Csuda jó mesék 02

 

 

Apáti Kovács Béla

Anyóka kendője

 

Hol volt, hol nem volt, egy kicsinyke falu szélén élt egy öreganyóka. Egész nap a háza előtt üldögélt a kispadon és nézte a járókelőket. Ha úgy hozta a kedve hosszasan elbeszélgetett az emberekkel.

Egyik nap egy fiatal lány ment el a háza előtt. Anyó barátságos hangon megszólította:

─ Hová, hová, aranyom?

A lány megállt, és szomorú hangon mondta:

─ Megyek munkát keresni, néne. Meghalt anyám, apám és otthon mindenem elfogyott. Talán valahol valahol felfogadnak szolgálónak, és lesz egy kis pénzem, amiből eltarthatom magamat. De sietek is tovább, mert hamarosan itt az este.

A lány indulni akart, de az anyóka megfogta a szoknyája szélét.

─ Ne menj tovább, lányom! – mondta. – Éppen egy ilyen szolgálót keresek a házamba, mint te vagy. Ha ügyes és szorgalmas vagy, akkor gazdagon megjutalmazlak. Nálam három nap egy esztendő. Csak ennyit kell dolgoznod és mehetsz haza, ha kedved tartja.

Először a lány azt hitte, hogy az anyóka csak viccel vele és ezt válaszolta:

─ Ugyan néne, ne űzzön tréfát velem. Nem szép dolog egy szegény lányból bolondot csinálni. Én valóban dolgozni szeretnék, s nem a napot lopni. Na, Isten áldja! Megyek, mert mindjárt rám szakad a sötétség.

Az anyóka nem hagyta annyiba. Addig – addig beszélt a lánynak, míg az ráállt és szolgálónak szegődött a kicsi házba. El sem tudta képzelni milyen munkával fogja megbízni az öregasszony.

Az első nap, amikor felkeltek, az anyóka mondta neki:

─ Takaritsd ki a házat, adjál enni a tehénkének, utána siess a kertbe és kapáld meg a veteményest.

A lány azt hitte egy – kettőre elvégzi ez a munkát, hiszen a ház olyan kicsinyke volt, hogy még nem látott ilyet. Ennek ellenére akármennyire is iparkodott sok idejébe tellett, mire minden ragyogott, mint a patikában. Akkor meg rohanhatott az istállóba, ahol a tehénke már türelmetlenül kérte az ennivalót. Ezzel is sokáig kellett bajlódnia. Kicsi volt a tehénke, de annyit tudott enni, hogy alig bírta hordani elébe a szénát. Bizony már javában elmúlt a dél, mire kikecmergett a kertbe. Annyira fáradt volt már, hogy a kapa majd kiesett a kezéből. Ennek ellenére, mindent lelkiismeretesen elvégzett,  ahogy az anyó meghagyta neki. Este még enni sem volt kedve. Fáradtságtól elcsigázva belezuhant az ágyba, és reggelig úgy aludt, mint a bunda.

A következő nap és a harmadig nap is ez volt a dolga az anyóka házában.  Az öregasszony nagyon elégedett volt vele. Nem győzte dicsérni. Kérte, hogy még maradjon három napot, de a lány már nagyon haza akart menni.

─ Nem bánom, lányom, ha így döntöttél. Pedig nagyon megkedveltelek. Ne feledd, bármikor visszajöhetsz hozzám. Most kifizetem a béredet. Tessék itt ez a kendő! Ezért dolgoztál nálam három napig.

A szegény lány nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a kendőt. Mindjárt azt gondolta, hogy mégis csak az öregasszony jól rászedte. Majdnem megszakadt annyit dolgozott neki, és végül kiszúrja a szemét egy kopott kendővel. Ezzel bizony nem sokra megy. Még eladni sem tudja. Ugyan kinek kellene egy használt kendő?

Az anyóka látta a lány szemében, hogy nincs megelégedve a bérével. Elmosolyodott és biztatóan mondta:

─ Lányom, ez nem akármilyen kendő. Ha pénzt akarsz, akkor csak nyisd ki és mindig találsz benne annyit, amennyire szükséged van.

Eltette a kendőt és hitte is meg nem is, amit az anyóka mondott. Elindult haza, hogy kipihenje a fáradságos munkát.

Útközben nagyon megéhezett és betért az egyik falu pékségébe, hogy kérjen egy aprócska veknit. Úgy gondolta, ha a pék másképpen nem ad, neki adja az anyókától kapott kendőt.

─ Egy réz garas a vekni ára – mondta a pék.

A lány előkotorászta a kendőt, hogy ezzel fizesse ki a vekni árát, de amint megérintette, keze valami keménységet tapintott ki. Gyorsan kibontotta a kendőt, és képzeljétek el, mi volt benne. Ugye nem találjátok ki? Egy sárga, réz garas lapult benne. Éppen annyi, amennyit a pék kért a vekniért.

Nagyon elcsodálkozott és mindjárt szöget ütött a fejébe, hogy hátha az anyóka valóban igazat mondott.

Elhatározta, hogy máshol is kipróbálja a kendőt. A pékség mellett volt egy rőfös bolt. Ide is betért és kért egy rokolyának való vásznat.

─ Három aranytallér az ára – mondta a rőfös ember.

Félve vette elő a kendőt. Tartott tőle, hátha most mégsem lesz benne semmi. Hála Isten a kendőben megint volt valami. Éppen annyi, amennyibe a vászon került.

Boldogan ment haza a falujába. Tudta ezentúl nem kell nélkülöznie. Ha pénzre lesz szüksége, akkor csak kinyitja a kendőt és abban annyit talál, amennyi kell.

A falubeliek nem értették, hogy a szegény lánynak, honnan van pénze, amikor máskor mindig olyan szegény volt, mint a templom egere. Főleg a szomszédban lakó gazdag ember oldalát furdalta a kíváncsiság. Volt neki egy lánya, aki mindig vetekedni akart szépségben a szegény lánnyal. De valahogy a nyomába sem eredhetett ezen a téren. Most meg, hogy pénze is volt már a szomszédnak, nagyon bosszantotta.

─ Édes kis magzatom, – mondta lányának – menj át a szomszédhoz és tudakold meg tőle, hogyan tett szert a gazdagságra!

Az szót fogadott apjának és kérdezgetni kezdte a lányt:

─ Mondd el nékem, hogyan lettél gazdag?

Eleinte nem akarta elárulni a titkát, és megpróbált kitérni a válaszadás elől. Végül mégis elkottyantotta, hol járt és milyen munkát kellett végeznie a kendőért.

A gazdag lány rohant haza az apjához és elmondta neki, amit hallott. Az apa szeme felcsillant és utasította lányát, hogy ő is azonnal kerekedjen fel és álljon szolgálónak az anyókánál.

A gazdag lánynak nem nagyon tetszett a szolgálatba állás. Még soha életében nem dolgozott. El sem tudta képzelni, hogy szerszámot fogjon a kezébe. Apja mérgesen ráförmedt és, ha tetszett, ha nem el kellett mennie az anyókához szolgálni.

Őt is szívesen fogadta az öregasszony és elmondta neki szép sorjában a teendőket. Ugyan azt kellett tennie, mint a szegény lánynak.

Reggel dúlva-fúlva nekilátott a munkának. Ugye nem kell mondanom semmivel sem tudott elvégezni időben. A ház épp olyan rendetlen volt, mint amikor elkezdte, a tehénke sem lakott jól egész nap bőgött az éhségtől, a kertre meg már igazán nem jutott idő. Minden gazos és gondozatlan volt.

Valahogy csak eltelt a három nap. A gazdag lány alig várta, hogy az anyóka neki is adjon egy kendőt.

─ Tessék, itt a béred – adott a kezébe egy kopott kendőt, mire a lány pimaszul felcsattant:

─ Néne csak nem gondolja, hogy a munkámért elfogadok egy ilyen kopott, vásott kendőt. Adjon nekem egy vadonatújat!

─ Ha ez a kívánságod, csak meg ne bánd – válaszolta az öregasszony és a szekrényből előkeresett egy vadonat új kendőt.

A gazdag ember lánya boldogan vitte haza a kendőt. Ő is betért az útjába kerülő pékségbe és harsány hangon mondta a péknek:

─ A legnagyobb kenyeret kérem.

A pék hozott is mindjárt egy olyan nagy kenyeret, mint egy kocsikerék, s mondta:

─ Egy arany az ára.

A lány bontogatni kezdte a kendőt. Érezte, hogy valami van benn. Azt gondolta, mi más lenne benne, mint egy aranytallér. De amikor kibontotta, majd elájult a látványtól. Az aranytallér helyett egy tekergő kígyó mászott elő belőle. Ezt meglátva a pék iszonyatos haragra gerjedt és tüstént hívta a péksegédeket a lapátokkal.

─ Kergessétek ki azonnal ezt a lányt a kígyójával együtt, és többé be ne merészelje tenni a lábát a pékségembe.

A péksegédek kikergették a lányt, aki jajgatva rohant ki az utcára.

Talán valamit rosszul csinálta – gondolta és betért a rőfös boltba is, és akart venni kilencvenkilenc rőf bársonyt.

─ Száz arany az ára – mondta hajlongva a rőfös ember, art remélve, hogy igen jó üzletre tett szert.

El sem merem mondani, mi volt a kendőben. De ha már elkezdtem, akkor ti is tudjátok meg. Annyi kígyó csusszant ki belőle, hogy egy – kettőre megtöltötték a boltot. Lett nagy ijedelem. A rőfös ember és segédei a mérőrúddal tessékelték kifelé a kígyókat meg a gazdag ember lányát.

Otthon nem szólt semmit, hogy mi történt vele. Inkább elbujdosott és senki sem látta többé. Apja utána ment és talán még ma is keresi, ha közben meg nem halt.

A szegény lányból meg gazdag lett. De ne hogy azt higgyétek, hogy dolgozott meg a gazdagságáért. A kendőt csak akkor vette elő, ha véletlenül pénzszűkében volt. Akkor is csak annyit, amennyi kellett. Ha véletlenül kicsivel több került a keze ügyébe, akkor azt mindjárt szétosztotta a szegények között.

Ezentúl is sokat dolgozott, aminek hamarosan meg is lett a gyümölcse. Pár év alatt olyan szép portált teremtett, hogy a faluból a csodájára jártak.

Egyszer egy legény is arra sétált és mindjárt szemet vetett a lányra. Egy kis udvarlás után megkérte a kezét és feleségül vette.

Hogy mi lett a kendő sorsa. Ezt is elmesélem nektek.

Egyik nap a fiatalasszony gondolt egyet, hogy kimossa. Kiterítette az udvarra egy bokorra száradni. Akár hiszitek, akár nem, jött egy hirtelen szélvihar, felkapta a kendőt és az égbe röpítette. Soha többé nem találták meg, pedig három éjjel, három nap egyfolytában keresték. De sebaj! – gondolták. Már úgyis megvan mindenük, és ha szorgalmasan dolgoznak, akkor kétkezi munkával is annyi pénzük lehet, amennyit csak akarnak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!    

Apáti Kovács Béla

Aranysarkantyú

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen, meg nem mondom mikor, élt egy király a feleségével, és mihaszna fiúkkal, Jankó királyfival.

Ez a fiú olyan lusta volt, hogy még a szemét sem akarta egyedül kinyitni reggelente. Ilyenkor is a szolgáknak kellett segíteni ebben.

Bánkódott is édesapja és édesanyja miatta. Jankót nem érdekelte a királyi mesterség. Pedig apja úgy tervezte, ha ő már túl öreg lesz, a fia fog majd a trónra ülni és irányítani az ország ügyes-bajos dolgait.

Hiába volt minden próbálkozás a királyfi néhány perc elteltével elunta magát a trón mellett ücsörögni és otthagyta egyedül édesapját a trónteremben. Az meg egyáltalán nem érdekelte, ha apja okítani akarta a királyi teendőkről. Durcásan befogta a fülét és nem figyelt oda édesapja tanácsaira.

─ Mi lesz veled így, fiam? - kérdezte a király keserűen, de ezt Jankó nem hallotta meg. Akkor is éppen befogta a fülét kezeivel és egészen máshol járt az esze.

Apja még egyszer - kétszer próbálkozott vele, hogy meggyőze a kötelességéről, de amikor látta, amit mond neki az falra hányt borsó, egyet legyintett és hagyta kimenni a trónteremből.

Jankó egyenesen a kedvenc helyére ment, ahol nem kellett semmit csinálni, csak heverészni a fűben és tökmagot rágcsálni.

A kedvenc helye pedig nem volt máshol, mint a közeli erdőben egy napsütötte tisztáson.

Most is idetartott.

 Amint ment, mendegélt, egyszer csak az út mellett a fűben valami csillogó tárgyat pillantott meg.

Mint, ahogyan mondtam már Jankó nagyon lusta gyerek volt. Elhaladt a csillogó tárgy mellett, igaz fúrta oldalát a kíváncsiság, hogy vajon, mi lehet az? De nem volt kedve lehajolni érte. Inkább lustán ment tovább.

Már majdnem beért az erdőbe, amikor újból eszébe jutott, amit előbb látott a fűben.

Mégis csak meg kellett volna nézni, mi az? - gondolta magában. - Hátha valami értékes dolog.

Végül addig - addig tépelődött magában, míg visszafordult.

Tudjátok, mi volt az út mellett a fűben? Nem volt az más, mint egy aranysarkantyú. Bizonyára egy gazdag ember veszítette el.

Jankó felvette és nézegetni kezdte. A sarkantyú színaranyból volt, de ha csak ez lett volna az igazi értéke. Váratlanul a sarkantyú megszólalt Jankó kezében. Először a királyfi azt gondolta, hogy tán valaki elbújt a közelben és tréfálkozik vele. Akárhogy is meresztgette szemeit, senkit sem látott. Egyedül volt, mint a kisujja.

─ Ki szólt hozzám? - kérdezte csodálkozva és még egyszer körbenézett. - Ha van itt valaki, akkor azonnal fedje fel magát, mert én vagyok a király fia és velem nem szabad tréfálni. Bújj elő, ha kedves az életed!

─ Nem kell nekem előbújni, hiszen a kezedben tartasz - mondta a sarkantyú.

A királyfi nagyon elcsodálkozott. Nem akart hinni a fülének. Még hogy egy aranysarkantyú tud beszélni, és ha tud is, mit akarhat tőle.

─ Mit akarsz tőlem? – lepődött meg a királyfi.

─ Csak annyit szeretnék, hogy vigyél haza! Az istállótokban van egy nagyon öreg gebe. Az élet is csak hálni jár bele. Húzz lábadra csizmát, és a csizmára meg rakj rá engem. Ha ezzel végeztél, pattanj fel a gebe hátára, és a többit majd meglátod szemeiddel.

Jankó lusta gyerek volt, de a kíváncsiság nagyon fúrta az oldalát, hogy vajon, mi fog történni, ha követi az aranysarkantyú utasításait. Még az is előfordulhat, hogy csúnya tréfa áldozata lesz, és a várban mindenki kineveti, amikor felül a gebe hátára.

Ennek ellenére mindent úgy csinált, ahogyan az aranysarkantyú mondta.

Otthon megkereste csizmáját, nagy gonddal felillesztette rá a sarkantyút. Eddig még sohasem tett ilyet. Mindent a szolgák végeztek el.

Most senkit sem engedet a közelébe. Nem akarta, hogy az emberek gúnyolódjam rajta, ha valami nem úgy sül el, mint ahogy remélte.

Jobb lesz az, ha senki se látja, és a várbeliek nem tudják, mire készül.

Az istállóba is titkon osont be. A hatalmas épületben sokáig bolyongott, de valahogy nem sikerült megkeresni a gebét. Édesapjának rengeteg lova volt. Napokig tellett volna, ha meg akarta volna számolni valamennyit. Igazából ez nem is volt a szándékában. Teljesen mindegy volt részére, hány ló nyerít a falak között.

Már majdnem feladta a keresést, amikor az istálló távoli sarkában megpillantott egy rozoga, keshedt lovat. Szegény száraz szalmát rágcsált éhségében. Olyan sovány volt, hogy bordái kilátszottak, és alig állt a lábán.

Jankó odaballagott hozzá, és nem tartotta valami jó ötletnek, hogy felüljön a hátára.

Valahonnan kerített egy nyerget, amikor rárakta a gebére, az majdnem összerogyott alatta.

Ezt látván nagyon megsajnálta és nekilátott, hogy visszavegye a nyerget. De akkor a gebe így szólt:

─ Ne tétovázz, Jankó! Gyorsan ülj fel a hátamra! Oda megyünk, ahová csak kívánod. Csak először az aranysarkantyút jól vágd bele az oldalamba! Erről meg ne feledkezz!

Jankó felült a tántorgó gebe hátára, aki majd összerogyott alatta, és várta, mi fog történni.

Várt, várt, de nem történt semmi. Ekkor a gebe mérgesen hátra szólt:

─ Ne légy már ennyire lusta, azt mondtam vágd bele a sarkantyút az oldalamba! Ha nem ezt teszed, akkor mindjárt összerogyok.

Mit volt, mit tenni, Jankó jó erősen megsarkantyúzta a gebét, és lássatok csodát az élőhalott állatból egyszeriben egy csodás paripa lett. Aki meglátta, az mind elámult a látványtól. Még sohasem láttak ilyen szép lovat.

Úgy nyargaltak, mint a szélvész erdőn, mezőn keresztül.

─ Hová megyünk? - kérdezte kíváncsian Jankó.

A paripa hátra szegte a fejét és mondta:

Az Óperenciás - tenger túlsó partján van a Tündérország, és ott hamarosan királyt választanak. Elviszlek oda, hogy téged válasszanak meg.

Jankó eddig még nem hallott Tündérországról. Nem akart ő király lenni. Hisz, ha érdekelte volna ez a mesterség, akkor apja is szívesen átadta volna neki a trónt.

 Most mégis hagyta, hogy a ló elvigye Tündérországba.

Három éjjel, három nap vágtattak megállás nélkül. Harmadnapra megékeztek egy gyönyörűséges vidékre. Itt sohasem ment le a Nap. Állandóan aranyló napsugarak ragyogták be a hegyeket és völgyeket. Az emberek is nagyon kedvesek voltak hozzájuk. Amerre csak jártak, mindenhol finom étellel, itallal kínálták őket.

─ Megérkeztünk Tündérországba - mondta a paripa. - Nézd, ott a távolban van egy magas hegy tetején ey kacsalábon forgó vár. Ott lesz a királyválasztás, és te leszel ennek a szép országnak a királya.

Jankó nem szólt semmit. Hagyta, hogy a dolgok maguktól alakuljanak.

Amint mentek a drágakövekkel kirakott úton, egyszer csak Jankó arra lett figyelmes, hogy egy szépséges leányzó belegabalyodott egy rózsabokorba és nem tud kijönni onnan.

─ Állj meg! - parancsolta a lónak.

─ Sietnünk kell, gazdám - ellenkezett a paripa. - Ha nem érünk oda időben, akkor nem vehetünk részt a királyválasztáson. Menjünk csak tovább! Majd valaki kiszabadítsa a leányzót. Nekünk most fontosabb dolgunk van.

Jankó nem hallgatott a lovára, és megállította. Hosszas fáradságos munkával kiszabadította a lányt. Rengeteg időt vesztettek. Már hallatszott a trombitaszó, amely azt jelezte, hogy elkezdődött a királyválasztás.

Ez még csak hagyján, ha nagyon siettek volna, akkor odaértek volna. De amint a lány kiszabadult, sírni kezdett.

─ Megszid anyám, ha meglátja a rongyos ruhámat. Tán legjobban tenném, ha haza sem mennék.

Jankó megsajnálta és vigasztalni kezdte:

─ Ne sírjál kicsi lány! Majd hazakísérlek, és beszélek édesanyáddal. Meglásd, nem fog megszidni!

─ Jaj, gazdám, most már valóban elkésünk. Nem lehetne máskor hazavinni a leányzót? - nyerített egy nagyot a ló.

─ Nem. Látod, szegényke mennyire kétségbe van esve. Vigyük haza - mondta Jankó határozottan.

A paripa engedett gazdájának és elindultak. Az úton derült ki, hogy a lány egy kicsinyke házban él édesanyjával.

Kicsit furcsa volt, hogy a tündérek közt is vannak szegények. Pedig az ember azt gondolná, hogy itt mindenki nagyon gazdag, és van mit a tejbe aprítani.

A lány édesanyja igen mérges volt, amikor meglátta a szakadt rokolyát. Mindjárt kérdőre vonta magzatát:

─ Megint hol jártál, te lány, hogy elszakítottad a rokolyádat?

─ Ne szidjon meg drága édesanyám - pityeredett el újból. - Higgyen nekem, jót akartam! Csipkebogyót gyűjtöttem, hogyha valaki meghűl, tudja vele kúrálni a nyavalyáját. Bent a rózsabokor közepén láttam egy szépet és azt akartam leszakítani. Bemásztam a bokorba, de már nem tudtam kijönni belőle. Ha nem jön ez a legény, akkor talán még mindig ott kuksolok.

─ Ej, lányom, te sohasem javulsz meg. Nem bánnám, ha már valaki bekötné a fejed - mondta a nő és Jankóhoz fordult. - Köszönöm, fiam, hogy megmentetted lányomat. Nem is tudom, mivel jutalmazzalak meg?

─ Nem kell engem megjutalmazni. Örültem, hogy tudtam segíteni, de most már sietek, mert még lekéssük a királyválasztást - válaszolta Jankó.

Még mielőtt elindult volna, a nő így szólt hozzá:

─ Járjál szerencsével! Hálám jeléül adok egy keszkenőt. Lányom hímezte esténként unalmában. Hátha még valamikor jól jön.

Jankó megköszönte a keszkenőt és lovával elindult a várba.

Amikor odaértek, már javában folyt a királyválasztás. Olyan sokan voltak a delikvensek, hogy alig fértek be. Néhányan még kint az udvaron is voltak.

A paripa egy nagyot nyerített, és lemondóan mondta:

─ Elkéstünk, gazdám. Nézd, mennyien szeretnék, ha őt választanák meg királynak!

─ Ha már idehoztál, akkor teszek egy próbát.

Nagyon meleg volt és Jankó izzadni kezdett. Hatalmas cseppekben hullottak róla a veríték.

Gondolta megtörli a homlokát. Belenyúlt a tarisznyájába, hogy keressen bent valamit, amivel letörölheti az arcát.

A tarisznyában nem volt semmi az ajándékba kapott keszkenőn kívül. Mit volt mit tenni, elővette és segítségével megszabadult a kellemetlen izzadságcseppektől. Abban a pillanatban, amint a keszkenő az arcához ért, hatalmas fényesség lett a teremben. Mindenki ámulva nézte a jelenséget.

A hopmester is nagyon meglepődött, nem tudta, mi történt.

Amint ott szájtátva nézték az eseményt egyszer csak a jelenlevők éljenezni kezdték Jankót.

─ Éljen a mi királyunk, Jankó! - kiabálták mindenfelől.

A hopmester azonnal hozzásietett és mondta vidáman:

─ Ettől a perctől kezdve, te leszel Tündérország új királya. Íme a korona, amit majd a püspök a fejedre illeszt.

Nem volt vita Jankó király lett. Senki sem hőbörgött, hogy miért nem őt választották meg.

Igen ám,ez, így mint szép és jó lett volna, de a tündérek közt élt egy gonosz manó. Valamikor ő is tündér volt. Ki tudja, hogy mint egyszer csak manóvá változott. Lehet, hogy azért, mert nem fogadott szót a főtündérnek. Léteznek ilyen tündérek is. Büntetésként kilencvenkilenc évig manóként kellett élnie. Ha kilencvenkilenc év után jól fogja viselni magát, akkor talán újból tündér lehet.

A manó is szeretett volna tündérkirály lenni. Titkon azt remélte, hogy őt válasszák meg.

Amikor értesült a királyválasztás eredményéről iszonyatos haragra gerjedt. Igaz haragjának más oka is volt.

Napokkal ezelőtt az emberek között járt és véletlenül elvesztette az aranysarkantyúját. Félt, ha ez kitudódik, akkor még a Tündérországot is el kell hagynia. Soha többé nem térhet ide vissza. Örökkön örökké a sötétség birodalmában kell majd élnie. Pedig elhatározta, ha majd király lesz, felségül veszi azt a szegény tündérlányt, aki a falu szélén lakik anyjával.

Manóként nem veheti el, mert mindennapi tevékenysége a gonoszkodás. Ezt még a legszegényebb tündér sem kedveli.

Amikor az aranysarkantyúja elveszett, akkor is gonoszkodása miatt volt távol. Titkon egy királyfit kellett arra biztatnia, hogy lusta és tohonya legyen. Ne fogadjon szót szüleinek, akik királyt akartak belőle faragni.

A manó elhatározta, hogy bármi áron is megakadályozza, hogy a püspök megkoronázza Jankót.

Csak az volt a baj, hogy nem volt meg az aranysarkantyú. Nélküle pedig nagyon nehéz volt létezni egy manónak. Segítségével hipp - hopp eljuthatott egy pillanat alatt akárhová a világon.

Hajtotta a kíváncsiság, milyen lehet a vetélytársa. Észrevétlenül belopózott a várba és megleste Jankót. Bár ne tette volna ezt.

Meglátta az aranysarkantyút a leendő király csizmáján.

Fájdalmasan felszisszent a látványtól, de egyben öröm is járta át a testét. Nem kell messzire mennie, hogy visszaszerezze az elveszettnek hitt tárgyat.

Akárhogy is törte a kobakját semmi okosság nem jutott eszébe, miképpen kaparintsa meg az aranysarkantyút.

Bizonyára az lett volna a legegyszerűbb, ha visszakéri, őszintén bevall mindent Jankónak. Talán a fiú meg is könyörült volna, és engedet volna a kérésnek.

De hogy néz ki, egy gonosz manó könyörög valakinek. Még azt találnák gondolni a többiek, hogy megbolondult, oda a gonoszsága.

Valami kellemetlenséget kellene kitalálni, csak azt nem tudta, mit?

Titkon mindenhová követte Jankót. Olyan kicsinyke volt, hogy nem vették észre, amikor a várban sétafikált.

Amióta megtörtént a csoda, Jankó gyakran nézegette a keszkenőt. Ha egyedül volt, akkor mindjárt elővette, szagolgatta. Nem bírt betelni a gyönyörű hímzéssel. Ez még hagyján lett volna, ha nem kellett volna szünet nélkül a szegény tündérlányra gondolnia.

─ Elcsenem a keszkenőt - lelkendezett a manó, és cserében csak akkor adom vissza, ha nekem adja az aranysarkantyút.

Ez jó ötlet is volt. Könnyen megszerezte a keszkenőt. Csak azt kellett kivárni, hogy Jankó álomra hajtsa a fejét. Óvatosan besurrant a szobába és magához vette a keszkenőt, amit Jankó a vánkosa alatt őrzött.

Már majdnem véghezvitte a tervét, amikor Jankó utolsó pillanatban felébredt.

─ Te meg, mit keresel a szobámban? - kérdezte, majd egy gyors mozdulattal előrántotta a kardját.

Nem sokon múlott, hogy át nem szúrta a manó szívét, aki azonnal könyörgésre fogta dolgot.

─ Jaj, csak ne őlj meg! Visszaadom a keszkenőt. Bocsáss meg, amiért el akartam lopni.

A manó részletesen elmesélte az életét. Szeméből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Jankó meg is sajnálta ezért. Megígérte, hogy visszaadja az aranysarkantyút, de a tündérlányról nem mond le. Ő úgyis visszamegy szüleihez és magával viszi a mátkáját. A manó keressen magának párt Tündérországban, van itt elegendő szép teremtés. A faluszéli tündérlányt hagyja meg neki!

Eleinte ez ne nagyon tetszett a manónak. Morcos lett és dünnyögött, de amikor Jankó azt mondta elbúcsúzhat az aranysarkantyútól, meggondolta magát. Jankó tenyerébe csapott:

─ Áll az alku. Kérem vissza az aranysarkantyút!

Amikor újból a kezében fogta, csoda történt, a gonosz manóból egy kedves kis tündérfiú lett. Ez pedig úgy eshetett meg, hogy nem gonoszkodással szerezte vissza a tulajdonát, hanem békés megegyezéssel. Ennélfogva megbocsátottak az égiek, nem kellett kitöltenie a büntetést.

Dehogy meg ne feledkezzek róla, Jankó az aranysarkantyún kívül a királyságot is a manónak ajándékozta. Várta őt otthon apjának koronája, nem akar ő Tündérország királya lenni. Elég neki a boldogsághoz, ha a faluszéli szegény tündérlányt hazaviszi és elveszi feleségül.

Így is lett. Miután Jankó odaadta az aranysarkantyút a manónak, ellovagolt a faluszélre. Bekopogott a kicsi tündérházba, hogy megkérje a kezét a leányzónak, aki már nagyon várta.

 Ölébe kapta, és meg sem állt vele egészen édesapja váráig.

Ott sokáig még csak elképzelni sem tudták, hová lett Jankó. Édesanyja nem győzte csókolgatni, amikor meglátta.

─ Édesapám, édesanyám, megnősülök. Tündérországból hoztam egy szép leánykát, kivel boldogan összekötöm életemet.

Szülei nem ellenezték a frigyet, csak édesapja szomorkodott egy kicsit, félt, hogy nem lesz királya az országának. Mire Jankó kihúzta magát, majd büszkén mondta:

─ Leszek én a király, nem kell aggódnia ez miatt, édesapám. Hosszú utazásom alatt jól megtanultam, ország király nélkül, annyit ér, mint egy lyukas réz garas.

Itt a vége, fuss el, véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

Apáti Kovács Béla

Becsületes szarka 

Nem is tudom, miért nevezik a szarkát tolvajnak, amikor őkelme a világ legbecsületesebb madara?

Drága nagymamámtól hallottam róla egy szép történetet, amit most szeretnék megosztani veletek.

Nagyon régen történ, még nagymamám is fiatal leányka volt. Neve napjára kapott egy gyönyörű fülbevalót. Olyan szép volt, hogy talán a faluban senkinek sem volt ilyen. Büszke is volt nagymamám az ékszerére. Csak jeles napokon illesztette a fülébe. Ilyenkor nem tudott végigmenni a falu utcáján, hogy valaki meg ne csodálta volna. A lányok irigykedve nézegették. Mindegyik arról ábrándozott, hogy talán egyszer neki is lesz ilyen csodás fülbevalója.

Amint már mondottam volt, csak jeles napokon hordta nagymamám. Máskor ez a fülönfüggő a szobában volt a vitrinben az ablak mellett.

Általában az ablak zárva volt. Legfeljebb nyáron, meleg napokon hagyták nyitva.

Az egyik ilyen nyári vasárnap reggelén nagymamám a templomba készülve beszaladt a szobába, hogy füleibe illessze értékes és szépséges kincsét. Nagyon meglepődött, amikor azt látta, a fülbevaló szőrén, szárán eltűnt. Hiába kereste mindenhol, nem találta.

Eleinte még abban reménykedett, hogy talán édesanyja máshová rakta.

–Édesanyám, nem találom a fülbevalómat – kiáltotta ki a szobából riadtan.

–Az nem lehet – jött mindjárt a válasz. – Tegnap még ott volt a vitrines szekrényben. Erre meg mernék esküdni.

Felforgatták a szobát, sőt az egész házat, de sajnos sehol sem találták. Végül arra a következtetésre jutottak, bizonyára valaki ellopta. A nagy meleg miatt a szoba ablaka nyitva volt. Még a függönyt is elhúzták, hogy a friss reggeli szellő átjárja a házat.

A házbeliek összedugták a fejüket, és arra jutottak, hogy valaki bemászott az ablakon. Kihasználva az alkalmat, hogy mindenki a kinti teendőkkel volt elfoglalva, elcsente az értékes csecsebecsét.

De ki lehetett az? Ez itt a nagy kérdés. A faluban volt néhány szóba jöhető alak, aki arról volt híres, hogy enyveskezű. Igaz egyikre sem volt elfogadható bizonyíték. Senki nem látta őket a környéken kóricálni. Akkor mégis kit jelentsenek fel a csendőrnek, ha megkérdi, kire gyanakszanak. Senkit nem akartak igazságtalanul meggyanúsítani, még ha rossz híre is volt a faluban.

Amint ott tanakodtak, váratlanul a kertben levő magas diófán szarka csörgésére lettek figyelmesek. Olyan volt a hangja, mintha örvendezne valaminek.

Mindenki jól tudta a diófa csúcsán volt egy szarkafészek. Valójában még senki sem látta, de a szomszéd Józsi bácsi szerint a szarka fészke tele van mindenféle fényes, csillogó kacattal.

Az öreg nagy bölcsen meg is jegyezte, amikor tudomást szerzett a szomorú esetről:

–Csak is a diófán fészkelő szarka vihette el a füldíszeket. Ilyen madártól, ez kitelik.

Természetesen a csendőr nem hitt neki. Csak mosolygott, amikor azt javasolta, valakinek fel kellene mászni a diófa csúcsába, és megnézni, mi van abban a fészekben.

A csendőr sokáig nyomozott. Minden gyanúsítottat kihallgatott. Még a kutyáját is biztatta, hogy keresse a tolvajt! Minden próbálkozás eredménytelen volt. Már – már ott tartottak, hogy belenyugszanak, hogy végleg elveszett a fülbevaló.

A csendőr is lezártnak tekintette a nyomozást. Kicsit sajnálkozva, kicsit kioktatóan mondta:

–Legközelebb ilyen értékes dolgot, biztonságosabb helyre kell tenni!

Nagymamám szegényke nagyon szomorú volt. Amikor senki sem látta a diófa alá állt és sírva kérlelte a szarkát:

–Drága szarka, add vissza fülbevalómat! Ígérem, nem fogom elárulni, hogy te csented el.

Sokáig könyörgött, de a madár még csak a füle botját sem mozdította. Pedig nagymamám meg mert volna rá esküdni, hogy a fészkében volt. Egyszer még a fejét is kidugta megnézni, ki szólongatja őt.

Ennek ellenére nem történt semmi. Nagymamám elsomfordált a fa alól, nem akarta, hogy valaki meglássa, és kinevesse.

Már ő is kezdett beletörődni a fülbevalójának az elveszésébe, amikor az egyik hajnalon, amikor még mindenki aludt, nagymamám félálomban, mintha azt látta volna, hogy egy madár röpült be és ki az ablakon. Máskor talán azt gondolta volna, hogy csak álmodta az egészet, de reggel amint kinyitotta a szemét az ágya szélén megpillantotta a reggeli napsütésben csillogó fülbevalóját.

–Édesanyám, édesanyám, – kiáltotta boldogan – megvan a fülbevalóm. Visszahozta a szarka.

Természetesen anyja az én dédanyám csak mosolygott rajta.

–Ugyan kislányom – mondta – bizonyára nem vettük észre, hogy véletlenül a ciha közé keveredett. Hála Isten, hogy megkerült.

Hiábavaló lett volna bizonygatni, hogy a szarka adta vissza, megsajnálta nagymamámat. Senki nem hitte volna el. Mindenki azt mondta volna, hogy ilyen nem fordulhat elő. Ha a szarka valami csillogó, fényeset elvisz, azt önszántából ne adja vissza.

Pedig nagymamám bizton állította, ez így történt. Mondhatnak neki akármit, látta a be és kirepülő madarat.

–Köszönöm szarka, amiért visszaadtad a fülbevalómat – hálálkodott nagymamám a diófa alatt, amikor a háziak nem voltak a környéken.

Erre a madár kidugta a fejét a fészkéből, és mintha azt csörögte volna: „Nincs mit.”

Apáti Kovács Béla

Kisujj világgá megy

Volt egyszer egy ember, az embernek volt két karja és a karjai végén két-két tenyér, ahol lakott két-két ujj család. Apa volt a hüvelykujj, anya a mutató és volt nekik három gyermekük, a középsőujj, a gyűrűsujj, és a szófogadatlan kisujj.

Egyik nap, amikor az ember a kertben szunyókált, nem volt semmi dolga, a kisujj elhatározta, hogy elmegy világgá.

Testvérei hiába mondták neki jobbról, balról, hogy ezt verje ki a fejéből, a jobb kézen lévő kisujj komolyan gondolta. Vágyott arra, hogy felfedezze, mi van a tenyéren és kerten túl.

A gazdája, az ember úgysem veszi észre, ha elhagyja. Különben is ott marad neki a másik kisujj. Minek neki mindenből kettő. Elégedjen meg egy kisujjal.

A szülei sem tudták lebeszélni. Apja a hüvelykujj mérgesen ráripakodott:

— Ne légy ostoba! Az embernek minden ujjára szüksége van, nem szabad elhagynod. Nagyon mérges lesz, ha észreveszi, hogy elmentél. Maradjál csak ott, ahol vagy!

— Édesapám, de én szeretném látni, milyen a nagyvilág — mondta komolyan a kisujj.

— Miért nem elég neked az, amikor a gazda jár-kel a világban? Akkor is nézelődhetsz, hallhatsz mindent. Nem kell ezért világgá menni. Ha jól tudom, holnap bemegy a városba, és mi is vele megyünk. Még sohasem fordult elő, hogy nem vitt minket magával. Most is így lesz. Meglásd, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. A jobboldali és baloldalú ujjcsalád együtt megy kirándulni az emberrel — próbálta meggyőzni fiát a hüvelykujj, de hiába.

— De édesapám, én magam akarom felfedezni a világot — erősködött a kisujj.

─ Akkor csak menjél, de meg ne bánd! — hagyta rá az apja.

A kisujj elégedett volt, hogy világgá mehet. Milyen jó lesz neki. Nem kell állandóan a gazdája parancsait lesni. Most ezt tedd, most azt tedd! Fogd meg, ereszd el! Szünet nélkül ezt hallotta.

Ezentúl arrafelé mehet, amerre csak akar, semmi és senki nem fogja megállítani. Úri élete lesz. Bejárja majd az egész világot, és talán egy nap belőle is nagyujj lehet, mint testvéréből.

Amint már mondottam, az ember szunyókált a kertben egy árnyas fa alatt. A kisujj egy pillanat alatt leugrott a jobbtenyérről és nekiindult a nagyvilágnak.

Először is a hatalmas kerten kellett áthaladnia, hogy kiérjen az utcára. Már az első pár lépés után akadályba ütközött. A kertben folydogált egy kicsinyke patak. Megesett, hogy száraz nyáron majdnem kiapadt. Amikor az emberrel járkált le-fel a ház körül ez fel sem tűnt számára. Az ember könnyűszerrel átlépett rajta. Sajnos neki nagy erőveszítésébe került az átkelés. Majdnem belepottyant, amikor egy fűszál segítségével átevickélt a kis csermelyen. Nagyot sóhajtott megérkezve a másik partra.

Az igazi meglepetés csak ezután várta a kisujjat. Egy nagy madár szállt le a kertbe. Meglátván, igen megörült, hogy egy óriási hernyóra lelt. Mindjárt csipkedni kezdte, és meg akarta enni. Még szerencse, hogy a közelben volt a ház őrzője Bundás, és elkergette a madarat. A kisujj már majdnem megköszönte a segítséget, amikor Bundás felugatott:

— Nini, hiszen ez a gazdám kisujja! Hogyan került ez ide?

— Megyek világot látni — válaszolta hetykén a kisujj. — Köszönöm, hogy segítettél, de most engedj utamra! Még nagy út áll előttem.

— Tudod, hová mész, barátom? — vakkantott újból egy nagyot a kutya. — Viszlek vissza a gazdámhoz. Szegény már bizonyára keres téged.

Még mielőtt a kisujj tiltakozni tudott volna, Bundás szájába fogta és boldogan szaladt a szunyókáló emberhez.

Időben érkeztek. A ház ura még nem ébredt fel. Észre sem vette a hiányzó, jobb kisujjat.

A kutya visszahelyezte a fogai közt fityegő testrészt a gazdájához, és elégedetten csóválta a farkát.

Erre már az ember is felébredt. Kissé álmosan nézett körül.

— Mi van, Budás? — kérdezte. — Minek örülsz ennyire?

Ha a kutya beszélni tudna, bizonyára elmondta volna, hogy visszahozta az elkóricált kisujjat. Mivel erre nem volt képes, lustán leheveredett a gazdája mellé. Az ember talán azt hitte, házőrző ebe pihenni telepedett le a szomszédságába…

Amikor cigarettára akart gyújtani, csak akkor vette észre, hogy a jobb kisujjába görcs állt bele.

— Bizonyára ráfeküdtem — gondolta —, majd egy kicsit megtornáztatom, és helyre jön. 

Így is lett. Pár perc múlva a fájó, görcsös érzés elmúlt a kezéből.

A kisujj kicsit bánkódott, hogy nem sikerült világgá mennie. Testvérei, szülei vigasztalták, végül megnyugodott, és türelmetlenül várta a holnapi napot, amikor a gazdával a városba mennek.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

 

Szépen daloló kismadár

 

 

 

„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Kegyetlen uralkodó hírében állt. Mindent magának akart tudni. Ami csak a keze ügyébe került, azt elvette, és a kincstárába zárta. Annyi volt a pénze, mint égen a csillag, és réten a fűszál. De mindez neki nem volt elég. Minden nap többet akart. Ezért még népének a sanyargatásától sem riadt vissza. Szinte nem telt el nap, hogy katonáival ki ne raboltatott volna egy szegény, szerencsétlen emberek otthonát. 

Az emberek reszkettek és féltek, ha a falu határában feltűntek a király katonái, mert akkor már mindenki tudta, megint valakinek a megtakarított vagyonkáját elviszik, de még csak annyit sem hagynak, amiből szegényesen megélhetne a következő betakarításig.

Ha valaki ellenszegült, akkor azt a katonák rabszíjra fűzték, és maga a király mondta ki rá a súlyos ítéletet, ami legtöbbször tömlöc volt, ahonnan nem volt szabadulás, amíg meg nem halt. De akkor már, onnan csak koporsóban vitték ki a temetőbe.

Aki tehette az elbujdosott vagy mindörökre elhagyta faluját, de még országot is.

Egyik tavaszi nap délutánján is megjelentek a katonák a közeli, kicsi falucskában. Már majdnem minden házat feldúltak, csak a faluszéli öreg néne portája volt vissza. Oda is bementek és követelték tőle, hogy adjon zsírt, lisztet, krumplit, meg mindenféle élelmet a királynak, mert hatalmas lakomát akar csapni a környék uraival.

─ Szegény vagyok, üres a kamrám és a pincém. Azt sem tudom, holnap, mit fogok enni? – sóhajtozott az öregasszony.

Ez a katonákat nem érdekelte. Felfordították az egész házat pincétől a padlásig. Még a kertet is végigszurkálták hosszú botjaikkal, hogy nem oda rejtett-e valamit.

A hosszas keresés után meg kellett állapítaniuk, hogy az öregasszony igazat beszélt. Az égvilágon nincsen semmije. Az egyetlen tyúkocskáját még múltkor elvitték, és a baromfiudvar is üres.

Már menni akartak, amikor a kert egyik fáján egy kicsi madár énekelni kezdett. Olyan szépen trillázott, hogy a katonák mindjárt felkapták a fejüket. Főleg a kapitányukat lepte meg a madár csodás dala. Amint magához tért a kábulatból, mérgesen az öreg nénére ripakodott:

─ Öreganyám, miért titkolta el, hogy a kertjében egy ilyen szépen daloló madár lakik?

Szegényke megpróbált magyarázkodni, menteni a menthetőt:

─ Édes fiam, még sohasem hallottam és láttam ezt a madarat a kertemben. Bizonyára csak idetévedt és megpihent kertem fájának ágán. Nem titkoltam volna el, ha tudom, hogy az enyém.

A kapitányt nem hatotta meg az öregasszony siránkozása, mindjárt megparancsolta marcona katonáinak, bilincseljék meg és vigyék a király elé ítélethirdetésre. Ezenkívül még parancsba adta, hogy a madarat mindenféleképpen fogják meg, mert a királynak lesz ajándék a nem mindennapi lakoma alatt. Vele akarta meglepni az uralkodót és a nagyurakat.

A katonák ahányan csak voltak mind a madár után indultak. Kergették szerencsétlen állatot fától fáig, bokortól bokorig, de még sem sikerült elejteniük. Pedig még a kapitány is felmászott egy magas fára és onnan ordította a madárnak:

─ Megparancsolom, hogy azonnal gyere ide, és menj be az aranykalitkába!

Hiába volt a parancs, a madár nem hagyta magát elfogni. Amikor már jól megfuttatta a király embereit, gondolt egyet és elrepült.

A kapitány nagyon dühös volt. Majd szétvetette a harag, a mérgét az öregasszonyon töltötte ki. Olyan szorosan húzta meg a kezén a bilincset, hogy az belekékült.

─ Fenséges királyom! – mondta beállítva a trónterembe – ez az öregasszony nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot. Elhallgatta, hogy a kertjében egy csodásan énekelő madár lakik. Élelmet már nem találtunk a házában, csak ezt a madarat tudtuk volna elhozni fenségednek, ha el nem repült volna.

Ezeket meghallván a király is mérges lett, és az öregasszonyhoz fordult:

─ Ha három napon belül, nem hozod elém az a madarat életed végéig egy mély tömlöcben fogsz sínylődni. Most pedig elmehetsz.

Szegény öregasszony búsan hazament, és búcsúzkodni kezdett a kicsi házától, kertjétől, de még a torkos macskájától is, mert tudta, soha többé nem látja viszont őket. Hogyan is tudná megfogni a madarat, amikor az a katonáknak sem sikerült.

Amint a háza előtt búslakodott egyszer csak előtte termett a kismadár és így szólt az öregasszonyhoz:

─ Néne, miattam ne lógasd az orrodat! Holnapután elmegyek én veled a királyhoz, mintha te vinnél neki. A többit meg csak bízd rám!

Ezeket meghallván az öregasszony megörült, és nem győzött hálálkodni a madárkának.

Letelt a három nap, és elindultak a várba. Már a kapuban az őr nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta az öregasszonyt és a réklije alatt szunyókáló kis állatot.

─ Fenséges királyom, parancsodra elhoztam a szépen daloló madarat. Ugye most már szabadon elmehetek?

A király nem szolgált volna rá a nevére, ha szavát betartotta volna, mert most is olyat talált ki, ami megkeserítette az öregasszony életét.

─ Ha már itt vagy – mondta gunyoros hangon – itt is maradsz. Kell nekem egy öreg, ügyes cseléd, aki vigyáz a szépen daloló madaramra. Az lesz a dolgod, hogy minden nap kitakarítod az aranykalitkát, és eteted, itatod lakóját. Te gondod lesz, hogy a madárka mindig mást daloljon nekem. Vigyázz, ha csak egyetlen egyszer is ugyanazt a dalt énekli, akkor fejedet vetettem. Megértetted?

Szegény öregasszony csak szomorúan bólogatott a fejével, de valójában nem tudta, hogyan lehet egy dalos madarat arra bírni, hogy minden nap más nótát daloljon.

A lóistállóba szállásolták el a kiscsikó mellett. Egész éjjel hullatta a könnyét, mert még csak elképzelni sem tudta, mit tegyen, hogyan mondja meg a madárkának, milyen dalt énekeljen.

A kiscsikó észrevette, hogy valaki sír mellette, és megkérdezte:

─ Miért sír, néne?

─ Miért sírok? Igen nagy az én bánatom – mondta az öregasszony, és részletesen elmesélte neki a történetét.

Amikor ezt a kiscsikó végighallgatta felnyerített:

─ Tudja néne én ki vagyok?

─ Honnan tudnám aranyoskám, ha csak meg nem mondod.

─ Én a király fia vagyok. Apám elátkozott, mert feleségül akartam venni egy szegény jobbágy lányát.  Mikor ezt megtudta, mérgében csikóvá változtatott, a mátkámat pedig szépen daloló kismadárrá, és ha nem tévedek, akkor most ő raboskodik az aranykalitkában. Néne, ha csak egy cseppnyi szeretet is lakozik szívében, akkor reggel az istállóba hozza a madarat, eloldja a kötelet, amivel ki vagyok kötve. Hagyja, hogy megszökjünk, nem árulja apám embereinek, milyen irányba mentünk. Ne féljen nem lesz semmi baja!

─ Nem félek én aranyoskám. Öreg vagyok, mint a postaút és már úgy sincs sok vissza az életemből. Attól sem ijedek meg, ha a király lenyakaztat. Éltem én már eleget, nem bánom, ha eljön értem a Halál.

─ Meglátja néne, fog még maga a lakodalmunkban táncolni – vigasztalta a kiscsikó.

A sok beszélgetéstől elálmosodtak és mindketten elaludtak.

Reggel az öregasszony ment a kismadárhoz és szépen kitakarította a kalitkáját, és a madár fülébe súgta:

─ Gyere kicsi madár, még mielőtt a király felébred elviszlek a lóistállóba.

Fogta az aranykalitkát és elindult vele ki az udvarba. Senkinek sem tűnt fel, hogy miben mesterkedik, mert a várban mindenki tudta, hogy a király rábízta a madár gondozását. Azt gondolták, hogy talán csak kiviszi levegőzni.

A lóistállóban a madár mindjárt felismerte kedvesét a kiscsikóban és vékonyka csicsergő hangján szerelemtől izzva üdvözölte párját.

Az öregasszony gyorsan kiszabadította a kiscsikót a kötelekből, kinyitotta az aranykalitka ajtaját, és hagyta, hogy a két szerelmes fiatal elszökjön.

A király először a szépen daloló kismadarat kereste, mert azt akarta, ameddig reggelizik, daloljon egy szép nótát a fülébe. Amikor meglátta az üres aranykalitkát, és a lovásza jelentette, hogy eltűnt a lóistállóból a kiscsikó, mindjárt gyanút fogott. Hívatta az öregasszonyt és kérdőre vonta:

─ Hová mentek?

Az meg úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

─ Kik, fenséges királyom?

─ Tudod, te jól, vén banya. Ha nem árulod el azonnal, fejed megválik testedtől.

─ Fenséges királyom, tegye azt, ha jónak látja. Ha megnyuvaszt is, akkor sem árulhatom el.

A király mérgében toporzékolt, kiabált és megparancsolta a foglárnak, hogy vigye az öregasszonyt a tömlöc legsötétebb zárkájába, és holnap hajnalban a hóhér nyakazza le.

Szegény néne semmi jót nem remélhetett, különben is beletörődött már a sorsába, és imádkozással töltötte élete hátralevő óráit.

Egyszer csak ismerős madárdalra lett figyelmes a zárka homályában.

„Milyen szép ettől a kismadártól, hogy még egyet utoljára énekel nekem” - gondolta és kicsit jobb kedvre derült.

Ellenben a kismadár nem dalolni jött a zárka apró ablakához, hanem hogy kiszabadítsa.

─ Néne – mondta a kismadár – azért jöttem, hogy kiszabadítsam.

─ Jaj, madárka, hogyan tudnál innen a sötét börtönből kiszabadítani, hiszen a zárkám ajtaját három porkoláb is őrzi. Holnap hajnalban visznek a vesztőhelyre. Te is menekülj, amíg nem késő! Ha a király emberei meglátnak újból aranykalitkába zárnak.

A kismadár felnevetett:

─ Nem eszik olyan forrón a kását. A királyfival együtt tudjuk a varázsszót és bármikor emberré változhatunk. Már ki is tűztük az esküvőnk napját, csak néne hiányzik. Ezért mondom, iparkodjék és siessen, mert nem várhatunk sokáig!

─ Mennék én szívesen, csak azt felejtetted el, hogy rab vagyok.

─ Azért vagyok itt, hiszen már mondtam, hogy kiszabadítsam. Bedobok a zárka ablakán egy madártollat, jó erősen kapaszkodjék bele, csukja be a szemét, és a többit majd meglátja!

Az öregasszony hitte is meg nem is, amit a kismadár mondott, de azért engedelmeskedett. Nem tellett bele egy szemvillanás egy hatalmas virágos rét közepén találta magát, ahol ott állt az ifjú pár szépen felöltözve, indulva az oltár elé a templomba.

─ Mi lesz, ha a királyi apja felfedezi az eltűnésemet? – fordult a királyfihoz – Idejön embereivel, hogy mindnyájunkat elfogjon.

─ Attól nem kell tartanunk, mert mi most Tündérországban vagyunk, és ide apám keze nem ér el. Ha mégis megpróbálna idejönni, akkor olyan dolog történne, amit nagyon megbánna.

A násznép énekszóval, vigadozva elindult a templom felé, hogy az ifjú pár kimondja a boldogító igent.

Reggel a bakó csak egy kicsi madártollat talált a zárkában. Mindjárt jelentette a királynak, hogy eltűnt a nyakazásra váró öregasszony.

Ez még jobban felmérgesítette a királyt. Tombolt a dühtől, és azonnal mozgósította minden emberét, hogy induljanak a keresésére!

Keresték három éjjel, három nap megállás nélkül. Végül eljutottak Tündérország határára is, és már messziről hallották a násznép vidám mulatozását. Örültek, hogy meglelték az elveszetteket és be akartak hatolni a tündérek országába. Csak arról feledkeztek meg, hogy aki engedély nélkül lépi át a határt az kőbálvánnyá változik. Velük is ez történt, és a mai napig ott állnak, figyelmeztetve az arra járót: Egy tapodtat se, mert veled is ez fog történni.

Amikor jól kimúlatták magukat a násznép szétszéledt, mindenki hazament. A királyfi az ifjú, szépséges feleségével elfoglalta a megüresedett trónt, és népének igazságos, jó király lett.

Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

 

A zsákba bújt ördög

 

Hol volt, hol nem volt, túl a nagy virágos réten, de még széles, hömpölygő folyón is, ahol mi suttyó gyerekek szerettünk játszani forró nyári délutánonként. élt egy ördög egy viskóban. Senki, sem mert a közelébe menni. Mindenki attól félt, hogy az ördög felkapja és elviszi a pokolba, és ott egy hatalmas üstben sütögetik majd az ítélet napjáig.

Aki csak tudta, az messze elkerülte a viskót. Féltek az ördögtől. Nem akartak az emberek a pokolba jutni. Mi gyerekek is csak távolról lestük, hogy vajon, mi történi az ördög háza táján.

Egyik nap is, amikor a folyóban lubickoltunk, láttuk, hogy egy idegen közelit a viskóhoz. Ijedten figyelmezettük a férfit, hogy ne menjen arra. Mire az nevetve így felelt nekünk:

─ Nem félek én semmiféle ördögtől. Túljárok az eszén, ha úgy hozza a sors.

Ezt az ördög is meghallotta a viskóban, ahol éppen szunyókált. Álmosan előbújt és az idegenre mordult:

─ Mit mondtál? Túl akarsz járni az eszemen? Szedte – vette teremtette, azonnal viszlek magammal a pokolba.

─ Nem eszik olyan forrón a kását, ördög – mondta a férfi vidáman. Látszott rajta, hogy nem ijed meg akárkitől.

Ez nagyon feldühítette az ördögöt és fogait vicsorgatva közeledett az idegen felé. Mi gyerekek nyakig elmerülve a folyó hűs vizében, figyeltük, mi fog történni. Még sohasem láttuk, hogyan viszi el az ördög az embert. Valószínűleg hátára kapja és szélsebesen elnyargal vele – gondoltuk. Most is valami ilyesminek kell történnie. Nem mertünk megszólalni. Lapítottunk, attól tartva, hogy végül még minket is elvisz a férfivel együtt.

Az ördög készülődni kezdett, hogy áldozatát felnyalábolja, de az újból nyugodt hangon megszólalt:

─ Látom, nem tettél le az elhatározásodról, hogy elvigyél a pokolba.

─ Nem ám. Készülj, nemsokára indulunk! Ne nehezítsd meg a dolgomat!

─ Ha menni kell, akkor menni kell – válaszolta erre látszólag beletörődve. – Még mielőtt elvinnél, lenne egy kérésem. Ugye teljesíted nekem?

Az ördög kicsit gondolkodott. Még csak elképzelni sem tudta, mi lehet a kérése az embernek?

─ Mondd gyorsan, mi légyen az? Estig vissza akarok érni, mire megfő a bab. Ma babot eszek vacsorára.

─ Nincsen nekem nagy kérésem. Csupán annyit szeretnék, ha már elviszel a pokolba, akkor tegyél bele egy zsákba! Ne lássam, merrefelé viszel! Még a végén megfájdulna a szívem, látva azt a sok, szép tájat, ahol egykor éltem.

─ Csak ennyi a kívánságod? – csodálkozott el az ördög. – Szívesen teljesítem, csak van egy kicsi probléma. Nekem nincsen ilyen zsákom. Ha lenne, akkor mindjárt bele is bújhatnál.

─ Ezért ne fájjon a fejed – mondta vidáman a férfi. – Nálam éppen van egy ilyen zsák. Csak azt nem tudom, beleférek-e? Nem tennéd meg nekem, hogy kipróbálod? Légy szíves bújjál bele! Ha te beleférsz, akkor én is.

Mit sem sejtett az ördög, szó nélkül teljesítette a férfi kérését és egy szempillanat alatt belebújt a zsákba. Erre várt a férfi, gyorsan összekapta a zsák száját és jó erősen bekötötte egy vastag spárgával.

Kiabált, könyörgött az ördög, hogy engedje ki. Nem fogja elvinni a pokolba, megkegyelmez neki, sőt még azt is megígérte, hogy ezentúl jó barátok lesznek. Mindenét megossza a férfival, ha kiengedi. Még a babból is ehet egy falást.

Hiába volt minden ígéret, a férfi nem hallgatott rá. Felfogta az ördöggel teli zsákot és a folyóba hajította. Víz vitte az ördögöt egyenesen az Óperenciás-tengerbe, ahonnan soha többé nem tudott visszajönni.

Mi is nagyon megkönnyebbültünk ezt látva. Nagyon boldogok voltunk, mert ettől a naptól kezdve átúszhatunk a túlsópartra is és kedvünkre szaladgálhattunk a viskó körül, ahol egykor a félelmetes ördög lakott.

A nagy örömünkben észre sem vettük, hogy egyszer csak az idegen szőrén – szálán eltűnt, még mielőtt megköszönhettük volna, hogy megszabadított bennünket az ördögtől.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla 

Bajba jutott manó és a vándor 

Valamikor nagyon régen, tán még öregapám sem tudja, mikor. Egy szegény vándor ballagott a poros úton. Olyan meleg nyári nap délutánja volt, hogy még a verebek is elaléltak a forróságtól. A vándor sem bírta sokáig a gyaloglást, és úgy gondolta behúzódik pár órára az árnyat adó erdő fái közé. Éppen készülődött leheveredni puha mohára, amikor egy vadrózsa bokorban en apró manót pillantott meg, amint megpróbált kiszabadulni a szúrós tüskék közül. Szegényke ki tudja, hogyan belegabalyodott a rózsabokorba. Bármennyire is igyekezett nem tudott kikecmeregni.

Bizonyára most nagyon csodálkoztok, hogy egy manóval ilyen hogyan eshetett meg. Mindenki úgy tudja nagy mesterei ők a varázslatoknak és csodatevéseknek. Most mégis rabul ejtette kicsi barátunkat egy tüskebokor.

Nem árt tudni, csak az a manó képes varázsolni, aki szabad. Rabságban elszáll a varázserejük. Így a manó tehetetlen volt, és ha valaki nem segített volna, akkor ítéletnapig sem sikerülne kijutni a szúrós tüskék közül.

Meglátván a vándort nagyon megörült, és vékonyka hangján könyörögni kezdett hozzá:

─ Kedves vándor, könyörüljél meg rajtam, és mentsél ki innen! Ha kimentesz, meglásd, nem leszek hálátlan!

─ Szívesen segítek, hiszen kitelik az időmből – mondta a vándor.

A manó nem győzött hálálkodni. Amint szabad lett visszakapta a varázserejét is. Újból tudott varázsolni. Amikor jól kiörvendezte magát a megmentőjéhez fordult.

─ Amiért kiszabadítottál a rózsabokorból, megjutalmazlak – mondta. – Néked adom a világ összes igazgyöngyét és olyan gazdag ember leszel, hogy még a kínai császár is irigykedve néz fel rád.

A vándor nagyon elcsodálkozott, amikor ezt meghallotta. Nem akart hinni a fülének. Először azt hitte, hogy csak tréfál vele a manó és ezt hitetlenkedve a tudtára is adta:

─ Ne bolondozz velem, mert mindjárt visszateszlek a szúrós tüskék közé! Nem szép dolog szegény emberrel tréfálkozni. Menj Isten hírével, és felejtsük el egymást!

─ Nem úgy van az, te legény! Ha valaki egy manóval jót cselekszik, azt mi megjutalmazzuk. Amint mondtam néked adom a világ összes igazgyöngyét. Kérlek, fogadd el!

─ Na, egye fene! – bólintott rá a vándor. – Csak azt mondd meg nekem, hogyan jutok hozzá az igazgyöngyökhöz? Hová kell értük mennem?

─ Reggel hajnalban menjél ki a rétre! Szedd össze a füvek végén csillogó igazgyöngyöket, tömd meg velük a tarisznyádat! Amit ott találsz, az mind a tiéd lehet. Sőt máskor is megismételheted, ahányszor csak akarod.

A vándor hitte is meg nem is, amit a manó mondott, de még mielőtt kérdezhetett volna valamit a kicsi emberke eltűnt, mintha ott sem lett volna. Hiába kereste nem telte sehol. Pedig még a száraz avar alá is benézett. Nem volt kedve sokáig fürkészni utána, inkább leheveredett a puha mohára és másnap reggelig fel sem ébredt. Jól kialudta magát és újból pihentnek, jókedvűnek érezte magát.

Meg is feledkezett az igazgyöngyökről. Úgy érezte, hogy a tegnapi kalandot a manóval csak álmodta. Felkelt és elindult, hogy valami elemózsia után nézzen. Nagyon korgott a gyomra. Tegnap reggel óta alig evett valamit. Tarisznyája is üres volt, még csak száraz kenyérhéj sem árválkodott benne.

Kilépett az erdőből a mezőre. Kora reggel volt és még a napsugarak nem szárították fel a harmatot. A minden fűszál végén ott csillogott egy apró harmatcsepp. Úgy nézett ki, mint egy gyöngyszem. Ekkor a vándornak eszébe jutott, amit a manó mondott neki. Elnevette magát, hogy a kicsi újdonsült barátja becsapta és azzal hitegette, hogy még a kínai császárnál is gazdagabbá teszi.

Nem volt sértődékeny ember, és ezért csak legyintet egyet. Már éppen lépni készült át a mezőn a távolban látszó falu felé, amikor valami csilingelve megszólalt a talpa alatt. Ijedten kapta vissza a lábát és kíváncsian lenézett a földre. Képzeljétek csak el, nem akart hinni a szemének. Az egyik fűszálról egy csodálatos igazgyöngy hullott eléje. Lehajolt és akkor látta, hogy minden fűszál végén egy – egy igazgyöngy csillog. Mégsem hazudott a manó. Igazat beszélt és valóba igen gazdaggá tette. Hatalmas volt a rét és telis tele volt értékes kinccsel. Nem győzte felszedegetni és teletömni a tarisznyáját. Alig bírta elvánszorogni a nagy súly alatt a faluba.

Ott betért az útjába kerülő első fogadóba, hogy egyen valamit. A fogadós mérgesen ráripakodott:

─ Ide bizony te fajtád be nem teszi a lábát! Én csak gazdag embereket szolgálok ki. Le is út, fel is út!

─ Fogadós uram, nem vagyok én szegény ember – mondta a vándor és a tarsolyából elővett néhány igazgyöngyöt. – Ennyi talán elég lesz reggelire.

Azonnal felvidult a fogadós és hellyel kínálta. Mindjárt hozta is a sok finomságot. Úgy telerakta az asztalt mindenféle ennivalóval, hogy az majdnem összeroskadt a súlyos terhek alatt. 

A vándor jól bereggelizett. Annyit evett, hogy gatyáján a madzag majdnem elszakadt. Soha életében nem evett ilyen sokat. Elégedetten törölgette a bajszát, amikor a fogadós hozzálépett és azt javasolta neki, ne menjen tovább. Ad ő neki hajlékot a fogadó emeleti részében. Ott ellehet, ameddig csak akar.

Természetesen nem szívességből tette ezt a fogadós. Azon mesterkedett, hogy valahogy megszerezze a tarisznyában lévő igazgyöngyöket.

Tetszett az ajánlat a mit sem sejtő vándornak. Úgy gondolta eleget bolyongott már a nagyvilágban. Ideje kicsit megpihenni, és még az is megfordult a fejében, hogy keress egy magának való menyecskét és menősül.

Így álmodozott nap mint nap a szobájában és közben élte úri, fényűző életét. A fogadós mindennel ellátta. Még az sem érdekelte, hogy minden nap egyre több igazgyöngyöt kér szállásadója az ellátásért. Volt elég sok kincs a tarisznyában és nyugodtan fizethetett belőle, amennyit csak kértek. De mindenki tudja, nincs olyan zsák, hogy egyszer csak ki ne fogyjon belőle, ami benne van.

Az egyik este, amikor jól belakmározott és kimulatta magát a cigánnyal, azt vette észre, hogy már csak pár gyöngy gurigázik a tarisznya mélyén. Holnap már nem lesz, mivel fizessen a fogadósnak. Kora reggel feltétlen ki kell mennie a harmatos rétre, hogy újból teleszedje a tarisznyáját igazgyönggyel.

Megkérte a fogadóst, ébressze fel, amikor a kakas a harmadikat kukorékolja hátul az udvarban.

─ Tán csak nem hagy itt bennünk, uraságod? – kérdezte ijedten a fogadós.

─ Dehogy hagyom, fogadós uram – válaszolta mosolyogva – csak sétálok egyet a közeli mezőn. Reggelire visszatérek. Asztalom legyen megterítve bőségesen, mint mindig!

Furdalta a kíváncsiság a fogadós oldalát. Ezért elhatározta, hogy utána lopózik, és kifürkészi, mit keres hajnalok hajnalán, a réten a vendége?

Így is tett. Amint a kakas a harmadikat is elkukorékolta magát, a fogadós felébresztette a vándort.

─ Kukorékolt a kakas, ideje felkelni! – mondta, és kisietett a szobából.

A vándor felkelt, vállára akasztotta a tarisznyáját, és elindult a rétre. A fogadós meg titkon utána. Biztonságos távolságból követte, és figyelte minden mozdulatát.

Megérkezve a vándor mindjárt nekilátott, hogy teleszedje tarisznyáját igazgyönggyel. Most is annyi volt ott, hogy talán kilencven kilenc tarisznyába sem fért volna bele. Mindez nem tartott tovább néhány percnél, és már ment is vissza a fogadóba. Elégedetten konstatálta, hogy az asztalon megint rengeteg finomabbnál finomabb étel várja. Ugyanis a fogadós meghagyta a feleségének, hogy terítsen meg, mire visszaérnek. A vándor fejében még csak a gyanú árnyéka se merüljön fel, hogy kémkednek utána.

Nem is sejtett ő semmit. Kezét dörzsölve leült az asztal mellé és vidáman elköltötte a reggelijét. Közben a konyhában a fogadós súgtak – búgtak, megtárgyalták a látottakat. Elhatározták, hogy elteszik láb alól a vándort és ezentúl csak ők gyűjtik össze reggelente a harmatos réten az igazgyöngyöket.

Azt fundálták ki, hogy délben az ebédjébe mérget tesznek, és a holttestét meg beledobják egy mély kútba. Majd másoknak azt hazudják vendégük elköltözött tőlük.

Mindent elő is készítettek. Az asszony jó sok gyorsan ölő mérget csempészett a levesbe. Délben a vándor leült az asztalhoz és éppen meríteni akart a gőzölgő, finom, csülkös bablevesből, amikor váratlanul megjelent a manó. Szerencsére a fogadósék nem láthatták, mert elbújt az asztalon lévő nagy boroskorsó mögé.

─ Barátom, ne egyél a levesből! – mondta. – A fogadós felesége megmérgezte. El akarnak tenni láb alól. Tégy úgy, mintha ettél volna belőle! Az első kanál után, essél össze, és tetesd azt, hogy meghaltál! A többit meg bízd rám!

A vándor nem nagyon értette, mi folyik körülötte, de engedelmeskedett a manónak. Mindent úgy csinált, ahogyan mondta neki. Az első kanál leves után nagy robajjal a padlóra esett. A fogadós és felesége örömmel állapította meg, hogy vendégük elpatkolt. Nappal nem merték kivinni a házból. Ezért azt találták ki, hogy majd reggel, amikor mennek, az igazgyöngyökért a mezőn túl van egy elhagyatott mély kút, és oda beledobják. Addig meg felvonszolták a vándort a szobájába és lefektették az ágyba.

Eljött a reggel. A fogadós előkészítette a legnagyobb kocsiját és hat ökröt fogott elébe, hogy azzal hozzák haza a gyöngyöket és azzal viszik a kúthoz a megholtat. Csak azt nem tudták eldönteni, vajon előbb dobják be a vándort a kútba, vagy előbb szedjék össze az igazgyöngyöket. Végül úgy határoztak, begyűjtik a réten található összes kincset és csak ezután végzik el gaz tettüket.

Megérkezve a harmatos rétre, mohón neki estek az igazgyöngyök szedésének. Amint megfogtak egyet és felemelték, abból azonnal egy tekerőző, nagy kígyó lett. Végül már olyan sok csúszott – mászott a fű között, hogy még lépni sem tudtak tőlük. Hiába próbálták elkergetni a kígyókat, azok egyre többen lettek. Kétségbeesésükben futni kezdtek, a kígyók meg elindultak utánuk sziszegve. Talán még ma is futnak, ha közben el nem kopott a lábuk.

A vándor leugrott a kocsiról, de nem mert a csillogó igazgyöngyök felé nyúlni. Attól tartott, hogy ha felemel egyet, akkor abból is egy kígyó másik elő. Csak állt ott tétován és nem tudta mitévő legyen?

Szerencséjére újból megjelent a manó és mondta a vándornak:

─ Most már bátran gyűjthetsz a gyöngyökből. Mindig csak annyit szedjél, amennyire szükséged van. Meglásd, akkor életed végéig gazdag ember leszel! Menj vissza a fogadóba, mert ettől a naptól fogva te leszel a fogadós. Ha jól végzed a dolgodat, akkor az emberek megszeretnek és jó életed lesz.

A vándor meg akarta köszönni a manó segítségét, de amire kinyitotta a száját a kicsinyke emberke megint eltűnt. Mit tehetett mást, szedett a tarisznyájába igazgyöngyöt és felült a kocsira.

Visszaérve a fogadóba már várták a vendégek. Nem sok ideje maradt gondolkodni a történtetek. Sietnie kellett, mert nem jó a vendéget megvárakoztatni. Mindenkit ellátott étellel, itallal. Az emberek elégedettek voltak az új fogadóssal és egyre többen jöttek hozzá. Végül már annyian voltak, hogy nem győzte egyedül. Kénytelen volt megnősülnie. Elvette a falu legszebb lányát, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla 

Részeges macsk

Hajdanában, amikor még nagyapám sem élt, de talán még annak az öregapja se, túl az Óperenciás-tengeren, ott ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy macska.

Ez még így mind rendjén lett volna, hiszen ezek a négylábú, doromboló jószágok mindenhol előfordulnak, főleg ha közelben finom, friss tej illatát érzik.

Mi macskánk nem arról volt híres, hogy szerette ezt a fehér italt. Sőt ellenben rá sem tudott nézni. Gigáján egy csepp tej annyi sem ment volna le. Helyette inkább a boros flaskák érdekelték. Szívesen kortyolgatta a hegyeknek mámorító nedűjét. Nem telt el egy nap se, hogy ne nézett volna jól a pohár fenekére, és mire este lett úgy berúgott, mint az albán szamár. Dülöngélve ment haza a kocsmából, és otthon kiült a háza tetejére, és onnan óbégatott a nagyvilágba a szomszédok nagy bánatára.

Kezdetben a mellette lakók tűrték a reggelig tartó tivornyákat, néha megkérték, hogy legyen kicsit csendesebb. Amit meg is ígért, de soha nem tartott be.

Az utcabeliek nem tudták, mit kellene tenni, hogy visszakapják nyugalmukat.

Nem mertek erélyesen fellépni ellene. Ugyanis az a hír járta, hogy őkelmének varázsereje van. Aki megbántja, azt egérré változtatja és felfalja.

─ Nem mehet ez így tovább suttogták háta mögött a szomszédok – Tennünk kell valamit, hogy ez a részeges macska megjavuljon.

De senki nem tudta, hogyan lehetne jó útra téríteni a részeges macskát. Elhatározták, hogy kihirdetik, aki megneveli, leszoktatja az italozásról, azt busásan megjutalmazzák.

Gyorsan híre ment, és jöttek is próbálkozok, de senkinek sem sikerült a macskanevelés. Mindegyikőjük egy idő múltával feladta, és logó orral tovaállt.

A macskán semmiféle praktika nem fogott. Hiába volt szép szó, fenyegetés, továbbra is, amire este lett a sárgaföldig leitta magát a cimboráival. Éjszakák megint hangosak és zajosak voltak. A környékbeliek nem tudtak tőlük aludni.

Az emberek nagyon elkeseredtek. Mi lesz velük, ki fogja megnevelni a macskát. Egy idő után elfogytak a jelentkezők. Senki nem jött szerencsét próbálni.

Az egyik este mégis csoda történt. Egy legényke jelent meg a faluban, és mindjárt bekopogott az első házba, ahol egy százéves öregasszony lakott.

─ Jó estét öreganyám! - köszöntötte illően a ház öreg lakóját – Tudna-e éjjelre szállást adni? Nagyon elfáradtam a hosszú úton. Egész nap gyalogoltunk a kiskutyámmal, mire ideértünk.

─ Ha akarom, akkor tudok adni – mondta az öregasszony -, de mondd csak, hol van a kutyusod? Nem látom sehol.

─ Itt van a hátizsákomban – húzta elő a kutyát a legényke – Szegényke nagyon elfáradt a gyaloglásban.

─ Elalhatsz nálam a kutyáddal, de figyelmeztetlek, mifelénk az éjszakák mindig nagyon hangosak a macskanyávogástól. Ember legyen a talpán, aki tud a részeg macskától aludni. Szerintem jobban tennéd, ha továbbállnátok egy másik faluig, ha pihenni akartok.

A legényke és kutyája olyan fáradt volt, hogy eszük ágában sem volt tovább menni. Alig várták, hogy lehajthassák fejüket valahová.

Az első órák kellemesen teltek, de amikor a részeg macska megjelent cimboráival, olyan nagy tivornya lett, hogy tán még a holt ember is felkelt a sírjából a nagy nyivákolásra.

A fiúcskát és kutyáját is felébresztették, pedig olyan jól aludtak, mint a bunda.

─ Mi ez a nagy kornyikálás? - kérdezte értetlenül a kemence mellül a lócán az öregasszonytól.

─ Megmondtam fiam, ez az átkozott macska ne fog hagyni bennünket aludni. Így megy ez minden éjjel. Nincs a földön ember, aki leszoktatná az italozásról, meg a részegségről.

─ Majd én megtanítom ezt a macskát kesztyűbe dudálni. Ígérem, úgy megnevelem, hogy elmegy a kedve, hogy boros flaska után nyúljon – fogadkozott a legényke.

─ Jaj, fiam, ezt már sokan megpróbálták, de eddig még senkinek se sikerült. Mindenki csúful kudarcot vallott. Vigyázz, hogy ez a fránya macska, nehogy egérré változtasson és megegyen!

─ Ne féljen öreganyám, amíg engem és a kutyuskámat látja! Reggelre a részeges macska a világ legjózanabb állata lesz a földgolyón.

Az öregasszony hitte is meg nem is, amit a legényke mondott. Nem nagyon hitt benne, de mégis hagyta, hogy próbát tegyen.

A legényke még azon az éjjelen a kutyájával kiment az udvarra, és megkeresték a macskát. Őkelme most is dajdajozott haverjaival, és olyan hangosan, hogy csak úgy zengett bele a környék.

A legényke odament hozzájuk, és kérdőre vonta a részeg társaságot:

─ Mi ez a nagy mulatozás?

A tivornyázó kandúrok bambán ránéztek, és éktelen hangon vihogni kezdtek.

─ Mit akar itt ez a fiúcska ezzel a korcs, kicsi kutyával? - kérdezték egymásra nézve – Csak egyet fújunk, és jaj, neki. Tűnjetek el a szemünk elől! Ne zavarjátok a mulatozásunkat!

A kicsi kutya nagyon mérges lett, amikor meghallotta, hogy egy macska őt korcsnak nevezte. Mindjárt vicsorogni kezdett fogaival, és a macskák közé ugrott.

Sikerült is neki elkapni a legjobban dülöngélő állatot, és a bundáját tépte, marcangolta, de úgy hogy majdnem a macska lelkét is kirázta belőle. Ugye nem kell mondanom, kit kapott el? Nem volt az más, mint az a macska, akivel az embereknek legtöbb gondja volt.

Ezt látván a többi macska jobbnak látta, ha világgá fut, és többé még csak a falu közelébe se merészkedik.

Szerencsétlen állat, akit a kicsi kutya szorongatott, ijedtében mindent megígért, hogy csak szabaduljon.

─ Ígérem, ezentúl rendes macska leszek. Soha többé nem rúgok be. A falu legszófogadóbb teremtményeként fogok élni. Jövőben csak az egerészés érdekel. Meglátjátok, milyen jól viselkedem.

A fiúcska visszahívta a kicsi kutyát:

─ Engedd el kutyuskám! Remélem, tanult a leckéből.

─ Igen, igen tanultam – fogadkozott, amikor a kicsi kutya engedett a szorításból.

A falu elcsendesedett. Mindenki újból elégedetten konstatálta, hogy csönd van. Nem kell egész éjjel a rettenetes macskanyávogást hallgatni. Az is kiderült, hogy a részeg macska nem is tudott varázsolni, és nem is kellett volna tőle félni, hogy az embereket egérré változtatja, és megeszi őket.

A legényke és kicsi kutya megmentette a falut a részeg macskától, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Apáti Kovács Béla

Egérke kívánsága

 

─ Óh, ha én egyszer megtanulhatnám a macskák nyelvét! Soha többé nem kellene tartanom, hogy megesznek engem. Meg tudnám értetni magamat velük. Lenne közös témánk és minden nap beszélgetnénk. De jó világ is lenne akkor.

Nem is értem, miért nem tanítják az egériskolában a macskák nyelvét. Annyi minden más haszontalan dolgot meg kell tanulnia egy egérnek, de épp erről nem esik szó.

Szeretnék én is macskául beszélni. Állítólag ez egy világnyelv. A földgolyó minden országában megértik egymást a macskák.

Bizonyára azért haragszanak ránk, egerekre, mert nem beszéljük a nyelvüket. Ha mi egerek megtanulnánk, szerintem igen jó barátságban élhetnénk velük.

Megmondanám a házban lévő macskának: „Idefigyelj, haver, ne legyünk ellenségek! Béküljünk ki! Elég nagy az éléstár, mindketten elférünk benne. Van ott mindenféle finomság, kolbász, sonka, sajt és még ki tudja mi. A gazda szinte minden nap tesz bele valami ehetőt. Nem kell nekünk egymással háborúzni. Ez nélkül is jól elélhetnénk a kamrában. Egy tányér langyos tejért eladod lelked az embernek. Ha rám hallgatnál, csodálatos életünk lehetne. Fogjunk össze és legyünk barátok!”

Ugye most már ti is értitek, hogy ezt el tudjam mondani, meg kell tanulnom a macskák nyelvét.

Csak egy gondom von. Nem tudom, hol van ilyen iskola. Tegnap is egész nap böngésztem az egér nettet, de sajnos nem találtam ilyet. Volt ott mindenféle nyelviskola. Még olyan is, ahol a bőregér nyelvét tanítják. De kinek kell ilyen tanfolyam, amikor nyelvünk szinte ugyanaz,. Minek tanuljak meg ilyen nyelvet? Én a macskák nyelvét szeretném megtanulni.

Mindenesetre még ma újból felmegyek a nettre és próbálkozok ilyen iskolát vagy tanfolyamot keresni. Hátha most sikerül.

A pénz ne számít. Fő, hogy tökéletesen megtanuljam. Ha lesz ilyen iskola, akkor éjjel – nappal tanulni. Minél előbb szeretnék megtanulni macskául. Tudom és érzem, ezen múlik nekünk, egereknek a sorsa. Létre kell hozni a macskák és egerek baráti szövetségét. Nem szabad, hogy örökké ellenségként éljünk! Annyi szép dolog van a világban, amit közösen is csinálhatnánk. Például a kamrában egy hatalmas kampón lóg egy óriási sonka. Sajnos akárhogy is akarom, nem tudok a közelébe kerülni. Egy ügyes macska könnyűszerrel lepiszkálhatná. Micsoda lakomát tarthatnánk belőle közösen.

De ugye ehhez, hogy ez a szép terv megvalósuljon, kell egy közös nyelv.

Mi egerek kicsik vagyunk, tehát ebből az adódik, hogy egy nagy világnyelvet kell megtanulnom. Ez nem lehet más, mint a macskák nyelve.

Állítólag könnyen elsajátítható. Tudni kell a hangunkat nyávogásra képezni, és egypár miau szó és már egy okos egér tud is macskául. Öreganyám mesélte, hogy a nagy macska – egér háborúban öregapám megtanult néhány szót ezen a nyelven, de súlyosan megsebesült. Ezért soha nem volt alkalma kipróbálni tudományát gyakorlatban. Kár, hogy már elhalálozott az öreg. Most megtaníthatna engem ezekre a kifejezésekre.

Remélhetőleg valahol csak találok egy nyelviskolát, ahol tanítják a macskák nyelvét is.

Az a baj, hogy az idő gyorsan múlik. Ha sokáig halogatom a nyelvtanulást eljárnak az évek felettem. Öreg fejjel nehezebb a tanulás. Meg majd lesz feleség, gyerekek, akik állandóan nyaggatnak, nem hagynak tanulni. Így most fiatalon kellene nekiállni. Öregen nem megy, vagy nagyon nehéz.

De mi ez a zaj? Fura szuszogást hallok az ajtó tájékáról.

Azt, hiszen ajánlatos lenne elbújni. A gazdaasszony megint bezárta a kandúrját, hogy fogja meg az egeret, vagyis engem, aki tegnap beleevett a túrójába a polcon.

No, erről beszéltem, ha most tudnék macskául, akkor ki tudnék békülni a kandúrral, és barátsággal falatozhatnék vele itt a kamrában. De nem tudok, így ha sokáig húzom az időt, még a végén elkap és felfal. Jobb lesz elrejtőzni a lyukban.

Mindenesetre keresek egy nyelvtanárt, aki megtanít macskául.

Ha tudtok valakit, akkor írjátok meg! Címem megtalálható a facebookon! Rohanok, mert a macska már itt is van.