Csuda jó mesék 13

. Apáti Kovács Béla

Varázskendő

 

Élt egyszer egy nagyon szegény kislány az özvegy édesanyjával. Édesapja még egészen kicsi korában meghalt. Valójában nem is igen emlékezett rá. Olyan nagy volt a szegénység a házukban, hogy sokszor napokig koplaltak. Nem volt, mit enniük, pedig a nő, nap, mint nap eljárt a zsugori szomszédhoz dolgozni. De az oly kevés napszámot adott, hogy a kapott pénz hideg vízre is kevés volt. Mindig azzal hitegette, hogyha végez a munkával, akkor majd busásan megjutalmazza, gazdag asszonyt csinál belőle. Amikor közeledtek a munka végéhez, mindig újabb és újabb munkát talált ki. Így sohasem mondhatták, hogy nincs több tennivaló.

Közben teltek – múltak a napok, de a szegény asszony nem kapott pénzt a zsugori szomszédtól.

Egyik nap, amikor a szegény asszony elvolt, és kora reggeltől késő estig kapált a szomszéd földjén, kicsinyke lánya Anna egyedül maradt otthon. Vigyázott a házra. Éppen el akarta fogyasztani szegényes ebédjét, amikor egy rongyos koldus toppant be és némi alamizsnáért könyörgött:

– Leányka, szánjál meg egy kis ennivalóval! Harmadnapja már nem ettem semmit – mondta esdeklő szemekkel.

– Bácsi, én is csak üres kolompér levest kanalazgatok. Szegények vagyunk, mint a templom egere, de ha elfogadja, szívesen merítek magának is a levesből.

Az öreg hálálkodva bólintott, ami azt jelentette nála, hogy ennél mennyeibb eledelt el sem tud képzelni.

Amikor végzett megtörölte a száját ivott egy pohár vizet, és indulni készült. De még, mielőtt kilépett volna a kicsi házból megköszönte az ebédet, és a tarisznyájából előhúzott egy tarka kendőt, majd mondta:

– Amiért ilyen jószívű voltál, neked ajándékozom ezt a kendőt. Nincs másom, kérlek, fogadd el!

– Köszönöm, bácsi – mosolyodott el Anna. – Szívesen adtam nem kérek érte ajándékot. Bárcsak többet tudtam volna adni.

– Majd legközelebb királyi módon megvendégelsz, ha erre járok – mondta és a kislány kezébe tette a kendőt.

Az öreg koldus elment és Anna újból egyedül maradt. Egészen megfeledkezett a kendőről. Letette az asztal szélére, és ment tenni a dolgát.

Édesanyja megint későn ért haza. Olyan éhes volt, mint a farkas. A zsugori szomszéd azt hazudta neki, hogy éjjel rablók jártak a házában és elvittek minden ennivalót a kamrából. Egyhamar nem is lesz megint tele, mert a pénzecskéjét is megrövidítették. Egy pár napig se pénz, se élelmet nem tud adni a nőnek. Ha enni akar, akkor hazulról! Még azt sem bánná, ha neki is főzne finom ebédet. Természetesen ígéretekkel nem volt híján. Most is ígérgetett, amint lesz, pénze gazdaggá teszi szomszédasszonyát.

Anna elmesélte édesanyjának, ki volt náluk és, hogy megvendégelte ebéddel. A nő nem haragudott, sőt megdicsérte kislányát, amiért egy szegény emberrel jót tett.

– De mi ez a kendő itt az asztalszélén? – kérdezte kíváncsian.

– A koldus bácsi adta nekem hálából – felelte a kislány.

– Nem kellett volna elfogadnod – zsörtölődött egy kicsit az anyja, és rázni kezdte a kendőt, hogy kihulljon belőle a morzsa, ami bent volt.

És lássatok csodát egyszer csak a kendő megszólalt:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mindketten nagyon elcsodálkoztak. Majdnem kifutottak a házból. Azt hitték maga az ördög bolondozik velük, de amikor másodszorra is mondta, a nő megkérdezte:

– Ki vagy te?

– Én egy varázskendő vagyok és teljesítem minden kéréseteket.

– Még ennivalót is tudnál adni nekünk?

– Amennyit csak akartok – válaszolta a kendő és a következő pillanatban a kicsi asztalon annyi étel – ital sorakozott, hogy az majdnem összerogyott alatta.

Volt ott hurka, kolbász, sonka, libamáj, mind nem is tudnám felsorolni, ami ott díszelgett. Talán a fél falunak elég lett volna, nem kettőjüknek.

Anna is meg édesanyja is nagyon éhesek voltak. Mindjárt neki is láttak a falatozásnak. Még soha életükben nem ettek ennyi jót.

Amikor jól laktak az asszony újból megrázta a kendőt. Nem akart semmit se kérni, csak megszokásból le akarta vele törölni az asztalt.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a kendő.

– Ó, semmit, csak rendet akarok rakni a házban…

Igazából a mondatát be sem fejezte, a kendő azonnal nekilátott kitakarítani a házat. Mint a villám, úgy dolgozott. Alig telt el néhány pillanat a ház már ragyogott is. A királyi várban sem volt nagyobb rend, mint náluk.

A nő és a kislánya nem győztek csodálkozni. A kendő minden kívánságukat teljesítette. Többé semminek sem voltak szűkében. Ha megkívántak valamit, a kendő azonnal teljesítette.

A nagy boldogságban megfeledkeztek arról, hogy elővigyázatosak legyenek. A lány anyja kikotyogta, milyen szerencse érte őket. Meghallotta ezt a szomszédasszony, aki gazdag és nagyon irigy természetű volt. Ő is szeretett volna egy ilyen varázskendőt.

Máskor szóba sem állt a szegény asszonnyal és lányával, messze elkerülte még a házukat is. De most egyszeriben megváltozott és mézes, mázos szavakkal közeledett feléjük. Úgy tett, mintha nem is a kendő érdekelné. Ajándékot vitt nekik, és végül elérte, hogy elhitték, csupán csak jó szomszéd akar lenni.

Összejöttek minden este és kiültek a tornácra beszélgetni. Egyik este még sós pogácsát is hozott a vendégségbe. Eleinte mindenféléről cseverésztek. Megtárgyalták, hogy tojnak– e a tyúkok? Mennyi a köles ára a piacon? És még ki tudja, miről nem beszéltek. Egyszer csak váratlanul előhozakodott a kendővel.

– Szeretném megnézni azt a varázskendőt. Még sohasem volt ilyen a kezemben.

A szegény asszony azonnal szalajtotta a lányát a szobába a kendőért, aki hozta is gyorsan.

– Aztán kedves szomszédasszony, hogyan működik ez a kendő? – kérdezte kíváncsian.

– Nagyon egyszerűen, meg kell rázni, és kívánni kell, mit szeretnénk.

– Megpróbálhatom? Igazán csak kis csekélységet kérnék tőle – mondta ravaszkásan.

A háziak, mit sem sejtettek a szomszédasszony kezébe adták a kendőt. Az jól megrázta és jó hangosan mondta:

– Mostantól ez a kendő legyen az enyém!

Alig, hogy kimondta a kendő a szomszédasszony kezéhez ragadt, de úgy, ha akarták volna, akkor sem bírták volna lefejteni róla.

– A kendő most már az enyém – mondta diadalittasan. – Ha akarnák, akkor sem tudnák elvenni tőlem. – vihogva kirohant az udvarból magával vitte a kendőt.

Bánkódott a szegényasszony és a lánya. Mi lesz most már velük? Oda a kendő és a szegénység újból betekint hozzájuk az ablakon. Pedig, milyen jó volt, amikor nem kellett éhezniük, mindig volt ennivaló az asztalukon.

Jó becsapta őket a szomszédasszony, elvitte varázskendőjüket. Hiába törték fejüket, nem tudtak semmi okosat kitalálni, hogyan tudnák visszaszerezni. Bizonyára jól eldugta a házában, és mindenki előtt letagadná tettét.

Valójában, amint hazaért, az volt az első dolga, hogy kipróbálja a kendőt. Elhatározta, hogy sok – sok pénzt kér a kendőtől.

A szobában elővette és úgy megrázta, hogy az majdnem kettészakadt. A szerencsétlen kendő riadtan kérdezte az új gazdájától:

– Mit parancsolsz édes gazdám?

– Azt parancsolom, – mondta a nő krákogó hangján – annyi pénzem legyen, hogy én legyek a világ leggazdagabb embere!

A kendő minden szó nélkül teljesítette a parancsot. Azonmód az égből hullani kezdett a rengeteg arany és ezüst tallér. Olyan sok lett egyszeriben, hogy egy pillanat alatt betemette a nőt az egész szobával együtt. Amikor látta, hogy baj van, megpróbált kimenekülni, de nem lehetett. Az arany és ezüst tallérok alatt lelte halálát.

Ugye kíváncsiak vagytok, mi lett a kendővel és a temérdek pénzzel?

A kendő soha többé nem került elő a nővel együtt. Eltűntek, mintha nem is léteztek volna.

A környékben lakók napokig hordták zsákszám a szépen csengő tallérokat, mire az utolsóig elfogyott.

A kislány is édesanyjával járt ott a házban és két nagy zsákot megtöltött vele. Többé nem is volt szükségük a kendőre, mert urasan megéltek belőle. Mindig volt, mit enniük, az éhség ismeretlen volt portálukon.

A kislányból egy – kettőre nagylány cseperedett. Olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni a környéken. Hamarosan kérője is akadt, aki feleségül vette. Született sok – sok gyermekük, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.


Apáti Kovács Béla

Csillagfiú

 

Valamikor réges-régen egy kicsi faluban élt egy szegény ember és egy szegény asszony. Olyan szegények voltak, hogy még a koldus is megsajnálta őket és odaadta egyetlen fillérkéjét, amit aznap kapott az utcasarkon.

Sokszor napokig koplaltak, mert nem volt, mit enniük. Ennek ellenére nem ez fájt nekik legjobban, hanem, hogy soha nem volt gyermekkacajtól hangos a házuk. Mindent megadtak volna egy aprócska fiúcskáért. Nyári esténként kint ülve a ház előtt a padon, gyakran ábrándoztak egy aranyos, kékszemű pulyáról, amely megédesíti életüket.

A férfi elképzelte, hogy majd megtanítja fiát mindenre, ami csak szükséges az élethez. Együtt mennek a mezőre dolgozni napszámba a nagyúrhoz. Felesége meg szebbnél szebb ruhácskákat varr a fiúnak.

Így álmodoztak nap, mint nap minden este a ház előtt. De mindenegyes alkalomkor rá kellett jönniük, hogy mindez csak álom. Amint felállnak a padról és bemennek a házba, az álom elszáll a semmibe és ők megint ottmaradnak egymagukban, a semmiben.

Telt – múlt az idő. Szaladtak a hónapok, mintha kergették volna azokat. Az egyik nyárvégi este is kiültek a ház elé a padra, és ábrándoztak.

Váratlanul az asszony a férjéhez fordult:

–  Nézd csak, ember! Ott fent magasan az égen, mintha elindult volna felénk.

–  Ugyan asszony, ne beszélj bolondságokat! Hiszen Szent Péter minden csillagot jól felszegezett az égboltra.

Felesége addig – addig erősködött, míg az ember is egy pillantást vetett az égre. Majdnem elájult a meglepetéstől. Egy fényes csillag közeledett feléjük. Nem telt bele néhány perc, és a csillag lepottyant eléjük a földre. Éppen oda, ahol ültek. A következő pillanatban egy aranyos fiúcska ugrott ki belőle.

–  Itt vagyok, édesapám! Itt vagyok, édesanyám! – mondta mosolyogva.

–  Oh, Istenem, milyen szép fiúcska! – kapott a szívéhez a szegényasszony. – Pont ilyen kis porontyról álmodoztam mindig.

A férfi eleinte nem akarta elhinni, hogy a Mindenható megajándékozta őket egy gyönyörű legénykével, aki a mai naptól fogva csakis az ő fia. Végre beteljesült a vágya, együtt mehetnek erdőre, mezőre, és megtaníthatja mindenre, amit csak egy embernek illik tudni.

Egy kis időnek el kellet telnie, amire megértette, hogy van egy fia.

Édesanyja tejben, vajban fürösztötte, még a széltől óvta. Minden nap kedvére valót főzött neki, hogy szép nagy legény váljék belőle. Büszkén mesélte el a szomszédoknak, hogy már nekik is van egy szépséges fiúcskájuk.

Nagy volt a boldogság a kicsiny házban. Reggeltől estig mókáztak, kacagtak. Mindenük volt az égből kapott gyermek. Ilyen csodás boldogságra még álmukban sem gondoltak.

A szegény ember, ahogy megígérte, mindenre megtanította a fiát. Édesanyja még egy szép nevet is kitalált számára. Csillagocskának nevezték el, mert hiszen a csillagokból érkezett hozzájuk.

Gyorsan pörgött az idő kereke. A kicsi fiúból hamar egy gyönyörű legény lett. Minden lány vele akarta ellejteni a táncot a búcsúi bálban.

Bárhogy is illegették magukat a falusi lányok, egyik sem tetszett. Más lány járt az eszében.

Az erdőben élt egy öreg vadász, és volt neki egy csodaszép lánya Marika. A lány olyan szép volt, hogy az erdő virágai elszégyellték magukat, ha elsétált mellettük.

Amikor a Csillagocska meglátta az erdész lányát, mindjárt beleszeretett. Éjjel – nappal reá gondolt.

Egyik nap mondta is az édesapjának:

–  Édesapám, megnősülök.

–  No, és ki az a leányzó, akit kiszemeltél magadnak?

–  Az öreg vadász lányát szeretném feleségül venni. Amióta megláttam, mindig csak rá gondolok. Nem tudok élni nélküle. Édesapám, kérem, menjen el az erdészlakba, és kérje meg nekem a lány kezét az apjától!

A szegény embernek nem nagyon tetszett az ötlet. A vadász is szegény volt. A kicsinyke vadászlakon kívül nem volt semmijük. Fiúknak módosabb leányzót képzeltek el. Úgy gondolták, ha fiúk megnősül, akkor gazdag felesége lesz, és általa ők is jobban fognak élni.

Nem jó sül ki abból, ha két szegény ember összeadja a semmijét, mert akkor a szegénység csak nagyobb lesz.

Hiába próbálta lebeszélni a fiát, de az kitartott az elhatározása mellett. Pedig még az édesanyja is kérlelte, hogy keressen más lányt, ha annyira nősülni való kedve van. Így a szegény ember kénytelen volt leánykérőbe menni.

Csillagocska éppen azokban a napokban töltötte be a húszadik születésnapját, amikor kihirdették az esküvőt.

Senki még csak nem is sejtette, milyen egy nap ez a fiú életében, de talán még ő maga sem. Amikor a csillagokban elindították, és leküldték a földre, akkor az égiek úgy határoztak, hogy amint betölti húszadik életévét, a fiúnak vissza kell mennie. Ezért, amikor eljött ez a nap, érte küldtek egy üstököst a földre.

Nagy volt a riadalom a násznép körében. A néphit szerint az üstökösök mindig rosszat jelentenek.

Csillagocska azonnal megértette, hogy az üstökös érte jött.

Szomorúan búcsúzkodni kezdett szüleitől, apósától, szépséges feleségétől, kivel alig pár órája mondta ki a boldogító igent a templomban. A násznép könnyeit hullatta, amikor az ifjú feleség felugrott, és édesapjához lépett.

–  Édesapám, adja ide gyorsan a puskáját! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

–  Mit akarsz vele, te lány? – kérdezte tőle az öreg vadász.

–  Azt csak bízza rám – mondta, és felkapta a puskát.

Egyenesen a tornácra rohant vele, és célba vette az üstököst.

Édesapjától már kislány korában megtanulta a puska használatát. Nem sokat teketóriázott, egy jól irányzott célzással az üstökös közepébe lőtt. Lett olyan nagy égi tűzijáték, hogy még a földgolyó másik oldalán is látták. Az üstökös szikrákat szórt, zengett az ég, s darabokra hullt a nem várt vendég beragyogva az egész mindenséget. A jelenlevők ámultak és bámultak. Senki még nem látott ilyet. Sokan azt hitték, hogy ez is a lakodalomhoz tartozik a finom tyúkhúslevessel együtt.

Az égieknek elment a kedve visszahívni a fiút, látván a kardos menyecskét. Inkább úgy határoztak, hogy békén hagyják őket. Többé nem is küldtek üstököst a csillagfiúért, de ha mégis véletlenül megjelent egy az égen, az is csak távolról kukucskált feléjük, ahová az öreg vadász puskájának a golyója nem ért el.

Az ifjú pár boldogan élt, amíg meg nem haltak, a szegény ember és szegényasszony legnagyobb örömére.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!


Apáti Kovács Béla

 

A fény dicsérete

 

 

Valamikor nagyon régen, a sötétség lett az úr a földgolyón. Mindent elborított, megfojtva az életet adó fényt.

Sírtak az emberek, vonyítottak az állatok, s a növények riadtan bújtak vissza a föld alá. Nem volt menekvés a kegyetlen sötétség elől.

–  Én vagyok a világ ura – üvöltötte bele a semmibe. – Senkinek sem kegyelmezek. Elpusztítok mindent.

A sötétségben megállt az élet. Némaság telepedett a tájra. Vége a szép szivárványnak lanyha nyári zápor után.

Jaj, neked ember, ha nem lesz világosság. Házadba is betör előbb-utóbb a sötétség. Ne hidd, hogy megúszod, és hogy lakhelyed oltalmat ad ellene.

Egy nap majd elfogy az olaj a lámpádból. Házad mélységes gyászba fog öltözni. Ne reménykedj, hogy az elkövetkező reggelen újból napsugarak fogják elözönleni hajlékod! Mind ez csak hiú ábránd, amikor a világon a sötétség az úr.

Teltek – múltak a napok, lassan mindenki megértette, nem lehet tenni semmit ellene.

A lámpák már egyre halványabban világítottak. A házak lakói érezték és tudták lassan rájuk borul minden súlyával a sötétség.

Egyre többen jajgattak. Akik még tegnap bátor emberként döngették mellüket, ma már, mint egy remegő kicsi nyúl bújtak meg házuk valamelyik szegletében.

Elfogyott minden remény. Kiapadt a biztató, bátorító szó.

Sóhajok szálltak fel a magas égig:

–  Ó, drága fény! Jöjj vissza! Ne hagyj el bennünket. Nélküled elpusztul az emberiség. Soha többé erdők, mezők madarai nem dalolnak nekünk. Mi vár a Földre, ha mindig csak a sötétség lesz az úr?

Az emberek imája süket fülekre talált. A sötétség csak nevetett kigúnyolva minden élőlényt.

–  Hiába a siránkozás, a fény már többé nem lesz itt a földön. Be kell érnetek velem. Én uralkodom mindenekfelett. Foglyaim vagytok, s tőlem függ életetek. Könyörögjetek csak! Minden jajkiáltás, sírás zene füleimnek.

Iszonyatos volt ez hallani. Ha az ember be is fogta a fülét, ez a kínzó hang mindenen áttört. Átszakítva a dobhártyát egészen a szívig hatolt.

Egyre többen érezték, hogy nincs remény. A sötétség átvette a hatalmat az egész világ felett. Még a Napot, a Holdat és a csillagokat is rabul ejtette elvéve fényüket, amely eddig éjjelente biztos pontot mutatott az embernek.

Mindez már nincs többé. Fájdalom ül minden ember szívében. Ezt jól tudja a sötétség, vihogva basáskodik mindenki felett.

Ezentúl most már mindig így lesz. Bármerre is menne az ember, mindenhol sötét falakba ütközik. Jobban teszi, ha beletörődik keserű sorsába, és lassan elfelejti, hogy egyszer létezett egy fény, amely bearanyozta az életét.

Ki tudja már, mennyi idő telt el, amióta a sötétség lett az úr vastag fekete vásznat húzva a világra. Ha még élt is valahol ember, az csak vegetált. Sehol nem volt hallható a kacagás. Néha – néha egy apró sírás szakította félbe a csöndöt, de az is egy idő után elhalt, s némaság vette át a helyét.

Senki sem tudta, nappal vagy éjjel volt, amikor egy alig hallható hang, mint nyílvessző a hideg, téli éjszakában, szinte suttogva mondta:

–  Nézzétek, ott abban a sziklában van egy parányi fény.
A hangra, aki csak a közelben volt megpróbált a sziklához botorkálni, hogy láthassa az elfeledett fénysugarat.

Valóban a szikla mélyén, egy hajszálvékony hasadékon egy kicsinyke fény, mint egy gombostűfej csillant meg a sötétségben.

Akik ott körbeállták a sziklát boldogan felsóhajtottak.

–  Tán mégis van remény.

Nem lehet tudni ki, váratlanul valaki felkiáltott:

–  Szabadítsuk ki a fényt!

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Kezükkel, körmeikkel próbálták kiszabadítani a fényt a sziklából. A körmeik hamar letört, kezük egy szempillanat alatt elfáradt.

–  Szerszám kell, hogy összetörjük a sziklát – mondták egyetértően egy idő után.

Csákányt hozott valaki és azzal ütötte – verte a sziklát. De az nagyon kemény volt. A csákány hegye kicsorbult, a másiknak meg a nyele tört ketté.

Bármennyire is szorgoskodtak a szikla nem adta meg magát.

A jelenlevők elszomorodtak. Szemeikből könny gördült végig az arcukon. A sós könnycseppek marták arcuk bőrét. Látták a kicsi fényt, de csak hiú remény maradt. Nem képesek kiszabadítani a szikla öleléséből. Tán ez is csak a sötétség gonosz játéka.

Újból sok idő telt el, s még mindig a sötétség uralkodott a földön. Az emberek napról napra elzarándokoltak a sziklához, amelyben a kicsi fény lakott. Leborultak eléje és imádkoztak. Könyörögve kérték, szabadítsa meg őket a sötétségtől.

Választ nem kaptak. Csak a keskeny résen láthatták a reményt adó fényt.

–  Kérünk, szabadíts meg minket! – kérlelték kezeiket összekulcsolva, mintha templomban lettek volna. Talán ott is voltak. Néha nem szükséges, hogy fényes épület vegyen körbe bennünket. Szívünkben kell felépítenünk a magunk templomát, és onnét szólni az úrhoz saját hangunkon.

Talán egy ilyen ima jutott el az úrhoz, és megvilágosította az imádkozó elméjét.

–  Köszönöm, uram, tudom, mit kell tennünk, hogy kiszabadítsuk a fényt.

–  Mit kell tennünk? – kérdezte valaki mellette csodálkozva. Hangja elárulta nem nagyon hisz már semmiben.

–  Robbantsuk fel a sziklát!

–  Mi lesz, ha közben a fény is odavész? – kérdezték a félős emberek. – Így legalább van némi remény.

–  Ha gyávák vagyunk, és meg sem próbáljuk, gyarló lelkek vagyunk, akik csak egyhelyben toporognak a sötétségben. Próbáljuk meg! Ez az egyetlen esélyünk.

Az emberek két pártra szakadtak. Az egyik párt hívei határozottan ellenezték a robbantást, a másik fél kitartott a robbantás mellett. Végtelen csatákat vívtak hosszú időn át.

Végül a robbantás pártiak kerültek felül. Nem volt sok idejük a habozásra. Félő volt, hogy az ellentábor erőt gyűjt és meghiúsítja a robbantást.

A robbanószer megtette a maga hatását. A hatalmas szikla ezer darabra esett szét, és mindenki megkönnyebbülésére a fény kiszabadult.

Először csak halványan, de ahogy az idő egyre múlott, úgy lett a környék fényesebb. Eleinte csak néhány tárgyra, épületre vetődött fény, de egy idő után egészen a felhők fölé szökött bevilágítva a földgolyót.

A sötétség dühöngött, átkozódott, de az elszabadult fény ellen semmit sem tehetett. Csak annyi ereje maradt, amikor a fény elfáradt és nyugovóra tért, estétől napkeltéig, újból ő uralta a világot.

Kezdetben az embereknek furcsa volt ez a kettősség. Volt, aki protestált az éjszakai sötétség ellen, de hamar belátták, ez így van jól. A fénynek is pihennie kell. Nem lehet huszonnégy órán át szolgálni az embereket. Kell egy kis szünet, hogy dicsérni tudják a fényt, amely számukra elhozza a boldog életet.

Barátom, Te, is minden nap dicsérd a fényt, nehogy egy nap újból fény nélkül maradjunk! 

Apáti Kovács Béla

 

Az én bölcs baglyom

 

Akár hiszitek, akár nem a bagoly nagyon bölcs állat. Ezt az én baglyomon tapasztaltam meg.

Kertünkben volt egy öreg körtefa. Ki tudja, mikor ültette oda nagypapám. Igazából már körtét alig termett. Többször elhatároztuk, hogy kivágjuk és helyette más, hasznosabb gyümölcsfát ültetünk.

Az öreg körtefa mindig megúszta, mert törzsében volt egy odú, amiben egy bagoly lakott.

Mi gyerekek messze elkerültük a fát. Szüleink azzal riogattak, hogy a bagoly nagyon veszedelmes madár. Aki kezét bedugja az odúba, annak a bennlévő lecsippenti az ujja hegyét.

Ezt nagypapám azzal bizonyította, hogy a mutatóujjából hiányzott egy kicsi darab.

Akkor mi azt elhittük, hogy a bagoly csípte le, amikor egyszer kíváncsiságból bedugta a kezét az odúba.

Csak már felnőtt koromban tudtam meg, ennek az ujjhiánynak sokkal prózaiabb oka volt, de a jó öreg ezzel akart elriasztani bennünket, hogy zaklassuk szegény madarat. Nagypapám ujja úgy lett kicsivel rövidebb, hogy véletlenül, amikor nem figyelt oda a fűrész belekapott, és megcsonkította. Igazából nem volt nagy belesett. Aki nem tudta, mi történt, az talán észre sem vette, hogy hiányzik belőle egy darab. Mindenesetre jó példa volt, hogy minket elrettentsen a kíváncsiskodástól. Közülünk senki, nem mert belenyúlni az odúba. Még a dagi Fecó sem, pedig ő volt közöttünk a legerősebb és a legbátrabb.

Baglyunknak úri helye volt a körtefában. Néha – néha kidugta a fejét és bölcsen megállapította, javában süt a nap, még nem jött el az ideje, hogy elinduljon vadászni.

Tudniillik, baglyok éjjel, sötétedés után indulnak élelmet szerezni. Nappal pihennek és alszanak, de az is lehet, a fa odvában van egy nagy madárkönyvtár és ott könyvek fölé görnyedve szívják magukba a tudományt.

Szűcs Peti barátom mondta, hogy a bagoly igen okos és bölcs madár. Tudományát ember nem tudja felülmúlni. Ha majd iskolások leszünk ilyen bölcs baglyok fognak bennünket tanítani.

Hittem is meg nem is, amit barátom mondott. Minden vágyam az volt, hogy egy nap saját szememmel és fülemmel meggyőződjek erről. Mondtam is Petinek, kérjük meg a baglyot, hogy még iskola előtt tanítson meg bennünket számolni. Milyen jó lenne, ha ez a számolás tudománya már a fejünkben lenne, mire első osztályba megyünk.

– Nagyon veszélyes dolog – mondta Peti. – Lehet, hogy elvállal bennünket, de mindenkinek tudna, kell, egy ilyen bagoly nagyon szigorú. Ha valaki rosszul felel kérdésére, akkor az éles, hegyes csőrével megcsípi a nebulót.

– De azért én megpróbálnám – erősködtem, még vállalva ezt a fenyítést is.

Nagy nehezen Petit rászedtem, hogy kérjük meg a baglyot erre. Tervet készítettünk, miképpen is közelítsük meg a körtefában levő odút.

Először vigyázni kellett arra, hogy nagypapán észre ne vegyen bennünket. Egy olyan napot választanunk, amikor bicikliével jó messzire elkerekezik. Elég gyakran serénykedett a kertben, mintha csak a bagolyra vigyázna.

Hosszú órákig várakoztunk, elbújva egy bokor alatt. Végre eljött a pillanat. Nagyszülém kerékpárra pattant és elment a falunk alsóvégére valami fontos ügyben. Ez most bennünket egyáltalán nem érdekelt. Fő, hogy szabad volt a terep.

Szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltem. A világ összes pénzéért nem nyúltam volna bele az odúba. Nem szerettem volna, ha a madár az én ujjamból is lecsípne egy darabot, vagy ne adj Isten az egészet.

Még csak az hiányozna. Mivel jelentkeznék az iskolában, ha a tanító néni kérdez valamit, és én tudom a választ.

Mindenesetre vittem magammal egy botot, felkészülve a legrosszabbakra is.

Nem mertünk közel menni az odúhoz. Kicsit távol megálltunk, és egy ideig tanakodtunk, mit is mondjunk neki, hogy kicsalogassuk? Hiába volt terv, most mégsem tűnt megvalósíthatónak, amit távol a körtefától, az udvaron kifundáltunk. Itt minden egészen más volt. A környéket valami titokzatosság lengte át. Mégis csak az odúban egy okos, bölcs madár lakik.

– Mit mondjunk neki? – kérdeztem súgva Petinek. – Azt hiszem nem lesz jó, ha azt mondjuk: „Bagoly bácsi gyere ki és taníts meg minket számolni!”

Peti barátom egyetértett velem, majd hamarosan javasolta: „Legyünk nagyon udvariasak, ahogy édesanyánk tanította! Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!”

Tetszett, amit mondott, és egy nagy lélegzetet véve az odú felé kiáltottuk:

– Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!

Sokáig vártunk, de semmi sem történt. Még csak mocorgást sem hallottunk az odúban. Bizonyára a bagoly mélyen alszik, és ezért nem dugja ki a fejét, hogy megnézze, ki merészeli zavarni.

Kénytelenek voltunk hangosabban megkérni. Szinte már kiabáltunk az odúba. Még ekkor sem mertünk közelebb menni, mintha csak attól tartottunk volna, hogy őkelme megharagszik hangoskodásunk miatt és hegyes csőrével jól megcsipked bennünket.

Álltunk, és vártunk a fánál. Közben állandóan az udvar felé sandítottunk, nem jön-e a nagypapám.

Szerencsénkre jó hosszú ideig elvolt. Nem zavarta meg a tervünket.

A többszöri próbálkozás után sem kaptunk választ az odúból. Éreztük, ha eredményt akarunk elérni, akkor egészen közel kell mennünk. Be kell kiáltanunk a bagolynak a nyíláson, hátha úgy meghallja és szobaáll velünk és megtanít bennünket számolni.

Óvatosan lépdeltünk közelebb a körtefához. Kicsit az odú nyílása magasan volt termetünkhöz. Ezért fel kellett csimpaszkodnunk egy ág segítségével. Elég nehezen ment, de végül sikerült. Még be is láttam volna, ha az odúban nem lett volna sötét.

– Mit látsz? – kérdezte Peti.

– Semmit – válaszoltam remegő hangon.

– Nyúljál be!

– Nyúljál be te! Én nem merek, mert megcsíp a hegyes csőrével.

– Én alacsonyabb vagyok nálad és nem érem fel. Akkor legalább kiáltsál be, hogy, mit akarunk – biztatott.

Ez jónak tűnt és bekiáltottam a betanult szöveget:

– Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!

Újból vártunk egy kicsit. Kezem már fájt a kapaszkodástól. Legszívesebben leugrottam volna a földre.

Még párszor bekiáltottam a nyíláson, de nem kaptam választ. A madár hallgatott.

Nagypapám érkezése szakította félbe tevékenységünket.

– Szedtevette teremtette, gézengúzok, mit csináltok a bagoly odújánál? Nem jöttök el onnan azonnal! Majd nektek is lecsíp egy darabot az ujjatokból. Nem szabad zavarni a baglyot!

Ijedtemben majdnem úgy pottyantam le a fáról. Nem mertem nagypapám szemébe nézni. Ugyanis pár nappal az eset előtt ígértem meg neki, hogy nem nyúlok be az odúba és nem is fogom zavarni ezt a hasznos madarat.

Valahogy ezek után elment a kedven, hogy megkérjem a baglyot számtantanításra. Egy idő után meg is feledkeztünk róla, hiszen beköszöntött a szeptember és elkezdődött számunkra az iskola.

Egyik nap délutánján, amikor édesanyám a számtannal nyüstölt és én nem tudtam megmondani mennyi kettő meg kettő. Akármennyire is igyekeztem nem tudtam kiszámítani. Szegény édesanyám kiküldött az udvarra, hogy gondolkodjam a számtanfeladaton. Leültem az udvaron található farönkre és törni kezdtem a fejemet. Akárhogy is törtem, nem sikerült kitalálni.

Egyszer csak a kert felől bagolyhuhogásra lettem figyelmes. Délután még sohasem hallottam huhogni a baglyunkat. Általában este vagy éjjel ijesztgetett bennünket. Számolni kezdtem a huhogását:

– Egy… kettő… három… négy…

Egy ideig még vártam, de többet nem hallottam. Ekkor, mint a villám átcikázott az agyamon, hogy a kettő meg kettő végeredménye négy.

Tudtam az én bölcs baglyom segített.

Boldogan szaladtam be édesanyámhoz, és már az ajtóban mondtam:

– Négy.

– Na, látod, hogy tudod – mondta elégedetten édesanyám. – Jót tett neked, hogy kiszellőztetted a fejedet. Ugye nem is olyan nehéz tantárgy a számtan.

– Nem – válaszoltam, de nem árultam el neki, hogy az én bölcs baglyom tanított meg számolni.


Apáti Kovács Béla

 

Gonosz lángocska

 

Nagy szárazság volt. Már hetek óta a környéket elkerülték az esőfelhők. A földek vízért rimánkodtak, s rajtuk a növények szinte élettelenül hulltak alá.

Mindenki az eget kémlelte, vajon, mikor nyílnak meg az ég csatornái, és varázsolják újból üde zöldé a tájat.

Nap kíméletlenül szórta forró sugarait, valósággal felperzselve mindent, ami útjukba került.

Talán ilyen kegyetlen napsugár nyújtotta lángra a kis, száraz fűszálat a közeli erdő szélén.

Eleinte csak vékonyka, kékes füstcsík tekerőzött felfelé, majd lent a földön egy kicsinyke láng kezdett táncolni a fűben.

–  Halihó, itt vagyok! – kiáltotta gőgös hangon. – Megszületem, apám a Nap, aki elküldött a földre uralkodni. Reszkess világ! Hamarosan felnövök és felperzselek mindent, ami az utamba kerül.

A környező nővények és kicsi állatok elképedve nézték és hallgatták a lángocskát. Még sohasem találkoztak ilyen hencegő, nagyképű alakkal. De majd lecsillapodik. Eleinte mindegyik egy kicsit virgonc, aztán idővel megnyugszik. Így volt ez mindig, most sem lesz másképpen. Ki kell várni az időt, amikor a nagy hév elillan, s nyugalmas percek jönnek. Majd ő is megnyugszik. A kicsi lángból csak egy parányi vörösen izzó parázs marad.

Nem kell mindjárt bolhából elefántot csinálni.

A legtöbb nővény rá sem hederített. Csak mondja a magáét! Amint eljön az este, arra már mindenki el is felejti, hogy valamikor is létezett egyáltalán.

Csupán a mellette lévő fűszál volt nyugtalan. Félt, hogy az izgága láng meggyújtja száraz testét, és végül még nagyobb baj is lehet.

Megpróbált kicsit távolabb kerülni a lángocskától, aki már azt méregette, merrefelé tud tovább terjedni. Hol lel alkalmas közegre, amely életet lehel csöppnyi parázstestébe.

A fűszál gyökerei mélyen a földben kapaszkodtak. Nem bírt saját erőből kiszakadni onnét. Legfeljebb egy kicsit elhajolt, de a következő pillanatban a nyári szellő visszafújta, s vékonyka teste majdnem a lángocskára esett.

–  Jer, közelebb! – biztatta a lángocska. – Legyünk szövetségesek! Meglásd, ha velem társulsz, sokra vihetjük együtt!

–  Nem. Nem. Nem akarok a szövetségesed lenni. Kérlek, hagyjál nyugton engem! Jól megvagyok itt magamban is – tiltakozott a fűszál és elfordult a lángocskától.

–  Ha nem akarsz, akkor erőnek erejével teszlek magamévá. Ha tetszik, ha nem a rabszolgám leszel. Azt fogod tenni, amit én parancsolok neked – változtatott hangnemet a lángocska és egy nagyot ugrott.

Olyan jól sikerült az ugrás, hogy egyenesen eltalálta a száraz fűszálat, aki csak ennyit tudott mondani:

–  Jaj!

–  Most már hiába jajgatsz. Felfallak és enyém leszel – vihogott a lángocska.

A többi nővény ijedten dugta össze a fejét.

–  Ez meg mire készül? – kérdezték rosszat sejtve. – Nem lesz jó. ha elharapózik a lángocska itt a réten. Még a végén megéget mindenkit. Valamit tennünk kellene.

Tehetetlenül forgolódtak és aggódva figyelték, miképpen terjed egyre gyorsabban feléjük a lángocska, amely már valójában nem is lehetett nevezni lángocskának. Egyre nagyobb lánggal lobogott, és igazi nagy tűz lett belőle.

Lángolt a rét, s ami útjába került, azt felfalta könyörtelenül. Senkinek sem kegyelmezett.

Már ő volt az úr a réten. Félő volt, hogy az egész vidéket felperzseli.

–  Senki ne álljon az utamba, ha jót akar! – süvöltötte és közben hatalmasakat ugrott, szinte fel egészen az égig.

Régen esett. Felhő sehol sem volt látható az égen. Minden szárazságtól szenvedett. Könnyen nyargalászhatott a lángocska, amerre csak akart. Senki és semmi nem tudta megállítani. Még az útjába került kidőlt fűzfa sem volt akadály. Vidáman felugrott rá és tovafutott. Futott egyenesen a falu irányába.

–  Felperzselem a falut – ordította. – Féljetek csak emberek, nektek sem kegyelmezek. Estére házaitok hamu lesz és futhattok, ahová csak tudtok. Kár előlem elfutni, úgyis utolérlek bennetek. Akarom hallani, hogyan könyörögtök, sírtok vacak életetekért. Még pár száz méter és megérkezem.

Ahogy ezt kimondta, hangosan nevetni kezdett. Ebben a nevetésben benne volt minden gonoszsága. Az egész világ azonnal megértette, a kicsi lángocska meg akarja hódítani a világot, hogy annak az ura legyen.

Pedig még nem is olyan rég, milyen kicsi, jelentéktelen volt. Az életet a napsugarak adták neki. Talán még a Napnál is nagyobb akart lenni.

Ez a hála, amiért hagyta, hogy megszülessen a kicsi lángocska? Tényleg, miért is hozta a világra? Igazából már a Nap erre nem emlékezett. Lehet, hogy csak jót akart tenni, vagy magának bebizonyítani, sugaraival mindenre képes.

Azt nem gondolta még álmában sem, hogy egy gonosznak ad életet, aki mindent el akar pusztítani.

Iszonyatos düh fogta el. Majd szétpukkant mérgében. Igazából nem tudta, miképpen tudná megállítani a lángocskát?

Ilyen eshetőségre nem készült fel. Forró sugaraival csak még jobban feltüzelné a lángocskát és segítene. Valami mást kell kitalálni, de gyorsan, mert a kicsi lángocska már a falu határában jár.

Egy villámgyors fuvallat segített megoldani a problémát. Nap felültette hátára kisebbik leánykáját Napsugárkát, és elküldte Viharapóhoz.

–  Drágaságom, rohanj Viharapóhoz, és mondd meg neki, siessen, ahogyan csak tud! Hozzon magával sok-sok sötét esőfelleget!

Nap talán be sem fejezte mondókáját, Napsugárka már úton volt. Szerencsére nem kellett sokáig mennie. A magas hegyek mögött Viharapó táborozott fiaival.

–  Miért jöttél Napsugárka? – kérdezte Viharapó.

–  Viharapó, tessék jönni azonnal. Hozzon magával sok-sok sötét esőfelleget!

–  Fiaim, indulás! Munka van. Mutasd Napsugárka az utat!

Nem telt bele egykét perc és Viharapó hatalmas serege elindult.

Amikor megérkeztek a kicsi lángocska már a falu szélső házait nyaldosta.

Az emberek jajveszékelve rohantak ki az otthonaikból, s megpróbálták eloltani a tüzet, ami már olyan nagy volt, hogy a vödrökből kilocsolt víz semmit sem ért.

A város messze volt. Riasztották az ottani tűzoltókat, de amire megérkeztek volna a falu összes háza leégett volna.

A falusiak jól tudták, itt már csak a csoda segíthet, ami meg is érkezett a sötét esőfellegekkel. Úgy ömlött égből a víz, mintha dézsából öntötték volna.

Eleinte a kicsi lángocska még kakaskodott az esőcseppekkel, ijesztgette őket:

–  Tűnjetek a szemem elől, mert könnyen megbánhatjátok. Én vagyok a világ ura.

De ez nem hatotta meg az esőcseppeket, sőt még erőteljesebben zuhogtak a fejére.

Nem telt bele negyedóra az egész rétet víz borította el. A kicsi lángocska még egy kicsit kapálózott, majd végképp alábukott az áradatban.

A tűzoltóknak nem sok dolga akadt. Átvizsgálták a szélső házakat, hátha valahol még megbújt egy kicsi parázs.

Vizsgálat után összepakolták felszerelésüket, majd visszamentek a városba.

Megmenekült a rét és a falu a gonosz lángocskától, de vajon holnap és holnapután nem születik-e egy újabb, aki megpróbálja elpusztítani a világot?


Apáti Kovács Béla

 

A szomjas kis virág

 

Erdőszélen született, s ott volt az otthona, közel a hatalmas tölgyhöz és a sűrű bozótoshoz. Boldog volt, amikor világra jött. Örült, hogy szomszédjai magas, nagy fák, amelyek majd megvédik, ha veszély közeledik.

Sajnos a tölgy nem így gondolta. Mérgesen nézett rá, sőt még a sűrű bozótos is ellenségesen mondta:

–  Ez meg, mit akar itt? Nem hívtuk ide.

Eleinte a kisvirág meg sem hallotta, mit mondanak a háta mögött. Büszkén kihúzta magát, és szirmait süttette a kellemes reggeli napsugarakkal.

Élvezte az életet, azt hitte az erdő, mező nővényei, állatai szeretik egymást. Itt az erdőszélen béke van, igazi mennyország. Egy ilyen kicsi virágnak nem is lehetne jobb és szebb hely.

Áldotta a sorsát, hogy ide született. A magot, amelyből kikelt idehozta a szél, vagy egy madárka itt pottyantotta el.

A Nap egyre melegebben sütött. Már szinte elviselhetetlen volt a forróság. A kis virág a hatalmas tölgy felé fordult, és így szólt hozzájuk:

–  Kedves tölgy, adj egy kis árnyékot! Nagyon melegem van. Megsülök, és szomjas is vagyok.

A hatalmas tölgy kárörvendve, és nagyképűen mondta:

–  Senki sem hívott ide. Nem adok árnyékot. Azt sem érdekel engem, akkor se, ha megsülsz. Abban meg egyáltalán ne is reménykedj, hogy itt valakitől is vizet kapsz.

Vigyorogva a hatalmas tölgy megegyezett a sűrű bozótossal, hogy minden csepp vizet elszívják a kis virágtól. Hadd pusztuljon el minél hamarabb.

Igazán egyikőjük sem tudta, miért ez a nagy ellenszenv. A kis virág soha nem bántotta őket. Arról meg tényleg nem tehetett, hogy ideszületett. De ez nem érdekelte a hatalmas tölgyet és a sűrű bozótost. Ellenségesen viselkedtek vele szemben. Ha tehették volna bizonyára eltiporták volna. Szerencsére a hatalmas tölgyet és a sűrű bozótost a Jóisten a gyökereik által mozdulatlanságra teremtette, nem tudták elhagyni azt a helyet, ahová születtek.

A hatalmas tölgy hosszú ágaival próbált a kis virág felé csapkodni, hogy elsöpörje, vagy legalább is fájdalmat okozzon neki. Bármennyire is nyújtogatta ágait, nem érte el. Amikor ezt látta, dühösen megrázta magát, majd gúnyos hangon mondta:

–  Csak érjenek meg jó keményre a makkjaim, ezt a pimasz betolakodót jól fejbe fogom kólintani velük. Még azt is megbánja, hogy a világra született.

A sűrű bozótos egyetértően bólogatott.

–  Lenne csak közelebb, hegyes tüskéimmel halálra szurkálnám. Mi az, hogy itt mert tanyát verni. Itt minden a miénk – tette hozzá méltatlankodva a sűrű bozótos.

A napsugarak egyre forróbban melegítették a tájat. Nem csoda, hiszen javában nyár volt. Ilyenkor az a dolguk, hogy még a levegőt is, megperzseljék.

Az erdőszél olyan volt, mint egy jól befűtött kemence. Akinek nem volt életet adó víz tartaléka, az nem sok jóra számíthatott. A hatalmas tölgy gyökerei mélyen leértek a földbe, ahol még volt elegendő nedvesség. Tavasszal, amikor voltak a nagy esők, elraktározott a természet elegendő vizet, hogy majd nyáron a nővények átvészeljék a nagy forróságot.

Egy kicsit a sűrű bozótosnak rosszabb volt a helyzete, gyökerei nem értek le olyan mélyre, mint a hatalmas tölgynek. A leveleit megpróbálta úgy fordítani, hogy minél kevesebb napsugár érje azokat. A hatalmas tölgy is segített neki. A nagy lombkorona hűset adó árnyékot nyújtott a forró napsugarak ellen.

Csak szegény kis virág szenvedet kegyetlenül a melegtől. Nem volt egy árnyék, nem volt egy csepp életet adó víz, amely segítette volna túlélni ezt a kegyetlen napot.

Egyre jobban szenvedett. A szomjúság kegyetlenül kínozta. Már alig tudott állni. Szára elerőtlenedett, szirmaiból kiszállt az élet. A kicsi méhek is elkerülték. Minek szálljanak egy olyan virágra, ami haldoklik.

A Nap egyre magasabbra kúszott fel az égre. Gyorsan fogyott a remény, hogy megéli az estet.

Váratlanul motorberregés verte fel az erdő csendjét. A fákon a madarak ijedten reppentek fel, és kerestek biztonságos helyet e furcsa nem mindennapi zaj ellenen.

Favágók érkeztek egy kicsi teherautóval. Éles fejszéjükön megcsillant a vakító napsugár.

Az erdőben élő állatok meglepődtek. Ilyenkor nem szokás fát vágni. A favágás az téli foglalatosság, nem pedig nyári.

Akkor meg, mit akarnak itt? Miért jöttek?

A favágók villámgyorsan leugráltak az autóról, s a nagy meleg ellenére nekiláttak a favágásnak. A nagy fák egymás után dőltek a földre, de még a bozótost sem kímélték.

Egy nagy területet kikerítettek az erdőből, azért hogy itt épüljön fel az erdészház. Hamarosan ide fog költözni az erdész a feleségével a közeli faluból.

A favágók kicsit megpihentek, és leültek a kidöntött fák törzsére. Ők is nagyon szomjasak voltak, és a kannákból mohón itták a vizet. Érdekes mód, valami csoda folytán a kis virág átvészelte a nagy felfordulást. Nem taposták el a favágók a nagy bakancsaikkal, nem dőlt rá a hatalmas tölgy, de még a sűrű bozótos szúrós ágai sem söpörték el, amikor félrehúzták azokat, hogy ne legyenek útban.

A kis virágnak szerencséje volt azonkívül, hogy még élt, de még úgy is, hogy az egyik favágó a poharában megmaradt vizet a kis virágra loccsantotta.

Ez volt a maga a mennyország. Mohón kortyolta a szirmain végigcsorgó életet adó folyadékot.

Estefelé az erdész is megérkezett, hogy szemrevételezze a munkálatokat. Nagyon elégedett volt. Boldogan nézett körül a leendő birodalmában. A lelki szemei előtt már látta a leendő házat és annak a környékét.

Hirtelen tekintete a kis virágra siklott, és csillogó szemekkel felkiáltott:

–  Ó, Istenem, milyen szép kis virág! Adjatok vizet, hogy meglocsoljam! Itt lesz a feleségem virágos kertje, s ez a kisvirág lesz a kert ékessége.

Valaki a kannában megmaradt vizet a kis virágra locsolta, aki hálát adott az Istennek, hogy még vannak jó emberek a földgolyón, és megmentették az életét. Valahogy mégis elszorult a szíve, amikor szomját oltva félrenézett a halomba rakott, kivágott fák irányába. Ott volt a hatalmas tölgy is felaprítva, s tőle nem messze a sűrű bozótos maradványai.

Rosszak voltak hozzá, de ennek ellenére sajnálta őket. Meg is siratta, ahogy a hatalmas tölgy törzsét felrakták egy traktor platójára, és az elindult vele az ismeretlenbe. Az egyik kicsi, selymes szirmával még integetett is utána szomorúan.

Élhettek volna itt az erdőszélen boldogan és békességben. A harag és az irigység semmit sem old meg. Nem tudhatjuk, kinek, mit hoz a holnap. A kis virág élete jóra fordult. Az erdész házának a virágoskertjében jó dolga volt. Aki csak arrafelé járt, mindenki megcsodálta. Illatával elkápráztatta a környéket. Esténként a kisvirág mesélt a barátairól, akik feláldozták az életüket, hogy az erdésznek és a feleségének szép, kényelmes háza legyen az erdőszélen. Soha egy árva szót sem ejtett arról, hogy majdnem szomjan halt, azon a forró nyári napon.

Apáti Kovács Béla

 

A szegény ember éléskamrájának a kulcsa

 

Élt egyszer egy nagyon szegény ember. Volt neki egy kicsi házikója. Tulajdonképpen a házban csak egy parányi szoba, és még annál is kisebb konyha volt. A konyhához tartozott még egy éléskamra is, de abban soha nem volt ennivaló. Fehér falai kongtak az ürességtől. A polcokon talán még csak mutatóban sem volt élelmiszer. A plafonból hiába lógtak lefelé vaskampók, azokra bizony a szegény ember még sohasem akasztott sonkát, kolbász, szalonnát. Ott árválkodtak szégyenszemre. Talán jobb lett volna, ha kihullnak maguktól.

A nagy szegénység ellenére a házacska lakója mindenegyes alkalommal kulcsra zárta az éléskamra ajtaját, mintha odabent mindenféle finomság lett volna. Talán maga sem tudta, hogy, miért teszi ezt.

Egyik este is, amikor már legalább kétszer jól megforgatta a zárban a kulcsot, így szólt hozzá a kulcs:

─ Édes gazdám, látom igen nagy odabent a szegénység. Ez nem mehet tovább. Addig nem nyugszom, amíg a kamra nem lesz tele élelemmel, és te nem leszel a falu legmódosabb gazdája.

A szegény ember hangosan elnevette magát.

─ Aztán mondd meg, hogyan legyek gazdag? – kérdezte kíváncsian. – Láthatod, minden nap kora reggeltől késő estig dolgozom. Ennek ellenére örülhetek, ha nem korgó gyomorral kell lefeküdnöm.

─ Ha követed tanácsomat, akkor hamarosan gazdag ember leszel. Holnap reggel vegyél ki a zárból, tegyél a zsebedbe, és indulj el a nagyvilágba szerencsét próbálni. Mindent tegyél úgy, ahogyan majd mondom!

A szegény ember hitte is, meg nem is, amit a kulcsa mondott neki. Este lefeküdt, és reggelig meg sem moccant, úgy aludt.

Reggel felébredvén eszébe jutott a tegnap esti beszélgetés. Üres volt a gyomra. Nem volt mivel megtölthette volna. Úgyis valami élelem után kell menni, talán megpróbálhatná, hogy világgá megy.

Zsebébe tette az éléskamrájának a kulcsát, vállára akasztotta vásott, agyon foltozott tarisznyáját, amiben néhány kenyérmorzsán kívül semmi sem volt, majd elindult az orra után.

─ Hová? Hová? – kérdezte a szomszédja, aki gazdag, fukar ember volt, és mindent irigyelt másoktól.

─ Megyek szerencsét próbálni a nagyvilágba, hátha egyszer nekem is szerencsém lesz.

Erre a szomszédja semmit sem felelt csak magában kuncogott, minta azt mondta volna: „Mehetsz te akárhová, akkor is szegény maradsz.”

Kiérve a faluból a kulcs mocorogni kezdett a zsebében.

─ Menj egyenesen királyhoz! Kérd meg, hogy te lehessél a kincstárnok.

─ Hogyan lehetnék kincstárnok, amikor nem értek hozzá. Még a végén becsapnak és hiány lesz a király kincstárában, ami azt jelenti, hogy a király lenyakaztat. Jobban szeretek szegényen élni, mint fej nélkül.

─ Ne légy ennyire kishitű! Elfelejtetted, hogy segíteni fogok. Meglásd, az utolsó rézfillérig hiánytalan lesz a kincstár! – biztatta a kulcs és elhallgatott.

Háromnapi gyaloglás után megérkeztek a király várához. Igen nagy szerencséjük volt, a király éppen kincstárnokot keresett. Az előző nem tudott elszámolni és egy fél rézfillér hiányzott a kincstárból. A király azon nyomban lenyakaztatta, nem kegyelmezett meg neki. A kincstárnok hiába fogadkozott, hogy a sajátjából a háromszorosát teszi bele, csak hagyja meg a fejét a nyakán. Nem volt kegyelem, kora reggel, amint az első napsugarak beragyogtak a cella kicsi ablakán, jött érte a bakó a pappal.

Amikor ezt a szegény ember meghallotta, legszívesebben elfutott volna, de már nem lehetett. A király örömmel fogadta, és mindjárt rá is bízta a kincstárát.

─ Ha jól végzed, a dolgod úri emberré teszlek, de ha nem tudsz elszámolni a rád bízott kincsekkel, akkor úgy jársz, mint az elődöd – mondta a király, és intet a hopmesternek, hogy vezesse a szegény embert a kincstárba.

Miután ez megtörtént, és a szegény ember egyedül maradt a rengeteg kinccsel, sírva fakadt:

─ Mi lesz velem? Mi lesz velem? Talán már holnap búcsút inthetek a fejemnek. Nem értek én ehhez a mesterséghez. Kár volt kincstárnoknak állnom.

─ Ne siránkozz annyit! – szólt rá mérgesen az éléskamra kulcsa. –Megígértem, hogy állom a szavamat, és mindenben segíteni fogok. Első feladatom az lesz, hogy jól bezárjam a kincstár ajtaját és ablakait.

Ezzel az éléskamra kulcsa kiugrott a szegény ember zsebéből, és bezárta az ajtót és ablakokat, hogy oda a szegény ember engedélye nélkül senki nem mehetett be.

Kicsit ez megnyugtatta a szegény embert. Elfoglalta a kincstárnok helyét és várt.

Nem kellett sokáig várnia, mert hamarosan egy ravasz kereskedő érkezett egy hamis irattal, amin az állt, hogy a király kiutalt számára száz aranytallért.

Az éléskamra kulcsa azonnal titkon átvizsgálta az iratot, és nem tellett bele egy perc, hogy a gazdája fülébe súgta.

─ Ne fogadd el! Hamis ez az irat. Fenyegesd meg a kereskedőt, hogy beárulod a királynak.

A szegény ember követte a kulcs tanácsát.

─ Kereskedő uram, nékem úgy tűnik, hogy ez az iromány hamis. Jelentenem kell a fenséges királyunknak.

A kereskedő először elsápadt, majd reszketni kezdett.

─ Drága kincstárnok uram, csak azt ne tegye. A király lenyakaztat, ha ez kitudódik. Inkább én adok kegyednek száz aranytallért, és már el is tűnök. Nagyon kérem, hallgasson erről az irományról.

Az éléskamra kulcsa a szegény embernek súgta:

─ Fogadd el, és engedd elmenni a kereskedőt! A kapott száz aranytallért pedig tedd a többi közé.

A szegény ember nem értette, hogy ezt a száz aranytallért, miért nem teheti el, hiszen ezzel nem rövidíti meg a kincstárat.

A következő két napban is próbálkoztak kicsalni némi pénzt ravaszul a kincstárból, de az éléskamra kulcsa mindig észrevette a turpisságot, és pénzkivétel helyett inkább a kincstár gyarapodott.

Minden harmadik nap jött a király és elszámoltatta a kincstárnokát az utolsó rézfillérig.

Ezt a szegény ember sem kerülhette el. Félt is, hogy hátha mégis hibádzik a király vagyona, és feje hajnalban a porba hull. De csodák csodájára a kincstárban háromszáz aranytallérral több volt, mint utoljára.

─ Kincstárnok uram, ezt meg, hogyan csinálta? – örvendezett a király. – Ilyet még nem pipáltam. Az előző kincstárnokaimnál mindig volt valamennyi hiány.

Az éléskamra kulcsa megint súgta a szegény embernek:

─ Mondd azt, hogy mestere vagy a szakmádnak!

Igaz kicsit félve, de azért közölte a szegény ember a királlyal, amit tanácsoltak neki.

─ Ha Kend ilyen ügyes és becsületes, akkor itt örökös állása lesz. Még ha akarná is, akkor sem engedném el. Nékem ilyen kincstárnok kell.

─ Fenséges királyom, – szólta el magát a szegény ember – nekem van egy kicsi házacskám. Mi lesz vele, ha egyedül hagyom? Az éléskamrám is üres, nem ártana feltölteni ennivalóval.

Alig, hogy ezt kimondta, meg is bánta, de erre a király azt felelte:

─ A házacskád miatt ne fájjon a fejed! A váram mellé olyan szép házat építettek neked, hogy aki meglátja, eltátja a száját. Lesz benne akkora éléskamra telis teli jobbnál jobb finomságokkal, hogy mindig lesz, mit a tejbe aprítanod.

A király állotta a szavát, szép házat építtetett a kincstárnoka részére a vára mellé. Az éléskamrát feltöltette jobbnál jobb étkekkel, amit a kulcs minden nap boldogan bezárt, és elégedetten duruzsolta a gazdája fülébe:

─ Ugye érdemes volt rám hallgatni? Nem csaptalak be, gazdaggá tettelek.

Hálás is volt a szegény emberből lett kincstárnok az éléskamrája kulcsának. Ezentúl is mindig hallgatott rá, ha bajba került. Szerencsére ez csak igen ritkán fordult elő, mert idővel belejött a kincstárnoki teendőibe. Sőt egy idő után annyira biztos lett a dolgában, hogy még arra is jutott ideje, hogy egy szép, takaros menyecskét kerítsen a házába, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Rózsa királykisasszony

 

Volt egy nagyon távoli ország, ahol a rózsák emberi alakot öltöttek, és jártak – keltek ugyanúgy, mint mi. Volt kezük és lábuk. Nem kellett egyhelyben állniuk, mehettek, ahová csak akartak. Gyönyörű házakban laktak, amelyek szobáiban rózsaillat terjengett.

Hatalmas és csodás volt a rózsák országa. Itt mindenki boldog és elégedett volt. Soha senki nem ismerte a szomorúságot.

Rózsaország királyának volt egy gyönyörű lánya Rózika. Szépségének híre hetedhát országba eljutott. Aki csak meglátta, az mind szépségének a rabja lett, és nem tudott szabadulni a látványtól. Ezért mindennap rózsalegények százai ácsingóztak a palota előtt. Mindnyájan azt remélték, hogy legalább csak egy pillanatra is megláthatják a szépséges királykisasszonyt. De sajnos Rózika csak ritkán jelent meg a palota ablakában. Senki nem tudta, miért bújik a palota vastag falai mögé. Hiába kérdezgették az őröket, azok csak a fejüket rázták, és ismételgették:

–   Nem tudjuk. Nem köti az orrunkra.

A várakozó rózsalegények elhatározták, hogy követet küldenek a palotába és felszólítják: válasszon közülük férjet.

A küldöttség három rózsalegényből állt. Amíg bent voltak a többiek izgatottan várták a fejleményeket.

Sokáig időztek odabent, és amikor megjelentek a kapuban a jelenlevők elhallgattak, megszűnt a zajongás. Mindenki a küldötteket figyelte:

–   Mit mondott a királykisasszony? – kérdezték szinte egyszerre.

–  A királykisasszony azt a legényt válassza közülünk, aki legszebben tud énekelni – válaszolták a küldöttek.

Erre a tömeg megint felbolydult, mert köztudott, minden rózsa csodálatosan tudott énekelni. Hangjuk talán csak az illatukkal vetekedett. A rózsák országa gyönyörű éneküktől volt hangos. Talán nem is volt rózsa, aki nem tudott volna énekelni.

 Azonnal kihirdették, hogy énekversenyt tartanak, és a fődíj a királykisasszony keze, és megkapja a fele királyságot.

Rózsalegények napokig készülődtek a megméretésre. Végre felvirradt a nagy nap. Rengetegen sereglettek össze, mert nem volt mindennapi viadal. Sok néző is eljött, hogy meghallgassa az énekversenyt.

Hamarosan Rózika királykisasszony is megjelent. Olyan szép volt, hogy szépsége elhomályosította a napot. Mindenki éljenzésbe tört ki, és áhítattal nézték gyönyörű termetét.

A harangvirág csilingelésére elkezdődött a verseny. A kérők egymás után járultak a királykisasszony elé, de alig kezdtek el énekelni, mindegyiket leintette, és kecses kezecskéjével jelezte, hogy jöhet a következő

Így ment ez délig. Akkor egy kicsit pihentek, megebédeltek, majd folytatódott a verseny egészen késő estig, amikorra már minden csillag feljött a fekete bársonyos égboltra. Már csak egy rózsalegény várakozott. A többiek mindig félrelökték, amikor ő került volna a sorra. Végül mindenki elfogyott előle. Szegény vadrózsa volt, akit mindenki lenézett, mert egymaga éldegélt egy poros út menti bokorban, távol a királyi palotától. Voltak, akik nyíltan megmondták neki: nincs itt keresnivalód. Jobban teszed, ha gyorsan odébb állsz, és nem zavard a jelenlevőket. –   De a vadrózsa kitartott, türelemmel megvárta, mire rákerült a sor.

A királykisasszony nagyon fáradt volt, és nem akarta meghallgatni a vadrózsát. Már éppen fel akart állni, amikor felcsendült a vadrózsa csodálatos dala. Olyan szép volt, hogy mindjárt ámulatba ejtette Rózikát, és fáradsága azonnal tovaszállt. Megbabonázva hallgatta a legényt. Soha nem hallott olyan tiszta hangot, mint a vadrózsáé volt. Mindenki csak őt hallgatta, és a dala elbűvölte a jelenlevőket. Főleg a királykisasszonyt lepte meg a hangja, mert nem gondolta, hogy egy út menti vadrózsa ilyen szépen tud énekelni. Csak állt és mozdulatlanul sem, tudott. Végül, amikor a dal elhangzott, ennyit mondott:

–   Te nyerted meg a versenyt. Te leszel a férjem.

A rózsalegények, akik még ott voltak hangos éljenzésbe törtek ki, és éltették az ifjúpárt.

Ez így mind nagyon szép is lett volna, de a királykisasszonynak volt egy gonosz unokatestvére, aki mást szemelt ki neki. Amikor meghallotta, hogy unokahúga kit választott, elhatározta, hogy bosszút áll a vadrózsán.

Magához hívatta a gaz futórózsát és vele együtt tervet eszeltek ki, miképpen akadályozzák meg a kézfogót.

A vadrózsa a sikeres verseny után elindult haza, hogy megvigye a hírt barátainak, a kicsi méhikének, rigó Petinek, és az út mentén élő összes vadvirágnak. Mindenkit szeretett volna meghívni az esküvőre.

Sötét volt a hazavezető út. Szegényke nem gondolta semmi rosszra. Gyakran járt erre, és jól ismert minden fát és követ. Akár behunyt szemmel is végig tudott menni rajta.

Amint bandukolt hazafele, egyszer csak azt vette észre, hogy lábára valami kezdett rátekeredni, és egyre nehezebben tudott menni.

A futórózsa tekeredett a lábára, és testére, de olyan szorosan, hogy alig kapott levegőt. Amikor már egészen körbetekerte még egy hatalmas jegenyefához is kikötötte. Nem volt semmi esély a szabadulásra. Ha másnap délig nem ér vissza a palotába, akkor a királykisasszony kénytelen lesz feleségül menni az első kérőhöz. Ugyanis ezt írta elő a rózsák törvénye.

Telt – múlt az idő. Mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon, de nem sikerült, sőt ahogyan mozgott a futórózsa indái egyre jobban szorította a testét.

Lassan a hold átadta a helyét a napnak, és a csillagok is mind aludni tértek. A rózsa királykisasszony türelmetlenül várta mátkáját. Minden fertály órában kinézett az ablakon, de nem látta a kedvesét az úton. Kétségbeesve mászkált le – föl a szobájában, és kérdezgette a komornyiktól, vajon hol lehet a vőlegénye? Senki nem tudta, hová lett? Mi történt vele. Csak annyit hallottak az öreg, huhú, bagolytól, hogy ő még látta, amikor éjjel elindult haza, hogy vendégeket hívjon a lagzira.

Közben a templom tornyában a harang elütötte a delet, és ezt követve mindjárt megjelent az unokatestvér a kiválasztott férjjelölttel, aki nem volt más, mint az unalmas kövirózsa.

Nem tehetett mást, fejet kellett hajtani a szigorú törvénynek, és még aznap kihirdették, hogy férjhez megy. Mindenkit meghívnak az esküvőre. Hiába sírt, könyörgött, hogy legalább néhány percet várjanak, amíg előkerül a vőlegénye, de az unokatestvére hajthatatlan maradt. Tudta jól, egyhamar nem szabadulhat a futórózsa indái közül. Senki sem sejtette, hogy az útszélén szenved gúzsba kötve. Még csak nem is remélhette a szabadulást.

Lázasan készülődtek az esküvőre. Gyülekezett a násznép is, aki csak élt és mozgott, az mind szerette volna látni, amikor rózsa királykisasszonyt az oltárhoz vezetik.

A virágok százai szebbnél szebb színes ruhákban pompáztak, elbűvölve a nézőközönséget. A jelenlevők ámultak és bámultak, mert a királykisasszony csodaszép volt. Valóságos ruhaköltemény fedte törékeny testét. Csak a szemei csillogtak szomorúan, mert akit nagyon szeretett eltűnt, és máshoz kell férjhez mennie. Szíve majdnem megszakadt, amint elindult a násznéppel a templom felé, hogy kimondja a boldogító igent a leendő férjurának.

Minden lépésnél szúrást érzett a szívében, és egyre gyöngébb lett. Végül már alig tudott menni. Az unokatestvére és apja támogatta, hogy el ne essen.  Nem értették, mi történhetett a szépséges Rózika királykisasszonnyal. Máskor mindig vidám volt, nevetett, csak úgy visszhangzott a palota.

Mielőtt beléptek volna a templomajtón összeesett, és aléltan rogyott a földre. Mindenki hangosan felsikított. Az ifjú férjjelölt kezeit tördelte tanácstalanságában. Váratlanul mellettük termett egy hervatag vén tubarózsa és a királykisasszony apjának a fülébe súgta:

–   A lányodat úgy tudod megmenteni, ha elszalajtasz valakit a városon kívül lévő vadrózsabokorhoz. Leszedeted minden virágját és idehozatod. A virág szirmaival beszórod lányodat, és a többit meglátod.

A király nem sokat habozott. Az egyik legfürgébb szolgáját küldte el a megadott helyre és megparancsolta, hogy hozza el a bokor minden virágát.

A szolga a lábát a nyakába szedte, és elviharzott. Nem tellett bele egy fertály óra megjelent egy hatalmas vadrózsa csokorral. Természetesen közte volt a királykisasszony vadrózsája is, de ezt senki sem tudta.

A király szaporán szórni kezdte lányára a szirmokat, de amikor a vadrózsa szirmaihoz ért, az rózsaszín köddé vált, majd beburkolta a királykisasszonyt. Amikor már csak a köd volt látható, az lassan kezdett felemelkedni és magával vitte a királykisasszonyt.

Egyre feljebb emelkedtek és végül eltűntek a csodálkozó násznép elől.

A kövirózsa vőlegény gyorsan megértette, hogy itt egyhamar nem lesz lakodalom. Jobban teszi, ha most szépen elsomfordál, és elbújik a sziklák közé.

A rózsaszín köd meg sem állt az első felhőig, felpattant rá édes terhével együtt, és az Óperenciás tenger másik partjára repültek és ott egybekeltek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Sajnos többet én sem tudok a rózsa királykisasszonyról, mert nekem sem árulták el, hol telepedtek le. Féltek, ha a gonosz unokatestvér megtudja, akkor utánunk megy a mamlasz kövirózsával, és boldogságuk közé áll szúrós tüskéivel.

Ha majd valamit megtudok az ifjú párról, feltétlen nektek is beszámolok róluk. De ti is járjatok nyitott szemmel, hátha meglátjátok a Rózika királykisasszonyt a csodálatos hangú vadrózsa párjával, amint összeölelkezve csókolóznak valahol.   

 

  

Apáti Kovács Béla

 

Kiskondás, akiből varázsló lett

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy kiskondás. Egész nap a disznókat őrizte egy hatalmas, bársonyos, zöld réten. Akármennyire is jó sora volt egyik nap elunta magát, és elhatározta, hogy kitanulja a varázslómesterséget.

Este rendjén, hiánytalanul visszahajtotta az állatokat a gazdához, és bejelentette, hogy holnaptól nem lesz többé kiskondás.

A gazda nagyon elcsodálkozott és kérlelte a fiút:

– Édes fiam, ne menjél el! Ha akarod, felemelem a béredet és dupla ebédet küldök ki a szolgálóval a rétre minden délben.  

Hiába volt kérés, könyörgés a kiskondást nem lehetett lebeszélni. Amit elhatározott azt véghez is vitte. Így a gazda kénytelen volt kiadni a bérét, és könnyes szemmel elbúcsúzott tőle.

– Menj Isten hírével! Ne feledd, bármikor visszajöhetsz, ha úgy hozná a sorsod.

A kiskondás illően megköszönte a gazda jókívánságát, és elindult, hogy megkeresse a varázslótanonc iskolát. Csak az volt a baj, hogy nem tudta, melyik irányba induljon el?

A falu szélén meglátott egy kiskutyát és segítségért fordult hozzá:

– Kicsi kutya, meg tudnád– e mondani nekem, hol találom a varázslótanonc iskolát?

Az eb nagyon elcsodálkozott, amit a kiskondás kérdett tőle. Ilyen kéréssel még sohasem fordultak hozzá. Rövid gondolkodás után szomorúan mondta:

– Sajnos nem tudom. Talán a közeli kerek erdőben lakó öreganyó tudja, hol található. Menj a kerek erdőbe és keresd meg! Amint belépsz a házikójába, köszönj neki udvariasan és szólítsd, öreganyámnak! Ha nem így teszel, akkor megharagszik és kikerget a házból. Járj szerencsével! – vakkantott egyet a kicsi kutya és elszaladt.

Sokáig koptatta a kiskondás a lábait, mire meglelte a kerek erdőt és abban a házikót.

– Szép, jó napot, öreganyám! – köszöntötte, ahogyan a kutya javasolta neki a szobában a kemence mellett gubbasztó anyókát.

– Isten hozott, fiam! Mi járatban vagy erre, ahol még a madár sem jár?

A kiskondás elmesélte az öregasszonynak, hogy varázsló akar lenni, de nem tudja, hol van a varázslótanonc iskola. Szeretne eljutni oda, és kéri az öreganyó segítségét, hogy mutassa meg neki az utat.

– Szívesen segítenék neked, de nem tudom, hol van ilyen iskola – válaszolta az anyó. – Annyit azért mondhatok, van nekem egy öreganyám, aki az ezüstfolyón túl lakik. Menj el hozzá, hátha ő tud segíteni!

Újból nyakába vette lábait, és szapora léptekkel elindult az ezüstfolyó irányába. Harmadnapra oda is ért. A folyó olyan széles volt, hogy nem lehetett látni a másik partját. Nem tudta, mitévő legyen, hogyan jusson át a túlpartra? Próbát tett és beledobta a vízbe a kalapját. Olyan gyors volt a sodrás és olyan nagy örvények voltak, hogy egy pillanat alatt a mélybe rántotta azt. Még csak egy parányi esélye sem lehetett volna, hogy átússzon. Butaság lett volna ezzel kísérletezni. Jött – ment a parton, egyszer csak a vízből egy hal elődugta a fejét.

– Ugye, szeretnél átmenni a túlsó partra? – kérdezte.

– Igen – válaszolta.

– Átviszlek, ha megígéred, varázsolsz nekem egy szép víz alatti kastélyt, amikor varázsló leszel.

A kiskondás megígérte és a hal villámgyorsan átvitte.

– Aztán el ne felejtsd, amit ígértél! – figyelmeztette a hal, amikor elbúcsúztak.

Az anyó öreganya se tudta merre található a varázslótanonc iskola. Tanácstalanul ingatta a fejét.

– Menj el nővéremhez, aki az aranyfolyón túl lakik. Nagyon okos asszony, ha ő nem tud segíteni, akkor senki ezen a földkerekségen.

Megköszönte a legény az öregasszony jóindulatát és folytatta az útját. Amikor az aranyfolyóhoz ért, még jobban megijedt, mint az előző folyónál, mert ez még szélesebb volt, és akkora örvények voltak benne, hogy tán egy falut is elnyeltek volna.

Már éppen azon gondolkodott, hogy lemond a tanulásról és nem lesz varázsló. Inkább visszakullog a gazdához és tovább őrzi a disznókat a réten.

– Kiskondás, akarod– e, hogy segítsek? – ugrott ki a vízből egy hal.

– Boldog lennék, ha átvinnél a túlsó partra.

– Ennél, mi sem könnyebb – mosolyodott el a nagy folyó lakója – , de meg kell ígérned, amint varázsló leszel, varázsolsz nekem egy szép, víz alatti várat.

Ezt is megígérte, és a hal teljesítette a kérését. A túlparton egy kettőre megtalálta az öregasszony házacskáját. Szegényke olyan vénséges volt, hogy nem bírt felkelni az ágyból.

Amikor a kiskondás belépett a házba, az ágyban fekvő anyó mondta is neki:

– Hallottam, hogy varázsló akarsz lenni. Megmutatom az utat a varázslótanonc iskola felé, de ezért három éjjel – három nap szolgálnod kell nálam.

– Mit kell tennem öreganyám? – kérdezte türelmetlenül.

– Ki kell takarítanod a házamat. Ez lesz a dolgod.

A kiskondás körülnézett, és látta, hogy milyen kicsi a ház. Úgy gondolta néhány fertály óra alatt végez itt minden munkával. Nem kell neki itt rostokolnia három éjjel – három nap.

– Ha előbb elvégzem a munkát, akkor nem kell kitöltenem a szolgálati időt? – kérdezte reménykedve, mert szeretett volna, minél előbb a varázslótanonc iskolába menni.

– Amint végzel, azonnal mehetsz a dolgodra – válaszolta az anyó. – Láss hozzá, nehogy ne tudj elvégezni a munkával!

A legény azonnal dolgozni kezdett. Előkapta a seprűt és lapátot. Járt a keze, mint a motolla. Egy pillanatra sem állt meg pihenni. Ennek ellenére mégsem akart elfogyni a munka. Mintha a kicsi ház egyre nagyobb lett volna, és a szobácskából sok – sok másik szoba lett. Este fáradtan rogyott le a lócára, ahol mindjárt el is aludt. Reggel anyó ébresztette harsány hangon:

– Ébredj, fiam! Hasadra süt a Nap és még rengeteg szobát kell kitakarítanod, és már csak két nap van vissza a szolgálatból.

Most is nekiesett a munkának, még egy nő is megirigyelhette volna olyan ügyesen takarított. Valahogy ezen a nap sem tudott végezni. Este olyan fáradt volt, hogy szinte holtan rogyott le a lócára aludni.

Eljött a harmadik nap, de még rengeteg munka volt előtte. Kapott ide, kapott oda. A seprű szélvész sebesen mozgott a kezében. Az öregasszony nem győzte dicsérni:

– Nagyon ügyes vagy fiam. Látom édesanyád megtanított dolgozni.

Késő este lett, amire végzett a takarítással. Megint le akart roskadni, amikor az ágyból hallja:

– Jer, ide hozzám! Most elárulom, hol van a varázslótanonc iskola.

Erre a kiskondás akkorát ugrott, mint egy ház.

– Mondja, öreganyám, mondja! Csupa fül vagyok.

– Itt van a házacskámban ez az iskola, és te sikeresen elvégezted. Most már tudsz mindenféle varázslatot, és igazi varázsló vált belőled.

– Ne tréfáljon velem, öreganyám, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. Mondja, meg gyorsan merrefelé kell mennem!

– Látom, nem hiszel nekem. Nos, idefigyelj! Mondd háromszor jó hangosan egér farok, béka láb, ebből a vénasszonyból legyen egy szép hajadon.

A sok munkától megfáradt legény nem nagyon hitt az öreganyónak, de azért ki tudja miért megpróbálta. Lássatok csodát, mikor harmadszorra is kiejtette a száján a varázsszót az öregasszonyból olyan szépséges fiatal lány lett, amilyet még a világ nem látott. Mindjárt úgy beleszeretett, hogy tán még a nevét is elfelejtette. Végül nagy nehezen kinyögte:

– Szépséges leányka, akarsz– e a feleségem lenni?

– Erre a szóra várok már ezer éve – válaszolta a lány. – Ásó, kapa, nagyharang, tied leszek galambom.

Ettől a kiskondás olyan boldog lett, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Fogott is egy nagy griff madarat, felültette hátára mátkáját és maga is melléje telepedett. A madár fülébe súgott valamit, mire az felrepült a magas égig, és vitte őket egészen az aranyfolyóig, ahol a hal arra kérte, hogy varázsoljon neki egy víz alatti várat. Amikor ezzel elkészült mentek tovább az ezüstfolyóig. Itt varázsolt egy víz alatti kastélyt a hálálkodó halnak. Mihelyt ezzel is megvolt, hazarepültek a kiskondás falujába, ahol akkora lakodalmat csaptak, hogy mindenki hivatalos volt rá. Három éjjel, három nap ropták a táncot, és annyit ettek ittak, hogy majdnem lefordultak a székről. Egyszer csak a kiskondás felugrott és elkurjantotta magát:

– Elfogyott minden étel– ital, most már mindenki hazamehet a dolgára. Vége a mulatságnak.

A násznép szétszéledt velem együtt, mert természetesen én is ott voltam. Hiszen, ha nem lettem volna ott, akkor most ti sem hallottatok volna erről a meséről.

Itt a vége, fuss el véle! Ha nem hiszitek, járjatok utána!


 

Apáti Kovács Béla

 

A két ablak

 

Volt egyszer egy ház, s annak volt két ablaka. Az egyik állandóan nyitva volt, és aki kinézett rajta, az csodás tájat látott boldog emberekkel.

A másik ablak mindig zárva volt. Vastag zöld üveg takarta, amelyen nem lehetett kilátni.

Az egyik nap fiúcska lépett be a szobába. Mindjárt a nyitott ablakhoz ment, és kinézett rajta. Sokáig csodálta a szép tájat. Az emberek intetek neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.

–   Nálunk jó életed lesz – mondták mosolyogva. – Aki velünk tart, az nem ismeri a bánatot. Jer, legyél te is mindig boldog és gondtalan!

Nem tudta, mitévő legyen? A szíve azt súgta neki, hogy hallgasson a hívó szóra!

Csak az a másik ablak ne lenne ott. Vajon mi van a zöld, vastag üveg mögött? Lehet, hogy ott is boldog emberek vannak. S az is lehet, az ottani táj még csábítóbb.

Szeretett volna átlátni az ablakon. Legalább egy parányi rés lenne, ami elárulná, érdemes-e azt választania.

Hiába kereste azt a parányi rést, a zöld ablak nem árulta el a titkát.

Tudta, ha kinyitja az ablakot, akkor már nem lesz visszaút. Mennie kell, ha tetszik, ha nem.

Kitől kérjen segítséget?

A szobában egyedül volt. Ijesztő csönd ölelte át, amely nem adott feleletet kérdéseire.

A fiúcska csak áll némán, a szoba közepén. Tanácstalan volt. Érezte, segítség nélkül kell döntenie. Csak magát okolhatja, ha hibásan választ.

Legegyszerűbb lett volna, ha a nyitott ablakot válassza. Hiszen saját szemeivel láthatta a boldog embereket és a festőien szép tájat.

Akkor meg, mire vár? Irány a nyitott ablak!

Már – már elindult feléje, amikor az utolsó pillanatban megtorpant, nem merte a biztosat választani. Valami titokzatos erő, mint egy erős mágnes húzta a vastag, zöldüvegű ablakoz.

Hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő hangokat:

–   Gyere! Ne gondolkozz! Velünk boldog leszel

Vidám kacaj szökkent be a szobába, kettévágva a fullasztó csöndet. Mintha erre a vastag, zöldüveg is kicsit megremegett volna. De lehet, hogy ezt csak képzelte, és valójában semmi sem történt.

A kacaj megszűnt. Újból a kínzó néma csönd. Már nem hallotta a nyitott ablakon túli emberek hívó szavát. Ők is elnémultak. Szájukon nem jött ki hang. Tátogtak, mint a partra vetett hal. Bizonyára még mindig hívták. Kezeikkel integettek feléje. Volt, aki még a kalapját is meglengette.

Miért nem hallja őket? Mi történt? Hová lett a hangjuk? – Kérdéseire nem kapott választ.

A szép táj is megváltozott. Sötét felhők borították be az eget, majd nagy cseppekben hullni kezdett az eső.

Az emberek ijedten, fázósan rohantak be a házaikba, hogy oltalmat leljenek a vihar elől.

Minden csak egy szép káprázat volt, amely elbűvölte, és felkavarta a lelkét.

De még mindig nem tudta, mi fogja várni, ha kinyitja a vastag, zöldüvegű ablakot?

A kíváncsiság egyre erősebb lett. Már alig bírta visszatartani magát. Igaz testében ott bujkált a félelem, mi lesz, ha rosszul dönt?

Hányszor téved az ember, amit sokszor észre sem vesz. A döntés pillanatában úgy érzi, helyesen cselekedett. Csak némi idő elteltével jön rá, nem így kellett volna. De akkor már késő. Nincs visszaút.

A fiúcska ezt szerette volna elkerülni – ez nem is olyan könnyű, sőt nagyon nehéz. Főleg neki, aki még alig ízlelte meg az életet.

Mindenki magára hagyta. Elhagyták vagy valahonnét a távolból figyelik, hogyan oldja meg ezt a feladatot.

Mi lehet a vastag, zöldablak mögött?

Hűvös szellő szaladt át a szobán. Fázósan összehúzta ingje nyakát. Még egyszer a nyitott ablakra nézett. Az eső esett és esett. Sötét felhők gomolyogtak odakint az égen.

Valami azt súgta: „Nyisd ki azt a másik ablakot!”

Igen már ő is úgy érezte, ki kell, hogy nyissa. Nem szabad várnia tovább.

A remény még mindig ott volt a szívében, hogy hátha az a másik ablak lesz az igazi. Ez itt, amely kinyitva csábította, ígérve neki boldogságot és jó életet, mind, mind csak káprázat volt.

Már tudta a vastag, zöldüvegű ablak mögött fogja várni az igazi boldogság.

Csak egy lépést kell feléje tenni, és a titok megoldódik.

Összegyűjtötte az erejét, kezét az ablak kilincsére helyezte kissé remegve, majd szélesre tárta az ablakot.

Hirtelen boldogság járta át a testét.

Meg merte tenni. Kinyitotta a vastag, zöldüvegű ablakot.

A szobába friss levegő tódult be. Haját pajkos szellőlányok borzolták össze, mialatt édes, mennyei zene szállt körbetáncolva a fiúcskát. Mintha csak azt mondták volna:

–   Gyere, táncolj velünk!

A fiúcska széttárta a karjait, és repült fel a magas égbe, otthagyva a szobát, a házat és mindent, ami eddig az élete volt. 



Apáti Kovács Béla

 

Kilyukadt a Mikulás csizmája

 

A Mikulás házában minden készen állt az indulásra. Az istállóban a rénszarvasok már türelmetlenül várták, hogy befogják őket a szán elé, amely telis teli volt mindenféle játékkal, csokoládéval, cukorkával, amit a Mikulás elvisz minden jó kisfiúnak és kislánynak.

A Mikulás még egyszer ellenőrizte a nagykönyvben a névsort, hogy véletlenül valaki ki ne maradjon az ajándékozásból, mielőtt álomra hajtja a fejét.

Hogy kényelmesen végig tudjon dőlni a heverőn, lehúzta a lábairól a vastag bőrcsizmát.

Amikor a csizmák már a padlón voltak, olyan dolog történt, amire senki sem mert gondolni. Ilyen még sohasem fordult elő a hosszú évek alatt.

Az egyik csizmája kilyukadt. Egy hatalmas lyuk éktelenkedett a csizma orrán. Rejtély, hogy ezt eddig senki nem vette észre.

A Mikulás elszörnyedve nézte és nem akart hinni a szemének. Eleinte azt hitte, hogy csak álmodja az egészet, vagy káprázik a szeme.

Nem lehet, hogy a Mikulás csizmája lyukas legyen! Így nem mehet a gyerekekhez. Mit fognak szólni, ha meglátják? Egy Mikulásnak mindig rendesnek kell lennie. Ő is mindig elvárja az apróságoktól, hogy szép, tiszta cipőt vagy csizmát tegyenek ki az ablakba. Amelyik kisgyereknek piszkos, rendetlen lábbelije, az a Mikulástól virgácsot kap.

Csak ült a heverő szélén, és búslakodott. A lyukon még a jéghideg víz is befolyik, és a végén megfázik. Ez senkinek sem lenne jó. A kicsi krampuszok ápolhatnák egész télen.

Sajnos a Mikulásnak csak egy pár csizmája volt. Ilyenkor már minden cipőbolt zárva van. Éjjel nem dolgozik a csizmadia, hogy befoltozza a lyukat.

A krampuszok bejöttek a Mikulás szobájába, mert látták, hogy világos van. Pedig ilyenkor a Mikulás már aludni szokott.

– Mi történt, Mikulás bácsi? – kérdezték kíváncsian. – Miért nem alszik? Holnap korán kell kelni, hogy minden kisfiú és kislány időben megkapja az ajándékot.

A Mikulás szomorú szemekkel nézett a krampuszaira, s megkérdezte:

– Ti tudnátok nyugodtan aludni, ha a csizmátok lyukas lenne?

A krampuszok riadtan néztek egymásra. A vigyor eltűnt az arcukról. Mindjárt megértették, hogy ez azt jelenti, holnap elmarad az utazás, és az úton nem lehet majd rosszalkodni, borsot törni a másik orra alá. Pedig már annyi rosszaságot kigondoltak. Most azok mind elmaradnak, kuksolhatnak egész nap a szobájukban.

– Idén nem viszünk ajándékot a gyerekeknek – mondta szomorúan, de annál nyomatékosabban a Mikulás. – Majd karácsonykor az angyalkák elviszik a karácsonyfával együtt. Kicsi krampuszok, menjetek szépen a szobátokba, és feküdjetek le! Én is bevackolom magamat a puha ágyamba, és szunditok egyet.

A krampuszok orrukat lógatva kimentek a szobából, és amikor hallották a Mikulás horkolását, összedugták a fejüket.

– Valamit tennünk kell – mondogatták. – Nem lehet, hogy idén elmaradjon a Mikulásnap, amit a gyerekek annyira várnak.

Igazából egyikőjük sem tudta, mit lehetne tenni?

Hová vigyék a lyukas csizmás késő este? Nincs az a csizmadia, aki elvállalná a javítást.

Már majdnem feladták, amikor a legkisebb krampusz elkiáltotta magát, és csillogó szemekkel mondta jó hangosan:

– Javítsuk meg mi a csizmát!

– Ne olyan hangosan, hékás! Még felébreszted a Mikulást. Mégis, hogyan gondolod? Nem vagyunk csizmadiák.

– A kamrában van tű, cérna, meg egy kis bőr is akad valahol a házban. Szerintem, nem olyan nagy dolog lehet befoltozni azt a csizmát – mondta a legkisebb krampusz, most már suttogva. – Legalább próbáljuk meg! Hátha sikerül.

Ezen a többiek is elgondolkodtak.

– Hiszen ez jó cselekedet – jegyezte meg az egyik krampusz. – Mi krampuszok a csíntevéseinkről vagyunk híresek. Mit szól majd a Mikulás, ha megtudja, hogy mi foltoztuk meg a csizmáját? Lehet, hogy még el is kerget bennünket.

– Vállalnunk kell ezt a kockázatot. Ha sikerül, akkor az utazás alatt bőven lesz alkalmunk csintalankodni. Ne halogassuk a munkát! Munkára fel! Reggelig el kell készülni vele.

A krampuszok ahányan voltak, annyi felé szaladtak. Az egyik csendben kicsente a Mikulás lyukas csizmáját, a másik tűt és cérnát keresett, a harmadiknak volt a legnehezebb dolga, mert alig talált megfelelő bőrt a foltozáshoz. Végül úgy oldotta meg ezt a nehéz helyzetet, hogy levette a csúzlijáról a bőrt, amibe a kavicsot szokta tenni, amikor a tündérek cicáját ijesztgette vele. Szerencséjére a bőr éppen akkora volt, mint a csizmán a lyuk. Majd tavasszal vagy nyáron készít egy másik csúzlit, de most a cél érdekében fel kellett áldoznia fegyverét.

Nem könnyű mesterség a csizmadiaság. Bizony nagy erő kell, hogy az ember át tudja szúrni a tűt a vastag bőrön. A krampuszok keze ehhez gyönge volt. Sokszor csak úgy sikerült, hogy egyszerre hárman is nyomták és húzták. De olyan is előfordult, hogy a hegyes tű megszúrta az ujjukat. Mire végeztek a munkával mind a három krampusz keze vérzett, és sajgott a fájdalomtól.

Remek munkát végeztek. Alig lehetett észrevenni a foltozást.

Elégedetten nézegették a csizmát. Még a környék legügyesebb csizmadiája sem tudta volna szebben megfoltozni.

– Készen vagyunk – mondták, és már rohanniuk is kellett a Mikulás szobájába, mert közeledett az indulás ideje.

Nagyon fáradtak és álmosak voltak, de nem volt idő a nyavalygásra. Ha időben el akartak indulni, fel kellett ébreszteni a Mikulást.

– Mikulás bácsi! Mikulás bácsi, ébresztő! Indulni kell! Nincs idő lustálkodni! Várnak bennünket az apróságok – szólongatták, rázták a Mikulást.

– Mi van? – nyitotta ki a szemeit a Mikulás. Nem volt hozzászokva, hogy ilyenkor a krampuszok ébresszék fel. Inkább az volt a jellemző, hogy neki kellett közelharcot vívni velük, és kicibálni a hétalvókat az ágyból.

– Mikulás bácsi indulni kell!

– Hogyan menjek lyukas csizmában? Még megszólnak a gyerekek. Tegnap este érthetően megmondtam, idén az angyalkák viszik el az ajándékokat a gyerekeknek.

– A csizma már nem lyukas – mondták kissé zavartan a krampuszok, és a Mikulás kezébe adták a csizmát. – Tessék megnézni! Éjjel befoltoztuk a lyukat. Jobb, mint újkorában.

– Befoltoztátok? – csodálkozott el a Mikulás. – De akkor ti jót cselekedtettek!

– Most ezért meg tetszik szidni bennünket? – kérdezték remegve a krampuszok.

– Nem is tudom, hogy most, mit mondjak. Ilyen eset még nem fordult elő, amióta Mikulás vagyok. Pedig annak már van legalább kilencszázkilencvenkilenc éve. Majd megnézem a nagykönyvemben, hogy ilyenkor, mi a teendő. De nincs idő most ezen gondolkodni, indulni kell, mert várnak a gyerekek. Amikor majd hazajövünk, megbeszéljük a dolgot – mondta vidáman a Mikulás, és gyorsan felhúzta a csizmáját.

A krampuszok is megkönnyebbülten szaladtak ki a szánhoz, ahol már a szarvasokat alig lehetett visszatartani, hogy el ne induljanak.

– Gyí! Szarvasaim! Repüljetek, ahogy csak tudtok, hogy minél előbb a gyerekeknél legyünk! – mondta a Mikulás és az ostorával a szarvasok közé csapott.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!