Csuda jó mesék 06

 

Apáti Kovács Béla

Csodahegedű

 

Egy kicsi faluban élt egy szegény ember, és annak volt egy gyönyörű lánya. A lány olyan szép volt, hogy aki meglátta, az többé le nem tudta venni róla a szemét. Büszke is volt rá az apja, és nagyon féltette. Mindenhová elkísérte, sehová nem engedte egyedül. Még a széltől, és naptól is óvta a kicsi báránykáját.

De bármennyire is vigyázott rá, egyszer a lány megbetegedett. Hiába vitte orvoshoz, az nem tudott segíteni rajta. Senki nem jött rá, mi a baja a lánynak, pedig egy tucat orvos megvizsgálta. A szegény ember kénytelen volt mindenüket eladogatni. Végül már semmijük sem maradt. Olyan szegények lettek, hogy még az útszéli koldus is gazdagabb volt náluk egy lyukas rézfillérrel.

A szegény ember már azon gondolkodott, hogy a kicsi házukat is eladja, és a kapott pénzen másik orvoshoz viszi a lányát, amikor a faluba egy ifjú érkezett. Senki nem tudta honnan jött.

Megérkezve, az első útja mindjárt a kocsmába vezetett, hogy megigyon egy kupa bort. Amint ott iszogatta a borát, egyszer csak hallja, hogy a kocsmabeliek a szegény ember lányáról beszélnek. Mindenki nagyon sajnálta, de segíteni egyik sem tudott rajta.

─ Mi baja a lánynak? – kérdezte az ifjú.

─ Ha azt tudnánk, akkor talán már meg is gyógyították volna.. Bizonyára valamilyen ismeretlen nyavalya kínozza szegénykét. Nem sok lehet már neki vissza - mondták a falusiak.

─ Szeretnék találkozni azzal a lánnyal – állt fel az ifjú – Kérlek, vezessetek el hozzá!

─ Ugyan minek? Talán te orvos vagy?

─ Nem vagyok orvos, de hátha tudok segíteni.

Addig – addig beszélt, kérte az embereket, míg megmutatták neki, melyik házba menjen.

Az ifjú illendően bekopogott, és kérdezte:

─ Itt lakik a szegény ember a lányával?

─ Hozott Isten, igen itt lakunk, de mi járatban vagy minálunk? Nem fogadunk senkit, ha csak nem tud segíteni lányomon.

─ Éppen ezért jöttem – válaszolta az ifjú – Szeretném megtekinteni a lányodat. Kérlek, engedj be hozzá!

A szegény ember beengedte az ifjút, aki azonnal a lány betegágyához sietett. A lány még betegen is gyönyörű volt. Az ifjú mindjárt beleszeretett, és legszívesebben állandóan a lány mellett maradt volna, hogy csodálja a szépségét.

─ Nos, fiatalember, láttad lányomat, most már én is kíváncsi lennék, hogyan tudnál segíteni? Van-e rá mód, hogy lányom meggyógyuljon?

─ Természetesen van – mondta az ifjú, aki még mindig a lány bűvölete alatt volt – a csodahegedűn kell eljátszani a kedvenc nótáját.

─ Honnan szerzem meg én azt a csodahegedűt? – kérdezte a szegény ember – Azt sem tudom, hol található.

─ Majd én megszerzem, igaz nem lesz könnyű. Aztán majd eljátszom rajta lánya kedvenc nótáját.

─ Megtennéd, fiam? – örvendezett a szegény ember.

─ Megszerzem kendeknek, de annak ára lesz – komolyodott el az ifjú.

─ Legyen akármi is az ára, minden pénzt megadok, hogy lányom meggyógyuljon. Mondd csak mennyi pénzt, akarsz? Mit kóstál az a csodahegedű? Ha kell a föld alól is előteremtem az árát.

─ Nem kell nekem pénz, hanem add hozzám a lányodat, ha meggyógyul.

Ezt meghallván a szegény ember nagyon megijedt, hiszen ha az ifjúhoz adja lányát, akkor csöbörből vödörbe esik.

─ Kérj bármit! – könyörgött a szegény ember – Csak a lányomat ne!

─ Pedig nekem csak ő kell. Ha nem adod hozzám, akkor egy tapodtat, sem mozdulok, hogy elhozzam a csodahegedűt.

Végül a szegény ember nem tehetett mást, ha azt akarta, hogy szépséges kislánya meggyógyuljon. Kénytelen volt beleegyezni az ifjú kérésébe.

─ Hamarosan visszajövök, és hozom a csodahegedűt – köszönt el az ifjú, és elindult – De el ne felejtse kend, amint meggyógyul a lánya, megtartjuk az esküvőt.

A szegény ember szerette volna, hogy lánya meggyógyuljon, de nem nagyon hitt az ifjúnak. Azt gondolta, hogy ő is olyan szélhámos, mint a többi, aki már próbálkozott.

Az ifjú elindult, hogy elhozza a csodahegedűt. Valójában csak hallomásból tudta, hogy a csodahegedű egy magas hegyen levő várban van a nagyszakállú varázslónál.

Három éjjel, és három nap ment, amire elérte a hegyet. A hegy olyan magas volt, hogy háromszor kellett felnéznie rá, hogy meglássa a tetejét. Ennél csak a meredeksége volt riasztóbb. Emberfia gyalogszerrel fel nem juthatott a hegy tetejére. De az ifjút sem faragták akármilyen fából, mert mindjárt észrevette, hogy a közelben van egy malomkeréknyi fészek, és abban lakik egy nagy griff. Tarisznyájából elővett egy hamuba szült pogácsát, amit édesanyja sütött neki az útra és odaadta a madárnak. Mindenki tudja griffmadarak kedvenc csemegéje a hamuba sült pogácsa, és ezért mindenre képesek. Amint bekapta és megette a legény kérdését, szívesen teljesítette. Villámgyorsan felvitte az iszonyatosan magas hegy tetejére, és mondta az utasának:

─ Ha végeztél, csak kurjants egyet, és leviszlek.

Elbúcsúztak, és az ifjú elindult a várba, hogy találkozzon a nagyszakállú varázslóval. Alig, hogy a vár hatalmas kapujához ért, egy félelmetes oroszlán állta el az útját.

─ Egy tappodat se tovább! – mondta az oroszlán – a nagyszakállú varázsló megtiltotta, hogy lentről jött ember átlépje a várának a kapuját.

─ Pedig nekem feltétlen be kell mennem a nagyszakállú varázslóhoz, hogy elkérjem tőle a csodahegedűt. Kérlek, engedj az utamra!

De az oroszlán nem engedte be az ifjút, sőt fenyegetően kitátotta a száját. Bármennyire is félelmetes volt, az ifjú nem ijedt meg, előkapta a furkósbotját, és beleállította a szájába. Az hiába erőlködött, nem tudta kiköpni a furkósbotot. Ezt kihasználva az ifjú besurrant a várba, és egyenesen ment a nagyszakállú varázslóhoz, aki nagyon meglepődött, amikor benyitott a szobájába.

─ Mi járatban vagy itt, emberfia? – kérdezte a nagyszakállú varázsló – Remélem, tudod, aki feljön a váramba, az nem mehet el innen élve.

Erre az ifjú hangosan nevetni kezdett.

─ Mit nevetsz, te ördögfajzat? – kérdezte a nagyszakállú varázsló.

─ Azt nevettem, hogy amikor jöttem fel a várba, láttam, amint a hangyák kezdték hordani a hegyet. Ha nem vigyázol, estig elhordják, és a várad egy egérlyukba esik.

─ Na ezt én is megnézem – pattant fel a nagyszakállú varázsló, és csettintett egyet az ujjával. Azonnal egy repülő szék jelent meg az ablaka előtt. Gyorsan ráült, és kirepült a szobából.

Az ifjú csak erre várt, azonnal megkereste a csodahegedűt, majd kiállt a vár legmagasabb fokára és elkurjantotta magát. Nem sokáig kellett várnia, mert megjelent a griff, és levitte a hegyről, sőt elrepítette egészen a szegény ember házáig. Szerencsére időben érkeztek, mert a gyönyörű lány még élt, de már csak alig. Éppen akkor jött ki tőle a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet.

─ Későn jöttél fiam – sírta el magát a szegény ember – Lányom már haldoklik. Lelke távozni készül belőle.

─ Ne féljen apámuram, ez a csodahegedű életet lehel majd belé – gyorsan kezébe fogta a csodahegedűt, és a lány ágyánál olyan szépen játszott, hogy aki csak meghallotta, annak szemébe könny szökkent.

Sokáig semmi sem történt. A lány mozdulatlanul feküdt az ágyban. Már azt hitték, hogy ez sem fog segíteni, amikor hirtelen csodálatos dolognak lehettek tanúi.

A szép hegedűszó hallatára a lány kinyitotta tengerkék szemét, és kedves hangján megszólította az ifjút:

─ Játsszál még nekem! Olyan szépen szól a hegedűd, hogy a mennyországba képzelem magam.

A szegény ember olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. A lánya ágyához rohant, és megért hálálkodni az ifjúnak:

─ Köszönöm, hogy meggyógyítottad lányomat. Mit adjak érte cserébe?

─ Megmondtam, cserébe a lányod kezét kérem. Nem kell nekem más, csak ő – válaszolta az ifjú.

A szegény ember megint nagyon elszomorodott, mert félt, hogy elveszti lányát és az ifjú magával, viszi.

─ Ne szomorkodjon édesapám, nem meghalni visz ez a ifjú, hanem feleségül akar venni.

Ezen a lány apja is elgondolkozott. Talán igaza lehet lányának. Ez a világ rendje. Előbb utóbb feleségül veszik az ember lányát, ez ellen nem igen lehet tenni. Majd megkérdezte a lányát.

─ Akarsz-e ennek az ifjúnak a felesége lenni?

─ Hogyne akarnék, édesapám – ugrott fel a lány – Mindig is csak reá vártam.

Így a szegény ember beleegyezett a kézfogóba, és hamarosan megtartották a lakodalmat. Az ifjú beköltözött a szegény ember házába. De nem maradtak mindig szegények, mert az ifjú olyan szépen tudott hegedülni, hogy mindenki őt hívta, ha hegedűszót akart hallani, és ezért rengeteg pénzt kapott, alig győzték elkölteni. Nem telt bele egy év megszületett kicsiny gyermekük, akit az apjuk megtanított hegedülni, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

 

Apáti Kovács Béla

Csodahegedű

  

Egy kicsi faluban élt egy szegény ember, és annak volt egy gyönyörű lánya. A lány olyan szép volt, hogy aki meglátta, az többé le nem tudta venni róla a szemét. Büszke is volt rá az apja, és nagyon féltette. Mindenhová elkísérte, sehová nem engedte egyedül. Még a széltől, és naptól is óvta a kicsi báránykáját.

De bármennyire is vigyázott rá, egyszer a lány megbetegedett. Hiába vitte orvoshoz, az nem tudott segíteni rajta. Senki nem jött rá, mi a baja a lánynak, pedig egy tucat orvos megvizsgálta. A szegény ember kénytelen volt mindenüket eladogatni. Végül már semmijük sem maradt. Olyan szegények lettek, hogy még az útszéli koldus is gazdagabb volt náluk egy lyukas rézfillérrel.

A szegény ember már azon gondolkodott, hogy a kicsi házukat is eladja, és a kapott pénzen másik orvoshoz viszi a lányát, amikor a faluba egy ifjú érkezett. Senki nem tudta honnan jött.

Megérkezve, az első útja mindjárt a kocsmába vezetett, hogy megigyon egy kupa bort. Amint ott iszogatta a borát, egyszer csak hallja, hogy a kocsmabeliek a szegény ember lányáról beszélnek. Mindenki nagyon sajnálta, de segíteni egyik sem tudott rajta.

─ Mi baja a lánynak? – kérdezte az ifjú.

─ Ha azt tudnánk, akkor talán már meg is gyógyították volna.. Bizonyára valamilyen ismeretlen nyavalya kínozza szegénykét. Nem sok lehet már neki vissza - mondták a falusiak.

─ Szeretnék találkozni azzal a lánnyal – állt fel az ifjú – Kérlek, vezessetek el hozzá!

─ Ugyan minek? Talán te orvos vagy?

─ Nem vagyok orvos, de hátha tudok segíteni.

Addig – addig beszélt, kérte az embereket, míg megmutatták neki, melyik házba menjen.

Az ifjú illendően bekopogott, és kérdezte:

─ Itt lakik a szegény ember a lányával?

─ Hozott Isten, igen itt lakunk, de mi járatban vagy minálunk? Nem fogadunk senkit, ha csak nem tud segíteni lányomon.

─ Éppen ezért jöttem – válaszolta az ifjú – Szeretném megtekinteni a lányodat. Kérlek, engedj be hozzá!

A szegény ember beengedte az ifjút, aki azonnal a lány betegágyához sietett. A lány még betegen is gyönyörű volt. Az ifjú mindjárt beleszeretett, és legszívesebben állandóan a lány mellett maradt volna, hogy csodálja a szépségét.

─ Nos, fiatalember, láttad lányomat, most már én is kíváncsi lennék, hogyan tudnál segíteni? Van-e rá mód, hogy lányom meggyógyuljon?

─ Természetesen van – mondta az ifjú, aki még mindig a lány bűvölete alatt volt – a csodahegedűn kell eljátszani a kedvenc nótáját.

─ Honnan szerzem meg én azt a csodahegedűt? – kérdezte a szegény ember – Azt sem tudom, hol található.

─ Majd én megszerzem, igaz nem lesz könnyű. Aztán majd eljátszom rajta lánya kedvenc nótáját.

─ Megtennéd, fiam? – örvendezett a szegény ember.

─ Megszerzem kendeknek, de annak ára lesz – komolyodott el az ifjú.

─ Legyen akármi is az ára, minden pénzt megadok, hogy lányom meggyógyuljon. Mondd csak mennyi pénzt, akarsz? Mit kóstál az a csodahegedű? Ha kell a föld alól is előteremtem az árát.

─ Nem kell nekem pénz, hanem add hozzám a lányodat, ha meggyógyul.

Ezt meghallván a szegény ember nagyon megijedt, hiszen ha az ifjúhoz adja lányát, akkor csöbörből vödörbe esik.

─ Kérj bármit! – könyörgött a szegény ember – Csak a lányomat ne!

─ Pedig nekem csak ő kell. Ha nem adod hozzám, akkor egy tapodtat, sem mozdulok, hogy elhozzam a csodahegedűt.

Végül a szegény ember nem tehetett mást, ha azt akarta, hogy szépséges kislánya meggyógyuljon. Kénytelen volt beleegyezni az ifjú kérésébe.

─ Hamarosan visszajövök, és hozom a csodahegedűt – köszönt el az ifjú, és elindult – De el ne felejtse kend, amint meggyógyul a lánya, megtartjuk az esküvőt.

A szegény ember szerette volna, hogy lánya meggyógyuljon, de nem nagyon hitt az ifjúnak. Azt gondolta, hogy ő is olyan szélhámos, mint a többi, aki már próbálkozott.

Az ifjú elindult, hogy elhozza a csodahegedűt. Valójában csak hallomásból tudta, hogy a csodahegedű egy magas hegyen levő várban van a nagyszakállú varázslónál.

Három éjjel, és három nap ment, amire elérte a hegyet. A hegy olyan magas volt, hogy háromszor kellett felnéznie rá, hogy meglássa a tetejét. Ennél csak a meredeksége volt riasztóbb. Emberfia gyalogszerrel fel nem juthatott a hegy tetejére. De az ifjút sem faragták akármilyen fából, mert mindjárt észrevette, hogy a közelben van egy malomkeréknyi fészek, és abban lakik egy nagy griff. Tarisznyájából elővett egy hamuba szült pogácsát, amit édesanyja sütött neki az útra és odaadta a madárnak. Mindenki tudja griffmadarak kedvenc csemegéje a hamuba sült pogácsa, és ezért mindenre képesek. Amint bekapta és megette a legény kérdését, szívesen teljesítette. Villámgyorsan felvitte az iszonyatosan magas hegy tetejére, és mondta az utasának:

─ Ha végeztél, csak kurjants egyet, és leviszlek.

Elbúcsúztak, és az ifjú elindult a várba, hogy találkozzon a nagyszakállú varázslóval. Alig, hogy a vár hatalmas kapujához ért, egy félelmetes oroszlán állta el az útját.

─ Egy tappodat se tovább! – mondta az oroszlán – a nagyszakállú varázsló megtiltotta, hogy lentről jött ember átlépje a várának a kapuját.

─ Pedig nekem feltétlen be kell mennem a nagyszakállú varázslóhoz, hogy elkérjem tőle a csodahegedűt. Kérlek, engedj az utamra!

De az oroszlán nem engedte be az ifjút, sőt fenyegetően kitátotta a száját. Bármennyire is félelmetes volt, az ifjú nem ijedt meg, előkapta a furkósbotját, és beleállította a szájába. Az hiába erőlködött, nem tudta kiköpni a furkósbotot. Ezt kihasználva az ifjú besurrant a várba, és egyenesen ment a nagyszakállú varázslóhoz, aki nagyon meglepődött, amikor benyitott a szobájába.

─ Mi járatban vagy itt, emberfia? – kérdezte a nagyszakállú varázsló – Remélem, tudod, aki feljön a váramba, az nem mehet el innen élve.

Erre az ifjú hangosan nevetni kezdett.

─ Mit nevetsz, te ördögfajzat? – kérdezte a nagyszakállú varázsló.

─ Azt nevettem, hogy amikor jöttem fel a várba, láttam, amint a hangyák kezdték hordani a hegyet. Ha nem vigyázol, estig elhordják, és a várad egy egérlyukba esik.

─ Na ezt én is megnézem – pattant fel a nagyszakállú varázsló, és csettintett egyet az ujjával. Azonnal egy repülő szék jelent meg az ablaka előtt. Gyorsan ráült, és kirepült a szobából.

Az ifjú csak erre várt, azonnal megkereste a csodahegedűt, majd kiállt a vár legmagasabb fokára és elkurjantotta magát. Nem sokáig kellett várnia, mert megjelent a griff, és levitte a hegyről, sőt elrepítette egészen a szegény ember házáig. Szerencsére időben érkeztek, mert a gyönyörű lány még élt, de már csak alig. Éppen akkor jött ki tőle a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet.

─ Későn jöttél fiam – sírta el magát a szegény ember – Lányom már haldoklik. Lelke távozni készül belőle.

─ Ne féljen apámuram, ez a csodahegedű életet lehel majd belé – gyorsan kezébe fogta a csodahegedűt, és a lány ágyánál olyan szépen játszott, hogy aki csak meghallotta, annak szemébe könny szökkent.

Sokáig semmi sem történt. A lány mozdulatlanul feküdt az ágyban. Már azt hitték, hogy ez sem fog segíteni, amikor hirtelen csodálatos dolognak lehettek tanúi.

A szép hegedűszó hallatára a lány kinyitotta tengerkék szemét, és kedves hangján megszólította az ifjút:

─ Játsszál még nekem! Olyan szépen szól a hegedűd, hogy a mennyországba képzelem magam.

A szegény ember olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. A lánya ágyához rohant, és megért hálálkodni az ifjúnak:

─ Köszönöm, hogy meggyógyítottad lányomat. Mit adjak érte cserébe?

─ Megmondtam, cserébe a lányod kezét kérem. Nem kell nekem más, csak ő – válaszolta az ifjú.

A szegény ember megint nagyon elszomorodott, mert félt, hogy elveszti lányát és az ifjú magával, viszi.

─ Ne szomorkodjon édesapám, nem meghalni visz ez a ifjú, hanem feleségül akar venni.

Ezen a lány apja is elgondolkozott. Talán igaza lehet lányának. Ez a világ rendje. Előbb utóbb feleségül veszik az ember lányát, ez ellen nem igen lehet tenni. Majd megkérdezte a lányát.

─ Akarsz-e ennek az ifjúnak a felesége lenni?

─ Hogyne akarnék, édesapám – ugrott fel a lány – Mindig is csak reá vártam.

Így a szegény ember beleegyezett a kézfogóba, és hamarosan megtartották a lakodalmat. Az ifjú beköltözött a szegény ember házába. De nem maradtak mindig szegények, mert az ifjú olyan szépen tudott hegedülni, hogy mindenki őt hívta, ha hegedűszót akart hallani, és ezért rengeteg pénzt kapott, alig győzték elkölteni. Nem telt bele egy év megszületett kicsiny gyermekük, akit az apjuk megtanított hegedülni, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Apáti Kovács Béla

Tik-tak az öreg falióra

Régóta tiktakolt az előszoba falán. Talán már maga sem tudta, mikor rakták fel oda. Amikor még fiatal volt, mindenki csodálattal nézte és hallgatta, amint negyedóránként bim-bammal jelezte az idő múlását.

Később megszokott bútordarab lett a házban. Furcsa is lett volna nélküle a helyiség.

Régebben soha nem felejtették felhúzni. A ház lakóinak szinte ünnepi nappá vált, amikor eljött a felhúzás ideje. Ilyenkor a család apraja nagyja köréje sereglett, és kíváncsias leste, amint nagyapó komótosan kinyitotta a falióra ajtaját, majd megkereste azt a szerkentyűt, amivel szép lassan, óvatosan fel lehetett tekerni a súlyokat. Mindez körülbelül néhány percig tartott. Utána a háziak, mint akik jól végezték dolgukat, mentek a maguk dolgára.

Már ki tudja, mióta feléje sem néztek. Ott lógott porosan, szomorúan az előszoba falán.

Így nem élet az élet. Az öreg falióra másra vágyott. Szerette volna, ha megbecsülik, újból körülzsongják, mint régen.

Elhatározta, ha reggelig nem történik valami, akkor világgá megy. Elhagyja a házat, ahol már senki sem néz rá.

Elmegy a nagy hegyeken túlra, ahol van a hatalmas kék víz. Megkéri, a kompost szállítsa át a túlsó partra. Innen már nincsen messze az órák országa.

Mindig is ide vágyott. Öreganyja sokat mesélt neki róla. Mindig érdeklődve hallgatta a csodás történeteket.

Most végre saját szemével is megláthatja, sétálhat városaiban, falvaikban. Állítólag az ottani órák nagyon barátságosak, a messziről jött társaikat szívesen fogadják. Igazi boldog élete lesz. Végre lesz életének értelme.

Eddig mindig azt hitte fontos az embereknek. Rosszul esett neki, hogy ennyi szolgálat után elhagyták. Még csak rá sem néznek.

Megunták félre állították. Nincs rá szükség a házban. Akkor meg, miért lopja a napot. Jobb dolga is lehet szerettei között.

Egész éjjel az indulást tervezgette. Szinte le sem hunyta a szemét.

Kicsit félt. Nem tudta, mi fog várni rá az úton. Még sohasem ment ilyen távolra. Valójában már nem emlékezett, hogyan került a házba. Egyszer csak itt lett, és azt a feladatot kapta, hogy pontosan mutassa a múló időt.

A gazda, milyen furcsán fog nézni, amikor észreveszi, hogy üres a fal. Eltűnt a falióra. Hová lett? Elvitte valaki? Ha igen, ki és miért?

Az is lehet, hogy senkinek sem fog feltűnni, hogy elveszett. Talán még örülnek is majd neki. Az embereket nem lehet kiismerni. Egykor mennyire szerették, de ma már rá sem néznek.

Fiatal korában nem gondolta volna ezt. Azt hitte mindig ő lesz a középpontban, s fénye sohasem fog megkopni.

Most már mindegy, reggel úgyis elmegy a csodálatos órák országába. Milyen jó sora is lesz ott.

Azt beszélik, minden újonnan jött kap egy szép házat. Nem kell neki nagy. Már az is boldogság lesz számára, ha az egyik szobában lesz egy nagy, üres fal, ahová felrakják, és minden nap gondját viselik.

Bizonyára, amikor megérkezik, valaki majd tüzetesen átnézi öreg szerkezetét. Nem ártana kipucolni, rendbe hozni rúgóit. Hosszú éveken át megbízhatóan működött, soha nem volt vele semmi baj.

Reméli az órák országában lesz egyórásmester, aki érti a dolgát. Nem szeretné, ha kóklerek kezébe kerülne, akik csak bajt tudnak okozni.

Egyszer véletlenül hallotta, a másik szobában lévő vekkeróra elromlott és a háziasszony sajnálva a pénzt javításra a szomszédban lakó fiatalembernek adta, hogy reparálja meg. A szomszéd ígérgette, hogy úgy megjavítja, jobb lesz, mint újkorában. Mindig azzal henceget, hogy mindenhez ért. Természetesen ő volt a falu MEK ELEKJE. Egy idő után mindenki csak nevetett rajta. Végül már semmit sem bíztak rá. De ezt akkor még senki sem tudta. Majdnem végzetesen elrontotta a vekkerórát. Szerencsére a közeli városkában volt egy öreg órásmester, akinek sikerült megjavítani. Bizonyára ez a sors várt volna rá is, ha a szomszéd kezébe kerül.

Valójában soha nem volt semmi baja. A gyártója mestermunkát végzett. Ma már ne gyártanak ilyen tartós órákat. Jó, ha egy - két évig kibírják. Most az a cél, hogy minél előbb az ember új órát vegyen.

Így ábrándozott a falióra. Közben szorgalmasan ütötte az egész órákat.

Valamikor rég a háziakat zavarta, ha éjszakai csendet felverte ütéseivel. Lassan megszokták, sőt az volt a furcsa, ha véletlenül nem hallották.

Reggeltől mindez nem lesz többé. Elutazik, és soha többé nem jön vissza.

Az utolsó percek teltek legnehezebben. Úgy tűnt neki, soha nem jön el az indulás ideje.

Azt tervezte, még szokás szerint elüti a hét órát, majd titkon elindul a vágyai országa felé.

Amikor az utolsót kondította, lépteket hallott a veranda felől. Kicsit megrettent. Ebben az időben nem szoktak a házban tartózkodni. Mindenki dolgozik, iskolában van.

Nem értette, miért jött vissza a ház ura? Talán itthon felejtett valamit? De nem egyedül volt. Valakivel beszélgetett, amint belépett a ház ajtaján.

─ Meglásd, megéri az árát! - hallatszott egyre közelebbről. - Egy régiséggyűjtőnek, mint te vagy ez egy kincs. Nekünk már nincs rá szükség. Csak porfogó. Működik. Nincs vele semmi baj. Az öregem miatt tartottuk meg eddig. De hiszen tudod. Ő ragaszkodott hozzá. Sajnos szegény meghalt, s már a temetőben nyugszik. Egyszer majd mi is odakerülünk. Ez az élet rendje.

A ház ura és egy idegen férfi megállt az falióra előtt. Az utóbbi hosszasan nézte a falon függő időmérő szerkezetet, majd óvatosan kinyitotta a dobozt. Oda is értően belenézett.

A ház ura segítőn mondta:

─ Ha arra vagy kíváncsi, mikor készült, akkor az évszámot az óra hátlapján megtalálod. Én ugyan nem tudom megmondani ezt. Annyi bizonyos, jó régi falióra. Nem mai gyerek.

─ Ezt én is látom. Szép darab.

─ És még működik. Amikor szegény apám még élt jött egy hapsi a megyei múzeumból, és húszezer forintot kínált érte. Bolondok voltunk, hogy nem adtuk el neki...

Hirtelen az idegen férfi közbevágott:

─ Én annyit nem tudok adni érte. Legfeljebb nyolcat, végső esetben tízet. Ha ennyiért odaadót, akkor áll az alku.

─ Tudod mit, megegyeztünk. Viheted. Nekünk nem kell. Barátok vagyunk. Nem igaz?

─ Én is így gondolom. Ugye, akkor most vihetem is? Itt van nyolcezer forint, holnap majd még adok kettőt. Jó lesz?

─ Természetesen. Segítsek levenni a falról?

─ Nem ártana félek, hátha elejtem. Ezt meg nem szeretném.

─ Kár lenne érte.

Nagyon vigyázva a ház ura és az idegen férfi leemelte az órát a falról. Helyén a festés elszíneződött, és még sokáig mutatta, hol lakott. Egy nagy folt éktelenkedett a hófehér falon. Egyszeriben a szoba magányos lett. Szinte árasztotta magából a szomorúságot. Talán ezt, akkor a két férfi észre sem vette.

A falióra szíve elszorult. Tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen. Már úgy eltervezte, hogy elutazik az órák országába, de másrészt az új kihívás is igen izgatta. Újból fiatalnak érezte magát.

Talán egy szebb, élményekben gazdag korszak kezdődik számára.

Egyelőre elvetette az utazást, s hagyta, hogy új gazdája hazacipelje a vállán, és felakassza a falra a sok - sok régiség közé.

 

 

 

Apáti Kovács Béla 

Nénike bugyellárisa

 

Volt egyszer egy kicsi falu és élt benne egy öreg nénike. Háza a falu szélén volt és hozzá tartozott egy aprócska kert, ahol minden megteremt az öregasszony keze munkája által.

Mindenki nagyon szerette, mert jóravaló teremtés volt. Akinek csak tudott segített. Tanította szomszédjait, hogyan kell szép, illatozó virágokat nevelni. Kertje mindig tele volt szebbnél szebb virágokkal.

Nyári este szívesen üldögélt a virágai között és halkan beszélgetett velük. Tán hihetetlen, de a virágok válaszoltak neki. Sokszor késő éjszakáig velük volt. Együtt nézték a csillagokat és a jó, öreg sápadt Holdat.

─ Látjátok kedveskéim, milyen szépek a csillagok - mondta és felnézett a sötét égre, ahol milliónyi apró fénypont kacsingatott feléjük. - Vajon a csillagoknak is vannak virágai és ott fent is van virágoskert?

Erre még a lenti virágok sem tudták a választ. Csak némán bólogattak csöppnyi fejecskéjükkel.

Ezen az estén sokáig nézték a csillagokat. Nénike nyaka már valósággal megfájdult a merev tartástól és a hosszas, mozdulatlan nézéstől. Nem volt álmos, pedig nappal rengeteget dolgozott. Szinte egy pillanatra sem állt meg pihenni. Enni is csak munka közben kapott be valamit. Egymagának nem szeretett főzni, vendég meg csak ritkán nyitotta rá az ajtót. Igazából nem volt senkije a faluban. Fia is egy nagyon távoli nagyvárosban élt. Ritkán látogatta meg édesanyját. Hiányzott neki, de megértette, aki magas beosztásban van, az nem nagyon tudja ott hagyni a munkahelyét. Jó, ha évente egy vagy két alkalommal meglátogatta. Eleinte ez nagyon fájt, mostanra már hozzászokott és beletörődött sorsába.

Férje régen eltávozott az élők sorából. Valójában, akkor még fiatalasszony volt. Akár újból férjhez is mehetett volna. De ki tudja, miért nem tette és így jobb volt számára az élet.

Gyakran elábrándozott azokról a régi időkről, amikor olyan szép volt, mint kertjének a virágjai.

─ Drága nénike, mire tetszik gondolni? - kérdezte meg a közelében lévő piros rózsa.

─ Mire aranyoskám? - gondolkodott el megint. - Talán azokra a csodás évekre, amelyek egy szempillanat alatt elsuhantak a fejem fölött. Mintha csak tegnap lett volna, amikor kislány voltam.

─ Nénike, meséljen a kislány koráról! Úgy szeretnénk hallani - kérlelték kórusban a virágok.

─ Miről mesélhetnék nektek? - kérdezte kissé meglepve az öregasszony.

─ Mindenről. Minden érdekel bennünket - mondták és fejüket feléje fordították.

─ Ha ennyire akarjátok - egyezett bele, és még a Hold halovány fényében is látszott, hogy erősen gondolkodik, hogyan kezdje el. Végül nagy nehezen neki fogott. - Tudjátok nem itt éltem mindig. Kislány koromban egy másik faluban laktam a szüleimmel. Drága, jó emberek voltak. Nagyon szerettem játszani bátyámmal, aki két évvel volt idősebb nálam. Egyszer már igazán nem is tudom, milyen alkalomból meglepett egy sárga bugyellárissal. Azt mondta, hogy a heti vásárban vette nekem. Igen boldog voltam, amikor megkaptam az ajándékot. Csak az volt a baj, hogy üres volt. Egy árva fillér sem kandikált ki belőle. Ez egy kicsit elszomorított. Mire való egy üres bugyelláris? Próbáltam apámtól, anyámtól pénzt kérni bele, de mindig azt a feleletet kaptam, hogy kislány vagyok még ilyenhez. Örüljek, hogy van bugyellárisom, és legyek boldog vele. Ez nagyon elszomorított. Félrevonultam a titkos helyemre és itattam az egereket könnyeimmel.

Nem tudom, milyen sokáig búslakodtam az orgonabokrok alatt, amikor hirtelen valami furcsa dolog történt. Először azt hittem csak képzelődöm, és nem akartam hinni szememnek és fülelemnek. A kezemben tartott bugyelláris színe vakítóan csillogni kezdett és a következő pillanatban valaki megszólított:

─ Kislány, mi a baj? Miért pityeregsz?

Körbenéztem, de nem láttam senkit. Először azt hittem, hogy csak képzelődtem. Hiába meresztgettem szemeimet, nem láttam senkit. Ez egy kicsit meg is rémisztett. Ugye az ember annyi, mindenféle szellemekről szóló dolgot hall, hogy végül már maga sem tudja, mi az igaz, mi az, amit csak kitaláltak.

Nem mertem megszólalni. Nyakamat behúzva, összekuporodva ültem az orgonabokor alatt.

Másodszorra is megkérdezte az előbbi hang:

─ Kislány, mi a baj? Miért pityeregsz?

Ezt már nem lehetett ép ésszel elviselni. El akartam rohanni, de blúzom beleakadt az egyik ágba. Kikaptam volna anyámtól, ha elszakítom. Ezért óvatosan visszanyúltam és megpróbáltam kiszabadítani. Igen ám, de kezemben volt a bugyelláris. Le kellett tennem a földre, hogy a kezemet használni tudjam. Akkor vettem észre, aki megszólított nem volt más, mint az ajándékba kapott pénztartóm.

─ Te tudsz beszélni? - csodálkoztam el.

─ Nem nagy ügy - válaszolta könnyedén. - Én egy csodabugyelláris vagyok, amiből soha nem fogy ki a pénz. Mindig annyi van bennem, amennyi kell, egy fillérrel sem több. Most azért vagyok üres, mert neked nincs szükséged pénzre. Menjél el csak a boltba, és vegyél valamit! Meglásd, akkor, amikor fizetni kell, nem leszek üres!

Hittem is meg nem is, amit hallottam. Még mindig azt gondoltam, bizonyára valamelyik szellem játszik velem és majd jót nevet, amiért sikerült becsapnia. A bugyelláris biztatott, hogy menjek el a boltba és vegyek tíz deka selyemcukrot! Nem tudom, honnan találta ki, hogy a kedvenc nyalánkságom a selyemcukorka. Édesapám mindig ezt szokott hozni nekem a hetivásárból.

Gondoltam, kipróbálom. Legfeljebb a boltos elkerget, ha nem tudok majd fizetni.

Erre nem került sor, mert amikor a fizetni kellett és belenyúltam a bugyellárisba, valóban annyi krajcár lapult benne, amennyire szükségem volt.

Nagy boldogság öntötte el a szívemet. A világ leggazdagabb emberének éretem magamat. Ezentúl mindig volt pénzem, ha selyemcukorkát akartam venni.

Igaz szüleimnek, se mertem említést tenni erről. Attól féltem, ha a felnőttek megtudják, akkor elveszik tőlem. Mélyen hallgattam szerencsémről.

Nincs olyan titok, amely előbb vagy utóbb ki ne derüljön. Egy nap bugyellárisom titkára is fény derült.

Szomszédunkban lakott egy irigy nő, és volt neki egy velem egykorú lánya. Sokat játszottunk együtt. Igaz anyja nem nagyon örült ennek. Amikor csak tehette, mindig hazarendelte tőlük a lányát, s ha én akartam hozzájuk menni, játszani, akkor meg mindig volt kifogás, hogy ne menjek be az udvarukba.

Egyik nap, amikor valahogy mégis sikerült együtt töltenünk a délutánt, elkotyogtam neki a titkomat.

─ Idefigyelj Rozika, ha nem árulod el, akkor megmutatom a csodabugyellárisomat!

A lány égre - földre esküdözött, hogy hallgat, mint a sír. Senkinek sem fog szólni róla. Még a mutatóujját is begörbítette, ezzel is jelezte, mennyire komolyan gondolja.

─ Így görbüljek meg, ha egy árva szót is mondok róla anyámnak - mondta és türelmetlenül várta, hogy meglássa a kincsemet.

Részletesen elmeséltem, hogyan jutottam a bugyellárishoz, és belőle soha nem fogy ki a pénz.

Ott akkor mindjárt Rozika meg is kért, hogy gyakorlatban is szeretné látni, hogy igazat beszéltem-e. Javasolta, menjünk el azonnal a sarki boltba és vegyünk selyemcukrot. Ugye nem kell mondanom ő is nagyon szerette ezt a finomságot. Falunkban nem volt olyan kislány, aki ellent tudott volna neki állni.

Én sem elleneztem, hisz már régen nem volt a számban. Vettem neki is meg nekem is selyemcukrot, és hazafele boldogan szopogattuk. Most már barátnőm is megtapasztalhatta, hogy milyen varázsereje van a bugyellárisnak.

Azt reméltem hazaérve még sokáig fogunk játszani az orgonabokrok alatt, de Rozika hirtelen úgy határozott, hogy hazamegy. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra.

A kislány alig várta, hogy anyjának elújságolja a titkomat. Talán ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha a nő nem lett volna irigy. Mindenkire irigykedett, ha valakinek csak egy kicsivel is többje volt, mint neki.

Otthon elhűlve hallgatta lánya beszédét. Először azt hitte, hogy Rozika csak lódít, és kitalálta a bugyellárisról a történetet. De amikor meglátta kislánya kötényének a zsebében a selyemcukrot, kezdett gyanakodni, hátha igaz a történet.

Az első pillanatban mindjárt látszott a szemében, hogy valamit forral az agyában.

─ Meg kell szereznünk ezt a bugyellárist - mondta elszántan egy kis idő elteltével. - Minek ennek a kis békának ilyen? Nálunk sokkal jobb helyen lesz. Segítségével veszünk arany nyakláncot, gyűrűt, és sok - sok szép ruhát. Gazdagabbak leszünk, mint a király.

Csak azt nem tudta, hogyan szerezze meg a bugyellárist? Rozika mondta, hogy barátnője nagyon vigyáz rá. Még amikor alszik, akkor sem válik meg tőle.

─ Lányom, menj át a szomszédba és legyél nagyon nyájas és kedves. Hívd át hozzánk a kis barátnődet, de beszéld rá, hogy a bugyellárist is hozza magával! A többit meg bízd rám. Meglásd, megszerezzük és a mienké lesz.

Nem gondoltam semmi rosszra. Máskor is előfordult, hogy Rozika betoppant hozzánk. Igaz ilyenkor édesanyja mindjárt hazaparancsolta. Most csodálkoztam is, hogy nem hallom rikácsolását:

─ Lányom, gyere haza! Ne játsszál azzal a kis ágról szakadt békával!

Most legnagyobb meglepetésemre gondtalanul tudtunk játszani, sőt egy kis idő elteltével azt hallottam, hogy menjünk át hozzájuk. Édesanyja készített finom madártejet számunkra, ami már kelően kihűlt és lehet falatozni belőle.

Örömmel engedtem a csábításnak, mert szerettem a madártejet. Az egyik kedvenc eledelem volt.

Mikor elindultunk, Rozika megkérdezte:

─ Ugye hozod a bugyellárist is?

Egyáltalán nem értettem, miért kérdezi, de nem is sejtettem a kérdés mögött semmi gyanúsat. Bizonyára csak kíváncsi volt, mint általában minden kislány. Hiszen engem is minden nagyon érdekelt, és bizonyára én is feltettem volna ilyen kérdést, ha úgy hozta volna a sors.

Amikor megérkeztünk Rozika házába, valóban az asztalon várt bennünket a madártej. Olyan nagy adagot kaptam, hogy mindenről megfeledkeztem. Tátott szájjal álltam és kikerekedett szemekkel néztem álmaim vágyát.

─ Üljetek asztalhoz! - invitált bennünket Rozika édesanyja. - Helyezkedjetek el kényelmesen, és egyetek!

Mindjárt le is huppantam az asztalhoz és mohón kanalazni kezdtem a finom madártejet.

Egyszer csak a Rozika édesanyja hozzám lépett és megcirógatta a buksimat, majd megkérdezte:

─ Jól ülsz, kislányom?

─ Igen - válaszoltam teli szájjal. Szinte még a szememet is becsuktam annyira élveztem a vendégül látást.

─ Rakjál csak ki nyugodtan mindent ide az asztalszélre a köténykéd zsebéből, nehogy megnyomja a hasacskádat, amíg eszel - folytatta kissé ravaszkásan a nő.

Engedelmeskedtem, hiszen bizonyára jót akar nekem, azért mondja - gondoltam, és az asztalszélre pakoltam a bugyellárist. Ha majd végzek, a madártejjel visszarakom a zsebembe.

A szomszéd néni tovább tüsténkedett körülöttem. Szünet nélkül biztatott, hogy csak egyek. Még repetát is adott. A madártej egy nagy cseréptálban volt. Amikor másodszorra is púposan megtöltötte a tányéromat, a cseréptálat az asztalszélre tette. Éppen oda, ahol a bugyelláris volt. Én annyira elfoglalt voltam az evéssel, hogy egészen megfeledkeztem róla.

Egyszer még a legnagyobb kád is megtelik. Így járt a gyomrom is. Bármenyire is szerettem volna több nem fért belém. Egy idő után csak ímmel-ámmal turkáltam a kedvenc eledelemet.

─ Jól laktál, gyermekem? - kérdezte Rozika édesanyja.

─ Igen - válaszoltam, de már alig bírtam megmozdulni a sok madártejtől.

─ Későre jár - folytatta barátságos hangon - haza kellene menned. Édesanyád már bizonyára vár.

Igazat adtam neki. Megköszönte a vendégül látást és a finom nyalánkságot. Elbúcsúztam kicsi barátnőmtől és elindultam haza. Egészen megfeledkeztem a bugyellárisról, csak otthon vettem észre, hogy hiányzik a kötényem zsebéből. Mondtam is édesanyámnak, hogy visszamegyek érte a szomszédba, mire az ezt mondta:

─ Ráérsz holnap is. Ilyen későn ne zavard őket. Egy üres bugyelláris miatt kár felverni a házat.

Valójába édesanyám nem tudta a bugyelláris csodaerejét. Ő azt hitte, hogy csak egy testvéremtől kapott vásárfia.

Éjjel nyugtalanul aludtam. Alig vártam, hogy reggel legyen. Amint megvirradt azonnal rohantam a szomszédba, de ott a tegnap nagyon barátságos, kedves szomszéd néni mérgesen rám tátotta a száját:

─ Mit akarsz itt ilyen korán? Leánykám még az igazak álmát alussza. Menjél haza! Nem akarlak a házamban látni.

Ezeket hallván nagyon meglepődtem. Nem értettem semmit. Olyan volt, mint egy rossz álom.

─ Csak a bugyellárisomért jöttem - dadogtam félénken, és egészen össze voltam zavarodva.

─ Milyen zagyvaságokat beszélsz? - kiáltott rám haragosan.

─ Tegnap itt felejtettem a bugyellárisomat.

─ Nem felejtettél itt te semmit - villogtak a szemei. - Miket hazudozol itt össze-vissza?

Hiába próbáltam bizonygatni az igazamat, karon ragadott és kitessékelt a házból.

Odakint hallottam, hogy hangosan nevetett rajtam.

Én meg úgy sírtam, mint záporeső. Oda a csodabugyellárisom. Most, hogyan fogom visszaszerezni.

Anyám sem ismerte, mit tud. Milyen csoda lakozik benne. Csak nevetett rajtam, amikor elmeséltem neki, hogy ebből a bugyellárisból soha nem fogy ki a pénz. Mindig annyi van benne, amennyi kell.

─ Majd a bátyád a jövő heti vásárban vesz másikat - mondta és magamra hagyott.

Ezzel még nem ért véget a történet. Bizonyára kíváncsiak vagytok, mi lett a bugyellárissal?

Rozika irigy anyjával még aznap elindultak, hogy mindenfélét összevásároljanak. Először is az útjukba kerülő rőfös boltba tértek be, és annyi vásznat, selymet és bársony anyagot rendeltek, hogy az egész falunak elegendő lett volna. A rőfös boltos előre dörzsölte a markát, hogy milyen jó üzletet csinált. Megfogta az Isten lábát. Amint összekészítette a rendelést, villámgyorsan számolni kezdett. Végül olyan magas végösszeget hozott ki, hogy máskor talán elájultak volna a számla látván, de most a nő mosolyogva nyitotta ki a bugyellárist. Azt hitte éppen annyi lesz benne, mint amennyire szükségük lesz.

Nagy volt a meglepetést, amikor egy ócska kabátgombon kívül semmit sem talált benne. Pedig sokáig kotorászott benne. A rőfös boltosnak sem kellett több, azonnal rendőrt hívatott, hogy bolondot csináltak belőle. Lemérte és levágta a sok drága, finom anyagot, hosszú percekig hajlongott a komolynak hitt vevők előtt. Végül egy árva krajcár haszna sem lett munkájából.

A bíró elítélte a nőt. Többé senki sem látta őket a faluban. Hogy hová lett a bugyelláris, én azt ugyan megmondani nem tudom. Egy ideig bánkódtam, de rájöttem több is veszett Mohácsnál, és minek búslakodni miatta. Majd, ha megnövök, akkor dolgozok szorgalmasan, és lesz pénzem, amin annyi selyemcukrot vehetek, amennyit csak akarok.

A néni a történetet befejezte és közben észre sem vette, hogy körülötte minden virág elaludt. Színes szirmaikkal betakaróztak, és tán ők is a csodabugyellárisról álmodtak.

   

 

APÁTI KOVÁCS BÉLA

PÖTTÖM GOMBÓC

  

Anyó szilvás gombócot készített ebédre. Nagyon megkívánta.

Egyedül élt házacskájában, ezért azt gondolta elég lesz néhány gombóc. Ha marad, akkor azt majd elteszi holnapra.

Kiment a kertbe és a fa alól felkapkodott pár érett szilvát, vigyázva arra, hogy ne legyen férges. Bent a házban gondosan megmosta, majd nekiállt a szilvás gombóc főzésének.

Az egész faluban ismert volt a főzési tudománya. A szomszédasszonyok gyakran kérdezgették anyót, mit, hogyan kell elkészíteni. Nem tudtak tőle olyat kérdezni, amit válasz nélkül hagyott volna.

A szilvás gombóc készítése sem okozott neki problémát. Mindent úgy csinált, mint máskor. Valahogy most mégis elszámolta magát. Túl sok gombóc sorakozott az asztalon. Böngyölgette, böngyölgette, de az alapanyag nem akart elfogyni. Végül már olyan sok volt, hogy talán a fél falunak elég lett volna.

Egyszer aztán mégis csak elfogyott. Csak egy pindurkára való maradt. Olyan kicsi volt, mint egy babszem.

Anyó sokáig törte a fejét, mi legyen vele. Sajnálta kidobni. Némi habozás után ebből is szilvás gombócot készített.

Bár ne tette volna! Amint szépen megfőtt a forró vízben úszkálva a fazékban, így kiáltott fel:

─ Anyó, azonnal vegyél ki ebből a forró vízből! Még megégetem kényes bőröm.

Szegény öregasszony eleinte nem tudta ki szól hozzá. Azt hitte, hogy talán a manók tréfálkoznak vele. Amikorra már másodszorra is hallotta, komolyra vette a dolgot.

─ Ki szólt hozzám? – kérdezte.

─ Ki szólt hozzád? Ki szólt hozzád? – mérgelődött a fazékban a gombóc. – Azonnal vegyél ki! Én vagyok a pöttöm gombóc. Ha már megcsináltál ilyen kicsire, akkor gondoskodjál rólam.

Anyó belekukkantott a fazékban, mindjárt megpillantotta a ficánkoló pöttöm szilvás gombócot.

Egy fakanállal gyorsan kivette, s az asztalra tette, remélve, hogy ezzel a gombóc megnyugszik.

De tévedett. Alig telt el néhány másodperc a szilvás gombóc elégedetlenkedni kezdett.

─ Túl kemény nekem ez az asztal fája. Fektess engem puha paplanos ágyba! – mondta parancsolóan. – Különben is nagyon elfáradtam, pihenni szeretnék.

Anyót meglepte a pöttöm szilvás gombóc viselkedése. Még sohasem találkozott ilyennel.

Mit volt, mit tennie, bevitte a szép, tiszta vendégszobába, megvetette az ágyat, ahová lefektette a gombócot.

Talán, ha kipiheni magát, akkor megnyugszik - gondolta és visszament a konyhába tovább főzni a gombócokat.

Nem sokáig volt csönd a házban, a pöttöm gombóc egyszer csak kiabálni kezdett. Olyan hangosan, hogy talán még a szomszédba is áthallatszott.

─ Anyó! Anyó!

─ Mi történt, aranyoskám? – sietett be a szobába.

A pöttöm gombóc ült az ágy szélén haragosan, mint aki nagyon mérges valakire.

─ Milyen ágyba fektettél? Ha nem vigyázok, agyonnyom ez a nehéz dunyha. Azonnal cseréld ki könnyebbre!

Szegény öregasszony azt sem tudta, mit tegyen. Felforgatta a házat, mire talált egy könnyebbet. Amikor ezzel betakarta a pöttöm gombócot, azt remélte most már minden rendjén lesz.

De nem sokáig volt nyugta. Nem telt bele egy fertály óra újból visítást hallott a szobából.

─ Anyó, fázok! Takarjál be melegebb ruhával. Mindjárt megfagyok.

Megint betipegett a pöttöm gombóc ágyához, fogta a kendőjét és azzal betakarta.

Látszólag ez kielégítette a nem várt vendéget. El is aludt. Így legalább anyónak napnyugtáig csönd volt. Anyó végezhette a napi munkáját a ház körül.

Amint a Nap lebukott a közeli hegyek mögött a pöttöm gombóc felébredt. Ekkor lett ám igazán nagy ordibálás.

─ Anyó, éhes vagyok! Anyó, szomjas vagyok! Anyó mulatni akarok! Hozass nekem ide cigányt, aki majd húzza a talpalávalót! Siess, szaporán, mert múlatni való kedven van. Finom bor is legyen, de akármilyen! Ha valami vacak lőrét teszel elém, kirúgom házad oldalát.

Nagyon megijedt anyó. Azt sem tudta, melyik kívánságát teljesítse a pöttöm gombócnak. Futott ide, futott oda. Elloholt a kocsmába borért, majd onnan a muzsikus cigányért.

─ Tessék má’ mondani nénikém, kinek kell muzsikálnom? – kérdezte a cigány.

─ Van nekem egy pöttöm gombócom, és múlatni vágyik.

─ Pöttöm gombóc? – csodálkozott el a cigány, hona alá kapva a hegedűjét. – Ilyen uraságot nem ismerek. Ki fogja megfizetni a muzsikaszót?

─ Majd csak megegyezünk, ettől ne félj! – sürgette anyó a cigányt.

─ Megyek, megyek nagysága, csak azt nem tudom a purdékkal, mit csináljak? Nem hagyhatom őket egyedül. Az asszony elment anyjával a tollasbálba, és ezek meg itt, ni, rágják a fülemet.

─ Hozd azokat is magaddal! – türelmetlenkedett anyó. – Majd eljátszanak a fészerben, míg te muzsikálsz a pöttöm gombócnak.

Ez már tetszett a cigánynak is. Kézen fogta a purdékat és elindultak anyó házához.

Kezdetben minden a rendjén is volt. A pöttöm gombóc vígan dalolászót, sőt még táncra is perdült. Talán még most is énekelne, ha a legkisebb fia a Gazsi nem megy oda apjához.

─ Idesapám, megéheztem. Ennék valamit, olyan éhes vagyok.

─ Nincs, mit adjak kicsi pulyám – mondta a cigány. – Tűrjél egy keveset, majd otthon ehetsz csordáskörtét.

─ De én most akarok enni – sírta el magát a gyerek.

Könnyes szemeit a mulatozó pöttöm gombócra vetette. A következő pillanatban elkurjantotta magát:

─ Nini, hiszen itt van egy pöttöm szilvás gombóc. Ez is megteszi, ha más nincs.

Alig, hogy ezt kimondta a fiúcska már be is kapta a gombócot. Az hiába tiltakozott, hangja nem jutott el a cigánygyerek füléig.

Apja riadtan nézett rá, majd kiesett kezéből a hegedű.

─ Mi lesz most? Te kölyök megetted a pöttöm gombócot. Kinek muzsikálok most már?

A nagy sivalkodásra anyó is bejött. Eleinte nem akart hinni a szemének, hogy megszabadult a pöttöm gombóctól.

─ Hová lett az uraság? – kérdezte gúnyosan.

A cigány nem győzött bocsánatot kérni.

─ Drága, aranyos anyóka, bocsásson meg ennek a mihaszna kölyöknek. Bejött a szobába, mert olyan éhes volt, mint a farkas. Élelmet akart kunyerálni tőlem, de nem volt semmim. Ekkor meglátta a pöttöm gombócot, és se szó, se beszéd bekapta. Nem is tudom, mit tegyek most?

Anyó elnevette magát. A kicsi pulyához lépett, majd kíváncsian megkérdezte tőle:

─ Mondd csak, legényke, ízlett-e a gombóc?

─ Ilyen finomat még sohasem ettem életemben. Kár, hogy olyan pöttöm volt.

─ Akarsz-e még enni – simogatta meg anyó a gyerek fejét.

─ Akár egy nagy tállal is megennék – válaszolta a lurkó.

─ No, akkor gyere apáddal, van még belőle a sparhelt szélén.

Kimentek a konyhába, és befalták az összest, még csak mutatóul sem hagytak belőle.

Ha a kicsi cigány lurkó nem ette volna meg a pöttöm gombócot, talán a mesém is tovább tartott volna.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

A fenyőerdő manója

Hol volt, hol nem volt, egy távoli kicsi faluban élt egy szegény ember a feleségével és gyermekeivel. Olyan szegény volt, mint a templom egere. Napokig nem volt, mit enniük.

 Télvíz idején senki nem akarta felfogadni, munkát adni neki. Hiába próbálkozott mindenhol, lógó orral kellett odébbállni.

─ Most nincs munka. Gyere vissza tavasszal, akkor talán alkalmazlak.

Ezeket hallotta mindenegyes alkalommal. Pedig nagyon jó lett volna egy kis pénzmag, mert közeledett a karácsony. Olyan szegények voltak, hogy még karácsonyfára sem tellett nekik.

Szomszédban lakott egy jómódú gazda, s a kertjében volt néhány fenyő. A szegény ember átment hozzá, hogy legalább pár fenyőágat adjon, hogy kis karácsonyi hangulat legyen a házban. Megígérte neki, hogy majd tavasszal ledolgozza a fenyőágak árát. De a szomszéd nem adott neki, sőt mérgesen ráripakodott a szegény emberre:

─ Bolondnak nézel, hogy a legszebb ágakat levágjam neked. Menj az erdőbe és hozz onnét fenyőágat magadnak!

─ Mennék én szomszéd, de kend is jól tudja, a fenyőerdő manója mindenkit megbüntet, aki oda beteszi a lábát. Eddig még senkinek nem engedte meg, hogy fenyőt hozzon az erdejéből – mondta szomorúan a szegény ember, és haza ballagott.

Otthon a kicsi gyermekei sírtak és apjukat kérték, hogy idén nekik is legyen szép. feldíszített karácsonyfájuk, mint a többi fiúnak és kislánynak a faluban.

A szegény ember nagyon megsajnálta őket. Elhatározta, hogy elmegy a fenyőerdőbe. Lesz, ami lesz, megpróbál egy kicsinyke fenyőfát kérni a manótól.

Másnap korareggel felkelt. Vállára akasztotta a tarisznyáját, amely majdnem teljesen üres volt csak néhány, napraforgómag árválkodott az alján, amit majszolni szokott, ha megéhezett. Igazán nem sok értelme volt magával vinni, de már annyira megszokta, hogy sehová nem ment el nélküle.

Azon a télen nagy hó esett. Alig bírt haladni az úton. Egy tüskés bokor mellett haladt el. Váratlanul keserves csipogásra lett figyelmes.

─ Segítség! Segítség! Szabadítsanak ki a tüskék közül!

Először a szegény ember nem tudta, honnan jön a segélykérés. Még tán arra is gondolt, hogy a hideg, jeges szél játszik vele. Körbenézett, de senkit sem látott. De amikor jobban megvizsgálta a tüskés bokrot, észrevette, hogy a szúrós bokor legmélyén, beszorult egy kicsi madár, és nem tud kijönni.

─ Mindjárt kiszabadítalak – mondta a szerencsétlen madárkának.

Azonnal neki is látott. Nem volt valami könnyű munka. Minden pillanatban száz és száz tüske szúrta meg a kezét. Még a piros vére is kibuggyant, ahogy hajtogatta az ágakat. Végül nagy nehezen kiszabadította a reszkető kicsi madarat. Ki tudja, mióta szenvedett már ott. Nem csak fázott, de éhes is volt. Ilyen éhesen bizonyára nem talál vissza a fészkéhez. Előbb jól kellene lakatni valamivel, hogy erőre kapjon, és csak utána engedni szabadon - gondolta a szegény ember, de nem tudta, mivel lakassa jól, hiszen az ő hasa is korog.

Akkor eszébe jutott, hátha van a tarisznyában néhány napraforgómag. Jól tudta ilyen kicsi madarak szeretik a magokat.

Addig – addig kotorászott a tarisznyában alján, míg előhalászott pár napraforgómagot. A madárka boldogan felcsipegette a tenyeréből, és huss, elrepült. Még mielőtt végleg eltűnt volna a szegény ember szeme elől visszakiáltotta a levegőből:

─ Jóságodat soha nem fogom elfelejteni.

Már nem volt messze a fenyőerdő. Pár lépés után megérkezett. Nagyot dobbant a szíve, amikor belépett az erdőbe. Annyi mindent hallott a manóról, hogy nem lett volna ember, aki legalább egy kicsit ne félt volna.

Amint ment a nagy fenyőerdőben sokáig nem történt semmi. Már azt hitte, nem is igaz, amit a manóról mesélnek az emberek. Talán nem is igaz, hogy létezik.

Nekiállt, hogy kivágjon egy apró, de szép fát. Amint a fenyőfához ért, abban a pillanatban, a föld alól előugrott egy pirinyó, zöldsapkás emberke.

─ Hogy merészeled kivágni az erdőmben a fenyőfát? Nem hallottál még rólam? Meg kell, hogy büntesselek. Életed végéig fenyő leszel te is az erdőmben – mondta és már kezdte mondani a varázsszót.

Erre a szegény ember sírva könyörögni kezdett:

─ Könyörgöm, ne büntessél meg! Otthon vár a feleségem és három kicsi gyermekem. Nekik akartam karácsonyfát állítani. Ezért merészkedtem az erdődbe.

A fenyőerdő manója abbahagyta a varázslást és így szólt:

─ Ki bizonyítja, hogy, amit mondtál, mind igaz?

─ Én. Én – hangzott a magasból az ismerős madárcsicsergés. – Igazat beszél a szegény ember. Megérdemli, hogy segíts neki.

A fenyőerdő manója még egyszer jól végigmérte a szegény embert, majd mondta:

─ Nem bánom vihetsz egy fenyőfát, hogy legyen szép karácsonyotok. Vágd ki azt a fát, amit kiválasztottál!

A szegény ember nem győzött hálálkodni a manónak, aki ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt a kicsi madárral együtt.

Otthon szépen feldíszítették a fát, és ezen a karácsonyon ők is úgy várták a kisjézus megszületését, mint a többi ember a faluban.

Éjfélkor azért történt valami különös dolog, amire nem számítottak. Arra lettek figyelmesek, hogy, amikor a közelben lévő templom tornyában lévő harang elkondította a tizenkettőt, a karácsonyfáról egymás után hullani kezdtek a szépen csengő aranytallérok. Olyan sok hullott le róla, hogy megtöltötte az egész szobát. Amerre csak néztek, mindenhol aranytallér volt.

Egyszeriben gazdagok lettek, és soha többé nem kellett éhezniük.

A gyors meggazdagodásuk híre ment a faluba. A jómódú szomszéd érdeklődni kezdett, miképp tettek szert a rengeteg aranytallérra.

Eleinte a szegény ember nem akarta elmondani a szerencséjét, de szomszédja addig kérte, amíg kötélnek állt, és részletesen elmesélt mindent.

A jómódú szomszédot annyira lázba hozta ez, hogy mindjárt indulni is akart kipróbálni a szerencséjét.

─ Szomszéd, még el kell, hogy mondjam – folytatta a szegény ember – amint mentem az erdő felé, találkoztam egy bajba jutott madárkával…

De ezt a szomszédja már meg sem hallotta. Nem volt kíváncsi erre. Úgy, ahogy volt rohant a fenyőerdőbe. Vitt magával egy hatalmas fejszét, hogy a legnagyobb fát kivágja. Azt gondolta, minél nagyobb lesz a fenyő, akkor arról annál több aranytallér fog lehullani a szobában.

Elhaladva a tüskés bokor mellett, ő is hallotta a kicsi madár keserves könyörgését, de nem állt meg. Inkább ezt mondta:

─ Még hogy segítsek ennek a kicsi madárnak, amikor gazdagság vár engemet az erdőben.

Beérve a fenyvesbe sokáig bolyongott, mire kiválasztotta a legmagasabb és a legnagyobb fát. Fogta a fejszéjét, hogy suhintson vele a fára egy nagyot. Hirtelen a fejsze olyan nehéz lett, hogy nem bírta felemelni.

─ Hogy merészeled kivágni az erdőmben a fenyőfát? – jelent meg a fenyőerdő manója.

─ Viszem haza a szobámba, hogy dísze legyen – válaszolta hetykén a jómódú szomszéd. – Állj el az utamból! Szükségem van erre a fára.

─ Nem bánom, elviheted, ha valaki bizonyítja, hogy valóban szükséged van erre a fára.

Hosszú percek teltek el. Várt, várt a fenyőerdő manója, de nem jött a kicsi madár, hogy segítsen.

Amikor a manó megunta a várakozást, gyorsan elmondta a varázsszót és a jómódú szomszédból egy girbegörbe fenyőfa lett, és még most is ott áll az erdőben, ha valaki ki nem vágta.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ide írhatsz...