Csuda jó mesék 16

Apáti Kovács Béla

 

A törpe szakálla

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, a hatalmas kék hegy alatti palotájába élt egy törpe. Olyan hosszú szakálla volt, hogy háromszor körbeérte a földgolyót. A szakállában lakozott minden ereje. Ezért féltette is nagyon arcának az ékességét. Éjjel – nappal vigyázott rá. Senkit nem engedett a közelébe. Ha valaki meg akarta fogni, azonnal rákiáltott, elkergette a kíváncsiskodót.

Igaz nem is mertek ezzel próbálkozni, mert ahogyan már mondottam volt, a törpe egy hatalmas, kék hegy alatt lakott a palotájában. Ide pedig senki sem merészkedett lemenni. A palota bejáratát három nagy, harapós kutya őrizte. Senkit nem engedtek a törpe közelébe.

Ha mégis valakinek sikerült volna bejutni, a hívatlan látogatónak birokra kellett volna kelnie a hétfejű sárkánnyal, aki mind a hét fejéből egyszerre okádta a kénköves tüzet.  

A törpe csak ritkán ment a felszínre, és ilyenkor is álruhát öltött, hogy senki ne ismerje fel.

Utolsó látogatása alkalmával is sötét zivatar felhőnek öltözött, és úgy szórta a villámokat, hogy nem volt ember, aki meg ne ijedt volna tőle. Minden élőlény elbújt a vackába, és ameddig a zivatar el nem vonult, nem jött elő.

Ilyenkor a törpe egy szél hátán bejárta a vidéket, amit csak tudott azt elcsente a házak udvaráról. Lerázta a fák gyümölcseit, és óriási zsákját telerakta velük. Ha tyúkhúsra fájdult meg a foga, akkor meg a baromfiudvart dézsmálta meg. Mindent megszerzett magának, amire csak szüksége volt.

A palotájában úgy élt, mint egy király. Egész nap a szakállával foglalkozott. Reggel, amint felkelt, gondosan megfésülte. Ha csak egyszer is ezt elmulasztotta volna, talán még a földgolyó is megállt volna forogni a tengelye körül. Akkor lenne ám nagy ribillió, az emberek nem tudnák, mikor van nappal, és mikor van éjjel.

A törpének volt egy csontból készült fésűje, s ezzel fésülgette a szakállát. De ez a fésű nem volt ám akármilyen. Ha a gazdája ráparancsolt, akkor maga kezdte fésülni a szakállat. Csak azt kellett mondani neki:

–  Lódulj, fésű!

A fésű azonnal kiugrott a tartójából, és serényen dolgozni kezdett. Hosszú órákon át fésülte a törpe szakállát. Amikor befejezte, kezdhette elölről.

Így ment ez hosszú éveken át. A törpe boldogan és gondtalanul élt a palotájában. Ha kellett neki valami, akkor azt fondorlatos módon megszerezte az emberektől.

Egyik nap a közeli városba vándorlegény érkezett. Azzal hencegett, hogy ő nem fél senkitől. Bárkivel birokra kell, ha szükséges, és azt egy pillanat alatt le is győzi.

A hencegését meghallotta a város polgármestere. Azonnal hívatta a vándorlegényt.

–  Az a hír járja városszerte, hogy állítólag te egy nagyon erős legény vagy. Ha ez igaz, akkor gazdagon megjutalmazlak. Annyi aranyat adok, amennyit csak akarsz.

–  Mit kel érte tennem, polgármesteruram? – kérdezte kíváncsian a vándorlegény

–  A városunkhoz közel van egy hatalmas, kék hegy. Alatta van egy palota, és abban lakik egy törpe, aki már sok borsót tört az emberek orra alá. Meg kellene szabadítani bennünket ettől a törpétől. Kérlek, hívd ki párviadalra, és győzd le! Vágd le a szakállát, mert abban van az ereje. De vigyázz, ha elvéted, akkor a halálok halálával lakolsz meg a merészségedért.

A vándorlegény kicsit gondolkodott, majd a polgármester tenyerébe csapott:

–  Áll az alku! Megküzdök azzal a törpével, és lenyisszantom a szakállát.

Igen ám, eddig minden a rendjén is lett volna, de a vándorlegény nem tudta, hogyan férkőzzön a törpe közelébe. Hiába üzengetett neki, az nem akart előbújni. Még csak a füle botját sem mozdította a hívó szóra.

Kénytelen volt elmenni a hatalmas, kék hegyhez. Többször is körbejárta a hegyet, amire megtalálta a bejáratot.

Amint ment, mendegélt egy kút mellett vitt el az útja, ahol egy szépséges leányzó sírdogált.

–  Miért pityeregsz, te lány? – kérdezte a legény.

–  Hogyne sírnék, amikor a kancsóm beleesett a kútba. Anyám szíjat hasít a hátamból, ha kancsó nélkül megyek haza, és nem viszek vizet.

–  Ez miatt ne sírjál! – vigasztalta meg a legény. – Lemegyek a kútba, és felhozom a kancsót.

Villámgyorsan átvetette magát a kút káváján, és leereszkedett. Amilyen gyorsan lement, olyan gyorsan vissza is jött a kancsóval.

A lány nagyon megörült, ajándékul a vándorlegénynek ajándékozta a hajcsatját, ami összetartotta az aranyszőke hajtincseit.

Véletlenül a lánynak egy hajszála a csatban maradt. De ezt egyikőjük sem vette észre.

Elbúcsúztak egymástól és a vándorlegény ment tovább.

Megérkezett a földalatti palota bejáratához, ahol mindjárt három harapós kutya fogadta vicsorogva, jelezve, ha csak egy lépést is tesz feléjük, széttépik.

A vándorlegény nem ijedt meg tőlük. Hosszú útjai alatt gyakran találkozott ilyen állatokkal. Eddig mindig túljárt az eszükön. Most sem volt másképpen.

Úgy tett, mintha meggondolta volna magát, és nem szándékozna bemenni a palotába. A közeli faluban keresett egy macskát. Egy zsákba tette, és visszament a három kutyához.

Azok már majdnem ráugrottak, amikor a vándorlegény kinyitotta a zsák száját. A macska kiugrott, és futásnak eredt gondolván nem lesz jó találkozni ezzel a három ebbel. A kutyák, amint meglátták a macskát, megfeledkezve a dolgukról, mint a szélvész utána eredtek.

Nem is kellett több a vándorlegénynek, szépen besétált a palotába. De nem sokáig sütkérezhetett a sikerében. Egyszer csak előtte termett a hétfejű sárkány kénköves tüzet okádva feléje mind a hét torkából.

Ha nem lett volna elég fürge biz’ Isten ott pörkölődött volna meg, mint disznóöléskor a szalma alatt a disznó.

Keresett magának egy biztonságos helyet, ahol kifundálta, hogyan tudná legyőzni a hétfejű sárkányt.

Ez nem volt valami egyszerű feladat, mivelhogy a vándorlegénynek nem volt kardja, nem volt buzogánya, sőt semmiféle harci eszköze. Ellenben volt neki egy jókora furkósbotja. Igazi barát és segítőtárs volt a vándorlásai alatt. Jó néhány haramiát elnáspángolt vele, vagy ha elfáradt rátámaszkodhatott megpihenni. Talán most is a segítségére lesz a furkósbot.

Nem is kellett csalatkoznia benne, mert egyszer csak a furkósbot megszólalt:

–  Édes gazdám, maradj csak te itt! Ne menj a hétfejű sárkány közelébe! A hét torkából egyszerre kicsapó kénköves láng egy pillanatra hamuvá égeti testedet. Majd én megküzdök a sárkánnyal.

–  Hiszen fából vagy, és a lángok martalékává leszel. Ki lesz akkor az én hűséges útitársam?

–  Ezzel most ne törődj! Engedj utamra, és figyelj, mi fog történni!

A vándorlegény nem nagy lelkesedéssel, de kiengedte a markából a furkósbotot. Az meg egy pillanat alatt a hétfejűsárkány előtt termett, de lássatok csodát, a furkósbot hét felé szakadt, egy egyszerre támadt a hétfejre.

A küzdelem nem tartott soká, mert a furkósbotok egy hatalmas ütéssel megszabadították a sárkányt a fejeitől.

Most már a vándorlegénynek szabad volt út egészen a törpéig.

–  Te meg, mit keresel itt? – kérdezte a törpe csodálkozva. – Hogyan jutottál be a palotámba?

–  Azért jöttem, hogy életre-halálra megvívjak veled. Azt beszélik a környéken, hogy sok borsót törsz az emberek orra alá.

Megijedt a törpe. Eddig még emberfiának nem sikerült a közelébe férkőzni. Ha a vándorlegény képes volt bejutni a palotába, akkor nem sok értelme lenne birokra kelni vele. Már a varázslat sem segít, hiszen még ma nem fésülte meg a szakállát. Kócos szakállal meg nem lehet varázsolni.

Így szólt a vándorlegényhez:

–  Ha megfésülöd a szakállamat, akkor eltűnök a környékről, és soha többé nem bántom az embereket.

Abban reménykedett, ha a legény megfésüli, visszajön a varázsereje, és a vándorlegényt békává változtatja.

–  Szívesen megteszem, de sajnos nincsen fésűm.

–  Fogd az enyémet, és azzal megfésülheted a szakállamat.

A vándorlegény nekiállt a törpe szakállának a fésülésének. Valahogy sehogy sem állt a kezére. A hosszú szakáll minduntalan összekuszálódott, ahogy fésülni kezdte. Eszébe jutott, hogy a tarisznyájában van egy hajcsat, amit a lánytól kapott. Ennek a segítségével majd megfésüli.

Nagy buzgón nekiállt a munkának. Valóban nagy segítség volt a hajcsat. A szakáll hagyta, hogy a fésű szinte szaladgáljon ide – oda, míg szép sima és fényes nem lett.

Már majdnem végzett a fésüléssel, amikor a hajcsatban levő aranyszőke hajszál összefonódott a szakállal. Abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, a törpe váratlanul egy aranyos kicsi kutyává változott.

A vándorlegény a lány aranyszőke hajszálával megszabadított az embereket a gonosz törpétől.

Volt is nagy öröm a falvakban és a városokban. Mindenki a vándorlegényt dicsérte és hálálkodott neki. A polgármester nem is engedte továbbállni. Építtetett számára egy szép házat. Az emberek annyi aranyat, ezüstöt hordtak össze neki, hogy a házban egy nagy szobát megtöltött.

Ennek ellenére a vándorlegény szomorú volt. Szünet nélkül az aranyszőke lányra kellett gondolnia. Hiába kereste, sehol sem találta, sőt még az emberek sem hallottak róla. Olyan volt, mintha csak álmodta volna az egészet.

A törpéből lett kicsi kutya állandóan vele volt. Egyik nap így szólt a kutyus a gazdájához:

–  Gyere velem, kiszimatolom neked, hol van az a lány!

A vándorlegény mindent elkövetett volna, hogy megtalálja a lányt. Ezért engedett a kutyája hívó szavának, és elindultak, hogy megkeressék.

Nem kellett sokáig menniük, a kutya a vándorlegényt az erdőbe vezette, ahol volt egy kicsi ház. Itt találtak rá a lányra.

Mindjárt egymásra ismertek. Nem is kellett mondani a lánynak, hogy miért jött. Azonnal kitalálta, és a vándorlegény karjaiba omlott.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


 

Apáti Kovács Béla

 

A csodaszép, álombéli lány

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az Üveghegyen is túl, élt egy legény, akit Bercinek hívtak.

 Nagyon szegények voltak. Gyakran hiányzott az étel az asztalukról. Ilyenkor kiültek a ház elé a lócára és lábukat lógatva ábrándoztak egy jobb és szebb életről.

Berci édesanyja már öreg volt, és ezért szinte mindennap megemlítette fiának:

–  Fiam, Berci, ideje lenne már megnősülni. Asszony kell a házba. Én már nagyon öreg vagyok. Nem sokáig élek.

Berci hallani sem akart a nősülésről.

–  Ráérek még megnősülni, édesanyám – mondogatta. – Még nem találtam rá az igazira.

Szegény asszony kénytelen volt beletörődni, amit a fia mondott.

Egyik éjjel Bercinek furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy felnézett az égre, és az egyik fényes csillagból egy csodálatos, szőke lány nézett vissza rá. Az égi tünemény olyan szép volt, hogy hozzá hasonlót a föld még nem hordott a hátán.

A legény azonnal beleszeretett, ahogy tekintetük találkozott. Nem tudott másra gondolni, csak a szépséges lányra.

Amikor felébredt, mindjárt anyjához sietett, és boldogan elmesélte neki az álmát.

–  Édesanyám, megtaláltam az igazit. Éjjel álmomban láttam őt. Megyek, és megkeresem, legyen bárhol is a nagyvilágon.

Az anyja elnevette magát:

–  Látom fiam, téged sem az eszedért fognak elrabolni. Hogyan tudnád megtalálni azt, akit csak az álmodban láttál. Azt sem tudod, melyik irányba induljál el.

Valójában Berci tanácstalan volt. Igazat adott édesanyjának, nem tudta a lányhoz vezető utat.

Öregapjától próbált segítséget kérni. Az öreg bizonyára tudja, merre induljon el. A hosszú évek alatt ősz szüléje sokfelé járt a világban, de ő sem tudta. Hosszas gondolkodás után ezt tanácsolta Bercinek:

–  Unokám, hallgass a szívedre, és amit az súg, abba az irányba induljál el!

Berci megköszönte az öregapja tanácsát, és elhatározta észak felé indul el. Valami azt súgta, messzi fent északon megtalálja a lányt.

Amikor az emberek meghallották, hogy merrefelé készül, kinevették, és bolondnak nézték.

–  Északnak elindulni, kész őrültség. Hiszen arrafelé az örök tél és a jég birodalma található. Onnét még ember sohasem jött vissza. Mindenki ott veszett, aki arrafelé vette az útját.

Bercit nem lehetett eltéríteni, amit a fejébe vett, abból nem engedett.

Édesanyjával süttetett egy tepsi pogányát, s azzal tarisznyáját jól megpakolta. Még egy üveg bort is tett melléje, majd elindult.

Hegyen – völgyön át ment megállás nélkül három éjjel, három nap. A harmadik nap estéjén megéhezett és evett egy pogácsát. A torkát pedig leöblítette egy korty borral. Közel az úthoz volt egy nagy vadkörtefa, ahol álomra hajtotta a fejét. Éjjel megint a csodaszép, álombéli lányról álmodott. Az álom annyira a hatalmába kerítette, hogy amikor reggel felébredt, azonnal a nyakába kapta a lábait, hogy minél előbb megláthassa a lányt.

Hiába iparkodott, estig mégsem ért oda. Újból egy vadkörtefa alatt készített magának fekhelyet. Ezen a fán olyan kicsiny körték voltak, mint egy cseresznyeszem, vagy még annál is kisebb.

Berci érezte, már közel járhat. A körték azért ilyen kicsinyek, mert erre hidegek a nappalok, és a napsugarak nem cirógatják melegen a gyümölcsöket.

Az éjjelek is hidegek voltak. Majd megfagyott. Egész éjszaka vacogtak a fogai, de ennek ellenére megpróbált egy kicsit aludni. Talán csak néhány percre szenderült el. Ekkor álmában megint megjelent a csodaszép, álombéli lány.

Felébredvén elhatározta, addig meg sem áll, amíg rá nem akad a lányra.

Gyorsan bekapott egy pogácsát, ivott rá bort az üvegéből, és nekiiramodott. Futott, rohant, mint a szélvész.

Egyre hidegebb lett. Nagy pelyhekben hullt a hó. A tavak, folyók befagytak. Ha véletlenül egy pillanatra megállt, a lábai majdnem a földhöz fagytak.

A kabátja gallérját felhajtotta, és a nyakánál szorosan összefogva kapkodva a lábait futott, rohant, hogy minél előbb meglelje kedvesét.

Estefelé már olyan hideg volt, hogy a madarak röptükben leestek a földre. Amerre csak nézett mindenhol megfagyott állatokat látott. A virágok, a nővények, sőt még a fák is jéggé fagytak. Körötte hirtelen eltűnt az élet.

Megérkezett az örök jég birodalmába, ahol a csodaszép, álombéli lány lakott.

Nem tudta, hogyan találja meg kedvesét, ebben a hófehér jégvilágban?  Szeme is belefáradt, és káprázott a vakító hótól.

Váratlanul a távolban megpillantott egy hatalmas jégvárat. A várnak minden része jégből volt, és ott bent a vastag jégfalak mögött lakott a csodálatos, álombéli lány.

Igaz akkor még nem tudta. Csak a szíve megsúgta, hogy jó helyen jár.

Nem volt könnyű bejutni a várba. A hatalmas tölgyfakapuja befagyott. Hiába feszegette, teljes erejével nyomta, húzta, a kapu meg sem moccant. A jég nem engedett. Talán úgy lehetne bejutni, ha megolvasztaná egy nagy tűzzel. De itt ebben a jégvilágban, honnan vegyen fát?

Reménytelen volt a helyzete. Segítség nélkül nem tudja kinyitni a kaput.

Akkor hirtelen eszébe jutott édesanyja zsíros, töpörtyűs pogácsája. Kifacsarta belőle a zsírt és meggyújtotta. Sajnos csak bűzölgött, és füstölgött. Nem adott elég forróságot, hogy megolvassza a jeget.

Sokáig várt, próbálkozott, hátha mégis sikerül, de egyszer csak a zsiradék tüze elhamvadt. Egy lépéssel sem jutott beljebb a várba.

Most már igazán nem tudta, mitévő legyen? A kapu makacsul ellenállt. Közben őt meg majdnem megfagyott a hidegtől. Az egész teste remegett. Kezeit, lábait alig érezte.

Nem szabad megfagynia a cél előtt. Tudta, hogy bent várja a kedvese. Az idő egyre múlott és vészesen közeledett az éj, amikor a fagy még cudarabb arcát mutatja meg neki.

Nem volt már ereje meghátrálni, elfutni a jégbirodalmából. Itt fog ő is jéggé válni, és mint jégszobor, míg világ a világ díszeleg majd a vár bejárata előtt. Intésül szolgálva, a jeget ember le nem győzheti.

Szinte már mindent feladott. Kezdett beletörődni a sorába, amikor a távolban megpillantott egy vascsákányt. Nem tudta, hogyan került oda. Nem emlékezett, hogy amikor megérkezett, ott lett volna.

Odavánszorgott, felkapta és vadul ütötte – vágta a jeget a kapunál, azt remélve, hogy így bejuthat a várba, és az elgémberedett karjaival átölelheti a csodaszép, álombéli lányt.

A fárasztó munkától ereje hamar elfogyott. A vascsákány kihullott a kezéből, és reményét vesztve a fagyos földre rogyott.

„Nemsokára meghal” – gondolta szomorúan. – „Itt van a csodaszép, álombéli lány közelében. Csupán csak egy karnyújtásnyira. Mégis ennek ellenére úgy kell elmúlnia, hogy még csak egy csókot sem adhatott piros, izzó ajkára.”

Pedig milyen nagy reményekkel indult útnak. Azt hitte, mérhetetlen szerelme a lány iránt mindent legyőz.

Tévednie kellett. Bármennyire is szeretett volna, nem tudott bejutni a várba. A hideg és a fagy mindennél erősebbnek bizonyult.

Amint ott gubbasztott várva a fagyhalált, szemeiből két csillogó, apró könnycsepp gördült alá az orcáján, és onnét a hóra.

Egymás után peregtek lefelé a könnycseppek, és lássatok csodát, olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.

Nem tellett bele néhány perc, a sok – sok könnycsepp megolvasztotta a jeget, mindenhol rózsák nyíltak, s villámgyorsan növekedtek, hogy befonják az egész várat. Ledöntötték a vastag jégfalakat, és melegség árasztotta el a vidéket.

Reggelre a jégvár helyén egy rózsapalota pompázott

Nem volt már akadály kinyitni a kaput. Semmi sem állta az útját. összeszedte minden erejét, és szaladt, rohant egyenesen a csodaszép, álombéli lányhoz, aki boldogan jött elébe.

Amikor találkoztak, azonnal átölelték egymást. Ajkuk összeforrt, mintha soha nem akarnának szétválni.

Hosszú ideig örvendeztek, hogy egymásra találtak, majd jött egy szellő. Felültek a hátára, amely haza röpítette őket.

Otthon Berci édesanyja már várta a két fiatal szerelmest finom ebéddel.

A falu apraja, nagyja eljött megnézni a csodaszép, álombéli lányt, mert még sohasem láttak olyan gyönyörű teremtést, mint ő.

Hamarosan nagy lakodalmat csaptak. A faluból mindenkit meghívtak. Három éjjel, három nap szünet nélkül mulattak. Talán még ma is ropnák a táncot, ha az álommanó nem lopózott volna a közelükbe, hogy mély álmot hozzon mindenkinek a szemébe. Egyszer csak valamennyien ásítani kezdtek, a nagybőgősnek is majdnem leragadt a szeme. A kezéből kiesett a vonó, és egyszeriben vége szakadt a zenének. A mulatozók hazamentek és gyorsan lefeküdtek a pihe puha ágyikójukba.

Ti is siessetek aludni gyerekek! Ha jók lesztek, akkor talán sikerül meglátnotok a csodaszép, álombéli lányt és Bercit.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!