám, meghoztam, amit kért – mondta – most pedig kérem, teljesítse, amit megígért.

Az öregasszony elmosolyodott, és köténye alól elővett egy kisbabát. Nagyon aranyos csöppség volt kék szemekkel és göndörödő, szőke hajacskával.

– Fenséges királyom, ugye nem felejti el, amit kértem. Amikor a kislány tizennyolc éves lesz eljövök egy hajtincsért.

– Meglesz, öreganyám – válaszolta a király. –  Azért annyit elárulhatna nekem, mire szolgál a víz, amit hoztam az alvilágból?

– Tudja, fenséges királyom, aki iszik ebből az örökéletű lesz – mondta és kifordult a vár kapuján.

A király már nagyon bánta, hogy nem kortyolt bele. Milyen jó lenne örökké élni.

Ennél már csak az foglalkoztatta jobban, hogy az öregasszony, mit akar kislánya hajfürtjével?

De ezzel a kislány tizennyolc éves koráig várnia kellett.

Nagy volt az öröm a királyi várban. Végre most már nekik is volt gyermekük. Éjjel – nappal vigyáztak rá, még a széltől is óvták. Elnevezték Napsugárkának. Valójában az is volt, mert a kislány bearanyozta életüket.

Egész nap csacsogott, énekelt szebbnél szebb dalokat szüleinek. Édesapja olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

Napsugárka napról napra szebb lett. Egyszer csak azt vették észre, hogy a kislány betöltötte a tizennyolcadik életévét.

Eljött az ideje, hogy a királykisasszony csodálatos göndörödő hajából levágjanak egy fürtöt.

Édesapja nagyon sajnálta megkurtítani kislányának a haját.

Bánatosan jött – ment, azon gondolkodott, hogyan tudná elkerülni ezt? Semmi okos nem jutott eszébe. Jöttében – mentében egyszer csak azt vette észre, hogy kint találta magát a mezőn, ahol éppen Palkó a fiatal juhászfiú legeltette a juhokat.

A király már vissza akart fordulni, amikor Palkó illően megszólította:

– Szép, derűs napot, fenséges királyom!

– Te legény, hogy merészelsz szép, derűs napot kívánni nekem?  Olyan nagy gondban vagyok, majd szétmegy tőle a fejem. Még szerencse, hogy a koronám nem engedi – mondta mérgesen a király.

– Ugyan már, fenséges királyom, nem kívántam én rosszat kegyednek. Szép, derűs nap csak jó lehet mindenkinek.

– Miket beszélsz? Ha tudnád, milyen nagy a gondom, nem merészelted volna ezt mondani nekem. Tudd meg, ma este jön az öregasszony, hogy kislányom Napsugárka göndörödő hajából levágjon egy fürtöt, ha nem engedelmeskedek neki mindnyájunkat békává változtat.

Ezt meghallván Palkó hangosan nevetni kezdett.

– Most meg, min nevetsz? Mindjárt hívom a bakót és itt a réten lenyakaztatlak vele –  mondta a király halálos komolysággal.

Palkó csak tovább nevetett. Annyira nevetett, hogy még a birkák is felkapták a fejüket.

– Azon a bolondos vénasszonyon nevetek, aki le akarja nyisszantani leánykájának a göndörödő hajfürtjét. Jól ismerem a boszorkány fajzatát. De még azt is tudom, hogyan lehet túljárni az eszén.

– Tudod? – csodálkozott el a király. –  Mondd azonnal!

– Megmondom, egy feltétellel. Adja feleségül hozzám Napsugárkát!

– Micsoda? Egy juhászfiúhoz adjam feleségül egyetlen lányomat? Ezért most azonnal fejedet vetetem. Hívom is a bakót.

– Megteheti fenséges királyom –  mondta nyugodtan Palkó – ,de akkor soha nem tudja meg mit kell tenni. A boszorkának nem lesz elég leánykája göndörödő hajfürtje. Majd meglocsolja azt azzal a vízzel, amit fenségeddel hozatott az alvilágból, s azonmód Napsugárkából is vénséges boszorka lesz.

– Jaj, Istenem! – kapott a fejéhez a király. –  Mit tegyek most? – kapott a fejéhez a király. Hiszen azt mondta a rusnya öregasszony, hogy az a víz örökéletűvé teszi az embert.

– Ez mind igaz, öregből fiatalt varázsol, öregből pedig fiatalt. De én tudom az ellenszerét. Hozzám adja Napsugárkát vagy nem?

– Hozzád adom, ha kislányom is beleegyezik. – egyezett bele, azt remélve, hogy a királykisasszony úgyis nemet fog mondani.

– Azt tessék rám bízni, leendő, királyi apósom.

– Mondd már, te mihaszna, mert magam négyellek fel a kardommal!

Palkó megint elnevette magát.

– Azzal nem sokra megy. Be kell csapni a boszorkányt.

– Hogyan?

– Nézze fenséges királyom, ott azt a barikát! Éppen olyan aranyszíne a szőrének, mint Napsugárkának a haja! Most ebből levágok egy fürtöcskét. Ezt kell odaadni a boszorkának, amikor megérkezik. A többit majd meglátja, fenséged.

Palkó elkapta a birkát, és éles bicskájával levágott belőle egy fürtöt. Valóban olyan volt, mint a királykisasszony haja. Senki sem tudott volna különbséget tenni.

A király visszament a várba. A kapuban strázsáló őr jelentette, megérkezett az öregasszony, és mindenkit már nagyon sürget a hajfürt miatt.

A király nagy léptekkel felsietett a trónterembe.

– Bocsánat, öreganyám! – mondta. –  Egy kis időbe tellett, amíg sikerült levágni egy göndörödő hajfürtöt Napsugárka hajából. Tudja, milyenek a mai lányok, mindig ellenkeznek a szüleikkel. Tessék, itt van a kislányom hajfürtje!

A boszorkány boldogan kapott utána. Köténye alól vigyorogva előhúzta a flaskát, amiben volt az élet vize, Kinyitotta flaska tetejét, és locsolni kezdte vele.

Amikor már majdnem az összest rálocsolta, olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.

A trónteremben egy hatalmas villanás volt. A jelenlevők majdnem megvakultak tőle, Mindenki ijedten kapta kezét a szeme elé. Amikor a nagy fényesség csillapodott a király egy aranyszőrű barikát talált az öregasszony helyén.

– Fogjátok meg! – parancsolta a király.

Aki csak ott volt, mind az aranyszőrű barika után nyúlt, de az mindenegyes alkalommal kicsúszott a kezük közül.

Hiába kergették legalább százan, nem sikerült elkapni. Az aranyszőrű barika körbe-körbe futott a trónteremben.

Nem tudták, mitévők legyenek? Végül a királynak eszébe jutott a juhászfiú Palkó. Ő bizonyára meg tudja fogni.

Azonnal a várba hívatta Palkót.

– Palkó, fiam – mondta a király meg kellene fogni ezt az aranyszőrű barikát.

– Semmi akadálya, fenséges királyom, ha feleségül adja hozzám Napsugárkát –  mondta.

– Nekem nincs ellene kifogásom, csak azt nem tudom, kislányom, mit szól hozzá?

Palkó jóképű legény volt. Illet a királykisasszonyhoz. Napsugárka végignézett a legényen, és mosolyogva mondta édesapjának:

– Édesapám, jobb kérőt nem is találhatott volna számomra. Szívesen leszek Palkó felesége.

Amint ezt Palkó meghallotta, a tarisznyájából elővette a furulyáját és olyan szépen kezdett rajta muzsikálni, hogy a barika azonnal hozzáment. Soha többé nem kívánkozott elhagyni gazdáját.

Ezt követő három hétre olyan hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, hogy még az ég is zengett bele.

Majd elfelejtettem mondani, a király, amikor egyedül maradt a trónteremben az egyik sarokban megtalálta a flaskát, amiben még volt néhány csepp víz.

Tanácstalan volt, nem tudta, mit tegyen vele? Szeretett volna örökké élni, de attól is félt, hátha a boszorkány becsapta, és nem is az van benne.

– Élek, ameddig élek. Különben is már van utódom. Palkóból jó király lesz. Nem kell félnem, hogy országom király nélkül marad – mondta és a flaskát kihajította az ablakon.

A flaska gurult –  gurult, egészen az erdőben lévő forrásig. Ott belehuppant a vízbe és mindörökre eltűnt.

Talán így volt, talán nem, de ez már igazából nem számít. Az ifjú pár boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána! 


Apáti Kovács Béla

 

A nagyapó kincse

 

Egyszer volt, hol nem volt egy nagyon távoli falucskában élt egy öregember magányosan. Nem volt senkije. Felesége már régen eltávozott az élők sorából, gyermekei meg ki tudja, hol élnek.

Soha nem látogatták meg az apjukat. Egyetlen barátja volt a kutyája. Nagyon jól megértették egymást.

Nagyapó még szép történeteket is mesélt neki. Ilyenkor kiültek a verandára esténként. A kutya úgy tett, mintha értette volna, amit mondott.

Így éldegéltek kettesben a kicsi házban.

Egyik nyári nap új szomszédok érkeztek. Egy fiatal házaspár szöszke kislányukkal, Pannival.

Senki nem tudta honnan jöttek, és kifélék. Kedves embereknek látszódtak. Főleg a kislány nyerte el nagyapó tetszését. Mindjárt az első nap illendően bemutatkozott és barátkozni kezdett. Látszott rajta, hogy jó nevelésbe részesült. Csilingelő, vékonyka hangján köszöntötte nagyapót, amint meglátta a kerítés másik oldalán:

–  Csókolom, bácsi! Mi vagyunk az új szomszédok. Panninak hívnak, és jövőre megyek első osztályba.

  Hamarosan édesanyja is megjelent. Nem tudta elképzelni kivel csacsog kislánya. Ő is köszöntötte apót, kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.

Panni nagyon kíváncsi természetű teremtés volt. Minden érdekelte. Szőke fejecskéjét mindenhová bedugta. Nem tellett bele néhány nap, apóhoz is átment.

–  Itt lakik a bácsi? – kérdezte.

–  Igen – válaszolta az öreg.

–  Egyedül tetszik lakni?

–  Sajnos egyedül. Csak a kutyám Bundás van velem. Nagyon jó, hűséges állat. Nem is tudnám, mi lenne nélküle. Bundás az én barátom, hűséges társam. Öreg jószág már a háznál, mint a gazdája.

A kislány mindenről kifaggatta a nagyapót. Egy percre sem hagyta abba a kíváncsiskodást. Az apó alig győzött válaszolni a rengeteg kérdésre.

Szinte nem telt el nap, hogy ne ment volna át a szomszédba. Eleinte szülei ellenezték a látogatásokat, de hamar meggyőződtek, hogy a nagyapó rendes, jóravaló öregember. Megengedték lányuknak, hogy barátkozzon a szomszéd bácsival.

Panni minden nap vendég volt a szomszédban. Mindig nagyon jól érezte magát az öreg barátjával, aki rengeteg, érdekes dolgot mesélt neki. A kislány tátott szájjal hallgatta azokat.

Nagyapó mindenegyes látogatás alkalmával, egy szép mesével is megörvendeztette.

–  Szomszéd bácsi, ez a mese is szép volt – mondta hálálkodva Panni. – Nagyon köszönöm, hogy ma is mesélt nekem. Ugye holnap is átjöhetek?

–  Természetesen, aranyoskám – válaszolta és kedvesen megsimogatta a kislány fejecskéjét. – Gyere holnap is és mesélek neked!

Így ment ez nap, mint nap. A kislány, amikor csak tudott, engedélyt kért a szüleitől, hogy meglátogathassa a szomszéd bácsit.

–  Jól van, menjél csak, de ne maradjál sokáig – mondta az édesanyja.

A kislány boldogan szalad az öregember házába, aki már várta Pannit a tornácon.

–  Ma nem mondok mesét, – kezdte apó – de helyette megmutatom a kincseimet.

Panni szemei felcsillantak.

–  Szomszéd bácsinak, vannak kincsei? – ámult el és alig várta, hogy megpillantsa azokat. – Hol vannak azok a kincsek?

–  Gyere, Panni, megmutatom! A házban van egy szoba, ahová csak ritkán nyitok be. Idegenek még sohasem jártak ott. Te leszel az első, akit beengedek ebbe a szobába. Ígérd meg, hogy soha senkinek nem árulod el, hogy jártál ebben a szobában?

–  Megígérem – fogadkozott a kislány.

A ház hátsó szegletében volt egy kicsi szoba, és abban a vén szekrény mellett állt egy rozoga faláda.

–  Ebben vannak a kincseim – mutatott rá az ujjával a szomszéd bácsi. – Itt tarom a kincseimet.

„Milyen kincsek lehetnek, ebben a rozoga faládában?” – gondolta a kislány. Látszott az arcán, nem ilyen kincsekre számított. Azt hitte a faládában talán mesés értékű arany és ezüst tárgyak lehetnek.

Lassan kinyílt a láda teteje és végre Panni is belenézhetett.

Nagyon meglepődött. A láda alján néhány ócskaság lapult.

–  Látom az arcodon, mást vártál – mosolyodott el az öregember, amint ránézett a kislányra.

Szegényke nem tudta, mit feleljen. Nem akarta a szomszéd bácsit megsérteni, aki megosztotta vele a kincseit.

De milyen kincsek ezek? Néhány régi ócskaság, és egy ezeréves fényképalbum.

Az öregember elővett a láda mélyéről egy kicsi játék katonát.

–  Tudod, mi ez? – kérdezte kíváncsian.

–  Egy játék katona – válaszolta közömbösen a kislány. – Szavaiból kihallatszott nem nagyon érdekli. Ez inkább fiúknak való játék. Még ha legalább egy baba lett volna, de egy játék katona!

–  Háború volt. Édesapámat is behívták katonának és elvitték a frontra. Még mielőtt elindult volna, vett nekem egy játék katonát. „Ha ezt a kis játék katonát a kezedbe fogod, mindig gondolj rám!” – mondta búcsúzóul, és felszállt a háborúba induló vonatra. Soha többé nem jött vissza. Egy szomorú őszi nap érkezett egy tábori levél, amelyben az volt, hogy hősi halált halt egy véres ütközetben. Szegény édesanyámmal még ezután is sokáig reménykedtünk, hogy talán nem igaz és egyszer csak betoppan, és átölel minket erős, dolgos kezével. Sajnos igaz volt a hír. Édesapám valóban odaveszett, és csak ez a kicsinyke játék katona maradt meg tőle emlékül. Ezenkívül ez a fényképalbum, amelyben fényképei vannak. Ráérős időmben nézegetem a csodás képeit. Fotográfus volt, és ha a háború nem töri ketté életét, talán világhírű művész is válhatott volna belőle.

Pannit meghatotta az öregember őszinte beszéde, és hogy megosztotta vele a legdrágább kincsét.

Sokáig nézegették a képeket. A szomszéd bácsi majdnem minden képhez mondott egy szép történetet.

A képnézegetés után a kislány egészen másképpen nézett a játék katonára. Megértette, hogy a szomszéd bácsinak ez mindennél többet jelent. Felejthetetlen emlékeinket ezüsttel, arannyal és drágakővel nem lehet megfizetni. Ezt a kincset soha senki el nem veheti tőlünk. Az igazi kincs az ember szívében van, és ezt úgy hívják szeretet.

Panni nagyon hálás volt, amiért a szomszéd bácsi ezeket megosztotta vele. Talán egy nap neki is lesznek ilyen kincsei, amelyeket majd ő is megmutat egy szomszéd kisfiúnak vagy kislánynak.

Gyerekek, ne feledjétek, az emlék a legnagyobb kincs a világon!


Apáti Kovács Béla

 

Hegyek, mezők őrzője

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az üveghegyen is túl, élt egy legény a kicsi házacskájában a falu szélén. A házacskáján és a kicsi csacsiján nem volt semmije. Sokat nélkülözött, alig volt, mit ennie.

Csacsijával minden nap kiment a közeli mezőre. Amíg állata békésen legelgetett, ő meg vadsóskák keresett a réten, s azzal csillapította éhségét. Ha megszomjazott, akkor meg elszaladt a közelben csordogáló patakra, és megmerítette kulacsát friss patakvízzel. Addig csacsija szépen elvolt a mezőn. Nem kellett megkötnie, az áll semmi pénzért sem hagyta volna el a gazdáját.

Egyik nap is, amikor a legény ment vissza a patakról, látja, hogy egy öregember ólálkodik a szamara mellett.

–  Mit akar a csacsimmal, öregapám? – kérdezte a legény rosszat sejtve. Mintha csak érezte volna, hogy az idegen valamit akar az állattal.

–  Megvenném a szamaradat – mondta nyugodt hangon az öregember.

–  Nem eladó – válaszolta a legény.

–  Pedig jól járnál vele, ha eladnád nekem a szamaradat.

–  Mondtam már, öregapám Füles nem eladó. Ha nincs más dolga itt, akár el is mehet. Isten vele!

–  Fiam, ne hamarkodd el az ajánlatom. Ha üzletet kötünk, akkor te lehetsz a hegyek, mezők őrzője. Gondold csak meg!

–  Nekem ez, miért lenne jó? Miért őrizzem a hegyeket és mezőket? Ki akarná ellopni azokat?

–  Ezt most neked nem árulhatom el. Ellenben annyit mondhatok, ha három napig jól végzed a munkádat, megőrződ a rád bízott hegyeket, és mezőket, nagyon gazdag ember lehetsz. Annyi aranyad, ezüstöd lesz, hogy megtöltheted vele a kicsi házadat. Cserébe csak annyit kérek, add el nekem a szamaradat.

A legény kezében még sohasem volt aranytallér, ezüstről még csak nem is álmodott. Most ahogy ezt meghallotta, az ajánlat nagyon csábítóan hatott. Különben is csak három napig kell őrizni a hegyeket, és mezőket. Nem lehet valami nehéz munka. Még guggolva is kibírja ezt a rövidke időt. Ha az öregember igazat beszél, akkor három nap elteltével még a királynál is gazdagabb lehet.

Egy kis gondolkodás után, belecsapott az öregember markába, s mondta:

–  Nem bánom, áll az alku! Viheti a csacsit. Annyit azért, öregapám áruljon el, melyik hegyet, melyik mezőt kell őriznem?

–  A világ összes hegyét és mezőjét, de ha csak eggyel is valami történik, halál fia vagy – mondta kuncogva az öregember.

A legény csak most értette meg, mire vállalkozott. Legszívesebben visszavette volna a szamarát, de az már messze járt az öregemberrel, mire észbe kapott.

Főtt a legény feje, azt sem tudta, mit tegyen. Hogyan lehet egyszerre őrizni a világ összes hegyeit, és mezőit? Azt sem tudja, hány hegy van a kerek földgolyón.

Oda a csacsi az egyetlen barátja, és ráadásul olyan dolgot vállalt el, amit képtelen teljesíteni.

Leült a mező szélére, az árokpartra, és tenyerébe hajtotta a fejét. Ki tudja meddig búslakodott ott egymagában, amikor váratlanul arra lett figyelmes, hogy egy kismadár csipog mellette keservesen.

–  Segíts rajtam, legény! Éhes vagyok, majd meghalok az éhségtől.

A legény felemelte a fejét a tenyeréből, és már éppen mondani akarta a kismadárnak, hogy neki sincs ennivalója. De akkor eszébe jutott, hogy tegnap napraforgómag volt az ebédje, és talán még van néhány szem a zsebében. Hosszasan kotorászott, mire nagy nehezen talált néhány magot.

–  Sajnos csak ezzel szolgálhatok – mondta és átnyújtotta a magot a kismadárnak, aki azonnal eszegetni kezdte vidáman.

–  Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Látom, nagyon lógatod az orrodat. Miért búsulsz?

A legény töviről hegyire elmesélte, hogyan járt az öregemberrel. Még a csacsiját is kicsalta tőle, és olyannal bízta meg, amit, ha száz élete lenne, akkor sem tudná teljesíteni.

–  Ismerem jól ezt az öregembert – mondta a kismadár. – Sok embert már rászedett, de én segítek neked, amiért megmentettél az éhhaláltól.

–  Hogyan tudnál segíteni nekem? – kérdezte a legény kíváncsian.

–  Azt csak bízd rám! Van nekem sok barátom a természetben. Szólok a méheknek, hogy vigyázzanak a mezőkre. Komám a sas, és ő meg a famíliája vigyáz a hegyekre. Legyél nyugodt, ígérem a három nap alatt nem lesz semmi gond. A harmadik nap végén az öregember kénytelen lesz kifizetni a megígért aranyat és az ezüstöt.

A legény hitte is meg nem is, amit a kismadár mondott. De úgy volt vele ennél rosszabb már nem történhet vele.

Eljött a szolgálatának az első napja. Reggeltől estig semmi különös nem volt. A kismadárnak és segítőinek se híre, se hamva. Ez nem volt valami biztató északára nézve.

Leszállt az éj. Olyan sötét volt, hogy az ember az orra hegyéig sem látott el. Egyszer csak hallja a legény, hogy jönnek a zsiványok, hogy ellopják a mezőt. Már éppen indult a legény, hogy intézkedjen, vagy legalább megpróbálja elkergetni őket. Nem sok esélye lett volna rá, mert a zsiványok rengetegen voltak.

Jobbnak látta, ha nem is megy hozzájuk. Úgyis kupán vágnák, s már kilincselhet is a Szent Péternél.

Ahogy így tépelődött magában, hirtelen éktelen ordibálást hallott. A zsiványok jajgatva, átkozódva menekültek a mezőről. Szerencsétlenek nem számítottak arra, hogy a kismadár barátai a méhek elbújtak a virágokban, és amikor a zsiványok odaértek, mind egyszerre rontott rájuk.

Amire felkelt a Nap egyetlen zsivány sem maradt a mezőn. Elszaladtak, hogy soha többé nem látták őket a környéken.

A legény nem értette, mindez, hogyan történhetett meg. A nappal megint csendesen és nyugodtan telt el. Heverészett a fűben és hallgatta a madarak vidám csicsergését. De amikor eljött az este, újból félelem fogta el. Nem hiába, mert alig lett éjfél, jöttek a hegyrablók. Olyan rengetegen voltak, mint égen a csillag, és földön a fűszál. Már messziről lehetett hallani hangjukat. A világon nincs olyan ember, aki meg tudta volna őket állítani, kivéve a sasokat, akik csak arra vártak, hogy lecsaphassanak otthonuk elrablóira.

A zsiványok számbeli fölényben voltak, ennek ellenére a sasok védve a hegyet és családjukat, váratlanul úgy meglepték a tolvajokat, hogy azok hirtelen azt sem tudták, hogy mi történt velük. Csípték, vágták a fejüket vagy ahol éppen érték őket. Örülhettek, hogy ép bőrrel elmenekülhettek a hegyekből. Ide se mertek többé visszajönni. Így a legény a második napot is megúszta. Már csak egy nap volt vissza a szolgálatból és nagyon gazdag ember lesz.

Ezért kicsit könnyelműen is állt hozzá a dolgokhoz. Pedig, ha tudta volna, hogy ez az éjszaka lesz a legnehezebb.

Alig, hogy besötétedett leányének verte fel a csendet. Megbabonázva hallgatta, és valósággal elbűvölte a hallott, csábító ének.

Amikor a csodás melódia elhallgatott egy gyönyörű lány jelent meg előtte. Olyan szép volt, hogy a legény soha életében nem látott hozzá hasonlót. Csodálatára még a Hold is előbukkant a felhők mögül. Halovány fénye megvilágította a vállára omló selymes haját. A termete is igéző volt.

Így szólt a lány a legényhez:

–  Kérlek, add nekem a mezőket és a hegyeket! Ha nekem adod, ígérem, nem fogod megbánni.

A legény annyira beleszeretett ott azonban a lányba, hogy akár azt is kérhették volna tőle, vágja le tőből a karját, azt is teljesítette volna.

Valósággal el volt varázsolva. Már – már azt akarta mondani, hogy legyen úgy, ahogy akarod, amikor, ki tudja honnét egyszer csak a legény vállára szállt a kismadár és a fülébe súgta:

–  Előbb kérj a lánytól egy csókot!

Ekkor, mintha a legényt valami megcsípte volna, magához tért. Az agyán átcikázott a gondolat, neki még egy napig kell őriznie a hegyeket, és a mezőket, hogy gazdag ember legyen. Hallgatott a kicsi barátjára, és mondta:

–  Szépséges leányzó, előbb adjál egy csókot!

A lány, mit sem sejtve megcsókolta a legényt. Abban a pillanatban, olyan dolog történt, amire egyikőjük sem számított.

A lány hirtelen megváltozott, és őszintén bevallotta, hogy apja volt az öregember, aki felbérelte a legényt, a hegyek és mezők őrzésére. Lánya segítségével akarta lépre csalni, hogy ne kelljen fizetni az őrzésért. A lány még azt is elárulta, hogy apja Bergengócia királya, és ő meg egy királykisasszony.

Amikor ezekkel a végére ért, a lány elsírta magát.

–  Jaj, Istenem, ha édesapám megtudja, hogy ezt elárultam neked, tömlöcbe zár életem végéig.

–  Azt már ugyan nem – csattant fel a legény. – Elmegyek édesapádhoz, lemondok az aranyról, ezüstről, és ezért csak annyit kérek cserébe, hogy adjon feleségül hozzám. No, meg azt sem bánnám, ha visszakapnám a csacsimat. Akarsz-e a feleségem lenni?

A lányt nem kellett kétszer megkérdezni. Azonnal kimondta, hogy igen, és kéz a kézbe elindultak a Bergengócia királyához. A király, amikor meglátta a legényt a lányával iszonyatos haragra lobbant. Hívatni akarta a katonáit, hogy kapják el a legényt, de végül meggondolta magát.

–  Aki ilyen ügyes, hogy meg tudja őrizni a világ összes hegyét és mezejét, az nem akármilyen legény – így morfondírozott magában a király. – Megérdemli az aranyat és az ezüstöt. De mit jelent, hogy kéz a kézben jön a kislányommal?

A legény és a királykisasszony megérkezett a trónterembe. A király mosolyogva fogadta őket.

–  No, te legény, derekasan kiszolgáltad a három napot. Megőrizted a világ összes hegyét és mezejét. Megkapod béredet. Kincstáramból annyi aranyat, és ezüstöt vihetsz magaddal, amennyit csak akarsz és elbírsz.

–  Fenséges királyom, nem kell nekem arany, és ezüst. Ezekről mind szívesen lemondok. Ellenben van egy kérésem, adja feleségül hozzám a leánykáját, mert egymásba szerettünk. És még, ha kérhetném, a csacsimat is adja vissza. Kicsi állatom nagyon hiányzik.

A király nagyon meglepődött a kérésen. Egy ideig nem is tudott megszólalni. Végül azért mégis csak szóra nyitotta a száját:

–  A csacsidat szívesen visszaadom. Úgysem bírok vele. Állandóan iázik éjjel – nappal. Felver a hangjával a legszebb álomból, de hogy a lányomat is feleségül adjam hozzád, ez már kicsit merészség. Nem is tudom, mit tegyek? Mondd csak lányom, akarsz-e ennek a legénynek a felesége lenni?

–  Édesapám, ha megtiltanád, akkor is elszöknék vele. Igen minden vágyam, hogy feleségül menjek hozzá.

Így a király nem tehetett mást feleségül adta a lányát a legényhez, és ráadásul visszaadta a csacsit is.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy csak úgy zengett tőle a világ összes hegye és mezeje.

Amikor jól kimúlatták magukat. A legény a csacsi mögé egy kordét kötött, amit jól teleraktak arannyal, és ezüsttel, majd elindultak haza a legény kicsi házába. De induláskor az ifjú pár nem sejtette, amíg tartott a lakodalom, a király egy olyan kacsalábon forgó palotát építtetett számukra, hogy heted hét országból a csodájára jártak az emberek. Megérkezvén nem akartak hinni a szemüknek. Még a csacsi is egy nagyot iázott örömében. A legény lassan hozzászokott a nagy gazdagsághoz, és boldogan élt szépséges feleségével, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


 

Apáti Kovács Béla

 

Arany tallérocska

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, volt egy gyönyörű ország Bergengócia. Ebben az országban lakott egy legény, akit Palkónak hívtak. Volt neki egy kicsi házacskája, amelyben édesanyjával éldegélt.

Nagyon szegények voltak. Gyakran napokig nem volt, mit enniük. Ennek ellenére mégsem búslakodtak. Érezték, a jóisten úgyis megsegíti őket.

Egyik nap Palkó elindult az erdőbe fát vágni. Már majdnem odaért, amikor megpillantott az úton a porban egy arany tallérocskát.

Nagyon megörült a talált vagyonkának. Gyorsan felvette és a csizmája szárába csúsztatta, majd körülnézett, hogy látta-e valaki.

Csak egy kis madárka csicsergett az egyik közeli fán, de az meg úgysem árulta volna el Palkót.

Napközben meg is feledkezett az arany tallérocskáról. Sok fát kivágott, és felaprított, mire lement a Nap a dombok mögött.

Este hazaérve boldogan mesélte el édesanyjának, hogy mit lelt az úton.

–  Ez bizony egy arany tallérocska – mondta az édesanyja. – Valaki elveszítette. Ha szegény volt, akkor sajnálom, de ha gazdag, akkor nem, mert bizonyára otthon halomban áll sok – sok hasonló arany tallér a vaspántos ládájában.

–  Mitévők legyünk, édesanyám? – kérdezte Palkó.

–  Az arany tallérocska azt illeti, aki megtalálta. Nyugodtan elteheted, fiam.

Palkó eltette az arany tallérocskát, és lefeküdt aludni, mint aki jól végezte a dolgát.

Teltek – múltak a napok. Palkónak és édesanyjának, hol volt ennivalója, hol nem. Ezt az állapotot már régen megszokták, nem volt furcsa számukra.

Eljött a havi vásár ideje és Palkó elhatározta, hogy elmegy, hiszen van egy arany tallérja. Azt remélte tud venni rajta valamit a vásárban.

Mindent megbámult mászkálva az eladók portékái között. Sokszor még a szája is tátva maradt annyira elcsodálkozott a látottakon.

Az eladók egymást túllicitálva kínálgatták a portékájukat. Volt ott minden, még szenteltvizet is árultak. A nagy bőségben nem tudta, mit válasszon, mit vegyen az arany tallérocskán. Végül egy öregember előtt megállt, aki egy keshedt malackát árult.

–  Öregapám, hogy adja a malackát? – kérdezte Palkó.

–  Két arany tallér az ára – válaszolta az öreg.

–  Ennyi pénzem nincs – mondta szomorúan, és már ment is volna tovább, de a malacka gazdája visszahúzta.

–  Mennyi pénzed van, fiam?

–  Csak egy arany tallérocska – válaszolta Palkó.

–  Nézd, milyen jó vagyok hozzád! Odaadom a malackámat egy arany tallérért. Áll az alku?

Palkó nem sokat gondolkodott az üzleten. Gyorsan az öreg tenyerébe csapott, s boldogan vitte haza a malackát.

Otthon édesanyja ijedten felkiáltott meglátván az állatot:

–  Mit tettél, te gyerek? Ezért girhes, beteg malacért kiadni egy arany tallért. Még ha ingyen adta volna, akkor sem fogadtam volna el. Egyszer életedben szerencséd van, és akkor is meggondolatlanul elherdálod a pénzedet. Meglásd, ez a malac holnapra kileheli a lelkét. Nézz csak rá! Alig piheg. Jaj, Istenem, mikor nő már be a fejed lágya! – sápítozott az édesanyja.

Palkó betette a malacot a disznóólba, amelyben már ki tudja, mikor röfögött ilyen állat. Vetett neki egy kicsi nyerstököt, ami egymagában árválkodott a kertjükben.

A kehes malacka azonnal felfalta a tököt, és követelte a gazdájától, hogy adjon még.

Szerencséjére a szomszédból egy tök átlógott. Ezt is a malacka elé dobta. Csodák csodájára ez sem volt elég, az állat további eledelt követelt.

Palkó kénytelen volt a szomszédtól tököt kérni, hogy malaca éhen ne vesszen. Ott egyszerre megevett legalább egy tucattal, mire végre elégedetten röfögött az ólban, majd leheveredet annak a kövezetére. Nem tellett bele néhány perc, mély álomba merült.

Akkor gazdájának úgy tűnt, mintha a malacka kigömbölyödött volna. De ebben nem volt biztos, mert már sötétedett.

Reggel édesanyjával a disznóólhoz ment, és meglepődve látták, hogy a keshedt malacka megnőtt. Szép, nagy, formás disznó lett belőle. Nem értették, mindez, hogyan történhetett meg, de volt sok idejük a gondolkodásra, mert megszólalt a disznó:

–  Adjatok, tököt! Éhes vagyok.

Hiába kutatták át az egész kertet, egyetlen tököt sem találtak.

A disznó pedig egyre éhesebb volt, és csak egyre ismételgette:

–  Adjatok tököt! Éhes vagyok. Ha nem kapok enni, szétbontom ezt az ólat.

Nagyon megijedtek. Palkó édesanyja azonnal átszaladt a szomszédba, és kért néhány tököt. Némileg sikerült lecsillapítani a disznó éhségét, de sejthető volt, ez nem tarthat sokáig. Minél hamarabb be kell szerezni egy kocsira valót, ha jót akarnak.

Kénytelenek voltak minden mozdíthatót eladni a házból, hogy árából tököt vegyenek. Hiába akartak neki mást adni, a furcsa disznó csak tököt fogadott el.

Minden nap megevett egy nagy kocsi tököt. Végül már olyan nagy volt, mint egy szénaboglya. Alig fért be az ólba. Palkó már azt tervezgette magában, hogy másik, nagyobb ólat épít számára. De nem tudta hová, mert már a házukat is áruba bocsátotta, hogy eleséget vehessen jószágának.

Egyik reggel a disznó újból megszólalt:

–  Ne adjátok el a házat! Nyissátok ki az ólajtót, szeretnék túrni a közeli erdőben!

Palkó teljesítette a disznó kérését, sőt még el is kísérte. Beérve az erdőbe, a disznó buzgón túrni kezdett az első fánál. Jó sokáig túrta a földet. Egy mély gödör keletkezett a munkája során. Palkó nem értette, állata, mit keres ilyen szorgalmasan. Végül már a gödör olyan nagy és mély volt, hogy egészen belefért. Amikor végképp eltűnt a gödörben, váratlanul egy arany tallért piszkált ki a föld alól. Palkó azonnal megismerte, hiszen egykor az övé volt. Ezt onnan tudta, hogy tett rá egy jelet. Nagyon megörült, hogy másodszorra is a kezében tarthatja.

 Boldogan elindult haza, hogy szerencséjét elújságolja édesanyjának, de a disznó tovább túrt. Még legalább egy fertály óráig túrta a földet, majd ezt követve hangosan röfögni kezdett.

A mély gödörben egy vasláda volt. Palkó szíve nagyot dobbant, mintha csak megsejtette volna, mi rejtőzik a ládában.

Villámgyorsan a gödörben termett és megragadta a vasládát. Remegő kézzel felpattintotta a tetejét. A látványtól még a lélegzete is elakadt. A vasláda telis-teli volt arany tallérokkal. Éppen olyanok voltak, mint amilyenek először talált az úton a porban, és amiért vett egy girhes malacot.

Váratlanul rájuk szakadt a gazdagság. Palkó csodás ólat épített a disznajának, amiben az állata élete végéig, minden nap a legfinomabb tököt kapta.

Vigyázott is rá, hiszen neki köszönhette a gazdagságát. Még csak egy pillanatra sem merült fel a gondolat, hogy valaha is disznóságokat készít belőle. Nem is volt rá szüksége, mert a vasláda arany tallérjai, a falu leggazdagabb emberévé tették.

Palkó hamarosan megnősült, és még ma is boldogan él feleségével és édesanyjával, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

A vak királyfi

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren élt egy király a feleségével. Volt nekik egy fiúk, aki sajnos születéstől fogva világtalan volt.

Hiába vizsgálta mindenféle nagy tudású orvos, de az egyik sem tudta meggyógyítani a királyfit. Szegényke nem láthatta a Jóisten szépséges, kék egét, a mezők színes virágait. Örök sötétségben kellett élnie.

Édesapja ezért nagyon bánatos volt. Minden pénzt megadott volna, ha fia ugyanúgy lát, mint a többi hasonlókorú fiú. Hogyan veszi át a trónt, ha majd őt elszólítja a Halál.

Teltek – múltak az évek a kicsi királyfiból szép dalia lett. Mindenki megfordult utána, amikor meglátta. Eljött az idő, hogy feleséget kellett választani magának.

Az édesapja sok, szép hercegkisasszonyt kinézett a fiának, de amikor azok megtudták, hogy a királyfi vak, mind kibúvót keresett, és nem akart a felesége lenni.

Lassan elfogytak a hercegkisasszonyok, grófkisasszonyok, és a környék nagyurainak a lányai. A király nem talált feleségnek valót a fiának.

Egyik este nagy szomorúan kiült a vár elé a lócára, és ott búslakodott egymagában. Egyszer csak egy igen öreg anyóka lépett hozzá, majd reszkető hangon mondta:

–  Jó estét, fenséges királyom! Látom, nagyon búslakodik, de talán én tudnék segíteni a bánatán.

–  Aztán öreganyám, hogyan tudna segíteni a bánatomon? – kérdezte a király.

–  Úgy hallottam, szeretné a fiát megnősíteni.

–  Így igaz.

–  Javaslom, vegyen el engemet feleségül, és fia minden gondja megoldódik – mondta az öregasszony.

–  Hallja-e, öreganyám, ne csúfolkodjon velem! Hiszen maga olyan öreg, mint a postaút – csattant fel a király. – Ha nem tűnik el innen azonnal, szólok a bakónak, hogy szabadítsa meg a fejét a testétől.

Az öregasszony nem ijedt meg a király szavaitól, sőt még jobban kérte, hogy a királyfi őt vegye el feleségül.

–  A királyfi úgysem lát. Vak szegény lelkem. Hiába próbálkozott fiatal lányt keresni szegénykének, egyik lány sem akart a felesége lenni. Nem mindegy neki, ki lesz a felesége?

Ebben van valami – gondolta a király – még egy öreg feleség is jobb, mint ne nősüljön meg.

Nem nagyon tetszett a királynak, hogy a fia feleségül vegye az öregasszonyt. Végül mégis elfogadta a javaslatot.

–  Nem bánom, legyen, ahogy mondta öreganyám! – egyezett bele a király. – Ennek ellenére, szeretném megkérdezni a fiamat is, hogy, mit szól a dologhoz.

Megbeszélték, hogy holnap délután az öregasszony találkozik a királyfival a vár rózsalugasában. Majd úgy rendezik meg, mintha véletlen lenne a találkozás. Ha az öregasszony el tudja hitetni a királyfival, hogy a sors őt szánta neki, akkor a király az áldását adja az ifjú párra.

A kiráz izgatottan várta a holnapi napot. Valami ürüggyel kicsalta a fiát a rózsalugasba, és leültette egy kőpadra.

–  Várj itt fiam, mindjárt visszajövök! – mondta a király, és jelt adott az öregasszonynak.

Az csendben a kőpadhoz tipegett, és leült a királyfi mellé.

Egy kis idő elteltével megkérdezte a királyfi, mert érezte, hogy valaki ott van.

–  Ki vagy? – kérdezte kíváncsian, és megtapogatta az öregasszony ruhája szélét.

–  Találd ki! – jött mindjárt a válasz.

–  Úgy tűnik, te egy leányzó vagy – válaszolta a királyfi.

–  Miből gondolod azt? – faggatta az öregasszony.

–  Megérintettem a ruhád szélét, és ilyen ruhát csak a fiatal lányok hordanak.

–  És ha csak egy fiatal lány ruháját öltöttem magamra?

–  Az nem lehet, mert hangod is fiatalon cseng a fülemben.

–   Ha ennyire tetszem, akkor csókoljál meg!

–  Nagyon szívesen – mondta mosolyogva a királyfi. – Ezt a kérésed boldogan teljesítem.

Ahogy az ajkuk összeforrt, olyan dolog történt, amire senki sem mert gondolni. A királyfi előtt egyszeriben kitárult a világ, s látott. Látta a Jóisten kék egét, látta a rózsalugas gyönyörű virágait, és mindent, ami körülötte volt.

–  Látok, látok – rohant ujjongva az apjához. – Édesapám, meggyógyultam. Látok a szemeimmel mindent.

Az ember azt gondolhatta volna, hogy a királyt is mérhetetlen boldogság töltötte el. Való igaz, örült, hogy lát a fia, de megrettent, ami majd ezek után fog következni. Megígérte az öregasszonynak, hogy a királyfi feleségül veszi. Most, amikor már ugyanolyan ember lett, mint más, szép hercegkisasszonyokat is feleségül vehetne, nem pedig ezt az öregasszonyt.

–  Édes fiam, be kell vallanom, ígéretet tettem a melletted ülőnek, hogy feleségül veszed – mondta szomorkásan a király. – Hogyan nézne ki, ha most megmásítanám az ígéretemet.

–  Nagyon jól tette, édesapám, hogy ezt a gyönyörű lányt találta nekem. Mindig is ilyen szép feleségről álmodoztam vakságomban.

A király nem értette, mi történt. Csodálkozva nézte, amikor a fia elővezette a rózsalugasból a mennyasszonyát.

–  Ez meg, hogyan történhetett meg? – kérdezte meglepődve. – Hiszen a kőpadon az előbb egy öregasszony ült a fiam mellett.

–  Fenséges királyom, – mondta a lány – én egy elvarázsolt királykisasszony vagyok. Egy gonosz varázsló megharagudott édesapámra, és ezért engem öregasszonnyá varázsolt. Úgy szólt a varázslat, addig kell öregasszonynak lennem, míg egy királyfi meg nem csókol.

–  Ezt mind értem – mondta a király most már örvendezve – csak még az nem világos számomra, fiam vaksága, hogyan múlt el?

Erre megint a lány adta meg a választ:

–  Mifelénk úgy tudják, igaz, szerelmes csóknak varázsereje van. Amikor még rút öregasszony voltam, nap mint nap epekedve néztem a királyfit. Beleszerettem, és azt hiszem igaz szerelmem gyógyította meg.

Ezt a magyarázatot a királynak is el kellett fogadnia. Nem is firtatta tovább, ott azon nyomban kihirdette, hogy három hét múlva megtartják a lakodalmat.

Így is történt, egy nappal sem halasztották el a kézfogót. Mindenkit meghívtak, akit csak ismertek. Én is ott voltam, és annyit táncoltam, hogy három csizma lekopott a lábamról.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 

 

Apáti Kovács Béla

 

A manók pénze

 

 

A manók nem mindennapi lények. Csak néhány földi halandónak adatik meg, hogy találkozzanak velük. Legtöbbször elbújnak, átváltoznak tárgyakká, apró állatokká. Sokszor nem is gondoljuk, hogy manó mellett megyünk el, mert csak kicsinyke, haszontalan tárgy kerül utunkba. Még csak arra sem méltatjuk, hogy ránézzünk. Pedig ezekben, a tárgyakban manók laknak, és nem akarják, hogy meglássuk őket.

Nekem egyszer sikerült megpillantanom egy manót. Azt hiszem ügyetlen volt, és későn mondta ki a varázsszót. Nem tudott átváltozni száraz faággá. Amikor meglátott ijedten kezdett ugrálni előttem, és majdnem sírva könyörgött, hogy ne áruljam el ügyetlenségét, mert akkor társai kinevetik, gúnyt űznek belőle. Akiből gúnyt űznek a manók országába, az örök életébe szolgálni fogja a többieket. Ő pedig nem szándékozik szolga lenni, más manók után takarítani a házat, cipelni mindenféle holmit, amire egy manónak szüksége van. Megígértem neki, hogy hallgatok a dologról. Ennek fejében a manó adott nekem egy aranypénzt, amelyen a manókirály képmása volt verve. Ez nagyon meglepett. Nem is gondoltam, hogy a manók ilyen gazdagok.

–  Ugyan ez semmiség – mondta kicsit nagyképűen – Ahonnan ez való, ott még rengeteg van. Egy hatalmas aranydézsa telis– teli van aranypénzzel. Mi manók igen gazdagok vagyunk, mert tudjuk, hol van a föld mélyén az arany.

–  De jó lenne, legalább csak egy napra is manónak lenni! – sóhajtottam fel – Én is szívesen dúskálnék, vagy talán még meg is fürödnék abban az aranydézsában.

–  Ennyire szeretnél manó lenni? – kérdezte az újdonsült barátom – Talán tehetek érdekedben valamit. Mindjárt visszajövök. Addig innen el ne mozdulj. Beszélek bátyámmal, aki ilyenekben illetékes, és remélhetőleg engedélyt ad, hogy egy röpke napra, te is manó légy.

Hittem is meg nem is, amit a manó mondott, de azért türelmesen várakoztam kezemben szorongatva az ajándékba kapott aranyat.

Már úgy nézett ki, hogy jól bolonddá tett a manó, amikor váratlanul újból megjelent, és mosolyogva mondta:

–  Szerencséd van. Bátyámnak ma jó a kedve, és beleegyezett, hogy estig manóvá változz. Sajnos, amit eljön a napnyugta, bármennyire is jól fogod érezni magadat nálunk, búcsút kell intenünk egymásnak. Ha elfogadod a feltételeket, akkor jöhetsz velem a manók országába.

Nem sokat teketóriáztam, mert nagyon érdekelt a manók pénze, és hogy valóban, minden manónak a házában, dézsában áll– e az arany? Titkon reméltem, vendéglátóm lesz olyan jószívű, és megengedi, hogy gyönyörködjem a rengeteg arany csillogásában.

Alig, hogy kimondta a varázsszót, én is manó lettem. Kicsinyke emberke, mint a barátom. Rám is ugyanazok a törvények voltak érvényesek, mint a többiekre. Ha véletlenül találkoztunk egy emberrel, én is azonnal valamilyen tárggyá változtam, és így embertársaim nem láthattak meg. Egyik ilyen találkozás alkalmával váratlanul egy lapos kő lett belőlem. Egész addig kellett kőként lapulnom a porban, míg a nemkívánatos ember el nem tűnt. Szerencsémre nem sokáig kellett így várakoznom, mert, ahogyan jött, olyan gyorsan el is ment. Folytathatunk utunkat a manók birodalmába.

Rövid séta után meg is érkeztünk, és egyszeriben mindenhol csak manókat láttam. Megvallom nagyon aranyos, és vidám emberkék voltak. Állandóan mosolyogtak, nevetgéltek. Nagyon barátságosan fogadtak, és mindent meg akartak mutatni. Egymást túllicitálva invitáltak házaikba. Nem tudtam eldönteni, kinek a meghívását fogadjam el. Senkit nem szerettem volna megbántani, hogy elutasítom a meghívást, ezért barátom segítségét kértem:

–  Mit tegyek, hogy ezeket a kedves, kicsi manókat meg ne sértsem? Mindegyik azt szeretné, ha meglátogatnám a házát.

–  Mindez azért van, mert azt hiszik, te is egy igazi manó vagy, és valamelyik távoli városból jöttél el hozzánk, látogatóba. Ne adj Isten, hogy megtudják, ki vagy, mert akkor nekem és neked is, jaj, lenne!

Barátom mérgesen összeráncolta a szemöldökét, és mondta a bámészkodóknak:

–  Ő az én vendégem. Senki ne merje zaklatni. Csakis az én házamba jöhet be.

Megpróbáltam lecsitítani haragját, mert nem szerettem volna, ha miattam harag lenne a manók között.

Egy kis idő elteltével a manók megnyugodtak, és beletörődtek, hogy mindenkit nem tudok meglátogatni. Megígértem nekik, hogy ha legközelebb megint errefelé járok, akkor őket is meglátogatom.

Kicsi manó barátommal bementem a házába. Engem legjobban, a dézsában tartott arany érdekelt. Mindjárt abba a helyiségbe mentem volna, ahol az van. De sajnos előtte a manó mindent meg akart mutatni a házában.

Szép, takaros hajléka volt. Sehol nem láttam rendetlenséget. Büszkén mutogatta csodás virágait. Minden egyes alkalommal az arany irányába akartam terelni a beszélgetést, mert ez igen izgatta a fantáziámat. Nem értettem, hogy akinek ennyi aranya van, a téma hidegen hagyja. Jobban érdeklik a virágai, a repülő tarkaszárnyú pillangó vagy a közeli fán csicsergő madár hangja.

–  Barátom te igen gazdag vagy – próbáltam újból az arany felé terelni a beszélgetést. Mire a manó közömbösen csak ezt válaszolta:

–  Lehet, de ez nálunk, manóknál mindennapi dolog. Engem jobban érdekel egy szép virág, mint az a sárgán csillogó fém. Különben is annyi van belőle, amennyit csak akarunk. Nekem csak arra kell, ha véletlenül találkozok egy emberrel, hallgatásra tudjam bírni, ne áruljon el másoknak. Hallottam ti emberek nagyon szeretitek az aranyat.

–  Így bizony – vágtam rá gyorsan – Én lennék a világ legboldogabb embere, ha lenne egy dézsa aranyam.

–  Menj be a kamrába, és vegyél magadhoz annyit, amennyit csak bírsz – mondta, és vidáman kergetni kezdte az éppen arra repülő színes lepkét –, de vigyázz, mert csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztál.

Utolját, amit mondott meg sem hallottam, mert annyira megörültem a hírnek, hogy bemehetek a kamrába, és megtömhetem zsebeimet arannyal.

Valósággal elvakított a rengeteg aranynak a látványa. A nagy dézsában már annyi volt, hogy folyt ki belőle. Zene volt fülemnek, ahogyan egy – egy a kamra padozatára hullt. Nem tudom, mi történt velem, eszemet veszve beleugrottam a dézsába, és fürödni kezdtem benne, mint tyúkok a porban. Közben hangosan kurjongattam. Amikor jól kifürödtem magamat a dézsa aranyban minden zsebemet csordulásig, tömtem vele. Csak azon bánkódtam, miért nem olyan ruhában jöttem, amelyiken nagyobb és több zseb van.

Sokáig elvacakoltam az arannyal. Észre sem vettem, hogy beesteledett, és indulnom kell.

–  Halihó! – kiáltott be a manó a kamrába – Indulni kell!

Fájó szível, hogy itt kell hagyni ezt a rengeteg gazdagságot, elindultunk vissza az én világomba. Igaz nem üres kézzel, mert ahová csak tudtam, mindenhová aranyat raktam. Zsebeimen kívül, még az ingembe is dugtam belőle.

Búcsút intettünk egymásnak, és vártam, hogy visszaváltozzak emberré, ami a varázsszó után mindjárt meg is történt. Barátom alig, hogy kimondta a varázsszót, már emberré is váltam. Ott álltam, ahol először találkoztam a manóval. Egyedül voltam a sötét, kihalt úton. De most nem ez érdekelt engem. Mindjárt zsebeimben kezdtem el kotorászni. Nem akartam hinni a kezeimnek. Minden zsebem üres volt. Még csak hírmondója sem volt a rengeteg aranynak. Ijedtem kerestem őket mindenhol. Először azt hittem, kihullottak a földre, amikor átváltoztam manóból emberré. De sajnos sehol sem találtam a magammal hozott aranyakat. Végül csak abban reménykedtem, hogy az ingemben rejtett aranypénz megmaradtak. Legnagyobb bánatomra itt sem találtam ezt a szép, sárgán csillogó fémet. Egyetlen egy sem lapult a zsebeimben. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el valamennyit. Sokáig kotorásztam ruhám rejtekhelyein, és már majdnem feladtam. Kezdtem beletörődni a veszteségbe, amikor váratlanul a farzsebemben megtaláltam egy picinke aranypénzt a manókirály képmásával, amit barátomtól kaptam, hogy el ne áruljam, amiért ügyetlen volt. Ekkor eszembe jutott figyelmeztetése: csak olyan arany értékes, amiért megdolgoztam! Megértettem, csak ennek a picinyke aranynak van értéke, ami nálam maradt. A többi mind csak színes csillogás, és azonnal elpárolgott, amint emberré váltam.

Kicsit szomorú voltam, mert a sok arannyal a világ leggazdagabb embere lehettem volna. De sebaj, legalább jártam manók országában, és ott is van egy jó barátom. Talán egyszer még az életemben sikerül találkoznom vele. Addig is megőrzöm a tőle kapott aranypénzt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


 Apáti Kovács Béla

 

Barátom a manó

 

Képzeljétek csak el, amikor még kis srác voltam, egyszer találkoztam egy manóval. Aranyos kis emberke volt. Olyan igazi manó. Mesekönyvek tele vannak velük, és számtalan történet szól róluk. Most én is egy ilyen aprócska, parányi lényről szeretnék mesélni nektek.

Szép nyári délután volt. Egész nap unatkoztam, mert szinte minden barátom elment nyaralni, vagy valami más elfoglaltságuk volt. Ültem az öreg diófa alatt, és nem tudtam, hogyan töltsem el az időt. Túl meleg volt ahhoz, hogy megkergessem a szomszéd néni macskáját, pedig máskor ez mindig élveztem ezt a mulatságot.

Amint ott üldögéltem hessegettem a szemtelen legyeket a combomról, amikor váratlanul a diófa sűrű lombja közül elém ugrott egy emberke. Alig volt nagyobb, mint kiskutyánk a Bodri. Még sohasem láttam ilyen fura alakot. Eleinte azt hittem, hogy csak a nagy forróság tesz belőlem bolondot, és a látomás, ahogyan jött, egy pillanat alatt el is tűnik. De nem így történt. A kicsinyke emberke ott téblábolt előttem furcsa öltözetében. Fején egy hatalmas csúcsos sapka éktelenkedett, az arcát pedig fekete napszemüveg takarta el. Kezében pedig egy hozzá képes nagy bot díszelgett. Akkor még valójában nem értettem, mi célt szolgál?  Ámulva néztem a kis jövevényt, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Azt sem tudtam, miképpen köszöntsem? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen emberkének, mit illik mondani. Végül ő törte meg a csendet:

–  Szia! – mondta vékonyka, csengő hangján – Manó Peti vagyok. Akarsz a barátom lenni?

Meglepett, amit mondott. Még sohasem találkoztam manóval. Igaz nagypapám gyakran mesélt róluk, de akkor mindig úgy gondoltam, hogy manók csak a mesékben létezhetnek. De hogy egyszer valóságban is megjelenik előttem egy manó, azt még a legvadabb álmomban sem mertem gondolni.

Ott áll előttem, és várta a válaszom. Mit is mondhattam volna neki? Természetesen, hogy igent mondtam, hiszen nagyon unatkoztam. Nem volt egy barátom sem, akivel tudtam volna játszani. Megvallom, örültem jövetelének, mert legalább lesz valaki, aki elszórakoztat. Ezért minden gondolkodás nélkül rávágtam:

–  Igen.

Bár ne tettem volna! De akkor még nem tudtam, mivel jár, mit kell tennem érte cserébe.

–  Akkor barátok lettünk – csapott a tenyerembe, majd folytatta – Gyere, most elmegyünk csavarogni!

–  Várj egy kicsit – mondtam neki – előbb kérek engedélyt édesanyámtól, hogy elmehessek.

–  Ugyan, erre nincs semmi szükség. Úgyis egykettőre visszajövünk. Csak ide a patakpartra ruccanunk ki, és már jövünk is vissza. Keresünk egy szép kavicsot, mert gyűjtöm. Már rengeteg van a manóházacskámban.

El is hittem neki, hogy csak egy szép kavicsért megyünk a patakpartra. Akkor én nem gondoltam semmi rosszat.

Nem szóltam senkinek, és elindultunk. Manó Peti ment elől dudorászva, én meg követtem, mit sem sejtve.

Falunktól nem messze folyt egy kispatak. Nyáron alig volt benne víz. Emlékszem egyszer még ki is száradt, és csak ősszel kuruttyoltak újból a partján a békák. De ezen a nyáron, nem ért minket ilyen veszély. Annak ellenére, hogy már napok óta forróság volt a patakban bőségesen volt víz.

Közben amint mentünk Manó Peti sok érdekes dologról mesélt nekem. Emlékszem még azt is mondta, hogy varázsolni is tud. A bot, amit magánál tart, az a varázspálcája. Nagyon szerettem volna látni, miképpen történik ilyen varázslat, de barátom azt válaszolta, hogy ezt csak veszély alkalmával mutathatja be. Ha máskor használná a tudományát, akkor őt igen megbüntetné a manókirály. Hiába mondtam, hogy nem mondjuk meg neki, és én is hallgatni fogok az esetről, de a kis manó nem volt hajlandó megszegni a szabályt.

–  Ne is kérj ilyenre! – mondta komolyan – a manókirály mindenhol lát engem. Azonnal tudomást szerezne a varázslatról.

Kénytelen voltam belenyugodni, hogy nem láthatom meg, amint felemeli a botot és varázsol, hacsak nem történik valami veszélyes helyzet. Csak ebben reménykedhettem.

A patakparton mindjárt nekiláttunk szép kavicsokat keresgélni. Volt is sok, de a manónak egyik sem tetszett. Mindegyikre azt mondta, nem szép, szebbet akar. Ki tudja, már mióta bóklásztunk ott, amikor hirtelen meglátott a vízben egy aranyszínű, szép formájú kavicsot. Boldogan felkiáltott:

–  Ez kell nekem! Ezt a kavicsot keresem már évek óta. Jaj, de jó, hogy megleltem!

Igen ám, csak az volt a probléma, nem tudta, hogyan vegye ki a vízből. Túl mélyen volt, ő pedig kicsike volt. Hiába hajlongott, próbálta elérni, sehogy sem sikerült. Tanácstalanul álldogált a vízparton, és sóvárogva nézte a kavicsot, majd váratlanul a homlokára csapott:

–  Tudom már, hogyan vegyük ki a kavicsot. Hiszen a te karod hosszabb, mint az enyém. Te könnyedén ki tudod venni. Légy szíves, tedd meg nekem!

Miért ne tettem volna meg ezt a kis szívességet a barátomnak. Lehasaltam a patakpartra és már nyújtottam is kezem a vízbe. Igen ám, de nem vettem számításba,hogy a part csúszós, és, ahogyan ott hasaltam, szépen belebukfenceztem a vízbe. Különösebb bajom nem történt azonkívül, hogy csuromvizes és a fejem búbjáig sáros lettem, amiért édesanyám nagyos mérges lett. Majdnem elfelejtettem mondani éppen azon a napon vettem fel új ruhát és cipőt, és reggel lelkemre kötötte, hogy igen vigyázzak rájuk, mert sokba került.

Nagyon megijedtem ott a vízben csücsülve. Majdnem elsírtam magam. Kétségbeesve kértem Manó Petit, hogy segítsen. Hiszen, ha akarja, újjávarázsolhatja vizes, sáros ruhámat. Mi neki egy varázslat. Különben is vészhelyzet van. De ő csak tagadóan rázta fejét. Összevissza beszélt mindenfélét, majd hirtelen sarkon fordult, és botja segítségével nagyokat ugrálva elszaladt. Amikor már elég távol volt tőlem, visszafordult és csak ennyit mondott:

–  Bocs, de most sietnem kell, mert apám mérges lesz, ha nem érek haza. Majd legközelebb varázsolok.

Szomorúan kikecmeregtem a patakból és elindultam haza. Ne tudjátok meg, hogy mit kaptam édesanyámtól. Egy hétig nem hagyhattam el házunk udvarát, és minden házimunkában segítenem kellett. Hiába mondogattam, hogy egésznek Manó Peti az oka. Ez édesanyámat nem hatotta meg, sőt azt mondta, ha nem hagyom abba ezt a képtelenséget, akkor még ráadásul el is fenekel. Így jobbnak láttam nem emlegetni kicsi manó barátomat.

Évekkel később, felnőtt fejjel egyszer elbandukoltam a patakhoz, ahol belecsúsztam a vízbe, képzeljétek el, még mindig ott volt az a aranyszínű, szép formájú kavics, amit Manó Peti meg akart szerezni. Gondolkodtam, kivegyem, elvigyem neki, de végül mégis úgy döntöttem, nem bántom. Maradjon ott, ahol van, ha Manó Petinek annyira kell, akkor vegye ki maga, és ha belecsúszik a vízbe, őt szidja meg anyukája, ne engem.

Gyerekek, vigyázzatok, mert egyszer majd titeket is felkeres, és megpróbál rászedni, hogy menjetek el vele játszani a patakpartra. Inkább édesanyátokra hallgassatok, mert abból baj nem lehet. Ugye megfogadjátok tanácsomat, és jó kisfiúk, és kislányok lesztek?

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 


 

 

Apáti Kovács Béla

 

Az igazmondó sipka

 

 

Hajdanában, nagyon régen Meseország közepén volt egy kicsi falu, ahol az emberek színes sipkát hordtak éjjel – nappal. Sipka nélkül még az udvarra sem mentek ki. Akinek a feje pörén volt, az csak idegen lehetett, és a helyiek kinevették, megszólták.

–  Nézzétek, milyen garasos ember! Még egy vacak, színes sipkára is sajnálja a pénzét – mondogatták egymásnak.

Nagy szégyen volt, ha egy meseországbeli ember sipka nélkül jelent meg az utcán. Ezért az emberek igyekeztek minél előkelőbb, színes fejfedőt készíttetni a sipkák mesterénél.

Jól ment az üzlet. Szépen gyarapodott a vagyona. Hamarosan kicsi házát nagyobbra cserélte, ami olyan szép volt, hogy még a király is megirigyelte.

Egyik nap a király magához hívatta a sipkakészítő mestert.

–  Idefigyeljen, mesteruram! – mondta komolyan a király. – Nem vetek ki önre újabb adót, ha készít a kincstárnokom számára egy igazmondó sipkát. Olyan legyen, ha valaki a fejére teszi, akkor ne tudjon hazudni. De ha becsap, és a sipka nem lesz olyan, amilyennek megrendeltem, elkobzóm minden vagyonát, és tömlöcbe vetettem.

Nem ijedt meg a sipkakészítő mester a kéréstől. Készített ő már mindenféle sipkát. Egyszer még a bíróuram tehene fejére is. Ugyanis a jósnő szerint a tehén jobban tejel, ha sipka van a fején.

Három éjjel, három nap dolgozott a fejfedőn, mire elkészült vele. Nagy büszkén vitte a király elé.

–  Fenséges királyom, – kezdte – lám, elkészült a sipka. Hogy kipróbáljuk, hívassa ide a kincstárnokát. Ha netán rossz lenne a méret, és lötyögne a fején, akkor még igazítanom kell rajta.

Azon nyomban a kincstárnokért szalajtottak, aki mit sem sejtve érkezett a trónterembe.

–  Kincstárnokuram, készítettem kegyed számára egy új sipkát. Mégis csak nem járja, hogy vásott, kopott sipkát hordjon a hozzám legközelebb álló emberem. Kérem, próbálja fel! Hadd lássam, hogyan áll a fején!

A kincstárnok a fejére illesztette a sipkát. Úgy illet rá, mintha csak ráöntötték volna. Nem lötyögött, nem szorított. Tán az egész királyi birodalomban ez volt a legszebb sipka.

Örült is neki a kincstárnok. Illegett, billegett vele, mint egy dáma. Nem győzött hálálkodni a királynak, amiért megajándékozta ezzel.

A király nem csak erre volt kíváncsi, hanem arra is, hogy a sipka viselője igazat mond-e?

–  Szép munkát végzett, mesteruram – mondta a király a sipkakészítőnek. – Mindjárt utasítom a kincstárnokot, hogy fizessen ki száz szépen csengő aranytallért munkadíj gyanánt.

Amikor ezt a kincstárnok meghallotta, olyan vörös lett, mint a rák a forró vízben. Máskor bizonyára hazudott volna valamit, hogy miért üres a kincstár, de most töredékesen be kellett vallania, hogy ellopta belőle az aranytallérokat.

–  Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, de üres a kincstár. Nincs benne egy árva aranytallér se.

–  Nincs benne egy árva aranytallér se? – csodálkozott el a király. – Hová lettek a sok, szépen csengő aranytallérjaim?

Ekkor a király hirtelen gondolt egyet levetette a kincstárnok fejéről a sipkát. Így hallgatta meg a választ.

Amikor a sipka lekerült a kincstárnok fejéről, az megnyugodott és magyarázkodni kezdett, mint mindig, ha valami gond volt a kincstár környékén.

–  Fenséges királyom, minap amikor benyitottam a kincstárban, mit látok. Kilencvenkilenc kisegér jött elő a lyukból és egyenként elfutott a királyi fenség összes, szépen csengő aranytallérjával. Mire visszajöttem a macskával, a kincstár üres lett. Nagyon sajnálom, fenséges királyom, de nem az én hibám. Azok az átkozott egerek lopták el az aranytallérokat.

A király úgy tett, mintha elhitte volna a hazugságot.

–  Hogyan fizetem ki a sipkakészítő mestert? – kérdezte komolyan, majd hozzá tette – Mielőtt válaszolna kérdésemre, visszateheti a sipkát.

A kincstárnok akkurátusan visszahelyezte a fejfedőt, s még igazgatott is rajta néhányat, majd mondta:

–  Hogy ki ne derüljön a lopás, hazulról hozok a sipkakészítő mesternek száz szépen csengő aranytallért.

Amikor ezt meghallotta a király, szemei kikerekedtek. Utasította a közelben álló strázsát kapja le a sipkát a kincstárnok fejéről. Amint az nem volt a kobakon, a kincstárnok másképpen kezdett el beszélni.

–  Tudja, fenséged, az a kilencvenkilenc egér elszaladt a kincstár aranytallérjaival, én meg utánuk. Szerencsére sikerült elkapnom valamennyit, és így megmenekült a kincstár. Már megyek is és hozom a sipkakészítő mesternek a munkadíját.

A kincstárnok sarkon fordult, hogy elrohanjon a király szeme elől. Egy óvatlan pillanatban a trónteremben lévé huzat lerántotta a fejéről a sipkát.

–  Majd bolond leszek visszaadni a nagy nehezen megszerzett, szépen csengő aranytallérokat. Csak jussak ki ebből a várból, soha többé nem fognak itt látni. Eltűnök az aranytallérokkal, s meg sem állok a földgolyó másik oldaláig, ahol boldogan élek, mint Marci hevesen – szólta el magát a kincstárnok a fején lévő igazmondó sipka által.

Erre a királyt sem kellett biztatni, azonnal kiadta a parancsot a strázsáknak, hogy fogják el és vessék a tömlöcbe a kincstárának a tolvaját.

A fejéről levetette a sipkát, és ezentúl minden kincstárnokának kötelezően kellett viselnie azt. Ha csak egy pillanatra is valamelyik levetette, nem volt pardon, ment a tömlöcbe raboskodni.

A sipkakészítő mestert megjutalmazta sok – sok szépen csengő aranytallérral, s rendelt nála minden alattvalója részére egy ilyen sipkát. Végül még ő is ilyet hordott a korona helyett, hogy népe tisztelje és szeresse!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

A királykisasszony és a babszem emberke

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy nagyon öreg király a lányával, Hajnalkával a kacsalábon forgó aranyvárban.

A királykisasszony olyan gyönyörű volt, hogy párját nem lehetett találni hetedhét országban. Azért a Hajnalka nevet kapta, mert amikor megszületett, a hajnal első aranyló napsugara éppen bekukucskált a szoba ablakán.

Mindenki nagyon örült a kislány születésének, de sajnos édesanyja nem sokáig nézegethette, babusgathatta kicsinyét. Egy csúnya betegség elragadta az élők sorából.

Édesapja az öreg király nevelte fel Hajnalkát nagy szeretettel. Mindent megadott neki, amit csak kívánt. Semmiben sem szenvedett hiányt. Mindenhová magával vitte. Vadászatra, országjárásra, de még egyszer még a háborúba is. Egy pillanatra sem akarta magára hagyni a kislányát.

Hajnalka sok mindent látott édesapja mellett. Úgy forgatta a kardot, hogy még egy fiúnak is dicsőségére vált volna. Bajvívásban megszégyenített sok vitézt.

Egy idő után a környék legényei nem is mertek kiállni ellene. Inkább mindig azt üzenték, ha a királykisasszony párviadalra kérte őket, hogy most nem érnek rá, fontos elintézendő dolguk van.

Végül Hajnalkának nem volt társa, akivel összemérhette volna az erejét.

Ez nagyon elszomorította. Attól tartott, ha nem lesz kivel gyakorolni, akkor elfelejti a kardforgatást.

Szomorúan sétálgatott a kertben, amikor váratlanul előtte termett egy emberke. Olyan kicsi volt, mint egy babszem. Így szólt a királykisasszonyhoz:

–  Ha kívánod, akkor velem megvívhatsz.

–  Veled? – ámult el a királykisasszony. – Hiszen nap, mint nap erős vitézeket győzök le, te meg egy parányi emberke vagy. Csak rád fúvók, és már le is győztelek.

–  Tegyünk egy próbát! – ajánlotta a kicsi ember. – Fogadjunk valamiben, hogy nem győzöl le!

–  És mi legyen a fogadás tárgya?

–  Hozzám jössz feleségül, ha nem sikerül legyőznöd engemet. Ellenben, ha te kerekedsz felül, rabszolgád leszek, amíg a világ a világ.

Megegyeztek, és nekiálltak felkészülni a bajvívásra. A királykisasszony biztos volt benne, hogy az embereke csúnya vereséget szenved. Az egész bajvívás nem tart tovább néhány pillanatnál.

Úgy gondolta egyet, kettőt suhint a kardjával, s az ellenfele máris a porba hull.

Teljes erővel egymásnak estek. Az emberke kezében a kard helyett egy hatalmas furkósbot volt, de azt olyan jól pörgette, hogy Hajnalka még csak a közelébe sem tudott kerülni.

Órákig küzdöttek egymással, amikor az emberke egy óvatlan pillanatban úgy eltalálta a királykisasszony kardját, hogy az kirepült a kezéből, és egyenesen a vár legmagasabb tornyába szállt fel. Talán még ma is ott díszeleg, ha valaki le nem vette.

–  Megadod magad, királykisasszony? – kérdezte az emberke.

Eleinte a királykisasszony nem akarta elismerni a vereségét, de amikor a furkósbot újból felemelkedett, kénytelen volt belátni, ezt a csatát elveszítette.

Emberére talált, aki legyőzte. Ilyen még nem fordult elő vele az életében. Ezen még csak valahogy túltette volna magát, de feleségül is kell mennie az emberkéhez. Pedig ő mindig délceg, jóképű királyfiról ábrándozott.

Most a világ szégyenére, ezzel a babszem emberkével kell frigyre lépnie. Mit szólnak majd a barátnői, ha megtudják, ki lesz a férje. Mindenki kineveti, kicsúfolja. Nem lesz maradása a földön. Inkább meghal, minthogy feleségül menjen az emberkéhez.

Hiába kérte, hogy az emberke tekintsen el a fogadástól. Vegyék úgy, hogy ez az egész csak egy jó játék lett volna. A legyőzője nem kegyelmezett neki.

Pedig ígért ezüstöt, aranyat, drágaköveket cserébe. Egész életében a várban lakhat, mint kedves vendég.

Az emberke hajthatatlan maradt, s így Hajnalka kénytelen volt teljesíteni a fogadást.

Édesapja sem tudott tenni ellene semmit. Egy király nem rúghatja fel a fogadást, mert még az alattvalók megharagudnának érte.

Nem volt, mit tenni, ki kellett tűzni a menyegző napját. A várban mindenki lázasan készülődött a kézfogóra. Sütöttek – főztek, a szabó tizenkét inasával szabta – varrta a menyasszonyi ruhát.

Ezalatt a királykisasszony szünet nélkül a könnyeit hullatta, hogy egy babszem nagyságú férje lesz.

Egyik este, amikor már mindenki lefekvéshez készülődött a várban, egy vénséges öregasszony lopózott fel Hajnalka szobájába. Vele volt egy koromfekete macska, aki egy pillanatra sem vált meg gazdájától.  

–  Édes lelkem, ne búslakodjál a leendő férjed miatt! Ha megfogadod tanácsomat, boldog feleség válik belőled – mondta az öregasszony.

A királykisasszony szemei reménykedve felcsillantak, és kíváncsian várta, milyen tanáccsal látja el a későesti látogatója.

–  Amikor elérkezik az esküvőd napja, kérd meg leendő férjedet, mielőtt a pap elé járultok, nézzetek be a konyhába, ahol a szakács sürgölődik, készíti a finom ünnepi lakomát. Amint beléptek a konyhába, kapd ki a szakács kezéből a fakanalat, és azzal háromszor paskold meg a vőlegényed hátát. Vigyázz, nehogy túl nagyot csapjál rá, mert akkor agyoncsapod! Utána kiáltsd el jól hangosan háromszor: „Tyúkhúsleves főj! Vőlegényem, nagyra nőj!”

A királykisasszony furcsállta, amit a mamóka mondott, és valójában nem is igen hitt benne.

Ki tudja miért, mégis megfogadta az öregasszony tanácsát. Megköszönte a segítségét, és készülődni kezdett az esküvőre.

Az ország minden részéből érkeztek vendégek. A rengeteg aranyhintó be sem fért a vár udvarába, még a szomszédos város határában is álltak hosszú sorokban.

Végre összeállt a násznép, és már éppen indulni akartak a templomba, amikor Hajnalka a babszem vőlegénye fülébe súgta:

–  Édes mátkám, drágaságom, még mielőtt a pap elé járulnánk, és kimondanánk a boldogító igent, nézzünk be a konyhába, nehogy a szakács elsózza a finom tyúkhúslevest!

A babszem vőlegény nem ellenezte a menyasszonya kérését, sőt örült, hogy milyen gondos kis asszonykája lesz.

–  Mindjárt jövünk – mondták az öreg királynak, és beszaladtak a konyhába.

Ott a királykisasszony azonnal kikapta a fakanalat a szakács kezéből, amivel háromszor elpáholta a leendő férjét, majd jó hangosan háromszor mondta: „Tyúkhúsleves főj, vőlegényem nagyra nőj!”

Amire ez harmadszorra elhangzott a babszem vőlegény hirtelen nőni kezdett, de olyan gyorsan, hogy még a fakanalat sem volt ideje letenni a királykisasszonynak. Nem tellett bele egy pillanat egy jóképű, magas dalia állt mellette.

–  Köszönöm, drágaságom – kapta az ölébe a dalia Hajnalkát. – Megszabadítottál a varázslattól, nem leszek tovább babszem emberke, amit egy csúf, vén boszorka kívánt nekem még fiúcska koromban, amiért meghúztam macskájának a farkát. De ez a vén szipirtyó elfelejtette, ha egy szép leányzó háromszor megpaskolja a hátamat fakanállal, és kíván valamit, akkor elszáll az átok, és megnövök.   

Nagy volt az öröm a várban. Mindenki örült, hogy a királykisasszony megtalálta a méltó párját. Hiszen mindig ilyen legényről álmodozott.

Most már mehettek a templomba, hogy a pap összeadja őket egy életre.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap tartott a vigadalom. Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart. A kutyák is rántott hússal szaladgáltak az udvaron.

Amikor az utolsó vendég is hazament, Hajnalka keresni kezdte az öregasszonyt. Bejárta a vár minden helyiségét. Kérdezgette mindenkitől, hogy hol lehet? De senki sem látta, sőt nem is emlékeztek, hogy ilyen öregasszony lett volna a várban. Eltűnt a macskájával együtt, és soha többé nem került elő.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Az égig érő diófa

 

Egyszer nagyon régen, amikor még a Földön mindenki ismerte a másikat, egy kicsi faluban élt egy özvegyasszony a mihaszna fiával, Jankóval.

Jankó egész nap csak a legyeket kergette a térdén, amint unatkozva üldögélt a ház előtt a kispadon.

Anyja nem bírta munkára fogni. Mindig valami ürüggyel kibúvót keresett a munka alól. Pedig jócskán lett volna, mit tenni a házkörül. Állandóan ezt mondta az anyjának:

–  Édesanyám, majd holnap.

Eleinte az anyja még hitt is neki, de amikor eljött a holnap, a fiú megint mondta:

–  Majd holnap.

Így ment ez hosszú időn keresztül. A mihaszna fiú csak ült a kispadon és unatkozott.

Egyik nap egy vándor érkezett a faluba, és éppen tőle érdeklődött:

–  Légy szíves, mondd meg nékem, melyik út vezet Nekeresdbe!

Ugyanis a fiú falujánál ágazott ez az út háromfelé, és semmiféle útjelző tábla nem jelezte, melyik út hová vezet?

–  Uraságod, menjen a középsőn, mert az vezet Nekeresdbe!

–  Köszönöm – mondta a vándor, és a zsebéből elővett egy jókora diót. – Fogd ezt a diót és mához három napra teliholdkor, áss egy gödröt! Tedd bele a diót, és három éven keresztül minden nap öntözd meg, a hajnalban összegyűjtött harmatcseppel! Három év elteltével, meglásd, mi fog történni.

A fiú furcsállta a dolgot, de azért eltette a diót. Megvárta a harmadik napot, és a teliholdat. Fogott egy ásót, és a kertben mindent úgy tett, ahogyan a vándor mondta.

Három éven keresztül szorgalmasan öntözgette hajnalban összegyűjtött harmatcseppel, azt a helyet ahová a diót ültette.

Három évig semmi sem történt. Anyja aggódott a fiáért. Félt, hogy meghibbant szegényke. Eszére ment a semmittevés. A szomszédok is kinevették, amikor látták hajnalba harmatcseppet gyűjteni.

Eltelvén a három év, valami szokatlan dolog történt. Az elültetett dióból hirtelen egy szép fa kezdett kinőni, de olyan villámgyorsan, hogy alig telt el három nap, a diófa ágai egészen az égig értek, és az ágain akkora diók termettek, mint egy dinnye.

A falusiak elámultak, amikor meglátták az óriási diófát. Még a falu legidősebb embere sem találkozott ilyennel a hosszú élete alatt.

Valójában a teteje nem volt látható, mert azt mindig egy nagy sötét felhő takarta el. A szegényasszony fia kíváncsian nézegetett felfelé, szerette volna tudni, mi van a fa csúcsában?

Ezért Jankó elhatározta, hogy felmászik a diófa tetejébe, és ott körülnéz, mit rejt a sötét felhő.

Reggel anyjával elemózsiát pakoltatott a tarisznyájába, és melléje rakott egy pint bort, hogy legyen mit inni, ha a mászás alatt megszomjazik. Elbúcsúzott anyjától, és nekiállt mászni egyre feljebb a diófán.

–  Isten áldja, édesanyám! Megyek, körülnézek, mi van a diófa tetején.

Három éjjel, három nap mászott megállás nélkül, mire felért. Nagy meglepetés várta ott. Egy csodaszép országot talált a sötét felhők fölött, ahol állandóan virágoztak a fák és a bokrok. Ebben az országban örök tavasz honolt. A réteken gyönyörű tündérek táncoltak, és mindenhol andalító zene hallatszott. A fiú még sohasem hallott ilyen szép muzsikát.

A tündérlányok örömmel fogadták Jankót, és mindjárt a tündérkirály elé vezették.

–  Jó, hogy jössz, fiú! – mondta a tündérkirály. – Nagy bajban van az országunk. Csak egy földi ember tud segíteni rajtunk. Ha megmented országunkat a gonosz fekete felhő király seregeitől, akkor tiszteletbeli tündérré fogadunk, és feleséget választhatsz a szépséges tündérlányok közül.

Meglepődött a fiú, a tündérkirály kérésén. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan menthetné meg a tündérek országát egymaga. A furkósbotján kívül nem volt semmilyen fegyvere. Hogyan szálljon szembe a fekte felhő király seregeivel.

Kért egy kis gondolkodási időt, mielőtt igent, vagy nemet mondott volna.

Kiült a vár elé a kispadra, és a lábait lógatva törte a fejét. Közben elővette az elemózsiáját. Váratlanul egy madárka repült hozzá és megszólította:

–  Ha adsz pár kenyérmorzsát, segítek legyőzni a fekete felhő királyának a seregeit.

Igaz a fiú nem értette, ez a parányi madár, hogyan tudna segíteni. Azzal nem lesz szegényebb, ha vet neki pár kenyérmorzsát, hiszen édesanyja nem fukarkodott a kenyérrel.

Belenyúlt a tarisznyájába, és a kenyérből letört egy jó nagy, darabot.

A kismadár boldogan csipegetni kezdte az ennivalót. Amikor jóllakott mondta a fiúnak:

–  Állj ki bátran a fekete felhő királyának a seregei ellen! Ne félj semmitől, majd én segítek! Mindent tegyél úgy, ahogy mondom! Meglásd, győzni fogsz!  

A fiú hitte is meg nem is, amit a madár mondott. Ennek ellenére úgy gondolta, megpróbálja. Lesz, ami lesz.

Bement a tündérkirályhoz, és a tenyerébe csapott.

–  Áll az alku, fenséges királyom! – mondta.

–  Na, fiam, akkor igyekezz, mert nézd csak ki a váram ablakán! Már az országunk határán gyülekezik a fekete felhő királyának a serege.

A fiú kinézett az ablakon. A látványtól majdnem édesanyjához futott ijedtében. Olyan hatalmas sereg közeledett Tündérország felé, amilyet még nem látott. Mindenhol, ahová csak nézett, az ég ijesztően fekete volt, és félelmetes villámok cikáztak összevissza.

–  Siess, fiam, ha meg akarsz menteni minket! – mondta szinte könyörögve a tündérek királya.

A fiú fogta a furkósbotját, és elindult a fekete felhő királyának a serege ellen.

Amikor az ellen meglátta az egymagában álló fiút, hangos nevetésbe törtek ki, csak úgy zengett bele az ég.

A kicsi madár hirtelen a fiú vállára szállt, és a fülébe súgta:

–  Ne félj semmit! Itt vagyok. Bátran indulj meg a sereg ellen. A többi majd az én dolgom lesz. Meglásd nem lesz semmi baj!

A fiú összeszedte minden bátorságát, és elindult megvívni a fekete felhő királyának a seregével. Már nem volt visszaút.

Senki nem vette észre, hogy a kicsi madár felröppent, és hegyes csőrével kibökte a közelben ólálkodó szélapó zsákját. Hirtelenjében olyan nagy szélvihar kerekedett egy szempillanat alatt, hogy elfújta a hatalmas sereget. Még csak hírmondó sem maradt belőle. Mind egytől egyig eltűnt a tündérek országából.

A tündérek örültek, éljeneztek, dicsérték hősüket, aki megmentette Tündérországot a pusztulástól. Mindenki tudta a fekete felhő királyának serege egyhamar nem mer visszajönni.

Jött a lábait szaporázva a tündérkirály is. Nem győzött hálálkodni. Mérhetetlen örömében még át is ölelte a fiút.

–  Amint megígértem, mától tiszteletbeli tündér vagy. Kiválaszthatod magadnak a legszebb tündérlányt, és feleségül veheted.

A fiúnak tetszett az ajánlat, és gondolkodás nélkül azonnal mustrálgatni kezdte a tündérlányokat.

Bejárta az egész Tündérországot. Rengeteg szép leányzót látott. A tündérek egytől egyig csodálatosak voltak. Talán ezért sem tudott választani közülük, egészen addig, míg vissza nem ért a tündérkirály várába. Ott betévedve a rózsalugasba, meglátott egy gyönyörű lányt, aki olyan szép volt, hogy a Tündérországban a többi lány szépsége elhalványult mellette.

–  Kinek a lánya vagy, szépségem? – kérdezte hozzálépve.

–  Én vagyok a tündérkirály lánya, Tündike.

–  No, Tündike, akarsz-e a feleségem lenni?

A királykisasszony a fiúra nézett, és mindjárt beleszeretett az első látásra. Boldogan mondta, hogy igen.

–  Ha feleségem leszel, akkor velem kell jönnöd a mi világunkba – édesanyám már bizonyára vár engemet finom szilvás gombóccal.

Tündike annyira beleszeretett a fiúba, hogy még a világvégére is elment volna vele, de ahol meg szilvás gombóccal várják az embert, az maga a paradicsom. Már sokszor hallott erről az ember lakta vidék finomságáról.

A Tündérország szakácsai nem tudtak ilyen étket készíteni, bármennyire is iparkodtak. Ezt csak lent az emberek tudják elkészíteni.

Legalább, ha földi asszony lesz, megtanulja minden fortélyát, és amikor királyi édesapja látogatást tesz náluk a népes kíséretével, megvendégelheti őket.

A tündérkirály is beleegyezett a kézfogóba. Mit is tehetett volna, hiszen ő javasolta a fiúnak, hogy kiválaszthatja az országának a legszebb lányát. Az meg ki lenne más, mint Tündike.

Gyorsan megtartották az esküvőt. Nem vártak vele egy napot sem. Olyan nagy ricsajt csaptak, hogy a diófáról minden dió lehullott. Ezért a fiúnak és ifjú feleségének sietnie kellett, hogy összeszedjék a sok diót.

Most én is sietek befejezni a mesémet, mert megígértem nekik, hogy segítek. Ha nem röstelltek, gyertek ti is diót szedni.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

A szegény ember kabátja

 

 

Valamikor nagyon régen élt egy nagyon szegény ember. Egy ócska, kopott kabátján kívül nem volt semmije. A kabátot állandóan magán tartotta. Még a legmelegebb nyári napon sem vált meg tőle. Csúfolták is ezért, aki meglátta, hogy nyáron is kabátot hord.

–  Nem sül meg ebben a nagy hőségben? Miért nem veti le azt a vastag kabátot magáról? - kérdezte egy nő, amikor nyár derekán megérkezett a faluba. – Tán csak nem fázik?

–  Fázni nem fázok, – válaszolta nyugodtan – tudja ténsasszony, összegyűjtöm a meleget, és télen árulom, akinek szüksége lesz rá.

Aki ezt meghallotta, az mind hangosan nevetett a szegény emberen.

–  Bolond maga, Kend – mondogatták neki a falusiak. – Még hogy majd télen meleget árul. Ki látott ilyet? Én bizony egy árva petákot sem fizetek ilyen melegért.

A szegény ember nem törődött a csúfolkodókkal. Egy pillanatra sem vetette le a kabátját, sőt úgy tett, mintha a zsebeit is jól megtömné valamivel.

–  Nézzétek, szegény bolond most tömi meg zsebeit meleggel! – mondta nevetve a háza előtt pipázva egy módos gazda, majd a szegény ember felé kiáltott. – Aztán majd nekem is adjon abból a melegből!

–  Ha jól megfizeti gazdauram, kaphat – jött mindjárt rá a válasz.

Teltek – múltak a napok. Egyszer csak a forró nyár után ősz lett, de ez az évszak sem tartott sokáig, egyik reggelre a vidéket fehér, nagy hó takarta be, és ráadásul olyan hideggé vált az idő, hogy a madarak lepotyogtak a fákról fagytukban.

Az emberek behúzódtak házaikba, és megrakták a kályhát, hogy meg ne fagyjanak. Napokon, sőt hetekig tartotta magát a zord idő. Ha csak egy pillanatra is megfeledkeztek a tüzelésről, olyan iszonyatos hideg lett a házban, hogy az ember ujja meggémberedett.

Egy ideig bírták a fűtést, de napok múltával fogyni kezdett a tüzelő. Egyre több kályhában aludt ki a tűz, és a kéményekből nem szállt fel a fűst.

–  Megfagyunk, ha még sokáig tart ez a cudar idő.

A módos gazda bírta legtovább, hiszen ingyen munkával rengeteg hoztak az udvarába. Egyszer aztán az ő tüzelője is elfogyott. Kialudt a tűz a nagy cserépkályhában, és az ablakokon jégvirágok nyíltak. Ez akár szép látvány is lehetett volna, ha módos gazda nem didergett volna nyakig belebújva a báránybőr kabátjába.

Hiába volt jól elkészítve, vastagon kibélelve a kabát, amikor a hideg oda is befészkelte magát.

Napról napra hidegebb lett. Az ereszcsatornákon hatalmas jégcsapok lógtak. A hideg nem akart múlni, sőt egyre erősödött.

Egyik didergős este a módos gazdának eszébe jutott a fura ember, aki a legmelegebb nyári napon is nagykabátban járkált, és azt mondta, hogy gyűjti a meleget télire.

Vajon, hol lehet most? Árulja-e az összegyűjtött meleget? Bizony, szívesen venne tőle, hogy csak ne fázzon. A faluban mások is így gondolkodtak, és ha meglátnák, nem nevetnék ki, amiét nagy, földig érő kabátjában gyűjtötte a meleget.

Milyen jó lehet neki. Csak kinyitja kabátja egyik zsebét, és már tódul is kifelé a jó meleg. Bánták, hogy nem utánozták, és nem gyűjtötték össze a nyár ingyen melegét.

Az egész falu sóhajtozott. A nagy sóhajtozásuk messze elhallatszott. Talán még a harmadig határban is lehetett hallani, ahol éppen a nagykabátos ember lakott.

Egyik reggel meghallotta keserves sóhajtozásukat. Mindjárt kapta a kabátját, és elindult, megnézni, mi lehet a baj.

Amikor meglátták a falusiak, boldogan emelték kezüket az égre, és így szóltak:

–  Jóisten meghallgatta az imánkat, és jön a megmentőnk. Kabátjában hozza nekünk a jó meleget.

A nagykabátos ember megállt a falu közepén, és hangosan elkiáltotta magát:

–  Itt kapható a meleg. Egy arany az ára.

Rohantak hozzá a falusiak, és mind kezében egy aranytallért szorongatott. Sokuknak ez az egy aranytallér volt egyetlen vagyonkája. Hamarosan megérkezett a nagykabátos ember hírére a módos gazda is. Hátán egy hatalmas zsákot cipelve tele arannyal.

–  Megveszem az összes melegét – mondta és lerakta a zsákot a földre, mert már elfáradt és nagyon izzadt a nehéz súlytól.

Ezt meglátva a nagykabátos ember, mérgesen ráripakodott:

–  Cipelgesse csak a zsák aranyát, attól majd nem fázik. Azoknak adok először, akik valóban fáznak. Ha jut, akkor magának is adok a végén jó pénzért.

Az emberek félre lökték a módos gazdát, és először a szegények kaptak a melegből, akik megdolgoztak derekasan az egy aranyért. Mindenki annyi meleget kapott, amennyit megérdemelt. A módos gazdának szerencséje volt. Maradt egy kis meleg a szegény ember kabátjában számára is.

–  A meleg ára megemelkedett. Ettől a pillanattól kezdve egy marék meleg ára egy zsák aranyba fog kerülni.

A módos gazdának ez nem tetszett, elégedetlenkedni kezdett:

–  Ez nem igazságos. Többiek egy aranyat fizettek egy marék melegért. Miért kell nekem többet fizetnem?

–  Kend egész évben éhbérét dolgoztatta szegényeket, és a kis összekuporgatott aranyukért meleget vettek. Miből vesznek élelmet? Ha Kendtől is csak egy aranyat kérnék, a többi megmaradt aranyából vígan elélhetne. Így legalább megtanulja, milyen érzés éhezni, amíg el nem jön a kikelet.

A módos gazda nem tehetett más, a nem akart megfagyni, kifizette az egy zsák aranyat a melegért. Szívta a fogát, amikor át kellett adni a zsák aranyat, de nem tehetett mást.

A szegény ember minden falusinak adott egy – egy aranyat a zsákból, hogy legyen miből élelmiszert venni. Azok pedig nem győztek hálálkodni, és fogadkoztak, ha majd újból eljön a jó meleg nyár, ők is gyűjteni fogják kabátjukba a meleget.

Kiürült a zsák, a szegény ember kifordította és jól megrázta. Lássatok csodát végül még egy arany kigurult belőle. Gyorsan felkapta, és a módos gazda után kiáltott:

–  Gazdauram, a Jóisten Kendnek is tartogatott egy aranyat, hogy ne kelljen koplalnia kikeletig. Nosza, fogja, de ne feledje, sokszor a szeretet többre való, mint az aranytallér. Szeresse napszámosait, hogy jövő télen senkinek se kelljen fáznia!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

A favágó szekercéje

 

Egyszer élt egy szegény favágó. Nagyon szegény volt, pedig kora reggeltől késő estig vágta a fát az erdőben. Alig pihent valamit. Felesége kérte, ne dolgozzon olyan sokat, mert még belebetegszik, és akkor ő, mit csinál egy beteg emberrel. Van nekik így is elég bajuk, nehogy még patikaszerre is kelljen költeni a kevéske pénzecskéjüket.

A favágó nem hallgatott a feleségére. Mindennap már a kakaskukorékolása előtt kint volt az erdőn.

Meg is lett ennek az ára. Az egyik hideg téli nap megfázott a dereka, és úgy fájt, mintha száz ördög hasogatta volna a hátát. Hiába melengette, kenegette a szomszédjától kapott csodakenőccsel, semmi sem használt neki.

–  El kell menni az orvoshoz, hátha az tud valami jó praktikát, ami meggyógyítja a hátát – mondta az asszony.

–  Megbolondultál te asszony? – nézett rá ijedten a férje. – Üres a bugyelláris. Egy árva peták annyi sem csilingel benne. Ha beteg vagyok, ha nem el kell mennem az erdőbe fát vágni, hogy legyen pénzünk. Majd csak meggyógyul a derekam, ha a Jóisten is úgy akarja.

A felesége a fejét csóválta, és szipogott magában:

–  Egészen odalesz. Végül majd még mozdulni sem tud. Forgathatom az ágyban élete végéig.

A favágó nem hallgatott a feleségére. Fogta a szekercéjét, és kiment az erdőbe kínok kínjával. Alig bírt vánszorogni a havas, síkos úton. Többször megcsúszott és elesett. Nagy nehezen feltápászkodott, és ment tovább.

Nagyon cudar, hideg idő volt. A kemény fagytól még a kicsi madarak is lepottyantak a fák ágairól.

Megérkezve az erdőhöz, látta, hogy ott sok favágó hallgatja a király ácsát.

–  Emberek, királyunk elhatározta, hogy lányának a szépséges Napsugárának építtet egy palotát. Ehhez kellene sok – sok faanyag. Aki ma a legtöbb és legszebb fát szállítja az építkezéshez, annak három ökrös szekérre való aranyad ad.

Lett nagy iparkodás a favágók között. Mindenki az első akart lenni. Azonnal neki is álltak a favágásnak. Úgy csattogtak a fejszék, hogy aki hallotta, azt hihette, égszakadás van.

A szegény favágó elszontyolodott. Neki csak szekercéje volt, s ezenkívül kegyetlenül fájt a dereka. Alig bírt mozogni, nemhogy versenyre kelni társaival.

Egy ideig téblábolt az erdő szélén, majd elindult haza. Jobb lett volna a feleségére hallgatni. Itt most az erdőben nem terem számára babér. Legfeljebb még jobban megbetegszik, és örök életre gyomorék lesz.

Amint lépteit hazafelé irányította, egyszer csak a szekerce megszólalt:

–  Hová mész, édes gazdám?

Először észre sem vette, hogy a szekercéje szólt hozzá. Szomorúan válaszolta:

–  Megyek haza, és befekszem az ágyba, gyógyítgatni a fájós derekamat.

–  Nem oda Buda! – mondta hangosan a szekerce.

A favágó akkor vette észre, hogy a szekercéjével társalgott. Meglepetten felkiáltott:

–  Úgy látszik, már olyan súlyos a bajom, hogy képzelődöm. Ideje minél hamarabb hazamenni.

A favágó meggyorsította lépteit, de bizony csak vonszolni tudta a beteg testét.

–  Rakj egy nagy tüzet, és melegedjél mindaddig, míg én végzem a munkát – mondta a szekerce, és kipattant a favágó kezéből.

Egy szempillanat alatt eltűnt az erdőben

A többi favágó izzadva vágta a fát. Sok időbe került, amíg nagy nehezen kiválasztották a megfelelő, vágásra éretteket, amelyek majd jók lesznek az építkezésnél.

Nem lehetett akármilyen fát kivágni, csak a legegyenesebbek és a leghosszabbak jöhettek számításba. A király ácsa nagyon szigorú volt. Árgus szemekkel vizslatta a kivágott fákat.

–  Ez sem jó. Az sem jó – mondta mustrálva a halomba rakott fákat. – Csak a hosszú, egyenes fákat tudom átvenni. Ilyenekért, amelyek itt vannak egy réz garast sem érnek.

Amikor az utolsó halomhoz ért, szeme kikerekedett, talán még a lélegzete is elakadt, majd csodálkozva megkérdezte:

–  Kihez tartozik ez a fa halom? Itt minden fa remek. Éppen ilyen fákról álmodoztam.

Sokáig nem jött válasz a kérdésére. A szekerce még mindig vágta a fát az erdőben.

Amikor az ács még egyszer megkérdezte, ki ennek a halom kivágott fának a gazdája, a közelben lévő egyik favágó gondolt egyet, és nagy büszkén mondta:

–  Mesteruram, én vágtam ki ezeket a fákat.

–  Miért hallgattál eddig? Hiszen akkor téged illet a jutalom.

A favágónak fülég ért a szája az örömtől, és boldogan járkált, mint a környék legügyesebb favágója.

Közben a szekerce is visszaért. Már messziről látta, hogy bizony el akarják orozni gazdája fáit. Gyorsan elfutott a melegedő favágóhoz, és mondta.

–  Siess be az erdőbe, és mondd az ácsnak, hogy tiéd az a fa halom!

–  Bárcsak tudnék sietni! – sóhajtott fel a favágó. – Örülök, ha vonszolni tudom magamat.

Valahogy azért csak odavánszorgott. A többiek hitetlenkedve nézték a szinte már nyomorék favágót.

–  Mit akarsz, jóember? – kérdezte az ács.

–  Jöttem, hogy átadjam mesteruramnak a kivágott fát.

–  Na, ne mondd, hogy te vágtad ki ezeket a gyönyörű fákat. Alig bírsz mozogni. Még hogy tiéd ez a fa halom. Micsoda hazugság. Takarodj innen, de azonnal! Örülj, hogy nem mondom el a királynak, aki ezért a pimaszságért fejedet vetetné.

A szegény favágó el akart odalógni megszégyenülve, de a kezében levő szekerce a fülébe súgta:

–  Nehogy megfutamodj! Kérd meg az ácsot, hogy csináljon egy próbát! Ha a másik favágó meg tudja mondani, milyen jel van a kivágott fák tuskóján, akkor övé lehet a fa halom, de ha nem, akkor a tiéd.

–  Én sem tudom a jelet – válaszolta a szegény favágó.

–  Minden fára és tuskóra egy rovást tettem. Ezt csak te tudhatod. A másik favágónak erről fogalma sincs.

–  Lesz, ami lesz – gondolta a szegény favágó, és megkérte az ácsot tegyenek egy próbát. Aki tudja, milyen jel van a tuskókon és a kivágott fákon, azé a fa halom.

Az ács megengedte, hogy tegyenek egy próbát. Eleinte a hazug favágó összevissza hablatolt. Mindenféle jellel próbálkozott, de egyiket sem találta el.

–  Nos, te mit mondasz? – fordult a szegény favágóhoz.

–  Mesteruram, a kivágott fákon és azoknak tuskóin van egy rovás.

Erre mindenki nagyon kíváncsi volt. Izgatottan lesték, hogy vajon a szegény favágó igazat mondott-e? Először a fákat nézték sorba, majd felkeresték a tuskókat is. Mindegyiknél ott volt a jel. Még csak eltéveszteni sem lehetett volna.

Az ács megpödörte a bajszát, és elégedetten mondta:

–  Kétségtelen, te nyerted meg a versenyt. Megérdemled a három ökrös szekér aranyat. Menjél haza és holnap reggel jelenjél meg a szekereiddel a várban! A hazug, csaló favágót pedig elzavarta az erdőből, de még az országból is.

A szegény favágó ekkor elszomorodott, amit az ács azonnal észrevett:

–  Mi a baj? Miért lógatod az orrodat?

–  Mesteruram, szegény vagyok én. Nincsenek ökreim, nincsenek szekereim, amivel elhozzam a jutalmul kapott aranyat. Az egész tulajdonom csupán ez a kicsi szekerce, amivel nap, mint vágom a fát az erdőben.

Az ács elnevette magát.

–  Ezen könnyen segíthetünk. Ha nincs ökröd, szekered fenséges királyunk azt is ad. Ne félj, haza tudod fuvarozni az aranyat. Ráadásul még az ökröket és a szekereket is megtarthatod.

Így is lett. A király bőségesen megjutalmazta a szegény favágót, aki a rengeteg pénzből egykettőre kikúráltatta magát neves orvosokkal, és boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!