Csuda jó mesék 04

 

 

Apáti Kovács Béla

Kígyó a kertben

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek.

 

Nem is olyan régen történt. Cseresznyét szedtem és a fűben egyszer csak egy színes kígyót vettem észre. Ott napozott szépen összetekeredve, mit sem sejtve, hogy vendég érkezik a kertbe.

Megvallom, először meglepődtem, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Mindenkiben van egy kis félsz, ha kígyóval találkozik. Az ősi ösztön, hogy a kígyó az csak veszedelmes, rossz állat lehet. Lehet, hogy ezt a tévhitet Ádám-Éváig lehetne visszavezetni. Az emberek többsége irtózik ettől a csúszó-mászótól.

Én is így voltam vele ott a cseresznyefa alatt. Tudom, sokan ilyen esetben botot ragadnának, és agyon vernék.

Tegyük szívünkre kezünket, nem ez lenne az első gondolatunk? Undorodunk a hüllőktől. Pedig nincs igazunk. Szegény jószágok jobban félnek tőlünk, emberektől, mint mi tőlük.

Ez a kígyó is ijedten rezzent össze, amikor meglátott, meghallotta lépteimet, és mindjárt menekülésre fogta a dolgot. De az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Megállt és a magas fű közül rám emelte zöldes szemeit.

Bizonyára támadni akar — gondoltam. — Különben, miért nem tűnne el villámgyorsan.

Nem tudtam, mit tegyek? Maradjak, vagy elszaladjak? Végül várakozó álláspontot választottam. Vártam, mi fog történni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem egy kicsit. Végül a kígyó így szólt hozzám:

— Ne félj, és te se bánts engem.

Ezen nagyon elcsodálkoztam. Még sohasem hallottam beszélő kígyót. Ilyen nincs. Kígyók nem tudnak beszélni, legfeljebb sziszegni.

— Te tudsz beszélni? — kérdeztem egy kis idő elteltével, miközben alig kaptam levegőt a meglepetéstől.

— Ha nagyon akarunk, akkor tudunk és értjük az emberi nyelvet. Csak ti emberek nem akartok megérteni bennünket. Rettegtek tőlünk, és irtotok bennünket. Pedig, ha nem bántotok, mi sem támadunk meg benneteket. Lehetnénk jó barátok is, ha ti is akarnátok. Leszel-e a barátom? — kérdezte váratlanul.

— Barátod? — ért meglepve a kérdés. — Egy kígyónak legyek a barátja?

— Igen. Miért ne? Egy kutya vagy macska mennyivel jobb barát, mint egy kígyó?

— Nem is tudom — válaszoltam. — Még sohasem hallottam, hogy az embernek kígyó a barátja.

— Látod, ez a baj veletek, emberekkel. Nem mertek elszakadni a megszokásoktól. Bezzeg, ha kutya lennék, akkor most itt gügyörésznél nekem. Simogatnád a hátamat és tán még egy nagy csontot is dobnál nekem, hogy bebizonyítsd barátságodat. Ugye?

Igazat adtam a kígyónak. Valóban, ha a kertünkben egy aranyos kiskutyát találtam volna, akkor minden jóval ellátom és talán még az ölembe is veszem, hogy megszerettessem magamat. De mivelhogy csak egy kígyóról van szó, bizalmatlanul fogadom baráti ajánlatát.

Ki fogja nekem elhinni, hogy összebarátkoztam egy hüllővel és most már igazi, jó barátok vagyunk? Emberek elképedve fognak rám nézni és talán sokan még tőlem is megundorodnak, amiért az Édenkert hazug állatát a keblemre vonom.

Nagy bajban voltam ott a kertben. Szívem mélyén a kígyónak igazat adtam mindenben. Ennek ellenére mégsem tudtam, mit tegyek.

Nem tudom, más volt-e ilyen helyzetben? Ha volt, akkor jó lenne tudnom, hogyan oldotta meg?

Mi emberek, azt gondoljuk, nálunknál nincsen okosabb lény a földkerekségen.

Nézzük csak meg viszonyunkat az állat- és növényvilággal! Történelmünk során csak pusztítottunk. Állatok százai, ezrei pusztultak ki miattunk. Kapzsiságunk az oka, hogy lassan már nem lesz erdő a Földön. Minden fát kivágunk, pusztítjuk környezetünket. De még saját magunkat sem kíméljük. Háborúzunk egymással, és amerre csak járunk vér és szenvedés.

Nem szörnyű ez?

Még nekem van félnivalóm ettől a kígyótól? Hiszen előbb a barátságát ajánlotta fel nekem. Talán bennem látta az emberiség érdemes lényét, akivel barátkozni kell, hogy a világ holnap jobb és szebb legyen.

Igen el kell fogadni ezt a barátságot. Félre az előítéletekkel. Ez a kígyó küldöttségként jött, hogy már legyen vége az esztelen önpusztításnak. Mi emberek vagyunk a veszélyesek saját magunkra és, ha nem változtatunk gyorsan ezen, akkor fajunk mindörökre eltűnik a földgolyóról, és nem fog utánunk maradni semmi, ami nagyságunkat hirdetné.

A kígyó még egyszer rám nézett és kérdezte újból:

— Nos, leszünk barátok?

Erre én — nem tudom, mi adott erőt gyors elhatározásomra — vidáman elkurjantottam magamat:

— Naná, hogy leszek. Mától kezdve a barátod vagyok. Kezet rá!

Alig, hogy ezt kiejtettem a számon, el is szégyelltem magamat. Hiszen kígyóknak nincs keze, se lába. Milyen ostoba is vagyok. Valami mást kellett volna mondanom. De ezen a kígyó barátom nem sértődött meg. Sőt elmosolyodott, és hegyes nyelvét felém nyújtotta.

Máskor ez, bizonyára félelmet keltett volna bennem, ijedten elrohantam volna, de most a nyelve villanása és az azt követő sziszegő hang barátságos volt.

— Akkor, ezentúl mi már barátok vagyunk — mondta a fűben tekergő kígyó. — Ha legközelebb találkozunk itt a kertben, nem fogunk félni egymástól.

— Igen — válaszoltam. — És ugye majd sok szépet fogsz nekem mesélni?

— Az csak természetes. Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk. Sok az elvarratlan szál, melyeket nekünk, kígyóknak és embereknek rendeznünk kell.

 

Apáti Kovács Béla

Mulatozó fák

  

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a hatalmas fák országában történt meg a következő eset. El sem hittem volna, ha nem a nagypapámtól hallom. Drága jó öregember soha nem szokott füllenteni, ezért fel sem merült bennem a kétely, hogy nem mondott igazat.

Ott abban a távoli, csodás országban a fák úgy éltek, mint az emberek. Jöttek – mentek, tették a napi dolgukat.

Egyik nap a fák elhatározták, hogy mulatságot szerveznek. Már olyan régen mulattak egy jót.

Megkérték a tücsökkomát, hogy húzza számukra a talpalávalót! A tücsök szívesen el is vállalta. Jól tudta, hogy a mulatság végén a fák gazdagon megfizetik a zenélést.

Így szokott ez lenni minden évben. Volt, amikor többször is mulatoztak, attól függött, milyen volt a kedvük.

A bál egy hatalmas réten volt megtartva. Itt volt alkalmas hely, hogy reggelig ropják a táncot.

A rét szélén lakott egy keshedt, vézna, mindig zsörtölődő fa. Mindenkibe belekötött, aki csak elhaladt mellette. Semmi sem tetszett neki. Mindig talált valami kifogásolni valót.

Ezért társai nem is szóltak hozzá. Ilyen mulatság alkalmával mindig elcsalták valami okkal az ország távoli pontjára, hogy ne lábatlankodjon, siránkozzon, amiért táncolnak, énekelnek a lakhelye mellett.

Amire sok – sok nap után visszakerült, addigra a bál rég véget ért, csak a letaposott fű árulkodott arról, hogy itt bizony nagy volt a jókedv.

─ Ki tette ezt a szép fűvel? – kérdezte, amikor hazaért.

Természetesen minden fa hallgatott, tanácstalanul széttárták lombkoronájukat, jelezve, semmiről sem tudnak.

Most nem volt kedve elhagyni otthonát. Hiába kérték, hogy ezen az éjjel legyen elnéző, nem egyezett bele. Nem támogatta, hogy a szomszédságában mulatozás legyen.

A vigasságot már nem lehetett lemondani. Az erdő összes fája meg volt híva. Már napokkal előtte készülődtek a nagy eseményre.

Minden fa, bokor, cserje könyörgött, rimánkodott, hogy egyezzen bele, de ő hajthatatlan maradt.

A zsörtölődő fa csenevész ágai megremegtek, levelei sárgulni kezdtek, majd kifordult a helyéről.

─ Itt nem lesz mulatozás! – kiáltotta rekedtes hangján. – Éjjel én aludni akarok. Álmos vagyok. Menjetek máshová mulatni!

Szinte már minden érintett odasereglett, azt remélve, ha sokan vannak, akkor megijed és beleegyezik a mulatságba.

─ Nem. Nem – mondta a zsörtölődő fa. – Én itt lakom és szükségem van nyugalomra. Különben is ezt az Erdő Tanácsa biztosítja. Ez ellen fellebbezési lehetőség nincs. A törvény kimondja, minden fának joga van nyugalomra. Én amint a napsugarak alábuknak a dombok mögött, elálmosodom, és alszok reggelig.

Nagy bajban volt a többi fa. Oda a mulatság. Már nem volt idő új helyet keresni.

Az Erdő Tanácsának a törvénye ellen nem lehetett tenni semmit.

Való igaz létezett ilyen törvény. A fáknak az alváshoz való jogát mindenkinek tiszteletben kellett tartani.

─ Akkor most elmarad a mulatság? – Tanakodtak szomorúan a fák. – Valahogy meg kellene győzni a társukat, hogy ne gördítsen akadályt szórakozásuk elé.

Félrevonultak tanácskozni, s egy idő után követett küldtek a fához, és kérlelték, legyen elnéző. Mulasson ő is velük.

Erre a feladatra a vén tölgyet kérték meg. Úgy gondolták tekintélyes lombkoronája hatni fog az álmos fára, és beleegyezik az estétől reggelig tartó zenélésbe.

─ Szépséges falányok is eljönnek a bálba, és kegyed is rophatja velük a táncot – mondta a vén tölgy. – Bárcsak én is fiatalabb lehetnék, bizisten, úgy megtáncoltatnám a sudár jegenyekisasszonyt, hogy még nagymama korában is ezt emlegetné. De kegyed, kedves kolléga, ezt megteheti. Olyan szép a leányka, hogy aki meglátja, mindjárt beleszeret.

─ Valóban? – csillant fel az álmos fa szeme. - Gondolja, sudár jegenyekisasszony táncolna velem?

─ Miért ne? Hisz kegyed fiatal, jóképű fa. Ilyen lányoknak ön a zsánere.

─ Talán megpróbálhatnám. Talán nem lenne gond, ha egy éjt én is átmulatnék. Megismerkedhetnék a sudár jegenyekisasszonnyal, és ki tudja, mi sülne ki belőle.

─ Na, látja, kedves kolléga, mire jó egy mulatság! Nem kell mindig aludni. Szórakoznia is kell egy fának. Ismerkedni, új barátokat szerezni – biztatta a vén tölgy az álmos fát. – Akkor ugye elmondhatom a többieknek, hogy hozzájárul a mulatozáshoz?

─ Természetesen. Már alig várom, hogy megpillantsam sudár jegenyefa kisasszonyt.

A vén tölgy boldogan vitte a jó hírt a többieknek, hogy az álmos fa nem kifogásolja a szórakozásukat, sőt ő is szívesen részt vesz benne.

Ennek ellenére mégis volt egy bökkenő. A környéken nem volt található jegenyefa. Mindenféle fa volt, fenyő, tölgy, bükk, akác és még ki tudja, milyen, de jegenye nem lakott a környéken.

Ez elég szomorú hír  volt. A vén tölgy erre az egyre nem gondolt.

Valahonnét keresni kell egy sudár jegenyét, és főleg kisasszonyt. Ha nem lesz jelen a bálon, az álmos fa botrányt csinál.

Egy öreg akáchölgy jelentkezett, hogy ő majd megpróbálja helyettesíteni a sudár jegenyekisasszonyt. De a többiek lehurrogták:

─ Köszönjük a jóindulatát – mondták – de kegyed öreg és nagyon szúrós. Az álmos fa nem önre vágyik.

Ez rosszul esett az akáchölgynek és sértődötten otthagyta a töprengő fákat.

Végül az egyik faifjonc, aki még alig látszott ki a földből, ágacskáját magasra tartva megszólalt:

─ Ha megengedik, javasolnám, hívjuk ide a közeli faluból a sudár jegenyekisasszonyt. Nagyanyám mesélte, hogy őnagysága a faluban, egy kertben él.

Tetszett az ötlet a fáknak.

─ Fiacskám, mondd csak, elmennél ebbe a faluba, meghívni sudár jegenyekisasszonyt? – kérdezték többen is a faifjonctól.

Az örömmel vállalkozott a feladatra. Egy hatalmas tölgyfalevélre írtak néhány sort, amelyben megkérték a sudár jegenyekisasszonyt, hogy jöjjön el a mulatságra.

A fakisasszony nagyon örült a meghívásnak. Már olyan régóta vágyott táncolni. Itt a kertben magányosan állt, és soha nem volt ilyenre módja. Énekelgetni szokott az ágai szálló madárkákkal, vagy beszélgetett velük.

A meghívás jókedvre derítette. Már ott helyben táncra is perdült. A nagy vígságra előjött a kert gazdája, aki nem volt más, mint a gonosz varázsló.

─ Mi ez a nagy ricsaj? – kérdezte bosszúsan. – Fáradt vagyok, pihenésre vágyok.

─ Gazdám, meghívást kaptam az esti, erdei bálra – mesélte a sudár jegenyekisasszony az örömhírt. – Ugye elmehetek?

Több sem kellett a varázslónak. Olyan mérges lett, hogy majdnem szétpukkant a dühtől.

─ Mindjárt megmondom, hová mész, te mihaszna – ripakodott rá dörgedelmes hangon. – Tegnap is egész nap csak kornyikáltál a madarakkal. Nem engedem meg, hogy kitedd a lábad a kertemből. Ki hallott még olyat, hogy a fák mulatoznak. Ez így nem mehet tovább! Minden fát elvarázsolok, hogy ne tudjon menni. Ahol megszületett, ott kelljen élnie élete végéig.

A varázsló felemelte a kezét, elmondott néhány varázsszót, és lássatok csodát a világ összes fája kárhozatra lett ítélve. Ahol voltak éppen, onnan soha többé nem bírtak elmozdulni.

A vén tölgy is hiába emelgette gyökérlábait, azok bizony egyre jobban belefúródtak a földbe. Az álmos fa meg sem tudott mozdulni. Pedig úgy beleélte magát már, hogy egy jót táncol a sudár jegenyefa kisasszonnyal. Az is már indult volna megkeresni.

Hiába volt minden igyekezet, a fák soha többé nem tudták elhagyni helyüket. Életük végéig ott kellett élniük, ahová megszülettek.

Elmaradt a bál is. Ahogy jött tücsökkoma és bandája úgy vissza is mehetett, mert az eltervezett mulatozás elmaradt.

Az álmos fa eleinte egy kicsit szomorú volt, de gyorsan megvigasztalódott.

─ Legalább jól kialhatom magamat – mondta, és leveleit összehúzva mély álomba szenderült.

Apáti Kovács Béla

 

Gyémánt könnycsepp

 

Valamikor réges-régen, meg nem mondom mikor, élt egyszer egy szegény asszony és szegény ember. Volt neki kegy leánykájuk Emese.

A kislány egész nap a kertben játszott a virágok között, amíg édesanyja tett-vett a közelben, édesapja meg a mezőn dolgozott.

Emese nagyon szerette a virágokat. Főleg a piros rózsa volt a kedvence. Csacsogó hangocskáján beszélt a virágokhoz, elmesélte nekik, mit álmodott éjjel.

A virágok szívesen hallgatták a kislányt. Színes fejecskéjükkel elismerősen bólogattak, ha Emese valami érdekeset mesélt. Ilyenkor még biztatták is.

Minden nap az elválás volt a legrosszabb. Ezt egyikőjük sem szerette.

─Ne szomorkodjatok kedveskéim! – nyugtatgatta Emese a virágokat. – Meglátjátok, hamar reggel lesz, és akkor újból találkozunk. Megígérem nektek.

A kislány és a virágok is álomra hajtották a fejüket. Emese még éjjel is kicsi barátairól álmodott. Reggel, amint felébredt megmosta szemeit, édesanyja segítségével megfésülte hosszú, szőke haját, máris rohant a kertbe.

─Hová rohansz, Emese? – kérdezte édesanyja. – Hiszen még nem is reggeliztél.

─Most nem érek rá reggelizni – válaszolta a kislány. – Várnak a virágaim – kiáltotta vissza öntözőkannával a kezében.

Édesanyja elmosolyodott, és a kislánya után nézett.

­─Megjöttem, drága kicsi virágaim – köszöntötte őket Emese. – Ugye már vártatok engem?

Minden virág örvendezve mondta, hogy igen.

─Már nagyon hiányoztál – fordult feléje a piros rózsa. – Mindig nagyon félünk, hogy egy nap majd megfeledkezel rólunk és magunkra hagysz.

─Ne féljetek virágok, soha nem foglak elhagyni bennetek. Mindig veletek leszek.

Az egyik virág a kert távoli sarkában megjegyezte:

─Ne tégy könnyelmű ígéretet! Ki tudja, mit hoz még a jövő.

Sokáig minden a legnagyobb rendjén is ment. A kislány nap, mint nap meglátogatta virágait. Beszélgetett velük, becézgette őket. Ha megérkezett a rossz idő féltve, óvta valamennyit.

Ezért a kicsi virágok nagyon hálásak voltak Emesének, s azt gondolták, hogy ez az idők végezetéig így fog lenni.

Teltek – múltak hetek, hónapok, sőt évek is. Egy nap Emeséből nagylány lett. Olyan szép volt, hogy Napra lehetett nézni, de rá nem.

Szépségének híre messze földre eljutott. Féltek is ez miatt a virágok. Mi lesz, ha Emese megtetszik egy ifjúnak és magával viszi.

A lány nyugtatgatta barátait, hogy ő semmi pénzért nem fogja elhagyni a virágoskertet. Ameddig csak a Jóisten életet ad neki, mindig számíthatnak rá.

Talán így is gondolta. Egyszer egy deli fiatalember érkezett a faluba. Senki sem tudta, honnan jött és miért? A falusiak találgatták ki lehet? Nem tudták kitalálni. Többnyire azt gondolták egy szegény vándorlegény. Legalábbis ruhája alapján így nézett ki.

Ki tudja, miért? Talán mert elfogyott a pénze és korgott a gyomra beállt péksegédnek.

Emesét édesanyja minden nap elküldte friss kenyérért a boltba. Itt látta meg az ifjú a csodálatosan szép lányt. Még az nap udvarolni kezdett neki.

Emese eleinte megpróbálta elhessegetni magától a fiatalembert. Ha kérdezte nem szólt hozzá. Ha ránézett azonnal elkapta a fejét.

De nincs olyan vár, amit erős ostrommal nem lehet bevenni. Az ifjú is szüntelen próbálkozott. Mindenféle taktikát bevetett. Végül meg is lett az eredménye. Emese megkönyörült a legényen, és elfogadta a közeledését. Hagyta, hogy udvaroljon neki.

A sok – sok udvarlásból lassan leánykérés lett. A lány szülei boldogan egyeztek bele, hogy az ügyes péksegéd elvegye feleségül leánykájukat. Nem volt ellene semmi kifogásuk. Hiszen mestere is elégedett volt vele. Megígérte, ha majd nyugalomba vonul, a legényre hagyja a pékséget. Az öreg péknek nem volt se fia, se lánya, de még rokona sem, kire hagyhatta volna pékséget. Valósággal főnyeremény volt ilyen ügyes legény. Úgy bánt vele, mintha a fia lett volna.

Kitűzték az esküvő napját. A faluban mindenki lázasan készült a lagzira.

A virágok is boldogok voltak. Azt remélték így gondozójuk örökké velük marad.

Egymással versenyezve ajánlgatták magukat, hogy kiből kössék meg a menyasszonyi csokrot. Mindegyik virág azt szerette volna, ha őt érné ez a nagy megtiszteltetés.

Emese nem tudott dönteni. Mindegyiket egyformán szerette. Ezért úgy határozott, hogy olyan koszorút készíttet a falu kertészével, amelyben minden virágból lesz egy szál.

Ezt tartotta a legigazságosabbnak.

Ahogy közeledett az esküvő napja a vőlegény úgy lett egyre búskomorabb.

Senki sem tudta, mi lehet a baja. Mátkája is hiába faggatta, nem árulta el neki. Az öreg pék is szerette volna tudni ezt a hirtelen hangulatváltozást.

─Mondd meg fiam, mi nyomja a lelkedet! – kérlelte. – Talán nem tetszik a menyasszonyod? Vagy tán meggondoltad magad?

De a legény nem árulta el. Csak némán ingatta a fejét.

A faluban az emberek megijedtek. Féltették a megszeretett péksegédet.

Legjobban Emese és szülei ijedtek meg. Ilyen búskomoran mégsem lehet az oltár elé járulni.

Az esküvő előtti nap estéjén Emese faggatni kezdte a kedvesét:

─Édes egyetlenem, áruld el, mi nyomja a szívedet? Hátha tudok segíteni neked. Holnap a templomban a plébános úr előtt kimondjuk a boldogító igent. Az azért mégsem járja, hogy titkolózol előttem. Nagyon kérlek, áruld el, miért vagy szomorú!

A legény nem akarta elárulni bánatát. Mélyen hallgatott, Emese hiába könyörgött neki.

─Mondd, mit tegyek, hogy beszélj! – kérlelte a lány.

Vőlegénye nem nyitotta szóra a száját. Inkább szó nélkül sarkon fordult.

Senki sem tudta, hová megy? Emese titkon elindult utána. Nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, mi lehet a baja.

A pékinas elhagyta mátkájának a házát, de nem szállása irányába indult el. Végigment a falu egyetlen kikövezett utcáján, és meg sem állt a közeli rétig.

Emese sokszor sétált erre andalogva a legénnyel. Jól ismertek minden fát, minden bokrot.

Esteledett. A lány nagyon furcsállta, hogy a legény a rétre ment egyedül.

„Mi lehet a titka, amit még a mennyasszonyának sem árulhat el?” – fúrta az oldalát a kíváncsiság.

Nem mert közelébe menni, nehogy azt higgye, kémkedik utána.  Elbújt egy bokor mögött. A sötét miatt csak annyit látott, hogy kedvese megállt a rét közepén, és felnézett a csillagos égre.

Sokáig állt ott némán és mozdulatlanul. Egyszer csak váratlanul az égből egy aranyhintó ereszkedett alá, s benne egy gyönyörű nő ült.

Emese szíve olyan hangosan megdobbant, hogy majdnem az egész réten ez hallható volt. Szerencsére a legény nem hallotta meg, mert az aranyhintóban ülő nővel volt elfoglalva.

Szegény lány a látottakat annyira a szívére vette, hogy hanyatt homlok rohant vissza a házukba.

De nem anyjához szaladt mindjárt, hogy elmesélje, amit látott, hanem a virágaihoz.

Mindegyik virág már aludt. Korán becsukták kicsinyke szemeiket, hogy pihentek legyenek a lagzira.

─Drágaságaim, édes, aranyos virágaim – ébresztette fel őket sírva. – Vőlegényem nem szeret. Szívét másnak tartogatja.

Az öreg rózsa álmosan pislogott. Először nem értette, mi van.

─Már reggel van? – kérdezte.

─Nincs még reggel rózsaapó – válaszolta Emese könnyes szemmel. - Bocsássatok meg, amiért zavartalak bennetek! Csak azt akarom mondani, elmarad az esküvő. Vőlegényem megcsalt, elhagyott.

Virágok próbálták nyugtatgatni, kérték meséljen el mindent részletesen!

A lány sírással küszködve elmondta, mit látott a közeli réten.

─Talán nem is olyan nagy a baj – jegyezte meg a föld alatt pihenő szegfű. – Beszélj a vőlegényeddel és kérd meg, adjon magyarázatot a történtekre! Meglásd, minden rendbe jön és holnap hetedhét országra szóló lakodalmat csaphatok.

Emese megköszönte a virágok tanácsát. Nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. Hiszen eddig is elmondhatta volna, ha akarja. De csak hallgatott orrát lógatva.

Amikor előkerült, akkor sem mondott semmit. Emese kénytelen volt kérdőre vonni.

─Ki volt az a nő a réten aranyhintóban?

A legény először nagyon meglepődött, majd megfogva menyasszony kezét mondta:

─Tudd meg, én nem vagyok mindennapi ember. Fent lakom egy messzi csillagban, a tündérek országában. A tündérek királya küldött le a földre, hogy megismerjem az itteni életet.

Emese elhűlve hallgat a történetet. Nem akart hinni a fülének. Már sok különös, furcsa dolgot meséltek neki, de mindegyik közül ez volt a legkülönösebb.

Sokáig nem bírt megszólalni. Érezte vőlegénye igazat beszél, de még mindig nem tudta, ki volt az a gyönyörű nő az aranyhintóban.

─Ki volt az a nő, akivel beszéltél? – szólalt meg végül.

─Édesanyám jött le a földre, megkérdezni, mit szándékozok tenni? Ha itt maradok, akkor én is ugyanolyan halandó leszek, mint az itteni emberek elveszítem tündéri mivoltomat. Ha visszamegyek a csillagokba, akkor meg ott kell párt választani magamnak a tündérlányok közül. Sajnos téged nem vihetlek magammal. Pedig legszívesebben ezt tenném. Hidd el, nagyon szeretlek. Nem tudok másra gondolni csak rád.

Emese vőlegénye szemébe nézett, majd mondta:

─ Ebben én nem segíthetek. Neked kell eldönteni, mit akarsz tenni. Tudd meg, ha engem választasz nem biztos, hogy könnyű életed lesz itt a földön. Ha visszamész, még tündérkirály is válhat belőled.

Ezt a legény is igen jól tudta. Örök élet várt reá ott fent a csillagokban. Édesanyja kérte, hogy menjen vele vissza, de azt is mondta, megérti, ha Emesét válassza. Hiszen a lány olyan szép, hogy akár tündér is lehetne.

Emese magára hagyta vőlegényét, szomorúan bement a házba. Várta a reggelt, vajon miképpen dönt a legény. Őt válassza vagy a csillagokat.

Alig, hogy pirkadt, rohant ki az udvarra, hogy beszéljen a legénnyel. Azt remélte, az ablaka alatt találja, de nem volt sehol.

Nagyon elkeseredett, és sírva ment a virágaihoz a kertbe, hogy elpanaszolja nekik a bánatát.

A könnytől alig látott, meg nem is volt valami nagy kedve nézelődni, mint máskor. A kertben volt egy kispad. Itt szokott beszélgetni a virágaival. Ahogy felemelte a fejét, mintha valaki ült volna rajta. Először azt hitte csak képzelődik, nem akart hinni a szemének. A kispadon a vőlegénye ült, és becézgette a rózsát, és minden akkor nyíló virágot.

Ez nagyon meglepte a lányt. Nem tudta mire vélni a dolgot.

─ Te, mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva. – Azt hittem visszamentél a csillagokba.

A legény elmosolyodott, megfogta Emese kezét, majd mélyen a szemébe nézett.

─ Nem kell nekem Tündérország, amikor itt a földön is megtaláltam azt – mondta.

─ Ha velem maradsz, akkor nem lesz örök életed.

─ Kell is nekem az örök élet, ha te nem vagy velem.

─ Tündérek királya lehetnél.

─ Hiszen az vagyok. Te vagy a tündérkirálynő és ők az alattvalóink – mutatott a legény a sok – sok virágra, akik boldogan integettek feléjük.

Ez Emesét megvigasztalta és újból tudott mosolyogni. Örömmel hajtotta fejét a legény vállára, és elhaló hangon rebegte:

─ Köszönöm drága Istenem, hogy meghallgattad imám, és vőlegényem örökre velem marad.

Ekkor az égből egy nagy gyémánt hullt eléjük. Olyan könnyformája volt. A legény megértette édesanyja hullatta le a földre a szeméből.

Fent a csillagok közt csak egy gyémánt könnycsepp volt, melynek nem volt értéke, de itt lent a földön, aki ilyen hatalmas gyémántot birtokol a világ leggazdagabb embere.

Megköszönték a legény édesanyjának az értékes ajándékot, és még aznap megtartották az esküvőt.

A sok, szép virágból olyan csodás koszorút készítettek Emese fejére, hogy még a király is elámult volna, ha meghívták volna a lakodalomba. De nem hívták meg, csak a falu lakóit, akik három éjjel, három nap ropták a táncot. Én is ott voltam, és ott hallottam ezt a mesét.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

 

Sapka Benő kalandja

 

 

 

 

Volt nekem egy kicsi barátom Benő. Valójában Sapka Benőnek hívta mindenki, mert télen, nyáron egy különös, régi sapkát hordott a kobakján.

Soha le nem vette. Talán még éjjel is ebben aludt.

Édesanyja megígérte, hogy születésnapjára vesz neki egy újat, de Benő mérgesen visszautasította az ajánlatot.

─ Nem kell új sapka. Jó nekem ez. Édesanyám ne vegyen nekem újat! Inkább adja oda az árát - mondta,

─ Aztán, mit csinálsz a pénzzel?

─ Elmegyek világot látni, Körbeutazom a földgolyót.

Az asszony eleinte azt hitte, fia csak bolondozik. Ez gyakran megtörtént vele. Soha nem lehetett tudni, mikor mond igazat, s valótlant.

Egyik szép, nyári reggelen Benő anyja elé állt.

─ Édesanyám, elmegyek világot látni. Süssön nekem hamuba sült pogácsát, és a picéből hozzon fel egy pint bort az útra!

─ Jaj, fiam, miket beszélsz? - ijedt meg az anyja. - Ne menj, te sehová! Azt sem tudod, milyen nagy a világ. Eltévedsz benne, és soha nem találsz haza.

─ Ne féltsen édesanyám! Nem vagyok én akármilyen gyerek. Nem veszek el az úton.

Szegény asszony nem tudta meggyőzni a fiát. Kénytelen volt sütni neki az útra hamuba sült pogácsát, és megtölteni a pintes üveget a pince finom borával.

─ Legalább ezt a ronda sapkát ne tedd a kobakodra! - kérte az anyja, de hiába. Benő nem hallgatott rá.

─ Édesanyám, ez a sapka hozza meg a szerencsémet - mondta, majd nagy léptekkel elindult a világba.

Három éjjel és három nap koptatta a csizmája talpát szakadatlanul. Harmadik éj reggelére egy hatalmas városba érkezett. Itt olyan magas házak voltak, hogy a szemének meg kellett pihennie, hogy meglássa a tetejüket.

Alig bírt betelni a nem mindennapi látvánnyal. A sok felfele nézéstől nyaka úgy elgémberedett, hogy végül nem tudta megmozdítani.

A mellette elhaladó emberek meg is állapították:

─ Nézzétek, ferde nyakú legény fura sapkában! Ki lehet ez a különös emberfajzat?

Eleinte Sapka Benőnek fel sem tűnt, hogy mindenki őt bámulja. Igazából nem is látta a bámészkodókat, mert állandóan felfelé kellett néznie a nyaka merevsége végett. De amikor kicsit jobban lett, meglepte, hogy mindenki őt nézi.

─ Mit bámulnak rajtam, atyafiak? - kérdezte csodálkozva. - Talán a szép fejfedőm tetszett meg?

Az emberek nem merték bevallani az igazságot. Csak úgy, mintha véletlenül mondanák, kiejtették a szájukon:

─ Igen, uraságodnak, különös sapkája van.

─ Az ám, atyafiak, ez nem akármilyen sapka - válaszolta örvendezve Benő. - Ezzel varázsolni lehet. Ha leveszem a kobakomról, annyi aranytallér hullik ki belőle, amennyit csak akarok.

Valójában ezt a nagy lódítást még saját maga sem hitte el. Utána gondolkodott el rajta, mi lesz, ha a városlakók kérik, mutassa be! Varázsoljon nekik is sok aranytallért.

Szerencséjére ezt senki sem merte kérni tőle. Mindenki hitt neki. Ellenben híre hamarosan a királyhoz is eljutott, aki bezzeg azonmód látni akarta ezt a varázssapkát.

Magához is hívatta Sapka Benőt.

─ No, te legény, kíváncsi vagyok a sapkádra. Most azonnal mutasd meg, mit tud! Vigyázz, ha nem igaz, amit hallottam, a fejed bánja meg!

Benő nagyon megijedt. Eddig igazából bele sem gondolt, mibe keveredett. Nem tud a sapkája varázsolni. Jobb lett volna nem dicsekedni tudományával. Még csak elképzelni sem tudta, mit tegyen. Semmi okos gondolat nem jött a kobakjába.

Közben a király egyre türelmetlenkedett.

─ Mi lesz már? Látni szeretném azokat az aranytallérokat.

Benőnek muszáj volt valamit produkálni. Lesz, ami lesz - gondolta, és leemelte fejéről a sapkát.

Aki a királyi trónteremben bent volt, mind kíváncsian leste, mi fog történni. Vajon hullani fog-e a fejfedőből a sok arany.

Háromszor megforgatta Benő a sapkát, s lássatok csodát, kihullt belőle fényesen csillogó aranytallér.

Erre a jelenlevők hangosan felszisszentek.

─ Jaj, hölgyek, urak, ne zajongjanak! - kiáltotta el magát Benő. - Még megijesztik az aranytallérokat, és nem mernek előbújni a sapkából. Lám - lám, most is csak egy dugta elő a fejét, a többi bent kuksol a sapkában, nem mer előjönni ilyen nagy zajban.

A király csendre intette népét. Megparancsolta Benőnek ismételje meg a mutatványt.

Olyan csönd lett a trónteremben, hogy csak egy légy zümmögését lehetett hallani.

─ Ameddig a légy nem hagyja abba a zümmögést, az aranytallérok nem mernek előjönni - okoskodott Benő gondolván ezzel is nyer egy kis időt.

Valójában maga sem tudta, hogyan hullott ki a sapkából egy aranytallér. Bizonyára valami földöntúli csoda történt, és ilyen még egyszer nem történhet meg vele. Jobban teszi, ameddig lehet, húzza az időt. Legkülönösebb kifogásokat talált ki, hogy elodázza a varázslatot.

A király eleinte még hitt is neki. Egy egész délután az vár népe hajkurászta a zümmögő legyet. Késő este volt, mire sikerült elkapni.

─ Ilyen késő este, sötétben az aranytallérok nem jönnek elő. Ijedős népség, csak a szép, napsütötte időt szereti - ravaszkodott Benő.

Másnap reggel szerencséje volt. Az eget sötét, hatalmas felhők borították. A napsugarak még csak véletlenül sem kukkantak elő a fekete felhők mögül.

Egészen addig, amíg a vihar el nem vonult Benő szerint nem lehetett varázsolni.

Napokig tartott a csúnya idő. A király idegesen járkált le és föl a szobájában. Semmi sem érdekelte, csak Benő sapkája. Még az ország ügyeiről is megfeledkezett, nem akart foglalkozni velük.

Pedig jobban tette volna, ha kitekint a várfalakon túlra is. Az országot megtámadta az ellenség. Mindent feldúlt amerre csak elhaladt. Már a vár megtámadására készült, mikor a király felocsúdott.

─ Mindenki a falakra! - adta ki a parancsot. - Meg kell védeni a várat! Aki él és mozog, ragadjon fegyvert!

Sapka Benő sem volt kivétel. A kezébe nyomtak egy nagy kardot, és kivezényelték a várfalra.

Benő még örült is neki. Jobb meghalni küzdelemben, mint megszégyenítve, amiért hazudott.

Magától rohant az ellenségre sapkáját lobogtatva, mutatva a többieknek, hogy kövessék!

Igen ám, csak hogy, amint lobogtatni kezdte a sapkát, mindenegyes lobogtatáskor egy század magyar vitéz ugrott ki belőle. Végül már egy egész hadsereg követte Benőt.

Nem is tartott sokáig a harc, a vitézek egy - kettőre mind egy szálig levágták az ellenséget. Még csak hírmondó sem maradt belőlük.

A király ámulva nézte Benőt és hatalmas seregét. Nem győzött hálálkodni a megmentőinek. Ha nincsenek, akkor bíz' Isten oda lett volna a királyság.

Benő a királyhoz ment és megkérdezte:

─ Fenséges királyom, kívánja-e, hogy a sapkámmal aranytallérokat varázsoljak?

─ Hiszek neked, fiam - válaszolta a király megilletődve. - Inkább azt mond meg, hogyan jutalmazzalak meg, amiért megmentettél az ellenségtől.

Benő úgy tett, mintha nagyon gondolkodott volna. Pedig már az első pillanatban tudta, mit kérjen a királytól.

Azt majd el is felejtettem mondani, a királynak volt egy szépséges leánykája, aki nagyon megtetszett Benőnek. Nem akart ő mást, csak a királykisasszonyt. Igaz nem tudta, apja teljesíti - e a kérését, ha lányát kéri feleségül.

Egy kis habozás után bátran a király szemébe mondta:

─ Nem kérek én egyebet, mint a fenséges királyom leánykájának a kezét. Nálánál nagyobb ajándékot nem is kaphatnék.

Amikor ezt a király meghallotta, a szeme felcsillant, és boldogan egyezett bele a leánykérésbe. Benőnél jobb férjet nem is találhatott volna lányának.

Hamarosan olyan nagy lagzit csaptak, hogy heted hét országba híre ment. Annyi vendég sereglett össze, hogy majdnem kirúgták a vár oldalát, amikor táncoltak.

Ugye kíváncsiak vagytok, hogyan kerül Benő sapkájába az a egy aranytallér? Szegény édesanyja csempészte bele az egyetlen összespórolt vagyonkájukat, amikor fia elindult a nagyvilágba. Csak éppen elfelejtett szólni róla Benőnek.

Tudom, most azt kérditek? És a sok, bátor, magyar vitéz? Igazából ezt én sem tudom. Csak gondolom, ha az ország bajban van, még a leggyávább emberből is vitéz lesz, a haza hívó szavára.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Ördög és a furfangos legény

 

Volt egyszer egy furfangos legény. Mindig bolondságokon járt az esze. Akit csak tudott, azt mind becsapta, és utána jót nevetett a csínyen. A falubeliek tartottak is tőle, és ha lehetett, akkor messze elkerülték, hogy még csak véletlenül se essenek a legény csapdájába.

Egyik nap az ördög tett látogatást a faluba. Az emberek jól bezárkóztak házaikba, de még ott is elbújtak, nehogy a patáslábú elvigye őket.

Bezzeg a legény nem ijedt meg az ördög érkezése híre hallatán. Sőt kiült a háza elé a kispadra és ott várta a vendéget.

Nem kellett sokáig várnia. Jött is szaporán maga előtt kénköves tüzet fújva, ijesztgetve a házak lakóit. Fenyegetően bezörgetett minden ablakon és bekiáltott a félelmetes hangján:

─ Hamarosa elviszek mindenkit, aki ebben a házban lapul elbújva az ágy alatt. Hiába bújtok akárhová, mindenhol látlak bennetek.

Félelmükbe az emberek összekulcsolták kezeiket és a Jóistenhez imádkoztak könyörületért.

Az ördög egy - kettőre a legény háza elé ért és nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a kispadon ülőt.

─ Mi az te nem félsz tőlem? - kérdezte. - Neked is reszketned kellene, mint a többi falubelinek. Nem hallottad, hogy magammal viszek mindenkit a pokolba, aki nem bújik el előlem?

─ Ugyan, miért féljek, ördögúr? - nevette el magát a legény. - Nem olyan fából faragtak, hogy egykönnyen megijedjek akárkitől is.

─ De én nem vagyok akárki. Lucifer főördög unokája vagyok és olyan hatalmam, mely nincs másnak a világon. Csak egy intésembe kerül és te máris a pokolban találod magad.

A legény megint felnevetett:

─ Nem fogja ezt tenni velem, kedves ördögúr.

─ Nem-e? - csattant fel az ördög és felemelte szőrös kezét, hogy beteljesüljön a varázslat.

─ Várjon egy kicsit! Mielőtt elvinne a pokolba, szeretném beinvitálni szerény hajlékomba és vendégül látni. A kemencében készül finom falnivaló. Fogyasszuk el, nehogy kárba vesszen!

Az ördögnek tetszett az ötlet. Már úgyis nagyon megéhezett a hosszú út alatt a pokolból a faluig. Elfogadta a meghívást és bement a legény házába, és letelepedett a tisztaszobában az asztal mellé.

─ Ne gondold, hogy ezzel megúszod a sorsodat, - mondta magabiztosan - amint jó lakok, te következel. Hozd gyorsan az a harapnivalót!

─ Hozom, hozom - válaszolta a legény a konyha irányából és nem tellett bele néhány perc meg is jelent hozva egy hatalmas tálat megpakolva finomabbnál finomabb sültekkel. Olyan illata volt, hogy az ördögnek a térdénél kellett elkapnia a nyálát, amely kicsordult a száján meglátván a sok pirosra sült húst.

Azt sem tudta melyik után nyúljon. Legszívesebben egyszerre bekapta volna mindet. Hiába volt ördög, de azért neki is volt olyan nagy pofája, hogy a tálat teljes tartalmával eltüntesse a gyomrában.

─ Itt van ez a finom, nemrég sütött cipó, ördöguram ebből is tessék törni hozzá!

Az ördög megfogadta a tanácsot és egy jókora darabot letört a cipóból és majszolni kezdte. Közben nagyokat nyögött hozzá.

─ Ilyen jót még a pokolbéli öreganyámnál sem ettem. Pedig ő igazán jól süt - főz. Már egy kicsit sajnállak is, amiért el kell, hogy vigyelek. Sajnos ezt már nem lehet visszacsinálni.

─ Ne sajnálja, ördögúr - vigasztalta a legény. - Pincémben van finom borocska, bizonyára megszomjazott falás közben. Leszaladok és hozok egy jókora kancsóval.

─ Menjél csak, de vissza gyere! Tudod, előlem nem lehet elfutni. Mindenhol utolérlek.

─ Miket gondol, ördögúr? Nem vagyok én olyan legény, hogy kedves vendégemet magára hagyjam.

Ezzel elszaladt és egy kis idő elteltével nem is egy, hanem két nagy kancsó borral tért vissza. Tüzes magyar bor volt mindkettőben, nem olyan anyámasszonynak való, amit úgy lehet inni, mint a vizet. Aki megiszik belőle egy fél kancsóval, az olyan részeg lesz tőle, mint az albán szamár, vagy talán még annál is részegebb.

A kemencében lévő húsok jó sósak voltak. Hamar meg is lett a hatása. Az ördög hirtelenjében igen szomjas lett és valósággal öntötte magába az ízletes nedűt.

A szomjúsága olyan iszonyatosan nagy volt, hogy szinte egy húzásra megitta mindkét kancsó bort, de még kért harmadikat és negyediket is.

Először csak jól érezte magát, vigyorgott, énekelgetett, majd hirtelen a részegségtől lefordult a székről a szoba padozatára és úgy elaludt, hogyha akarták volna, akkor sem tudták volna felébreszteni. De nem is akarta a legény. Miért is tette volna? Fogott egy hatalmas zsákot és beletuszkolta az alvó ördögöt. Jól bekötötte a zsák száját és kivitte a falu határában lévő folyóhoz. Ott belehajította a vízbe, ami elvitte az ördögöt egészen az Óperenciás - tengerig, ahonnan még egy ördög sem tudott visszajönni. Így a falu megmenekült és az ott lévő emberek boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Apáti Kovács Béla

Árkot ásó kicsi manó

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer a manók országában megbüntettek egy kicsi manót, mert nem fogadott szót, nem azt tette, amit tennie kellett volna.

Ha nem tudnátok egy manónak rengeteg a dolga. Sokszor kora reggeltől késő estig dolgozik. Sokat kell neki csintalankodni, hogy a manókirály elégedett legyen vele.

A mi kis manónk azt a feladatot kapta, hogy a faluban keverje össze a sót a cukorral a fukar kereskedő házában, amiért mindig becsapja a vevőit. A manók mindig kalamajkát csinálnak ilyen embereknél. De most a kicsi manó nem figyelt oda, és a rábízott feladata helyett a kamrában az édességekből torkoskodott, s megfeledkezett, miért küldte oda a manókirály.

Az lett a büntetése, hogy egy nagy, hosszú árkot kellett ásnia. Inkább szívesebben terelgette volna a kék égen a pajkos bárányfelhőket.

Nem nagyon tetszett neki a munka. Ezer évig sem fog vele elkészülni. Hiába dolgozik szorgalmasan, egyedül sokáig fog tartani, amíg kiássa az árkot.

Duzzogva, morcosan fogta az ásót, és nekilátott az árokásásnak.

Ásott, ásott, de nem nagyon haladt a munkával. A föld kemény és köves volt. Gyakran előfordult, amit nagy nehezen kiásott, az a következő pillanatban beomlott és a munkát kezdhette elölről.

 Egész nap dunnyogott magában. Várta talán valaki megszánja és segít neki. Amikor kicsit megpihent reménykedve kémlelte a tájat, hátha jön egypár manó, és segít az árokásásban.

Hiába reménykedett, nem jött senki. Kénytelen volt egyedül folytatni a munkát.

Már talán egy hét is eltelhetett, amikor a távolban megpillantott három falusi embert. Pityókásan lépdeltek hazafelé a szőlőből. Látszott rajtuk, hogy igen csak a kancsó fenekére néztek.

Ha manótársai nem segítenek, akkor valahogy rászedi a három falusi embert, és kiásatja velük az árkot.

─ Hé, atyafiak! – kiáltott feléjük jó hangosan. - Jöjjenek ide! Mondani akarok valamit kendeknek.

A három bortól tántorgó ember a manóhoz ballagott.

─ Mit akarsz, kicsi manó? – kérdezték.

─ Tudják-e kendek, milyen árkot ások itt?

─ Honnan tudnánk – válaszolta az egyik, aki alig bírt megállni a lábán. – Nem vagyunk tudósok. Mi csak a jó nedűt szeretjük. Nem értünk mi ilyenhez.

─ Itt fog folyni egy borfolyó. Aki ezt ássa, az annyi bort ihat belőle élete végéig, amennyit csak akar. Akár még ki is ihatja az egészet, ha tudja.

A három bornemissza szeme felcsillant. Bizonyára mindhárman ugyanarra gondoltak. Milyen jó lenne egy ilyen folyó. Nem kellene a szőlőben napestig kapálni, permetezi, kötözni a vesszőt Egyszerűen csak le kell hasalni a folyó partjára és máris lehet vedelni a borocskát.

Ugye nem kell mondanom, a három mihaszna mindjárt kapott az alkalmon. Majdnem sírva könyörögtek a kicsi manónak, hogy engedje meg nekik az árokásást!

─ Nem bánom – ravaszkodott a kicsi manó -, de iparkodjatok ám, mert királyom már megrendelte a bort. Nemsokára bele fogja engedni. Nagy baj lenne, ha nem készülnénk el vele.

A részegek fogadkoztak, hogy úgy dolgoznak majd, mint egy gép. Még éjjel is ásni fognak, hogy időre elkészüljön az árok.

A kicsi manó jó előre kifundálta ezt, s ezért az egyik közeli bokorban volt is három ásó. Kiosztotta és harsány hangon biztatni kezdte őket:

─ Gyorsan, gyorsan emberek! Mindjárt érkezik a finom, mézédes borocska.

A három kapatos férfi, erejüket meghazudtolva dolgozott és lássatok csodát, amire vidáman a napsugarak végignyargaltak a réten, elkészült az árok.

─ Jöhet a bor. Kész az árok.

A kicsi manó elégedetten dörzsölte a markát.

─ Remek – mondta. – Elmegyek a manókirályához és jelentem, elkészültünk az árokásással, lehet engedni bele a bort. Ti addig maradjatok itt és várjátok, hogy megérkezik. Annyit ihattok belőle életetek végéig, amennyit csak akartok, sőt még meg is fürödhettek benne, ha a kedvetek tartja.

Örült a három részeges ember nagy szerencséjüknek. Ezentúl, ameddig csak bor csordogál az árokban mindig lesz finom italuk.

Lekuporodtak az árok szélére és lesték danolászva, hogy majd feltűnik a bor és belevethetik magukat, s lubickolva önthetik magukba a hegy levét.

A kicsi manó visszaballagott és jelentette, elkészült a munkával. Királya kicsit furcsállta, hogy ilyen gyorsan végzett az árokásással, de rengetek dolga volt a manók országának az irányításával, ezért elhitte, hogy a kicsi manó ásta ki az árkot.

A kicsi manó már majdnem megfeledkezett a három részeg emberről, akik még mindig az árok szélén várakoztak. Valamit ki kellett találnia, hogy el ne szólják magukat. Nem lett volna jó, ha a manókirálya tudomást szerez a három segítőről. Ha ez kiderülne, a büntetése még az árokásásnál is nagyobb lenne.

Szerencséjére köztudott, minden manó tud varázsolni. A kicsi manó még sohasem próbálta ki ezt a tehetségét. Most itt volt a kitűnő alkalom, hogy varázsoljon egyet. Ami igaz az igaz, a varázslat csak jó dolog lehetett. Ha netán rossz dologra akarná használni, akkor nem teljesedne be.

Akkortájt a környéken nagy szárasság volt. A földek, mezők olyan szárazak voltak majdnem minden nővény kipusztult. Csak egy hatalmas eső segíthetne rajtuk.

Kicsi manó a ládafiából előkereste a varázspálcáját és elmormolta a varázsszót, amire egy – kettőre olyan hatalmas zivatar kerekedett, hogy úgy ömlött égből az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Az árok meg is tellett gyorsan vízzel. A részegek először azt hitték a hömpölygő árral érkezik a nagyon várt finom bor. Egymás után ugráltak bele az árokba, hogy lubickolva igyák, amiért olyan szorgalmasan megdolgoztak.

Alig, hogy beleugrottak a vízbe, azonnal ki is józanodtak. Mindjárt tudták, hogy a kicsi manó jól becsapta őket.

Valahogy nagy nehezen kikecmeregtek a sáros gödörből, majd szégyenkezve hazakullogtak sárosan és piszkosan.

Napokig nem mertek előjönni a házaikból, attól tartva, hogy az emberek kinevetik a három részegest, amiért a kicsi manó a bolondját járatta velük.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

 

A fa lelke

 

 

Kevesen tudják, amikor egy fa megszületik lelket is kap a Teremtőtől. Legtöbb ember azt hiszi, a fa nem lát, nem hall. Csak hosszú éveken át áll, ahol kikelt vagy ahová ültették.

Pedig nem árt, ha tudjuk, a fáknak is van lelke. Minden fa egy egyéniség.

Egész életükben az embert szolgálják. Tüzelünk velük, vagy törzséből bútorokat készítünk. Úgy is mondhatjuk bölcsőtől a koporsóig értünk vannak.

Nem is tudjuk, sok fa élete, milyen szánalmasan ér véget.

Most mesém is egy ilyen öreg tölgyről szól.

Egy nagy erdő közepén élt egy tölgy. Ágai sok madárnak adott otthont. Törzsében egy odúban még egy mókus is lakott. Minden állat, élőlény szerette az öreg fát.

De sajnos egy hatalmas vihar gyökerestől fordította ki a földből. A fán fészkelő madarak riadtan menekültek messzire tőle. A mókus is máshol keresett új lakóhelyet magának.

Egyik napról a másikra elszáradtak a levelei és zizegve lehulltak a földre.

Ahogy múltak a hónapok és az évek úgy lett egyre siralmasabb az öreg tölgy sorsa. Lassan majd az idő egészen elemészti, és semmi sem marad az egykor dicső életéből.

Ágai már szárazak voltak. Ha jött egy nagyobb szél, vagy vihar mindig letört belőlük egy darabot. De a törzse még mindig dacolt az elmúlással.

Vajon miben reménykedett?

Tán azt remélte, hogy még egyszer valamikor életre kelhet.

Bizonyára ő is nagyon jól tudta, erre nincs semmi esély. Ennek ellenére mégis reménykedett. Várta a napot, az órát a percet, hogy valaki rátaláljon.

Egy őszi nap fiatal legény bolyongott az erdőben. Igazából maga sem tudta, mit keres. Csak ment, bandukolt a sűrű erdőben.

Egyszer csak odaért a haldokló tölgyhöz. Már éppen ki akarta kerülni, mert a fa az úton feküdt, amikor halk nyöszörgésre lett figyelmes.

─ Legény, segíts!

Először nem tudta, ki szólította meg. Nézett jobbra, nézett balra, de senkit sem látott. Még a magas fákra is felnézett, hátha onnan szólt hozzá valaki.

─ Ki szólt hozzám? Tán csak nem erdők manója incselkedik velem?

─ Nem vagyok az erdők manója, te legény.

─ Ki vagy hát akkor? Jöjj elő! Nem szeretek szellemekkel társalogni.

─ Szellem sem vagyok – hallatszott megint halkan és fájdalmasan. – Nem tudok előjönni, mert az előtted levő tölgybe vagyok bezárva. Kérlek, szabadíts ki engem innen! Én vagyok ennek a fatörzsnek a lelke.

Ezt meghallván a legény elcsodálkozott. Még mindig nem akarta elhinni, amit hallott. Tanácstalanul téblábolt a tölgy törzse előtt. Kereste a nyílást, ahol bekukkanthat a fába, hogy meglássa, aki segítséget kért tőle. Akárhogyan is nézegette, sehol nem látott rajta ilyen nyílást.

─ Neked kell kiszabadítanod engem, ha igazán segíteni akarsz – hallatszott a tölgyből.

─ Hogy tudnálak kiszabadítani? – kérdezte a legény. – Csak egy bicskám van. Mire vele lyukat farigcsálok vele, elvásik a bicska pengéje.

─ Azzal nem is lehet – mondta a fa lelke. – Közelben van egy falu, menjél oda. Ott szerezzél valakitől vésőt és éles eszközöket, amelyekkel ki tudsz szabadítani a fa rabságából. Nagyon kérlek, siess, mert már nem sokáig élek!

A legény furcsállta a kérést. Valamiért mégis elment a közeli faluba a szerszámokért.

Először egy dúsgazdag embertől próbált vésőt kérni, de az nem adott neki.

─ Még hogy vésőt adjak neked. Nem bolondultam meg. Tűnj el a házamból!

A legény kicsit csalódottan tovább állt. Ment házról házra, de senki nem adott neki szerszámot. Hiába ígérgette, amint kiszabadítja a fa lelkét, azonnal visszahozza. A falusiak bolondnak nézték. Volt, aki még a kutyáját is ráuszította, annyira feldühítette a kérés.

Nagyon elkeseredett, és már azon gondolkodott visszamegy az erdőbe, hogy elmondja a fa lelkének, nem tudott szerszámot szerezni, amikor egy kicsi, de takaros házból egy asszony utána szólt:

─ Legény, nekem van vésőm és egyéb szerszámom, amire szükséged van.

Behívta a házába és a fészerbe vezette, ahol szép, katonás rendben sorakoztak a különböző méretű vésők, vágószerszámok, amelyek a legénynek kellettek.

─ Bármelyik szerszámot elviheted, ami csak kell. Örülök, ha segíthetek valakinek – mondta a nő. – Ezek mind édesapám szerszámai voltak. Szegény nemrég lehelte ki a lelkét, és már a temetőben pihen. Alussza a holtak örök álmát.

A legény hosszasan válogatott, és végül kiválasztott egy nagy, majd egy kicsi vésőt. Úgy gondolta ezekkel ki tudja szabadítani a fa lelkét.

─ Vidd magaddal ezt a kalapácsot is! – javasolta a nő. – Megásd, szükséged lehet rá!

A legény megköszönte a szerszámokat, és megígérte, amint kiszabadította a fa lelkét visszahozza azokat. A nő csak mosolygott, és barátságos hangon mondta:

─ Legyen szerencsés a munkád. Úgy érzem, jó kezekbe kerültek ezek a szerszámok.

Visszaérkezve az erdőbe a tölgy már alig pihegett. Nyögve kérte a legényt:

─ Kérlek, siess! Már nem sokáig bírom. Érzem, meghalok.

A legény azt sem tudta, mit tegyen? Ügyetlenül nekifogott, hogy kiszabadítsa a fa lelkét. A nagy vésővel először lehántotta a tölgy kérgét, majd a kalapács segítségével vésegetni kezdte. Azt sem tudta, hol található a fa lelke? Milyen mélyen kell kivésnie a törzset? Hiába kérdezte a fától, az csak ezt hajtogatta:

─ Kérlek, siess! Már nem sokáig bírom.

Még sohasem csinált ilyet. Legalább csak egyszer is találkozott volna egy fa lelkével. Akkor talán eredményesebben tudott volna dolgozni. Attól is tartott, hátha éles vésőjének az éle megsebesíti.

Ezért a fát körbefaragta és szünet nélkül leste, mikor lel rá.

Amint kezében a vésők szaporán dolgoztak, mintha a fából valami forma kezdett volna kibontakozni. Ahogy az idő múlott, úgy lett egyre izgalmasabb, amit csinál. Egy idő után a fa sóhajtozása is abbamaradt.

Egy pillanatra abbahagyta a munkát és körbenézett. Kereste a fa lelkét, ami talán már rég szabad. De akkor legalább szólhatna, hogy ne farigcsáljon tovább. Le akarta tenni a szerszámokat és még egy utolsó pillantást vetett a tölgyre, ami már valójában nem is hasonlított egy fára, fanem egy csodálatos szobor lett belőle.

Egy ember képmását faragta ki a legény. Maga is elcsodálkozott a művén. Nem tudta, hogy ilyenre is képes.

Most meg az volt a gond, mi legyen a szoborral, amit a tölgyből faragott?

Sajnálta itt hagyni az erdőben, ha már ennyit dolgozott vele. Vállára vette és elindult vele a közeli faluba, hogy visszavigye a szerszámokat a nőnek.

Útja a nő házáig a templom mellett vezetett el. A plébános úr éppen kint nézelődött az utcán.

─ Mit viszel a válladon, te legény? – kérdezte.

─ Szobrot farigcsáltam az erdőben – válaszolta.

─ Mutasd csak! – kérte a plébános.

A legény leemelte a válláról és megmutatta a plébánosnak.

─ De hiszen ennek a szobornak lelke van! – kiáltott fel a plébános. – Jó lenne, ha a templomunk részére is készítenél ilyen szép szobrokat Krisztus urunk és a szentek képmásával. Ugye elvállalod a munkát?

─ Szívesen plébános úr – mondta – csak van egy kis gond, a szerszámokat vissza kell vinnem a gazdájának, mert csak kölcsönkaptam azokat. Bizonyára az a jószívű asszony már azt hiszi, nem akarom visszaadni. Pedig én nem vagyok olyan ember.

─ Kitől kaptad a szerszámokat? – kérdezte a plébános. - Gondolom az a nő a falu legmódosabb házában lakik.

─ Nem plébános úr.

─ Akkor az csak a tehetős kereskedő asszonya lehet.

─ Az sem az – mondta kissé szomorkás hangon. – Bekopogtam majdnem minden ház ajtaján. Volt, ahol kutyával kergettek el. A falu legszélén van egy kicsi, takaros ház és abban lakik egy szegény nő. Ő adta kölcsön a szerszámokat.

A plébános a homlokára csapott és mondta:

─ Az csak a Ilonka lehet. A szegény, megboldogult bognár egyetlen leánykája.

─ Nevét nem tudom, de nem is fontos. Fő, hogy jó szívvel adta kölcsönbe a szerszámokat. Megyek, plébános úr, nem szeretném, ha Ilonka azt hinné, nem adom vissza édesapja szerszámait. Ha akarja, odaajándékozom ezt a szobrot a templomnak. Nekem csak úgyis nyomja a vállamat– mondta a legény és indulni készült.

─ Várjál csak, fiam! Veled megyek. Elkísérlek a házig.

A legény nem értette, miért akarja elkísérni a plébános. Ennek ellenére hagyta, hogy vele menjen.

Amikor megérkeztek a plébános így szólt Ilonkához:

─ Apád halála óta üres a bognárműhely.

─ Igen, plébános úr – válaszolta meglepve a lány.

─ Engedd meg, hogy ez az ügyes fiatalember dolgozzon és lakjon benne, amíg megfaragja Krisztus urunk és az összes szent képmását. Ilyen tehetséges és ügyes faszobrászt még nem hordott a föld a hátán, mint ez a legény.

Természetesen, hogy a lány beleegyezett. Sőt inkább nagyon örült, hogy újból a műhelyből kopácsolás lesz hallható, mint régen. Így legalább nem lesz egyedül. Lesz valaki a házban, aki vigyáz rá.

A plébános megígérte, hogy másnap reggelre annyi fatörzset szállít a legénynek, amennyire csak szüksége kell.

A legény maga sem értette, hogy merte elvállalni ezt a munkát. Lehet, hogy csak véletlen volt kifaragni azt az emberi alakot a tölgyből. Soha többé nem fog többet ilyet készíteni, és szégyenszemre kiderül, hogy ő csak tehetségtelen csavargó.

Kiült a bognárműhely ajtaja elé és ott búslakodott. A ház falának támasztotta a művét és hosszasan elnézte. Észrevétlenül megszólította a szobrot:

─ Miért is hallgattam rád? Hiszen én nem vagyok fafaragó. Rajtad kívül még sohasem faragtam szobrot. Most meg a fél falu azt akarja, hogy faragjam ki Jézus Krisztus és az összes szent képmását. Nem hiszem, hogy képes leszek erre.

Maga sem hitte, hogy választ kap kérdésére, de egyszer csak megszólalt a faszobor.

─ Meglásd, sikerülni fog! Mindig arra gondolj, hogy a fába lakik valakinek a lelke, és ki kell szabadítanod. A lélek várja, hogy szabadságot adj neki és ezentúl élhesse szoboréletét. Hallgass a szívedre és figyelj, szíved minden dobbanására! – mondta a szobor és elhallgatott.

Még időben, mert éppen akkor lépett ki a házból a bognár lánya. Egyenesen feléje tartott.

─ Uraságod, ha meg nem sértem, meghívnám szerény hajlékomba estebédre. Bizonyára megéhezett a nehéz munka után? – mondta a lány.

A legény csak akkor vette észre, hogy korog a nyomra. Már napok óta alig evett valamit. Szívesen elfogadta a meghívást.

A finom estebéd után megköszönte a vendégül látást, majd nyugovóra tért a bognárműhelyben. A lány vánkost és takarót adott neki, hogy ne fázzon éjjel.

Reggel vette a szerszámokat és nekiállt a faragásnak. Félve kezdte a munkát. A szobor megint biztatta:

─ Ne félj! Menni fog! Mindig arra gondolj, a fa lelkét akarod kiszabadítani!

Közben a bognár lánya kiült a kicsi ház tornácára és onnan nézte a legényt. Mosolya mindig erőt adott, amikor némileg lankadt a bizalma, hogy képes kifaragni Jézus Krisztus és az összes szentek képmását.

A későbbiek során már a szobornak nem is kellett biztatni a legényt. Elég volt, ha elakadt a lányra nézett. Olyankor szíve hevesen dobogni kezdett és ment a keze alatt a munka.

Napokig dolgozott. Szinte alig pihent valamit. A faluban gyorsan híre ment, hogy egy híres fafaragó művész dolgozik náluk.

A falusiak reggeltől késő estig lesték, hogyan lesz az élettelen fatörzsből Jézus Krisztus képmása.

Olyan jól sikerült, hogy az emberek valósággal nyitott szájjal nézték a faragványokat.

A falu gazdag lakósai hívogatták, ne ebben a kicsi bognárműhelyben dolgozzon! Adnak neki remek helyet felszerelve a legjobb szerszámokkal. Lesz étel – ital amennyit csak akar. Ilyenkor a legény csak ennyit mondott a bognár lányára nézve:

─ Uraságtok, nem ettől függ, mi kerül ki a kezem alól, hanem attól mi lakik bent az ember szívében.

Nem volt, mit tenni a sok gazdag ember egymás után elkotródott, és többé nem zavarták kérésükkel a legényt.

Mire leesett a hó és Karácsony lett, a legény kifaragott minden szobrot, amire a plébános megkérte. Szépen beállították azokat a feldíszített templomba.

A legény úgy gondolta most már nincs, mit tennie a faluban. Ideje továbbállni.

Összeszedte kis motyóját és elindult a kapu felé. A lány szaladt utána és kérlelte:

─ Hová mész ilyenkor, télvíz idején, karácsonykor. Tán kedvesed vagy feleséged vár?

─ Nincs nekem senkim az égvilágon. Egyszerű, szegény vándor vagyok, aki faluról falura vándorol – mondta szomorúan.

─ Akkor maradj itt! Töltse velem a Karácsonyt. Én is egyedül vagyok – kérlelte elcsukló hangon.

Szemük találkozott és mindkettőjükében egyszerre lobbant fel valami különös láng, amely megégette szívüket.

Szívükből kiszabadult a szerelem kicsi madara, és azonnal megértették, őket az Úristen egymásnak teremtette.

   A legény ottmaradt és soha többé nem hagyta el a bognár szépséges lányát.

Amikor kitavaszodott és az erdőben és mezőn nyíltak a virágok egybekeltek. Nem tartottak nagy, világra szóló lakodalmat. A faluból csak néhányan voltak hivatalosak. De nem is ez számított. Jöttek egymás után a gyerekek. Amíg édesapjuk a bognár műhelyben faragta a szobrokat, mert ugye nem kell mondanom, annyi megrendelése volt, hogy urasan megéltek belőle, édesanyjuk a ház körül szorgoskodott, nevelte az apróságokat.

Az első faszobortól soha nem vált meg. Mindig a műhelyben őrizte, és amikor nem hallotta senki, beszélgetett vele.

─ Köszönöm, öreg barátom, hogy megmutattad utamat! Nélküled még mindig a lábamat koptatnám.

A tölgy törzséből készült szobor erre nem válaszolt, de mintha egy kicsit elmosolyodott volna, amikor a legény ránézett.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

 

 

 

Apáti Kovács Béla

Irigy vízcsepp 

Egyszer régen a forró sivatagban, ki tudja, miképpen egy kicsi vízcsepp kiloccsant a kulacsból a homokba.

─ Hű, de meleg van itt! – ugrott egy nagyot, ahogy leért a talajra.

Hiába kiabált a kulacs után, hogy álljanak meg! Vissza szeretne menni a társai közé. Nem hallották meg.

Egy idő után kénytelen volt belátni, egyedül maradt. Ha nem akar elpusztulni, akkor el kell indulnia valamerre. Teljesen mindegy volt, melyik irányt válassza. A sivatag közepén volt, és minden távolra esett tőle.

Mivelhogy a vízcseppnek nem volt lába, gurulni kezdett. Homok dombra fel, homok völgyre le. Így ment nagyon sokáig, ameddig a fáradság erőt nem vett rajta.

Leült egy homokdomb árnyékába és a folyó anyjáról és a tenger apjáról ábrándozott. Milyen jó lesz, ha megtalálja őket. Újból ficánkolhat, hancúrozhat velük, mint régen, amikor együtt voltak, és élvezték az élet.

Amint ott ezekre gondolt, egy ganajtúró bogárka lépett hozzá:

─ Olyan jó, hogy rád találtam. Majd elepedek a szomjúságtól. Ugye megnyalhatlak, hogy szomjamat oltsam? – kérlelte a ganajtúró bogárka.

─ Szó sem lehet róla! – ugrott fel a vízcsepp. – Még bekapnál és odalenne utazásom folyó anyámhoz és tenger apámhoz. Menj el tőlem! Keress máshol szomjadat oltó vizet!

Szegény ganajtúró bogárka szomorúan tovább ballagott.

A vízcsepp is megunta a pihenést. Fogta magát és folytatta az útját. Újból ment, mendegélt, amerre az orra vitte, azt remélve, hogy egyszer csak kiér a sivatagból. De bizony még az éjszakát is ott kellett töltenie.

Talán még nem mondtam, ez a sivatag a világ legnagyobb sivataga volt. Szinte olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni.

Éjjelre meghúzta magát egy piciny mélyedésben. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy egy madárka áll felette örvendezve:

─ Jaj, de jó! Jaj, de jó! Vizet találtam. Ihatok és megfürödhetek benne.

A vízcsepp ijedten ugrott félre:

─ Te bennem ugyan, nem fürdesz meg, és nem ihatsz belőlem.

A madárka szomorúan továbbállt, s a vízcsepp elindult folyó anyjához és tenger apjához.

Újból sokáig ment, de már látszott a sivatag vége. A távolban kecses pálmafák ringatóztak. Még mielőtt elérte volna azokat forró homokból egy elalélt fűszál dugta ki sápadt fejecskéjét.

─ Segíts rajtam, vízcsepp! Mindjárt meghalok a szomjúságtól. Gyere ide, és adjál innom! – kérlelte.

─ Még, mit nem! – mondta sértődötten. – Még, hogy én egy fűszálat szolgáljak? Soha! Nagyobb úr vagyok ennél. Nem sokára meglelem anyámat a folyót és apámat, a tengert, ahol én leszek a világ ura.

Még csak ré sem nézve, elviharzott a sápadt fűszál mellett.

Egyről azonban megfeledkezett. A sivatagban a napsugarak talán még forróbban perzselnek, mint máshol. A nagy igyekezetében észre sem vette, hogy a huncut napsugárfiúk mindenegyes alkalommal lecsíptek belőle egy kicsikét. Egy idő után olyan aprócska lett, hogy már szinte látni sem lehetett.

Közel járt a folyóhoz, s távolban feltűnt a tenger is, de egy véletlen pillanatban az éppen arra nyargaló egyik napsugárfiú felkapta és röpítette fel a magas égbe.

Soha nem láthatta meg anyját és apját. Talán, ha nem lett volna irigy, akkor elérte volna a célját.

Mindig segítsünk másokon, hogyha mi bajba kerülünk, ők is segítsenek nekünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ide írhatsz...