Nem mese

Apáti Kovács Béla

 

Nagymamám imakönyve

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek.

Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága nagymamám még fiatal kislány volt, kapott egy imakönyvet.

Elmondása szerint egy öreg vándor ajándékozta neki.

Kint játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel, amikor egyszer csak betoppant hozzájuk egy poros, a gyaloglástól megfáradt ember.

– Csak egy korty vizet kérnék – mondta a nem várt látogató. –  Reggel óta jövök, szinte megállás nélkül. Nagy ez a forróság. Nagyon megszomjaztam.

Abban az időkben még tisztelték a vándorokat. Édesanyja, nekem a dédanyám, mindjárt sietett és megmerített egy poharat a frissen húzott kút vízéből.

A gyerekek kíváncsian nézték a mohón ivó embert. Valóban nagyon szomjas lehetett, mert nem bírt betelni a vízzel. Talán három – négy pohárral is megivott. Pedig a vizes pohár nem volt kicsi.

Amint némileg enyhült a szomja, leült a kút melletti itató szélére. Faluhelyen a kutaknál mindig volt ilyen itató, hogy a legelésből hazatérő állatok tudjanak inni.

Egy ideig a vándor némán ült az faitató szélén, majd egy kis idő elteltével megszólalt:

– Nagyon köszönöm a vizet. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem ihattam volna. Olyan szomjas voltam, hogy már porzott a torkon.

Erre a bámészkodó gyerekek hangosan felnevettek. Nagymamám még meg is kérdezte:

– Bácsi, milyen, amikor porzik a torka?

Dédanyám mérgesen rászólt, de az öregember leintette:

– Hagyja, nagyság, hiszen még gyerek! Természetes, ha kíváncsi. Így tanul az ember.

– Nem illik így beszélni egy idős emberrel – válaszolta dédanyám. Jobb, ha már kislány korában megtanulja, mi illik.

Nagymamám szégyenkezve félre húzódott, de az öreg vándor megfogta a karját.

– Szép kislány vagy – mondta. –  Ragyognak a szemeid, mint a tündéreknek a gyémántjai. Hogy hívnak, aranyoskám?

– Terike.

– Ó, milyen szép a neved is – mosolyodott el. –  Mondd csak szeretnél– e kapni egy imakönyvet?

Dédanyám mindjárt tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Ha majd iskolás lesz, Terike megkapja az övét. De az öreg vándor a rongyos kabátja zsebéből kihúzott egy nagyon kicsi könyvecskét. Olyan kicsi volt, hogy a faluban még senki sem látott ilyet. Igen csak jó szeműnek kellett lenni a gazdájának, hogy a benne levő betűket el tudja olvasni.

Még dédanyám érdeklődését is felkeltette. Igaz zavarában újból tiltakozott, hogy lányának nincs rá szüksége, de az öreg vándor erőnek erejével nagymamám kezébe tette.

– Neked adom. Meglásd, ennek a könyvnek csodaereje van. Gazdáját megvédi minden bajtól.

A jelenlevők hitték is meg nem is a hallottakat. Nagymamám még csak elképzelni sem tudta, egy ilyen aprócska imakönyv, hogyan tudná az embert megvédeni minden bajtól.

Az öreg még egyszer megköszönte a vizet, majd lassan elindult a kapu felé. Még mielőtt kilépett volna az utcára, visszaszólt félútról:

– Jól vigyázz erre a kicsi imakönyvre!

Ezzel eltűnt a szemük elől. Dédanyám jót nevetett az öreg vándoron, a nagyanyám és a gyerekek folytatták a játékot, amit a vándor félbe szakított.

Hosszú évek teltek el az öreg vándor látogatása óta. Talán már meg is halt. Többé nem hallottak róla.

Nagymamámból szép leányzó lett, s már a legények is utána fordultak. A kicsi imakönyvet mindig magánál hordta. Igaz semmi csoda nem történt ezalatt.

Ekkor tájt kezdett udvarolni neki nagypapám. Egyre gyakrabban találkoztak. Végül egymásba szerettek. Már tervezgették az esküvő idejét, amikor kitört az első világháború. Nagypapám az elsők közt kapta meg a behívót. Mennie kellett. Így a lakodalom elmaradt, későbbre kellett halasztani. Mindez csak akkor történhet majd meg, ha nagypapám hazajön a háborúból. De ekkor senki sem tudta, mikor lesz vége és egyáltalán életbe marad– e?

Eljött a búcsúzkodás ideje. Nagy könnyhullatás közepette nagymamám nem tudta, mit adjon emlékül nagyapámnak. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a kicsi imakönyv, amit mindig magánál hordott.

– Tedd el, Laci! Ez majd megóv – gyömöszölte a vőlegénye zsebébe az imakönyvet.

Hosszasan integetett az elrobogó vonat után. A vonat füstje ég sokáig látszott, míg lassan mindent elnyelt a táj.

Nagypapám igazán fel sem fogta, mit kapott. Sokkal nagyobb gondja is volt, mint a kicsi imakönyv.

Az olasz frontra került. Nap, mint nap farkasszemet néztek a halállal. Úgy hullottak a magyar bakák, mint ősszel a légy. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor.

Egyik nap az ellenség bekerítette őket. Nem sok jót remélhettek. Feküdtek a sáros lövészárokban, és ahogy később nagypapám elmesélte nekem, búcsúztak az élettől.

Tizenkét magyar katona várta a halált. Úgy tervezték éjjel megpróbálnak kitörni. Az volt a szerencséjük, hogy az olaszok nem tudták mennyien vannak. Ezért nem mertek nagyobb támadást indítani ellenük. Lehet, ha tudták volna, hogy csak tizenketten védik az állásaikat, akkor egy rohammal elsöpörték volna a magyarokat.

Lassan múltak az órák. Nagypapám, hogy ezzel is az időt múlassa, a zsebeit rendezgette. Az oldalsózsebében ráakadt a kicsi imakönyvre. Belelapozott, de igazából nem tudta elolvasni, ami benne van. Már kezdett sötétedni. Ezért az imakönyvet a zubbonya belső zsebébe csúsztatta.

Észre sem vette, milyen hamar besötétedett. Arra eszmélt fel, hogy valamelyik társa a fülébe súgta:

– Indulás!

Egyszerre ugrottak ki a lövészárokból. Kezdetben minden nagyon jól ment. De az olaszok észrevették őket.

Hatalmas lövöldözés kezdődött. Megszólaltak a félelmetes géppuskák is. Hangjuktól visszhangzottak a közeli hegyek. Szegény magyaroknak még csak esélyük sem volt a menekülésre. Mind egytől egyik elestek. Nagyapám is lerogyott a földre és elveszítette eszméletét.

Amikor a front kissé odébb állt a hullákat egy mély gödörbe kezdték összegyűjteni. Leöntötték őket mésszel, hogy megelőzzék a fertőzést.

A tizenkét magyar baka is egy ilyen tömegsírba került. Nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy a hullák tetejére került. Valószínűleg akartak rájuk dobni még egy sort, de már este volt, és így temetetlenül maradt a sír.

Nagypapám késő éjjel magához tért. Kábult volt és alig élt. Valahogy nagy nehezen kikecmergett a tömegsírból. Végigtapogatta magát, hogy hol vannak a sebei. Valami csoda folytán zubbonyán csak egy lyuk volt a szíve tájékán. Ijedten kapta el onnan az ujját. Nem értette, miképpen lehetséges, ha egy golyó szíven találta, akkor hogyan élhet.

Mindenfélére gondolt. Már az járt a fejében, hogy bizonyára a túlvilágra került, és már nem is él.

Összeszedte minden bátorságát, és jobban megvizsgálta magát. Benyújt a zubbonya alá. Nem érezte, hogy teste bárhol is véres lenne.

Nem értette, akkor mégis, mi történhetett?

Ahogy tapogatózott a melle környékén, hirtelen megérintette a kicsi imakönyvet. Óvatosan elővette, és akkor mindjárt megértette. Egy golyó eltalálta, amit a kicsi imakönyv megállított. A nagy ütéstől a szíve környékén elájult, és a szanitécek azt hitték meghalt. Hagyták beledobni a tömegsírba.

Társai mind meghaltak. Csak ő menekült meg a haláltól.

Igaza volt az öreg vándornak, a kicsi imakönyv megvédi gazdáját minden bajtól.

Én is láttam ezt az imakönyvet. Egyszer nagypapám megmutatta, a lyukat és a golyó helyét. Csodálattal fogtam kezembe a kopott, s már rongyos könyvecskét.

Akkor megértettem, ha nincs, én sem születhettem volna meg.

Amint nagypapám hazakerült a háborúból, azonnal feleségül vette nagyanyámat, de ez már egy másik történet.

Lehet, valamikor majd ezt is elmesélem nektek.

Higgyetek a csodákban, mert léteznek! Ide írhatsz...


Apáti Kovács Béla

 

Hercegnő és a szegény ember

 

Egyszer a szépséges hercegnő hintóval utazott messzi városba, amikor egy kietlen, elhagyatott helyre ért, eltörött a kerék és nem mehettek tovább, amíg nem találnak egy ügyes bognárt.

A kocsis kénytelen volt gyalogszerrel elindulni a távoli faluba. Addig a hercegnő egyedül maradt.

Le – föl sétálgatott a hintó mellett. Unalmában azt sem tudta, mivel üsse el az időt.

Legalább a szolgálója lett volna vele, hogy legyen kivel beszélgetni. De erre az útra senkit nem vitt magával.

Egy ideig nézegette a tájat. Semmi érdekeset nem akadt a szeme elé. Ilyen kietlen vidéket még sohasem látott. Mindenhol csak sziklák és kövek, sehol egy fa vagy bokor. Még a madarak is elkerülték ezt a helyet.

Már éppen vissza akart ülni a hintóba, amikor az úton bandukolt a szegény ember. Egyenesen feléje tartott. Gúnyája rongyos és poros volt. Csizmáját a vállán hordta, hogy ne kopjon a hosszú gyaloglásban.

–  Hová? Hová, szegény ember? – kérdezte a szépséges hercegnő.

A szegény ember ijedten kapta fel a fejét a csilingelő női hangra. Még sohasem látott ilyen szépséges nőt, mint aki a hintó mellett álldogált.

Meglepetéséből felocsúdva, nyugodt hangon válaszolt a hercegnőnek:

–  Megyek, amerre ez az út vezet?

–  És merre vezet az út, szegény ember?

–  Én azt el nem árulhatom, hercegnő.

–  S, ha megparancsolom?

–  Hátamból szíjat is hasíttathat, akkor sem fogom elárulni. Ezt az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Megyek is, mert még hosszú út áll előttem.

A hercegnő dühös volt, hogy a szegény ember ilyen félvállról beszélt vele. Nem szokott ő hozzá ilyenhez. A fényes palotában mindenki a kívánságát leste. Csak egyet csettintett és mindjárt legalább egy tucat szolga ugrott, hogy úrnője kedvébe járjon.

De itt a pusztában, mindentől távol, amikor még a hintót hajtó kocsis is távol volt, kiszolgáltatva érezte magát.

Könyörgésre fogta a dolgot. Kérlelte a szegény embert, hogy maradjon még.

Az eleinte a szegény ember nem akart maradni. Messze volt még az út vége. Drága perceket veszít el, ha leáll társalogni a hercegnővel. Hosszas könyörgés után, megszánta a hercegnőt, és visszafordult.

–  Tudod-e szegény ember, hogy én nagyon gazdag vagyok?

–  Hallottam róla – válaszolta közömbösen a szegény ember. – Ennek ellenére az én gazdagságom, ennél is sokkal nagyobb.

A hercegnő hangosan nevetni kezdett, és kissé gúnyolódva nézett a szegény emberre.

–  Azt mondod, te gazdagabb vagy nálam?

–  Igen. Nincs annyi csillag az égen, amivel a gazdagságomat össze lehetne hasonlítani.

A hercegnő ezt hallván nagyon elcsodálkozott. Ha mindez a palotában történik, bizonyára a szegény ember fejét veteti. Itt azonban valami különös varázs vibrált a levegőben. Némán hallgatta a szegény embert, és kénytelen volt elismerni, hiába hercegnő, a pusztában ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek. Nincs már hatalma, mint amikor elindultak a palotából. Kénytelen társalogni egy vándorral, aki azt állítja magáról, hogy nagyon gazdag, s gazdagsága még az övénél is nagyobb.

–  Mesélj, miből áll a gazdagságod! – kérte a szegény embert. – Hol tartod aranyaid, ezüstjeid és drágaköveid? Van-e palotád? Hatalmas erdőid, mezőid merre találhatóak?

A szegény ember elmosolyodott, majd a hercegnő szemébe nézve mondta:

–  Arany, ezüst és drágakő, mind csak haszontalan tárgy. Nézd, hercegnő, amit csak látsz erdőt, mezőt, az mind az enyém. A gazdagságom a szívemben lakozik. Ezt pénzzel nem lehet kifejezni. Az igazi gazdagság a szeretet és a szabadság. Engem semmi sem köt másokhoz, oda megyek, ahová csak akarok. Szeretni az életet az a legnagyobb kincs. Semmiért sem cserélném el. Lehet, hogy te fényes palotában laksz. Az erdő és a virágos mező az én lakhelyem. Itt érzem jól magamat. Ezt a sorsot szánta nekem a Teremtő. Végig kell járnom a kijelölt utat. Ezért nem árulhattam el, hogy hová vezet. Teremtő mindenkinek kijelöli a saját útját, amit, ha tetszik, ha nem végig kell járni.

–  Számomra is létezik ilyen út? – kérdezte meglepődve a hercegnő.

–  Igen, egy nap mindenkinek el kell indulnia a kijelölt úton. Letérni róla nem szabad. Aki letér, erről az útról, az elkárhozik, s lelkét az ördögök a pokolban fortyogó forró vizes üstben főzögetik az idő végtelenségéig.

A hercegnő ijedten kapta szájához a kezeit, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy egy jajszó elhagyja az ajkát. Észrevette ezt a szegény ember és vigasztalón mondta:

–  Hercegnő, nem kell félni. Ha hű maradsz elhatározásodhoz célba érsz. Keress magadnak egy társat, kivel együtt haladhattok ezen az úton!

–  Hol találok én ilyen embert?

–  Egy igaz társ mindenhol van, csak ki kell nyitnunk a szemünket és hallgatni kell szívünkre.

–  Oly dolgokat mondasz nekem, amelyektől elszédülök. Szívem már most is úgy kalapál, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Mondd, mit tegyek?

A szegény ember a szépséges hercegnőre nézett, kicsit elmosolyodott, s szemeiből furcsa fények nyilalltak elő.

–  Miért nézel így rám? – kérdezte megriadva a hercegnő. – Nézésed szokatlan számomra. Kérlek, tengerkék szemeidet vedd le rólam, és nézzél másfelé. Nézd a tájat, a távoli hegyeket, amelyek lassan ködbe burkolóznak, és elbújnak a kíváncsi ember tekintete elől.

–  Néznék én máshová, de mint mágnes a vasat vonz arcod aranyló rózsája. Szívemnek nem bírok parancsolni. Ó, szépséges hercegnő, kérlek, bocsáss meg nekem, balga halandónak, amiért szerelem tüze lángra lobbant irántad. Tudom, most mennem kellene tovább a megkezdett utamon, de valami most azt súgja, nekünk itt találkoznunk kellett. Én csupán egyszerű szegény ember vagyok, te pedig egy szépséges hercegnő. Ha nem itt lennénk, talán rád sem mernék nézni. Lesütött szemmel bandukolnék tovább. Valószínű te is elnéznél felettem. Ez az út összehozott bennünket. Eltűntek a társadalmi különbségek. Ebben az útelágazásban csak két ember áll egymással szemben, s az egyik nagyon reménykedik, hogy az a másik is talán ugyanazt érzi, mint ő. Lehet, hogy túl merész voltam, amiért feltártam neked szívem legrejtettebb titkát. Ki tudja, talán ezek hallatán benned a gyűlölet és megvetés lángja lobban magasba, és már azt tervezed magadban, miképp fogod megbosszulni merészségemet. Bizonyára nem lett volna szabad ezeket mondanom neked, hiszen én csak egy szegény ember vagyok.

A szépséges hercegnő orcája pirossá változott. Szemében furcsa remegés volt látható. Akkor hirtelen nem lehetett tudni, vajon bosszúra készül-e vagy valami mást mutatnak a világmindenségbe sugárzó szemei.

Amikor a szegény ember elhallgatott, néma csönd lett. A szépséges hercegnő sokáig nem válaszolt. Nem valami jóval biztatott ez a hallgatás. Talán titkon várta, hogy kocsisa visszaérkezzen segítséggel, hogy aztán közös erővel kimondják a végítéletet a szegény ember felett.

Végül mégsem ez történt. A kocsisnak se híre, se hamva nem volt. Ki tudja, hol jár és valaha is visszaér-e.

Ott álltak egymással szemben mozdulatlanul, mint két kőszobor. Várták, hogy a másik megszólaljon, mondjon valamit. Csak a szél hangja volt hallható, amely néha – néha nevetve végigszaladt a pusztán, maga előtt görgetve egy száraz kórót.

Hosszú, néma percek teltek el, mire a szépséges hercegnő lassan kinyújtotta a karját a szegény ember felé.

–  Menjünk közösen azon az úton, amit a Jóisten szán nekünk! Itt a karom, s nyújtsd a tiéd, hogy egymásba tudjunk karolni!

A szegény ember titkon ezt várta. Tudta, ez az út mindenki számára fordulópont életének. Nem volt véletlen, hogy a hintó kereke eltört, és hogy ő éppen most járt erre.

Nekik találkozniuk kellett, hogy együtt folytathassák az utat, amely az ismeretlenbe vezet. Ha kitartanak egymás mellett, akkor majd egy nap megérkeznek a végtelen boldogságba, de addig még sok – sok akadály vár rájuk.

Kéz a kézben lassan elindultak. A hercegnő még egy utolsó pillantást vetett a fényes, drágakövekkel kirakott hintóra, majd tekintetét a szegény emberre emelte.

–  Még hosszú, fárasztó út áll előttünk, de melletted, érzem, minden akadályt legyőzünk.


Apáti Kovács Béla

 

Fény és a sötétség

 

 

Egy nap az egész földgolyót beborította a sötétség. Az emberek vakon botorkáltak az utakon. Sehol egy parányi fény, amely utat mutatott volna nekik.

Nem tudták meddig kell így élniük. Voltak, akik azt jósolták most már mindörökké sötétség uralkodik a Földön. Soha többé nem fog sütni a Nap, csillagok az égen nem mutatják az irányt a tengereken a hajósoknak.

Sírtak a föld lakói, siratták az életet adó fényt, amely olyan jó volt, vidámságot vitt életükbe.

–  Oda a világosság – lamentált egy nő a sötét utcán. – Mi lesz velünk? Soha nem láthatjuk meg egymás arcát, ha beszélgetünk egymással.

Az utcán levők hangosan helyeseltek, s igazat adtak a nőnek.

–  Igaza van – mondogatták szomorúan. – Elvesztünk. Mindenünk odavan. Nincs többé fény a földön.

Egyre többen gyűltek össze a sötétségben. Mindenki sírt, sóhajtozott.

Csak egy kisfiú maradt csendben félrehúzódva az emberektől. A mellette álló idős férfi megkérdezte tőle:

–  Te nem siratod a fényt?

–  Mit érünk el sírással? Még ma elindulok és megkeresem. Legyen bárhol, megtalálom, és visszahozom nektek.

–  Bolond ez a gyermek – mondogatták a lamentálók. – A fényt nem lehet megkeresni. A fény vagy van, vagy nincs.

Majd egy öregember rekedtes hangon szólt társaihoz:

–  Halljátok emberek! Van itt egy kisfiú, azt mondta megkeresi a fényt és visszahozza nekünk.

–  Ugyan, könnyű ezt mondani. majd hisszük, ha látjuk – mondták kételkedve a többiek. – Egy csöppnyi gyermek, hogyan tudná megtalálni a fényt, amikor bátor, felnőtt emberek sem mernek elindulni a sötétségben. Azt sem tudja, merrefelé kell elindulni?

–  Mindig arra, amerre szívünk mutatja az utat – válaszolta komolyan a fiúcska.

Ezt meghallván sokan nevetni kezdtek.

–  Éppen a te kicsi szíved fogja megmutatni a helyes utat. Mondj le a tervedről, és menj vissza anyád szoknyája mellé!

Ezzel senki többé nem foglalkozott vele. A fiúcskát magára hagyták. Még egy jó szóval sem biztatták. Pedig fogta magát és amerre szíve mutatta az utat elindult.

Senkinek nem hiányzott. Valójában nem is látták. Hogyan is láthatták volna, hiszen koromsötét volt. Mindenki sírt, jajgatott. Nem tudták, mitévők legyenek? Érezték el fognak pusztulni az öröksötétségben. Nem lesz fény, ami éltető reményt adjon nekik. Soha többé nem fogják látni egymás arcát. Lassan ez a sötét némaság még a testükbe is belopózik, és felkúszik agyukba, ahol, mint egy undok féreg szétrág mindent.

Reménytelen jövő vár rájuk, ami elől nincs menekvés.

Hiába is gyújtanának lámpát, annak a fénye is odavan. A lámpa csak egy parányit pislogna, és örökre kialudna.

Nincs ellenszer a sötétség ellen, hacsak valaki meg nem találja a fényt. Aki erre vállalkozik, annak, bátornak és lelkének tisztának kell lennie. Egy parányi szenny sem piszkolhatja be a lelkét.

Oly kevés manapság az ilyen ember. Valósággal, amikor már megszületünk, bepiszkoljuk lelkünket, és soha többé nem tudunk megszabadulni ettől a piszoktól.

A sötétség ez használja ki, és az embert rabul ejti. Nem engedi, hogy megszabaduljunk tőle.

A kisfiú megpróbálta a lehetetlent. Hatalmas út állt előtte, amit teljes sötétségben kellett megtennie.

Ennek ellenére nem félt. Ment rendíthetetlenül előre, s közben tiszta szívvel érezte, hogy eléri a célját és visszahozhatja a fényt, amelyről a felnőttek már rég lemondtak. Csak nevettek rajta, amikor azt mondta visszahozza nekik.

Senki sem hitte, hogy egy parányi emberke képes lesz erre. Ők már lemondtak róla, és beletörődve várták a végzetüket.

Ki tudja mióta ment már a fiúcska? Talán két nap? Talán három? Minden olyan egyhangú volt. A sötétben csak az emberek sírását és jajveszékelését hallotta.

Ez nem adott neki biztató támpontot, hogy jó felé jár-e? Sőt a rengeteg negatív hang elbizonytalanította. Mintha csak a jajkiáltások azt súgták volna a fülébe, forduljál vissza! Te úgysem találhatod meg a fényt!

Lelke tiszta volt és makulátlan. Szíve bátorságtól duzzadt, és minden lüktetésnél erőt pumpált ereibe.

Sokáig ment keresve a fényt. Érezte nem szabad feladnia. Ha feladja, akkor minden elveszett, az embereknek nem tudja elhozni az életet adó fényt.

Sokszor bízni kell még a lehetetlenben is. Amikor mások gúnyolódnak rajtad vagy kinevetnek, be kell fogni füledet és szemed! Menni kell a megkezdett úton a végtelenségig. Hinni kell, hogy egy nap megtalálod azt, amiért elindultál.

Ezt érezhette a fiúcska is. Nem állt meg, s főleg nem fordult vissza. Az, a erős, aki, ha vissza is néz, nem ijed meg a megtett úttól, tovább mer menni, hogy célját elérje.

Már legalább három nap ment étlen szomjan. Lába fájt a sok gyaloglástól. A talpát a kis csizmája feltörte, és fájdalmas vérhólyagok kínozták.

Máskor talán jajgatott volna, mint a többiek, de most összeszorította a fogát, és csak ment előre az ismeretlen felé, azt remélve hamarosan megleli a fényt.

Amikor ereje fogytán volt, szíve mindig azt súgta, közel már a cél. Nem szabad feladni! Kitartásod meghozza fáradozásod gyümölcsét.

A gyaloglás nem akart vége szakadni. Volt idő, amikor úgy gondolta, igazuk volt a kételkedőknek. Soha nem találja meg a fényt. Hogyan is találhatná, hiszen ő csak egy fiúcska, aki még semmit sem tud az életről.

Talán hallgatni kellett volna az öregemberre. Sok évet megért már és tapasztalt, vén róka. Valószínű ifjú korában benne is még olyan vér folyt, mint most benne, ami évek múltával lassan kis csordogáló érré apadt. Talán egy nap majd teljesen elapad, feladva minden reményt, beletörődve a megmásíthatatlanba.

Jaj, milyen buta gondolatok! Benne még lüktet, buzog a vér. Jajszót nem ismerve kiált rá: - Feladni nem szabad!

A fiúcska megrázkódott, s összeszedte minden erejét folytatta az útját.

Iszonyatos volt, hogy semmit sem lát. Tán egy vakembernek is. tágabb a világ, mint neki. Soha nem múló sötétség ölelte körbe. Érezte, ennek súlyát, amely a vállára telepedett.   

A sok gyaloglás alatt volt ideje gondolkodni. Visszaidézte emlékeiben milyen volt régen, amikor még a sötétség nem nyomta el a fényt és minden ragyogott, mindenki boldog volt.

Látta a szép tájat, falujukat, amint anyjával játszik a virágos réten. Majd hirtelen a világ sötét lett. Már akkor is hallott az emberi butaságról, amikor még a fény nappal mosolyt csalt az emberek arcára. Szomszédjai mondogatták anyjának, nem lesz jó, ha a butaság elhatalmasodik a fejekben. Egy nap a fejekben lévő sötétség kirágja magát és mindent eláraszt.

Igazából ezt senki sem akarta elhinni. Ha valaki mondta vagy figyelmeztette a másikat, csak nevettek rajta. Senki nem hitte el, egészen addig, amíg a sötétség maga alá nem gyűrte a fényt, az élet reménységét.

Amikor megtörtént a baj, már késő volt. Különben is túl sok fejben lakozott a sötétség. Megölte a tudást, a kultúrát, amely le tudta volna győzni a butaságot.

Már csak a fiúcska volt az egyetlen remény, hogy ezen változtatni tudjon. Ha sikerül meglelni azt a kicsi szikrát, amely legyőzheti a fejekben a sötétséget. Ha ez megtörténhetne, akkor talán újra fény áraszthatná el a szíveket, elhozva mindenkinek a reményt.

Vajon, hol ez a kicsi szikra? Meddig kell még mennie?

Elviselhetetlen ez a sötét. Már őt is kezdte magába szívni. Érezte fejét már rágja a kétségbeesés, amely hamarosan átcsap butaságba és rajta is az ostobaság lesz az úr.

Meggyorsította lépteit, hogy minél előbb rátaláljon a kicsi szikrára.

Nem tudta merre jár. Ezen nincs, mit csodálkozni. Semmi fény, amely megmutathatná az utat.

Váratlanul nyöszörgést hallott háta mögött.

–  Segítség! – hallotta.

Megállt. Tudta jól, hiába néz körbe, úgysem lát semmit.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte kissé félénken.

–  Én vagyok a tudás. Beszorultam két szikla közé. Akárki is vagy, kérlek, szabadíts ki! Már rengetegen elhaladtak mellettem, de amikor meghallották ki vagyok, szó nélkül tovább mentek. Ugye te segítesz?

Nagyot dobbant a fiúcska szíve. Mindjárt arra gondolt, lehet, hogy itt lakozik az a kicsi szikra, amely elhozhatja mindnyájuknak az éltető fényt.

–  Igen segítek – mondta gyorsan attól tartva, hogy tán mindezt csak képzeli. – Várj, mindjárt megkereslek!

Lázas keresésbe kezdett. Hiába ment a hang irányába, mintha az egyre távolodott volna. Van, amikor a közelinek tűnő dolgok is messze vannak tőlünk, s a messzik itt egy karnyújtásnyira. Néha olyan nehéz eligazodni a világban.

–  Jössz már? -–hallotta a kétségbeesett hangot. – Siess! Nem bírom sokáig.

–  Megyek, de olyan nehéz téged megtalálni – válaszolta és újból elindult a hang irányába.

–  Tudom, a tudásért meg kell küzdeni. Mindenki erre nem is képes. Sokan feladják mára cél előtt. Kérlek, te ne add fel és szabadítsál ki a két szikla közül. Érzem, nem bírom sokáig. A durva lapjai a szikláknak agyonnyomnak. Iszonyatosan szenvedek.

A fiúcska számára megszűnt az idő és a tér. Tudta, nem szabad feladnia, ha szeretné megtalálni a fényt.

Ment, ment követve a hangot. Egyszer csak valami keménységbe ütközött. Rálelt a két óriási sziklára, amelyek félelmetesen felordítottak, amikor megérintette őket:

–  Meg ne próbáld, mert ütött életed utolsó perce!

–  Engedjétek szabadon a tudást – mondta a két sziklának.

–  Nem tehetjük. A sötétség a mi urunk megparancsolta vigyázzunk rá! Nem szabad kiengedni. Megfertőzheti az embereket.

–  Az emberek szenvednek a sötétségtől. Elpusztulnak, ha nem viszem el nekik a szikrát. Tudom, az a szikra, itt ebben a tudásban lakozik. Kérve kérlek bennetek, engedjétek szabadon! Nektek sem lesz jó, ha örökké sötét lesz. Ki fogja megcsodálni szépségeteket? Nem lesz festő, aki lefesti gyönyörű alakotokat. Nem lesznek kirándulók, akik megmásznak bennetek. Ezt akarjátok? Örökké őrködni a tudás felett, mert uratok a sötétség ezt kívánja tőletek. Mit kaptok érte cserébe?  Ha nem lenne sötét, virágok nyílhatnának lábaitoknál, s madarak csicseregnének a közeli fákon és bokrokon.

–  Igaza lehet a fiúcskának – súgtak össze a sziklák.

–   Akkor elengeditek? – kérdezte reménykedve a fiúcska.

–  Mit adsz érte cserébe, ha elengedjük?

–  Nincs semmim, a szívemen kívül. Ha akarjátok, néktek adom.

A sziklák néhány másodpercig tanakodtak, majd egyetértően mondták:

–  Rendben. Add szíved, s mi meg adjuk a tudást.

A fiúcska egy mozdulattal kitépte a szívét. Mellkasából vér buggyant elő, de nem számított. A tudás kiszabadult.

–   Siessünk! – javasolta a fiúcska elcsukló hangon. – Nincs sok időnk. Érzem, fogy az erőm.

Amint haladtak visszafelé, először csak keleten egy vékonyka csík jelent meg az ég alján, és lassan derengeni kezdett. Már – már a közeli tárgyak láthatóak voltak. Hallották, ahogy az emberek ujjongnak, amiért visszakapták a fényt.

A sötétség dühöngött. A butaság és ostobaság katonáit megpróbálta visszazavarni a fejekbe.

–  Vissza, foglaljátok vissza és szálljátok meg az emberek fejét. Vonjatok erős butaságból épített falakat minden ember köré! Ne hátráljatok! A sötétség legyőzi a fényt.

Mindez már késő volt. A fény elárasztotta az egész világot. A tudás máglyákat rakott mindenhol megvilágítva az utat, amelyen az embereknek haladnia kell.

A fiúcska visszaérkezett, de már nem volt benne élet. Holtan rogyott a földre az örömtől csillogó szemű emberek előtt.

–  Betartotta az ígéretét, megkereste nekünk a fényt – mondta kissé szomorú hangon az öregember. – Feláldozta életét, hogy világosság legyen a Földön. Legyőzte egymaga a sötétséget.

Napok múltával már senki sem emlékezett a fiúcskára. Az embereknek természetes volt a fény. Úgy érezték mindig is volt. Sohasem éltek sötétségben.

Milyen hálátlanok is vagyunk azokhoz, akik elhozták nekünk a fényt. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, vajon mi képesek lennénk-e arra, hogy nekivágjunk az ismeretlennek, csupán csak azért, hogy embertársainknak jó legyen?

Talán igen, talán nem, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie! 

Apáti Kovács Béla

 

Petit kinevették az osztálytársai

 

Peti minden vasárnap elment a templomba édesanyjával, és imádkozott a Jézuskához. Ha valamelyik vasárnap valamiért nem tudott elmenni, akkor nagy hiányt érzet a szíve mélyén. Olyan érzés volt, mint amikor az ember nagyon készül, hogy találkozzon a legjobb barátjával, de nem sikerül.

Ezért, ha csak tehette, mindent elkövetett, hogy ne hiányozzon a vasárnapi miséről.

Egyik vasárnap délelőtt az osztálytársai néhányan meglátták, amint ment az édesanyjával a templomba.

– Hová mész Peti? – kérdezték kuncogva a háta mögött.

– Megyünk a templomba édesanyámmal.

Erre a gyerekek hangos nevetésbe törtek ki és elszaladtak.

– Ne törődj velük! – szorította meg édesanyja a kezét – Buták, ha ezért kinevetnek.

Peti édesanyjának adott igazat és hamar el is feledkezett az egészről. Mise után hazamentek és elfogyasztották a finom vasárnapi ebédet.

Csak másnap, hétfőn az iskolában juttatták eszébe, hogy vasárnap délelőtt templomban volt.

– Peti misére jár. Peti misére jár. – skandálták kórusban, azok az osztálytársai, akikkel találkozott és még ezt is hozzátették – Szentfazék!

Peti nem értette, miért bántják, hogy vasárnaponként templomba jár. Hiszen ezzel nem bánt meg senkit. Ott más kisfiú és kislány is van rajta kívül, sőt felnőttek, meglett korú emberek.

Szerette volna megkérdezni, hogy mi a bajuk vele, de félt, mert a fiúk erősebbek voltak nála.

Félrehúzódott a tanterem egyik sarkába és elsírta magát. Éppen akkor ment arra a tanító néni, és meglátta a síró kisfiút.

– Miért sírsz, Peti? – kérdezte kíváncsian.

Először nem akarta elárulni sírásának az okát, csak könnyektől küszködve hümmögött. De a tanító néni addig kérlelte, míg Peti elmondta részletesen, hogy a fiúk kinevették, kicsúfolták, amiért vasárnap templomba volt.

A tanító néni nem szól semmit, csak megsimogatta Peti fejét és elment.

A kisfiú tovább sírdogált a sarokban.

Aznap nem történt semmi, sőt másnap sem. Az osztálytársai tovább csúfolták. Legszívesebben nem ment volna az iskolába. Még az édesanyja is észrevette szomorúságát.

Harmadnap a hittanórán Gábor atya tartott előadást a gyerekeknek. Mindenki szájtátva hallgatta, mert nagyon szép történeteket mesélni a kicsi Jézusról. Végül találós kérdést adott fel, és megígérte, aki felelni tud rá, azt megjutalmazza.

Néma csönd lett az osztályban. Mindenki hallgatott. Senki nem tudta a választ. Ekkor hirtelen Peti keze magasan felemelkedett.

– Halljam, Peti! –  mondta biztatóan Gábor atya –  Tudod– e a feleletet?

A kisfiú eleinte kissé remegő hangon, de hibátlanul megmondta a választ.

– Jól válaszoltál Peti – veregette Gábor atya a kisfiú vállát – Látjátok gyerekek, ennyit jelent, ha valaki templomba jár. Ezért nem kell senkit kinevetni, kicsúfolni. Inkább vasárnap ti is gyertek el a templomba, mert ott csak jót tanulhattok! Ugye, Peti?

– Igen – bólogatott boldogan, mert érezte, hogy Gábor atya biztató szavai után naggyá nőtt a többiek szemében. Még azok a fiúk is irigykedve néztek rá, akik vasárnap az utcán, és hétfőn az iskolában kinevették.

A legnagyobb csoda, következő vasárnap történt, amikor Peti megint édesanyjával a templomba ment.

Az osztálytársai a szokott helyükön álltak, mintha vártak volna valakit.

Peti megijedt, mert attól tartott, hogy újból gúnyolódásuk céltáblája lesz. Lesütött szemmel még közelebb bújt édesanyjához, mintha csak nála keresett volna menedéket.

– Szerbusz, Peti! – köszöntötték a fiúk

– Szevasztok! – mondta alig hallhatóan, és már szinte hallotta a háta mögött a gúnyos kacajukat. De most a nevetés elmaradt, csak a lépteik ütemes kopogása visszhangzott a járda kövén.

– Hová mentek? – fordult hátra egy kisidő multával, még mindig rosszat sejtve.

– Mi is megyünk a templomba – jött a váratlan válasz.

– Ti is a templomba mentek? – csodálkozott el Peti, és nem akart hinni a füleinek – Nem szoktattok templomba járni.

– De ezentúl minden vasárnap és ünnepen mi is megyünk, mint te – mondta Jóska, aki a fiúk közül a legerősebb volt – Gábor atya szavai meggyőztek, hogy neked volt igazad, és most szeretnénk bocsánatot kérni tőled a múltkori viselkedésünkért. Ugye megbocsátasz és nem haragszol ránk?

Persze, hogy Peti megbocsátott a fiúknak, mert egy keresztény ember erénye a megbocsátás, Úrjézus is megbocsátott az ellene vétkezőknek. Ettől a naptól kezdve Peti és a fiúk jó barátok lettek és mindig együtt mentek a templomba.

 

Apáti Kovács Béla

 

Öregapám pipafüstjének az illata

 

 

Általában dohányzás ellenes vagyok. Mindig ferde szemmel nézek arra az emberre, aki ennek a szenvedélyének él.

Hazudnék, ha most azt állítanám, hogy sohasem próbáltam ki, milyen elszívni egy cigit. Én is kipróbáltam, elszívtam az életem első szál bagóját, mint a hozzám hasonlókorú gyerek. Mi is pöfékeltünk titokban, azt remélve, hogy általa felnőttek leszünk.

Dehogy lettünk felnőttek, csak a szánk, a kezünk lett rossz szagú. Sokan közülünk elsápadtak, szédültek, sőt még hánytak is.

Hála Isten engem ilyen elkerült. Igaz semmi jót nem éreztem egy szál cigi elszívása után.

Egyik nap azt találtam mondani, többé nem veszek a számba cigit. Ezt a fogadalmamat a mai napig be is tartottam. Pedig számtalan kísértéssel kellett megküzdenem. Barátaim, ismerőseim csúfoltak, s talán meg is vetettek, amiért kilógok a sorból. Gúnyolódtak, hogy a szám tejszagú. Milyen ember az, aki nem pöfékel a többivel, mint egy gyárkémény.

Szerencsére, nem dőltem be a kísértésnek, és nem dohányzom. Valószínűleg az egészségem, és a pénztárcám is jobban járt vele. Az utóbbi időkben nagyon megdrágult a cigaretta. Kész vagyon, ha az ember minden nap vesz egy dobozzal.

Ismerőseim közül sokan nem tudnak lemondani erről a szenvedélyükről. Némelyikük naponta több dobozzal is elszív.

Családunkban is csak kevesen érzik jól magukat, ha a szájukban ott lóg a cigaretta.

Öregapám csak nagy ritkán szívott el egy cigit. Inkább szivarozott, vagy pipázott.

Valahogy ezért nem tudtam haragudni rá. A pipája füstjének az illata a mai napig az orromban van.

Mindig csodálattal néztem a pipából kiszálló kékeslilás, kellemes illatú füstöt.

Minap mentem az utcán. Elmerengve róttam a métereket. Váratlanul ismerős illat csapta meg az orromat.

Villámgyorsan felkaptam a fejemet. Körbenéztem, vajon honnét jöhet az illat, de igazából senkit sem láttam, aki dohányzott volna a közelemben. Az utcán csak néhány gyermek sietett haza az iskolából, és mögöttem egy idős néni bandukolt. Az meg képtelenség, hogy ő pipázna.

Tudtam, hogy az orrom nem tévedett. Egy pillanatra tisztán éreztem a pipafüstöt, éppen olyat, amit sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága öregapám élt, és kiülve az udvaron lévő padra füstöt eregetett az ég felé.

Akkor a másodperc töredéke alatt minden az eszembe jutott öregapámmal kapcsolatban. Hirtelen az utca eltűnt, és egy másik dimenzióba kerültem.

Ott állt előttem az öregapám pipázva, és titokzatosan nézett engemet.

Nem bírtam megmozdulni, pedig nagyon szerettem volna hozzálépni, átölelni, megérinteni öreg, izmos kezét, majd megcsókolni, amiért annyi jót tett nekem az életemben. De nem tudtam megmozdulni. Csak álltam mozdulatlanul és némán.

Bizonyára így van ez mindenkivel, ha átlépi az ember a tér és az idő síkját.

Utazhatunk a térben és időben, csak mozdulatlanságra és némaságra vagyunk ítélve.

A pipafüst illata, az varázsolt el engemet. Körbefont, felkapott, és egyenesen az öregapámhoz vitt.

A lélek nem halhat meg a testtel ellenben. A testünk csak egy vacak porhüvely, amely idővel szétmállik, elrohad, semmivé válik. Ha némi csont marad is utánunk, az már nem mi vagyunk.

Igen a lélek, az örök és az soha nem hal meg.

Elég egy régi emlék, egy kedves gyermekkori illat, s a lélek újból itt van velünk.

Tudom, akkor ott az utcán öregapám jött el hozzám, pipafüst illatával megcirógatott, mint egykoron, amikor még húsvér ember volt.

Az illat gyorsan elillant, s újból a házak kirajzolódtak a pipafüst illatából, és mentem tovább az utcán a dolgomra.

Bárcsak minden nap érezhetném öregapám pipafüstjének az illatát, mert akkor megint találkozhatnék drága nagyszülémmel!

Hazaérve elméláztam a történteken. Lehet, hogy az is elegendő, ha tiszta szívünkből kedves halottainkra gondolunk, megállva, félre húzódva a világ zajától, érezhetjük, hogy örökre velünk vannak. Csak meg kell próbálni, nem szabad megfeledkezni róluk. Itt vannak, apró jeleket küldenek számunkra, mint öregapám pipafüstjének az illatával.

 

Apáti Kovács Béla

 

Az alma tolvajok

 

 

Amikor gyerekek voltunk, nem a jóságunkról voltunk híresek. Szüleinknek volt elég baja velünk. Mindig olyat tettünk, ami bosszúságot okozott a felnőtteknek. Általában azok a dolgok érdekeltek bennünket, amelyek tilosak voltak. Valamiért azzal nem is szerettünk játszani, amelyben nem volt valami veszély.

Nem tudom, miért volt ez így, de azok a játékok voltak a legjobbak.

Sokszor ki is kaptunk ezért. Ilyenkor talán százszor is megfogadtuk, hogy legközelebb nem teszünk ilyet, és csak olyat játszunk, ami megengedett, nem szúr szemet apánknak, anyánknak.

Gondolom már kitaláltátok, ez a fogadalmunk nem tartott sokáig, sőt a következő percben el is felejtettük. Mindjárt elszállt az ígéret, mihelyt jött egy kitűnő ötlet, egy újabb remek játék.

A sok szidás, dorgálás ellenére mégis felejthetetlen évek voltak ezek. Talán életünk legszebb időszaka.

Történt egyszer úgy ősz tájékán, amikor az alma érni kezdett, Szűcs Peti barátommal elhatároztuk, hogy finom, zamatos almát csenünk a kedves nővérek kertjéből.

Mintha nekünk a kertünkben nem lett volna alma. A falunkban majdnem minden háznál ősszel almafák roskadoztak szépen virító termésüktől.

Ellenben az igazsághoz hozzátartozik a kedves nővérek almája nagyon különleges volt. Én még sohasem ettem olyan finomat, mint az.

A mai napig keresem azt az almát, amerre csak járok, de mindeddig nem akadtam rá. Hiába érdeklődtem neves almatermelőktől, ők sem ismerték, nem tudtak segíteni. Pedig mindenegyes alkalommal megpróbáltam részletesen leírni a színét, formáját, sőt még az ízét is, de ez sem segített. Az emberek csak a fejüket rázták, ami azt jelentette, nem tudnak segíteni.

 –   Ilyen almát nem ismerünk.

Ez is az oka volt, hogy almát mentünk lopni a kedves nővérek kertjébe.

Kilestük, amikor nem voltak a kertben. Erre az idő alkonyattájt volt a legmegfelelőbb.

A kukoricáson át közelítettük meg a kertet. A nővény szárai teljesen eltakartak bennünket. Nem kellett tartanunk, hogy valaki felfedi érkezésünket. Onnan csak pár lépés volt az almafa, és meg is érkeztünk.

A fa nem volt túl magas. Az alsó ágai is tele voltak finom, piros almával. Valamiért mi mégis felmásztunk rá, és ott kezdtünk el lakmározni, mint a madarak.

Jóformán még el sem helyezkedtünk az ágakon, amikor egyszer csak lépteket hallottunk a kedves nővérek háza felől.

Elfutni már nem volt idő. Így csendben meghúztuk magunkat a fán, és vártunk.

Eleinte nem tudtuk, ki jön és milyen célból? Ha valamelyik kedves nővér tenne látogatást a fához, ő úgysem tud felmászni hozzánk. Ebben reménykedtünk, és megpróbáltuk minél kisebbre összehúzni magunkat, hogy elbújunk az ágak és a levelek között.

Elég sötét volt már ahhoz, hogy észrevegye az almafán csücsülőket.

Még a lélegzetünket is visszatartottuk, nehogy szuszogásunkkal felhívjuk magunkra a figyelmet. Nagyon féltünk, ha meglát a kedves nővér, és elmondja a szüleinknek a csíntevésünket, akkor megint ennek büntetés lesz a vége.

Magamban átkoztam azt a pillanatot, amikor eszünkbe jutott az almalopás. Az agyamon, mint a villám suhant át a gondolat. Bizonyára, ha kértünk volna, akkor kaptunk volna belőle kóstolót, hiszen a faluban mindenki szeretetre méltó embereknek tartotta a kedves nővéreket, akik mindig szívesen segítettek másoknak, és ha kellett megosztották mindenüket a rászorulókkal. Tőlünk sem tagadtak volna meg néhány almát. De nekünk olyan gyümölcs kellett, amit úgy csenhetünk el a fáról. A rossz gyerekek már csak ilyenek. Nekünk jobban ízlett a lopott alma. Talán azért is, mert kalandosabbnak véltük így az almaszerzést.

Nagyon jól tudtuk, hogy bűn a lopás, és nem szabad ilyet tenni. De akkor az almalopás izgalmas gondolata felülírt mindent. Egyáltalán nem gondoltuk végig, ennek a tettünknek a következményét. Mindvégig csak az ízletes alma járt az eszünkben.

Elrejtőzve az ágak és a sárguló falevelek között vártuk, hogy a kedves nővér elmenjen.

Valójában soha nem derült ki, mi volt a jövetelének a célja. Megállt a fa alatt, egy kicsit időzött, majd visszasétált a házba.

Amikor már nyugodtan ehettük volna az almát, elment a kedvünk az almaevéstől. Üres kézzel másztunk le a fáról, és egy ideig bujkálva a kukoricásban, hazakullogtunk.

Valami furcsa szégyent éreztünk bent a szívünk tájékán. Peti barátom is így volt ezzel. Sok – sok év elteltével is szégyent érzek, ha rágondolok.

Lehet, hogy más gyerek egy, kettőre túltette volna magát az egészen, de engem napokig emésztett a rossz érzet. A bűn éles karma fájón mardosta a lelkemet. És ami az egészben a legfurcsább volt, amikor hazaértem este, a konyha asztalán ott volt a kedves nővérek finom, zamatos almája.

Rosszat sejtve megkérdeztem édesanyámat:

 –   Ezt meg ki hozta?

 –   Nemrég volt itt a kedves nővérek egyike, a Hedvig nővér, és ő hozta – mondta természetes hangon édesanyám, mialatt én félve sandítottam, hol az almákra, hol az édesanyámra. – Azt mondta, úgy hallotta, szereted ezt az almát, és hozott egy kis kóstolót. Tudod, ez az a különleges alma, ami csak az ő kertjükben terem a faluban,

Szemeimet lesütve vártam, hogy majd még az is kiderül, hogy meglátott bennünket fenn a fán, és most fog kezdődni a nemulass. De most szerencsémre a szidás elmaradt. Édesanyám nem tudta meg, hogy almát akartam lopni Peti barátommal.

Újból furcsa érzés kerített hatalmába. Mégis csak láthatott bennünket fenn a fán. De akkor, miért nem kergette el az alma tolvajokat? Ez a mai napig érthetetlen számomra. Sőt még almát is hozott nekem. Milyen különös, más nagy patáliát csapott volna az egészből, csak úgy zengett volna tőle a ház. Talán még rendőrt is hívtak volna.

Csíntevésünkért még ajándékot is kaptunk, ami akkor nagyon különös és érthetetlen volt.

Miután kicsit megnyugodtam, beleharaptam az egyik almába. Íze ugyanolyan volt, mint amire számítottam, de vele együtt valami mást is kaptam. Testemet kis bizsergés járta át. Olyan volt, mint amikor gyönge áram csipkedi az ember bőrét. Akaratlanul is görcsbe rándult a kezem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Összefolyt a jelen és a múlt, de már a jövő is kopogott a lelkem láthatatlan ajtaján.

Nem tudtam, csupán csak éreztem, bűn volt, amit tettünk a barátommal, Petivel. Ennek ellenére mégis van megbocsátás, ha ebből tanulunk, és többé nem teszünk ilyet.

Azóta már sok év eltelt, s talán az almafa is elpusztult. A száraz ágain nincsen mézízű édes alma, vagy ha mégis, akkor minden azért van, hogy megtanítsa más gyerekeknek is, nem szabad másokét elvenni. Még akkor sem, ha mindez jelentéktelen gyerekcsínyek is tűnik.


 

Apáti Kovács Béla

 

Egy igaz történet

 

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek, amely nagyon régen esett meg velem, amikor még kissrác voltam, és éltük a magunk boldog gyermekvilágát.

Mit érdekelt bennünket a felnőttek aprócseprő gondjai, amikor olyan jókat játszhatunk a kertek alatt. Így hívtuk mi azt a területet, ahol volt a mi „Birodalmunk”.

Ahogy kiléptünk a kertünk kapuján, mindjárt nád, fűzfabokrok, süppedős mocsárvilág, telis tele megannyi titkos hellyel fogadott bennünket.

Úgy ismertük ezt a területet, mint a tenyerünket. Szinte állandóan itt tanyáztunk. Még a téli, zord időjárás sem állhatott utunkba. Általában ősszel rengeteg eső esett, és ilyenkor a Birodalmunk alacsonyabb részein összegyűlt a víz, és amint megjelentek a fagyok, ezen a területek befagytak. Igazi korcsolyapályává varázsolta a kertek alját. Itt csúszkáltunk reggeltől, amíg csak ránk nem sötétedett. Sajnos ez a téli hónapokban elég hamar megtörtént.

Még mielőtt igazán belekezdenék a történetembe, meg kell jegyeznem, hogy a Birodalmat kétoldalt patakocskák szegélyezték, amelyeket Tigrisnek és Eufátresznek neveztük el, a történelem órán hallottak alapján a perzsa birodalomról.

Majdnem mindig Szűcs Péter barátommal lófráltam, vagy ahogyan mi mondtuk „járőröztünk” a Birodalomban. Ugyanis mindig harcban álltunk más gyerekekkel, akik szintén maguknak vallották ezt a területet.

Az egyik szép őszi nap, valamiért egyedül maradtam. Peti barátomnak dolga volt. Ennek ellenére lementem a kertek alá.

Azért mégsem voltam teljesen egyedül, mert velem volt az unokatestvéreim nagyon okos, már azt kell mondanom, emberi képességekkel bíró német juhászkutyája Cézár. Már nem emlékszem, hogyan, de valamiért Cézár hozzám szegődött. Mindenhová elkísért. Egyszer még az iskolába is, a tanító nénink megrökönyödésére, mert nagyon félt tőle, és megparancsolta, hogy a kutyát azonnal távolítsam el az iskolából. Hűséges barátom, társam volt. Valószínűleg ezt a barátságot az unokatestvéreim nem díjazták, még az is lehet, hogy kissé megorroltak rám, amiért elcsábítottam a kutyájukat.

Azon a délután Cézárral kószáltam a nádak és a mocsaras területen. Sokszor előfordult, hogy cipőm teljesen elmerült a mocsárban. Nagyon oda kellett figyelni, hová lép az ember. Néhány helyen kicsi tavacskák voltak. Mi ezeket úgy hívtuk, hogy „tóka”. Legtöbbször a környező házak lakói mindenféle szemetet hordtak beléjük. Némelyikben lyukas lavórtól kezdve ócska, vásott cipőig díszelgett a bokrok és a nádak között.

Unalmamban Cézárnak egy botot kezdtem hajigálni. Nagyon jó móka volt, mert a „kutyám” mindig ügyesen visszahozta. Akárhová dobtam, nem volt olyan hely, hogy Cézár ne hozta volna vissza.

Egy idő után már nem is hiányoltam Peti barátomat. Cézár igazi játszópajtás volt.

Véletlenül a botot az egyik tókába dobtam bele. Nem volt szándékomban. Akármilyen kitartó, ügyes kutya volt, nem akartam, hogy bundája csuromvizes legyen.

A bot egy nagy loccsanással landolt, amúgy sekély, de zavaros vízben. Hiába kiáltottam:

─ Cézár, nem szabad! Ne menj bele!

De a kutya nem hallgatott rám. Mintha rakétából lőtték volna ki, futásnak eredt, egyenesen bele a tókába.

Amint mondtam, a víz sekély volt, tele mindenféle kacattal. Nem szerettem volna, ha Cézárnak valami baja esne.

Aggódva néztem, és vártam, hogy miképpen jön vissza.

Abban szinte biztos voltam, hogy a szájában ott fog lenni a bot.

Cézár elég sokáig keresett valamit a tókában. Már kezdtem félni, hogy ott a vízben esetleg megsebesül. Üveg, rozsdás vasdarab megvághatja a lábát vagy más testrészét. Ki tudja, mi rejtőzik a víz alatt?

Cézár egyszer csak kiemelte a fejét a zavaros vízből, majd elindult felém. De nem a bot volt a szájában, hanem valami egészen más. Eleinte nem láttam jól, hogy mi az a tárgy, amit a fogai között tart. Kerek, és olyan zöldes barnás színe volt.

Csak amikor egészen közel ért hozzám, akkor láttam, hogy amit kihalászott a vízből, az egy német tányérakna.

Tudni kell, mindez úgy a hatvanas évek közepe táján történt, és akkor még relatíve időben elég közel volt a második világháború, amely falunkon is végigvonult. A mi falunkban is voltak németek, majd őket követve oroszok, akik ötvenhat után ideiglenesen a szomszéd faluban Sármelléken „őriztek” minket.

Bizonyára a második világháború alatt kerülhetett a tókába a német tányérakna.

A kutya lerakta elém a fűre, és várt.

Gyerekek voltunk, de azért jól tudtuk, milyen veszélyekkel járhat, ilyen háborús eszköz.

Valójában azt sem tudtam, milyen állapotban van. Akár fel is robbanhat. Volt már ilyenre példa a környéken. Sok gyerek végtagja, szeme világa, de nagyon sokszor az élete bánta meg a kíváncsiságot.

Zavaromban tanácstalan voltam. Ijedségemben óvatosan beraktam az egyik közelben levő bokor alá, azt gondolván, hogy majd szólok egy felnőttnek, és ő intézkedik, elviteti a német tányéraknát.

Alig, hogy bedugtam a bokor alá, Cézár előhúzta. Mintha csak azt mondta volna: „Vigyük haza!”

─ Cézár, nem szabad! Ez nagyon veszélyes tárgy – mondtam, de a kutya a hatalmas barna szemeivel rám nézett:

─ Miért? Hiszen ezt én halásztam ki a víz alól. Ez az én játékom. Ha akarod, ha nem, hazavisszük!

Mérges kezdtem lenni, és jó messzire elhajítottam a német tányéraknát, azzal sem törődve, hogy amikor majd a földre esik, felrobbanhat. Azt reméltem, talán így a kutya nem hozza vissza.

Hogy elvonjam a figyelmét, a következő pillanatban, egy botot is elhajítottam.

Cézár loholt, mint egy őrült. Eleinte úgy tűnt, már el is felejtette a veszélyes tárgyat. Sokáig keresgélt a zsombékos talajon, amikor hirtelen megállt, és diadalittasan a szájába kapva a német tányéraknát rohant felém.

Nincs szabadulás tőle – gondoltam.

Akkor hirtelen más taktikához folyamodtam. Előbb hajítottam el a botot, és úgy terveztem, hogy ezt a háborús kelléket egészen más irányba fogom eldobni.

Majdnem beválta a tervem. Cézár elindult a bot felé, de amikor észrevette, kiszimatolta miben mesterkedem, megtorpant, és mint a szélvész vágtatott a játékszeréért.

Férfiasan bevallom, erre nem számítottam. A „kutyám” túljárt az eszemen. Hiába próbálkoztam bármivel Cézár mindig éber volt. Nem lehetett elaltatni a figyelmét. Akármit is tett fél szeme mindig a német tányéraknán volt.

Félő volt, ha ez a robbanószer megszárad, még a végén felrobbantom a fél falut. Valószínűleg az volt a szerencsém, hogy évekig feküdt a víz alatt, és a gyújtószerkezete, meg minden nedves volt. De ki tudja, ez az állapot, meddig marad fent? Egyszer csak megint aktív, és akkor, jaj, nekem! Ott a kertek alatt ezek a gondolatok foglalkoztattak.

Egy ideig tétován álldogáltam „Birodalmunk” közepén Cézárral, és egy német tányéraknával.

Hirtelen jött az ötlet. Nem is értem, erre miért nem gondoltam előbb. Vissza kell hajítani a tókába. Remélhetőleg a kutya még egyszer nem hozza elő.

Az ötletből gyorsan cselekedet lett, és amikor éppen Cézár nem nézett oda, visszadobtam. Egy nagy csobbanás és el is tűnt a vízben.

Cézár megrökönyödve kapta fel a fejét. Vádlón rám nézett, majd a tóka irányába.

─ Mit tettél? – kérdezte, de meg sem várta a feleletet, megint belement a vízbe. Tán három másodperc sem telt el, Cézár boldogan hozta elő a veszélyes tárgyat. A szárazföldön elégedetten lerakta a lábam elé, farkát csóválva hencegett, hogy akárhogyan is ügyeskedem, mégis ő a győztes.

Beláttam tehetetlen vagyok vele szemben. Nem tudok megszabadulni a német tányéraknától. Pedig úgy szerettem volna. Mi lesz, ha felrobban? Hiszen ez a fegyver még egy nagy páncélozott tankot is képes lenne felrobbantani, nem egy védtelen kisfiút.

A felnőttek állandóan figyelmeztettek bennünket, ha véletlenül találunk valami gyanús tárgyat, ne nyúljunk hozzá, és főleg ne próbáljuk szétszedni.

Ezt én mind jól tudtam. Ezért is akartam megszabadulni tőle, de Cézár makacsul védte, őrizte, és nem engedte meg, hogy visszadobjam a tókába,

Többször is megpróbáltam elrejteni a kutya szeme elől. Minden ravaszságomat összeszedtem, hogy a hűséges barátom eszén túljárjak. Sajnos mindenegyes alkalommal én maradtam alul.

Végül feladtam. Lesz, ami lesz! Hazavittem a német tányéraknát. Otthon jól elrejtettem, hogy senki ne találjon rá.

Milyen érdekes, akkor már, hogy ez a veszélyes tárgy megérkezett a házunk udvarába, Cézárt többé nem érdekelte. Rá se hederített, azt tehettem vele, amit csak akartam. A kutya leheveredett az ajtó elé, és ott szunyókált napestig.

Azt terveztem, hogy majd alkalom adtán visszaviszem a kertek alá, amikor Cézár nem lesz velem, vagy szólok egy felnőttnek.

De a visszavivés és a felnőtteknek való szólás helyett, a barátaimat avattam be a titkomba. Ez így utólag elég nagy hiba volt. Nem ezt kellett volna tennem, de akkor valamiért így döntöttem.

Az udvarunknál volt egy kőkerítés, és annak az egyik kövét kifeszegettem, majd ebbe az üregbe rejtettem el az avatatlan szemek elől.

Erről csak az a néhány barátom tudott, akiknek elárultam a titkomat.

Sokáig ott rejtegettem. Barátaim mindig lebeszéltek, hogy visszavigyem a kertek alá vagy szóljunk a felnőtteknek.

Egyik nap édesanyámmal elutaztam valahová, és csak késő este értünk haza. Akkor már nem volt kedvem, meg sötét is volt, megnézni a rejtegetett „kincsünket”.

Másnap, mintha csak megéreztem volna, az első dolgom az volt, hogy a kőkerítéshez menjek. Óvatosan kihúztam a követ, de az üreg üres volt. Eltűnt a német tányérakna.

Először még az is átfutott az agyamon, hátha rossz követ húztam ki, és talán máshová rejtettem. Hosszasan keresgéltem, de végül meg kellett állapítanom, nem tévedtem.

Rosszat sejtettem, és mindjárt Peti barátomhoz loholtam.

─ Hová lett az akna? – vontam kérdőre, mert tudtam az ő keze is benne lehet a dologban.

Barátom kajánul vigyorgott, majd visszakérdezett:

─ Nem láttad a nyomait?

─ Milyen nyomait?

─ A kerítésen azokat a fekete golyócskákat.

Ahogy később visszagondoltam, nekem is feltűnt, hogy a köveken valami van, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

─ Mit tettetek vele? – kérdeztem riadtan.

─ Szétszereltük.

─ Megőrültetek? És nem robbant fel?

─ Láthatod, itt vagyok épségben – vigyorodott el újból. – Különben is, ha robbanna, egy ilyen akna elfutnánk. Jó futók vagyunk.

Tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy megszabadultam a német tányéraknától, amit a „kutyám” Cézár halászott ki a tókából. Ennek ellenére némi keserűséget is éreztem, hiszen egy titokkal kevesebb lett.

Sok – sok évvel az eset után boldog vagyok, hogy nem történt tragédia, és ma már csak egy gyermekkori emlék, amire néha megborzongva, néha pedig izgalmas kalandként gondolok vissza.


 

 

Apáti Kovács Béla

 

Egy kiskutya panasza

 

–  Engem mindenki bántott – panaszkodott a kiskutya szomorúan farkát maga alá húzva az utcán. – Egykori gazdám vastag, nehéz láncon kikötött a ház mellé. Télen, nyáron ott kellett lennem. Örülhettem, ha másnaponként enni adtak. Hiába nyüszítettem, senki nem figyelt rám. Sőt, ha túl hangos voltam, akkor még belém is rúgtak.

Mit érdekelte a gazdámat, hogy én is egy érző lény vagyok. Soha nem játszott velem. Nem vitt el sétálni. Pedig úgy szerettem volna szaladgálni a közeli réten, kergetni a színes pillangókat. A lánc soha nem engedett messzire mennem. Jó, ha egy – két méterre elért. Kegyetlenül szorította a nyakamat. Tessék, csak megnézni itt van a helye! Egészen belevágott a húsomba, és még mindig sebes. Kegyetlenül fáj. Csak nehogy valaki vagy valami hozzáérjen.

Nem tudom, miért bántak így velem? Soha senkinek nem tettem rosszat. Kicsi kutya koromban, amikor még szabadon szaladgálhattam anyácskám mellett, olyan jó volt. Azt hittem, mindig ilyen vidám lesz az életem. Akkor még olyan sokat játszottam, hancúroztam, nyáron hemperegtem a jó meleg porban. Nem gondoltam arra, hogy egyszer ez vége szakad.

Egy nap új gazdám lett. Búcsút kellett intenem anyácskámnak. Amikor elvittek tőle, még csak nem is sejtettem, milyen sors vár rám. Én, mint balga kicsi állat, még azt reméltem, hogy hamarosan anyácskám is utánam jő, és minden a régi lesz.

Sajnos tévednem kellett. Az új gazdám mindjárt láncra vert. Egy jó szót sem szólt hozzám. Inkább szidott. Első éjjel sokat sírtam. Anyácskámat szólítgattam, nyüszítettem. El akartam szakítani a vastag láncot. Akkor még úgy gondoltam, vagyok olyan erős, hogy sikerül. Sok napnak kellett eltelnie, hogy megértsem, képtelen vagyok kiszabadulni a lánc szorító öleléséből. Később reménykedtem, hogy talán gazdám könyörületes lesz, és szabadon enged. Ha így tett volna, Bíz’ Isten, hűséges kutyája lettem volna. Vigyáztam volna a házra és mindenben segítségére lettem volna.

Gazdám kegyetlen ember volt. Amint már mondtam, alig adott enni. Sokszor szomjaztam. Jaj, Istenem, milyen kínzó tud lenni a szomjúság!

A szomszédban lakott egy kisfiú. Talán ő volt az egyetlen, aki kedvesen nézett rám.

–  Milyen aranyos kutyuska – mondta mosolyogva, amikor egyszer átjött a gazdám udvarába. – Szomszéd bácsi, megsimogathatom?

–  Ezt a dögöt? – förmedt rám és a kisfiúra a gazdám. – Ezt a dögöt egy bottal kellene megsimogatni, nem pedig kézzel. Már nagyon bánom, hogy befogadtam. Állandóan nyüszít. Egyszer úgyis agyonverem.

Ennek ellenére a kisfiú hozzám jött és simogatni kezdte a hátamat és a fejemet. Ez olyan jó volt. Még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok.

Nem sokáig élvezhettem simogatását, mert a gazdám mérgesen elparancsolta mellőlem a kisfiút.

–  Hagyd már abba! Még úri kutyát csinálsz ebből a dögből – mondta, mire a kicsi szomszéd bánatosan odébb állt, és én sóvárgón néztem, ahogy hazamegy.

Igaz nem sokszor, de amikor mégis valamiért átjött a kisfiú, mindig hozott a zsebében valami finomságot. Ezt sem igen szívelte a gazdám.

–  Ne kényeztesd el ezt a dögöt! – lépett a kisfiúhoz a gazdám, s láttam, hogy legszívesebben kivette volna a számból az ajándékba kapott jutalomfalatot, ami más kutyáknak szinte mindennap megjár.

Felém is nyúlt nagy izmos kezével, de amikor látta, hogy mérgesen vicsorgatok, meggondolta magát.

–  Akkor csak zabáld, te dög! Úgyis már nem sokáig élvezheted, hogy az Isten napja rád süt – ezt olyan ijesztően mondta, hogy mindjárt megértettem, hogy valamire készül, s ha élni akarok, akkor nekem is cselekednem kell.

Csak azt nem tudtam, hogyan? A vastag lánc rabul tartott. Egyedül képtelen voltam kiszabadítanom magamat. Legalább a kisfiú tudna segíteni nekem, de egyre ritkábban láttam. A gazdám nem engedte be az udvarba.

A véletlen vagy talán az életösztönöm, hozta meg a szabadulásomat.

Este a gazdám olyan különös volt. Ilyet még sohasem tett. Olyan bőséges vacsorát rakott elém, hogy majdnem szétbukkant a bendőm. Nem is értettem, miért van ez?

–  Egyél te dög! Ez lesz az utolsó vacsorád – mondta vihogva és érdeklődve nézte, hogyan habzsolom fel az előttem lévő tálból az ennivalót.

Csak amikor mindent elfogyasztottam, kezdtem el gondolkodni a mondottakon. Hamarosan más események is hozzásegítettek, mire készül a gazdám.

Levett a láncról és a nyakörvre egy vékonyabb madzagot kötött. Akkor megértettem valahová el akar vinni. A vastag lánc túl nehéz lett volna. Ahogy kimentünk a kapun és elindultunk a kőfejtő felé, mindjárt tudtam, végezni akar velem. Hallottam, sok kutya lelte halálát ezen a helyen. Nekem is ezt a sorsot szánta a gazdám. Igaz nem tudtam, hogyan akar végezni velem.

Nem ezt, nem fogja megtenni – határoztam el magamban. – Utolsó leheletemig küzdeni fogok. Különben is, mit veszíthetek.

Nyakamon egy vékony madzag volt. Ezzel vezetett a gazdám, vagy inkább húzott maga után.

–  Gyere, te dög! Ne nehezítsd meg a dolgomat! Mindjárt megérkezünk.

Már szinte egészen sötét volt, amikor mindez történt. Alig voltak az utcán. Csak néhány ember sietett hazafelé.

Az utcai lámpák is fáradtan pislogtak az oszlopokon, némelyik már nem is világított.

Még mielőtt kiértünk volna a faluból, nem tudom, honnét vettem az erőt. Egy óriásit rántottam a madzagon és csodák csodájára az első próbálkozásra elszakadt. Szabad volt az út előttem. Rohantam, ahogy csak tudtam. Hallottam, hogy gazdám mérgesen kiabált utánam:

–  Állj meg, te dög! Úgyis elkaplak. Nincs menekvés.

De én csak rohantam, ahogy bírtam. Nem hallgattam szavára. Hogyan is hallgattam volna, amikor ez a hang mindig rossz volt hozzám. Ha legalább csak egyszer is, mondott volna valami kedveset, akkor talán valamit éreznék iránta. Mindig ütött és vert, semmi jót nem kaptam tőle. Akkor meg minek hallgassak rá. Különben is, ahová vinni akart, az a végemet jelentette volna.

Csak egy dolog lebegett szemeim előtt, minél messzebbre kerülni ettől a kegyetlen embertől.

Nem tudom meddig futottam. Végül kimerülten rogytam le a földre. Minden erőm elfogyott. Azt sem tudtam, hol vagyok. Remegett az egész testem. Úgy éreztem, meghalok. De legalább szabadon halok meg.

Amikor kicsit összeszedtem magamat, felnéztem, s a távolban egy város fényeit pillantottam meg. Még sohasem jártam ilyen helyen. A fáradság elmúltával, erőt vett rajtam a kíváncsiság. Milyen lehet egy város? Ott is kegyetlenek az emberek, vagy találok barátságosakat is?

A történtek után tele voltam félelemmel. Ennek ellenére hajtott a kíváncsiság.

Óvatosan feltápászkodtam. Körbenéztem, hogy véletlenül gazdám nem ólálkodik-e a környéken keresve engemet. Amint meggyőződtem, hogy nincs semmi veszély, nekiindultam felfedezni a várost.

Ahogy a város közelébe értem, úgy lettem egyre izgatottabb. Hirtelen minden olyan nagy és fényes lett. A házak, mint hatalmas óriások hajoltak rám, s az utcákon száz és száz lámpa világított. A legfélelmetesebbek a mozgó fények voltak. Amikor át akartam szaladni az úttesten csak vakító fényt láttam és ijesztő berregést hallottam.

Az egyik ilyen nagy szörny majdnem halálra gázolt. Ha nem lettem volna elég fürge, bíz’ Isten elbúcsúzhattam volna életemtől.

Akkor elhatároztam, hogy reggelig meghúzom magamat valahol. Bevackolódtam egy kapualj alá, ahol sok kartondoboz volt kidobva. Itt meleg is volt, meg a hűs hajnali szél sem zavart.

Reggel boldogan, szabadon ébredtem. Igaz kicsit kócos és piszkos voltam. De ezen nem lehet csodálkozni. Egyáltalán még szerencse, hogy élek. A tegnap este sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

Fő, hogy élek és majd csak lesz valahogy.

Most ennél sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott. Honnan fogok ennivalót szerezni? Ugyanis igen megéheztem.

Hiába kaparásztam a kartondobozok között, nem találtam élelmet. Még csak egy fia csontocska sem volt. Ellenben, ahogy beleszimatoltam a levegőbe, egyszer csak kellemes illatok csapták meg az orromat.

Elindultam a finom illat irányába. Nem kellett sokáig mennem, mert a következő utcában volt egy hentesüzlet, s innen terjengett a mennyei illat, ami valósággal elvarázsolt engemet.

Csak egy baj volt, amikor a hentes meglátott, mérgesen elzavart.

–  Takarodj innen te dög! – kiáltotta felém.

Hiába néztem rá szomorúan, szíve nem esett meg rajtam, sőt szemeiből úgy szikrázott a harag, hogy jobbnak láttam odébbállni. Még a végén hozzám vág valamit dühében.

„A városban is csak rossz emberek vannak.” – jegyeztem meg bánatosan – „Úgy látszik, ilyen az emberek világa. De akkor valahogy nem értem, minek nekik a kutya, ha csak utálattal tudnak rájuk nézni?”

Lehet, hogy mégis csak jobb lett volna meghalni. Akkor most nem korogna a gyomrom, nem kellene állandóan arra gondolni, hol fogok éjszakázni?

Lógó orral és lógó farokkal vánszorogtam az utcán. Előttem egy nénike tipegett. Szegénynek bizonyára fájt a lába, mert sántított. Kezében egy szatyrot szorongatott. Nem sok minden lehetett benne. Nem volt jól megtömve, mint a mellettem elhaladó embereké.

Amint lassan követtem a nénikét, egyszer csak, mint a villám egy fiatal fiú termett mellette, és kitépte a kezéből a szatyrot, majd futásnak eredt.

–  Tolvaj! Tolvaj! – kiabálta a nénike erőtlen hangon. A járókelők alig figyeltek fel rá.

Nem tudom, mi történt velem, a tolvaj után kezdtem el futni. Pedig a mai napi élményeim után semmit sem éreztem az emberek iránt. Talán más közömbösen nézte volna a rablást, de bennem valami ismeretlen, ősi ösztön lángja fellobbant, és üldözőbe vettem a tolvajt.

Esélye sem volt a fiúnak. Egy perc alatt utolértem, és beleharaptam a grabancába. Nem vagyok valami hatalmas nagy kutya, de sikerült lerántani a földre. Erre már az emberek is felfigyeltek, s azonnal rendőrt hívtak. Egy veszélyes tolvajt sikerült elfognom. Nénike nem győzött hálálkodni nekem. A szatyorban volt a pénztárcája kevéske pénzzel. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem kapja vissza.

–  Mi a neved kiskutyus? – kérdezte a nénike és megsimogatott.

–  Tényleg, mi a nevem? – gondolkodtam el ezen. – Eddig mindenki csak dögnek hívott. Ez lenne a nevem?

Szerencsére nem beszélem az emberek nyelvét, így legfeljebb csak vakkantottam egyet, megköszönve a simogatást.

–  Kinek a kutyája vagy? – folytatta a nénike.

–  Kóbor állat – mondta valaki. – Még sohasem láttam errefelé. Bizonyára gazdátlan.

–  Gyere, majd én, hazaviszlek! Meglásd nálam jó dolgod lesz! – simogatott meg újra a nénike. – Ezentúl legyen a neved Pajtás! Nem vagyok valami gazdag, de ígérem, mindig lesz annyi ennivaló, hogy nem veszel éhen.

–  Ennivaló – ugrottam egy nagyot örömömben. Ennél szebb szót nem is hallhattam volna ma. Mostantól igazi nevem is lesz. Hurrá! Jövőben nem leszek többé Dög, hanem lesz egy szép kutyanevem Pajtás. Kell ennél jobb dolog az életemben.

Lassan bandukoltunk haza. Amint már mondtam nénikének, vagyis az új gazdinak fájt a lába. Bárcsak tudtam volna neki elmulasztani a fájdalmát, Isten bizony megtettem volna, de erre még én sem vagyok képes.

Jó sorom lett a nénikénél. Soha többé nem kínozta nyakamat a lánc. Szabadon élhettem, szaladgálhattam a kicsi ház kertjében, ha úgy hozta a kedvem még a szomszéd macskát is megkergethettem. De azt inkább békén hagytam. Minek mindig bántani egymást. Én már csak tudom, mit jelent, ha állandóan verik a kutyát. Ezért hagyom, hogy a cica hozzám bújjon és doromboljon nekem. Hiszen olyan jó békességben élni, azzal a tudattal, hogy a gazdi szeret és gondoskodik rólam.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!