Csuda jó mesék 03

Apáti Kovács Béla

Ki festi az eget kékre?

Fejünk felett az ég nem volt mindig kék. A régi öregek mesélték, volt idő, amikor az seszínű volt. Akkoriban az emberek nem is szerettek nagyon az égre nézni. Mit nézzenek egy seszínű égen. Semmi szépség nincsen benne. Inkább néztek a lábuk elé, hogy el ne essenek. Ezenkívül a földön mindig szép virágok nyíltak  Kellemesebb volt azokat nézegetni, mint a fejük feletti semmit.

De még a felhők is olyan unalmasak voltak. Hiába úsztak komótosan az ég tengerén, nem bírtak érvényesülni.

Mindenki érezte, hogy ez ellen sürgősen tenni kell valamit. Ez így nem mehet tovább. Nem lehet egy ég seszínű. Elmegy tőle az emberek kedve, senki sem fog dolgozni a földgolyón. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor lesz ám csak cudar világ.

Összeültek a nagyurak, grófok, hercegek, de még a király is elment a megbeszélésre. Szerencsére, mert ő találta ki, be kell festeni az eget.

Igaz nem tudta megmondani, milyen színűre? Ezen is sokáig vitatkoztak, nem tudtak megegyezni. Mindenki más színűre szerette volna festeni. Volt, aki a piros szín mellett tette le a voksát, amit a társa meg is vétózott. A vita folyamán még olyan javaslat is előkerült, hogy az ég legyen fekete.

─ Ez képtelenség! – ugrott fel valaki, és azonnal lehurrogta a fekete színt.

Talán még napokig vitatkoztak volna, ha a király nem jelenti ki határozottan, az eget kékre kell befesteni. Ennél szebb színt el sem tud képzelni.

Igaz voltak néhányan, akik a kék szín hallatán felmordultak, követelték, a király vesse el, hogy a firmamentum ilyen színű legyen. Milyen butaság, hogy a tenger és az ég is kék. Valami más színt kell kitalálni.

Valószínűleg a király már nagyon unta a vitatkozást, vagy talán szívesebben emelgette volna a fehérszemélyek szoknyáját. Ezért dörgedelmes hangján kijelentette, ettől a naptól kezdve az ég színe kék lesz, ha tetszik, hanem!

Senki, sem mert ujjat húzni a királlyal. Féltek, ha sokat vitatkoznak vele, még a végén porul járnak. Nem bolondok, hogy életük hátralevő részét a vár dohos, nyirkos tömlöcében töltsék, mint rabok.

Meg lett szavazva szín, és sokuk az gondolta, most már minden megoldódott, Nincs, mit tenniük, aláírni az egyezményt, és szépen hazamenni.

De nem úgy volt ám. Rendben van, hogy megszavazták az ég színét, ellenben azt nem tudták, mindezt, hogyan és ki hajtsa végre.

Nem kis munka ilyen nagy felület befestése. Vajon ki fogja ezt megcsinálni. Ugyanis a nagyurak, grófok, hercegek nem akartak ilyen alantas munkát végezni, nem is beszélve magáról a királyról.

Sokak talán most azt gondolják, ezt a pornépre bízták, kiadták parancsba, hogy fessék szép, kékre a fejük felett levő eget!

Valószínű ez lett volna a legkézenfekvőbb megoldás, próbálkoztak is vele, de sehol sem találtak olyan magas lajtorját, amivel felértek volna oda. Ezenkívül ehhez a munkához nem akármilyen ecsetre lett volna szükség.

Mindegyikőjük abban tökéletesen egyetértett, hogy a rókának jó, nagy lompos farka van, és ezzel kitűnően lehetne festeni. Rengeteg festéket fel lehetne vele vinni az égboltra. Csak az volt a gond, a ravaszdi nem tudott repülni. Mint köztudott rókának nincsenek szárnyai, mint a madaraknak. Volt, aki azt javasolta készítsenek neki szárnyakat, de egy idő után mindenki belátta, ez bizonytalan vállalkozás lenne, és még az sem biztos, hogy a rókára erősített szárnyak fel tudnák repíteni a megfelelő magasságig.

Úgy látszott, hogy ez még annál is nehezebb feladat volt, mint milyen színűre fessék az eget. Most még maga a király sem tudott diktatórikus határozatott hozni.

Órák hosszat csak tébláboltak egyhelyben, semmi okos gondolat nem jutott az eszükbe.

Elkeserítő volt a helyzet. Még az is megtörténhetett volna, hogy elmarad a festés. Az ég marad seszínű. Ha eddig jó volt így, akkor a jövőben is megfelel az embereknek, legfeljebb nem meresztgetik szemüket az égre. Ennek is van jó oldala is, hiszen, ha nem ábrándoznak naphosszat az eget bámulva, jobban végezhetik a munkájukat.

A király már éppen fel akarta oszlatni a társulatot, és mindenkit hazaküldeni dolgavégezetlenül, amikor az ülésterembe berepült egy fecske. Nem rég tértek vissza messzi délről, ahol átvészelték a fagyos telet.

A kicsi fecske helyet keresett, hogy valahová a hatalmas teremben fészket ragasszon magának, és a leendő fiókáinak.

Először a teremőr félelmetes dárdájával ki akarta kergetni.

─ Ne kergesd ki! – kiáltotta el magát a király.

A jelenlevők nem értették, mit akar ezzel az ország első embere. Mindenki összenézett, a teremőr is nagyon meglepődött, hiszen neki az a dolga, hogy a betolakodókat kitessékelje a teremből. Most meg a királyi fenség az ellenkező parancsot adott neki.

─ A fecske fogja befesteni az eget. Nézzék csak nagyurak, milyen ügyesen repked ez a kicsi madár. Ha segít nekünk a festésben, ennek fejében készíthet fészket ebben a teremben.

─ Éjjen a király! – kiabálták a nagyurak, grófok, hercegek – Milyen fenomenális gondolat. Ez a legjobb megoldás.

Végre kitalálták, ki fesse kékre az eget.

─ Elfogadom a felkérést – csipogta a kicsi fecske. – Köszönöm a leendő fiókáim nevében is, hogy itt ebben a szép, nagy teremben lakhatunk. Csak egy gondom van, egymagam kevés vagyok ehhez az óriási munkához. Engedje meg a királyi fenség, hogy idehívjam a retyerutyámat és ők is építhessenek fészket a teremben!

A király néhány másodpercig elgondolkodott a kérésen, majd rábólintott:

─ Legyen, ahogy kívánod! De szép legyen ám az ég, mert, ha rossz munkát végeztek, kikergetlek innen mindnyájatokat.

─ Fenséges királyom, tessék csak ezt ránk bízni! Az ég olyan szép kék lesz, hogy aki felnéz rá, még a lélegzete is elakad. Erre mérget merek venni.

A fecskék mindjárt neki is láttak az ég festéséhez. Apró csőrükbe felszippantották a festéket, magasra repültek vele.

A sok kicsi madár napestig dolgozott megállás nélkül. Az emberek lent a földön álmélkodva nézték, miképp lesz a seszínűből szép, kék az ég.

Már a napsugarak készültek pihenőre térni, mire elkészültek. Még ők is elcsodálkoztak meglátván az eget. Főleg az emberek voltak elégedettek. Köszönet a kicsi fecskéknek a látvány szépségesre sikeredett.

A király be is engedte ezeket a szorgos madárkákat a nagyterembe, hogy fészket ragasszanak mindenhová, ahová csak kedvük tartja. Sőt kihirdette az országban, ezentúl a fecskék mindenhol otthonra találhatnak, és együtt élhetnek az emberekkel. Aki bántani meri őket, az kilencvenkilenc évre a vár tömlöcébe kerül.

Nos, ez a története, miért kék az ég, és a fecskék, miért szeretnek az ember közelében élni.


Apáti Kovács Béla

Csodadoboz

Hol volt, hol nem, már valójában én sem tudom, hogy hol? Talán túl az üveghegyen is, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy ügyes asztalos. Olyan szép bútorokat tudott készíteni, hogy messzi vidékről is jöttek pénzes emberek, hogy az asztalosmester örvendeztesse meg őket egy gyönyörű szekrénnyel, asztallal, vagy egy ággyal, amelyben úgy alszik a gazdája, mint a tej.

De ez mind semmi. Az asztalos állítólag csodadobozokat is tudott fabrikálni, amelyben éjjelente aranytallérok lesznek. Csak egy vacak réz garast kellett belehelyezni és reggelre a doboz tele lesz szépen csengő aranytallérokkal.

Erről a képességéről egy nap tudomást szerzett a szomszéd faluban élő gazdag, de nagyon kapzsi, rosszindulatú ember.

Fogta magát és elment az asztaloshoz.

– Jó napot, mesteruram! – köszöntötte ravaszkásan. – Szükségem lenne egy fadobozra, amelyben tartanám a garasaimat. Szegény ember vagyok és éppen tegnap tört össze a garasos köcsög. Most nem tudom, hol tároljam pénzecskémet.

Az asztalos mindjárt kitalálta, hogy miben sántikál. Gondolta, jól megtréfálja, hogy elmenjen a kedve a kapzsiságtól.

– Nagyon szívesen készítek, uraságodnak egy ilyen dobozkát – mondta.

Ezt meghallván a gazdag ember riadtan felkiáltott:

– Dobozkát? És mondja mesteruram, mekkora lenne ez a dobozka?

– Ekkora – mutatott kezével a levegőbe lerajzolva egy parányi doboz alakját. – Gondolom, ha szegény embernek tetszik lenni, akkor nincs szüksége nagyra. Ebbe is belefér néhány garas.

A kapzsi ember félt, hogyha ilyen kicsi doboza lesz, ebbe bizony nem sok aranytallér fér bele, és ezért kérlelte az asztalost készítsen nagyobbat.

– Mégis mekkorára gondol, uraságod?

Sokáig alkudoztak. Az asztalos hiába mutatott különböző méreteket, a kapzsi embernek egyik sem tetszett. Mind kicsinyelte. Végül megegyeztek akkorába, amelybe egy ember is elfért.

– Ha gondolja meg is várhatja – mondta az asztalos és serényen nekilátott a doboz elkészítéséhez.

Fúrt, faragott és közben valami varázsszót mormogott a bajsza alatt, amit senki nem értett rajta kívül. Főleg a kapzsi ember nem, mert amíg készült a doboza, ő szunyókált egyet az öreg körtefa alatt.

Estére el is készült a remekmű. Olyan szép volt, amilyent még talán soha nem készített az asztalos. Még a leendő gazdáját is megmintázta és képét belevéste a tetejébe.

– Nézze csak uraságod, elkészült a doboz. Belevéstem még a képét is, hogy mindenki lássa, hogy ez, kinek a tulajdona.

Nagyon örült a kapzsi ember a doboznak. Mindjárt ábrándozni kezdett, mennyi aranytallér fér bele és, hogy milyen gazdag lesz néhány nap elteltével. Még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy mennyibe kerül a munkadíj és a doboz, hiszen minden anyagot az asztalos adott hozzá.

Amikor menni készült az asztalos utána kiáltott:

– A doboz ára egy lyukas réz garas.

Mire a doboz megrendelője siránkozni kezdett:

– Jaj, Istenem, szegény ember vagyok, kevéske a pénzem. Nem lehetne-e, hogy ajándékba adja nekem?

Az asztalos tudta jól, mire megy ki itt a játék. Úgy tett, mintha nagyon gondolkodna, de végül belegyezett a kérésbe. Odaadta a kapzsi embernek a nagy fadobozt, majd mondta neki:

– Használja egészséggel, és gyűljön bele sok garas!

A kapzsi ember alig várta, hogy hazaérjen. Szinte rohant egészen a házáig. Köztudott, ez a csoda csak éjszaka fog megtörténni, amikor mindenki nyugovóra hajtja a fejét.

Keresett valahonnan egy garast és belehelyezte a dobozba.

Már a tyúkokkal együtt lefeküdt, azt remélve, ha sokat alszik, akkor még több pénzt talál reggel az ágya mellett.

Nehezen jött álom a szemére. Sokáig csak forgolódott a fekhelyén. Türelmetlenül hallgatta a nagy falióra tiktakolását. Éjjel is többször is felébredt és bele- belesandított a dobozba, de aranytallérok nem csillogtak benne a sápadt holdfényben.

Amikor reggel kinyitotta a szemét a dobozon egy kis fura lényt pillantott meg. Kicsinyke volt, nem volt nagyobb, mint egy ember ökle. Vigyorogva nézte a kapzsi embert, aki meglepődve kérdezte:

– Te, mit keresel a csodadoboz tetején?

– Ördögfióka vagyok, és gazdám minden kívánságát teljesítem.

– Akkor megparancsolom, szállj le a dobozról! Szeretnék belenézni.

Az ördögfióka azonnal leugrott a dobozról, és hagyta, hogy a kapzsi ember megnézze a doboz tartalmát.

Bárhogy is meresztgette szemeit a dobozban az este beletett garason kívül nem volt semmi. Nézte elölről, nézte hátulról, de a dobozban akkor is csak egy garas volt. Ez nagyon feldühítette. Azt sem tudta, mit beszél. Mérgében hangosan elkiáltotta magát:

– Ördög vigyen el, hiszen ez a doboz üres! Nincsen benne egyetlen aranytallér sem.

Alig, hogy ezt kimondta, az ördögfióka felugrott és annak ellenére, hogy aprócska lény volt, vállára kapta a kapzsi embert.

– Tegyél le! Tegyél le! – üvöltötte, de az ördögfióka nem hallgatott rá.

 – Dehogy teszlek, hiszen te kérted, hogy vigyelek el. Gazdám minden kívánságát teljesítem. Ne félj egy – kettőre a pokolban leszünk.

Nem volt könyörület az ördögfióka ripsz ropsz elvitte a kapzsi embert. A faluban senki nem tudta, kitalálni, mi történt vele és hol van. Csak az asztalosmester mosolygott sejtelmesen, de ő meg nem árulta el az igazságot. Egyik nap elment a kapzsi ember házába, megkereste a csodadobozt, és otthon elégette, nehogy még valaki más is porul járjon. Soha többé életében nem készített ilyet, hanem inkább zenélődobozkákat fabrikált sok – sok kisgyermek örömére.


 

Apáti Kovács Béla

Kenyerecske


Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren és az üveghegyen egy kerek erdő kelős közepén kicsinyke házacskában élt egy öregember. Reggeltől estig a háza előtt üldögélt a padon és hallgatta a közeli fákon csicsergő madarak csicsergését. Minden madár az ismerőse volt. A kicsinyke tollas állatok gyakran a vállára repültek és beszélgettek az öregemberrel.

─ Mi újság, apó? – kérdezte egyik nap a hozzárepülő madár.

Egy harkály volt, aki kicsit megpihent a háznál a sok fakopácsolás közben.

─ Semmi különös, aranyoskám – válaszolta az öregember. – Inkább, te mesélj, merre jártál? Mit láttál? Mit hallottál?

A harkály szeretett mesélni. Mindig érdekes történetekkel szórakoztatta, aki erre kérte. Most is felcsillant a szeme és boldogan újságolta, amit nem régen hallott a közeli faluban.

─ Tegnap a falu kertjeinek a fáit kopogtattam, vizsgálgattam. Éppen a bíró kertjében voltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy szegény vándor betévedt a házba és némi ennivalóért könyörgött. Mindenki tudja, hogy a bíró, milyen fukar és irigy. Még a levegőt is sajnálja másoktól. Szegény vándornak úgy nekiesett, hogy az azt sem tudta, miképpen meneküljön ki a házból.

─ Takarodj innen, te mihaszna! – üvöltötte a vándornak. – Még, hogy egy kicsinyke kenyeret adjak neked. Tűnj el innen, mert mindjárt deresre húzatlak!

Úgy megsajnáltam, hogy szívem szerint, odaadtam volna neki azt hernyót, amit akkor halásztam ki az almafa kérge alól. De hiszen mindenki tudja, ezt a finom csemegét az emberek nem szeretik. Így csak szomorúan néztem, ahogy a vándor, korgó gyomorral tovább állt.

─ Valóban szomorú történet – jegyezte meg az öregember. – Jó lenne segíteni ennek a vándornak. Bárcsak erre vezetne az útja!

─ Nem tudom, merre ment – válaszolta a harkály. – Olyan sok dolgom volt, hogy nem jutott idő megfigyelni, merre veszi az irányt. Bizonyára más háznál próbált szerencsét.

─ Kedves harkály, szeretnélek megkérni. Te úgyis sokfele jársz, ha meglátod ezt a szegény vándort, mondd meg neki, hogy keressen meg! Szeretnék segíteni neki.

A madár megígérte, hogy átadja az üzenetet. Még egy kicsit pihent az öregember házánál, majd elrepült tovább vizsgálgatni az erdő öreg fáit.

Teltek – múltak a napok. Az öregember már azt hitte a harkály elfelejtette az ígéretét vagy már a vándor messze jár. Aztán egyik estefele a ház előtt üldögélve egy idegenre lett figyelmes és az egyenesen feléje tartott.

─ Jó napot, apó! – köszöntötte az idegen az öregembert. – A harkály mondta, hogy akar velem beszélni. 

─ Örülök, hogy hallgattál rá. Értesültem, hogy a bíró kikergetett a házából. Bizony az nem szép dolog. Gondolom, éhes lehetsz. Valamikor réges-régen én is sokat koptattam csizmám talpát. Bejártam a fél világot. Tudom, milyen megalázó érzés, ha valahonnan elkergetik az embert, pedig csak egy kevés ennivalót szeretett volna kérni. Adok néked egy kenyerecskét, annak idején én is úgy kaptam a vándorlásom során. Vedd el és tedd tarisznyádba, és ha megéhezel, törj belőle egy keveset! Vigyázz, ha valaki kér belőle, ne mondd neki, hogy nem adsz, mert akkor a kenyerecske megbosszul!

A vándor kezébe fogta a parányi kenyeret. Inkább morzsának nézett ki, de még csak aprócska cipóra sem hasonlított. Nem értette, hogy miképpen tudná enyhíteni az éhségét, amikor talán egy egér sem lakna jól tőle.

Mindenesetre udvariasan megköszönte az öregember jóindulatát és elbúcsúzott. Ment tovább, folytatta az útját a nagyvilágban.

Véletlenül megint azon a falun ment keresztül, ahol a fukar, irigy bíró lakott. Őméltósága kint a kapuban pipázott és nézte a járókelőket. Amikor megpillantotta a vándort éktelen haragra gerjedt. Azonnal szólt a pandúroknak, hogy fogják el az idegent.

─ Nem megmondtam, hogy többé be ne tedd lábadat a falunkba! – vonta kérdőre a vándort.

Hiába mentegetőzött az, hogy nem akar itt semmit. Csak keresztülmegy a falun és a jövőben messze elkerüli ezt a vidéket. A bírót ez nem nyugtatta meg.

─ Amíg nem fizeted ki a falun áthaladó díjat tömlöcbe csukatlak.

─ Bíróuram, nincs nekem egy árva petákom sem. Szegény vándor vagyok. Hogyan tudnék fizetni önnek?

─ Az engem nem érdekel. Ha nem tudsz fizetni, akkor életed végéig tömlöcben leszel. Vedd tudomásul, vízen kívül semmit se kapsz!

A vándort becsukták a falu sötét tömlöcébe, ahol csak egy ócska priccs árválkodott. Leült a szélére és fejét a tenyerébe hajtva búslakodott.

Ki tudja menni idő telt el? A tömlöcben nem lehetett érzékelni, hogy nappal vagy éjszaka van. Egyszer csak egy kicsi egér kezdett el cincogni mellette:

─ Kérlek, adjál enni! Nagyon éhes vagyok.

─ Adnék én szívesen, de nekem is korog a gyomrom, mint az üres hordó – válaszolta szomorúan a vándor.

Már majdnem elküldte az egeret, amikor eszébe jutott, hogy tarisznyájában van az öregembertől kapott kenyerecske. Jó szívvel odaadta azt a kicsi állatnak, aki nem győzött hálálkodni:

─ Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Amit tettél értem, soha nem fogom elfelejteni – mondta és egy szempillanat alatt eltűnt a közelben lévő egérlyukban.

A vándor egyedül maradt a sötét tömlöcben. A napok múltak, teltek. Mivel, hogy csak víz volt nagyon megéhezett. Már olyan éhes volt, hogy kínjában a falat kaparta. Belenyúlt a tarisznyájába, hátha egy aprócska darab letört a kenyérből. Lássatok csodát, a tarisznya alján ott volt a kenyerecske, mintha az egérnek oda sem adta volna. Nem értette a dolgot. Azt hitte, hogy mindezt az éhség okozza, és csak képzelődik.

Mindenesetre elővette a kenyerecskét, és akkor újabb csoda történt. Vele együtt egy asztal is kiperdült a tömlöc kövezetére telis teli finomabbnál finomabb ennivalókkal. Volt rajta libacomb, sült hús, fehér cipó, de egy butykosban tüzes bor is. Annyi minden ennivaló volt ott, hogy a fél falunak elég lett volna.

Nosza, a vándor nem tétovázott. Úgy jól lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Most már vidámabban várta a holnapot. Igaz még mindig nem tudta, hogyan fog innen kiszabadulni. Továbbra sem volt pénze.

Ahogy múltak a napok, sőt a hetek, a bíró nagyon kíváncsi lett, mit csinálhat a tömlöcben levő rab. Szólt az egyik strázsának, kukkantson be, hogy a vándor hajlandó-e már fizetni.

Egy kis idő elteltével szaladt a strázsa a bíróhoz és izgatott hangon jelentette:

─ Bíróuram, a fogoly egy étellel megrakott asztal mellett ül és eszik, iszik.

A bíró nem akarta elhinni, amit hallott. Először azt hitte, hogy házánál valaki összejátszik a vándorral és visz neki ennivalót. De amikor meggyőződött, hogy erre senki sem merészkedne, saját maga ballagott le a tömlöcbe, és elképedve látta, hogy igaz, amit mondtak neki. 

─ Te meg, honnan szerezted ezt a rengeteg ennivalót? – förmedt rá mérgesen. – A király asztala nincs ilyen gazdagon megrakva.

A vándor nem akarta elárulni, mi rejtőzik a tarisznyájában. Igaz elfogadható magyarázatot sem tudott adni, hogy szerezte ezt a sok finomságot. A bíró addig – addig beszélt hozzá, sőt még azt is megígérte, hogy kiengedi a tömlöcből, míg végül elárulta, mindezt a kenyerecskének köszönheti. Nem kellett több a bírónak. A strázsa segítségével, erőszakkal elvették a kicsi kenyeret. Ugye nem kell mondanom, dehogy engedte ki a vándort a tömlöcből, inkább még egy nagy lakatot tettetett az ajtóra, és három őrt állítatott elébe.

Boldogan vitte a kenyerecskét a házába, és már előre örült, hogy ezentúl annyit ehet, ihat, amennyit csak akar. Csak előveszi a kenyerecskét és azonnal lesz, terülj-terülj asztalkám.

Mindjárt ki is próbálta a legújabb szerzeményét. Nagy csinnadrattával fogta a kenyerecskét, és várta a csodát. Lett is nagy csoda, de nem olyan, amire számított. Az egész ebédlőt egerek százai, ezrei árasztották el. Végül már annyian lettek, hogy mozdulni sem tudott miattuk. A kicsi szürke jószágok még a nyakába is belemásztak és onnan le az ingén át a gatyájába, ahol úgy csiklandozták bíróuram tomporát, hogy az kínjában kifutott a világból.

A kicsi egér visszament a tömlöcbe és mondta a vándornak:

─ Szabad vagy, barátom.

─ Hogyan lennék szabad, amikor két lakat is van az ajtón? – mondta a rab bánatosan.

─ Kezdj el kiáltozni! Meglásd, nemsokára a falusiak, kiszabadítalak.

A vándor hitte is meg nem is, amit az egér mondott neki. A tömlöc kicsi ablakához lépett és elkiáltotta magát: „Segítség! Engedjenek ki!”

Először a szomszédban lakó szépséges lány Kató hallotta meg a segélykérést. Mindjárt szólt apjának, anyjának és rohantak a tömlöchöz. Addigra már a strázsák eltűntek. Talán uruk után rohantak. A lány apja leverte a lakatot és a vándor kijöhetett az Isten kék ege alá. Jó érzés is volt a hosszú rabság után. Alig bírta kinyitni szemeit az erős fénytől. Amint kicsit hozzászokott a napfényhez és hunyorogva körbenézett, mindjárt a szépséges lányra vetődött tekintete. Ugye már ti is kitaláltátok, azonnal belészeretett. Igaz nem tudta, ezt hogyan hozza a lány és szülei tudtára?  Most is az egér sietett a segítségére. Felugrott a vállára és a fülébe súgta:

─ A falunak nincs bírója. Világgá futott. Holnap új bírót választanak. Jelentkezz te is, és ha megválasztanak, kérd meg ennek a szépséges lánynak a kezét. Szülei örömmel hozzád adják.

Ezen a vándor elgondolkodott. Igazat beszélhet az egér. Bejárta már majdnem az egész nagyvilágot. Több csizma is lekopott a lábáról. Jó lenne megállapodni és családot alapítani.

A faluban gyorsan híre ment, hogy új bírót választanak. Egy falu még sem lehet meg bíró nélkül. Mindenki jelentkezhet, aki erre hajlandóságot és tehetséget érez. De legjobb lenne olyan ember, kinek semmiféle retyerutyája nincs a községben. Így talán nem lesz részrehajló és igazságosan irányítja majd a dolgokat.

Természetesen a falusiak a vándort választották meg, amikor tudomásukra jutott, hogy ő is pályázik a bírói székre. Megérdemli ezt a posztot, mert sokfelé járt a világban, és nem volt buta ember. Egyhangúan mindenki rá szavazott.

Most már semmi sem állhatott útjába, hogy feleségül vegye a szépséges lányt, aki kiszabadította szülei segítségével a tömlöcből.

Kató sem tiltakozott a leánykérés ellen. Igazából, akkor lett volna mérges, ha a vándor mást vett volna el feleségül.

A vándorból lett bíró senkinek sem tett említést a tarisznyájában lévő kenyerecskéről. Valójában már nem sok szükség volt rá. Amiért becsülettel és szorgalommal intézte a falusiak dolgait, azok ellátták minden jóval, amire csak szüksége volt.

Egy nap egy szegény vándordiák toppant be a bíró házába és némi ennivalóért könyörgött:

─ Nagytiszteletű bíróuram, már napok óta egy falat se ment le a torkomon. Nagyon kérem, szánjon meg egy kevéske étellel és itallal.

A bíró azonnal utasította a szolgákat, hogy terítsenek meg a diáknak, és rakjanak elébe annyi ételt, amennyit csak megbír enni.

Így is lett. Miután jól teletömte bendőjét, búcsúzni készült.

─ Várjál, fiam egy pillanatra! – mondta a bíró. – Itt ez a kis kenyerecske, tedd el útravalónak! De ne feledd, ha valaki kér belőle, mindig jó szívvel oszd meg vele!

A diák megköszönte az útravalóra kapott kenyerecskét. A bírónak eszébe jutott egykor ő is így rótta az országot, és hálás volt az öregembernek, aki segített neki meglelni a boldogságát. Elhatározta, hogy felkeresi az erdőben, és köszönetet mond neki. Egyik nap délutánján, amikor nem akadt más dolga elindult megkeresi a kerek erdőben a házacskát. Sokáig bolyongott a fák között, de nem telte. De még csak egy apró jel sem árulkodott arról, hogy egykor a kis tisztáson ház állt.

Szomorúan visszafordult, de nem volt, mit tenni, az élet ment tovább. Sok szegény emberen kellett segítenie. Ellenben sohasem felejtette el az öregembert, és ha a vándor érkezett falujukba, mindig behívta házába és barátságosan megvendégelte.

Itt a vége, fuss el véle!



Apáti Kovács Béla

Locsogó fazék

 

Volt egyszer egy fazék. Nagyon szeretett locsogni. Be nem állt a szája. Reggeltől estig beszélt és beszélt. Mindegy, hogy kivel beszélt. Egyszer még az öreg seprűvel is szóba elegyedett.

─ Mi van te vén szemétkergető? Látom, ma is csak a napot lopod. Miért vagy ilyen búval bélelt?

─ Hozzám szóltál? – kérdezte csodálkozva a seprű és mérgesen a fal felé fordult. - Hagyjál nyugodtan. Öreg vagyok már minden ostobaságokról csacsogni egy fazékkal. Inkább te is tennéd a dolgodat, minthogy velem szórakozol. Nincs más tennivalód a szünet nélküli karattyoláson?

A seprű kioktatása nem hozta ki a béketűrésből a fazekat, sőt ellenkezőleg ez csak jobban feltüzelte.

─ Még hogy én karattyolok? Tévedsz, barátom. Múltkor is fontos dolgokról értekeztem a sótartóval. Ja, te ezt úgysem értenéd. Nem jártál te iskolába, hogy megértsd, amit a nagyok beszélnek. Seperni mindenki tud. Nem kell hozzá nagy tudomány. Egyet jobbra, egyet balra és már kész is a munka.

 Mit gondolsz nélkülem, mi lenne ebben a házban? A családnak bennem készül el az ennivaló. El tudod képzelni, hogy ez, milyen felelős teljes munka? Ugye nem?

 Te csak seperni tudsz, de már azt sem nagyon. Elkoptál, öregem. Eljárt feletted az idő. Meddig is van egy seprűnek a virágkora, ifjúsága? Nézzük csak meg! Ha jól emlékszem, valamikor a tavasz tájékán vett a gazdaasszony a vásárban. Milyen nagy hetykén vonultál be a házba, mintha te lettél volna a seprűk királya. Pedig már akkor is lógott az egyik cirokod. Bizonyára a megcsinálód rosszul kötött be. Olyan ez, mintha engem lyukasan árultak volna a boltban. De velem ilyen nem fordulhatott volna elő, mert akkor senki sem vett volna meg. Mire jó egy eleve már a vásárlásnál lyukas fazék? Semmire. Ugye? Kifolyna belőlem a leves meg a víz. Mi fazekak mind egytől egyig első osztályúak vagyunk. Mi vagyunk a ház előkelőkelőségei, akiket a ház apraja – nagyja tisztel és megbecsül.

Na, ott hagytam abba, hogy valamikor tavasszal kerültél ide selejtesen. Mi van most? Ha nem tévedek a nyár vége. Alig telt el pár hónap, és már te, barátom tropa vagy. Vagy tévednék? Kétlem. Nem szoktam tévedni. Egy fazék mindig igazat beszél. Szépen néznénk ki, ha sületlenségek hagynák el az ajkamat. Nem de?

 Hogy nézel ki. Valósággal rossz rád nézni.

 Jaj, ne mondd, hogy keményen dolgoztál! Azt hiszed nekem fenékig tejfej az életem? Még csak én dolgoztam istenigazából. Minden nap ott kuporogni a forró tűzhelyen sokszor órák hosszan. Te már rég kipurcantál volna. Ti seprűk nem bírjátok a tüzet. A cirok szálaitok egy – kettőre lángra kapnának, és elhamvadnátok, mintha nem is letettek volna.

 Amikor én javában dolgozom, akkor te vidáman szunyókálsz a sarokban. Tudom, most azt mondod, minden piszkot neked kell eltakarítani. De ez olyan nehéz munka? A gazdaasszony nyakon ragad és egy másodperc alatt végzett is a munkával. Aztán megint mehetsz pihibe. Csak ne tudnád annyira sajnáltatni magad! Engem, mikor hallottál panaszkodni? Mi fazekak nap, mint nap robotolunk, szenvedünk.

 Mi van, akarsz valamit mondani? Ne strapáld magad! Úgyis csak panaszkodni tudsz. Nem akarom nyávogásodat hallani. Unok minden nyavalygást. Vegyél példát rólam, és jobban teszed, ha befogod a szád. Lassan ez a nap is elmúlik. Micsoda délelőtt volt! Igazából nem is értem, miért kellett korán kelnem. Hiszen még csak vendégek sem érkeztek. Olyan szépet álmodtam, amikor egyszer csak nyikorogva kinyílt a konyhaajtó és jött a háziasszony. nem tudom, miért nem szól a férjének, hogy olajozza meg az ajtót.

 Képzeld el, mindjárt engem vett elő a szekrényből. Annyira álmos voltam, hogy majdnem leragadt a szemem, de ez egyáltalán nem érdekelte gazdaasszonyomat. Se szó, se beszéd azonnal telepakolt mindenféle alapanyaggal, és irány a tűzhely. Az meg kegyetlenül forró volt. Ha az emberek értenék nyelvemet, akkor bizonyára meghallották volna káromkodásomat.

 Ugye most nem kívánod, hogy megismételjem. Jó, ha tudod nem szeretek káromkodni, de ilyen esetek mindig kihoznak a sodromból.

 No de, lépjünk túl rajta! Öt perc múlva már fortyogott bennem az ebéd. Te is érezheted az illatát. Vagy mégsem? Igen, igen most már emlékszem az öregasszony kivitt az udvarra. Hallottam ám, mit mondtál, amikor bejöttél. Panaszkodtál, hogy mennyire fáradt vagy. Ó, Istenem, egy kis munka mennyire ki tud borítani! Azt mondod, nagy az udvar és megállás nélkül sepertek veled. Majd, ha ráérek, akkor sajnállak. Milyen érzés a napfényen, szép időben sétafikálni az udvaron. Ide figyelj, te seprű, ne sajnáltasd magad ennyire, mert még elsírom magamat! Lennél csak a helyemben. Egy percig sem bírnád ki. Könyörögnél, hogy vegyenek le a tűzhelyről. Ismerlek bennetek. Mindig nagy a szátok, aztán ha bizonyítani kell, ínatokba száll a bátorságtok.

 Jól van, csak kuksolj ott a sarokban, és élvezd a jó illatot, ami belőlem jön ki minden nap.

 Mi van? Most meg mi nem tetszik? Felhúztad az orrod? Seprű vagy és mindig az is maradsz. Belőled sohasem lesz fazék. Fazéknak születni kell, és akárkiből nem lehet. Ne ingtasd azt a kócos fejed! Ne tégy úgy, mintha több lennél nálam! Nem is értem, miért álltam szóba veled. Mégis csak egy ócska seprű vagy. Én mindig előkelőségekkel szoktam társalogni. Tudod kikkel? Gondolom, soha életedben nem találnád ki. Múltkor is a Herendi aranyszélű étkészlettel beszélgettem. De nem ám közönséges dolgokról, mint veled. Megvitattuk a világ ügyes-bajos dolgait. Velük aztán lehet cseverészni. Mind egytől egyik intelligens, nagytudású urak. Nem vacak, tyúkszaros udvaron tanultak illemet.

Bárcsak most is velük lehetnék! Istenem, milyen jó volt velük! A nagy levesestáltól mindig tanulok valami újat.

 Képzeld el, minap elmesélte, hogy bátyja, aki Amerikában él látta USA elnökét egy vacsora alkalmából. Ott volt ám csak nagy felhajtás. Annyi volt a magasrangú vendég, mint égen a csillag és réten a fűszál. De jó lett volna ott lenni! Sajnos nekem csak ez a ház jutott. Biz Isten, ha fiatalabb lennék, elszöknék innen. De most már hová menjek? Elszaladt velem is az idő. Lassan megöregszem. Igaz még jól bírom a munkát. Sok fiatallal ki mernék állni, versenyezni. Ennek ellenére halkan megsúgom neked reggelente, amikor a gazdaasszony megfogja a füleimet, beléjük nyíllal a fájdalom. Aztán, ahogyan telnek – múlnak, a percek megfeledkezem erről.

 Tudod, mi fazekak belevaló legények vagyunk. Nem most jöttünk le a falvédőről. Van bennünk szufla, és nem is akármilyen. Egy fazék a ház legfontosabb tárgya. Mi lenne nélkülünk? Kihalna az emberiség. Igen mi vagyunk a legősibb tárgya az emberiségnek. Már a kőkorszakban is létezünk. Igaz akkor még agyagból készítettek bennünket. De mégis csak fazekak voltunk. Állítólag a közeli múzeumban van is egy ősöm. Minden vágyam egyszer találkozni vele és kifaggatni, hogyan is volt annak idején. Gondolom, érdekes dolgokat tudna mesélni nekem. Nem is értem, a mostani fazekakat, lábasokat, miért nem viszik el egy ilyen helyre, hogy kicsit megismerkedjünk a múltunkkal.

A múltját mindenkinek ismernie kellene. Nem de? Neked is, te kócos, vén seprű. Vajon téged érdekel, kik voltak az őseid? Ne tekergesd a fejed! Úgy sem hiszem el. Mindenkit érdekel a múltja. Honnan jött és hová tart. Téged ez nem érdekel? Persze, hogy nem. Hiszen te csak egy kócos, vén seprű vagy. Ugye?

Jaj, minek is vitatkozom veled! Mindig megfeledkezem erről. Pedig már előbb is megfogadtam magamban, hogy úgy teszek, mintha itt sem lennél. Nem érdemled meg, hogy szóba álljak veled. Istenem, ha megint társaloghatnék az aranyszélű porcelán étkészlettel. Az lenne ám fenséges. Idejutottam, hogy egy seprűnek koptatom a számat. Micsoda világ. Fertő. Hol van a régi úri társaság? Már az is szörnyű, hogy egy fedél alatt kell élnem veled.

 Nem is értem, hogy egy kócos, vén seprű, hogyan lehet bent a házban. Cirokjaid bacikat hordoznak, és még szétszórod azokat. Megfertőzöd az egész ház népét. Hallottam, hogy egyszer ilyen fertőzés miatt kipusztult mindenki, aki csak a közelben tartózkodott. Gondolom, ezt senki sem szeretné. Milyen iszonyatos lehet egy kihalt ház. A tűzhelyben nem ég a tűz, és az ott lakók nem főznek bennünk, fazekakban ebédet. Ez olyan lehet, mint egy temető. Az is. Idővel még a legjobb minőségű edény is rozsdás lesz. Senkinek nem lesz kedve bennünk ebédet készíteni. Egyszóval ahányan csak vagyunk, egy nap azt vesszük észre, hogy a szemétdombon vagyunk. Újakat vesznek helyettünk. És ami a legrosszabb ez ellen nincs apelláta. Meg sem hallgatnának minket. Kit érdekelne síralmunk.....

Hirtelen a konyhában, az ablak mellett száradó gyúródeszka felcsattant, és szigorú hangon mondta:

─ Muszáj nekünk minden nap ezt a sok, sületlen locsogást hallgatni? Befoghatnád már a lepcses, nagy szádat! Elég legyen, mert mindjárt lelöklek az asztalról és minden zománc pattogva lehull rólad. Tegnap is egész délután pofázott. Unom már. Tűnj el innen, ha nem tetszik. 

A fazék elhallgatott. Durcásan hátat fordított a társaságnak, mint akit vérig sértettek. Látszott rajta, hogy magában dunnyog valamit, de ezt már hangosan nem merte kimondani. Féltette a szép, piros zománcát. Még csak elképzelni is rettenetes volna, ha ez valóban megtörténne vele.

Inkább csöndbe maradt és arról ábrándozott, hogy egy nap újból találkozik a herendi étkészlettel, és folytathatják a beszélgetésüket a világ dolgairól.



 

Apáti Kovács Béla

 

Kicsi tallér világgá megy


Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren egy faluban élt egy öregember.

Olyan vén volt, mint a postaút. vagy talán még annál is vénebb.

Egymagában éldegélt, nem volt senkije. Egész nap a házacskája előtt üldögélt a padon és a járókelőket nézte.

Amikor megunta a nézelődést, bement a kicsi házba.

A konyhában volt egy nagy asztal, és ennek az asztalnak volt egy fiókja. Másnál talán itt tartották az evőeszközöket, de az öregember ide rejtette a bukszáját és néhány, számára fontos kacatot.

A bukszában csak egyetlen egy kicsi tallér lapult. Nem kellett attól tartani, hogy valaki is ellopja az öregember pénzecskéjét.

Különben is mindenki úgy tudta, olyan szegény, mint a templom egere. Minden nap a szomszédok vittek neki egy kis maradékot, hogy éhen ne haljon.

Akár egész napra is nyitva hagyhatta háza ajtaját, ide bizony tolvaj nem tette be a lábát. Messzi környékről híres volt a szegénysége.

Egyik este, ki tudja, miért az öregember elővette a bukszáját, és amint kinyitotta a kicsi tallér megszólalt:

─ Öregapám, elmegyek világot látni, s addig nem jövök vissza, amíg ide nem csábítok kilencvenkilenc aranytallért. Kérlek, engedj utamra, és ne próbálj visszatartani!

Az öregembernek nem nagyon tetszett, hogy az egyetlen tallérja is elhagyja. De látta úgysem tudná visszatartani, ezért szomorúan mondta:

─ Menjél csak, ha annyira menni akarsz. Hiába is akarnék, úgysem tudnék venni rajtad semmit. A boltos kinevetne, ha egy tallérral állítanék be hozzá. Akkor meg minek unatkozzál egyedül a bukszámban.

A kicsi tallér kiugrott, majd búcsút intett az öregembernek.

─ Isten áldja, öregapám! - köszönt el tőle, és legurult az asztalról, egyenesen az ajtó felé vette az irányt. - Ne szomorkodj, hamarosan visszajövök sok - sok arany testvéremmel.

─ Jó utat! - kiáltotta utána az öregember, s kiment egészen a kapuig. Onnan figyelte kicsi tallérját, míg az eltűnt a szeme elől végképp.

Nagy csönd lett a házban, Az öregember nagyon bánkódott, hogy egyetlen tallérja is elhagyta. Most már valóban házán kívül nem volt semmije. Üresen árválkodott a buksza, és semmi esély nem volt arra, hogy valaha is szépen csengő tallérok csilingeljenek benne.

Az öregember azon gondolkodott, hogy valakinek odaajándékozza a bukszát, akinek van mit belerakni.

Közben a kicsi tallér gurult, gurult erdőn, mezőn keresztül megállás nélkül.

Kicsike volt, ezért senki sem vette észre a fűben. Meg különben is, ha meg is látták volna, ki az a bolond, aki lehajolna érte. Az emberek sajnálták a fáradságot, inkább átléptek rajta.

Nem is bánta ezt, hiszen nagy tervei voltak. Nem akart ő akármilyen ember kezébe kikötni. Minden vágya volt eljutni a király várába, és szerencsét próbálni. Tudta jól, a kincstárban rengeteg aranytallér van. Csak egyszer tudjon közelükbe kerülni, biz' Isten valamennyit elcsábítja és elvezeti őket az öregemberhez. A király úgysem tudja, mennyi aranytallér van a kincstárában.

Három éjjel, három nap gurult megállás nélkül. Negyedik nap reggelén a ragyogó napsütésben megpillantotta a várat egy égig érő, magas hegy tetején. Olyan magasan volt a vár, hogy éjjel tornyai a csillagokat súrolták. Ha nem vigyáztak a csillagok a tornyokba beleakadtak. Szegény Holdapónak hosszú ideig tartott kiszabadítani a beleakadt csillagot.

A kicsi tallér megállt a hegy lábánál. Sokáig nézte a várat. Olyan fáradt volt, hogy alig bírt megmozdulni, nem hogy felgurulni a hatalmas kapuig. Három kapun lehetett bejutni a várba. Az első vasból, a másik ezüstből, a harmadig pedig aranyból volt, és mindegyik kaput vadállatok őrizték. 

Egy kicsi tallér nem szívesen látott vendég a várban. A bent lévők aranyhoz, ezüsthöz szoktak, nem bajlódtak némi aprópénzzel.

Ennek ellenére minden áron be kell jutnia, hogy sok pénzt vigyen haza öreganyónak.

Amint ott törte a fejét, váratlanul egy hatalmas madár szállt melléje.

─ Mi a gond, kicsi tallér? - kérdezte a madár.

─ Be szeretnék jutni ebbe a várba. Csak azt nem tudom, hogyan? - válaszolta.

─ Bizony nem könnyű bejutni ide. A vadállatok mindenkit széttépnek, aki megpróbálja. Én szívesen segítek, ha kihozod nekem tojásaimat, amit a király ellopatott a katonáival. Ha teljesíted kívánságomat, életem végéig szolgálni foglak.

Szegény kicsi tallér, megígérte, hogy segít a nagy madárnak.

Ekkor a madár csőrébe vette a kicsi tallért, s felrepült vele egészen az égig. Olyan magasan voltak, hogy onnan fentről a Föld egy parányi sárgolyónak látszott.

Meg is ijedt a kicsi tallér. Ha a madár ilyen magasról leejti, akkor belőle semmi sem lesz, úgy összetöri magát a köveken.

Pedig a madárnak ez volt a szándéka. Még mielőtt tiltakozni tudott volna, a madár kinyitotta a száját, és elengedte. Repült, repült ki tudja meddig. Talán három napba is bele tellett, mire földre ért. Szerencséjére egy sátor tetejére huppant, s onnan kényelmesen legurult éppen egy ott strázsáló katona lába elé. Az őr nagyon meglepődött, amikor meglátta. Először azt hitte valaki dobálózik aranytallérral, de amint meglátta, hogy csak egy kicsi tallér, mérgesen elhajította. A trónterem előtt lustálkodó kutya bundájába esett, Az eb kullancsnak vélte, megpróbálta lerázni magáról. Sokáig rázta magát, ugrált, futkosott, de a tallér olyan mélyen beleesett az állat bundájába, hogy nem lehetett megszabadulni tőle. Ez a kutyát nagyon felmérgesítette, Mérgében beszaladt a trónterembe, ahol a király meglátta, hogy valami baj van. Azonnal utasította a hopmestert, hogy tüzetesen vizsgálja át a kutyát.

Az egy aranyfésűvel fésülgetni kezdte a bundáját, s egyszer csak valami koppant a padlón. Nem volt más, mint a kicsi tallér.

─ Nini, ez meg hogyan került ide? - kérdezte a hopmester csodálkozva.

─ Legalább arany? - kíváncsiskodott a király.

─ Fenséges királyom, sajnos ez csak egy vacak kicsi tallér. Rézből van. Értéktelen. Még egy aprócska cukorkát sem lehet venni rajta. Javaslom, hajítsuk ki az ablakon!

─ Azt már nem! - ugrott fel dühösen a király, akiről azt kell tudni nagyon zsugori volt. Minden garast a fogához vert. - Vigyétek a kincstárba és tegyétek a három madártojás mellé. Holnap úgyis feltörjük a tojásokat és megnézzük, mi van bennük. Állítólag mindegyikben egy - egy világ található. Az elsőben van a fiatalság világa, a másodikban az egészség, és a harmadikban a gazdagság. Aki ezt a három tojást birtokolja, az örökké fiatal és egészséges lesz. Házába pedig sohasem költözik be a szegénység.

─ Ez kell az öregembernek – örvendezett a kicsi tallér. - Ha megszerzem a három tojást, mi leszünk a leggazabbak a környéken. Mindig lesz elegendő pénz a bukszájában. Én sem árválkodom egyedül.

A madár megígérte, hogy élete végéig szolgálni fogja. Majd készítenek neki egy kényelmes helyet az öregember házában, ahol ellehet a tojásaival.

Csak azt nem tudta, hogyan hozza ki a három tojást a várból. Kifelé is a kapuban strázsálnak a vadállatok, és ugyanúgy veszélyesek, mint befelé.

Volt ideje gondolkodni egész éjjel. Mellette a tojások békésen aludtak.

Már pirkadni kezdett, amikor a kicsi tallér megrázta az egyik tojást, akiben lakott a fiatalság.

─ Szökjünk meg - mondta neki.

─ Ugyan, miért tennénk ezt? - kérdezte a tojás álmosan. - Hagyjál aludni! Nagyon jó helyünk van itt. Még a nagy madár fészkében sem volt ilyen jó sorunk.

─ Holnap feltörnek és megsütnek bennetek a királynak reggelire.

─ Ezt te honnan tudod?

─ Hallottam, amikor idehoztak. Ha igyekszünk sikerülni fog.

Ezt meghallván a felébresztett tojás megijedt. Egy kis gondolkodás után, szólt a tásainak, akik először kételkedve fogadták a javaslatot. Főleg az a tojás volt durcás, amiben a gazdagság lakott. Hallani sem akart róla, hogy itt hagyják a kincstárt. Végül a fiatalság és az egészség meggyőzte.

Csak azt nem tudták, hogyan induljanak el?

Végül a kicsi tallér azt javasolta, majd ő mutatja az utat. Úgyis étéktelen és senkinek nem fog szemet szúrni, ha kigurul a kincstárból, hogy kifürkéssze, merre lehet meglógni a várból.

Így is lett. Óvatosan kisurrant az ajtón. Szerencsére az őr aludta az igazak álmát.

─ Gyertek nyugodtan! - intett a tojásoknak.

Szabad volt az út a vár udvarára. De kapun át nem mehettek a vadállatok miatt.

─ Felmászunk a vár magas falára és egyenként leugrunk – mondta a kicsi tallér.

─ Az nekünk nem jó - riadtak meg a tojások, - Ha leugrunk, akkor azonnal a nyakunkat törjük. Tán mégis csak jobb lesz, ha most szépen visszakullogunk a kincstárba.

─ Ez eszetekbe se jusson! - szólt rájuk mérgesen a kicsi tallér. - Gyertek csak utánam fel a vár magas falára, majd meglátjátok, mi fog történni!

A tojások nem nagyon értették a kicsi tallért, ennek ellenére mégis követték. Amikor felértek, a kicsi tallér elkiáltotta magát:

─ Hol vagy madár?

Félő volt, ha a király katonái meghallják, fellármázzák az egész várat. De most is szerencséjük volt. Senki nem hallotta meg a madáron kívül. Nem volt nehéz meghallani, hiszen a közelben gubbasztott egy magas fa ágán.

Amint meglátta az épségben lévő három tojását, mindjárt csőrébe akarta őket kapni, s elrepülni velük az erdei fészkébe.

─ Nem úgy van ám, te madár! - kiáltotta el magát a kicsi tallér. - Azt ígérted nekem, ha kihozom tojásaimat, akkor életem végéig szolgálni fogsz. Ha most becsapsz, fellármázom az őrséget, és a katonák lelőnek nyilaikkal.

─ Jaj, csak azt ne tedd! - rimánkodott a madár. - Bocsáss meg, hogy örömömben megfeledkeztem ígéretemről. Mit parancsolsz, édes gazdám.

─ Vigyél most azonnal bennünket az öregember házához, és ezentúl lakjál mindig velünk!

A madár csőrébe fogta a három tojást és a kicsi tallért. Meg sem álltak a kicsi házig. Ott az öregember kezét összecsapva kérdezte:

─ Megkerültél rossz pénz?

─ Meg ám - húzta ki magát büszkén a kicsi tallér.

─ Hol az a nagy gazdagság, amit ígértél?

─ Ihol, ni! - mutatott a három tojásra.

Az öregember hangosan nevetni kezdett.

─ Ez az a nagy gazdagság? Legfeljebb egyszer jól lakhatok belőle.

─ Ezeket nem megenni kell, hanem minden nap megsimogatni. Csak próbálja meg. Itt ez az első tojás, amiben lakik a fiatalság, a másikban az egészség, a harmadikban meg a gazdagság.

Az öregember hitte is meg nem is, amit a kicsi tallér mondott. Úgy határozott, hogy tesz egy próbát. Megsimogatta az első tojást.

Lássatok csodát, azonmód az öregemberből egy dalia lett. Amint megérintette a másodikat, arca kipirult, s olyan egészséges lett, mint a makk. A dalia a harmadik tojást már csak kíváncsiságból is megsimogatta. Nem kellett sokáig várnia, a pici ház úgy megnőtt, hogy még a legmódosabb gazdának sem volt ilyen nagy hajléka.

Eltűnt a szegénység a házból. Az öregemberből lett ifjú daliának mindene volt, amit csak akart. A pénztárcájában mindig rengeteg aranytallér csilingelt. Örült is a kicsi tallér, hogy soha nincs egyedül. Mindig volt beszélgetőtársa, akivel eldiskurálgathatott, ha úgy hozta a kedve.

A madárnak a kert végében építettek egy fészket, ahol boldogan lakhatott, míg meg nem halt.

Az ifjú dalia hamarosan talált egy szép, takaros leányzót, s megkérte a kezét. Nem kellett sokat várni a lagzira, mert a lány boldogan igent mondott. Megismerkedésük után három hétre összekeltek, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az egész falu hivatalos volt rá.

Én is ott voltam. Ha nem lettem volna ott, akkor honnét tudtam volna ezt a mesét?

Itt a vége, fuss el véle!


Apáti Kovács Béla

Nap és a vándordiák  

Egyszer, amint a vándordiák baktatott az úton elfáradt és elhatározta, hogy megpihen. Nézett jobbra, nézett balra, de sehol sem látott egy árnyas fát, ahol szusszanhatott volna egy kicsit. Feje felett a Nap szórta égető sugarait, és ezért a diák úgy verejtékezett, mint a ló, aki egész nap húzza az igát. Még csak remény sem volt arra, hogy egyhamar árnyat találjon.

Nem maradt más hátra, mint egyességet kössön a Nappal, hogy ne süssön ilyen melegen, de még azt sem bánná, ha egy – két órára eltűnne az égről.

– Idefigyelj te Nap, kössünk egyezséget! Ha eltűnsz egy - két órára az égről, akkor a szolgálód leszek három hétig. Helyetted fogok világítani és melegíteni a földet.

Tetszett az ötlet a Napnak, mert már nagyon fáradt volt és szívesen pihent volna egy kicsit.

– Elfogadom az ajánlatodat, de mikor fogod teljesíteni az ígéretedet?

A diák kicsit elgondolkodott, majd ravaszkásan mondta:

– Láthatod, én egy vándordiák vagyok, aki városról városra megy, hogy okosodjon, ellesse hírős, nagynevű professzorok tudományát. Amikor már elég okos leszek, szolgálatba állok nálad.

– Rendben – egyezett bele a Nap –, de ugye nem csapsz be?

– Áh, dehogy! Hogyan gondolhatsz ilyet?

A Nap megnyugodott és a diák kérésére eltűnt az égről. Kellemes, hűvös idő lett és most már bárhol megpihenhetett a legény, nem égette a kobakját a forró napsugár. 

Jól kipihente magát, és folytatta az útját. Beért egy nagy városba, ahol felkereste az ottani professzort, és megérte, hogy tanítsa meg a számok tudományára.

Eleinte az öregember nem nagyon lelkesedett meghallván a kérést, de amint látta, hogy a legény milyen kitartó felfogadta tanítványának.

Évekig tanulta a sok okosságot szorgalmasan, és már majdnem mindent elsajátított, amikor váratlanul megjelent a Nap.

– Na, legény, megtanultál-e mindent? Be szeretném nyújtani a számlát. Jó jönne egy kis pihenés, mert nagyon elfáradtam.

– Jaj, jaj, drága Nap koma – sápítozott a vándordiák – még nem végeztem a tanulmányaimmal. Gyere vissza kicsit később!

Nap kénytelen volt beleegyezni, mert úgy szólt az egyezmény, hogy akkor áll szolgálatba, ha megtanult minden tudományt.

Bármennyire is húzta – halasztotta a tanulást egyszer csak elfogyott a tanulnivaló a számok tudományából és a professzor kiállította neki a bizonyítványt.

– Amit csak tudtam, mindent megtanítottam neked – mondta – utadra engedlek. Járj szerencsével!

Elbúcsúztak egymástól és a vándordiák gyorsan elment egy másik városba, ahol sietve megkereste az orvostudományok professzorát, és megkérte, hogy tanítsa meg erre is.

Már javában tanult, amikor a Nap leszaladt az égről egyenesen a vándordiákhoz.

– Hallottam befejezted a számok tanulmányozását. Ugye most már a szolgálatomba állsz?

– Nagyon szívesen megtenném, ha éppen nem kezdtem volna bele az orvostudományok megtanulásába. Ha majd kezemben lesz róla a passzus, akkor beszélhetünk a dologról.

Nap szomorúan odébbállt, mert tudta, meg kell várnia, hogy a legény ezt is megtanulta. Elhatározta, ezentúl résen lesz, és amikor a professzor kezébe adja a diplomát, lecsap rá, és behajtja rajta az ígéretet.

Megint hosszú évek múltak el a tanulással, de most is sikeresen megtanulta a tudnivalókat, és eljött a bizonyítványosztás ideje.

Nap hiába akart jelen lenni ezen a neves eseményen, a legény úgy rendezte a dolgokat, hogy professzora este adja át neki az írásos papírt, amikor az ég ura húzza a lóbőrt a jó, puha ágyikójában.

Még azon éjszaka felkerekedett a vándordiák, és elsietett a következő útjába kerülő városba, ahol tanulni kezdte a természettudományokat.

Ekkor már nagyon mérges volt a Nap. Mérgesen leszólt az égről:

– Hallod-e te legény, meddig járatod velem a bolondját. Mindig újabb és újabb dolgoknak állsz neki. Szeretném, ha már leszolgálnád, amiben megegyeztünk.

Az éppen szorgalmasan tanuló diák sajnálkozva felnézett a felhők közt mérgelődő Napra és mondta:

– Nagyon sajnálom, drága komám, de te nem is tudod, hogy egy földi embernek mennyi mindent kell megtanulnia, hogy a világ ura lehessen. Talán rövidke életem nem is lesz rá elegendő. Talán majd a fiam, vagy unokám, de az is lehet, hogy csak a dédunokám tudja leszolgálni azt a három hetet, amiben megegyeztünk.

A hallottak nagyon feldühítették a Napot, és elhatározta, jól megizzassza.

Megvárta, amíg a diák elindul a professzorához, aki fent lakott egy magas dombon, és csak hosszas kapaszkodás után lehetett feljutni hozzá.

A legény este sokáig mulatozott cimboráival a csárdában, és jól felöntöttek a garasra. Elaludt és késésben volt. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. A professzor nem szerette, ha tanítványai elkésnek az oktatásról.

Futóra vette a dolgot és nekiiramodott a dombnak. Fiatal volt és meg sem kottyant volna neki az emelkedő. Máskor is már többször is felloholt rajta egy szuszra, de most a dühös Nap elhatározta megbosszulja a diákot.

Oly erősen szórta a sugarait, hogy alig indult neki és már ömlött is róla a veríték. Szaporán törölgette magáról a verítékcsöppöket. Minden lépésnél meg kellett állnia, hogy megtörölje a homlokát. Egy idő után már nem volt egy parányi száraz hely sem a zsebkendőjén.

– Idefigyelj, te Nap! – kiáltott fel az égre – Szólhatnál sugaraidnak, hogy ne csiklandozzák ennyire a kupámat! Sietnem kell a professzoromhoz, mert elkések.

Erre az ég ékessége egy nagyot nevetett, és még erőteljesebben sütötte a diák hátát. Egy kis idő után megkérdezte:

– Jössz-e már szolgálni nekem?

Ekkor a legény megétette, mire megy ki a játék és felnézett az égre.

– Hát ez lenne a gond? Tudod jól, hogy még nem végeztem be a tanulmányaimat. Légy szíves várjál még egy kicsit!

– Nem várok egy percet sem. Megparancsolom, hogy most azonnal váltsál le, és végezd helyettem a munkát három hétig.

A diák alkudozni kezdett:

– Jól van, csak annyit várjál, hogy szólok a professzoromnak.

Nap akarva, nem akarva kénytelen volt engedni a legénynek, aki gyorsan felsietett a dombra, és eltűnt az ottani házban.

A rászedett Nap megint sokáig várta a barátját, de az bizony késő estig nem dugta ki az orrát a házból. Csak akkor jött elő, mikor már a csillagok ragyogtak fent az égen.

Másnap sem sikerült találkozni vele, mert akkor sötét felhők úsztak a város felett nem engedve át rajtuk a napsugarakat.

Ezalatt a diák levizsgázott a professzoránál, és még az este odébb állt egy várossal. Elhatározta, hogy kitanulmányozza a csillagok tudományát. Keresett egy ilyen tudós embert, aki majd megtanítja erre.

Talált is egyet a város szélén, és megkérte, hogy hadd tanulhasson nála.

– Tanulhatsz nálam – mondta a tudós ember – de tudnod kell, aki a csillagokat akarja tanulmányozni, annak mindig éjjel kell az eget szemlélni. Amikor a Nap nyugovóra tér, a csillagász akkor áll munkába, és egészen reggelig fent van. Akarod-e ezt az életet?

A legény boldogan elfogadta a feltételeket, és beállt csillagásztanoncnak.

A Nap nem tudta elképzelni, mi lett barátjával? Hiába járt föl – alá az égen, soha nem látta a diákot, pedig elhatározta többé nem engedi magát rászedni, behajtja a legényen az adósságot. Ha addig él is, szolgálnia kell nála három hétig, ahogyan megegyeztek azon a meleg délután, amikor először találkoztak. Igaz nem tudta, hogy a diák, aki időközben csillagász lett nappal alszik, és éjjel dolgozik. Mindenkivel kerestette, de senki sem tudta, hová tűnt.

Egyszer, amint éppen készült alábukni a közeli hegy mögött, találkozott a Holddal, aki vidáman, fütyörészve kezdte el a sétáját a horizonton. Nap kíváncsian megkérdezte tőle:

– Hová, hová, ilyen jókedvűen Hold barátom?

– Megyek vizitára a fiatal csillagász távcsöve elé, mert ma engem szándékozik firtatni.

Nagyot ugrott a Nap örömében, mert végre rátalált a legényre, aki már annyi alkalommal lóvá tette. Most itt az alkalom, hogy ő is jól megtréfálja, ha már nem is tudja behajtani rajta az ígéretét.

Rábeszélte a Holdat, hogy ma este halassza el a találkozót, és mondja meg az ifjú csillagásznak, hogy majd holnap délelőtt találkozzanak, amikor a Nap is fent lesz az égen.

Eleinte a Hold nem akart belemenni a dologba, az volt a kifogása, hogy fényes nappal ő csak ritkán jelenik meg az égen. Különben is fél, hogy mit szólnak az emberek, ha ilyenkor látható sötét este helyett.

– Ne félj semmitől! – nyugtatta meg a Nap – Majd szépen elém állsz, és én, megvédelek minden bajtól.

Nagy nehezen a Hold beleegyezett e különös együttállásba, és lemondta a találkozót a csillagásszal.

– Ma nem érek rá – mondta komolyan – Holnap dél körül nézz fel az égre, és akkor majd megfigyelhetsz, ha akarsz.

A legény furcsállta a Hold kérését, de ki tudja miért megígérte neki, hogy holnap alvás helyett majd az eget fogja nézegetni a távcsövével.

Így is tett. Egész délelőtt a masináját a napsugaraktól szikrázó égre irányította, és kereste a Holdat. Hiába volt minden igyekezete órákig nem lelt rá, amikor egyszer csak a Nap közelségében megjelent, és mielőtt még beszédbe elegyedhetett volna vele az éjszakai ég vándora a Nap elé perdült, és egy jó nagy darabot eltakart belőle. Hirtelenjében esti sötétség lett a környéken.

Az emberek ijedten tódultak ki az utcákra, és mindenki a csillagászt okolta ezért a különös égi jelenségért, és ezt ordibálták:

– Csillagász a bűnös, mert ő lesi állandóan a fejünk felett lévő csillagokat és a Holdat. Bizonyára ő akarta, hogy ezentúl nappal is sötétség legyen. Ellopta tőlünk a Napot.

Nagyon félt, mert még ő sem látott ilyet, és ezenkívül az embertömeg egyre közeledett a csillagvizsgálóhoz, és ki tudja, mit fognak vele tenni, ha csak gyorsan nem történik valami csoda.

A csodára nem kellett sokáig várni, mert a Nap belekacsintott a távcsőbe és vigyorogva mondta a legénynek:

– Látod barátom, most én jártam túl az eszeden. Remélem sikerült jól megijesztenem téged, amiért annyiszor becsaptál a hosszú évek alatt. De nézd, kivel van dolgod, megbocsátok, és többé nem kell bujkálnod előlem. Mindjárt szolok a Holdnak, hogy most már hazamehet, és ígérem hosszú – hosszú évekig nem fognak bennünket így együtt látni az emberek. Nem kell félniük, hogy állandóan sötétség lesz. Megnyugodhat mindenki, hamarosan visszaáll a régi rend.

Igaza lett, mert a Hold elballagott a Nap elől, és újból világosságba pompázott a vidék.

A legény szívéről is egy nagy kő esett le. Az emberek visszafordultak otthonaikba, és többé nem szidták, amiért éjjelente az eget fürkészi. Ő pedig okosabb lett, mert saját szemével látott egy igazi napfogyatkozást, amiből megírhatta a vizsgadolgozatát, és világhírű tudós csillagász vált belőle.

 

Apáti Kovács Béla

Két szerelmes kismadár


Hol volt, hol nem volt, egyszer réges-régen egy csodálatosan szép rózsaerdőben élt két szerelmes kismadár.

Annyira szerették egymást, hogy ember nem talál szavakat leírni szerelmüket. Éjjel – nappal együtt voltak és szerelmes szavakat csicseregtek egymásnak.

Sok állat irigyelte is őket. Az erdőben még nem volt ilyen, hogy két madár így egymásba szeretett volna.

A rózsaerdőhöz közel volt egy öreg, odvas fa. Ebben lakott egy gonosz manó. Amikor tudtára jutott a két madár szerelme, elhatározta, hogy ha addig él is összeveszíti őket.

Nem bírta elviselni, hogy valaki ennyire szeresse a másikat.

Szünet nélkül azon törte a kobakját, miképpen tudna haragot ébreszteni a madarakban. Hiába próbálkozott a legravaszabb praktikákkal, a két szerelmes madár nem hitt neki, és talán még annál is jobban szerette egymást, mint előtte.

Ez nagyon felmérgesítette a manót. Toporzékolt a fa törzsében levő házacskájában. Nem lehet, hogy ne sikerüljön neki, amit eltervezett.

Végül azt eszelte ki, hogy varázsitalt kever és megitatja velük. Ettől a madarak úgy összevesznek, hogy soha többé nem békülnek ki. Amíg csak élnek haragudni fognak egymásra.

Egész éjjel, pihenés nélkül kotyvasztotta a varázsitalt, ami reggelre el is készült, éppen arra, amikorra a napsugarak bevilágították a rózsaerdőt.

Most már csak az volt hátra, hogy megitassa velük. Ez sem volt könnyű feladat. A két szerelmes madár már ismerte a gonosz manót. Jól tudták miben mesterkedik.

A manó kénytelen volt cselhez folyamodni. Az italt egy szép flaskába öntötte és megkérte a nyulacskát, hogy vigye el a madaraknak.

A tapsifüles szívesen el is vállalta a manó kérését, és a flaskát beletette a tarisznyájába. De sajnos a tarisznya lyukas volt és a flaska az itallal együtt kihullott belőle. Szegény nyúl ezt csak akkor vette észre, amikor a madarak fészkéhez ért. Hiába ment vissza, már nem találta. Hogyan is találta volna, amikor egy öregember arrafelé járt és megtalálta. Felvette és megszagolta. Kellemes illata volt, ezért azt gondolta, ebben a flaskában finom ital lehet. Elvitte haza és a faluban mindenkit sorra kínált belőle.

Meg is lett a hatása. A falu lakósai mind egytől egyig összeveszett a másikkal. Lett olyan nagy csetepaté, hogy a világ még nem látott ilyet.

Úgy meg lettek fertőzve, hogy minden apróságon hajba kaptak. Állandóan kiabáltak, veszekedtek. Ami a legszörnyűbb volt a harag és a veszekedés apáról fiúra szállt. Az emberek közt soha többé nem volt békesség. Szünet nélkül háborúskodtak. Nem tudtak szeretetben élni egymással. Állandóan azt lesték, hogyan tudnának ártani a másiknak. Fegyvereket gyártottak, hadseregeket toboroztak, majd fondorlatos módon ürügyet találtak ki, hogy egymás vérét onthassák. Sokszor maguk sem tudták, miért ragadtak fegyvert. Úgy érezték magukat jól, ha farkasszemet nézhettek az ellenséggel.

Ellenben a két szerelmes madár tovább szerette egymást.

A gonosz manó nem értette, mi történhetett, miért az emberek perlekednek a madarak helyett, de amikor látta, hogy a varázsital, mit eredményezett, kissé megkönnyebbült, mert hiszen, ha az emberek is gonosszá váltak, akkor előbb – utóbb elpusztítják a természetet is. Egy nap majd kivágják az utolsó fát is az erdőkben, ahol a madarak laknak. Ha nincs erdő, ha nincs fa, nem lesz ág, ahol a két szerelmes madár turbékolhat egymással. Végül is maga az ember öli meg szerelmüket.

 Ha nem hiszitek nekem, akkor menjetek ki az erdőbe és lessétek, meg milyen szépen csicseregnek a madarak!

Csak rajtunk múlik embereken, hogy szerelmes daluk meddig veri fel az erdő csendét.

Vigyázzunk erdőinkre, mezőinkre, és az ott élő állatokra! Talán, ha többet hallgatnánk a madarak szerelmes dalát kint a szabadban, akkor a varázsital ereje is elszállna belőlünk, és újból békességben élhetne minden nép a földgolyón.


Apáti Kovács Béla

Gyáva hétfejű sárkány

  

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még az üveghegyen is egy nagy barlangban élt a hétfejű sárkány. A környéken lakó emberek mind úgy tudták, hogy nagyon félelmetes. Mind a hét torkából kénkövet okád, és aki közelébe merészkedik, azt elpusztítja. Senkinek sem kegyelmez. Ezért, aki csak tehette, az elkerülte a hétfejű sárkány barlangját. Még az a hír is járta, hogy szűz leánykákat fogyaszt el vacsorára minden holdtöltekor.

Pedig, ha tudták volna, hogy ez a hétfejű sárkány nagyon gyáva volt. Ha meglátott egy embert, de akár csak egy gyermeket is, mindjárt a barlangjába menekült és várta, hogy a veszély elmúljon. Akkor talán a közeli falu lakói nem rettegtek volna tőle. Közeledett a holdtölte, és olyan rémhír szállt szárnyra a faluban, hogy a hétfejű sárkány a bíró szépséges leánykáját fogja elrabolni. Édesapja nagyon megijedt és, aki csak a faluban élt és mozgott könyörgött, hogy mentsék meg az ő egyetlen gyöngyszemét a sárkánytól. A megmentőnek ígért minden aranyat, ezüstöt, de sajnos senki sem mert birokra kelni a fenevaddal. Inkább a legények elbujdostak az erdőben vagy mindörökre elhagyták a falut.

Ez nagyon elszomorította a bírót. Egész nap magába roskadva ült a háza előtt, és az embereknek könyörgött, hogy segítsenek, ne kelljen leánykájának áldozattá válni.

Bizony ülhetett ott naphosszat, nem lelt segítőre.

A holdtölte vészesen közeledett. Már csak három nap volt vissza, és a remény egyre fogyott.

Az utolsó előtti nap is a ház előtt a kispadon sírdogált. Magában már elsiratta kislányát, amikor a poros úton feltűnt egy vándorlegény. Faluról falura, városról városra járt és munkát keresett. Odament a bíróhoz és érdeklődött.

─ Adjon Isten, bíróuram! – köszönt illendően. – Van-e valami munka a faluban? Bármit elvállalok. Értek én mindenhez.

Felcsillant a bíró szeme, és mindjárt barátságosan parolázott a vándorlegénnyel.

─ Isten hozott, fiam! Jókor jöttél. Éppen ilyen ügyes és bátor legényt keresek, mint te vagy. Meg kellene menteni leánykámat a hétfejű sárkánytól. Ha legyőzöd, adok neked annyi ezüstöt, aranyat, amennyit csak el tudsz vinni a válladon egy zsákban.

Tetszett a vándorlegénynek az ajánlat, és azonnal ráállt. Már csak azért is, mert meglátta a bíró leánykáját az ablakban.

─ Bíróuram elvállalom és megküzdök a hétfejű sárkánnyal. Nem kell nekem arany, sem ezüst, de adja feleségül azt a szépséges leánykát, aki előbb kinézett az ablakon.

A bírónak csak nagy sokára lett világos, mit kíván a vándorlegény.

─ Fiam, nem neked való ez a leányka. Inkább adok helyette egy ökrös kocsi aranyat és ezüstöt. Herceget, királyfit szánok én kicsinyke lányomnak, nem egy vándorlegényt.

Erre a legény felhúzta az orrát és menni készült tovább egy másik faluba. Nagyon megijedt a bíró és könyörgésre fogta a dolgot.

─ Nem bánom, majd megbeszéljük, csak előbb győzd le azt az átkozott hétfejű sárkányt! Mindjárt szólok, a szolgáknak nyergeljenek fel egy hátaslovat, lássanak el szükséges fegyverekkel, és amire még szükséged van egy ilyen viadalra.

A vándorlegény lassan mégis megegyezett a bíróval, de abból egy fikarcnyit sem engedett, hogy ne vegye feleségül a leánykát, akit megpillantott az ablakban.

A lány apja úgy okoskodott, ha sikerül legyőznie valahogy a hétfejű sárkányt és visszajön, egy ilyen vándorlegény, ha meglátja a rengeteg ezüstöt és aranyat, úgyis megszédül tőle és megfeledkezik a lányáról.

Még mielőtt a vándorlegény elindult volna, a barlangoz a bíró mondta neki:

─ Aztán, hogy mi is megbizonykodjunk a hétfejű sárkány haláláról, hozd el nekünk a hét fejét, mert csakúgy leszel jogosult a jutalomra.

Kifele menet a faluból néhány öregasszony megsiratta és összesúgtak a háta mögött:

─ Szegény legény, nem tudja, mire vállalkozott.

Ment hegyen, völgyön át, mire megérkezett a hétfejű sárkány barlangjához.

Ugye még emlékeztek mesém elejére, amikor azt mondtam, ez a sárkány nagyon gyáva volt. Amint megneszelte a vándorlegény közeledését, mindjárt berohant a barlang legmélyebbjére és ott reszketett a félelemtől, mint egy kisgyerek.

─ Gyere ki, te sárkány! – mondta a legény. – Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Ezt meghallván a hétfejű sárkány még jobban megriadt. Szeméből úgy hullottak a könnycseppek, mint a záporeső, és egy – kettőre a sok könnycseppből egy folyó lett. Majd elvitte a vándorlegényt, amint kihömpölygött a barlangból.

Másodszorra is bekiáltott neki:

─ Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra.

Most félt ám csak igazán a hétfejű sárkány. A sok könnyből egy nagy tó lett, amelynek a közepén volt egy sziget várral.

Harmadszorra is felszólította:

─ Gyere ki, te sárkány! Szeretnék megküzdeni veled életre, halálra –, de még ezt is hozzátette mérgesen – ha nem jössz ki, akkor én megyek be érted és a füleidnél fogva cibállak ki a barlangodból.

Ezt már a hétfejű sárkány sem akarta és elővánszorgott. Mindjárt a vándorlegény lábai elé vetette magát és könyörögni kezdett:

─ Kérlek, kegyelmezz meg életemnek! Ameddig csak élek, hű szolgád leszek, és minden kívánságodat teljesítem.

A vándorlegény először nem tudta, mitévő legyen? Ami igaz, az igaz megsajnálta a pityergő hétfejű sárkányt. Hosszasan vakargatta a kobakját.

─ Mit tegyek? Mit tegyek? – mondogatta. - Le kell vágnom a hét fejedet, mert különben a bíró nem hiszi el, hogy megküzdöttem veled. Szeretném feleségül venni azt a szépséges leánykát, akit megpillantottam az ablakban.

─ Várjál, legény – kérlelte a hétfejű sárkány. – Kitaláltam valamit. A hétből vágjál le csak hatot, egyet hagyjál meg nekem. Majd azt mondod a bírónak, hogy egyet elveszítettél a hétből. Meglásd, így is elhiszi neked. Én is jól járok, te is elnyered a bíró lányának a kezét. Ha megfogadod tanácsomat, akkor apámmal elrendezem, hogy tiéd legyen a tóban levő sziget azzal a gyönyörű kastéllyal. Gazdagabb leszel, mint egy király. Életed végéig hűségesen szolgálni foglak, és mindenhová elkísérlek.

A vándorlegénynek tetszett az ötlet, csak attól félt, hogy kiderül a turpiság. A bíró nem fogja elhinni, hogy megküzdött a hétfejű sárkánnyal, hiszen amikor majd visszamegy a faluba, oda is elkíséri.

─ Ettől ne félj, édes gazdám! – mondta a sárkány. – Egy kis varázslattal mindent el lehet intézni. Egy fejjel is el tudom intézni, hogy kiskutyává váljak.

Ez már tetszett a vándorlegénynek. Gyorsan levágta a hat fejét a sárkánynak. Egyet meghagyott a helyén. Alig, hogy ezzel végzett, a sárkány elmormolt egy rövid varázsszót és kiskutyává változott.

A levágott fejeket belerakták egy nagy zsákba és elindultak vissza a faluba.

Mindenki nagyon csodálkozott, amikor meglátták a vándorlegényt a kiskutyával. Nem akartak hinni a szemüknek. A bíró elégedett volt, de amikor a vándorlegény megint előhozakodott, hogy feleségül kéri a leánykáját, nagyon elkomorult.

─ Kislányomat nem vándorlegénynek szánom. Azt szeretném, hogy legalább ha nem is királyfi, de egy dúsgazdag ember venné feleségül. Fiam, ha lenne elegendő vagyonod, és egy kis hajlékod szívesen hozzád adnám egyetlen leánykámat. Elégedjél meg egy zsák arannyal, és menj utadra!

A kiskutya gazdája lábához dörgölődzött és a fülébe súgta:

─ Édes gazdám, ne feledd, te egy dúsgazdag ember vagy. Tiéd a sziget a gyönyörű kastéllyal. Tárd fel titkodat a bíró előtt, s meglásd, mindjárt nem ellenzi a kézfogót!

Így is lett. Amint a bíró hallott a tóról, a szigetről, és azon lévő gyönyörű kastélyról, azonnal felcsillant a szeme.

─ Menjünk, hadd lássam azt a szigetet! – ugrott egy nagyot örömében a boldog apa.

Azonmód felkerekedtek és a szigethez mentek. Ott nem győztek csodálkozni a sok látnivalótól. Olyan szép volt a kastély, hogy tán az egész földgolyón nem volt hozzá hasonló. Ugye nem kell mondanom, ezek után a vándorlegényből lett úriember feleségül vehette a bíró szépséges leánykáját, és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.



Apáti Kovács Béla


 

Meseház

 

Kisfiúkoromba nagyon szerettem mesét hallgatni. Abban az időben még nem volt televízió és más elektromos szerkentyű, amelyek segítségével a mai gyerekek eljuthatnak a mesék birodalmába.

Nekünk csak a szüleink meséltek, vagy ha szerencsénk volt, akkor az öreg rádiónk recsegő hangszóróján át hallgathatunk mesét. Ennek ellenére soha sem panaszkodtunk, mert ha valahol mesemondásra került sor, mindjárt hegyeztük füleinket, és epedve vártuk a szebbnél szebb történeteket.

Egyik nap hiába kértem nagymamámat, szegényke nem ért rá, rengeteg dolga volt a kertben. Reggeltől késő estig kapálta a krumplit. Még délben sem volt ideje. Akkor meg ebédet kellett készíteni nagypapámnak és nekem.

Ezért szomorúan üldögéltem a tornácon és a legyeket hessegettem el a combomról, amikor váratlanul egy madárka szállt a közeli fa ágára, és ezt csicseregte:

─ Halihó! Figyelj csak rám! Tudom ám, miért vagy szomorú. Nagymamád most nem ér rá mesét mondani, pedig azt hitted, délben, amikor befejezi a kapálást a kertben, leül melléd a tornácon, és hallasz tőle egy szép mesét.

Nagyon elcsodálkoztam, mert nem értettem, hogy a kismadár, honnan tudja ezeket?

─ Igen eltaláltad – mondtam neki logó orral – de te ezt honnan tudod?

─ Ez legyen az én titkom – válaszolta vidáman a csicsergő hangocskáján, majd folytatta – Szeretnél sok, szép mesét hallgatni minden nap?

Természetes, hogy azt feleltem: igen, és türelmetlenül vártam, mi fog ebből kisülni.

A kicsi madárka lelkesen magyarázni kezdett:

─ A közeli erdőben van egy ház, és ebben a házban lakik egy százéves apó. Menj el hozzá, és kérd meg, hogy meséljen neked. Csodás meséket tud. Ellenben arra nagyon vigyázz, hogy mindig igazat mondjál neki, mert ha rajtacsíp a hazugságon, akkor nagyon megharagszik, és soha többé nem fogsz találkozni vele, de még a háza is eltűnik az erdőből.

Megköszöntem a madárka segítségét, és mindjárt elhatároztam, hogy elmegyek az erdei meseházba. Ha nagymamám nem ér rá, akkor én találok mesélőt magamnak.

Még a nagymamámtól sem kértem engedélyt, hogy elmehessek. Minek is kértem volna, mikor az erdő majdnem a kertünk alatt volt.

Sokáig mentem az erdőben, és alig vártam, hogy meglássam az erdei házat. Már azt hittem, hogy a madárka füllentett nekem, és jobban tenném, ha visszaballagnék nagymamámhoz, mielőtt észreveszi az eltűnésem. Lesz, ne mulass, ha kiderül a kujtorgásom. Ilyenkor hamar suhogni kezd a mogyorópálca az ülepemen elkántálva a rossz gyerekek indulóját.

Már vissza akartam fordulni, amikor váratlanul a sűrű bokrok között megpillantottam a házikót.

Gyorsan odasiettem. A százéves apó kint ült a tornácon és pipázott.

Illően köszöntöttem. Barátságos szemeivel végignézett, és megkérdezte:

─ Mi járatban vagy itt, fiúcska?

─ Madárka mondta, hogy a bácsi szép meséket tud. Szeretném megkérni, legyen szíves, meséljen nekem, mert nagymamám ma nem ér rá.

─ Igazat beszélsz?

─ Igen – feleltem.

─ Akkor jó, mert nem szeretem a hazug gyerekeket. Ha csak egy kicsit is füllentesz, nem mesélek neked, sőt mindörökre eltűnök az erdőből, és soha többé nem fogsz látni.

Boldog voltam, hogy találtam egy mesélő apót, aki majd mindig mesélni fog, ha nagymamám nem ér rá. Most már tudom, hol van az erdei ház.

Lekuporogtam eléje egy kisszékre és vártam, hogy a százéves apó mesélni kezdjen.

─ Most egy nagyon szép mesét mondok neked egy szegény legényről és a királykisasszonyról. Mielőtt elkezdeném a mesémet, kérdezek valamit. Ezt minden kisfiútól és kislánytól megkérdezem. Nagyon kérlek, őszintén válaszoljál, mert akkor ugye tudod, mi fog történni?

─ Igen tudom – mondtam kissé zavartan és rosszat sejtve.

─ Nagymamád tudja, hogy eljöttél az erdőbe? Ugye kértél engedélyt?

Ezektől a kérdésektől féltem. Vajon most, mit feleljek? Megmondjam az igazat, hogy úgy szöktem el? Különben is a százéves apó honnan tudhatná, hogy szóltam-e nagymamámnak, hogy elmegyek az erdőbe? Biztosan csak azért mondta, hogy ezzel is ijesztgesse a gyerekeket, mint általában a felnőttek.

Hosszas gondolkodásba merültem, és lesütött szemmel mondtam:

─ Igen tudja.

─ Akkor jól van – mosolyodott el a százéves apó, és mesélni kezdett.

Olyan szép mesét mondott el nekem, amilyet még sohasem hallottam. Még most is annyi év után tisztán emlékszem minden szavára.

Legjobban annak örültem, hogy nem vette észre a füllentésemet. Úgy okoskodtam, hogy nem fog rájönni, hiszen nem ismerheti a családomat, mert még sohasem járt a falunkban. Ezentúl, ha szüleim vagy nagymamám nem ér rá mesét mondani, akkor csak elszaladok ide az erdőbe és a százéves apó elszórakoztat engem szép történeteivel.

A mesehallgatás után megköszöntem a kedvességét, és rohantam haza. Otthon sem szóltam senkinek az erdei kalandomról. Legyen az csak az én titkom.

Másnap megint egyedül maradtam, és újból szerettem volna mesét hallgatni. Természetesen a felnőttek közül senki nem ért rá kielégíteni a mese iránti vágyamat.

Máskor ilyenkor mindig elszontyolodtam, de most valósággal boldog voltam ezért.

Irány az erdő, a meseház, ahol már bizonyára vár a százéves apó. Már nem kellett a kismadár, hogy mutassa az utat. Magamtól is odataláltam. Legalábbis így gondoltam.

Végig futottam az erdőben árkon – bokron keresztül.

Hiába volt minden igyekezetem, a kicsi házra nem találtam rá. Pedig jól emlékeztem, hogy hol állt. Közelben volt egy nagy és magas fenyőfa.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor odaértem. Semmi jel nem utalt rá, hogy itt tegnap egy ház állt.

Nagyon elkeseredtem. Akkor eszembe jutott a kismadár figyelmeztetése, hogy nem szabad hazudni. Amikor a százéves apó megkérdezte, hogy nagymamám tudja-e, hol vagyok, azt feleltem, tudja. Vagyis jól becsaptam szegény öregembert. Ennek ellenére mégis megajándékozott egy gyönyörű mesével.

Ellenben azt sehogy sem értettem, hogyan jött rá a füllentésemre. Ez talán még ma is talány lenne számomra, ha közben megint meg nem jelent volna a tegnapi kismadár.

─ Látod, látod, kisfiú, nem hallgattál rám, és nem mondtál igazat a százéves apónak. Így mindörökre eltűnt a meseház az erdőből.

Fogadkoztam, hogy ezentúl mindig igazat mondok. Soha többé nem fogok hazudni.

A kismadár sajnálkozva mondta:

─ Késő bánat, eső után köpönyeg. Ezen már nem lehet segíteni. Néked a százéves apó többé nem fog mesélni. Remélem, ez jó lecke volt számodra, és az elkövetkezendőkben mindig igazat mondasz.

Mire megköszönhettem volna vigasztaló szavait a csöppnyi madár elrepült, és egyedül maradtam az erdőben.

Minap már felnőtt fejjel elsétáltam a nagy, magas fenyőfához. Leültem egy kidőlt fa törzsére, és akkor az erdő fáinak lombjai között ismerős hangra lettem figyelmes:

─ Ugye barátocskám megtanultad, hogy mindig igazat kell mondani. Nem szabad hazudni. Kérlek, ezt mondd el minden kisfiúnak és kislánynak! Ha azok egyszer eljönnek ide, akkor itt találják a meseházat, és mesélni fogok nekik egy szép mesét – mondta a titokzatos hang a fák között.

Akkor én mindjárt megértettem, nem volt az más, mint a százéves apó, akinek nem mondtam igazat.

Gyerekek, ha véletlenül találkoztok vele, mindig csak igazat mondjatok, mert hazudni nem szép dolog!



Apáti Kovács Béla

Egér és a sas árnyéka

 

 

Egyszer a mezei egér bandukolt a tűző napon a pusztában. Olyan forróság volt, hogy a kókadozó fűszálak majdnem meggyúltak. Sehol egy árnyék, vagy valami hely, ahol az egér oltalmat talált volna az égető napsugarak elől.

Izzadott is szegény. Minden pénzt megadott volna, ha csak egy kicsinyke árnyékra lelne. De a környéken sehol nem volt árnyék.

Ment, mendegélt, s már lógott a nyelve. Hiába kémlelte az eget egy árva, hűset adó felhő sem volt látható. Az ég kéken szikrázott, mint a tenger, és a napsugarak elvakították a szemét.

Már mindenről lemondott, amikor felette váratlanul egy árnyék jelent meg. Követte az egér minden mozdulatát. Egy pillanatra sem hagyta el.

Ez olyan kellemes volt, hogy az egér örömében majdnem táncra perdült.

Végre nem kell izzadnia a Jóisten meghallgatta imáját, és elküldte megmentőjét föléje.

Mennyivel szebb így az élet. Süthet a Nap, szórhatja sugarait, őt megvédi az árnyék, ami követi.

Az árnyék egyre nagyobb lett. Szinte már hallotta az árnyat adó valami suhogását. Ha az egér felnézett volna, akkor megláthatta volna, hogy egy nagy sas repül felette, és hatalmas szárnyai adják a kellemes árnyat a pusztában bandukoló egérnek.

Talán jobb is, hogy nem nézett fel, mert akkor bizonyára nagyon megijedt volna.

Hiszen mindenki tudja, a sas nem azért repült az egér fölé, hogy oltalmazza a forró napsugaraktól, hanem zsákmányt keresett magának a pusztában.

Amikor erre rájött, akkor már késő volt. A sas egy gyors mozdulattal felkapta az egeret. Nem volt mentség. Az erős karmok megfogták grabancát, és repítették az egeret fel a magas sziklán lévő sasfészekbe, ahol a sasfiókok éhesen várták a finom ebédet.

Mi ebből a tanulság?

Nem jó mindig mások árnyéka mögé bújni és azt hinni az árnyat adó megvéd bennünket minden bajtól.