Csuda jó mesék 05
Apáti Kovács Béla
Gólyanéne
Gólyanéne többi gólyával együtt nagyon sokáig egy helyben laktak. Nem kellett ősszel a messzi Afrikába repülniük, és tavasszal vissza otthonába, mint manapság. .
A gondosan megépített fészekben négy apró gólyafióka tátogatta a csőrét anyját várva.
Délutánonként mindennap elröpült a mocsaras mezőre elemózsiát szerezni csöppségeinek. Sohasem tért haza zsákmány nélkül. Annyi béka, pocok volt a környéken, hogy talán száz gólyafióka is jó lakatott volna. Válogathatott közülük, melyik kövér békát kapja a csőrébe. Sokszor, ha már több nem vért a bögyükbe, azzal szórakoztak, hogy a fészekből kihajigálták a megmaradt békákat, és jót nevettek látván mekkorát huppannak földre érve.
Békáknak nem tetszett, hogy gólyanéne megtizedeli soraikat és testvérüknek értelmetlenül kell meghalniuk.
Ezért megegyeztek, hogy követséget küldenek gólya nénéhez és megkérik, kímélje meg őket! Keressen máshol vacsorának valót!
─ Kedves gólyanéne, - kezdte a követ - kérve kérjük, kíméljen meg bennünket! Repüljön a folyón túlra, ott is van sok finom pecsenyének való.
Gólyanéne eleinte némán nézte a békák követét, majd se szó, se beszéd egy hirtelen mozdulattal a csőrébe kapta a követurat, s szélsebesen vitte fiókáinak, akik türelmetlenül várták.
Megérkezve a fészekbe egy szempillanat alatt a kicsi gólyák szétcincálták a békát.
Még néhány alkalommal megkísérelték ezt a békák, de látván, hogy ezzel semmit sem érnek el, elhatározták, hogy odébb állnak, új hazát keresnek maguknak.
Egyik reggelre szőrén, szálán, ahányan csak voltak eltűntek a mocsaras mezőről magukkal hívták azt a néhány pockot, ami még a mezőn kószált.
Egy árva béka sem maradt a környéken. Hiába kutatott át mindent gólya néne, sehol nem lelt békapecsenyére. Aznap este a gólyalurkók kénytelenek voltak beérni néhány apró rovarral, ami természetesen a fél csőrükre sem volt elegendő. Egész éjjel egy szemhunyást sem aludtak, csak forgolódtak ide - oda. Anyjuk hiába csitította őket, a fiókákat nem lehetett megnyugtatni.
A faluban levő többi gólyára is ugyanez a sors várt. Eltűntek a mezőről a békák és pockok. Siralmas volt a helyzet. Ha így meg tovább éhen halnak, nem tudják felnevelni kicsinyeiket.
Gólyanéne egész nap törte kobakját, semmi okos nem jutott eszébe.
Elhatározta, hogy holnap reggel elröpül a folyón túlra és körülnézzen, vannak-e ott békák?
Sajnos ott sem voltak. Ők is követték társaikat. A pockok meg úgy elbújtak, hogy gólyanéne nem lelt rájuk. Pedig nagyon kereste őket. Messzi magasból is észrevette a mozgó, kicsi állatot.
Megint csak bogarakkal tért haza a fészekbe.
─ Nem eszünk bogarat - sírtak a gólyafiókák. - Békát, pockot akarunk!
Szegény gólyanéne nagyon elszomorodott. Amikor fiókái nem látták, még könnyeit is hullatta. "Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? "- sírdogált keservesen. - "Hol találok békát, pockot kicsinyeimnek?"
Nem kapott választ kérdésére. Sokáig keringett magasan a mocsaras mező felett. Már nagyon bánta, hogy nem kötött egyezséget a békákkal. Most milyen jó lenne, vihetné haza a fészkébe a finom ennivalót. A fiókák meg szépen gyarapodnának, nőnének, s egy nap kirepülnének.
De így, hogyan nőnek meg? Nem szeretik a bogarakat. Még csak rá sem bírnak nézni. Elfordítják fejüket, és ordítanak, mint a sakál.
Pedig valami megoldást kell találni. Még a végén éhen halnak a gólyafiókák.
Kitől kérjen segítséget? Ki tudna neki segíteni?
Végső elkeseredésében elrepült a vén, pápaszemes bagolyhoz.
─ Bagoly apó, nagyon kérem, segítsen! Nem tudom, mit tegyek? – és elmesélte szomorú történetét.
─ Nehéz dologra kérsz - komolyodott el bagoly apó. - Még sohasem kértek tőlem ilyet. Bele kell, hogy kukkantsak a nagy, mindent tudó lexikonomba, hátha onnét valamit, ki tudok olvasni.
Visszabújt az odújába, és sokáig tanulmányozta odabent a nagy, mindent tudó lexikonját. Gólyanéne már azt hitte, megfeledkezett róla, vagy elaludt. Ugyanis köztudott a baglyok nappal alszanak, éjjel élik életüket.
Türelmetlenül toporgott a fa alatt, amikor váratlanul elődugta a pápaszemes fejét, s kissé álmosan mondta:
─ Azt hiszem, tudom a megoldást.
Gólyanéne szíve nagyot dobbant ennek hallatán.
─ Van megoldás, drága bagoly apó? - kérdezte.
─ Igen, van - válaszolta elgondolkodva. - Tudom, nem fog tetszeni neked és a többi gólyának. Sajnos ennél jobb megoldást nem találtam. Ha ezt megfogadod, akkor ezentúl mindig találsz elegendő ennivalót.
Gólyanéne türelmetlenül várta, mi lesz a megoldás.
─ Mondja már bagoly apó, mit talált ki!
─ Amint közeledik az ősz, pakoljatok össze. Hagyjátok itt a szépen megépített fészketek, és repüljetek délre. Tavasszal, amikor visszajöttök annyi béka, pocok lesz a környéken, hogy csak győzzétek elfogyasztani.
Gólyanéne megköszönte a tanácsot, majd elindult haza a kicsinyeihez, akik már nem is voltak olyan kicsik. Mind a négy fióka próbálgatta a szárnyait. Ideje is volt, hiszen közeledett az ősz, s menniük kellett délre Afrikába.
Hosszú, fárasztó út állt előttük. Nagyon elfáradtak, mire megérkeztek. Egész úton azon gondolkodtak, vajon bagoly apónak igaza lesz-e?
Kíváncsian várták a visszaérkezést. Nehezen teltek a napok, hónapok Afrikában. Állandóan a szép fészkükre kellett gondolniuk. Indulás előtt pár héttel olyan izgatottak voltak, hogy alig bírtak magukkal.
Végre eljött a hazaindulás napja. Ahány gólya csak volt Afrikában, az mind egyszerre kelt útra. Egymással versenyezve siettek, hogy minél előbb megpillanthassák otthonukat.
Gólyanéne majdnem elsírta magát, amikor letottyant a jól ismert fészkébe. Hangos kelepeléssel adta tudtul, hogy megérkezett. Este édes muzsika volt füleinek a környék nádasaiban felhangzó békakuruttyolás. Ebből megértette, bagoly apó igazat mondott.
Másnap saját szemével is meggyőződhetett róla, milyen rengeteg béka és pocok lakik a fészke közelében. Nem kell messzire mennie, ha jól akarja lakatni fiókáit,
Elhatározta, ezentúl okosabb lesz, nem pusztít ki minden békát és pockot. Vigyáz arra, hogy mindig legyen elegendő ennivaló.
Már azt sem bánta, ha ősszel el kellett repülnie Afrikába, legalább tavasszal édes volt a visszatérés otthonában. A békák, pockok is megbocsátottak neki, hiszen csak a meleg nyári hónapokban pusztította őket, de ha elég ügyesek voltak, akkor megúszhatták, hogy a gólyafiókák belőlük lakmározzanak.
Apáti Kovács Béla
A hegedülő tündér
Egyszer nagyon régen, talán még öregapám sem tudná megmondani mikor, élt egy szegény asszony a kislányával. Sokat éheztek, mert nem volt, mit enniük. Az asszony eljárt dolgozni az urasághoz, de az oly kevés napszámot adott neki, hogy a pénz még hideg vízre sem volt elég. Pedig reggeltől estig kellett dolgoznia. Amikor a nő dolgozott, a kislány egyedül maradt otthon. Nem is volt vele semmi baj, szépen eljátszadozott a kukoricacsuhé babájával. De egyszer szörnyű dolog történt. A kislány megbetegedett. Nem tudott felkelni az ágyból. Sürgősen orvost kellett volna hívatni hozzá, de az asszonynak, még csak egy fillérje sem volt. Az orvos pedig ingyen nem volt hajlandó megvizsgálni. Azt üzente vissza, vigyék a lányt a városba, ahol van a szegények kórháza. Ott talán tudnak segíteni a baján.
Hogyan vigye a kislányt a kórházba, amikor olyan szegények voltak, mint a templom egere?
Egész nap keservesen sírt a szegény asszony, és az égiekhez imádkozott. Nem tudta volna elviselni, ha elveszíti a lányát, hiszen rajta kívül nem volt senkije.
Reggel kisírt szemmel ébredt, és tanácstalan volt. Minden praktikát megpróbált, amit a szomszédasszonyok javasoltak neki. Sajnos egyik sem segített. Napról napra betegebb lett a kislánya. Félő volt, hogy hamarosan meg fog halni. Minden remény elszállt, hogy valaha is a kicsi beteg felgyógyul. Sápadtan, csonttá soványodva feküdt az ágyacskájában. Anyja pedig mellette gubbasztott, lesve minden óhaját, de a kislány egyre ritkábban nyitotta ki szájacskáját, hogy valamit is kérjen édesanyjától.
Egyik este, amikor már minden elcsendesedett, az égre feljöttek a csillagok, és az öreg Hold is lustán dugta ki a képét a hegyek mögül, a kislány váratlanul így szólt édesanyához:
─ Édesanyám, a hegedülő tündér ma éjjel is eljön hozzám?
Az asszony nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy kislánya már haldokol, s félrebeszél.
─ Mikor volt itt az a hegedülő tündér? – kérdezte az anyja.
─ Tegnap éjjel is nálam volt, és itt agy ágyam mellett olyan szépen hegedült, hogy még soha életemben nem hallottam ilyen szép hegedűszót.
A szegény asszony szerette volna lánya utolsó kívánságát teljesíteni, mert úgy érezte, hogy eljött a vég, a Halál már leskelődik befelé az ablakon. Gyorsan elrohant a falu végén lakó cigányhoz, aki arról volt híres, hogy csodálatosan tudott hegedülni. Mindig őt hívták lakodalmakba, és egyéb ünnepnapokra, ha szép zenét akartak hallgatni. Talán most is eljátszhatna egy – két melódiát, amivel megkönnyítené a kislány távozását ebből az árnyékvilágból.
Jött is az első hívó szóra a cigány hona alatt a hegedűjével. Még pénzt sem kért a muzsikálásért, mert ő is nagyon sajnálta a kislányt. Már a szoba ajtajában elkezdte a zenélést. Szép régi dalok szólaltak meg a vonója által.
Meghallván a zenét a kislány szeme felcsillant, de mindjárt ki is aludt benne a fény.
─ Cigány bácsi csodásan játszol a hegedűdön, de én most a tündért várom, aki még nálad is szebben tud muzsikálni. Kérlek, ne haragudj és menj el!
A cigány kicsit megbántódott, de a lány édesanyja magyarázkodására kiengesztelődött:
─ Ne haragudjon rá! Tudja, halálosan beteg. Nem tudja, mit beszél. Talán meg sem éri a reggelt. Mondja meg, mivel tartozom, és a pénzt a föld alól is előkerítem.
─ Ilyen esetekben nem szoktam pénzt kérni. Nekem is vannak purdéim és tudom, mit jelent, ha valamelyik megbetegszik. Kezét csókolom nagysága! – mondta a cigány és elment, még azt se várta meg, hogy a nő kikísérje.
A szegény asszony egyedül maradt a lányával, és leült az ágya mellé. Lehetséges, hogy a fáradtságtól egy kicsit el is szundikált. Egyszer csak meseszép hegedűszóra ébredt fel. Nem akart hinni a szemének és a fülének. A kislány ágya mellett állt egy parányi tündérlány és hegedült, a beteg lánya meg felülve hallgatta a zenét. Amint a holdfény besütött az ablakon a nő látta, hogy az eddig holtsápadt arcocska kipirult, és a két fénytelen szem vidáman csillogott.
─ Édesanyám! – mondta boldogan – Megint eljött a hegedülő tündér, most már biztos, hogy meggyógyulok. Érzem, ez a csodás hegedűszó meggyógyít.
A tündér meg csak hegedült. Olyan szép dallamok röppentek elő a hangszerből, hogy a kislány édesanyja is elérzékenyült, és lehunyt szemmel hallgatta a zenét. Észre sem vették, hogy váratlanul elaludtak, és csak reggel ébredtek fel, amikor a Nap már magasan járt a házak felett.
Mindjárt a tündért keresték, hogy megköszönjék a csodás hegedűszót. Hiába kutatták fel a kicsi ház minden zugát a tündér eltűnt, mintha ott sem lett volna.
─ Elment a tündér – mondta kissé csalódottan a kislány – Pedig olyan jó lenne megint hallgatni a muzsikáját.
Mindenki csodálkozott a kislány hirtelen gyógyulásán. A kis beteg napról napra erősebb lett, és az egyik szép őszi nap felkelt az ágyból. Első útja a kertbe vezetett. Lassan, óvatosan lépdelt a virágágyások között, és nézegette az ősz utolsó virágait. Édesanyja a házban volt elfoglalva, és nem látta, hogy kislánya, hol jár. Azt sem látta, amikor az egyik rózsabokorból előugrott a hegedülő tündér. Igaz most nem hegedült. Egyenesen a kislányhoz ment, és mondta neki:
─ Látom, meggyógyultál. Jól érzed magad?
─ Igen – válaszolta meglepődve a kislány – Úgy szeretném, ha minden éjjel eljönnél hozzám, és hegedülnél nekem! Ugye ma éjjel is eljössz?
─ Sajnos nem lehet.
─ De gyere el! Nagyon kérlek. Olyan jó lenne újból hallgatni a zenédet. Ígérd meg, hogy hegedülsz nekem!
A hegedülő tündér elkomolyodott, és egy kis gondolkodás után a kislány fülébe súgta:
─ Tudod, mi hegedülő tündérek csak beteg gyerekeknek hegedülhetünk. Sajnos rengeteg a szegény kicsi beteg. Nincs időnk másoknak zenélni. De ma éjjel kivételt teszek. Úgyis erre visz az utam egy beteg kisfiúhoz. Egy rövid hegedülésre beugrok hozzád is, és elhegedülök neked egy szép dalt. Csak arra kérlek, el ne áruld a főtündérnek, ha találkozol vele, mert akkor engem nagyon megbüntet.
─ Ígérem, ha nem kérdi, akkor hallgatok, de hazudni sem akarok, mert egy kisgyereknek mindig igazat kell mondania. Nem szabad hazudni. Ugye ezzel te is egyetértesz?
─ Jól válaszoltál – örvendezett a hegedülő tündér – ha ilyen okos vagy, akkor a főtündér sem fog megbüntetni, amiért hegedülök neked. Most pedig mennem kell, mert még sok a dolgom. Este visszajövök a hegedűmmel.
A kislány nagyon boldog volt, és lelkendezve mesélte, hogy találkozott a hegedülő tündérrel, aki megígérte, hogy éjjel újból játszik neki a hegedűjén.
A nő hitte is meg nem is, amit kislánya mondott, de ő is türelmetlenül várta az éjjelt.
Alig, hogy a falu öreg toronyórája elkondította az éjfélt, megjelent a tündér a hegedűjével, és eljátszott egy csodás dalt a hangszerén.
A kislány és édesanyja megköszönte a szép zenét, majd elbúcsúztak egymástól. Azon az éjjelen még sok helyre kellett mennie, hogy zenéjével meggyógyítsa a beteg kisfiúkat és kislányokat.
Itt a vége, fuss el véle!
Apáti Kovács Béla
Mindent látó macska
Valamikor réges-régen egy faluban élt egy gonosz ember. Egy hatalmas házban lakott a falu közepén.
Annyi pénze volt, mint a pelyva vagy talán még annál is több.
Hiába volt a nagy gazdagság, amikor állandóan még többet akart. Nem elégedett meg amennyije volt. Szünet nélkül azon gondolkodott, hogyan tudna pénzt szerezni.
Ez még talán nem is lett volna baj, ha vagyonát nem gonoszsággal gyűjtötte volna össze. Akit csak tudott becsapott. Kihasználta az emberek jóhiszeműségét.
Ezért nem is szerette senki a faluba. Mindenki elkerülte és nem beszélt vele. Csak egy macska lakott rajta kívül a házban. Szegény állatnak sokszor koplalnia kellett. A gonosz ember sajnálta tőle az élelmet.
Ennek ellenére a macska vele maradt, sőt mindenhová elkísérte.
Egyik nap délutánján a gonosz ember kint pipázott a háza előtt a kispadon. Egyszer arrafelé jött egy fiúcska, kezében egy réz garast szorongatva.
─ Mi van a markodban, kislegény? – kérdezte a gonosz ember. – Mutasd csak meg nekem! Szeretném látni.
Mit lehetett tenni, a fiúcska megmutatta a markát.
─ Nini, hiszen ez egy réz garas! Minek neked ez? – kérdezte, de nem várta meg a választ. Egy gyors mozdulattal, elvette tőle és a pipadohány batyujába tette.
Sírt a fiúcska, s hullott a szeméből, mint a záporeső. Min fog most cukorkát venni, ha a gonosz ember elvette tőle? Hiába is könyörgött, a gonosz ember szíve nem lágyult meg, s nem adta vissza a réz garast.
Ott volt a macskája is, és kíváncsian figyelte a történteket. Amikor már a fiúcska jó messze volt, megszólalt a macska:
─ Mindent láttam.
A gonosz ember nem tudta, ki mondta ezt. Körbenézett, de senkit sem látott a közelben. Azt gondolta, hogy talán csak a szél tréfálkozott vele.
Bement a házába és az elvett réz garast beletette a nagy vasládába, amit hét hatalmas lakat őrzött. A láda telis teli pénzzel és mindenféle értékes holmival.
Ugye nem is kell mondanom, mindet úgy rabolta össze a falu szegényeitől.
Boldogan turkált a kincsei között.
A macskája ide is követte, és az asztal alól figyelte gazdáját, ahogy szinte kezeit fürdette a rengeteg pénzben.
Reggel, amikor felkeltek a gonosz ember elhatározta, hogy elmegy a közeli városban lévő vásárba. Annyira fukar volt, hogy egy árva petákot sem vitt magával. Azt fogja, hazudni az eladóknak, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, és majd a legközelebbi vásárban meghozza a pénzt. Biztosítékul otthagyja a macskáját.
Befogta a lovát a kocsi elé, és a macskával elindultak a vásárba.
Lassan bandukoltak az úton, amikor az út szélén egy öreg, sánta paraszt kérte őket, hogy felszállhasson a kocsira.
─ Ha van egy ezüst garasod, akkor elviszlek – mondta a gonosz ember.
─ Szegény vagyok, kérlek, könyörüljél meg rajtam! Igaz, hogy van éppen egy ezüst garasom, de azon gyógyszert kell venni a beteg fiacskámnak. Nagyon fáj a lában. Nem bírok elmenni a legközelebbi gyógyszertárba.
─ Ha kapok egy ezüst garast, akkor felülhetsz a kocsimra, ha nem akkor menj, ahogy tudsz!
A paraszt kénytelen volt megválni az egyetlen ezüst garasától. Azt gondolta, talán a gyógyszerész jobb ember lesz, és hitelben is ad neki patikaszert.
A gonosz ember markába csúsztatta a fuvardíját, és nekiállt, hogy felkászálódjon a kocsira. Még mielőtt megpróbált volna fellépni, a gonosz ember a lova nyaka közé csördített az ostorával. Úgy elviharzott, mintha ott sem lett volna. Szegény sánta paraszt pedig ott maradt ezüst garas nélkül. Kénytelen volt gyalogszerrel elindulni, ha el akarta érni a falut.
Amint robogtak a szekérrel a macska megszólalt:
─ Mindent láttam.
A gonosz ember most is azt hitte, hogy csak a kocsi kereke nyikorog.
Nem telt bele egy fertály az út szélén megpillantottak egy öregasszonyt, aki egy nagy zsákot cipelt benne malackával.
─ Jó ember, vigyen el a közeli városba! – kérlelte a gonosz embert. –Nagyon öreg vagyok, és nehéz ez a zsák. Alig bírom vinni.
─ Mi van a zsákban? – kérdezte a kocsin ülő.
─ Malacka viszem a sógoromnak.
─ Rendben, elviszem, de a fuvarozásnak egy arany az ára.
─ Jaj, jaj! – sopánkodott az öregasszony. – A bugyellárisomban ugyan van egy arany, de ha kendnek adom, akkor min veszek szép, sarkantyús csizmát a kicsi unokámnak. Legyen, szíves vigyen el hitelbe! Ha majd lesz pénzem, biz’ Isten megadom.
─ Ha nincs egy arany, akkor fuvar sincs – mondta a gonosz ember, és már emelte is az ostorát, hogy induljanak tovább.
Szegény öregasszony annyira fáradt volt, hogy végül igaz pityeregve megvált az egyetlen aranyától. A kocsi hátuljába ment, és oda feltette a zsákot a malackával, s mindjárt indult is vissza, hogy a kocsis mellett foglaljon helyet a bakon.
Hiába iparkodott, a gonosz ember nem várta meg, hogy felszálljon. Fogta az ostort és a lovára csapott vele egy jó nagyot.
─ Gyí, Ráró, szedd a lábad! – mondta.
Szegény öregasszony hoppon maradt. Se aranypénz, se malacka.
Amikor jó messze voltak a macska újból megszólalt:
─ Mindent láttam.
Most már a gonosz ember is jól hallotta, hogy a macskája szólt hozzá.
─ Mi az? Te tudsz beszélni? – kérdezte, s fejében ördögi ötlet cikázott át, mint egy villám.
─ Hogyne tudnék – válaszolta a macska legnagyobb nyugalommal. – Én egy beszélő macska vagyok.
A gonosz ember ennek nagyon megörült. Azonnal elhatározta eladja a macskáját sok – sok szépen csengő és csillogó aranyért. De ezt nem említette meg az állatnak. Úgy tett, mintha ez nem is zavarná.
Nemsokára megérkeztek a vásárba, ahol rengeteg ember volt.
Ilyen nagy vásár mostanában nem volt a környéken. Annyi volt az ember, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Amerre csak nézett gonosz ember, mindenhol sátrakat, árusokat látott.
Keresett egy jó helyet, még egy szegény fiút is elkergetett egy szegény fiút, aki gyékényén maga által készített fűzfa sípot árult.─ Takarodj innen te mihaszna kölyök! Itt akarom jó pénzért bemutatni ezt a csoda macskát.
A hírre mindjárt össze is sereglett egy csomó ember. Mindenki látni, hallani akarta a beszélő macskát.
A gonosz ember a kíváncsiskodókkal fizettetett egy – egy fényes aranyat.
─ Aki hallani akarja, a beszélő macskát az fizessen egy aranyat! – mondta.
A sokadalom látványa felkeltette a király figyelmét is, aki éppen arrafelé sétálgatott szépséges leánykájával.
─ Ha igazat beszélsz, jóember, a mutatványért adok száz aranyat – lépett hozzá a király – de ha be akarod csapni ezeket az embereket, fejed bánja meg.
─ Esküszöm, fenséges királyom, ez a macska tud beszélni. Nyugodtan lenyakaztathat, ha hazudok.
─ Jól van. Lássuk, mit tud az állat!
A gonosz ember így szólt a macskához:
─ Cicuskám, légy szíves szóljál néhány szót, királyurunknak?
A macska egy nagyot nyújtózkodott, mint aki mély álomból ébredt fel, majd mondta:
─ Gazdám egy nagyon gonosz ember. Akit csak tud, mindenkit becsap. Így szerzi a vagyonát. Otthon van egy hét lakattal őrzött vasláda, s abban van a rengeteg kincse, amit más emberektől csalt ki.
A gonosz ember megpróbálta menteni a menthetetlent.
─ Fenséges királyom, ne higgyen ennek a buta macskának. Össze-vissza beszél minden ostobaságot.
A király a hallottakon elgondolkodott. A fejét vakargatta, hogy vajon kinek higgyen. Végül a macskához fordult, és megkérdezte:
─ Mivel tudod bizonyítani, hogy a gazdád gonosz ember?
─ Fenséges királyom, javaslom, menjen el a házához és tekintse meg a hét lakattal őrzött vasláda tartalmát!
A királynak tetszett az ötlet, és azonmód felkerekedett szépséges leánykájával. Maga mellé ültette az aranyhintóba a gonosz embert és macskát.
Amint mentek visszafelé az úton egyszer csak a király megpillantotta az út mellett sírdogáló öregasszonyt. Kérdi tőle a király:
─ Miért itatja az egereket, öreganyám?
─ Jaj, fenséges királyom, hogyne sírnék. Volt nekem egy malackám, vittem egy zsákban a vásárba. Jött egy kocsis a macskájával, kértem vigyenek el a vásárba. A gazember egy arany ellenében volt hajlandó elvinni. Megfizettem a fuvardíjat, felraktam a malackát a kocsija hátuljába. Még mielőtt felülhettem volna, elhajtott, és engem meg itt hagyott az út mellett. Se arany, se malacka.
A király megsajnálta az öregasszonyt. Megparancsolta az egyik katonájának, hogy menjen vissza a vásárba, és keresse meg a kocsit a malackával. Ha megtalálta a malacot adja el, az árát vigye el az öregasszonynak.
Ezalatt a gonosz ember majd elsüllyedt szégyenében. Behúzta fülét, farkát. Még csak, véletlenül sem mert kinézni a hintóból.
Mentek tovább. Nem kellett sokáig menniük, hamar a sánta öregemberhez értek.
─ Hová, hová atyafi? – kérdezte a király.
─ Magam sem tudom fenséges királyom – válaszolta az. – Mindenem odaveszett. Otthon betegen fekszik kicsinyke fiam. Patikába menet egy kocsis kicsalta az egyetlen ezüstpénzemet, amin gyógyszert akartam fenni a kis betegnek. Sánta vagyok, nem tudok elmenni a patikába, de ha el is tudnék menni, nincsen pénzem.
A király megparancsolta kincstárnokának, hogy adjon a sántának egy ezüstöt! Az egyik katona meg nyargaljon el a közeli patikába gyógyszert venni!
A szegény ember nem győzött hálálkodni, hogy milyen jó és igazságos királya van.
─ Úgy tűnik nekem, ez a macska igazat beszélt. Ha fiúra is rátalálunk, akkor kend igen nagy bajban van – mondta a király a gonosz embernek.
Az legszívesebben kiugrott volna a hintóból, de nem lehetett, mert köröskörül mindenhol katonák voltak.
Beérve a faluba, hamar rátaláltak a gyerekre. Még mindig szomorú volt, amiért elvették tőle réz garast.
─ Fiúcska, miért csillog egy könnycsepp a szemedben? – kérdezte a király.
─ Azért, mert az a bácsi, aki fenségeddel utazik a hintóban, elvette a réz garasomat – válaszolta a fiúcska a gonosz emberre mutatva.
Több sem kellett a királynak, olyan haragra gerjedt, hogy majd szétrobbant a feje. Szerencse a fején lévő korona ezt nem engedte.
─ Ezt a rengeteg gonoszságot – mondta – nem tűrhetem. Igazat beszélt a macska. Te egy elvetemült rongyember vagy. Nem érdemled meg, hogy a Jóisten napsugara reád süssön. Jó helyed lesz a váram tömlöcében. Odavaló vagy. Házadat, vagyonodat meg osszák szét a szegények között.
A gonosz ember hiába tiltakozott, ígérgette, ezentúl nem fog ilyen előfordulni. Ez a királyt nem hatotta meg. A katonák karjánál fogva megragadták, s kirángatták a hintóból. Egyenesen vitték a király várának a tömlöcébe.
Amikor elvitték a gonosz embert, a király keresni kezdte a macskát. Nem lelte sehol. Senki nem látta, hová lett. Csupán, mintha a fiúcska azt mondta volna, hogy ő látott egy rohanó négylábút egy kis szürke egér után szaladva. Talán az volt, talán nem. Most már soha nem fogjuk megtudni, mi lett a mindent látó macskával. Mindörökre eltűnt, és soha nem került elő.
Itt a vége, fuss el véle!
Apáti Kovács Béla
Magyar zászló
Talán ez nem is mese, amit most elmondok néktek gyerekek. Én is úgy hallottam.
Réges-rég vadregényes Erdély-ország kicsinyke falujában volt egy magyar zászló. Tudjátok, amelynek színe piros, fehér, zöld.
Ez a zászló díszelgett egy magyar ember takaros házán. Vidáman lengette a szél és hirdette, hogy ebben a távoli falucskában dolgoz, magyar emberek élnek és dolgoznak. Aki csak látta, az mind büszkén nézett fel rá, s tudta, ameddig ez a zászló a házon lobog, addig az itt élő emberek békességben, boldogságban élnek ezen a vidéken.
Jó sora volt a magyar zászlónak. Mindig a legnagyobb tisztességben tartották. Ünnepek és más fontos események előtt a ház gazdája minden egyes alkalomkor kimosta, kivasalta és csak ezek után rakta vissza a helyére, ahonnan beláthatta az egész falut.
Valószínűleg így lett volna a világvégezetéig, de egy nap idegen, morcos kinézetű katonák érkeztek a faluba. Nagy hanggal, mindent felforgatva járták végig a magyarok házait.
Feldúlták az emberek otthonait, erőszakkal elhajtották az állatokat, és ami megtetszett nekik azt magukkal vitték. Nem könyörültek meg senkinek, sőt aki ellenállt azt még le is lőtték vagy jól megverték, legyen az nő vagy öreg.
Hiába könyörögtek, hogy csak egy tyúkocskát vagy malacocskát hagyjanak meg nekik a katonák, azok nem értvén a magyar nyelvet erőnek erejével elhajtották a jószágot.
Kifosztották a falut. Az embereknek nem maradt semmijük. Néhol még a lakóházat is felgyújtották szórakozásból.
Már majdnem elvonultak, amikor az egyik katona felnézett a zászlós házra és elkiáltotta magát:
─ Nem akarom látni azt a magyar zászlót a házon. Azonnal cseréljétek le mienkére!
Egyszerre hárman is ugrottak teljesíteni a parancsot. Berontottak a házba, fel a padlásra, és nem tellett bele egy perc a magyar zászló eltűnt a padlás kicsi szellőzőnyílásából, majd ugyanilyen gyorsasággal az idegen katonák zászlaját lengette a szél.
─ Ettől a naptól fogva, új zászló fog lobogni ezen a házon! – mondta az előbbi ember. – Aki újból kirakja ezt a piros, fehér, zöld rongyot, az halál fia.
A falusiak megrettenve nézték az új zászlót. Senki nem értette, miért nem jó a régi zászló. Hiszen senkit nem bántott, ellenben egységbe kovácsolta az embereket. Az új zászló idegennek hatott, és féltek tőle, mint a katonáktól. De semmit nem lehetett tenni ellene. Senki nem akart ujjat húzni az új hatalommal. Jobban teszik, ha szomorúan is, de engedelmeskednek, akkor talán valahogy átélhetik a nehéz éveket.
Ezt remélték a falusiak. Úgy gondolták, amikor majd az idegen katonák elmennek, minden a régi lesz. Zászlójuk is visszakerül a helyére, és hirdeti, hogy itt magyarok élnek.
Sajnos nem így történt. A magyar zászlót soha többé nem rakhatták ki. Helyette az új zászlónak kellett lobognia télen – nyáron.
Szegény magyar zászlót egy idős parasztember felvette a sárból és titkon kabátja alá rejtve hazavitte a házába. Ott is el kellett rejtenie, mert az idegen katonák megtiltották használatát. Törvényben kimondták, kinél ilyen zászlót látnak és találnak, azt börtönbe vetik.
Keresték is sokáig a levétele után. Mindenkit kikérdeztek, de az emberek hallgattak. Pedig nem beszéltek össze. Még a legkisebb gyermekecske is tudta, nem szabad elárulni, hol a magyar zászló.
A falu apraja nagyja érezte a magyar zászló az egyetlen reménységük. Amíg csak ők tudják, hollétét addig bízhatnak és van remény. De ha az idegen katonák kezébe kerül, vége lesz mindennek.
Az öreg otthon jól elrejtette. Még ha az egész házat is felforgatnák, akkor sem találnák meg. Olyan biztos helyre dugta, ahol nem is sejtené az ember.
Testére csavarta és éjjel – nappal ott őrizte. Még a legforróbb nyári nap sem vált meg tőle. Igaz a Nap hevétől gyakran kövér vízcseppek gördültek végig a borostás orcáján. Ilyenkor azzal védekezett, hogy már öreg és gyönge ember, s nem bírja a meleget.
Az idegen katonák nagyon mérgesek voltak, hogy eltűnt a magyar zászló. Nap, mint nap végigkutatták a házakat, de nem találták. Az öregembernél is gyakran szimatoltak. A parancsnok felküldte embereit a padlásra, hogy nézzenek át mindent, hátha ott lett elrejtve a piros, fehér, zöld zászló.
Minden esetben a katonák piszkosan porosan tértek vissza, és csalódottan jelentették, nem találták meg a keresett tárgyat.
Közben a parancsnok eszegetett, iszogatott, amit éppen talált az öreg kamrájában.
Amikor már minden házat, viskót átkutattak az idegen katonák cselhez folyamodtak.
Gyerekeknek pénzt ígértek, ha elárulják, hol a magyar zászló.
A falu szélén élt egy nagyon szegény és beteges asszony. Volt neki egy fia. Édesanyját csak egy nagyon drága gyógyszer tudta volna meggyógyítani. Szegények voltak. Pénzük is nem volt elegendő, amivel kiválthatták volna a patikaszert. Hiába kértek a szomszédoktól, azok is éppen olyan szegények voltak, mint ők.
Egyik nap reggeljére a gyerek anyja nagyon beteg lett. Még a papot is elhívták hozzá. Csak a drága gyógyszer menthette volna meg. Ha időben megkapja, akkor talál a Halál némi haladékot ad neki. Ezt a szegény asszony fia is jól tudta.
Lesz, ami lesz – gondolta. Elment az idegen katonák parancsnokához.
─ Kapitány úr, tudom, hol a piros, fehér, zöld zászló – mondta. – Ha ad annyi pénzt, amin gyógyszert vehetek beteg édesanyámnak, felfedem a rejtekhelyét.
Az idegen katonák parancsnoka kapott az alkalmon. Mindent megígért, csak már tudja meg, hová rejtették a magyar zászlót.
─ Előbb vegye meg a gyógyszert, s utána elárulom a helyét! – alkudozott a fiú.
A parancsnok belement az alkudozásba, és a leggyorsabb lován elküldött egy katonát a városban levő patikába.
Amikor a szegény asszony kezében volt a gyógyszer, a fiú így szólt az idegen katonákhoz:
─ Most pedig vitéz urak, jöjjenek velem! Elvezetem kendeket a magyar zászlóhoz.
Az idegen katonák parancsnokukkal az élen elindultak a fiú után. Végigmentek a falu egyetlen utcáján, majd megálltak az öregember háza előtt.
─ Vitéz urak, – nyitotta újból szóra a száját a fiú – megkérem az öreget, hadd menjünk át a kertjén, hogy lerövidítsük utunkat a zászlóhoz.
Az öreg beleegyezett a kérésbe, és utat engedett a katonáknak. A kert végéből egy sötét dűlő vezetett a sziklás hegyek felé. Erről a katonák némi keveset tudtak. Nem is sejtették, hogy a fiú, hová vezeti őket.
Sokáig gyalogoltak. A kapitány egyre türelmetlenebb lett.
─ Te gyerek, ha becsapsz engem, felakasztalak, karóba húzatlak. Mikor érünk már oda?
─ Nem sokára, kapitány úr. Nem sokára – mondta mosolyogva a fiú.
A menetelés alatt észre sem vették, hogy egyre sötétebb lett. Már alig láttak az orruk hegyéig.
A szegényasszony fia ment elől, s őt, mit sem sejtve követték a katonák. Még csak véletlenül sem gondoltak arra, hogy a gyerek halálba vezeti valamennyit. Hiszen ő haladt az élen és nem lesz tán bolond, hogy szakadékba vezeti a csapatot.
Pedig a fiú ezt tette. Jól ismerte a környéket. Sokat járt errefelé birkákat legeltetve. Mindig nagyon vigyázott pajtásaival, hogy az állatok még csak véletlenül se keveredjenek a szakadék szélére. Ha egy bárány mégis idetévedt, halálra zúzta magát az iszonyatos mélységbe.
A fiú csak ment elszántan, s mondogatta a mögötte lévő idegen katonáknak:
─ Hamarosan megérkezünk. Már csak pár lépés és ott leszünk.
A szakadékhoz érve elhallgatott, és mindenre elszánva magát egy nagyot lépett előre. Még csak egy jajkiáltás sem jött ki a száján, úgy vetette magát le a szakadékba.
Az idegen katonák követték. A fáradtságtól és a sötéttől nem tudtak figyelni. Egymásután potyogtak le az éles, kemény sziklákra.
Egytől egyig mind ott lelte halálát, és talán még ma is a kövek között porladnak csontjaik a fiúéval együtt.
Sokáig várták vissza a faluba. Az öregember sejtette, mire készül a fiú, amikor a kis csapat átmasírozott a kertjén. Igaz nem gondolta, hogy szegény maga is odaveszik. Azt remélte, hogy talán valahogy túljár az eszükön és megmenekül.
Amikor híre ment, mi történt a szakadéknál, az öregember letekerte a magyar zászlót a derekáról. Kis fekete szalagot kötött rá és a padlása szellőző nyílásán, hirdetve, él még a magyar, hiszen a piros, fehér, zöld színű zászlót lengeti a friss tavaszi szél.
Ezenkívül még azt is üzente a világnak, ha kell valamennyien készek meghalni hazájukért, népükért.
Hogy így volt-e, vagy nem, ki tudja? Én is úgy hallottam egy kismadártól, aki Erdélyországban járt és ezt a történetet ő dalolta el nekem egy szép nyári alkonyatkor, amikor kint ültem a kispadon az almafánk alatt.
Apáti Kovács Béla
Fából faragott barika
Hol volt, hol nem volt, réges-régen egy kicsi faluban élt egy szegény, árva kislány. Szülei régen meghaltak, s egyedül maradt. Nagynénje vette magához, de olyan rosszul bánt vele, hogy a kislánynak minden napja szenvedés volt.
Reggeltől estig dolgoztatta, és még az ennivalót is sajnálta tőle. Éjjel a kamrában a létra alatt vetett neki fekhelyet ócska ruhákból és kidobott matracból.
Nem játszhatott, mint a többi, vele egykorú leányka. Ha csak egy pillanatra is mást csinált, mint amivel nagynénje megbízta, súlyos büntetést kapott. Azt már megszokta, hogy büntetésből korgó gyomorral kellett nyugovóra térnie. Ennél sokkal rosszabb volt, amikor nagynénje megparancsolta, hogy reggelig babot válogasson, hátul a fészerben egy pislákoló, sápadt gyertyafény mellett.
Az asszony azzal szokta ijesztgetni a kislányt, hogyha elalszik vagy rosszul dolgozik, piszok kerül a kiválogatott bab közé, akkor jön az ördög és magával viszi a pokolba.
Egész nap a zöldségeskertben dolgozott, szinte pihenés nélkül. Délben is alig evett valamit. Nagynénje kolompérlevest lökött eléje.
─ Egyél te, éhenkórász! – mondta vihogva és bement a jó, hűvös szobába szunyókálni.
Szegény kis cseléd alig evett belőle, mert a kolompérleves olyan rossz volt, hogy tán még a disznó is megundorodott volna tőle.
Amikor délután a nagynéni látta, hogy az edény szinte érintetlen, éktelen haragra lobbant.
─ Nem kell a főztem? Még válogatsz is? Ezért büntetésből ma éjjel babot válogatsz a kamrában. Legalább, ha elalszol, elvisz az ördög.
Hiába könyörgött, hogy ne küldje a fészerbe, a nagynénje nem hallgatott rá, sőt még mérgesebb lett.
─ Ha sokáig járatod a szád, én magam beszélek az ördöggel, hogy vigyen el!
Ez elég nyomatékos érv volt. Szegény kislány ezek után még csak megmukkanni sem mert. Amikor eljött az este, ment a fészerbe.
Szomorúan lekuporodott a kis asztalka mellé, meggyújtotta a gyertyát, majd nekilátott a bab válogatásához. Egész idő alatt az ördögtől rettegett. Ha valamilyen zajt hallott odakintről, mindjárt azt gondolta, jön az ördög. Pedig sokszor csak a szomszéd cicája döntött föl valamit az udvaron.
Talán már az éjfél is elmúlt, amikor az utca felől kemény lépteket hallott.
„Itt az ördög.” – gondolta riadtan a kislány. – „Pedig úgy vigyáztam, hogy piszok ne kerüljön a kiválogatott bab közé. Egy pillanatra sem hunytam le a szemem. Bizonyára nénikém, hívta ide az ördögöt, hogy elvigyen.”
A léptek egyre közelebbről hallatszottak, majd egyszer csak kopogást hallott az ajtón.
Szegényke annyira félt, hogy félelmébe bebújt az asztal alá, és onnan sírt könyörögve:
─ Kedves ördög, kérlek, ne vigyél el a pokolba! Szegény, árva kislány vagyok. Sem apám, sem anyám. Nagynéném vett magához, hogy felneveljen.
A fészerbe egy öreg vándor lépett be. Nagyon meglepődött, amikor meghallotta a rimánkodó kislány hangját. Először sehol sem látta, és csak nagy nehezen pillantotta meg az asztalka alatt kuporgó kislányt.
─ Nem vagyok én ördög – mondta barátságos hangon az öreg vándor. – Megláttam a sápadt gyertyafényt és gondoltam kis helyet kérek, hogy megpihenjek. Reggel majd megyek tovább az utamon.
Sok időnek kellett eltelnie, hogy a kislány megnyugodjon, elhiggye, hogy a késői látogató csupán csak egy fáradt, öreg vándor.
Nagyon elszomorodott, amikor végighallgatta a kislány történetét. Megígérte, hogy ha a fészerben maradhat éjszakára, segít a bab válogatásában.
Közösen gyorsan ment a munka. Pirkadat előtt végeztek. Még kicsit aludni is maradt idejük.
Mielőtt a nagynéni felébredt volna az öreg vándor vette a kalapját és a botját.
─ Köszönöm a szállást, aranyoskám – mondta hálálkodva és belenyúlt a tarisznyájába. – Tegnap faragtam a barikát az erdőben, amikor a hosszú gyaloglás után kicsit megpihentem. Neked adom, amiért befogadtál éjjelre. Vigyázz rá! El ne veszítsd, mert ez a fából faragott jószág nem akármilyen.
Többet nem árult el az ajándékról. Sietve eltávozott, nehogy a kislány nagynénje meglássa, és ezért is az unokahúgát megbüntesse, amiért beengedte az öreg vándort.
─ Na, kész-e a babválogatás? – jött a nagynéni a kamrába azzal a tudattal, hogy a kislány még nem végzett el a munkával.
Volt nagy csodálkozás, amikor látta, hogy a kislány elvégzett. Még csak véletlenül sem volt piszok a babban.
─ Ezt meg, hogyan csináltad, te lány? – kérdezte.
A kislány nem árulta el az öreg vándort. A fából faragott barikát meg jól eldugta.
A nagynéni dúl-fúlt, mérges volt. Nem értette, a kislány hogyan tudta megtisztítani azt a nagy zsák babot?
Volt a fészerben még kettő zsák, ami telis teli volt babbal. Hogy még több legyen bennünk a válogatni való, a gonosz asszony kevert bele jó sok szemetet, amikor az unokahúga nem látta.
Amint eljött az este, megint megparancsolta a kislánynak, hogy tisztítson meg egy zsák babot. Szegény olyan fáradt és álmos volt, hogy majd leragadt a szeme. De nem mondhatott ellent a nagynéninek, mert félt a haragjától.
A nagynéni elhatározta, hogy meglesi. Azt remélte megtudja, ki segít neki a munkában.
Kislány szipogva ment a fészerbe. Sajnos, akárhogy is várta, az öreg nem jött el. Már rég elmúlt az éjfél, és a fáradtságtól alig dolgozott valamit. Talán még egy kistál babot sem tisztított meg.
Egyszer csak betoppant a nagynéni és mérgesen ráripakodott:
─ Ha reggelig nem készülsz el a munkával, szemem elé ne kerülj! Ördöggel vitetlek el, te lány!
Ezzel visszament a szobába és lefeküdt a puha, paplanos ágyába.
Távozása után nem telt el sok idő, amikor a kislány köténye sarkából, ahová a fából faragott barikát rejtette, bégetés hallott.
─ Kicsi gazdám, engedj ki! Hadd segítsek neked!
Először a kislány nagyon megijedt. Nem tudta kiszólította meg. De amikor eszébe jutott az ajándékba kapott fából faragott barika, megkönnyebbülten húzta elő.
A kicsi faállat, amint kiszabadult, vidáman egy nagyot ugrott az asztalon, majd mondta:
─ Látom fáradt és álmos vagy. Ott a sarokban az a néhány üres zsák. Készíts belőlük magadnak fekhelyet és aludjál reggelig! Addig én elvégzem helyetted a munkát.
A kislány hitte is meg nem is, amit a fából faragott barika mondott, de már olyan álmos volt, hogy szót fogadott és leheveredett az üres zsákokra. Azonmód el is aludt. Aludt egészen reggelig az első kakaskukorékolásig. Akkor villámgyorsan felpattant és riadtan gondolt arra, hogy a zsák bab nincs megtisztítva. Összekapta magát és rohant az asztalhoz, hogyha jön a nagynéni, úgy találja, hogy válogatja a babot.
Csodák csodájára a munka el volt végezve.
─ Gyorsan dugjál el! – mondta a fából faragott barika. – Már hallom az asszonyság lépteit.
A kislány felkapta és megint a köténye sarkába rejtette a kicsi barátját.
─ Elvégeztél? Kész vagy a babválogatással? – ámult el a nagynéni.
Ez már túl sok volt neki. Valami ördögönséget gyanított a háttérbe. Férjével egész nap erről pusmogott a házban.
─ Ki kell, hogy derítsük, ki segít ennek a kis békának – mondta. – Csak azt nem tudom, hogyan?
─ Van még a fészerben egy teli zsák bab – javasolta a férfi. – Parancsold meg neki, hogy éjjel tisztítsa meg! Őrt állunk mellette egész éjjel. Felváltva őrködünk, hogy el ne aludjunk.
Az ötlet tetszett az asszonynak, és már előre dörzsölte a markát, hogy ma éjjel kiderül az igazság.
─ Idefigyelj, te lány! – mondta neki. – A fészerben van egy harmadik zsák bab is. Amint alábukik a Nap a közeli dombok mögött és sötét lesz, bemész oda és kiválogatod belőle a piszkot. Egymást váltva én és az emberem vigyázunk rád, nehogy elvigyen az ördög.
Amint meghallotta ezeket szegényke nagyon megijedt. Most minden ki fog derülni és akkor, jaj, neki.
De még messze volt az este. A kislány a virágoskertben kapált. Amikor senki nem volt a közelben a köténye sarkában megszólalt a fából faragott barika:
─ Ne félj semmit, kicsi gazdám! Túljárunk az eszükön. Csak bízd rám!
A kislány még csak elképzelni sem tudta, hogy a kicsi fából faragott barika, hogyan tudna túljárni a nagynéni és a férje eszén.
Kíváncsian várta az estét.
A sok munkától annyira elfáradt, hogy amikor bement a fészerbe, és leült az asztalhoz azonnal lecsukódtak a szemei.
Először a férfi őrködött a kislány felett. Nagyon mérges lett látván az alvó gyereket. Hangosan rákiáltott:
─ Azonnal lássál neki a munkának, mert szíjat hasítok a hátadból!
Hiába ordibált a kislány nem ébredt fel. Odalépett hozzá és rángatni kezdte. De ez sem segített.
Megragadta a köténye sarkát, ahová a fából faragott barika volt rejtve, mire az egy akkorát rúgott a lábával, hogy a férfi kirepült a fészerből.
A nagy zajra előkerült a nagynéni is.
─ Te meg, mit fetrengsz a sárban? – kérdezte tőle. – Talán megint túlságosan a borospohár fenekére néztél. Még ezt sem lehet rád bízni?
A férfit a sárba hagyta és berohant a fészerbe és azt látta, hogy a kislány alszik..
Erre olyan dühös lett, hogy majdnem szétvetette a méreg. Az asztalon megpillantotta a fából faragott barikát.
─ Nézze meg az ember! Ez a kis béka a munka helyett játszik ezzel a fadarabbal. Mindjárt beviszem a konyhába és belehajítom a tűzbe – üvöltötte.
─ Azt már nem, asszonyság! – mondta a fából faragott barika. – Ehhez nekem is lesz szavam.
És lássatok csodát a kicsi faállat ugrott egyet és szépséges királyfi vált belőle. A nagynéni elképedve nézte, mi történik körülötte. Érezte, hogy igen nagy a baj, és könyörögni kezdett a királyfinak:
─ Bocsásson meg, uraságod! Ezentúl jól bánunk a kislánnyal. Soha többé nem fogjuk dolgoztatni. Jó nénikéje leszek neki.
─ Már késő – válaszolta a királyfi. – Előbb kellett volna gondolkodni. A kislányt magammal viszem Tündérországba, és amikor nagykorú lesz, feleségül veszem. Ő lesz majd a tündérek királynője. Titeket megbüntetlek. Életetek végéig egy babszemben kell élnetek, mint zsizsik.
Még annyi idejük sem maradt, hogy tiltakozzanak. Amint a királyfi befejezte a mondókáját a nagynéni és a férje zsizsikké változott, és a zsákban található babszemből nézegettek kifelé.
Amikor a kislány betöltötte a tizennyolcadik életévét, olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még az ég is majdnem leszakadt a nagy zenebonától.
Én is hivatalos voltam a lagziba. Három nap, három éjjel egyfolytában táncoltam, aki nem hiszi, járjon utána! Itt a vége, fuss el véle!
Apáti Kovács Béla
A faparipás huszár
Ferkónak négy testvére volt. Közülük ő volt a legkisebb. Három fiú és egy kislány Marika. A fiúk nem szívesen játszottak öccsükkel. Kicsinynek tartották az ő nagyfiús játékaikhoz. Marika meg állandóan babázott. Hogyan néz ki, ha fiú létére babát fog a kezébe. Próbálkozott szüleivel is, de azok meg reggeltől estig dolgoztak. Este édesanyjának és édesapjának nem nagy kedve volt játszani vele, Örültek, ha megpihenhettek a hosszú munka után.
Egyik nap a kisfiú nagypapája készített neki egy falovat. A mai gyerekek nem nagyon tudják, hogyan nézett ki egy ilyen játékszer. Nem volt akkor semmiféle elektromos kütyü, mint a mostani gyerekeknek. Legtöbbször házilag farigcsáltak, varrtak játékokat a felnőttek a kicsiknek.
Így készített falovat Ferkó nagypapája is az unokájának. Egy deszkából kivágott fűrésszel egy lófejet, szegelt rá egy hosszú botot és már készen is volt a paripa. A kisfiú nyargalászhatott vele egész nap az udvaron.
Jó játék volt, csak egy idő után unalmas lett. Senki nem törődött vele, milyen ügyesen tud lovagolni. Ezért Ferkó a házuk mögötti kertbe ment, ahol elbújt a kedvenc almafája alatt. A kis falovat maga mellé állította és ott búslakodott.
─ Senki nem akar játszani velem – mondta félig pityeregve. – Így olyan unalmas a játék. Hiába vannak testvéreim, mind már nagyfiú és nem engedik meg, hogy velük játsszak. Marika meg lány. Állandóan babázik. Milyen jó lenne, ha már én is nagyfiú lehetnék és lenne egy igazi lovam. Felpattannék a hátára és vágtatnék vele a nagyvilágba. Meg sem állnék az Óperenciás – tengerig.
─ Ezen könnyen segíthetünk – szólalt meg mellette a faló.
Ferkó először nem értette, ki beszél hozzá? Többször is körbenézett, de nem látott senkit. Azt hitte, hogy talán valamelyik nagyobb testvére járatja vele a bolondot, elbújva a bokor mögött.
─ Én szóltam hozzád a faparipa – mondta újból az előbbi hang.
A kisfiú lenézett a maga mellett lévő játékszerre. Nem akart hinni a fülének.
─ Te szóltál hozzám? – kérdezte bizonytalanul.
─ Igen. Pattanj fel a hátamra és már indulunk is! – mondta a faparipa.
Egy kis habozás után Ferkó engedelmeskedett. Lába közé fogta a játékát. Nem kellett sokáig várnia, a következő pillanatba egy csodálatos fehér lovon ült, amely szélsebesen vágtázni kezdett vele. Amint végignézett magán, látta testét szép huszárruha fedi. Olyan volt, mintha ráöntötték volna. Oldalán meg egy csillogó kard himbálózott. Ferkóból igazi huszár lett.
Hegyen, völgyön át vágtatott. A paripa lábai szikrázott, ahogy a földet érte.
Már jó ideje száguldtak, amikor a távolban, feltűnt egy gyönyörű vár. Messziről is jól látszott, hogy falai színaranyból vannak.
A fiúcska valami furcsaságot látott a vár körül. Egy hatalmas, fekete sereg ostromolta a falait. Az ellenség el akarta űzni a bent lévőket és megszerezni a vár minden kincsét.
Ugye nem kell mondanom ebben a várban élt a világ leggazdagabb királya feleségével és kislányával Napsugárkával. A leány olyan szép volt, hogy heted hét országban nem akadt párja.
Hiába volt a király nagyon gazdag, percről percre egyre rosszabb volt a helyzetük. A hatalmas, fekete sereg, győzésre állt. Már meg volt számlálva perceik, hogy a várat ostromlók, mikor kerekednek felül a védőkön.
Ha pedig elfoglalják a várat, akkor a király és családja földönfutó lesz. Még szerencsésnek mondhatják magukat, ha a hatalmas, fekete sereg kapitánya nem rabolja el Napsugárkát.
─ Nagy itt a baj, kicsi gazdám – mondta a paripa. – Ha nem segítünk íziben, akkor az ellenség elfoglalja a várat. Add ki a parancsot, hogy induljunk, megsegíteni az aranyvár királyát!
─ Csatára fel! – rántotta ki a kardját a hüvelyből Ferkó, és megsarkantyúzta a lovát.
Egy – kettőre az ellenség hátába kerültek, és a fiúcska kardja úgy aprította a hatalmas, fekete sereg katonáit, mint odahaza édesanyja a répát az állatoknak.
Nem is tartott tovább egy fertály óránál a csatározás, mert Ferkó az utolsó szálig levágta az ellenséget. Csak egyet hagyott meg hírmondónak, hogy kürtölje széjjel a nagyvilágban, nem érdemes megtámadni az aranyvárat. Egy tüzes paripán vágtató huszár védi azt, s aki megpróbálja elfoglalni, annak Ferkó huszárral gyűlik meg a baja.
Amikor az aranyvár megmenekült az ellenségtől, azonmód jött is a király a feleségével és a szépséges leánykájával Napsugárkával.
─ Ki vagy te, bátor huszár? – kérdezte álmélkodva a király. – Még sohasem hallottam rólad. Pedig országomban minden kardforgató vitézt ismerek.
─ Fenséges királyom, én vagyok a Ferkó huszár. Szüleimmel és négy testvéremmel élek kicsi házacskánkban. Nagypapám faragott nekem egy falovat, eljöttem aranyváradhoz, hogy megmentsem néped és országodat az ellenségtől.
─ Éppen jókor érkeztél. Ha csak egy kicsit is késtél volna, akkor oda az aranyvár. Mindnyájan elpusztultunk volna – mondta a király hálálkodva. – Mondd csak, te vitéz, hogyan háláljam meg segítségedet?
Ferkó elgondolkodott, s szemei megakadtak Napsugárkán. Ilyen szép kislányt még nem látott életében. Gondolta megkéri a kezét édesapjától, de akkor eszébe jutott, hogy még csak hatéves. Ősszel megy iskolába. Hatéves gyermekek ilyen fiatalon nem szoktak nősülni.
A király látta, hogy Ferkó nagyon gondolkodik.
─ Kitalálom, mi jár a fejedben – mondta nevetve a király. - Szeretnéd feleségül venni leánykámat. Ugye?
─ Igen, fenséges királyom. Gondolataimba látott. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha a királykisasszony a feleségem lehetne.
─ Egyetértek, édes fiam. Nem állok kettőtök boldogsága közé. Csak arra kérlek, várjatok még egy kicsit a lakodalommal. Te is és Napsugárka is még túl fiatal ehhez. Gyere vissza, amikor tizenötödszörre is kivirágzik a határ! Ígérem, akkor áldásomat adom frigyetekre. Addig mindketten járjatok el az oskolába, tanuljatok szorgalmasan, mert a tudás még az aranynál is nagyobb kincs!
Ferkó megköszönte a király tanácsát. Még egyszer mélyen a királykisasszony szemébe nézett, majd felpattant a paripájára, és hazavágtatott szülei házába.
Édesanyja a kicsi virágoskertben kapálgatott, amikor fiacskája megérkezett a faparipával.
─ Édesanyám! – kiáltotta vidáman. – Képzeld el, huszár voltam, és paripámmal aranyvárnál voltunk, ahol megmentettem a várat. Levágtam éles kardommal minden ellenséget. Ezért a király megígérte, ha megnövök, feleségül adja hozzám kislányát Napsugárkát.
Hogy a mondottaknak nyomatékot adjon Ferkó jó nagyot suhintott a kezében lévő fűzfabottal.
Az asszony mosolyogva nézte, ahogy kisfia elvágtázik a faparipán a testvéreihez, hogy nekik is elmesélje hőstetteit az aranyvárnál.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána
Apáti Kovács Béla
Manófiú, manólány
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy manóapa és egy manóanya. Volt nekik egy manófiúk és egy manólányuk. Boldogan éltek a kicsi manóházukban.
Reggel manóapa felkelt és elment dolgozni. Ezalatt manóanya sütött, főzött és takarított. A kicsi manógyerekek meg kint játszottak a ház melletti parányi manókertben.
Így volt ez minden nap, amíg egyszer szörnyű dolog történt. Jött egy nagy madár és a nagy csőrével felkapta a manólányt. Felszállt vele a magas égbe.
Szegény testvére hiába kiáltozott a nagy madár elvitte a manólányt egy hatalmas hegy tetejére, ahol volt a fészke.
A manófiú jajveszékelésére a környék összes manója odaszaladt és egymást túllicitálva sápítoztak a nagy tragédia hallatán. Szegény manóanya szemeiből úgy hullott a könny, mint a záporeső. Senki nem tudta megnyugtatni, megvigasztalni, pedig ahány manószomszédasszony volt, az mind próbálkozott vele.
─ Sajnos kedves manószomszéd ebbe bele kell törődni. A nagy madár nem fogja visszahozni a kicsi manólányt. Más sokszor ilyen megesett nálunk Manófalván. Nincs, mit tenni!
─ De én nem akarok belenyugodni – sírt keservesen manóanya. – Nagyon szerettem kicsikémet. Ő volt az én virágszálam, gyöngyvirágom.
─ Legyen vigasza, hogy legalább a kicsi manófiút nem vitte el az a nagy madár – mondták neki a manóasszonyok. – Vigyázzanak rá, hogy legalább ő megmaradjon!
Amikor manóapa haza ért és értesült a szomorú hírről, nagyon bánatos lett. Összehívta a környék férfijait és sok – sok pénzt ajánlott annak, aki visszahozza a kicsi manólányt.
Hiába volt kecsegtető a pénzjutalom, senki nem jelentkezett, hogy felmenjen a hatalmas hegy tetejére. Mindenki félt a nagy madártól. Nem csoda, hiszen annyi félelmetes dolog terjengett róla. Volt, aki azt mondta, kettesével eszi ebédre a manókat és a fiókáit is azzal táplálja. Fészke mellett a sziklában van egy óriási üreg, oda gyűjti össze a manókat. Ha valaki felmászna a hegyre, előbb utóbb ebben az üregben találná magát, és ő is a madár lakomájának a csemegéje lenne.
A manóférfiak is azt mondták, ebbe bele kell törődni, és vigyázni, hogy a jövőben többé ne forduljon elő ilyen eset!
Mindezt hallotta a kicsi manófiú is. Nagyon szerette manótestvérét. Amikor a manóférfiak szétszéledtek, hazamentek, így szólt manóapjához:
─ Édesapám, én majd felmegyek arra a hatalmas hegyre és hazahozom manóhúgomat.
─ Jaj, kicsi manó fiam! – mosolyodott el manóapa és a szemében könnycseppek csillogtak. – Hogyan tudnád hazahozni manóhúgodat, amikor a világ legerősebb manója sem mer oda felmenni. Nem akarlak téged is elveszíteni. Nem engedlek!
A kicsi manófiú addig könyörgött manóapjának, míg az engedett, de fia lelkére kötötte, hogy nagyon fog vigyázni. Ha csak a legkisebb veszélyt is gyanít, azonnal hazaszalad.
─ Így lesz, édesapám – mondta és feltarisznyázva elindult.
Szülei kikísérték a kapuig és sokáig integettek utána.
Manófiú ment, ment, de az út egyre nehezebbé vált. Sok helyen már olyan meredek volt, hogy alig bírt felkapaszkodni rajta. Végül elérkezett hatalmas szikláig, amelynek a tetején fészkelt a nagy madár. Vajon ezen a sziklán, hogyan fog feljutni? – törte a kobakját a manófiú. Nincsenek szárnyai, nem tud felszállni az égig. Valamit, ki kell találnia, hogy kiszabadítsa húgát.
Leült egy kőre és gondolkodni kezdett. Semmi okos gondolat nem jutott az eszébe. Közben fel – felnézett a szikla csúcsára, ahol lehet a kicsi manólány. Mintha még a sírását is hallani vélte volna, de lehet, hogy csak a hegyek közt csavargó szél tréfálta meg.
Ahogy ott szomorúan üldögélt egyszer csak arra jött egy nyúl.
─ Miért búsulsz, manófiú? – kérdezte.
─ Nagy az én bánatom – válaszolta majdnem sírva. – Testvéremet-manóhúgomat elrabolta egy nagy madár és felvitte ennek a magas hegy tetejére. Ha nem tudom kiszabadítani hamarosan, akkor megeszi a kicsinyeivel ebédre.
─ Bizony ez igen nagy baj – mondta a nyúl. – Bárcsak tudnék segíteni rajtad! De nincsen szárnyam, nem tudlak felvinni a szikla tetejére.
Még jött a róka, jött a medve, de mind csak sajnálkozott. Egyik sem tudott segíteni a manófiúnak. Pedig, ha törik, ha szakad, fel kell jutnia a magas hegy tetejébe. Nem húzhatja sokáig az időt. Testvére nagy veszélyben van. Ha nem segít neki gyorsan, akkor a nagy madár megeszi ebédre.
Bárcsak lennének szárnyai! Egy szemvillanás alatt fent lehetne. De manóknak a Teremtő nem növesztett szárnyat, ezért valami más megoldást kell kitalálnia.
Most érezte csak igazán, mennyire szereti kicsi húgát. Mindenre képes lenne érte.
Amint ott vágyakozott, hogy feljusson a nagy madárhoz, váratlanul egy griff szállt le melléje. Nagyon megtépázottak voltak a tollai, és látszott rajta, hogy súlyosan beteg. Vadászok kergették, űzték, s majdnem meglőtték puskájukkal. A lövedék, épphogy elkerülte a testét.
─ Manófiú, ha adsz a véredből egy kortyot, akkor felviszlek a hegy tetejére – mondta a griff.
─ Tényleg, megtennéd? – kérdezte reménykedve a manófiú.
─ Igen, de add gyorsan! Ha nem ihatok vért, akkor nemsokára meghalok.
A manófiú előkapta a kését, amit mindig magával hordott, és megvágta a jobb kezén az eret. A vér mindjárt nagy sugárban spriccelni kezdett belőle. A griff azonnal a vér alá tartotta a csőrét és kortyolva ivott belőle. Amint a vér leért a torkán, mindjárt erőre kapott. Ellenben a manófiú kicsit elsápadt.
─ Ülj fel a hátamra és kapaszkodjál meg jól a tollaimban – mondta a griff.
A manófiú mindent úgy tett, ahogyan a griff mondta neki. Szélsebesen elindultak felfelé.
Repültek, repültek, de csak nem akartak felérni a hegy tetejére. Első nap vége felé, így szólt a griff a manófiúhoz:
─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!
A manófiú újból a kése után nyúlt és a bal karján megvágta az eret. A griff ivott belője és megújult erővel repült tovább. Szegény manófiú szédülni kezdett. Majdnem leesett a segítője hátáról. Úgy kapaszkodott a tollakba, hogy majd kitépte azokat.
Megint eltelt egy nap, de még mindig nem értek fel a hegyre. Estefelé a griff mondta a manófiúnak:
─ Megszomjaztam, adjál inni a véredből!
Erre a manófiú a nyakán levő ért vágta meg. A vér itt annyira spriccelt, a hegy lábánál lévő emberek azt hihették véreső hullik az égből.
A griff egy nagyot kortyolt a vérből, és repült felfelé megállás nélkül.
A manófiú elvesztette az eszméletét és nemsokára kilehelte a lelkét. De erről a madár, mit sem tudott.
Megérkezve a hegytetőre, kicsit távol a nagy madár fészkétől letette utasát.
─ Megérkeztünk – mondta.
Csak ekkor vette észre, hogy a manófiú meghalt. Holtan feküdt a sziklán, ahová lepottyant.
A griff nagyon megsajnálta a manófiút. Először nem tudta, mit tegyen? Hallotta, hogy a nagy madár már készül megenni a manólányt.
Iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, ha már a manófiú meghalt, legalább a lányt megmenti.
Összeszedte minden erejét, és neki ment a nagy madárnak. Hatalmas harc kezdődött a két madár között. Vágták, tépték egymást. Úgy hullott a tolluk, mint télen a hó. Mondták is az emberek, amikor felnéztek az égre: „Hegy csúcsán már esik a hó.”
Sokáig verekedtek. Végül a griff egy nagyot csapott csőrével a nagy madár fejére, az azon nyomban elbúcsúzhatott az életétől.
Megmenekült a manólány és nem győzött hálálkodni a griffnek.
─ Köszönöm, hogy megmentetted az életem! – örvendezett a manólány.
─ Ne nekem köszönd! – mondta a madár. – Testvéred mentett meg. Ha ő nincs, akkor ebédre megevett volna ez a szörnyeteg.
─ Hol van az én drága testvérem? – kérdezte rosszat sejtve a manólány.
A griff szomorúan elmesélte, milyen önfeláldozó volt a manófiú, hogy megmentse kicsi húgát.
─ Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! – sírta el magát a manólány. – Hol van az én drága testvérem?
A madár odavezette a manólányt a sziklához, ahol holtan feküdt a testvére. Meglátván azt hangos sírásba kezdett. Föléje borult, és szemeiből könnycseppek kezdtek hullani rá.
A kicsi manólányt megsajnálta a Jóisten. Még az ő szemei is könnyesek lettek.
─ Ez így nem igazságos – mondta komolyan. – Testvéréért még az életét is kész volt feláldozni. Megérdemli ez a manófiú, hogy életet leheljek belé.
Természetesen erről nem szólt senkinek. Jóistennek csak a kisujját kellett megmozdítania, s a manófiú már élt is.
Lett is nagy öröm, amikor kinyitotta a szemét. A testvérek egymás nyakába borultak. Nagy volt a boldogságuk. A manófiú nem hiába jött fel a magas hegy tetejébe, végül sikerült megmentenie a kicsi manólányt.
A griff szélsebesen visszavitte őket a szüleikhez, akik, amikor meglátták drága gyermekeiket örömükben ugráltak. Manóapa és manóanya fogadalmat tett, hogy ezentúl úgy vigyáznak a két kis manójukra, mint a szemük világára.
Nem is történt többé hasonló eset Manófalván, mert a griff a közelben keresett magának fészket. Ha véletlenül az égen feltűnt egy rossz szándékkal érkező madár, azt elkergette.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Apáti Kovács Béla
A vak kisfiú
Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet:
─ Sok évvel ezelőtt élt falunkban egy vak kisfiú Gergő. A gyerekek nem játszottak vele, mert mit lehet játszani azzal, aki nem lát? Valakinek mindig vezetnie kellett, hogy el ne tévedjen. A fiúk szívesebben játszottak nélküle, és mindig kitaláltak valamit, hogy lerázzák kicsi fogyatékos társukat. Szegényke ilyenkor egyedül maradt. Szomorúan üldögélt a nagy diófa alatt, és hallgatta a madarak csicsergését. Szeretett volna a többiekkel lenni, de vaksága megakadályozta ebben.
Eleinte még kérlelte a fiúkat, hogy játszhasson velük, de mindig csalódnia kellett, mert magára hagyták. Lassan elfogytak mellőle a barátok. Később már meg sem próbálta, hogy ő is egyenrangú legyen a többiekkel. Különben is, az egyik fiú nyíltan megmondta, hogy kár erőlködnie, sosem fogják befogadni.
Ez nagyon elszomorította. Még sírni is szokott miatta, de ha kérdezték, miért pityereg mindig kitalált valamit, és a valós okról elterelte a figyelmet.
Történt egyszer, hogy váratlanul besötétedett, és eleredt az eső. De úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A gyerekek nem tudtak az udvaron játszani. Be kellett menniük az óvoda nagytermébe. Ott kuksoltak egésznap. Mindenféle játékot kipróbáltak, de egyik sem volt az igazi. Mindegyiknek az lett a vége, hogy megunták, és csak az udvar után sóvárogtak. Még a villanyt is fel kellett kapcsolni, hogy lássanak valamit.
Váratlanul hatalmas, fülsiketítő dörgés rázta meg az épületet. A gyerekek ijedten szaladtak az óvó nénihez, aki alig győzte nyugtatgatni őket. Egy kislány még sírva is fakadt.
─ Ne félj, aranyoskám! A vihar hamarosan elmúlik.
Még a mondatát be sem tudta fejezni, amikor talán még az előbbinél is nagyobbat villámlott és dörrent az ég. De nem ez volt a legfélelmetesebb, hanem, hogy még a villany is elaludt. Koromsötét borult a szobára. Az ember még az orrhegyéig sem látott el. Csak tapogatózva tudott közlekedni az épületben, ha egyáltalán, mert valaki elindulni. A gyerekek reszketve ültek az óvó néni körül, és várták, hogy ez a csúnya vihar elmúljon. Később az égzengés kicsit alább hagyott, de a sötétség maradt. Megsérült a közelben lévő trafó, és ameddig javították a villanyszerelő bácsik, az óvodában nem volt áram. A gyerekek sötétben, vakon botorkáltak. Igazán csak most értették meg, mit jelent vaknak lenni, nem látni a körülöttünk levő tárgyakat. Ők csak egy ideig kényszerültek sötétben élni, de társuk, a vak kisfiú egész életében soha nem láthatja meg a nap ezerszínű sugarait. Ennek ellenére mégis ő volt az, aki megpróbált vidám maradni, legyőzni a félelmét.
Amikor a vihar elült, de még mindig sötét volt, az óvó néni megkérdezte:
─ Mivel töltsük el az időt, amíg a szerelő bácsik megjavítják a villanyt? Játszani nem tudunk, mert sötét van.
Gergő váratlanul félbeszakította az óvó nénit:
─ Óvó néni! Sötétben is nagyon jól lehet játszani. Fogjuk meg egymás kezét, és kezeinkkel próbáljuk elmesélni egymásnak, hogy mire gondoltunk. Az nyer, aki minél többször kitalálja, hogy a másik mire gondolt.
Gyerekeknek tetszett az ötlete. Igaz eleinte nehezen találták ki mit gondolt a másik, mert beszélni nem volt szabad, csak a kezük mozgásával lehetett információkat átadni, és ezekből kellett kitalálni a másik gondolatát. Természetesen a vak kisfiú volt a legügyesebb. Szinte mindig kitalálta a párja gondolatát. De az ő kézmozdulatai is jól érthetőek voltak, és akivel játszott az is könnyen kitalálta mire gondolt.
Mindenki nagyon jól szórakozott, megfogadták, máskor is fognak ilyet játszani.
Annyira belefeledkeztek, hogy észre sem vették, amikor a lámpák újból világítottak, és ragyogó fény világította be az óvodát.
Talán soha ilyen gyorsan nem telt el a délután. Annak ellenére, hogy nagyon csúnya vihar volt, ők mégis kitűnően érezték magukat, köszönet érte a kis vak társuknak, hogy ilyen érdekes játékot talált ki számukra. Ettől a naptól fogva a gyerekek többé nem hagyták magára, és szívesen játszottak vele. Megértették, Gergő is ugyanolyan kisfiú, mint ő, csak annyi különbséggel, hogy nem lát.