Csuda jó mesék 09


Apáti Kovács Béla

Holdanya leánya

Hol volt, hol nem volt, talán még az öregapám sem tudja, mikor volt egy legény, aki szeretett volna megnősülni. Bejárta a fél világot, de sehol sem talált magának való feleséget. Pedig a környéken volt jó pár csinos leányzó. Valamiért mindegyikben talált valami hibát.

Ezért a lányok el is nevezték válogatós Jánosnak. Nem csoda, mert hiszen a legénynek a keresztneve János volt.

Jánosunk egésznap a lányok után koslatott és, aki csak az útjába került azt jól megnézte. De egy kisidő elmúltával megállapította, nem lesz jó feleségnek.

 Miért nem tetszek János? – kérdezték a lányok, amikor látták, hogy megint lefitymálta őket.

 Túl kövér vagy – válaszolta rosszkedvűen, mint aki csalódott, hogy fárasztotta a szemét a leánynézéssel.

A kövérke lány nem hagyta annyiba:

 Hiszen tegnap meg az volt a bajod, hogy Julcsa túl sovány. Mondd csak János, milyen lányt szeretnél igazán feleségül.

Valójában erre nem tudott, mit felelni. Egyet kaffantott és magára hagyta a kövér lányt.

A faluban már a Válogatós János majdnem minden lányt szemrevételezett. Már csak a faluvégi leányka volt vissza, aki nemrég érkezett egy öreganyóval. Senki nem tudta, ki ő és honnét jöttek. Különös teremtések voltak. Nappal alig lehetett látni őket. De amint eltűntek a napsugarak a falu határában lévő magas hegyek mögött, az öreganyó és a leányka kiültek a ház elé a kispadra. Majdnem egész éjjel az eget bámulták.

Ezért a falusiak kicsit féleszűnek vélték őket. Azt tartották, hogy egy rendes falusi ember, amint besötétedik és a tyúkok is elülnek, bemegy a házába aludni, hogy reggel az első kakaskukorékolásra fel tudjon kelni az ágyból.

Válogatós János elhatározta, hogy egyik este meglátogatja a leánykát. Megvizitálja, hogy vajon, jó lenne-e feleségnek.

Eljött a kiszemelt nap estéje, és János így szólt anyjának:

 Édesanyám, elmegyek a faluszélre, bekukkantok a nemrég érkezett leánykához, s megnézem, feleségnek való-e.

 Jaj, fiam ne menj hozzá! Mindenki mondja, boszorkányok. Nem jó velük ujjat húzni. Majd jövő héten elmegyünk a szomszéd faluba, ahol hetivásár lesz. Találsz ott majd feleségnek valót.

Válogatós János, amit a fejébe vett, abból nem engedett. Amint sötétedni kezdett, elindult a falu széle felé. Éppen akkor érkezett oda, amikor a leányka és az öreganyó kiült a ház elé a kispadra.

 Jó estét, öreganyám, meg szépséges leányka! – köszöntötte őket illendően.

 Isten hozott! – válaszolták szinte egyszerre. – Mi járatban vagy errefelé, te legény. Minket eddig a falusiak elkerültek és megvetettek.

 Szeretnék megnősülni és feleséget keresek magamnak. Mostanáig még nem találtam olyan leányzót, aki megfelelt volna erre a célra. Talán most nagyobb szerencsém lesz.

 Bizony, akkor most vissza is fordulhatsz – mondta az öreganyó. – Kis unokám nem neked való. Ő királyfinál nem adja lejjebb. Jobb, ha ezt itt mindjárt az elején közlöm veled.

János, amikor ezt meghallotta, hangosan elnevette magát:

 Öreganyám, tán unokája királykisasszony? – viccelődött, s közben nagyokat nevetett. – Nekem éppen egy ilyen szép királykisasszonyra lenne szükségem.

 Mondtam, kis unokámat nem veheti feleségül akárki - komolyodott el az öreganyó. – Nem azért jöttünk le a Holdról, hogy egy egyszerű falusi legény feleségül vegye. Különben is, ha nem tudnád kis unokám édesanyja a Hold.

Ez már Jánosnak is sok volt. Szeretett ő tréfálkozni, sok vicces dolgot eszelt már ki az életébe, de hogy ez a faluszéli leánykának Hold az édesanyja, nem hitte el.

 Látom, nem hiszed el – mondta az öreganyó. – Nézz csak fel az égre, s ott megláthatod kis unokám édesanyját.

Válogatós János akaratlanul is felsandított a sötét égboltra és meglátta az éppen ezüstösen világító teliholdat.

Mit bizonyított mindez? Jánosnak semmit, hiszen minden éjjel, ha akarta láthatta a holdat. Továbbra is azt gondolta, hogy az öreganyónak elment az esze.

 Való igaz, fent az égen ott bandukol a jó, öreg hold, de ez még semmit sem bizonyít – mondta kissé gúnyolódva.

 Nézd meg jobban! – biztatta az öreganyó.

Válogatós János újból felnézett a fekete égre, s látta, mintha a hold most még fényesebben világítana és egy női arc tekintene reá le a földre.

Kicsit meg is lepődött, mert még nem látott ilyet. Ijedten kapta el a tekintetét az égről, és szemeivel kereste az öreganyót unokájával együtt. De sehol nem lelte őket. Eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

Bement a házacskába, de az is üres volt. A kemencében még égett a tűz és a platón egy kondérban valami étel gőzölgött.

Nagyon éhes volt, estélt belekóstolt a kondérba. A benne lévő étel nagyon ízlett Jánosnak. Igaz nem tudta, mit készítettek vacsorára a ház lakói. Evett egy kanállal, evett két kanállal, végül megette az egész kondér teljes tartalmát. Bár ne tette volna, mert, amint az utolsó falatot is lenyelte, malaccá változott. Kétségbeesve röfögött a konyha kövezetén.

 Segítség! Segítség! – akarta mondani emberi nyelven, de csak röfögés jött ki a száján.

Szegény malac nem tehetett mást, kénytelen volt kicammogni a házból. Először azt gondolta visszamegy anyjához, de végül meggondolta magát.

Már az utcán elkapnák az emberek, azt hinnék, hogy megszökött valahonnét. Nem tudná elmondani nekik, hogy ő a Válogatós János, aki valamilyen varázslattal malac lett.

Az öreganyó és unokájának a házához közel volt az erdő. Csak alig pár száz métert kellett mennie és már ott is volt. Ha szerencséje lesz, akkor az erdő sűrűjében meghúzhatja magát addig, míg majd csak történik valami. Talán reggelre a varázslat elmúlik és visszamehet a faluba.

Bevetette magát a sűrű erdőbe, és keresett magának egy alkalmas helyet, ahol ellesz reggelig.

János ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Gyermekkorában pajtásaival gyakran barangolt benne, felkutatva a madárfészkeket tojásokat keresve bennük.

Egy kis idő elteltével rálelt a kedvenc fájára, amely alatt egy – kettőre a földre hullott falevelekből kényelmes fekhelyet túrt össze. Alig, hogy leheveredett, s már aludt is. Még messze volt a reggel, amikor hangokra lett figyelmes.

Erdei manók bolyongtak a fák között. Talán maguk sem tudták, hová mennek. Egyszer csak az egyik belebotlott a malacba. Hangosan felkiáltott:

 Nini, hiszen itt egy malac van!

A többiek is mind odaszaladtak, lehettek talán heten is, és viháncolva körbetáncolták a malacot.

 Nekünk is lesz malacunk. Nekünk is lesz malacunk – kiabálták boldogan. – Vigyük haza!

Ez mindegyik malacnak nagyon tetszett. Egy indát kerítettek valahonnét, a malac nyakára kötötték, majd húzták – vonták az erdő közepén lévő gombaházukba.

Válogatós János egész úton reszketett, vajon, mi lesz vele? Ezek a kis manók még a végén leölik és sonkát, kolbászt készítenek belőle. Jó lenne valahogy megértetni velük, hogy ő egy ember.

Hiába röfögött szüntelen, a manók rá se hederítettek. Mindegyikőjük a nagy szerencséjükkel volt elfoglalva.

Megérkezve a gombaházhoz János félelme kezdett beteljesülni. A manók a házból késeket és egyéb disznóölő szerszámokat hoztak elő.

 Ki fogja leszúrni? – kérdezte az egyik manó.

 Én nem – mondták egymás után a társaik.

Válogatós János szerencséjére manóknál az volt a regula, hogy sem embernek, sem állatnak nem vehetik el az életét. Ha ezt mégis megtennék, akkor kicsi bogarakká változnának.

Hentes hiányában a disznóölés egyelőre elmaradt. János némi haladékot kapott.

A manók jól kikötötték egy vastag fához. Abban maradtak, hogy reggel majd kerítenek egy hentest, aki elvégzi helyettük, ezt a véres munkát.

Reggelre megtörtént a csoda. A malac visszaváltozott Jánossá. A manók igencsak elcsodálkoztak, amikor meglátták a legényt. Először azt hitték, János lopta el az állatukat.

 Gondolkodjatok csak, emberkék, ha valóban én loptam volna el a malacotokat, akkor még itt lennék kikötve! – mondta meggyőzően János. – Kérlek, oldozzatok ki, és elmesélem történetemet, hogyan lettem malac!

Volt közöttük egy idősebb manó, aki a kobakját vakargatva, emlékezett valamire, amikor meghallotta Válogatós János történetét.

 Én már hallottam az öreganyóról meg a holdanya lányáról. Valóban ez a két nőszemély, mindenféle varázslatra képes. Ettél a főzetükből és ezentúl minden este malaccá fogsz változni, de amint kivilágosodik, újból emberi alakot öltesz.

Ettől János nagyon megijedt. Nagyon mérges volt magára, amiért torkoskodott a kemencén hagyott ételből. Tanácstalanul nézett a manókra:

 Mit tegyek, hogy a varázslat megszűnjön? – kérdezte és reménykedve várta a választ a manóktól.

 Igazából azt nem tudom, ilyen esetben, mi a teendő – válaszolta az idős manó. – Annyi bizonyos az öreganyó és a holdanya lánya már nem lakik a földön. Visszamentek az égbe. Ha majd este elkezded nézegetni a csillagokat, megláthatod az öreganyót a Mars csillagon, a lányt meg a Vénuszon. Csak ők tudják levenni rólad a varázslatot.

Ezeket hallván János még jobban megijedt.

 Hogyan tudok én felmenni az égbe. Nem vagyok madár, nincsenek szárnyaim. Ki tud nekem segíteni?

A manók összedugták a fejüket és hosszasan tanácskoztak, amiből János semmit sem hallott és értek. Végül az idősebb manó közelebb lépett hozzá:

 Talán tudnánk segíteni, de ennek nagy ára lesz.

 Kérjetek akármit, teljesítem a kéréseteket. Nem lehet, hogy egész életemben éjjelente malac legyek. Még a végén valaki levág, és disznóságokat készítenek belőlem.

A manók megint összedugták a fejüket, majd mondták:

 Cserébe azt kérjük, öreganyó ősz hajából tépjél ki három szálat és hozd el nekünk.

Válogatós János nem értette, mit akarnak a manók az öregasszony három ősz hajszálával. Ennek ellenére megígérte nekik, ha feljutatják az égbe, akkor teljesíti a kívánságukat.

Egymás tenyerébe csaptak, és akkor az egyik manó elővett egy sípot, majd belefújt legalább háromszor. Erre nagy zenebona lett és a világ minden égtája felől özönleni kezdtek a manók. Egy kis idő elteltével annyian lettek, hogy már alig fértek el az erdőben. Még a manókirály is eljött. A manók egymás vállára álltak és így alkottak egy égig érő lajtorját.

 Most ezen az égig érő manólajtorján menjél fel egyenesen a Holdra – magyarázta el Jánosnak az egyik manó. –  Ott beszélj a holdanyával, hogy hívja magához a lányát és az öreganyót. Először majd az szabadkozik, kitér a kérésed elől. De te semmibe se törődj bele. Ne fogadd el, ha holdanya aranyat, ezüstöt kínál neked! Tarts ki a végsőkig, hogy találkozhassál a lányával és az öreganyóval.

János megígérte, mindent úgy fog tenni, ahogy tanácsolták, s elindult felfelé az égbe.

Ment éjjel, nappal három napig megállás nélkül. Már azt hitte sohasem fog felérni.

Nagy megkönnyebbülés volt számára, amikor a Hold felszínére léphetett.

 Mit akarsz, te legény? – kérdezte a holdanya.

 Szeretném, ha idehívná a lányát és az öreganyót.

 Azt nem lehet – válaszolta a holdanya. – Mindketten nagyon elfoglaltak. Menjél vissza, ahonnét jöttél, nem fogom idehívni őket.

 Pedig addig én innen nem megyek el, amíg nem beszélhetek velük.

 Adok egy zsák ezüstöt, csak menjél el!

 Nem kell a zsák ezüst – makacskodott János. – Nekem a lány és az öreganyó kell.

 Adok aranyat is, meg mindent, amit csak akarsz. A föld leggazdagabb embere lehetsz.

Ezen elgondolkodott Válogatós János. A gazdagsággal sok mindent el tudna intézni. Különben is csak éjjel lesz malac. Minden reggel visszaváltozik emberré. Lehet, senki sem tudná meg, mivé válik napnyugtakor.

Már – már ott tartott, hogy egyezményre jut a holdanyával, amikor eszébe jutott, mire kérték a manók. Ha nem teljesíti kérésüket, még nagyobb baj is történhet vele. Mindenféleképpen meg kell szerezni az öreganyó három hajszálát, és el kell vinnie a manóknak.

 Nem kell nekem ezüst, arany és más kincs. Addig nem megyek el innen, amíg nem beszélhetek a lányával és az öreganyóval.

Amikor holdanya látta, hogy János nem enged, igaz kicsit keletlenül megparancsolta lányának és az öreganyónak, hogy azonnal jöjjenek a Holdra.

Hamarosan meg is érkezett a két nőszemély napsugarak szárnyán.

 Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezte a lány, de nem vette észre Válogatós János, mert az egy függöny mögé bújt.

 Itt van egy legény, lent a földről jött beszélni akar veled és nagyanyáddal.

Erre Válogatós János előugrott a függöny mögül és villámgyorsan kihúzott három ősz hajszálat az öregasszony hajából.

 Jaj! Jaj! – kiabálta az kétségbeesve. – Oda a varázstudományom. Add vissza gyorsan, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom!

Válogatós Jánosnak esze ágában sem volt kedve visszaadni a három hajszálat. Jól eldugta az ingje bő ujjába.

Erre az öregasszony az unokájához fordult, és kérte, hogy szépséges szemeivel verje meg Jánost.

A lány először teljesíteni akarta öreganyja kérését, és a legényre nézett. Szemeiből harag sugarai indultak volna el, de Válogatós János is jó erősen a lány szemébe nézett. Amikor a szeretet és a harag sugarai találkoztak, hatalmas égzengés lett a Holdon. Olyan nagy, hogy még a közelben lévő csillagok is megremegtek.

Ha valaki a földön ekkor felnézett az égre sötét este, annyit láthatott, hogy hunyorognak a csillagok, mintha ki akarnának aludni.

A lány anyja elmosolyodott, majd mondta:

 Lányom, hiszen ez a legény szerelmes beléd. Szerelme erősebb, mint a te haragod. Nincs már hatalmad felette. Azt kell tenned, amit parancsol. Kérlek, ne ellenkezz! Ez úgyis hiábavaló lenne.

Az öregasszony egy ideig még duzzogott az elvesztett három hajszála miatt, de lassan ő is megbékélt.

Legtovább a holdanya leánya állta a sarat, és durcásan felhúzta pisze orrocskáját.

 Nem fogok engedelmeskedni egy földi embernek. Különben is malaccá változtattam.

 Hát úgy! – komolyodott el az anyja – Ilyenre használtad varázserődet. Nem megmondtam, hogy mi égiek mindig szolgálni fogjuk az embereket? Ha már van malacod, akkor viseld is a gondját! Lemész vele a földre, és ott kapsz egy kicsi házacskát és kertet, ahol malackádnak meg kell termelned az ennivalót. Ha csak egy nap is megfeledkezel a kötelességedről, a mélységes űr feneketlen kútjába doblak.

– Ezen változtathatsz, amint feleségül mész a legényhez, az azonnal visszaváltozik emberré, és soha többé nem lesz malac.

Szegény lány sírt, hogy ilyet ne tegyen vele a szülőanyja, de az kitartott elhatározása mellett és útnak indította őket.

Leérve a manólétrán Válogatós János átadta a manókirálynak a három, ősz hajszálat, amelynek a manók nagyon örültek. Elárulták Jánosnak, a három hajszál azért kellett bölcsőt szőjenek belőle a manókirály kisfiának. Ha nem kapták volna meg, akkor a manók, amíg csak világ a világ zaklatták volna az embereket. Egy percig sem hagytak volna nekik nyugtot. Így Válogatós János megmentette az embereket, és ezentúl a kicsi manók mindenben segíteni fognak nekik.

Igaz az ő sorsa még nem jött rendben. Továbbra is az este eljöttével malaccá változott és az ólban röfögött, mint illik egy rendes malacnak.

Szegény lány kénytelen volt a kicsi ház kertjében kukoricát, pityókát termelni, hogy legyen, mit adni este a malackájának. Estére az mindig úgy megéhezett, hogy majdnem szétrágta az ólat.

Nappal, mint ember azért nem tudott jóllakni, mert reggel, amint visszaváltozott emberré, mély álomba merült és egészen napnyugtáig húzta a lóbőrt. Amikor felébredt, kiballagott az ólba és újból malac lett.

Nehéz munka az állattartás. Szegény lánya a holdanyának egész nap a kertben dolgozott. Ha be is ment a házacskába kicsit megpihenni a forró napsugarak elől, mindig az ágyon fekve látta a legényt. El – elnézte, amint az szépen egyenletesen aludt erőt gyűjtve estére, amikor újból malac lesz.

Amint nézte a holdanya szépséges leánykája Válogatós Jánost, úgy érzett egyre hevesebb szívdobogást a mellkasában. Ilyenkor mindig kirohant a kertbe és szorgalmasan kapálni kezdte a pityókát vagy a kukoricát. Egy ideig ez segített, de amint minél többet nézte a legényt be kellett vallania saját magának, hogy tetszik neki.

A szerelem nagyúr. Egyik nap arra ébredt, hogy halálosan szerelmes a legénybe, s azt gondolta, talán nem is lenne olyan nagy baj, ha feleségül menne hozzá.

Ellenben nem tudta, hogyan mondja meg ezt Jánosnak, amikor egész nap alszik. Egy malacnak azért csak nem suttoghatja a fülébe, hogy szerelmes vagyok beléd. Szívesen lennék a feleséged.

Amikor Válogatós János aludt a lány többször is föléje hajolt és halkan mondta ezeket neki. De a legény a füle botját sem mozdította. Nem hallott belőle semmit.

Kénytelen volt ezeket a kedves szavakat a malacka fülébe suttogni este, amikor vitte neki a moslékot vacsorára. Nagy levegőt vett vakargatva a malacka hátát, majd mondta:

 Szerelmes vagyok beléd. Szívesen lennék a feleséged.

Erre csoda történt a malackából egyszeribe újból Válogatós János lett és a fiatalok összeölelkeztek, mint egy gerlepár. Ásó, kapa, nagyharang többé nem lehetett szétválasztani őket.

Hamarosan megtartották a lakodalmat, és talán még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak. 

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

Nagymamám szilvás gombóca

 

Senki nem tudott olyan finom szilvás gombócot készíteni, mint a drága, jó nagymamám. Gyakran megemlegetem keze munkáját, ha így ősz tájékán valahol egy kertben megpillantok a fán kék szilvát

Sokféle szilvás gombócot ettem életem során, de olyan ízletest nem, mint gyermekkoromban.

Egyszer is úgy sok – sok évvel ezelőtt, még egészen aprócska emberke voltam, nagymamám kitalálta, hogy szilvás gombócot készít ebédre.

Én akkor éppen a konyhában tébláboltam. Belenéztem minden fiókba és azok tartalmát felforgattam, mint kiskakas a szemétdombon. Nagymamám egy ideig tűrte rosszaságomat, de amikor látta, hogy minden a konyha kövezetén van, mérgesen rám szólt:

 Ha még egy fiókot kiborítasz, bíz’ Isten szólok a szilvás gombóc manónak és jól elfenekel.

Csak nevettem, amit nagymamám mondott és tovább borogattam a konyhakredenc fiókjait.

Volt ott minden érdekes kacat, lim-lom, ami felkeltette az érdeklődésemet. Még egy öreg órát is találtam. Ki tudja kié lehetett? Elkezdtem babrálni, szerettem volna elindítani, de valahogy sehogy sem sikerült.

Közben észre sem vettem, nagymamám kiment a konyhából és én egyedül maradtam a kacatjaimmal, és a rengeteg szilvás gombóccal, amelyek az asztalon sorakoztak egymás mellett az asztalon.

Amikor hátra sandítottam, képzeljétek el, mit láttam. Az egyik gombócból előugrott egy fura emberke fején egy színes, csúcsos kalpag díszelgett. Még mielőtt magamhoz térhettem volna, a kicsi ember rám tátotta a száját:

 Hékás, nagymamád, mit mondott neked?

Nem bírtam megszólalni a meglepetéstől. Bambán meredtek szemeim az emberkére és a gombócokra.

 Kérdeztem valamit – mondta és egy lépést tett felém.

 Azt mondta, ha még egy fiókot kifordítok, jön a szilvás gombóc manó és jól elfenekel – dadogtam majdnem pityeregve.

 Ugye, hogy tudod? Nem fogadtál szót nagymamádnak és én itt vagyok…

 Akkor most kikapok? – szakítottam félbe a szilvás gombóc manót.

 Megtehetném, de másképpen büntetlek meg – mondta.

 Hogyan? – kérdeztem kíváncsian.

 Nem árulom el. Majd meglátod, ha eljön az ideje.

Többet nem tudtam kérdezni a szilvás gombóc manótól, mert jött nagymamám. Őkelme meg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Egy idő után azt gondoltam, talán csak képzelődtem és nem is volt a konyhában a szilvás gombóc manó.

Délre elkészült az ebéd. Nagypapám is előkerült valahonnét. A pipáját komótosan beledugta a nadrágja zsebébe és helyet foglalt az asztalnál.

A levesnél nem is volt semmi baj. Szép, csöndben bekanalaztuk a jóízű tyúkhúslevest. Nagyszüleim nem szerették, ha az ember túl sokat locsog az asztalnál. Mindig azt tanították nekem: Magyar ember evés közben nem beszél.

A bajok akkor kezdődtek, amikor nagymamán a tányéromba rakott három jókora szilvás gombócot és jól megszórta porcukorral.

 Na, ha ezt megeszed, akkor füleid is háromfelé áll – mondta mosolyogva nagypapám.

 Még harminchármat is meg tudnék enni – vágtam vissza nagy hetykén.

 Majd meglátjuk – sandított rám és nekiálltunk a gombócevésnek.

Vagyis nekiálltam volna, ha a gombóc ki nem ugrott volna a tányéromból.

Először nem gondoltam semmi rosszra. Ilyen mindenkivel előfordulhat. Még egyszer próbálkoztam, hogy a villám hegyét belenyomjam a második gombócba. De ezzel is porul jártam, majd a harmadikkal is. Mindegyik gombóc kiugrott a tányérból és gurult, gurult a konyha kövezetén.

 Miért vagy ilyen ügyetlen? – kérdezte nagypapám félig mérgesen, félig gúnyosan. – Nézd így kell szilvás gombócot enni!

Egy ügyes mozdulattal belenyomta a villát és a késsel kettévágta.

Nagymamám újabb gombócokat rakott a tányéromba, de sajnos azokat sem sikerült megenni. Mind egymás után kiugrott és messze elgurult tőlem.

Nagyszüleim nevettek is meg mérgelődtek is, amiért képtelen voltam gombócot enni. Nem értették, mi történhetett velem? Bezzeg én, amikor másodszorra is kiugrottak a gombócok mindjárt tudtam, mindezt a szilvás gombóc manó teheti velem. Így büntetett meg, amiért nagymamámnak nem fogadtam szót.

Nagyon szégyelltem tetemet. Félve néztem nagypapámra, hogy csak meg ne tudja, milyen szófogadatlan kisfiú voltam. Pedig csak hátra kellett volna nézni, és láthatná a rendetlenséget, amit én követtem el. Alig vártam, hogy elkezdje az ebédutáni szunyókálását. Minden nap egy órácskát pihent a hűs, félhomályos szobában.

Amikor csak én és nagymamám maradtunk a konyhában töredékesen bevallottam:

 Nagymama, itt járt a szilvás gombóc manó.

 Ugye jól elfenekelt? – kérdezte.

 Azt nem, de megígérte, hogy megbüntet. Azt hiszem, az volt a büntetésem, hogy a tányéromból kiugráltak a gombócok. Mit tegyek, hogy megbocsásson? – kérdeztem majdnem sírva.

 Azt hiszem, tudom a megoldást – simogatta meg a fejem búbját nagymamám. – Ha most azonnal rendet raksz a fiókokban, amelyeket szétszórtál, beszélek azzal a szilvás gombóc manóval és minden rendben lesz, és többé a gombócok nem fognak kiugrálni a tányérodból.

Mint a villám felugrottam és nagy buzgón elkezdtem a rendrakást.

Nagymamám igen jó asszony volt, hogy előbb végezzek, segített és így egy – kettőre minden a helyére került.

 Ezzel elkészültünk – mondta. – Kimegyek a kamrába, ahol lakik a szilvás gombóc manó és elmondom neki, milyen jó kisfiú vagy. Megkérem, többé ne büntessen azzal, hogy nem tudsz gombócot enni!

Talán egy öt percet lehetett a kamrában. Azalatt türelmetlenül vártam, mit fog mondani nagymamám, amikor visszajön.

Egyszer csak nyílt az ajtó és bejött a konyhába nagymamám, s vidáman mondta:

 A szilvás gombóc manó megbocsátott, de azt mondta, ha még egyszer rossz leszel, akkor jobban meg fog büntetni. Ülj az asztalhoz, adok gombócot! Megnézzük, tényleg megbocsátott-e az a manó.

Kissé félve tottyantam le újból az asztalhoz a székre, és szinte remegő kézzel nyomtam a gombócba a villám hegyét, attól tartva hátha megint kiugrik és elgurul.

Szerencsére most nem történt ilyen. Ez volt a bizonyíték, hogy a szilvás gombóc manó valóban megbocsátott.

Annyit tudok, így visszaemlékezve sok – sok év után, soha életemben nem ettem olyan finom szilvás gombócot, mint akkor. Ne is próbálkozzatok versenyezni nagymamámmal, mert úgysem tudjátok legyőzni szilvás gombóc készítésében.

 


Apáti Kovács Béla 

Álmodozó kicsi csermely


Sűrű erdő mélyén kanyargott egy kicsi csermely elbújva az avarok között. Avatatlan szem észre sem vehette, annyira kicsi volt. Nyári szárazságban talán még víz sem csordogált benne. Ha esett, akkor megduzzadt, s a környék növényeit bőségesen ellátta nedvességgel. Gyakran madárkák is leszálltak a magas fák ágairól oltani a szomjukat, vagy az erdő kisebb nagyobb állatai mohón kortyoltak belőle.

Nem is tudom, mi lett volna, ha nincs a kicsi csermely. Talán még az erdő fái is kiszáradtak volna.

Egy szép májusvégi délután, amikor az erdő a melegben elcsendesedett, az állatok hűs, árnyas helyet kerestek maguknak, a kicsi csermely becsukta a szemét és álmodozott. Az öreg szarkától hallotta, valahol nagyon távol van egy óceán. Ott annyi víz van, amelyet valószínűleg el sem tud képzelni. Ezt az erdőt is egy szempillanat alatt elnyelné.

Milyen jó lenne egyszer eljutni az óceánhoz. Nézni a nagy vizet és elkiáltani magát jó hangosan: „Óceán, én is itt vagyok! Én vagyok a kezdet, s belőlem születtél meg.”

Becsukta égkékszín szemeit, majd elmosolyodott. Álmodott a messzeségről, a távoli világ zajáról. A körötte lévő fák, bokrok, virágok, mit sem tudtak mi jár a fejében a kicsi csermelynek.

Talán, ha tudnák, mire gondol, mindjárt lebeszélnék, hogy ne ábrándozzon. Maradjon meg nekik, s a vékonyka erecske az élet itt az erdőben.

 Bárcsak jönne az öreg szarka! – sóhajtott fel. – Jó lenne, ha megint mesélne nekem az óceánról. Úgy szeretek ilyen történeteket hallgatni.

Szíve mélyén érezte, el kell jutnia egy nap vágya helyszínére, és meglátni az óceánt.

De, hogyan hagyja itt az erdőt? Mi lesz a lakóival? Ha elhagyja őket, akkor itt minden meghal.

Büszke is volt magára, hogy milyen fontos. Nélküle az erdőben nem lenne élet. 

Vékonyka medrében lassan csordogált a víz, néha – néha megcsillant a fák sűrű levelei közt áttörő napsugarak fényében. Mintha csak hívogatta volna az erdő állatait, hogy oltsák szomjukat.

Ennek ellenére eljátszott a gondolattal, milyen jó lenne egyszer eljutni az óceánhoz. Még sohasem látta a tengert. A végtelen víz, a határtalan messzeség lenyűgözte.

A kicsi csermely szeretett álmodozni. Volt rá ideje itt az erdőben. Senki nem szólt rá. Nem bántották, ha néha gondolatai elkalandoztak.

A madarak féltették, nem akarták elveszíteni, ahol vizet vehetnek a csőrükbe. Messze kellene repülniük, ha nem lenne itt a kicsi csermely.

Vidáman csiviteltek, amikor páran összejöttek a partján a múlt ősszel lehullót elsárgult, száraz falevelek között.

 Milyen jó, hogy itt vagy kicsi csermely – hízelegtek neki a madarak. – Nem is tudjuk, mi lenne nélküled. Szomjan halnánk. Messze van a forrás, ahonnét vizet vehetnénk. Különben is ott a vaddisznók az urak. Nem engednének a forráshoz. Hosszú, hegyes agyaraikkal elkergetnének bennünket.

 Pedig elhagylak bennetek – mondta kissé beképzelt hangon a kicsi csermely.

 Jaj, azt ne tedd! – kapták fel ijedten a fejüket a madarak. – Mi lesz velünk, ha elmész?

 Elmegyek az óceánhoz. Vár a hatalmas víztömeg. Holnap kora reggel indulok.

A madarakat sírás fojtogatta. Fejüket kétségbeesve nedves szárnyaik alá dugták.

 Nem teheted ezt velünk.

 Sajnálom, már elhatároztam.

 És mikor jössz vissza? – kérdezték némileg reménykedve.

 Azt nem tudom. Lehet, hogy soha. Ezentúl én is az óceán része leszek. Gyertek velem ti is!

 Nem tehetjük, nekünk itt van a hazánk.

 Haza? – nevette el magát a kicsi csermely. – Haza ott van, ahol jól érezzük magunkat. Én vágyok eljutni az óceánhoz. Ott lesz az én leendő hazám, a nagy víz ölelésében. Istenem, már csak ott lehetnék!

 Mi itt érezzük jól magunkat, mert te is itt vagy. Elfelejtetted, hajnalonként neked szoktunk trillázni, amiért elláttál bennünket éltető vízzel. Milyen lesz életünk nélküled? Ne menj el, kérünk!

A kicsi csermely elgondolkodott a parányi medrébe esett faágnál csobogva gondolkodott fennhangon. Úgyhogy még a madarak is meghallották, ha füleltek.

 Ne menjek el? De hiszen ez volt mindig is a vágyam. Ilyen fontos lennék ezeknek a csöppnyi madaraknak? Jaj, Istenem nem tudom, mitévő legyek? Olyan szívesen elmennék az óceánhoz.

Halk csobogását meghallotta egy vízcsepp.

 Oltalmazóm, hajlékot adó kicsi csermely, majd én elmegyek az óceánhoz – mondta szinte suttogva. – Ismerem az utat, édesapám a zuhatag elmagyarázta, hogyan lehet eljutni oda. Először le kell csurogni a közeli falu patakjához, s ott menni, menni napokig, amíg elérjük a széles, hömpölygő folyót. Egy nagy csobbanással bele kell ugrani, és az elszállít bennünket az óceánba. Én elmegyek, s visszaérve sötét fellegek hátán minden alkalommal elmesélem néked és az erdő lakóinak kalandjaimat. Neked itt kell maradnod! Hiába is ábrándozol, hogy az óceán lesz az új otthonod, téged a Jóisten ideteremtett, s ez a te hazád. Hidd el kicsi csermely, nem bírnád ki ott sokáig! Szíved visszavágyna ebbe a gyönyörű erdőbe, ahol élnek barátaid. Hallgass rám és maradj itt!

 De olyan jó lenne meglátni az óceánt – makacskodott tovább a kicsi csermely.

 Majd vízcseppemben megőrzöm annak a képét, és lehullva a felhőből, megcsodálhatod az óceánt.

Erre a kicsi csermely nem tudott, mit felelni. Magába fordulva gondolkodott. Félve felnézett a partján reszkető madarakra. Agyában, mint távoli ábránd újból megjelent az óceán. A madárkák szomorú csipogása zökkentették vissza a valóságba.

 Maradok – jelentette ki mosolyogva. – Majd a vízcsepp mesél nekem az óceánról. Különben is az óceán is csak egy nagy víz, mint én itt a vékonyka medremben. Ha mi sok – sok kicsi csermelyek nem lennénk, akkor az óceán helyén élettelen sivatag lenne. Ha én most itt hagynám az erdőt, minden elszáradna, meghalna. Halljátok erdő lakói, én magam vagyok az óceán!

Az avarban gubbasztó madarak szinte egyszerre röppentek fel a közeli fákra, és ujjongva éltették a kicsi csermelyt.

Elmehetsz távol a hazádtól. Kereshetsz új otthont magadnak, de soha ne feledd, Jóisten azért teremtett ide, mert bizonyára terve volt veled. Feladatott adott, amit el kell végezned népedért és hazádért.


Apáti Kovács Béla

Út menti kicsi pipacs


A poros útmentén, az árokparton, egyik nyáron kinőtt egy kicsi, tűzvörös pipacs. Senki sem tudta, hogyan került oda?

Talán a magját a szél fújta az árokpartra vagy az is lehet, hogy egy kismadár ejtette ki a csőréből.

Ezt már sohasem lehet megtudni. Ott állt egymagában és szomorúan nézte az úton elhaladó autókat.

– De jó lenne, ha egyszer én is utazhatnék! – sóhajtott fel és vágyakozva nézett egy elsuhanó autó után. –  Vajon hová megy az autó? Utasainak nem kell egész éltükben egyhelyben lenni. Mehetnek, ahová csak akarnak. Ellenben neki itt kell lennie, amíg csak el nem múlik az élete. Szirmai már most porosak. Pedig nemrégen bontogatta ki őket. Ezek az autók olyan nagy port tudnak verni, hogy sokszor órákig fuldoklik, mire kap egy kis tisztalevegőt.

A fűszálak gúnyosan nevettek rajta.

– Mi van, kicsi pipacs nem bírod a port. Pedig ez még nem is az igazi. Mi lesz majd, ha a szél is megélénkül. Akkor lesz ám hadd el hadd – vihogtak a fűszálak. –  Hogyan bepiszkolódik a szép, piros ruhácskád, ha jön egy hatalmas zápor. Ott ahol állsz, akkora pocsolya szokott lenni, mint egy nagy tó. Meglásd minden autó akarva akaratlanul beletrappol, és majd úgy beterítenek, hogy csupa sár leszel.

Szegény kicsi pipacs reszketett, amikor az égen sötét fellegek gyülekeztek. Rendszerint minden eső alkalmával éppen előtte volt egy hatalmas pocsolya. A kátyúban még száraz időben is büdös, piszkos víz csillogott, amint a napsugarak végigszaladtak rajta.

– Mi lesz a szép, piros ruhácskámmal, ha a sáros víz ráfröccsen? – siránkozott a kicsi pipacs. –  A tavaszi friss szellő szőtte, és a májusi harmatos reggel varrt belőle ruhát. Ilyen gyönyörű ruhája egyik út menti növénynek sincs. A vén eperfa is irigykedve nézi. Mit meg nem adna, hogy neki is ilyen pompás dísze legyen.

Nem értette, miért kellett ideszületnie. Társai az aranysárga búzatáblákon ringanak, s hallgatják a pacsirta dalát.

Rossz itt a poros út mellett. Állandóan autók dübörögnek el mellette. Nincs egy perc nyugalma. Még éjjel sem csendesedik el a világ. Milyen félelmetes és iszonyatos a nagy autók vakító fényszórója. Ha véletlenül el is bóbiskol, de a következő pillanatban a hatalmas robaj, majd vakító fény veri fel álmából.

Nem hiszi el, hogy a többi itteni virág, nővény megszokta ezt.

Igaz úgy tesznek, mintha őket nem érdekelné, ami itt zajlik. Volt egy nagyképű fűszál, aki azt mondta, hogy máshol nem is érezné jól magát. Az út mellett jó igazán az élet.

Nem tudta ezt elhinni. Bizonyára csak füllentett, s titkon ő is máshová vágyik.

A kicsi pipacsnak csak vágya volt, elkerülni innen. Mindig valami szebb helyről álmodott.

Álmaiban gyakran visszatért egy hegyoldal, ahonnan messze el lehet látni, ahol csönd és nyugalom van.

Hányszor könyörgött a szélnek, hogy röpítse el oda! Mibe tellett volna neki. De a szél csak nevetett. Az helyett, hogy elvitte volna jól belefújt a ruhájába majdnem leszakítva róla. Egy kicsit játszott vele, körbenyargalta, majd gondolt egyet és tovaállt, mintha ott sem lett volna.

Kit kérhetne meg, hogy teljesítse álmát? Tanácstalanul nézett körül. A többi nővény, még ha akarnának, akkor sem tudnának segíteni.

Különben is mind nagyon undok. Azon drukkol, hogy egy autó minél hamarabb lefröcskölje, és sáros legyen a szép ruhája.

Ő nem idevaló virág. Jól tudta ezt. Rossz helyre született. Mit lehet tenni? Várni és várni, hátha valami jó dolog történik

Sajnos napok múltával a remény egyre fogyott.

A szépsége sem tart örökké. Egy nap majd a csodás, piros ruhája lehull, s az enyészeté lesz.

Ilyenkor úgy érezte üvöltenie kell. Nem lehet ezt tovább tűrni. –  De ki hallaná meg? Senki. Nagy a zaj, az út menti nővények, fák süketnek tetetik magukat. Pedig magukban kuncognak a kicsi pipacson.

Múltkor is hallotta, sugdolóztak róla. Igaz nem értette mit, de látszólag jól szórakoztak.

Nem értette, mi rajta a nevetséges? Ő is csak egy virág, mint annyi más nővény a természetben.

Ennek ellenére mégis fekete bárány volt közöttük. Valószínűleg a szép, piros ruháját nem bírták elviselni.

Ilyen az élet, ha valaki egy kicsit is más, mint a többi, akkor mindenfélét kitalálnak, hogy kiközösítsék.

Ó, bárcsak, ne itt kellene élnie!

Váratlanul egy fehér személyautó fékezett le, közel hozzá.

Vajon, mit akarhatnak? Miért állt meg az autó?

Egy szöszke kislány szállt ki belőle. Úgy hét – nyolc év körüli lehetett. Édesapja követte, és egyenesen a pipacs tartottak.

A kicsi pipacs szíve nagyot dobbant. Izgatottan várta, mi fog történni. A vén eperfa is kíváncsian hajtogatta feléjük az ágait. Minden út menti nővény és virág felkapta a fejét.

Ritkán állt meg itt autó. Aránylag közel van egy falu, mindenki oda iparkodott, nem vesztegette itt az időt.

A kislány boldogan felkiáltott:

– Édesapám, nézd csak, milyen szép pipacs. Úgy örülök, hogy megálltál, és leszakíthatom. Hazaviszem és lepréselem. A tanító néni megmutatta, hogy kell lepréselni a nővényeket. Ugye segítesz? Bekeretezzük és kiakasztom a szobám falára.

A kicsi pipacs megrettent, és majdnem sírva fakadt. A mellette álló vadcsalánban még lappangott némi jóindulat. Halkan a fülébe súgta:

– Örülj neki, te mamlasz! Legalább elkerülsz innen. Bárcsak én kerülhetnék be egy kislány szobájába.

– Félek a préseléstől. Azt sem tudom, mi az? – szipogta a pipacs.

– Nem kell tőle félned. Ki lehet bírni. Lehet, hogy nem kellemes, de legalább örök életed lesz. Mi várna itt rád? Előbb – utóbb jön egy nagy autó, belehajt a sárral teli kátyúba, és oda a szép, piros ruhád. Fel a fejjel, kicsi pipacs! Meglásd, minden jóra fordul! Úri életed lesz.

A szöszke kislány szüleivel egy hegyoldalon élt egy komfortos családi házban. A lányka szobája ablaka festői tájra nézett. Ilyen szép tájat még festeni sem lehet.

A préselés után, ami valóban kicsit kellemetlen volt, sokáig kellett feküdnie egy nehéz súly alatt, de amikor kikerült alóla, egy hófehér kartonlapra fektették, amit a kislány édesapja ügyesen bekeretezett, majd kiakasztott a szoba legszebb falára, sok más képpel együtt.

A szobában körbenézve, nem akart hinni a szemének. Az ablak nyitva volt, és kellemes, friss szellő kacagott be rajta. A látvány egészen lenyűgözte. Mindig is ilyenre vágyott.

Messze a világ zajától, gyönyörű panoráma tárult eléje. Ennél szebbet még elképzelni sem tudott.

Többé nem kell félnie, hogy az autók lefröcskölik a szép, piros ruháját. Itt úgy élhet, mint egy király.

Álmok beteljesülhetnek, ha hiszünk bennük. Soha nem szabad feladni, amíg csak egy parányi élet is van bennünk. Remélni kell az utolsó szívdobbanásig.

    

Apáti Kovács Béla

 

Csodahegedű

  

Egy kicsi faluban élt egy szegény ember, és annak volt egy gyönyörű lánya. A lány olyan szép volt, hogy aki meglátta, az mind megcsodálta. Büszke is volt rá az apja, és nagyon féltette. Mindenhová elkísérte, sehová nem engedte egyedül. Még a széltől, és naptól is óvta a kicsi báránykáját.

De bármennyire is vigyázott rá, egyszer a lány megbetegedett. Hiába vitte orvoshoz, az nem tudott segíteni rajta. Senki nem jött rá, mi a baja a lánynak, pedig egy tucat orvos megvizsgálta. A szegény ember kénytelen volt mindenüket eladogatni. Végül már semmijük sem maradt. Olyan szegények lettek, hogy még az útszéli koldus is gazdagabb volt náluk egy lyukas rézfillérrel.

A szegény ember már azon gondolkodott, hogy a kicsi házukat is eladja, és a kapott pénzen másik orvoshoz viszi a lányát, amikor a faluba egy ifjú érkezett. Senki nem tudta honnan jött, és hová megy.

Megérkezve, az első útja mindjárt a kocsmába vezetett, hogy megigyon egy kupa bort. Amint ott iszogatta a borát, egyszer csak hallja, hogy a kocsmabeliek a szegény ember lányáról beszélnek. Mindenki nagyon sajnálta, de segíteni egyik sem tudott rajta.

–  Mi baja a lánynak? – kérdezte az ifjú.

–  Ha azt tudnánk, akkor talán már meg is gyógyították volna.. Bizonyára valamilyen ismeretlen nyavalya kínozza szegénykét. Nem sok lehet már neki vissza – mondták a falusiak.

–  Szeretnék találkozni azzal a lánnyal – állt fel az ifjú – Kérlek, vezessetek el hozzá!

–  Ugyan minek? Talán te orvos vagy?

–  Nem vagyok orvos, de hátha tudok segíteni.

Addig – addig beszélt, kérte az embereket, míg megmutatták neki, melyik házba menjen.

Az ifjú illendően bekopogott, és kérdezte:

–  Itt lakik a szegény ember a lányával?

–  Hozott Isten, igen itt lakunk, de mi járatban vagy minálunk? Nem fogadunk senkit, ha csak nem tud segíteni lányomon.

–  Éppen ezért jöttem – válaszolta az ifjú – Szeretném megtekinteni a lányodat. Kérlek, engedj be hozzá!

A szegény ember beengedte az ifjút, aki azonnal a lány betegágyához sietett. A lány még betegen is gyönyörű volt. Az ifjú mindjárt beleszeretett, és legszívesebben állandóan a lány mellett maradt volna, hogy csodálja a szépségét.

–  Nos, fiatalember, láttad lányomat, most már én is kíváncsi lennék, hogyan tudnál segíteni? Van– e rá mód, hogy lányom meggyógyuljon?

–  Természetesen van – mondta az ifjú, aki még mindig a lány bűvölete alatt volt – a csodahegedűn kell eljátszani a kedvenc nótáját.

–  Honnan szerzem meg én azt a csodahegedűt? – kérdezte a szegény ember – Azt sem tudom, hol található.

–  Majd én megszerzem, igaz nem lesz könnyű. Aztán majd eljátszom rajta lánya kedvenc nótáját.

–  Megtennéd, fiam? – örvendezett a szegény ember.

–  Megszerzem kendeknek, de annak ára lesz – komolyodott el az ifjú.

–  Legyen akármi is az ára, minden pénzt megadok, hogy lányom meggyógyuljon. Mondd csak mennyi pénzt, akarsz? Mit kóstál az a csodahegedű? Ha kell a föld alól is előteremtem az árát.

–  Nem kell nekem pénz, hanem add hozzám a lányodat, ha meggyógyul.

Ezt meghallván a szegény ember nagyon megijedt, hiszen ha az ifjúhoz adja lányát, akkor csöbörből vödörbe esik.

–  Kérj bármit! – könyörgött a szegény ember – Csak a lányomat ne!

–  Pedig nekem csak ő kell. Ha nem adod hozzám, akkor egy tapodtat, sem megyek, hogy elhozzam a csodahegedűt.

Végül a szegény ember nem tehetett mást, ha azt akarta, hogy szépséges kislánya meggyógyuljon. Kénytelen volt beleegyezni az ifjú kérésébe.

–  Hamarosan visszajövök, és hozom a csodahegedűt – köszönt el az ifjú, és elindult – De el ne felejtse kend, amint meggyógyul a lánya, megtartjuk az esküvőt.

A szegény ember szerette volna, hogy lánya meggyógyuljon, de nem nagyon hitt az ifjúnak. Azt gondolta, hogy ő is olyan szélhámos, mint a többi, aki már próbálkozott.

Az ifjú elindult, hogy elhozza a csodahegedűt. Valójában csak hallomásból tudta, hogy a csodahegedű egy magas hegyen levő várban van a nagyszakállú varázslónál.

Három éjjel, és három nap ment, amire elérte a hegyet. A hegy olyan magas volt, hogy háromszor kellett felnéznie rá, hogy meglássa a tetejét. Ennél csak a meredeksége volt riasztóbb. Emberfia gyalogszerrel fel nem juthatott a hegy tetejére. De az ifjút sem faragták fából, mert mindjárt észrevette, hogy a közelben van egy malomkeréknyi fészek, és abban lakik egy nagy griff. Tarisznyájából elővett egy hamuba szült pogácsát, amit édesanyja sütött neki az útra és odaadta a madárnak. Mindenki tudja griffmadarak kedvenc csemegéje a hamuba sült pogácsa, és ezért mindenre képesek. Amint bekapta és megette a legény kérdését, szívesen teljesítette. Villámgyorsan felvitte az iszonyatosan magas hegy tetejére, és mondta az utasának:

–  Ha végeztél, csak kurjants egyet, és én, leviszlek.

Elbúcsúztak, és az ifjú elindult a várba, hogy találkozzon a nagyszakállú varázslóval. Alig, hogy a vár hatalmas kapujához ért, egy félelmetes oroszlán állta el az útját.

–  Egy tappodat se tovább! – mondta az oroszlán – a nagyszakállú varázsló megtiltotta, hogy lentről jött ember átlépje a várának a kapuját.

–  Pedig nekem feltétlen be kell mennem a nagyszakállú varázslóhoz, hogy elkérjem tőle a csodahegedűt. Kérlek, engedj az utamra!

Az oroszlán nem engedte be az ifjút, sőt fenyegetően kitátotta a száját. Bármennyire is félelmetes volt, az ifjú nem ijedt meg, előkapta a furkósbotját, és beleállította a szájába. Az hiába erőlködött, nem tudta kiköpni. Ezt kihasználva az ifjú besurrant a várba, és egyenesen ment a nagyszakállú varázslóhoz, aki nagyon meglepődött, amikor benyitott a szobájába.

–  Mi járatban vagy itt, emberfia? – kérdezte a nagyszakállú varázsló – Remélem, tudod, aki feljön a váramba, az nem mehet el innen élve.

Erre az ifjú hangosan nevetni kezdett.

–  Mit nevetsz, te fiú? – kérdezte a nagyszakállú varázsló.

–  Azt nevettem, hogy amikor jöttem fel a várba, láttam, amint a hangyák kezdték hordani a hegyet. Ha nem vigyázol, estig elhordják, és a várad egy egérlyukba esik.

–  Na, ezt én is megnézem – pattant fel a nagyszakállú varázsló, és csettintett egyet az ujjával. Azonnal egy repülő szék jelent meg az ablaka előtt. Gyorsan ráült, és kirepült a szobából.

Az ifjú csak erre várt, azonnal megkereste a csodahegedűt, majd kiállt a vár legmagasabb fokára és elkurjantotta magát. Nem sokáig kellett várnia, mert megjelent a griff, és levitte a hegyről, sőt elrepítette egészen a szegény ember házáig. Szerencsére időben érkeztek, mert a gyönyörű lány még élt, de már csak alig. Éppen akkor jött ki tőle a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet.

–  Későn jöttél fiam – sírta el magát a szegény ember – Lányom már haldoklik. Lelke távozni készül belőle.

–  Ne féljen apámuram, ez a csodahegedű életet lehel majd belé – gyorsan kezébe fogta a csodahegedűt, és a lány ágyánál olyan szépen játszott, hogy aki csak meghallotta, annak szemébe könny szökkent.

Sokáig semmi sem történt. A lány mozdulatlanul feküdt az ágyban. Már azt hitték, hogy ez sem fog segíteni, amikor hirtelen csoda történt.

A szép hegedűszó hallatára a lány kinyitotta tengerkék szemét, és kedves hangján megszólította az ifjút:

–  Játsszál még nekem! Olyan szépen szól a hegedűd, hogy a mennyországba képzelem magam.

A szegény ember olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. A lánya ágyához rohant, és megért hálálkodni az ifjúnak:

–  Köszönöm, hogy meggyógyítottad lányomat. Mit adjak érte cserébe?

–  Megmondtam, cserébe a lányod kezét kérem. Nem kell nekem más, csak ő – válaszolta az ifjú.

A szegény ember megint nagyon elszomorodott, mert félt, hogy elveszti lányát és az ifjú magával, viszi.

–  Ne szomorkodjon édesapám, nem meghalni visz ez a ifjú, hanem feleségül akar venni.

Ezen a lány apja is elgondolkozott. Talán igaza lehet lányának. Ez a világ rendje. Előbb utóbb feleségül veszik az ember lányát, ez ellen nem igen lehet tenni. Majd megkérdezte a lányát.

–  Akarsz– e ennek az ifjúnak a felesége lenni?

–  Hogyne akarnék, édesapám – ugrott fel a lány – Mindig is csak reá vártam.

Így a szegény ember kénytelen volt beleegyezni a kézfogóba, és hamarosan megtartották a lakodalmat. Az ifjú beköltözött a szegény ember házába. De nem maradtak mindig szegények, mert az ifjú olyan szépen tudott hegedülni, hogy mindenki őt hívta, ha hegedűszót akart hallani, és ezért rengeteg pénzt kapott, alig győzték elkölteni. Nem telt bele egy év megszületett kicsiny gyermekük, akit az ifjú megtanított hegedülni, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Apáti Kovács Béla

 

Tenyérben tartott világ


Ákos kíváncsian nézte a faluba érkezett idegen öregembert. Ócska, földig érő kabát volt rajta, a fejét zsíros kalap fedte, és a hosszú, fehér szakállát fújta a szél.

Senki nem tudta ki ő és honnan jött. Még sohasem látták errefelé. Amikor végigment az utcán a falusiak megbámulták Ákossal együtt. De ez nem nagyon zavarta az öreget. Talán már hozzászokott, hogy az emberek elcsodálkoznak látványán.

– Gyere be, kisfiam! – mondta Ákos nagymamája a kapuban álldogáló kisfiúnak. –  Még megfog a bácsi és a zsákjába tesz.

– Nagymama, – szólt vissza Ákos – de hiszen nincs is zsákja.

– Milyen okos kisfiú. Igaza van, nincs nekem zsákom, de ha lenne is, miért raknám bele a gyerekeket. Nem vagyok én rossz ember – toppant a nagymama és Ákos elé az öreg.

Nem értették, ez hogyan volt lehetséges, amikor az idegen előbb még messze járt. Bizonyára valami varázslat volt a dologban. Főleg ez a nagymamát izgatta. Nem nagyon bízott benne. Legszívesebben elküldte volna, de unokája érdeklődve nézte a férfit.

– Hová megy a bácsi? – kérdezte Ákos.

Az öregember elmosolyodott, és leült a kerítés kövére. Egy darabig némán nézett maga elé, majd kibökte:

– Hozzád jöttem.

– Hozzám? – csodálkozott el a kisfiú. –  Miért jött hozzám a bácsi?

Ezt már a nagymamája sem hagyta szó nélkül.

– Jóember, köszönjük a látogatást, menjen Isten hírével! Ne bolondítsa el szegény gyerek eszét! Isten áldja!

De az öregember nem mozdult, csak sejtelmesen mosolygott, ami még jobban felkeltette Ákos érdeklődését.

– Miért jött a bácsi hozzám?

– Szeretnék neked mutatni valamit.

– Mit? – kíváncsiskodott türelmetlenül a kisfiú.

– Gyere ide, és kukkants bele a tenyerembe!

– Mi van a bácsi tenyerében?

– Mindjárt meglátod, csak jól nyisd ki a szemed!

Áron egészen közel ment az öregemberhez, aki a kisfiú elé dugta az addig ökölben tartott tenyerét. Szép lassan kinyitotta, és ha hiszitek, ha nem egy csodálatos világ lapult ott. Olyan szép volt, hogy hasonlót még csak elképzelni sem lehetett.

– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte a meglepődött kisfiútól. –  Ugye ilyet még nem láttál?

– Nem – válaszolta úgy, hogy még a lélegzete is elakadt. Szemei kikerekedtek és ámulva nézte megkövülten.

– Szeretnél elmenni ebbe a mesés világba?

Még mielőtt válaszolt volna, hívta nagymamáját:

– Nagymama, elmehetek?

De a nagymama nem volt sehol. Eltűnt a kertből, mintha ott sem lett volna. Szegény Ákos nem tudta, mit tegyen? Ment is volna, de azt is jól tudta idegenekkel nem szabad elmenni szülei vagy a nagyi megkérdezése nélkül. Édesapja, édesanyja dolgozott, ezért nagymamájával volt otthon. Hiába szólongatta az öregasszonyt egyszerűen, megmagyarázhatatlan módon eltűnt a kertből.

Érezte gyorsan kell cselekednie, mert a bácsi nem vár sokáig. A tenyerében tartott világ csodás volt és csábító. Vágyat érzett, hogy most az egyszer engedély nélkül elmenjen egy idegennel.

Igazából nem mentek ki a kertből, csak valami varázslatos módon az öregember tenyerébe termett. A fura, idegen bácsi nem is ment vele, ott maradt a nagymamája virágos kertjében.

Amikor megérkezett ez az új világ olyan szépnek és békésnek tűnt. Egy nagy rét közepén találta magát. Eleinte úgy látszott, hogy egyedül van, de alig tellett el néhány pillanat egy nyulacska szaladt hozzá és üdvözölte vidáman:

– Szerbusz, kisfiú! Jössz velem, játszani?

– Miért ne? – egyezett bele Ákos. – Mit játszunk?

– Bújócskázzunk – javasolta.

– De itt a réten, hová lehet elbújni? Játszunk valami mást!

– Ha úgy gondolod. Mit javasolsz?

Közben a rét tele lett más állatokkal is. Valahonnan előjött a róka, a borz, az őzgida, az égen madarak repdestek zajongva, mintha csak egymást akarták volna túlkiabálni, de még a kicsi, szürke egérke is a kisfiúhoz szaladt. Mind, mind szeretett volna játszani, és Ákost lesték, hogy, mit fog mondani?

– Építsünk homokvárat!

– Hogyan? – csodálkoztak el az állatok. –  Itt nincs homok, csak bársonyos fű. Homok a folyóparton van.

– Akkor menjünk oda! Messze van?

– Nincsen. Ha sietünk, öt perc alatt odaérünk.

A társaság felkerekedett és elindult a folyópartra, hogy homokvárat építsenek.

Amint mentek váratlanul a medve is csatlakozott hozzájuk.

– Veletek mehetek?

– Gyere! – mondták neki és mentek tovább.

Már majdnem a folyónál voltak, amikor valaki hangosan kiabált utánuk:

– Én is megyek! Én is megyek! – a kiabáló a vörös szőrű kis róka volt, aki nem szerette volna elmulasztani az érdekesnek ígérkező játékot.

Mire a folyóparthoz értek jó nagy társaság gyűlt össze. Mindenki Ákossal akart játszani, és kíváncsi volt milyen várat tud építeni a kisfiú homokból.

– Abba a várba, mi is bemehetünk? – kérdezte meg váratlanul az őzgida. Én leszek majd benne a király.

– Miért éppen te lennél a király? – horkant fel a vörös szőrű kicsi róka. –  Én szeretnék király lenni! Különben is, nekem szebb a bundám, mint neked.

– De ki a legerősebb? – brummogott a medve. –  Nem én vagyok a legerősebb állat köztetek? Engem illet meg ez a méltóság.

Amire a folyóparthoz értek mindegyik állat király akart lenni, és a másikat túlharsogva mondta érveit.

– Csönd legyen! – emelte fel a hangját a kisfiú. – Még a homokvár fel sem épült, és ti már azon vitatkoztok, ki legyen a király?

Az állatok igazat adtak Ákosnak és elhallgattak. Némán mentek egészen a folyópartig, ahol puha, selymes homok várta őket.

Lázas tempóval nekiláttak a vár építésének. Mindenki serényen dolgozott. Senki nem húzta ki magát a munka alól. Igyekezetüknek hamarosan meg is lett az eredménye. Olyan szép homokvárat építettek, hogy még a király is megirigyelhette volna, ha ellátogat hozzájuk.

Nem győztek gyönyörködni munkájukban. A vár olyan volt, mint egy igazi, csak homokból. Tornyaiba még madártollból színes díszeket is illesztettek, amit a folyóparti szellő úgy lengetett, mintha zászló lenne.

Mindenki nagyon elégedett volt. A kis, szürke egérke boldogan tapsikolt, amikor körbefutotta az építményt.

– Nekünk van a legszebb várunk! Nekünk van a legszebb várunk! – kiáltozta a cincogó hangocskáján. –  De ki legyen a vár királya? Én beférek a kapuján, kérlek, koronázzatok meg engem!

Az állatok egytől egyig nevetni kezdett.

– Éppen téged, aki közülünk a legkisebb? – mondták hahotázva.

A jelenlevők újból vitatkozni kezdtek. Mindegyikőjük király akart lenni. Csak a bölcs bagoly az egyik közeli fa ágán ingatta a fejét, és mondta:

– Nem gondoljátok, hogy a kisfiút kellene királynak választani? Neki köszönhetjük, hogy ez a csodálatos homokvár felépült. Ha ő nincs, akkor mi ezt magunktól nem találjuk ki, és unatkozva ténferegnénk valahol várva a jó szerencsére. Javaslom, válasszuk királlyá!

Az állatokat ez kicsit meglepte, de kis gondolkodás után igazat adtak a bagolynak és egyhangúan megválasztották a kisfiút királynak. Még egy koronának valót is találtak neki. A békák különböző vízinövényekből elkészítették számára a koronát, és a szarvas a sas segítségével fejére illesztette ezt a királyi jelképet.

Csodálatosan telt a nap. Ilyen jól még sohasem játszottak. Mindenki sokat bevetett és vidám volt.

Ákos is igen örült, hogy eljött ebbe az öregember tenyerében tartott világba. Nagyon hálás volt neki, és elhatározta, amikor majd visszamegy, nagyanyja kertjébe megköszöni, amiért lehetővé tette ezt a csodálatos napot számára.

A játszás hevében egy dologról azonban megfeledkeztek. Mégpedig, hogy ez a szép, napsütéses időjárás hirtelen megváltozhat.

Egyikőjük sem vette észre, hogy az égen sötét felhők kezdtek el gyülekezni, és egyszer csak olyan nagy vihar kerekedett, amilyet ember még nem látott. Leszakadt az ég, nagy cseppekben hullott az eső.

Az állatok Ákossal együtt bemenekültek egy közelben álló elhagyott házba és onnan nézték, mit művel a vihar a homokvárukkal.

A vár falai és tornyai nem sokáig bírtak ellenállni az esőnek. Egy – kettőre leomlottak és szétfolytak a folyóparton, mintha ott sem lettek volna.

Sírtak az állatok, a kisfiú is könnyes szemmel nézte, mit művelt az égből lezúduló víz a homokvárukkal.

A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is vonult, de várat már nem lehetett újjáépíteni. Minden csupa nedves és sáros volt. Kénytelenek voltak elindulni haza. Azonban abban megegyeztek, hogy holnap újból eljönnek a folyópartra és megint építenek egy várat, de azt kőből készítik, hogy a vihar ne tudja lerombolni és sokáig álljon mindenki örömére.

Amint elbúcsúztak egymástól a kisfiú, ahogyan jött megint nagyanyja kertjében találta magát, és azt látta csak, hogy az öregember lassan becsukta a markát.

– Ugye nem bántad meg, hogy kirándulást tettél a tenyeremben tartott világba? – mondta és megcirógatta Ákos kobakját.

– Nem, bácsi. Mindent nagyon köszönök.


Apáti Kovács Béla


Bolha

 

Egyszer a bolha elhatározta, hogy részt vesz egy ugróversenyen. Körbejárta az erdőt, nézelődött a közeli mezőn is, de sehol nem rendeztek ilyen sporteseményt. Így kénytelen volt a városba menni. Szerencséjére itt éppen távol és magasugró versenyt tartottak.

Az ország minden részéből jöttek a sportolók. Olyan sokan voltak, hogy alig fértek el a helyi sportpályán. Mindenki arról ábrándozott, hogy a mai nap ő lesz a magasugrás vagy a távolugrás bajnoka. A rendezőbizottság értékes díjakat szánt kiosztani az első három helyezettek között.

A bolha csak nevetett. Szerinte ő mindenkit lepipál a távolugrásban, de talán még a magasugrásban is. Már jó előre örült a sikerének.

A benevezett sportolók szorgalmasan edzettek, bemelegítették izmaikat. Bolhát ez különösképpen nem érdekelte. Minek fárasztani magát, amikor senki sem tud nagyobbat ugrani nálánál. Csak mosolygott a sok hajlongó, guggoló, és egyéb gyakorlatokat végző népségen.

Végre felharsant a verseny kezdetét jelző kűrt. A bolha a versenyzőkkel együtt felsorakozott. Számára nevetséges volt némelyik ember igyekezete. Egy valamire való bolha még helyből is nagyobbat tud ugrani, mint nekifutásból.

Gondolt egyet, és felmászott a legesélyesebb sportoló nyakába. Azt remélte, hogy onnan jobban látja, ki mekkorát tud ugrani. A kiválasztottja egy jó, magas fiú volt. A nyakából belátta az egész sportpályát. Élvezte ezt a rendkívüli helyzetet. Mintha csak páholyból nézte volna a versenyt.

A fiatal atléták egymás után következtek az ugrásban. Ki átugrotta a lécet, ki leverte. A bolhának egyik sem tűnt ellenfélnek. Játszva legyőzi őket – gondolta vidáman.

Hiába volt királyi helye a nyakában, előbb – utóbb fészkelődni kezdett. Éppen akkor, amikor gazdája készült ugrani. Amint a bolha mocorgott a nyaktájékán, ez annyira zavarta az ugrani készülőt, hogy az a kezével akkorát sózott a bolhára, hogy az menten szörnyethalt.

Mi ebből a tanulság?

Ne bízzuk el magunkat, még ha esélyesebbek is vagyunk az ellenfeleinknél! És főleg ne ugráljunk mások nyakában! Maradjunk nyugton, várjuk addig, amíg ránk kerül a sor!   


 Apáti Kovács Béla


Királyfi, aki megkegyelmezett a hétfejű sárkánynak

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr a sötét erdőben egy hatalmas barlang mélyén élt a félelmetes hétfejű sárkány. Éjjel– nappal ijesztgette a környék lakóit. Minden holdtöltekor egy hajadont kellett neki vinni ajándékba. Ha ezt nem kapta volna meg, akkor bizony kénköves tűzzel elpusztította volna a közelben lévő falvakat és városokat.

Az emberek tehetetlenek voltak. Senki nem mert szembeszállni a sárkánnyal. Lassan elfogyta a hajadonok, és már csak a király leánykája volt vissza.

A király nagyon megijedt. Nem akart megválni a lányától, és főleg nem úgy hogy az a sárkányé legyen.

Vészesen közeledett a holdtölte. Már csak napok voltak vissza. A király egész nap búslakodott, de még éjjel is. Le nem hunyta a szemét. Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudná megmenteni kislányát a hétfejű sárkánytól. Semmi okos nem jutott az eszébe. Katonáinak hiába mondta, hogy küzdjenek meg vele, azok még ezer aranytallér ellenében sem voltak erre hajlandóak. Inkább elbujdostak vagy egyszerűen úgy tettek, mintha nem hallották volna meg azt, amit királyuk mondott.

Már csak három nap volt vissza holdtöltéig, úgy látszott nincs, mit tenni. Mindenki a királykisasszonyt siratta és búcsúzkodni kezdtek tőle.

Aztán az indulás előtti nap, ki tudja honnan egy lovas tűnt fel az úton. Egyenesen a vár kapujáig lovagolt, és bebocsátást kért.

─ A szomszéd ország Bergengócia királyának a fia vagyok –   mondta. –  Azért jöttem, hogy megkérjem a királykisasszony kezét. Feleségül szeretném venni.

A király örült is meg nem is. A feleségkérőbe érkezett királyfi jóképű volt és ismeretes volt, hogy országuk nagyon gazdag. Jó sora lehetne ott a királykisasszonynak. Tejben, vajban fürösztenék, száz szolga lesné minden kívánságát. De sajnos nem lehet a királyfi felesége, mert holnap eljön érte a hétfejű sárkány és oda kell neki adni, ha jót akarnak.

– Nem adhatom feleségül hozzád leánykámat – sajnálkozott a király. –  Holnap holdtöltekor elviszi a hétfejű sárkány. Keress, fiam feleséget magadnak máshol.

A királyfit nem akármilyen fából faragták. Amit elhatározott, arról nem mondott le könnyen.

– Hol van az a sárkány, ha kell, életre-halálra megküzdök vele?

– Reménytelen. Még senkinek sem sikerült legyőzni. Aki ezt megpróbálja az halálok halálával hal meg. A sárkány mind a hét torkából egyszerre csap elő a kénköves tűz, és nincs menekvés előle. Azt javaslom, menekülj, amíg nem késő. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy meg akarod menteni kislányomat.

– Leendő királyi apósom – ugrott fel a királyfi – nem félek én még száz sárkánytól sem. Mutassa meg, merre kell mennem a fenevadhoz! Hadd indulhassak el, hogy minél előbb végezzek vele!

A király még néhányszor próbálkozott lebeszélni, de sikertelenül. Végül beadta a derekát és megmutatta az utat.

A várban mindenki riadtan nézte a királyfit és senki sem remélte, hogy még valaha is viszontlátják. A hétfejű sárkány kénköves tűzzel fogja elemészteni és a halálba juttatni. Még a királykisasszony is megsiratta a bátor legényt, pedig alig ismerte. Búcsúzóul utána dobta a kendőjét.

– Kísérjen szerencsével ez a kendő! – mondta a királykisasszony.

A királyfi felvette a kendőt és a szíve fölé csúsztatta, de már annyi ideje nem volt, hogy megköszönje, mert lova elszáguldott vele a hétfejű sárkány barlangja felé.

Egész nap vágtatott megállás nélkül. Még csak egy pillanatra sem állt meg pihenni. Este volt már, amikor megérkezett. A sárkány kint ült a barlang előtt és pipázott. Nagyon meglepődött meglátván a királyfit. Ne tudta mire vélni a dolgot. Ember régóta nem merte az orrát idedugni.

– Mi járatban vagy itt? – kérdezte a hétfejű sárkány.

A királyfi is meglepődött. Nem gondolta, hogy ilyen fogadtatásban lesz része. Mindenhol azt beszélték, hogy a hétfejű sárkány nagyon félelmetes és mindjárt elpusztítja azt, aki közelébe megy. Most ennek még csak a legapróbb jelenét sem tapasztalta, sőt barátságosan hellyel kínálta.

– Ülj le ide mellém! – mondta – Látom elfáradtál a hosszú út alatt.

– Azért jöttem, hogy elpusztítsalak – kezdte a királyfi. –  Az a hír, hogy holnap holdtöltekor el akarod rabolni a királykisasszonyt. Vedd tudomásul, nem engedem! Ha tetszik, ha nem az én feleségem lesz.

A hétfejű sárkány nagyot szippantott mind a pipájából, és a királyfira nézett.

– Neked is tetszik a király leánykája? – kérdezte.

– Nagyon – válaszolta a királyfi ábrándozva. –  Ilyen szép teremtést még nem láttam a földkerekségen. Pedig már számtalan országot bejártam.

– Igazad van, nagyon szép lány. Nekem is tetszik. Nem is tudom, mit tegyünk? Már sok embert elpusztítottam kénköves tüzemmel. Csak egy fújásba kerülnél és te is hamuvá válnál. Nézd, barátom, unom már az öldöklést! Ezért is határoztam úgy, hogy holnap holdtöltekor elrabolom a királykisasszonyt és feleségül veszem. Miután ez megtörtént, többé nem fogom zaklatni az embereket. Elvonulok messze a hatalmas hegyek közt lévő váramba és ott fogunk boldogan élni, míg meg nem halunk. Miért kellett idejönnöd? Elrontottál mindent.

A királyfi igen nagy zavarban volt. Elment a kedve, hogy birokra keljen a hétfejű sárkánnyal. Tán még egy kicsit meg is sajnálta. Mégis nem mehet vissza a királyhoz dolga végezetül. Igaz nem tudta, mit tegyen?

A hétfejű sárkány olyan barátságos volt, hogy sok ember megirigyelhette volna. A királyfit még egy kupa borral is megkínálta.

Egész este együtt iddogáltak és azon törték fejüket, hogyan oldják meg ezt a nehéz helyzetet.

Lehetett már úgy éjfél, amikor a királyfi a homlokára csapott, és mondta:

– Idefigyelj, sárkány barátom! Kifundáltam valamit. Van nekem egy lánytestvérem. Maholnap úgyis eladósorba kerül, és akárki nem lehet a férjeura. Amint látom, te megjavultál és többé nem törsz szegény emberek életére. Jó férj válik előled. Szívesen hozzád adom húgomat, ha te lemondasz a királykisasszony kezéről.

A hétfejű sárkány kicsit elgondolkodott a hallottakon, és megvakarva mind a hét fejét.

– Tényleg szép húgod van? – kérdezte.

– Majdnem olyan szép, mint a királykisasszony – jött gyorsan a válasz. –  Talán még egy kicsivel szebb is. De ugye megérted az ember nem veheti el feleségül a saját húgát.

Ebben a sárkány is egyet értett, és a királyfi markába csapott.

– Legyen úgy, barátom, ahogy óhajtod. Lemondok a királykisasszony kezéről, és feleségül veszem a húgodat. Te meg tégy kedved szerint!

Megegyezett a királyfi és a hétfejű sárkány. Másnap kora reggel elindultak vissza a várba. Hogy gyorsabban haladjanak a királyfi felült a sárkány hátára. A vár tornyában strázsáló őr csak annyit látott, hogy a távolban egy hatalmas portömeg közeledik szélsebesen.

Mindjárt nagy lett a riadalom. Mindenki azt gondolta, jön a hétfejű sárkány a királykisasszonyért. Sajnálkoztak a várbeliek, hogy odaveszett a királyfi, nem sikerült neki legyőzni az ellenfelét.

Legjobban a királykisasszony szomorkodott. Hiába adta a legénynek a kendőjét azt remélve, hogy az majd megóvja és megmenti minden bajtól. Annyira sírt, hogy könnycseppjétől egy nagy tó lett a vár közelében.

Amikor a sárkány az utasával a tóhoz ért belenézett, és el sem tudjátok képzelni, mi történt? A hétfejű sárkányból egyszeriben egy szépséges dalia lett, éppen olyan, mint a királyfi. Tán még az anyja sem tudta volna eldönteni, melyik az igazi.

A király is hosszasan nézte a két ifjút és hirtelen nagy gondba esett. Most kihez adja feleségül egyetlen leánykáját. Ki az igazi, és ki az utánzat.

– Nem tudom eldönteni, kinek ígértem oda a lányom kezét – mondta végül tanácstalanul. –  Van– e váramban olyan, aki tudja erre a választ?

Ekkor a királykisasszony előrohant szobájából és mondta:

– Édesapám, annak, aki szíve fölött van a kendőm.

Az igazi királyfi benyúlt az ingje alá és mosolyogva előhúzta a királykisasszony sajátkézzel hímzett kendőjét. Ez volt a bizonyíték, hogy ki az igazi kérő.

Mint, ahogy már tudjátok a hétfejű sárkányból lett ifjú sem maradt feleség nélkül. Elvette a királyfi húgát. Olyan nagy kettős lagzit csaptak, hogy ettől volt hangos a heted hét határ. Mindenki annyit ehetett – ihatott, amennyit csak bírt, de akkor még meg sem említettem rongyosra táncolhatta csizmáját.

Ha a csizmám talpa le nem kopott volna, akkor talán mesém is tovább tartana. De lekopott és azonmód íziben csizmadiához kellett vinnem, megtalpaltatni. Mire visszaértem a lakodalom is véget ért. A vendégek haza ballagtak, az ifjú házasok meg felpattantak egy felhőre és meg sem álltak az Óperenciás– tenger túlsó partjáig, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Apáti Kovács Béla


 

Palkó, és az aranyszőrű lovacska

 

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen élt egy szegény ember. Volt neki egy fia Palkó.

Apja azt szerette volna, ha a fiából legalább egy jómódú gazda lenne, hogy szegénynek ne kelljen nélkülöznie, mint neki. Ezért elküldte a sógorához a közeli faluba, hogy segítségével valamit tanuljon.

A sógornak volt, mit a tejbe aprítani, csak az volt a baj, hogy őkelme nagyon kaparcsik volt. Még magától is sajnálta az ennivalót.

Ehhez az emberhez küldte az apja Palkót.

A nagybácsi mindjárt a házirenddel kezdte.

– No, öcsém, ha nálam akarsz maradni, akkor be kell tartanod a házirendet. Tudd meg, házamban mindenki akkor kell, amikor a kakas hajnalban hármat kukorékol. Egy perccel sem húzhatod tovább a lóbőrt. Ezt követően azonnal az istállóba mész megetetni a lovaimat, teheneimet, adsz enni a disznóknak meg a baromfiknak. Amikor ezzel végeztél összesepred a házkörnyékét és az utcát. Siessél, mert még hűsével el kell indulnod a mezőre dolgozni, ahol estig tüsténkedsz. Délben csak annyi időre pihenhetsz meg, amíg befalod a három szem héjában főtt kolompért, amit nénikéd csomagolt ebédre. Vizet meg találsz a közeli folyóban, ha megszomjaztál. De figyelmeztetlek, ne merj állandóan lafatyolni, mert még béka nő a hasadba.

Palkó tudomásul vette, amit bácsikája mondott, s megígérte betartja azokat, de azért kíváncsi volt, mikor fog reggelizni és vacsorázni.

Amikor ezt a férfi meghallotta hangosan felnevetett:

– Reggelizni? Hogy képzeled? Ha reggel eszik az ember, akkor eltunyul. Teli hassal nem jó dolgozni. Öcsém, vacsorát nem jó enni. Bolond ember, aki vacsorázik. Egyszer vacsorára ettem egy jókora szelet kenyeret csípős kolbásszal, éjjel olyan félelmeteseket álmodtam, hogy majd kiugrottam az ágyból. Jobban szeretlek annál, hogy ilyennek tegyelek ki. Ajánlatos, ha elhagyod a vacsorát.

Palkó nem tehetett mást, kénytelen volt elfogadni bácsikája érveit. Különben is hozzá volt ő szokva a koplaláshoz. Odahaza is napokig nem ettek.

Mindjárt az első nap üres gyomorral ment a vackába, ami a padlásfeljáró alatt egy összetákolt faládába. Nénikéje néhány ócska ruhadarabot vetett oda, hogy legyen, mivel takaróznia.

Alig, hajtotta álomra a fejét a kakas már kukorékolt is hármat.

Palkó, mint a villám kiugrott a vackából, s rohant végezni a munkát. Bácsikájának annyi állata volt, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Ennek ellenére mindennel időben elvégzett. Még egy szusszanásra sem állt meg, rohant a mezőre. Amikor meghallotta, hogy a falu templomtornyában lévő harang elütötte a delet, elfogyasztotta a szegényes ebédjét. Ivott egy jó nagyot a folyó vízéből, majd napestig szorgalmasan dolgozott.

Még a munka vége előtt bácsikája kiballagott a mezőre. Nem akart hinni a szemének. Palkó minden rábízott munkával végzett, de nem is akárhogy. Aki csak látta, az mind megdicsérte, és irigykedett a bácsikára, hogy ilyen ügyes napszámosa van.

Másnap még több munkát adott a fiúnak.

– Nem szeretném, hogy elund magadat a mezőn, menjél az erdőbe télire fát gyűjteni – mondta a nagybácsi. –  Rakd halomba, és majd holnap hazahozzuk.

Ez már tényleg sok volt Palkónak. Akárhogy is iparkodott, nem tudta elvégezni a kiszabott munkát.

– Öcsém, pedig addig nem jöhetsz haza, amíg el nem végzel – dorgálta meg szigorúan a nagybácsi.

Elszontyolodott Palkó, mert jól tudta bármennyire is iparkodik, nem bír elvégezni a favágással. Jó, ha reggelre leteheti kezéből a baltát.

Nem akart vitába szállni bácsikájával, még a végén megharagszik és elkergeti a háztól. Mit fog akkor mondani apjának, hogy nem állta meg a helyét.

Amint nagy léptekkel sietett az erdő felé, egyszer csak látja, hogy egy lovacska vergődik egy szúrós bokrok között. Akárhogy is próbálkozott nem tudott kikecmeregni belőle.

Palkó megsajnálta és mindjárt kapta a baltát, és kivágta a sűrű, szúrós bokrot a lovacska körül.

– Köszönöm, legény, hogy megmentetted az életemet! – mondta a lovacska. –  Bármit kérhetsz érte cserébe tőlem. Látom, nagyon lógatod az orrodat. Mondd el bátran, miért vagy ilyen szomorú!

Palkó részletesen elmondta bánatát. Mire a lovacska vidáman nyerített egyet és vigasztalón mondta:

– Ez miatt ne fájjon a fejed! Segítek ebben a munkában. Gyere, menjünk szaporán! Pattanj fel a hátamra, egy, kettőre összevágjuk azt a fát, sőt még haza is visszük.

A szegény ember fia nem akarta elhinni, amit a lovacska mondott, de ennek ellenére felült a hátára. Ott vette csak észre igazán, hogy a szőre színaranyból van.

Nem volt sok ideje ezen gondolkodni. Ahogy megérkeztek és Palkó leugrott a hátáról, a lovacska fújt egyet és a fa máris össze volt vágva, előttük tornyosult egy nagy halomban. Amikor meg másodszor is ráfújt a fa a nagybácsi udvarában volt.

– Ezzel meg is lennénk – nyerített egyet a lovacska. –  Ülj vissza a hátamra, hazarepítelek. Bizonyára ma nagyon elfáradtál a sok munkától.

Való igaz a lovacska igazat beszélt. Palkó olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Bizonyára nehezére esett volna étlen, fáradtan hazavánszorogni a hosszú munka után

Volt nagy csodálkozás, amikor meglátták a rengeteg fát az udvaron. De még ennél is jobban elcsodálkoztak, amikor Palkó is belovagolt.

A nagybácsi mindjárt nekiugrott a fiúnak:

– Honnan van az aranyszőrű lovacska? Bizonyára az ördöggel cimboráltál, és az adta neked. Azonnal szállj le a hátáról! Vedd tudomásul ez mostantól az enyém!

Palkó hiába tiltakozott, hogy a lovacska az övé. Egy sűrű bokorban találta. Ha nem szabadítja ki, akkor szegény állat ott pusztul.

A nagybácsi mérgesen ráripakodott:

– Ne ellenkezz velem, te gyerek! Mindjárt szíjat hasítok a hátadból, ha nem adod át azonnal az aranyszőrű lovacskát.

– Fogadj szót a bácsikádnak! – biztatta a lovacska Palkót. –  Meglásd végén minden rendben lesz!

Leszállt az aranyszőrű lovacskáról, a nagybácsi elégedetten bevezette az állatot az istállóba.

A házban mindenki nyugovóra tért. A kaparcsik nagybácsi egész éjjel azon törte a fejét, hogy reggel, milyen munkát adjon Palkónak. Végül kisütötte, jól megdolgoztatja a fiút. Igazából még nem is pirkadt, de már kiugrasztotta Palkót.

– No, öcsém ma rengeteg munka vár rád. Tegnap, ahol a fát gyűjtötted, menj oda, először is vágd ki az egész erdőt, szántsd fel annak a helyét, majd vessél bele búzát. Azt akarom, hogy napnyugtára érjen be a búza, arasd le, őröld liszté, és süssél belőle egy szép kerek cipót! Ne feledd, ha nem végzed el, akkor úgy megbüntetlek, hogy magam is megbánom.

Amikor Palkó ezt meghallotta, majdnem elsírta magát. Az aranyszőrű lovacska sem segíthet neki, hiszen a nagybácsi bezárta az istállóba.

Lógó orral elindult az erdőbe, hogy megpróbálja a lehetetlent. Természetesen most sem kapott reggelit. A gyomra úgy korgott, hogy a szomszédos faluban is hallható volt. Az ottaniak azt hitték vihar közeledik és az ég dörög. Aki csak tehette bemenekült a házába. Pedig, ha tudták volna, hogy csak a Palkó gyomra korog, akkor talán még nevettek is volna rajta.

Az erdő olyan nagy volt, hogy három napig sem lehetett körbe járni. Még csak a reményét sem látta, hogy elvégez a kiadott munkával. Talán jobban tenné, ha eldobná a fejszét és világgá menne. Soha többé nem térne vissza erre a vidékre.

Ahogy ott búslakodott egyszer csak váratlanul a háta mögött lónyerítést hallott. Ismerős volt a hang, ezért mindjárt hátra is fordult.

Bizonyára nem tudjátok elképzelni, ki állt mögötte. Nem volt más, mint az aranyszőrű lovacska.

– Te meg, hogyan kerültél ide? – kérdezte meglepetten. –  Hisz úgy tudom a nagybácsi jó erős kötéllel kikötött az istállóba, hogy el ne tudj menni.

Amikor ezt a lovacska meghallotta, elnevette magát:

– Akár száz kötéllel is kiköthetett volna, nekem, az sem számít. Ha valahonnan el akarok jönni, akkor eljövök.

– De hiszen a szúrós, tüskés bokorban majdnem ott pusztultál, ha nem segítek, nem érted volna meg a reggelt – mondta hitetlenkedve Palkó.

Az aranyszőrű lovacska újból elnevette magát:

– Az csak próba volt, hogy, milyen legény vagy. Megérdemled– e a segítséget. Jól vizsgáztál, ezért ezentúl mindig a téged foglak szolgálni.

Nagyon megörült ennek Palkó, de a következő pillanatban megint elszomorodott.

– Köszönöm a segítséget, kedves lovacska, – mondta – de most te sem tudsz segíteni nekem. A nagybácsi olyan nagy munkát rótt ki rám, hogy nincs olyan ember, aki ezt teljesíteni tudja.

Részletesen elmondta az aranyszőrű lovacskának, mit kell tennie ma. Olyan hosszú volt a lista, hogy alig bírta felsorolni.

A lovacska nem ijedt meg a hallottaktól. Egy jó nagyot dobbantott a lábával, majd biztatóan mondta:

– Ne tétlenkedjünk! Nosza, álljunk neki ízibe, hogy estig elkészüljünk vele.

Palkó azt hitte, hogy a lova meghibbant, és nem tudja, mit beszél. De amikor kikapta kezéből a fejszét, és nekiállt irtani az erdőt, felcsillant előtte a remény.

Nem maradt sok ideje a csodálkozásra, mert egy röpke fertályóra alatt az erdőnek nem maradt, se híre, se hamva. Ki tudja honnan a lovacska kerített egy ekét, és elébe fogta magát.

– Ragadd meg gyorsan az eke szarvát, és szántsuk fel ezt a földet! – utasította a lovacska.

A legényke alig, hogy megérintette az ekét, már szántottak is. Olyan szélsebesen, hogy szegény Palkó valósággal repült utána. Megint csak éppen hogy eltelt egy fertályóra, készen voltak a szántással. Ugyanilyen gyorsasággal készültek el a vetéssel is. Azt meg ugye nem kell mondanom a búza egy szempillanat alatt kinőtt és megérett. Jöhetett az aratás. Olyan jó termés volt, hogy a környék összes falvát ellátták vele. De ami a legfontosabb volt egy zsák búzával a közeli vízimalomhoz nyargaltak, és megkérték a molnárt őröljön belőle kenyérnek való lisztet. A nap még javában fent volt az égen, amikor nekiláttak a kenyérsütésnek.

A nagybácsi otthon azon gondolkodott, hogyan büntesse meg Palkót, amiért nem végzett el időben a munkával, amikor az unokaöccse nagy peckesen belovagolt az udvarra.

– Itt a finom, friss cipó, bácsikám – mondta. –  Ahogy parancsolta.

A nagybácsit majd megütötte a guta. Legszívesebben Palkót lerántotta volna a földre az aranyszőrű lovacskáról mérgében.

– Bizonyára az ördöggel cimborálsz – mondta a fiúnak. –  Különben is, hogyan merted elkötni az aranyszőrű lovacskámat az istállóból. Ezért most meglakolsz.

A lovacska halkan súgta:

– Kérdezd meg tőle, hol a kötőszár, amivel bizonyítani tudja, hogy övé a lovacska.

Palkó közben felbátorodott és mindenki hallatára megkérdezte, amit a lovacska súgott neki.

– Még neked áll feljebb? – ordította a nagybácsi. –  Mindjárt elevenen megnyúzlak.

A nagy kiabálásra a szomszédok is betódultak az udvarra, és követelték, mutassa meg a kötőszárat.

A nagybácsi kénytelen volt előhozni az istállóból. Alig bírta kibogozni, úgy odakötözte a jászolhoz.

Amint jött ki az istállóból az aranyszőrű lovacska megint megsúgta Palkónak, mit tegyen:

– Mondd a nagybácsinak, próbálja a kötőszárat a nyakamba tenni!

– Nem kell nekem ezt mondani, te gyerek – válaszolta a nagybácsi. –  Magamtól is van annyi eszem, hogy ezt tegyem.

Amikor a lovacskához ért, és a kötőszárat megpróbálta az állat nyakába illeszteni, az akkorát rúgott a férfiba, hogy aki csak látta mind ijedten ugrott félre.

A rúgás úgy eltalálta a nagybácsit, hogy őkelme egyenesen a pokolba repült, ahol már várták az ördögök.

Mindenki örült, hogy megszabadultak ettől a gonosz embertől. Senki sem sírt utána.

Palkó szépen hazament az aranyszőrű lovacskájával, gazdálkodni kezdett, és munkájának hamarosan meg is lett az eredménye. Szép házat épített magának és édesapjának, de milyen egy ház asszony nélkül. Ezért elhatározta, hogy megnősül. Talált is egy magának való takaros leánykát, akit feleségül vett, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.