Csuda jó mesék 07

I

Apáti Kovács Béla

Cinegenéne

Ilyenkor télvíz idején mindig megvendégelem a kicsi madarakat a kertünkben az almafára kiakasztott etetőben. Sokszor tömegesen jönnek magokat csipegetni, erőt gyűjteni a kemény hideg ellen.

Egyik nap elbújtam egy közeli bokor mögé, hogy közelről kilessem a kosztosaimat.

Sokáig nem történt semmi. Egyetlen madár sem repült az etetőhöz. Mintha megérezték volna, hogy leskelődöm. Még jobban összehúztam magamat, azt remélve, hogy így nem látnak meg és nekibátorodva az egyik ágról a másikra szállva lakmározni kezdenek a finom napraforgó magokból, ami aznap az étlapon volt.

Beválta a számításom. Egyszer csak egy kékfejű cinege szállt az etetőre majd hamarosan egy másik is. Nem akartam hinni a fülemnek. A két kis madár csicseregve beszélgetni kezdett.

─ Cinegenéne, mi újság? – kérdezte a később érkezett kicsi madár. – Hogy szolgál a kedves egészsége?

─ Megvagyok, aranyoskám. Megvagyok. Már nehezen viselem ezeket a kemény teleket. Még szerencse, hogy ennek a háznak lakói gondolnak ránk is madarakra. Manapság az emberek sokszor megfeledkeznek rólunk.

─ Sajnos, így van, cinegenéne. Lányom mesélte, ahol ő lakik, gyakran kilométereket kell repülni egy kis eledelért. El is határoztuk a férjemmel Cinege Lajossal, hogy erre a környékre költözünk. Itt még az emberek etetik a madarakat.

─ Itt sem mindenki. Nézze csak a szomszédos házak kertjeit, sehol nem raknak ki madáretetőt. Sok ember csak magára gondol. Ide jutottunk, kedves cinege asszonyság. De bezzeg azt elvárják, hogy tavasszal és nyáron segítsünk nekik a rovarirtásban. Ezekben a kertekben annyi a kártevő, hogy alig bírjuk a munkát. Öreg vagyok már reggeltől estig csipkedni a fák kérgét. Még szerencse, hogy, aki ebben a házban lakik, gondoskodik rólunk. Segíteni is fogok neki tavasszal. Csak megússzam ezt a telet.

Ezeket hallván kicsit kihúztam magamat. Lám – lám mégiscsak érdemes etetni a Jóisten madárkáit.  Amikor majd eljön a meleg tavasz, kevesebbet kell permeteznem. Cinegenéne és társai segítenek nekem. De tovább hegyeztem füleimet. Kíváncsi voltam, még miről beszélget cinegenéne a barátnőjével.

A madáretetőben bőségesen volt mag, nem kellett attól tartanom, hogy egyhamar elmennek. A magokat, ahogy csipegették még a következőket mondták.

─ Nagyon jó itt. Valósággal úri életem van – mondta cinegenéne két jókora napraforgó nap elcsipegetése közben. – Csak egy a baj. A közelben van három macska. Állandóan minket lesnek.

─ Én is utálom ezeket a dögöket. Gazdájuk ellátja őket minden jóval. A boltban vesznek nekik finom macskatápot. Ennek ellenére vadásznak a kicsi, éhes madarakra. Ha lenne puskám, biz’ Isten lepuffantanám valamennyit.

─ Meg is érdemelnék. Képzelje el, kedves, múltkor is az egyik felmászott az almafára és onnan leugrott az etetőre. Majdnem elkapta szegény unokatestvéremet Cinege Micit. Még szerencse, hogy időben észrevette és el tudott repülni. Mit szól hozzá?

Jó, hogy ezt hallom. Gondoltam a bokor mögött. Megálljatok csak macskák! Csak menjek le innen. Lesz, ne mulass, amiért bántjátok szegény cinegéket. Mindig csak baj van veletek. Elverem a bundátokat. Múltkor is megígértétek, hogy békén hagyjátok a madáretető környékét. Azért hozok nektek a boltból tápot, hogy ilyen rettenetes dolgot halljak rólatok.

Amint így gondolkodtam, váratlanul hangos csipogásra lettem figyelmes. Egy regiment veréb közeledett az etetőhöz. Eleinte a közeli fákon, bokrokon nézelődtek. Egy pillanatra sem hallgattak el. Az ember majdnem megsüketült tőlük.

Cinegenéne felkapta kéksapkás fejét és kissé mérgesen mondta barátnőjének:

─ Aranyoskám, azt hiszem, jobban tesszük, ha most szépen továbbállunk. Nézze csak, jön ez a siserahad és nem lesz nyugtunk tőlük, ha itt maradunk. Különben is már teli a begyem. Majd visszajövünk, ha a verebek elmentek. Ne féljen, kedves, itt ebben a házban gondoskodnak rólunk. Ha elfogy a napraforgó, hoznak másikat. Nem kell félni, hogy éhen maradunk. Csak azok az átkozott macskák ne lennének!

Cinkenéne, huss, megbillentette kicsinyke szárnyait és eltűnt a barátnőjével együtt, s helyüket átvették a verebek. Én meg előjöhettem rejtekhelyemről, és elindultam, hogy jól megszidjam a macskáimat, amiért a cinegékre vadásznak.

Apáti Kovács Béla

Három kenyér

  

A falucska kicsi pékségének a boltjában három kenyér volt a polcon vevőkre várva.

Éjjel sütötte őket a pék. Még melegek voltak és finom, friss kenyérillat járta át a boltot.

A polcon lévő három kenyér közül kettő szép, formás mestermű volt. Aki csak ránézett, az mindjárt megéhezett és alig várta, hogy egy jó nagy karéjt vágjon le belőle.

Ellenben a harmadig kicsi és félresikerült volt. Látszott rajta, hogy a pékinas úgy kotorta össze a teknőből, hogy kárba ne vesszen.

Ezért társai le is nézték. Undorral méregették végig. Ha tehették volna, akkor talán el is húzódtak volna tőle. De kénytelenek voltak eltűrni a társaságát. Mégsem tehették meg, hogy lelökjék társukat a polcról. Pedig látszott rajtuk, hogy szívesen megtették volna.

Kezdetben nem is igen álltak vele szóba. Csak ímmel-ámmal válaszolgattak, ha a kicsi cipó kérdezett tőlük valamit.

─ Ti milyen szépek vagytok – mondta a kicsi cipó. – Bizonyára titeket hamarosan megvesznek.

─ Mi is ezt reméljük – válaszolták szinte egyszerre. – Szépségünk világhírű, nem úgy, mint a tiéd. Hogyan is lehet egy cipó ilyen rút. Szerintem téged senki sem fog megvenni. Örülhetsz majd, ha egy éhes kutya elé vetnek. Meglásd, minket gazdag emberek fognak megvenni. Mi mindketten gazdag úri házba kerülünk. Te bezzeg, soha nem fogod meglátni, milyen is egy gazdag úri ház.

─ Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. A pék és segédei ilyennek teremtettek meg.

─ Komám, te nem vagy idevaló. Jobban tennéd, ha most szépen erről a polcról lepottyannál, és nem rontanád itt a levegőt!

Ez nagyon fájt a kicsi cipónak. Titkon még sírt is miatta. Szerencsére a két szép cipó nem vette észre. Lett volna gúnyolódás, ha észreveszik, hogy kicsi társuk itatja az egereket.

Nem kellett volna több a két nagyképű kenyérnek. Világgá kürtölték volna, hogy pityereg. Erősnek kell lennie, hogy ki tudjon állni az igazáért.

Elhatározta, hogy soha többé nem fog sírni. Megmutatja nekik, hogy ott odabent kemény a szíve és a lelke. Különben is, mi a bizonyíték, ha valakinek a kinézete eltér a többiektől, akkor az értéktelen. Ő is van olyan jó, mint az a másik két kenyér.

Igaz kinézetre kicsit csúnya. Nem olyan szép piros képű. Jóval kisebb is és az alja megégett. Általában a vevők nem ilyen kenyeret keresnek a boltban. Legtöbbje nagyon válogatós. Mindenben talál kifogást. De bizonyára képtelen lenne kenyeret sütni. Csak a szájuk jár.

Tudta nagyon jól, hogy a polcon levő két kenyeret a vevők hamarosan megveszik, és nemsokára csak ő fog árválkodni az üzletben.

Még az is előfordulhat, hogy a pékmester megharagszik és kidobja. Ugyan kinek kellene ilyen vakarcs kenyerecske.

Nem is érti a pékinas, miért rakta ki a polcra. Jobban tette volna, ha mindjárt a szemétbe hajítja és megszabadul tőle.

De most még kint van a polcon és reménykedhet, hátha valaki elviszi. Ugyanabból az anyagból készült, mint a másik kettő kenyér. Csak meg kellene kóstolni és ez ember láthatná, hogy milyen finom.

Nagyon bántotta, hogy társai lenézik, kigúnyolják. Talán beszélni kellene velük, hogy fogadják el így, ahogy kinéz. Ő nem tehet arról, hogy csak vakarék kenyér. Nem rajta múlott, hogy ilyennek sikerült. Szívesen lenne ő is szép, formás kenyér a pékmester büszkesége.

Félt a kudarctól. Lehet, társai még jobban kinevetik, ha beszélni próbál velük. Ők nem tudják, milyen rossz csúnyának lenni. Ilyen kenyerek mindig csak a jó dolgokat tudják. Nekik a világ, szép és könnyű. Nem kell küzdeniük mindennap. Az emberek csodálják szépségüket. Még akkor is, ha netán kissé ízetlenek, keletlenek.

De ki kíváncsi egy csúnya vakarék cipóra. Senki nem veszi a fáradságot, hogy egy csipetnyit letörjön belőle és a szájához emelje.

Pedig, ha csak egy kicsit is megízlelné, lehet, más lenne a véleménye. Többé nem számítana, hogyan néz ki, csak belső értékek lennének fontosak.

A kicsi vakarék cipó ezen gondolkodott, amikor nyílt az ajtó és egy öreg vándor lépett a boltba. A polcon levő két ropogósra sült kenyér undorodva nézte az öreget. Egymás közt riadtan suttogták:

─ Csak ne engem válasszon! Nem szeretnék a koszos tarisznyájába kerülni. Nem ilyen életre születtem.

Az ajtó nyikorgására bejött az egyik péksegéd.

─ Jó napot! Mi tetszik?

─ Éhes vagyok és kenyeret szeretnék venni.

A péksegéd gyanakodva végigmérte az öreg vándort.

─ Van pénze?

Az öreg hosszasan kotorászott a foltos kabátja zsebében.

─ Ennyi pénzem van. Sajnos nincs több. Szegény, öreg vándor vagyok.

─ Ez a néhány krajcár kevés – mondta lenézően a péksegéd. – Nem elég, hogy kenyeret vegyen. Isten áldja!

─ De kérem, éhes vagyok. Már napok óta nem ettem. Segédúr, Jóistenre kérem, szánjon meg! – könyörgött az öreg vándor.

Polcon a három kenyér némán hallgatott. A két szép kenyér titkon örült, hogy nem őket válassza. Egymásra kacsintottak, mintha csak azt mondták volna:

─ Mi emberünk a péksegéd. Nem ad el bennünket neki.

Az öreg vándor szomorú arccal állt a boltban. Nem akart kimenni. Várt, talán azt remélve, hátha a péksegéd megkönyörül rajta.

─ Mondtam már, ennyi pénzért nem lehet itt kenyeret venni – mordult az öregre a péksegéd.

─ Kérem, csak egy kicsi kenyeret kérek. Napok óta nem ettem. Nagyon éhes vagyok – olyan keserves hangon mondta, hogy meghatotta a péksegédet is.

─ Bácsi, tessék, megérteni nem adhatom oda ennyi pénzért a kenyeret. A főnökúr szíjat hasít a hátamból, ha drága, szép kenyereit elpocsékolom.

A beszédre bejött az üzletbe a pékmester is.

─ Mi van, Józsi? – kérdezte a segédtől.

─ Az öreg bácsi kenyeret szeretne venni, de nincs pénze.

─ Az bizony nagy baj, ha a kedves vevőnek nincs pénze. Nem vagyunk szeretetszolgálat, hogy csak úgy elosztogassuk a kenyerünket. Sajnálom!

Az öreg vándor megértette, hogy hiába is rimánkodik tovább, itt nem fog kenyeret kapni. Nagy búsan elindult az ajtó felé.

A két kenyér megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak a kicsi vakarék cipó szontyolodott el. Sajnálta az öreget. Sorstársak voltak. Szeretett volna utána kiáltani:

─ Hé, ember! Itt vagyok. Ne hagyj itt.

De mit lehet tenni, ha a pékmester még őt sem hajlandó odaadni. Egyáltalán ki fog megvenni egy csúnya, kicsi vakarék cipót?

Társainak tetszett, ahogy eljártak az öreggel szemben. Pedig reszkettek, hátha a pékmester szíve megesik az öreg vándoron és valamelyikőjüket odaajándékozza neki. Valahogy eszükbe sem jutott, hogy talán a kicsi, vakarék cipót is oda lehetne ajándékozni. Annyira el voltak foglalva, nehogy mégis ők kerüljenek a koszos tarisznyába.

Az öreg vándor már majdnem kiért a boltból, amikor a pékmester utána kiáltott:

─ Bácsi, jöjjön vissza!

Először az öreg nem akart hinni a fülének, de amikor másodszorra is meghallotta, megállt, majd bizonytalanul megfordult.

─ Bácsi, most látom, van itt a polcon egy vakarék cipó. Ingyen elviheti. Úgysem kell senkinek. Nem is értem, hogyan kerülhetett ki a többi szép kenyér közé.

A polcon levő két ropogósra sült kenyér kihúzta magát, és elégedetten hordták körben barna kenyérszemeiket a bolton. Ha lett volna kezük, akkor talán még tapsikoltak is volna, hogy csúnya társuk elkerül a polcról.

Most az egyszer a kicsi, vakarék cipó is együtt örült a két társával. Valami elégtételt kapott az élettől. Azért ő sem haszontalan, ha már a világra jött a péksegéd segítségével, aki összekaparta a teknőben lévő anyagot.

─ Tessék! – nyújtotta át a kicsi, vakarék cipót az öreg vándornak, aki reszkető kézzel dugta a tarisznyájába.

Milyen jó meleg van itt – gondolta a kicsi, vakarék cipó.

Boldog volt. Ő is kell valakinek. nem haszontalanul jött a világra.

A két polcon maradt kenyér újból összekacsintott és türelmetlenül várták, hogy őket is elvigye valaki.

 

Apáti Kovács Béla 

Öreg faapó meséje

 

─ Hej, aranyoskáim, amikor fiatal voltam – kezdett el mesélni faapó az erdő egyik sűrű szegletében a többi fának –, akkor volt ám csak jó világ. Járhattunk – kelhettünk kedvünk szerint. Nem kellett állandóan egy helyben lennünk, mint manapság.

Hirtelen egy fiatal kis fa közbevágott:

─A fák, miért nem mászkálhatnak, mint az ember? Én is úgy szeretnék világot látni!

─ Akarjátok tudni, miért kell nekünk, fáknak életünk végéig egy helyben maradnunk? - kérdezte faapó. - Elmesélhetem az igaz történetét.

A körülötte álló fák mind egyszerre mondták:

─ Akarjuk. Faapó légy szíves meséld el nekünk!

Az öreg fa megköszörülte a torkát, majd lassan, méltóságteljesen mesélni kezdett.

─ Hol volt, hol nem volt, réges-régen mi fák tudtunk menni. Volt lábunk és odamehettünk, ahová csak akartunk. Senki nem tiltotta meg nekünk, hogyha kedvünk tartotta bejárjuk az egész világot. Ezért sokunk állandóan úton volt. Nap, mint nap vándoroltunk egyik országból a másikba. Csuda egy jó világ volt az.

Ennek a nagy szabadságnak ára volt. Minden évben a fák fenséges királyának az óriás mamutfenyőnek szereznünk kellett egy fiatal lányt.

Nem okozott problémát, hiszen vándorlásunk alatt szebbnél szebb leányzók kerültek utunkba, és könnyű szerrel elrabolhattuk őket. Ezeket a lányokat a mamutfenyő felségül vette, és asszonyait egy magas hegyen lévő vár legmagasabb tornyába zárta. Ott már talán ezernél is több leányzó raboskodott, amikor eljött az ideje, hogy a fák új menyasszonyt vigyenek a királynak.

Valahogyan ez alkalommal nem sikerült megfelelő arát találni. Királyunknak nem felelt meg akármilyenen lány. Annak, szépnek, jónak kellett lenni. Ha nem ilyen járult elébe, akkor a mamutfenyő a fákon töltötte ki a mérgét. Így igyekeztek minden egyes alkalommal szépet találni, akiben a király nem talált kivetni valót.

Vészesen közeledett a menyegző napja, és a lánynak, se híre, se hamva. A fák ide – oda futottak, mindenhová bekukkantottak azt remélve meglelhetik, akit keresnek.

Már csak egy nap volt a kitűzött napig. Reménytelennek látszott helyzetük. De szerencsére az utolsó pillanatban a szúrós ágú akác meglátott egy szépséges leánykát, amint éppen a kedvesét várta a folyóparton. A szerelmesek minden este itt találkoztak. Ezen az estén a legény valamiért késet. Szegényke türelmetlenül kémlelte az utat.

─ Kit vársz, te lány? - kérdezte a szúrós ágú akác.

─ Kedvesemet – válaszolta majdnem sírva.

─ Azt ugyan várhatod – mondta a fa ravaszkásan. - Amikor jöttem idefele, láttam, hogy egy másik lányt ölelgetett a faluszélen.

─ Az nem lehet – kapott a szívéhez a lány. - Tegnap este megígérte, hogy hamarosan feleségül vesz. Bizonyára összetévesztetted valakivel.

─ Nem hiszem – rázta meg a fejét s szúrós ágú akác. – Ha nem hiszed nekem, kapaszkodjál fel a hátamra, és elviszlek, hogy meggyőződhess hűtlen kedvesedről.

A lány eleinte nem akarta elhinni a hallottakat és makacsul a fejét rázta, de végül a fa olyan határozottan beszélt, hogy engedett és felkapaszkodott a hátára.

Csak erre várt a szúrós ágú akác. Ágaival jól körülfonta a lányt, hogy ne tudjon elszökni. Amikor ezzel megvolt futásnak eredt. Futott, rohant árkon-bokron keresztül. A szegény lány hiába kérlelte, hogy engedje le, meg sem hallotta rimánkodó szavait.

Közben a legény is megérkezett a folyópartra. Dolga akadt mesterénél és ezért késett. Ijedten látta a lány nincsen sehol. Egy nádszál elsusogtak neki a történteket.

─ A szúrós ágú akác rabolta el a kedvesedet, és az óriás mamutfenyő várába viszi, hogy holnap kora reggel, amikor a nap sugarai bearanyozzák, ágait feleségül vegye. Siess, talán még meg tudod menteni!

Nem volt könnyű eljutni a várba. Ezernyi akadállyal kellett megküzdeni, ha valaki oda akart menni. Sűrű bokrok állták el az útját, mély és sebes folyású zuhatagokra számíthatott, aki mégis úgy gondolta próbát tesz. Ezért nem sokan merészkedtek felküzdeni magukat a meredek hegy ormán, ahol a hatalmas vár állott.

Ide kellett volna a legénynek eljutnia, hogy megakadályozza az esküvőt.

A legény hallgatott a nádszálra és elindult a mamutfenyő várába.

Megküzdött minden akadállyal és reggelre meg is érkezett, de már későn. Amikor belépett a várkapun, éppen akkor kondult meg a harang, tudtára adva a világnak a mamutfenyő feleségül vette a lányt, és a többi közé zárta a legmagasabb toronyba.

A mamutfenyő elégedetten nézett végig birodalmán, és akkor véletlenül meglátta a legényt, aki könnyeit hullatva ténferegett a vár udvarán.

─ Mit keresel itt, te legény? - kérdezte.

─ Kedvesemet – jött gyorsan a válasz. – Nemrég idehozta a szúrós ágú akác. Szeretném hazavinni és feleségül venni. Kérlek, engedd szabadon!

A mamutfenyő gúnyosan elnevette magát.

─ Azt már nem tehetem. Ma reggel megtörtént az esküvő és kedvesed, amíg világ a világ az én feleségem lesz. Jobban teszed, ha beletörődsz sorsodba és szépen hazamész.

 A legénynek volt egy fokosa, nélküle sehová sem indult el. Mindenhová magával vitte. Most is vele volt, és dühösen előkapta. Minden erejét összeszedte és ütni, vágni kezdte vele a mamutfenyőt.

Reménytelen harc volt. A mamutfenyő kacagva kitért minden ütés elől, hiszen tudott mozogni. A legény nem bírta eltalálni. Már – már úgy nézett ki, hogy csúfosan fel kell adnia, amikor a Teremtő észrevette az egyenlőtlen küzdelmet.

─ Ez így nem igazságos – mondta. - Hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a mai naptól kezdve minden fa a földkerekségen maradjon egy helyben élete végéig. Többé ne tudjanak járni, legfeljebb csak annyit mozoghatnak, amennyit a szél megenged nekik. Ide – oda hajladozhatnak, mozgathatják ágaikat, de soha többé nem csavaroghatnak a nagyvilágban.

Amint ezt kimondta a földgolyón minden fa földbegyökerezett és az óta nem tudunk menni.

─ Mi lett a legénnyel és kedvesével? – kérdezték a fák.

-Mi lett velük? - gondolkodott el faapó. –Ha akarjátok, elmesélhetem. Amikor a mamutfenyő mozdulni sem tudott, a legény fokosával neki esett, és ledöntötte. Igaz nagy és fárasztó munka volt, de megérte, mert kiszabadította kedvesét és valamennyi toronyba zárt leányzót, akik hazamentek megszabadulva a rabságból. Ez a története barátaim, hogy mi fák nem tudunk járni, mint az emberek, és őket kell szolgálnunk, amíg csak élünk.

A fák nagyot sóhajtottak, és elmerengve gondoltak azokra az időkre, amikor szabadon csatangolhattak, és oda mehettek ahová csak akartak.

Lassan az erdő elhalkult, és minden élőlénye mély álomba merült, csak az öreg faapó nézte még sokáig a hunyorgó csillagokat.

 

 

Apáti Kovács Béla

A pásztor és a báránykái

  

Volt egyszer egy pásztor. Volt neki három báránykája. Egy simaszőrű, egy ezüstszőrű és egy aranyszőrű. Nap, mint nap egy csendesen csordogáló patak partján legeltette állatait, ahol a fű selymes volt és jóízű.

Amíg a báránykái legeltek a pásztor leheveredett egy lombos fa alá és furulyázott. Olyan szép dallamokat tudott előcsalogatni a hangszeréből, hogy még az arra repülő madarak is elszégyellték magukat, amikor meghallották.

Ezért sokszor legalább egy tucat madár hallgatta a furulyaszót. Amikor a pásztor abbahagyta a zenélést a madarak kérték, hogy legalább még egy dalt játsszon el nekik.

Egyik nap arrafelé ment egy igen gazdag uraság, s meglátta a furulyázó pásztort és a három bárányt. Megállt a pásztor mellett és mérgesen megkérdezte:

─ Tudod-e, te legény, kié ez a rét?

─ Biz én azt nem tudom – válaszolta az teljes nyugalommal.

─ Vedd tudomásul, a mai naptól fogva ez a rét az enyém! Tágulj innen! Amiért itt legeltetted a bárányokat, lefoglalom a simaszőrűt.

Utasította a vele tartó zsandárokat, hogy vegyék el a pásztortól a simaszőrű bárányt.

Szegény pásztor kézzel – lábbal tiltakozott, hogy ne tegye vele, mert nagyon szereti a bárányait és nem tud élni nélkülük.

Ez nem hatotta meg a uraságot. Az emberei erőnek erejével elvették a simaszőrűt.

─ Ne sírj, édes gazdám! Meglásd, végül minden jóra fordul – súgta a bárány a pásztornak, amikor a zsandárok elhajtották mellette.

Kénytelen volt a pásztor tovább állni, új legelőt keresni a két bárányának.

Sokáig bandukoltak mire egy alkalmas helyet találtak. Igaz ez nem volt annyira jó, mint az előző, de azért megfelelt.

Itt is volt egy árnyat adó nagy fa, ami alatt a pásztor furulyázott, mialatt a két állata a közelében legelt.

Már kezdett beletörődni a simaszőrű elvesztésébe, amikor az uraság drágakövekkel kirakott hintaja újból megjelent.

─ Kié ez a rét? – kérdezte a hintóból kihajolva mérgesen.

─ Nem tudom, méltóságos uram – válaszolta rosszat sejtve a pásztor.

─ Vedd tudomásul, hogy a mai naptól fogva az enyém. Megparancsolom, azonnal hord el magad a rétemről! Büntetésül pedig elveszem az ezüstszőrű bárányodat.

─ Jaj, csak azt ne, méltóságos nagyuram! – keseredett el a pásztor. – Mit ér az életem az ezüstszőrű bárányom nélkül?

─ Az engemet egyáltalán nem érdekel – mondta vigyorogva az urasá. – Zsandárok, vegyétek el a pásztortól az ezüstszőrű bárányt.

Most is, amint a bárány elhaladt a gazdája mellett a fülébe súgta:

─ Ne sírj, édes gazdám! Meglásd, végül minden jóra fordul!

Így már szegény pásztornak csak egy báránya maradt, akivel hosszas vándorlás után egy kietlen, szakadékokkal teli vidékre érkezett. Alig volt fű, ahol legelni lehetett volna. A pásztor nem is akart itt megállni, de az állata marasztalta.

─ Jó hely lesz ez, gazdám. Ennél jobbat nem is találhatnánk.

─ De hiszen itt nincs is fű, ahol legelhetnél. Felkopik az álad, ha nem megyünk tovább.

─ Ezzel most ne törődj. Meglásd minden a legnagyobb rendjén lesz!

A pásztor hallgatott az aranyszőrű bárányára, és leült egy kőre, hogy furulyázzon. Alig jött ki néhány dallam a furulyáján, amikor ki tudja honnan megjelent az uraság.

─ Kié ez az élettelen, kihalt vidék? – kérdezte.

A pásztor megpróbált udvariasan felelni, hogy legalább az aranyszőrű bárányát ne vegye el.

─ Nem tudom, méltóságos uram – válaszolta, s azt remélte, hogy ez úgysem kell senkinek és békén hagyja. De ne így történt. A gazdag nagyúr dölyfösen kijelentette:

─ Vedd tudomásul, hogy itt is minden az enyém. Engedélyem nélkül legeltetted a bárányodat, ezért elveszem.

A pásztor könyörögve letérdelt az uraság lábaihoz és majdnem sírva kérte:

─ Méltóságos uram, ne tessék elvenni a bárányomat. Már csak ez az egyetlen állatocska maradt meg nekem. Ha ezt is elveszi földönfutó lesz belőlem.

Hiába rimánkodott, nem tudta meghatni. Az aranyszőrű bárányt is elhajtották a zsandárok. Ez is, mint a másik kettő, amikor elhaladt mellette a fülébe súgta:

─ Ne sírj, édes gazdám! Meglásd, végül minden jóra fordul!

─ Látom mennyire fordult jóvá. Mind a három bárányomat elveszítettem. Mi lesz velem? Itt fogok meghalni. Nincs értelme életemnek – szomorkodott keservesen a pásztor.

Elhatározta, hogy itt a sziklák között véget vet életének. Felmászik egy magas szikla tetejébe és onnan a mélybe veti magát. Így legalább nem kell tovább szenvednie.

Kinézte magának a legmagasabb sziklát és mászni kezdett rajta felfelé. Mászott, mászott, de nem akart felérni. Eltelt egy nap, eltelt két nap, de még olyan messze volt a csúcs, hogy a szeme belefáradt, ha felnézett. Ennek ellenére nem adta fel, s ezért harmadnapra fel is ért. A szikla tetején volt egy ház, és ebben a házban tanyázott hét gonosz zsivány. Amikor meglátták a pásztort, mindjárt puskájukat rászegezték.

─ Most azonnal szitává lövünk, amiért tanyánkra rátaláltál. Nincs kegyelem, meg kell halnod.

─ Zsivány urak, csak jót tesztek velem, ha lelőtök. Legalább nem kell leugranom a mélységbe, hogy kileheljem lelkemet – mondta teljes nyugalommal és mosolygós arccal várta a halált.

Ez nagyon meglepte a zsiványokat. Nem lehet akárki ez a fickó, ha nem fél tőlünk – súgták rémülten egymásnak.

Végül azt mondták neki:

─ Beveszünk magunk közé. Ilyen bátor legényre szükségünk van. Csapj a tenyerünkbe, és állj be zsiványnak!

─ Nem leszek én zsivány, inkább a mélybe vetem magamat – mondta határozottan a pásztor, és már indult is, hogy leugorjon a mélybe.

─ Állj meg, jóember! – tartotta vissza a zsiványok kapitánya. – Miért vagy ennyire elkeseredve, hogy még a haláltól sem félsz?

A pásztor szép sorjában elmesélte a történetét, hogyan veszítette el a három bárányát.

A zsiványok akármilyen rossz emberek is voltak megsajnálták. Ígéretet tettek, hogy segítenek visszaszerezni a három bárányt.

Beinvitálták a házba, ahol megvacsoráztak, s másnap kora reggel elindultak, hogy visszaszerezzék a három bárányt.

Nem mondanánk igazat, ha a zsiványok fejében nem fordult volna meg a gondolat, milyen jó lenne megszerezni az ezüstszőrű és aranyszőrű bárányt. Úgy tervezték, hogy a simaszőrűt meghagyják a pásztornak. Ezt kérik majd segítségük fejébe.

Már majdnem elérték az uraság házát, amikor lélekszakadva rohantak feléjük a király katonái.

─ Emberek, meneküljetek! Itt az ellenség. Akit útjába kerül, annak nincs kegyelem. Meneküljetek, amíg nem késő! – mondták és elviharoztak a pásztor és a hét zsivány mellett,

A zsiványok is meg akartak fordulni, hogy mentsék az irhájukat, de a pásztor elkiáltotta magát:

─ Egy életem, egy halálom, visszaszerzem a báránykáimat.

Ezt meghallván a zsiványok eszébe jutott az ezüstszőrű és az aranyszőrű bárány. Különben is hová tudnának futni? Ha kiderül, hogy zsiványok a király katonái végeznek velük. Ellenben, ha előre mennek, akkor talán valami csoda folytán megmenekülhetnek.

A kapitányuk kiadta a parancsot:

─ Zsiványok, előre!

A hét zsivány a pásztorral nem törődve az ellenséggel rohant előre. Ez annyira meglepte az országra törő ellenséget, hogy megtorpantak és ijedten elhajigálták fegyvereiket. Kezeiket imára kulcsolva könyörögtek életükért.

Nem kellett több a király katonáinak sem, amikor látták, hogy a hét zsivány és a pásztor lefegyverezte az ellenséget, ők is megjelentek a királlyal együtt. Nem győztek hálálkodni a megmentőjüknek. Mindjárt kérdezték is, kicsodák, micsodák? Honnan jöttek? Hová tartanak?

A pásztor bátran elmondta, hogy volt neki három báránykája, egy simaszőrű, egy ezüstszőrű, és egy aranyszőrű, amelyeket az uraság erőszakkal elvett tőle.

─ De kik ezek a derék emberek? – mutatott rá a király a hét zsiványra.

Ekkor olyan rettenetes dolog történt, amire senki sem számított. Valaki felismerte a zsiványokat. Nem volt nehéz, hiszen minden falu, minden város főterén ki volt függesztve az arcképük.

─ Fenséges királyom, hiszen ezek a zsiványok, akiket égen - földön keresünk. Mindegyik fejére egy zsák arany van kitűzve. Végre elkaptuk őket.

A király az igazságosságáról volt híres. Mindenki csak az igazságos királynak nevezte, Ezért most is így szólt a jelenlevőkhöz:

─ Igaz sok zsiványság tapad a kezükhöz, de mégis csak megmentették az országunkat az ellenségtől. Kegyelmet érdemelnek. Csupán az lesz a büntetésük, hogy kinevezem őket seregeim élére kapitánynak.

─ Éljen, a mi igazságos királyunk! – kiáltozták az emberek mindenfelé.

Nagy örömünnep kezdődött. Az emberek táncoltak, énekeltek Mindenki annyit ehetett és ihatott, amennyit csak akart. Csak a király vonult félre és egy árnyas fa alatt búslakodott.

─ Fenséges királyom, ha meg nem sértem, mi nyomja a lelkét, hogy ilyen bánatos? – kérdezte a pásztor a királytól.

─ Jaj, fiam nagy az én bánatom! Volt nekem, három szép leánykám. Egy simahajú, egy ezüsthajú és egy aranyhajú. Egy nap a váram alatt lakó manó elvarázsolta szépségeimet bárányokká. Azt sem tudom, hol vannak szegénykéim. Ha valami véletlen folytán sikerülne megtalálnom őket, akkor talán a manó is vissza tudná varázsolni a leánykáimat.

─ Tudom én, hol vannak azok a bárányok – lelkesedett fel a pásztor.

─ Tudod? – csodálkozott el a király. – Ha tudod és igazat beszélsz, egyik leánykámat feleségül veheted. Amelyik csak tetszik, sőt még a fele királyságom is a tiéd.

─ Jöjjön, fenséges királyom, tudom, hol lakik az uraság! Szívesen elvezetem hozzá.

Nem kellett több a királynak. Azonnal hozatta a tizenkét fogatos aranyhintóját és egy tucat vitézzel elszáguldtak a gazdag nagyúrhoz. Valóban ott meglelték a három báránykát, amint éppen legeltek a ház mögötti réten.

─ Te még a zsiványoknál is zsiványabb vagy, mert aljas módon elvetted ennek a becsületes pásztornak a báránykáit. Ezért megbüntetlek. Életed végéig a váramban lévő tömlöcben kell raboskodnod.

Könyörgött az uraság, hogy bocsássanak meg neki. De a király hajthatatlan maradt és tömlöcbe csukatta.

Nagy nehezen előkerítették a manót is és a király ráparancsolt, hogy változtassa vissza a báránykákat lányokká.

Amint az kimondta titkos varázsszót a báránykákból újból szépséges lányok lettek. Olyan szépek voltak, hogy a pásztor alig tudott közülük választani. Végül a simahajút választotta, mert, amikor az bárány volt, akkor is az volt neki a legkedvesebb.

A másik két lány nem haragudott meg ezért. Nekik is hamar lett kérőjük, és három hét múlva olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég és a föld is zengett tőle.

Én is hivatalos volta oda. Ha nem lettem volna ott, akkor nem tudtam volna megírni ezt a mesét.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Isten háza

 

Volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Annyi pénze volt, hogy reggeltől estig, estétől reggelig számolta volna, akkor sem ért volna a végére.

Egyik nap elhatározta, hogy házat épít Istennek. Neves építőmestereket hozatott külföldről. Legalább egy tucat mesterember dolgozott neki.

Olyan szép házat szeretett volna építtetni, amelyhez hasonló nincs a világon.

Ha ezt a házat az Úristen meglátja, bizonyára leszáll a magas égből és itt fog lakni. Ő lesz a szomszédja a gazdag embernek.

A palotája mellett volt egy nagy rét. Ide álmodta meg az Isten házát.

Amint megérkezett a méregdrága építőanyag, a mesteremberek mindjárt neki is láttak a ház építésének.

A környék lakói álmélkodva nézték, hogyan épül napról napra az Isten háza. Mindenki kíváncsi volt, vajon Isten beköltözik-e a csodás márványfalú épületbe, ahol legalább kilencvenkilenc szoba várta, minden széppel, jóval felszerelve.

Kicsit távolabb a gazdag ember házától lakott a szegény ember. Eleinte ő is elsétált az építkezéshez, majd egyik nap megkérte az egyik mesterembert segítsen neki házat építeni az Istennek.

Amikor ezt az emberek meghallották, hangosan kinevették.

─ Te milyen házat tudnál építeni Istennek, amikor itt már épül egy csodálatos, meseszép palota. Nincs neked annyi pénzed, hogy versenyezz a gazdag emberrel – mondták és mindenki bolondnak hitte a szegény embert.

Így kénytelen volt maga megépíteni a házat. Saját kezével vetette sárból a téglát. Senki nem segített neki. Lassan emelkedtek a falak, s jóval kisebb és szegényesebb lett, mint a gazdagemberé.

Csak piciny konyhából és szobából állt.

─ Még a barmaimnak is nagyobb ólja van – gúnyolódtak az emberek. – Ide akarod hozni az Úristent? Urunknak nagy, tágas pompás ház dukál. Nem érezné jól magát ilyen ócska, parányi vityillóban. Nézd meg a gazdag ember házát! Micsoda előkelőség, fényesség. Mindenhol arany, drágakő. A nagyszobában van a trón nemesfémből készítve, ahol majd urunk az Isten trónolni fog, s innen ítéli eleveneket és holtakat.

A szegény ember megszégyenülten állt a házacska mellett, miközben a gazdag ember meghívta a felépült gyönyörű házába az Úristent.

Összesereglettek a környékbeliek, hogy lássák, amint az Isten leszáll az égből és elfoglalja az új hajlékát.

Még zenészek is érkeztek, és hangos muzsikálással készülődtek a nagy eseményre.

Mindenki meg volt győzködve, hogy Úristen örömmel fog beköltözni a nagy házban. Az emberek már előre gratuláltak a remek ötletért, amiért közöttük fog majd laki a Mindenható.

Ezentúl bármikor felkereshetik, ha valami kérésük, óhajuk lesz. Cserébe a szép házért az Úristen hálás lesz.

─ Csak az a kaliba ne lenne a közelben – mondogatták mérgesen. – Úristen haragos lesz, ha meglátja. Le kell bontani! El kell tűntetni a föld színéről! Ne rontsa itt a csodálatos tájképet!

Először felszólították a szegény embert, hogy bontsa le a házat! De ő nem akarta. Kitartott, hogy az Úristennek építette és e házikóban fog majd lakni.

Ez annyira feldühítette az emberekkel, hogy elindultak, ha a szegény ember nem bontja le, akkor ők eltakarítják szem elől.

Kapát, csákányt ragadtak, és már nekikezdtek, hogy elhatározásukat véghezvigyék, amikor az égen nagy fényesség lett. Oly erős fény világította meg a földet, hogy majdnem megvakultak. Ijedten kapták kezüket a szemük elé, és a lerogytak a földre.

Lángcsóvákkal kísérve égi szekéren megérkezett az Úristen. Még a madarak is elhallgattak a környező fákon és bokrokon, amikor kilépett az aranyló hintóból.

─ Itt az Úristen! Itt az Úristen! – súgták egymásnak az emberek.

A jelenlevők remegve és érdeklődve várták, mi fog történi.

Az Úristen először körbenézett, majd lassú, kimért léptekkel elindult a gazdag ember háza felé.

A tömeg felsóhajtott. Mégis csak az Úr tudja, milyen ház illik hozzá.

─ Szép, nagyon szép – állapította meg megszemlélve a csillogó falakat, a drágakövekkel kirakott ajtókat, ablakokat. Még meg is simogatta az aranykerítést.

A gazdag ember tapsikolt örömében, hogy az Úristennek tetszik a ház, amit drága pénzen felépíttetett. Nem volt hiábavaló ennyit áldozni az épületre. Elnyerte az Úr tetszését, és ezentúl itt fog élni közöttük.

Egyszer csak váratlanul az Úristen a távolba tekintett, s meglátta a szegény ember házacskáját sárból és minden ócska anyagból összetákolva.

─ Azt ott – mutatott a kicsi házra – ki építette?

─ Egy bohókás szegény ember – válaszolta a nép. – Ígérjük, még a mai nap eltüntetjük innen. Nem való ilyen akol az Úr házának a szomszédságába.

─ Miért építette a szegény ember? – érdeklődött tovább az Úristen.

─ Azt akarta, hogy lakjál benne – válaszolt valaki a tömegből. – Mondom, hogy a szegény embernek nincs ki a négy kereke.

─ Hol van ez az ember?

─ Itt vagyok, fenséges Úristen – lépett elő szégyenkezve a szegény ember.

─ Kérlek, mutasd meg a házat!

Az Úristen és a szegény ember elindult a rozoga tákolmány felé. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Amikor megérkeztek az Úristen azonnal bement a házba és leült a szobában található egyetlen kicsi székre, majd mondta:

─ Mily kényelmes. Mily hangulatos kicsi ház. Látom jó szívvel építetted, és minden megtakarított kis pénzecskédet erre a házra költötted.

─ Igen, Uram. Amim csak volt, most mind ebben a házban van. De ne számít, fő, hogy te jól érzed magad benne. Tiszta szívemből szolgállak. Nekem az már öröm, ha láthatom, hogy uram és parancsolom elégedett.

Tetszett a beszéd az Úristennek, és így szólt a szegény emberhez:

─ Mostantól ebben a házban fogok lakni. Te pedig elfoglalhatod azt, amelyet a gazdag ember nekem épített.

─ De uram – ijedt meg a szegény ember. – Nem érdemlem meg ezt a nagy luxust. Kérlek, add azt a nagy, szép házat a még nálamnál is szegényebbeknek! Engedd meg, hogy én is veled élhessek itt ebben a házban. Meglásd, nem leszek terhedre. Életem végéig hűen foglak szolgálni.

Az Úristen egy kicsit gondolkodott, majd rábólintott:

─ Legyen, ahogy kívánod! A gazdag ember háza pedig legyen a szegények és magára hagyott öregek otthona!

Amikor ezt meghallották az emberek nagyon elcsodálkoztak. Néhányan még zúgolódtak is.

─ Milyen dolog, hogy az Úristen egy kicsi, vityillóiban lakik. Ha nem vigyáz, akkor még a tető a fejére is eshet.

─ Nem féljetek, emberek, amely ház szeretetből van építve, annak nem szakad le a mennyezete. Építsetek ti is ilyen házakat, és akkor a világ újból jó lesz! – mondta az Úristen és beballagott a kicsi házikóba.

Apáti Kovács Béla

Égig érő lány

  

Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Egy nap született egy leánykájuk, akinek a neve Marika lett. Örültek a kislánynak, mert már régóta vágyakoztak egy ilyen aranyos babára.

Eleinte minden a legnagyobb rendjén is ment. Marika szülei nevelgették, babusgatták a csöppséget, de pár nap múlva olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.

A kicsi leányka hirtelen nőni kezdett. Először csak a pólyát nőtte ki. Ez még tán nem is lett volna olyan nagy baj, de amikor már a bölcsőből is kilógott a lába, szülei gondolkodóba estek. Mindjárt látták, hogy itt valami nincsen rendjén.

Néhány hét elteltével a kislány olyan nagy volt, hogy a fejecskéje a kicsi szoba mennyezetét érte. Igaz a ház nem volt túl magas. Ennek ellenére mindenki nagyon furcsállta, hogy így megnyúlt a lány. A többi, vele egykorú csöppség alig érte fel az asztalt. Marika meg napról napra egyre magasabb lett.

Szegény apjának a házuk tetejét is ki kellett vágni, hogy lányuknak ne kelljen hétrét görnyedve járni a házban. Mégis csak, hogy néz ki, ha egy fiatal lány állandóan görnyedten áll. Még a végén úgy marad, és egy legény sem akarja majd feleségül venni.

De ki is szeretne egy hórihorgas leányzónak a férje lenni.

Ugye nem kell mondanom, Marika ezek után sem állt meg a növésben. Nőtt – nőtt, mint a bolondgomba. Senki nem tudta, mikor lesz már ennek vége? Meddig fog nőni a lány?

Szülei nagyon elkeseredtek, látván Marikát, hogy már a feje az eget veri. Ha nem vigyázott volna, akkor bizony néhány csillagot lepiszkált volna a földre.

Mi lesz kislányukból, ha nem marad abba a növése? Lassan eladósorba került. Más lányoknak ilyenkor már mátkája van.

Próbáltak neki legényt keresni, de egy sem akadt. Még azt sem bánták volna, ha sánta vagy púpos, csak valaki már vegye el feleségül.

Amikor a legények megtudták, kiről van szó, mind egytől egyig menekülésre fogta a dolgot. Hogyan is vehetnék el Marikát, hiszen hosszú lajtorjára lenne szükségük, ha meg akarnák csókolni.

Búsult is ezért a szegény ember és a felesége. Még csak elképzelni sem tudták, mi lesz így lányukból.

Egy szép nyári nap vége felé vándorlegény érkezett a faluba. Mindenhová bekopogott szállást keresni, de egyik házba sem akarták befogadni. Bizalmatlanok voltak vele szemben. Féltek, hogy meglopja a háziakat.

Szomorúan baktatott az utcán, amikor Marika édesapja meglátta, és megszólította:

─ Hová? Hová, te legény?

─ Magam sem tudom, bátyámuram. Minden honnét elzavartak., pedig csak éjjelre szerettem volna magam meghúzni – válaszolta a legény, s már indult is tovább.

─ Nálunk ellehetsz, ameddig csak akarsz – mondta. – Gyere be! Az asszony éppen kását főz vacsorára. Neked is jut belőle.

A vándor nem akart hinni a fülének. Már régen hallott ily barátságos invitálást.

Odabent a házban a szegény ember az asztalfőre ültette, felesége meg telemerte tányérját kásával. Amikor jól megvacsorázott, még egy kicsit diskurált a háziakkal. Kikérdezték honnan jött és hová tart. A vándor minden kérdésükre illően válaszolt. A lány a csillagok közül figyelte a vendéget.

Eleinte a vándornak fel sem tűnt az égig érő lány. Nem csoda, hiszen a konyhában csak két felfelé emelkedő, ruhával befedett oszlopot látott. Még csak gondolni sem merte, hogy azok egy emberi lény lábai.

A beszélgetés során a szegény ember elkottyantotta, hogy van egy lánya.

A vándor kíváncsian kezdett érdeklődni felőle:

─ Aztán, hol van az a leányka? Bizonyára már lefeküdt a szobájában és a szépséges tündérekről álmodik.

Erre a szegény ember nem tudott, mit feleljen. Feleségére nézett, aki szintén nagy zavarban volt. Végül nem tehettek mást, el kellett árulniuk, hogy leánykájuk Marika éppen a vándor mellett áll, és játszik a csillagokkal.

─ Gazdauram, hogyan tudna a csillagokkal játszani, hiszen azok fent vannak az égben? – nevette el magát, és azt hitte, hogy szállásadója csak tréfálkozik vele.

─ Pedig ott van, fiam – mondta keserűen. – Nézz, csak fel az égre megláthatod magad is! Ez a mi bajunk is. Mi lesz így a kislányunkkal?

─ Ezért, gazdauram ne búsuljon! Adja feleségül hozzám a lányát, és meglátja egy – kettőre minden rendbe fog jönni – mondta a vándor, és felkiáltott Marikának. – Szépséges leányka, akarsz-e a feleségem lenni?

─ Nagyon szívesen, – jött fentről a válasz azonnal – de kendnek csinálnia kell egy magas lajtorját, ha meg akar csókolni.

─ Ezen ne múljon a boldogságunk – mondta a vándor. – Holnap kora reggel kimegyek az erdőbe és olyan hosszú lajtorját készítek, amely felér egészen az égig. Mához három napra megtartjuk az esküvőt.

Ezzel megegyeztek, és mivelhogy már későre járt elmentek aludni. A szegény ember lánya a holdba kapaszkodva hajtotta álomra a fejét. Így alud minden éjjel egészen addig, amíg a kakasuk hármat nem kukorékolt.

Kora reggel a vándor kért egy szekercét a szegény embertől és kiment az erdőbe. Ott kiválasztotta a legmagasabb fát és olyan lajtorját faragott belőle, amelyet a király is megirigyelhetett volna, ha meglátja.

Nagy nehezen a szegény ember házához cipelte, és mászni kezdett felfelé Marikához. Három éjjel, három nap megállás nélkül ment felfelé, de amikor felért olyan cuppanós csókot adott a lánynak, hogy az majd elszédült tőle. De nem csak a szédülés kerülgette, hanem érezte, hogy kezd összemenni. Mondta is gyorsan a vándornak:

─ Siess lefelé azon a lajtorján, mert mindjárt összemegyek, a lajtorja felborul, és te meg fennakadsz a hold sarkában. Mi lesz akkor velem, hogyan tartjuk meg az esküvőt?

Sietett is a vándor. Valósággal repült lefelé. Szinte egyszerre ért le Marikával. A lajtorját nekitámasztotta egyik felhőnek, s talán még ma is ott van, ha közben el nem borult. Ha láttok valahol egy fekvő lajtorját, akkor a bizonyára a vándoré lehetett.  

De, hogy szavamat ne feledjem, amikor leért a földre éppen eltelt a három nap. A násznép már gyülekezett, hogy megtartsák a lakodalmat.

Aki csak élt és mozgott az mind ott volt. Az emberek kíváncsiak voltak a menyasszonyra, mert az égig érő lányból olyan szépséges teremtés lett, hogy hozzá hasonlót még nem hordott a hátán.

A templomban örök hűséget esküdtek egymásnak és talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla 

Jégszívű királynő

 

Hol volt, hol ne volt, fent messzi északon, ahol az örök jég és fagy birodalma van, élt egy gonosz királynő. Azt beszélték róla, hogy azért volt gonosz, mert jégből volt a szíve. Állítólag valamikor még kislány korában egy boszorka elvarázsolta, és ameddig világ a világ a fagyos északon kell élnie, ha nem akarja, hogy jég szíve elolvadjon.

Amint szíve jéggé fagyott úgy lett belőle egyre gonoszabb királynő.

Nem telt el egyetlen nap sem, hogy valami gonoszságot ne vigyen véghez. Átkot szórt a világ négy égtája felé. Ezekből lettek a földkerekségen a véres háborúk.

A királynő csak akkor érezte jól magát, ha kémei jelentették, hogy itt és ott újabb és újabb háborúk törtek ki, és az emberek szenvednek ezektől.

Amint már mondtam kislány korában nem volt ilyen gonosz, rosszindulatú teremtés. Sőt szüleinek, a tündérkirálynak és feleségének igen szófogadó leánykája volt. Szerette is mindenki Tündérországban és a tündérek azt remélték, egy nap majd ő veszi át a trónt.

A leányka napról napra szebb lett, ahogy közeledett a tizennyolcadik életévéhez, s már édesapja a király azt tervezgette, hogy férjhez adja.

Egyszer, amint kint sétálgatott a rózsalugasban, egy öregasszony érkezett hozzájuk. Olyan vén volt, hogy tán még maga sem tudta, hány éves. Hajlott háttal becsoszogott a rózsalugasba, és a tündérlánykával találkozott először. A lányt nagyon meglepte az öregasszony, aki egy szál rózsát kért tőle:

─ Szépséges leányka, adjál nekem egy szál rózsát!

─ Nem adhatok, néni – válaszolta a lány. – Apám megtiltotta, hogy csak egy rózsát is leszakítsak a lugasról.

Az öregasszony nagyon megharagudott, és átkot szórt a lányra.

─ Ameddig a világ a világ jégből legyen a szíved!

Amikor a szülők meghallották az átkot, könyörögni kezdtek.

─ Jaj, csak ezt ne! - kérlelte a király. - Néne, ne mondjon ilyen szörnyű átkot egyetlen leánykánkra. Inkább odaadom a lugas összes rózsáját, csak vonja vissza az átkát!

─ Már késő. Előbb kellett volna gondolkodni, amit mondtam, azt megmondtam - rikácsolta a boszorka, mert hiszen az volt, mindenki tudta a környéken. - Így legalább a jég és fagy királynője lehet lányotok. Siessetek minél előbb elvinni innen messzi északra a fagy birodalmába, mert ha a mellkasában dobogó szív megolvad, meghal.

A boszorkány nem kegyelmezett meg a király lányának. Ezért az apjának azonnal cselekednie kellett.

Haladéktalanul befogatott a leggyorsabb kocsijába és megkérte a legjobb kocsisát, hogy megállás nélkül szállítsa lányát messzi északra.

Alig hagyták el Tündérország határát a lány gonoszkodni kezdett. Eleinte csak a lovak farkát huzigálta és közben jókat nevetett ezen. A kocsis hiába kérte ne tegye ezt, nem hallgatott rá. Sőt még több újabb és újabb gonoszságokat eszelt ki. A kocsis alig várta, hogy megérkezzenek, és megszabaduljon a lánytól. A fagy birodalmában már olyan hideg volt, hogy megfagyott az ember lehelete.

Egy hatalmas csillogó jégvár volt az úti céljuk. Ide kellett szállítani a lányt, aki meglátva az új, leendő otthonát egyre vadabb és gonoszabb lett.

A kocsis gyorsan lerakta a jégvár előtt, és már éppen fordulni akart vissza, amikor a lány hálája jeléül olyan gonoszságot vitt végbe, amire senki se számított. Úgy köszönte meg a fuvart, hogy a bakon ülő embert jégszoborrá változtatta.

─ Állj itt nekem mindörökre díszül! - mondta vihogva, és besétált diadalittasan a jégvárba, ahol már várták a segítői a manók.

Mindjárt nagy mulatságot rendeztek. Három éjjel és három nap ropták a táncot szünet nélkül. Közben a lányt a jégvár királynőjévé választották.

Nem volt kegyelem, aki csak erre a vidékre tévedt a jégkirálynő azonnal megfagyasztotta. A vár körül sorban álltak a sok szerencsétlen vándor, mint jégszobor.

A királynő minden nap elsétált előttük elégedetten. Mindet megszemlélte, és gúnyosan mondott nekik valamit.

Amikor az egykori kocsis szobrához ért, ott is szóra akarta nyitni a száját, de akkor valami furcsaságot vett észre. A kocsis szíve tájékán, mintha valami vörös pont fénylett volna.

Eleinte azt hitte, tán a halovány napsugár vetődik rá, s annak a fényét látja.

Másnap ugyanezt látta, és harmadnap is. Közben ez a vörös fénylő pont egyre nagyobb lett. Nem hagyta nyugodni a királynőt, ezért megparancsolta az egyik szolgájának, hogy csákánnyal törje össze a kocsis jég szobrát.

Az engedelmeskedett, s kiment a vár elé és apró darabokra törte a szobrot.

Ezzel mindenki azt hitte a gond meg van oldva és a jégkirálynőt többé nem fogja zavarni a vörös fénylő pont.

Eljött a reggel és a királynő elindult szemrevételezni a szobrokat. Elégedetten ment el előttük. Most is gúnyos megjegyzéseket tett rájuk, mint szokás szerint.

Amikor a kocsis egykori helyéhez ért, furcsa dolgot pillantott meg. A hó egy helyen megolvadt és ott egy csodaszép virág dugta ki a fejecskéjét a fagyos földből.

A gonosz jégkirálynő nem tudta mire vélni a nyíló virágot. Mérgében lábával taposta szét, sőt szolgáival még egy nagy hókupacot is hordatott oda.

─ Nem tűröm a virágokat - ordította és berohant a várba.

Egész nap ki sem mozdult szobájából. Senki nem tudta, mit csinált ott. Se nem evett, se nem ivott. Senkit nem engedett magához.

Következő nap megint kiment a várából, de akkor már egy nagy réten nyílott legalább ezer virág.

Dühöngve rohant ide - oda. Haját tépte, lábával taposni kezdte a virágokat. Egyedül nem győzte, ezért a várból kiparancsolt mindenkit, hogy eltűntessék a virágos rétet. Késő este volt, mire elvégeztek. Újból jég és hó borított mindent.

A királynő egész éjjel nem aludt. Csak lázasan forgolódott az ágyában. Szíve táján iszonyú fájdalmat érzett. Még messze volt a hajnal, kintről ismerős hangokat hallott.

Lovak patkóinak a dobogását hallotta. Ezenkívül, mintha madárcsicsergés is beszűrődött volna a várba.

Nem értette, hogy ez miképpen lehetséges, amikor odakint mindent hó és jég borít. Nem lehet élet a fagy birodalmában. Ha mégis valaki idemerészkedne, az azonnal elpusztul a hidegtől.

Fáradtan kinézett szobája ablakán. Olyat látott, amire még csak gondolni sem mert. Az egykori kocsisa ült a bakon várva valakire. Mindenhol, ahová szeme ellátott, virágok pompáztak. Szép tavaszi idő volt. Ilyet csak réges-régen látott egykor édesapja udvarában. Ott voltak ilyen szép tavaszok, amikor még kislány volt.

Ismerős volt a kocsis. Meg is döbbent, amint meglátta. Ő volt az, aki ide szállította. A kocsis szíve világított annyi, hosszú éven át a jégszoborban. Bosszúból ennek a szerencsétlen embernek a jégszobrát zúzta szét, hogy semmi se emlékeztesse Tündérországra.

Ki tudja, miért, mi módon, most minden egy éjszaka megváltozott. A zord, fagyos világból édenkert lett. Odakint virít a tavasz, virágzik ezer színnel a természet.

A királynő szája szegletében en parányi mosoly jelent meg. Oly kicsi, hogy tán ember ezt észre sem vette volna. Akkor a szobában melegség áradt szét. Olvadni kezdtek a jégfüggönyök. Mindenhol csöpögött a víz. Lassan minden elolvadt. A királynő jégszíve újból dobogni kezdett.

Hogyan volt ez lehetséges? - Mindjárt elárulom. Erről eddig hallgattam, de tovább nem bírom magamba fojtani a tikot.

A tündérkirály kocsisa szerelmes volt a tündérlányba. Ezért volt az, hogy még a fagy birodalmában is érte dobogott a szíve. Ez olvasztotta meg a tájat, meg a félelmetes jégvárat. Ami a legfontosabb ebből a szívből pattant ki egy apró szikra, és meggyújtotta a jégkirálynő szívét, ami által vége tért az átok. Minden a régi lett. Kocsis őrá várt, hogy hazavigye Tündérországba édesapjához.

Volt otthon nagy boldogság, amikor meglátták a tündérlányt. Mindenki éljenezte a hűséges kocsist. Az öreg király is megfeledkezve fájós lábáról rohant kislánya elé. Átölelte egyetlen magzatát, majd ezer atyai csókkal halmozta el.

Amikor jól kiörvendezték magukat, a király a kocsisához fordult:

─ No, fiam, amiért épségben hazahoztad leánykámat, kívánhatsz tőlem bármit! - mondta hálásan a kocsisnak.

─ Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, nekem csak egyetlen kérésem lenne, ha nem veszi ezt tőlem zokon?

─ Mondd csak, fiam, mondd bátran! - biztatta a király.

─ Adja feleségül hozzám a leánykáját! Nincs nekem más kívánságom.

─ Szívesen teljesítem kérésedet, hiszen derék legény vagy. Csak az a kérdés, leánykám is így gondolja-e? Ha nem tiltakozik kérésed ellen, akkor ásó, kapa, nagyharang mához három hétre megtartjuk az esküvőt.

Ugye nem kell mondanom, a tündérlány boldogan omlott a kocsis karjaiba. Nem tiltakozott ő egyetlen szóval sem. Sőt nagyon örült, hogy ilyen jó férjet talált magának, kinek a szívének a szeretete még a jeget is megolvasztotta.

 Az öreg király betartotta ígéretét feleségül adta leánykáját a kocsishoz. Ráadásul még a fele koronáját és birodalmát is az ifjú párra hagyta.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Készítsünk űrhajót

 

Amikor kisgyermekek voltunk, lehettünk úgy tíz év körüliek, egyik nap elhatároztam barátommal, Péterrel, hogy készítünk egy űrhajót, és elrepülünk vele a Holdra.

Kezdetben minden olyan egyszerűnek tűnt. Miért ne tudnánk megépíteni ezt az égi járművet, amikor a rádióban állandóan azt hallottuk; az ember hamarosan el fog repülni erre az égitestre.

Ugye természetes, hogy mi leszünk azok? - gondoltuk izgatottan.

Napokig álmodoztunk, hogyan fogunk megérkezni, és mit csinálunk ott.

Akkor ez mind nagyon egyszerűnek tűnt. Ami a legfontosabb volt, hittünk benne, hogy meg tudjuk valósítani.

Nem is értem, hogyan lehettünk ennyire bizakodók. Igaz, gyerekésszel az ember nem ismer lehetetlent.

Mindent elterveztünk, majd nagy hévvel nekiálltunk az űrhajó megépítéséhez.

Volt az udvarunkon egy öreg, kimustrált talicska. Máskor is szoktunk játszani vele. A talicska már volt különféle jármű, lakóház, és még ki tudja mi?

Mindenesete most ebből a talicskából szándékoztunk űrhajót készíteni. Igaz egyikőnk sem tudta, hogyan fogjuk kilőni a Hold felé, de akkor ez egyáltalán nem is érdekelt bennünket.

Mindenféle limlomot összehordtunk, amiről úgy gondoltuk szükségünk lehet az égi jármű megépítéséhez. Különböző vasdarabok, kidobott fazekak, de még egy ócska vekkeróra is arra várt, hogy űrhajónk fontos kelléke legyen.

Szüleink mosolyogva néztek bennünket. Hagyták, hogy szárnyaljon a fantáziánk. Ezenkívül az sem volt mellesleg, hogy lefoglaltuk magunkat. Legalább míg ezzel bajlódtunk, nem rosszalkodtunk, és ráadásul még szem előtt is voltunk. Hiszen ezek a fontos munkálatok az udvarunkon történtek.

Volt nekünk egy betegeskedő tyúkunk. Talán a szomszéd kutyája nyomoríthatta meg a lábát. Nem igen tudott menni. Édesanyám megkegyelmezett neki. Sajnálta levágni, és egy finom vasárnapi ebédet készíteni belőle. A sánta tyúk nem igen bírt menni. Inkább csak totyogott. Könnyű szerrel megfoghattuk, ha akartuk. Nem szaladt el előlünk, mint más baromfi.

Péter barátom kitalálta, hogy vigyük magunkkal a Holdra. Legalább majd ott tojik nekünk friss tojást.

Az ötlet tetszett nekem is. Ettől fogva a sánta tyúk volt a leendő űrhajónk harmadik utasa.

Valahonnan kerítettünk egy kidobott, nagy, kidobott tőcsért. Ezt tettük a repülőszerkezetünk tetejébe, mint ahogyan sok képen láttuk az újságban.

Megvallom sok fáradságos munka után egészen jól nézett ki. Kicsit még egy igazi űrhajóra is hasonlított. Természetesen csak jó messziről. De mi ezzel egyáltalán nem törődtünk. Nekünk nagyon tetszett. Nem csoda, hiszen mi építettük, és már csak az indulás napját kellett kijelölni.

Hamarosan erre is sorkerült. Minden fontos eszközt bepakoltunk a járművünkbe. A sánta tyúkot is nagy nehezen betuszkoltuk, amikor eszünkbe jutott, hogy valamiről megfeledkeztünk.

Nem volt űrhajós ruhánk. Holdra azért még sem lehet menni egy szál klott gatyában. Az űrhajósok is szkafandert viselnek. Feltétlen nekünk is kell készíteni valami hasonló öltözetet. Ez igazán nem lehet probléma két elszánt űrutasnak. Nosza, gyorsan készítettünk ilyen ruhát. Eleinte kicsit tanácstalanok voltunk, miből is legyen? Egy kis gondolkodás után ezt is megoldottuk.

Szomszédunkban volt egy bolt, ahol kidobták a nem használt kartondobozokat. Szinte Peti barátommal egyszerre villant be agyunkba az ötlet, hogy a dobozokból fogunk szkafandert készíteni.

Egy kis átalakítással egy - kettőre kész is volt. Úgy illett ránk, mintha ezeket a dobozokat erre találták volna ki.

Most már igazán készen voltunk az űrutazásra.

Volt űrhajónk, ruhánk, és az öreg tyúk is elfoglalta a helyét.

Kezdődhetett az utazás a Holdra.

Így utólag jutott eszembe szüleinktől el sem búcsúztunk, pedig ki tudja, mikor fogunk visszatérni. De akkor erre nem gondoltunk, csak egy cél lebegett előttünk, minél előbb megérkezni a Holdra.

-10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, és start..... - lassan űrhajónk emelkedni kezdett a kék ég felé.

Az alattunk lévő házak egyre apróbbak lettek, s pár perc elteltével falunk is eltűnt a szemünk elől. Csak a jó, öreg földgolyót láttuk, amint kitekintettünk a kicsi ablakon.

Valószínűleg az öreg tyúkunk nehezen bírta a súlytalanságot, vagy tán inkább a bezártságot. Egy idő után fészkelődni kezdett, majd hangos kotkodácsolással adta tudtunkra, hogy ő inkább kiszállna az űrhajóból.

─ Te bolond, - mondtuk neki - odakint az űrben nincsen levegő. Ha kimész, akkor meghalsz. Különben sem nyithatjuk ki az űrhajó ajtaját. Legyél türelemmel, nemsokára megérkezünk, és akkor szabadon szaladgálhatsz a Holdon. Te leszel az első tyúk ezen a bolygón.

Nem hiszem, hogy értette, amit mondtunk neki. Egyáltalán nem nyugodott meg, sőt egyre jobban szabadulni akart a dobozából, amibe beleraktuk.

Ezalatt fénysebességgel száguldtunk át a sötét űrön. Amerre csak néztünk, mindenhol csodás kép fogadott bennünket. A planétánk a Föld egyre távolabb került tőlünk. Köröttünk a csillagok fényesen ragyogtak, és mintha csábítóan integettek volna felénk.

Aki nem vett részt egy ilyen űrutazáson, az talán el sem tudja képzelni, milyen gyönyörű a végtelen kozmosz. Az ember szavakat nem talál, hogy leírja ezeket a szépségeket. Ezt látni kell, mert nem mindig adódig meg az élmény az életünkben. Aki kihagyja, az későbbiek során, soha nem tudja átélni ezt.

No, de térjünk vissza az utazásra! Egyre közelebb kerültünk úti célunkhoz. A Hold felszíne már egészen jól látszódott. A számtalan kráter szinte a lábunk alatt volt, ahogyan köröztünk a bolygó fölött alkalmas leszállóhelyet keresve.

Végre két hatalmas kráter között megláttunk egy sima helyet, amelynél jobb nem is lehetett volna, hogy leszálljunk. Már az öreg tyúk miatt is sietnünk kellett. Szegényke nem bírta a bezártságot.

Azt hiszem, minden vágy az volt, hogy már kapirgálhasson ezen az égitesten, amit eddig rövidke életében csak a Földről látott, ha egyáltalán látott. Ugyanis a baromfik este általában, amikor a sápadt Hold feljön az égre, hogy beragyogja a vidéket, a tyúkólban szundikálnak fejüket a szárnyuk alá behúzva.

─ Észre sem fogja venni, hogy nem a Földön van - mondtam Peti barátomnak. - Vajon a Holdon is van giliszták?

─ Miért ne lenne - válaszolta Peti. - Giliszta mindenhol van. Nagymamám egy másik faluban él, és amikor bátyáimmal horgászni mentünk a közeli folyóra, ott is találtunk gilisztát. Úgy gondolom a tyúk űrhajóstársunk is találni fog, ha szorgalmasan kapirgál.

Simám landoltunk. Végre megérkeztünk a Holdra, ahová már annyira vágytunk.

Először a magunkkal hozott öreg tyúkot engedtük ki. Ha a Holdon van elegendő levegő, akkor nem pusztul el, és mi is biztonságosan a felszínre léphetünk.

Ezenkívül útitársunk jelezne minden veszélyt kotkodálásával, ha netán valami is leselkedne ránk ezen az ismeretlen bolygón, amin még ember nem járt kivéve minket.

Ezzel a cselekedetünkkel, nagybetűvel írtuk be magunkat az emberiség történelem könyvébe.

Igen, megérkeztünk a Holdra. Hogy te nem hallottál erről? Ne csodálkozz ezen, barátom! Valójában ez az utazás Szűcs Peti barátommal a mi nagy titkunk. Elhiheted, mi tényleg ott jártunk. Felejthetetlen kalandokban volt részünk. Talán egy másik alkalommal majd erről is írok. Ha még sem, az annak az oka lesz, hogy ezeket az utazásokat csak mi ketten érthetjük meg Peti barátommal. Egy harmadik személy bizonyára mosolyogna rajta, és azt mondaná túl élénk a fantáziánk.

Ez is igaz lehet. Minden esetre számomra a holdutazás az általunk készített űrhajóval egy életre megmarad. Soha nem fogom elfelejteni. Akár hiszed, akár nem, kedves Olvasó, de mi valóban a Holdon jártunk. Bár csak még mindig azon az űrhajón lehetnénk!

Sajnos az évek tovaszálltak, és felnőtt fejjel erre a járműre nem lehet jegyet váltani.

 

Apáti Kovács Béla

Királyfi, aki megmentette az országát

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr volt egy gyönyörűséges ország. Ennek az országnak minden útja arannyal és drágakővel volt kirakva. A szomszédos népek irigyelték is ezért nagyon az itt élőket, és mindenáron el akarták foglalni, de ameddig a király fiatal volt és erős mindig visszaverte a támadást.

Lassan az idő az ő feje felett is elszállt, és megöregedett. Mikor már nagyon agg volt, és az ereje is elhagyta vette észre, hogy nincsen utódja.

Egyik nap így szólt a feleségéhez:

─ Édes, egyetlen hitvesem, a sok háború miatt megfeledkeztem, hogy utódról gondoskodjam. Mi lesz most szépséges országunkkal. Nem lesz, aki megvédje, ha meghalok.

Felesége is igen sajnálta,, de már túl öregek voltak, hogy ezen változtatni tudnának.

Amint a vár előtt a kispadon búslakodtak, talán még el is sírták magukat, egyszer csak szinte a semmiből egy szép, fekete paripa vágtatott elő, hátán egy fiúcskával.

─ Édesapám, édesanyám, megjöttem. Itt vagyok. Én vagyok a fiatok a királyfi. Megérkeztem, hogy elfoglaljam a trónt.

Nagyon megörültek a fiúknak. Az öreg király le sem tudta volna tagadni, mert szakasztottan olyan volt, mint ő fiatal korában.

Mindjárt nagy lakomát csaptak a királyfi tiszteletére, lovát pedig bevezették az istállóba, és ellátták abrakkal.

Újból vidámság költözött a várba. Mindenki örült, hogy lesz utód, aki megvédi ezt a gyönyörűséges országot az ellenségtől.

Erre nem sokat kellett várni, mert a környező népek királyai már régóta ácsingóztak, hogy minél nagyobbat kikanyarítsanak belőle maguknak. Jól tudták, hogy a király évről évre egyre gyöngébb, és fogy az ereje. Ellenben arról nem szereztek tudomást, hogy közben lett egy fia.

Egy nap elérkezettnek látták az időt, hogy támadást indítsanak mind a négy oldalról. Könnyűnek ígérkezett a háború, és már előre ittak a medve bőrére.

Hatalmas seregekkel közeledtek a gyönyörűséges ország felé.

A király emberei ijedten jelentették a veszedelmet.

─ Fenséges királyunk, itt a vég, egyszerre négyfelől is támad az ellen. Nincs olyan erő, mi megállítaná őket. Menekülünk, míg nem késő!

Mindenki futni akart, mikor a királyfi belépett a trónterembe:

─ Állj! Senki nem megy sehová, amíg engem láttok!

Az emberek elnémultak a meglepetéstől, és még moccanni sem mertek. Suttogva kérdezgették egymástól: „Mi lesz most velünk? Az ellenség egy – kettőre ideér, és kardélre hány bennünket.”

Királyfi magabiztosan végignézett a félelemtől remegő népségen, és így szólt:

─ Ki csodát akar látni, az jöjjön velem a csatatérre!

Kevesen vállalkoztak rá, hogy kövessék. Az a néhány ember is inkább elfutott volna, mint a biztos halálba menjen, de szégyellték megmutatni a hátukat, és ezért elindultak a királyfival megküzdeni az ellenséggel.

Egy nagy rét közepén várta a maroknyi csapat négy oldalról a támadást.

Nem kellett sokáig ott rostokolniuk, mert egyszer csak, mint egy óriási vihar megindult az ellen. Olyan sokan voltak, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Még csak esélye sem volt a királyfinak, hogy győztesen kerüljön ki ebből az egyenlőtlen viadalból. A kevés katonái közül volt néhány, aki futásnak eredt. Mire az mérgesen rájuk kiáltott:

─ Gyáva népség, titeket nem harcolni hívtalak ide. Nektek csak néznetek kell, miképpen győzöm le az ellenséget. Maradjatok veszteg! Senki ne fusson el, ha csodát akar látni.

Az ellenség vezérei, mikor meghallották ezt, hangosan felnevettek:

─ Kicsi fiúcska, tán csak nem egyedül akarsz megvívni velünk?

─ Még az is megeshet – kiáltotta vissza büszkén, és kardjával négy felé suhintott.

Mindenki tátott szájjal várta, mi fog történni. Az ellenséges táborban a katonák gúnyolódva kiabálták:

─ Véged van királyfi, hiába suhintgatsz felénk a kardoddal, úgyis egy pillanat alatt legyőzünk.

Amikor a királyfi a negyedig suhintással is végzett, csodák csodájára, mintha az égből szálltak volna alá egy hatalmas huszársereg termett a réten, és csak a vezényszóra vártak, hogy bátran, kivont karddal nekimenjenek az ellenségnek.

─ Üsd, vágd, nem apád! - adta ki a parancsot a királyfi, mire a huszárok vágtatni kezdtek mind a négy irányba, és hosszas küzdelem után majdnem mindenkit levágtak, aki életbe maradt, az jobbnak látta menteni az irháját.

Fényes győzelmet arattak az ellenség felett, és aki látta nem akart hinni a szemének.

Gyorsan híre ment, hogy megfutamították az ellenséget, és megmenekült az ország. Ezentúl senki nem merte megpróbálni, hogy ujjat húzzon a királyfival, mert bátor, daliás huszárai talán még a világból is kikergetnék a támadót.

Az öreg király és felesége nagyon boldogok voltak, mert biztonságban látták szépséges országukat és népüket.

A királyfi hamarosan megnősült, és annyi gyermekük lett, mint lyuk a rostán. Nem kellett attól tartani, hogy nem lesz utód, ki felül a trónra, ha eljön annak az ideje.

Talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, keresse fel egyszer ezt a csodaszép országot, melyet magas hegyek ölelik körül, dús, virágos rétjei vannak, sok bővizű folyóval. Ha még mindig nem tudnád, hol van ez az ország, akkor kérdezd meg öregapádtól, mert az biztosan tudja.

Apáti Kovács Béla 

Bolond Ferkó

 

Hol volt, hol nem volt, egy kicsi falucskában élt egy legény, akit Bolond Ferkónak hívtak a falusiak. Pedig ránézésre éppen olyan volt, mint a többi legény. Csak állítólag agyában kevesebb volt egy kerékkel, vagy több nem is tudom. Állandóan olyan dolgokat tett, ami mosolyt csalt ki az emberek arcára.

Egyik nap is mondja édesanyjának, hogy elviszi az egyetlen tehénkéjüket a vásárba és jó pénzért eladja. Anyja hiába próbálta lebeszélni, hogy ne adják el a tehénkéjüket, Ferkót nem lehetett meggyőzni, hogy amit tenni akar butaság lesz. Ha eladják a tehenet, a kapott pénz gyorsan elszáll és még tejük sem lesz, ha ezt akarnának inni.

─ Meglátja, édesanyám, jó üzletet csinálok – mondta Bolond Ferkó és már hajtotta is kifelé Riskát az istállóból.

Meg sem állt a szomszéd faluban levő vásárig. Ott beállt az árusok közé és türelmesen várta a vevőt.

Egyszer csak jött is egy ember. Ölében egy nagy kandúrt tartott. A macska olyan nagy volt, hogy alig bírta megtartani. Az állat állandóan el akart szaladni.

─ Te legény, van egy jó ajánlatom – mondta az ember. – Tehenedért odaadom ezt a szép kandúrt. Nincsen párja az egész világon. Meglásd, nem bánod meg! Nos, áll az alku?

A mellette állók figyelmeztették Bolond Ferkót, nehogy odaadja a tehenét egy macskáért! A férfi rá akarja szedni, és nagyon ráfizet, ha megkötik az egyezséget.

Ferkó nem hallgatott rájuk, mert az első pillanatban nagyon megtetszett neki a nagy kandúr. Különben is úgy gondolta könnyebb bírni egy macskával, mint egy tehénnel.

─ Áll az alku! – csapott Bolond Ferkó az ember markába és kicserélte a tehénkét egy nyávogó jószágra.

Aki a közelében volt, az mind hangosan nevetni kezdett, hogy milyen ostoba legény. De ez Ferkót nem érdekelte. Boldogan vitte haza édesanyjához az állatot.

─ Na, fiam, milyen vásárt kötöttél? Sikerült jó pénzért eladni a tehénkénket? – kérdezte kíváncsian az édesanyja, és már készült, hogy megszámlálja mennyi bankót hozott haza Ferkó. – Mutasd, fiam, mennyi pénzre tettél szert.

─ Pénzt, azt nem hoztam édesanyám – vallotta be töredékesen a legény. – A tehenet elcseréltem erre a nagy kandúrra. Az előző gazdája azt mondta, hogy ez nem ám, akármilyen macska.

─ Nem bizony, te félnótás, buta gyermek – csattant fel édesanyja és látszott rajta, ha a keze ügyében lett volna valami, azt mindjárt a fia fejéhez vágja. De így csak a kezeivel hadonászott és a szemeiből harag szikrái záporoztak Ferkóra.

─ Nézze, édesanyám, milyen szép cica! Ilyet kend, még nem látott – próbálta menteni a menthetetlent az asszony fia, de nem sok sikerrel.

─ Adok én neked kandúrt, de olyan nagyot, hogy a fejed beleződül – fakadt ki végül dühösen az anyja és felkapott egy seprűt és azzal verni kezdte a fiát. – Takarodj ki ebből a házból te mihaszna, semmirevaló kölyök a macskáddal együtt. Addig vissza ide ne gyere, amíg bűnödet jóvá nem teszed. Le is út, fel is út! Nem akarlak látni többé ebben a házban.

Anyja olyan komolyan beszélt, hogy Bolond Ferkónak muszáj volt világgá menni, ha akart, ha nem. Nem értette, mi bűnt követett el, amiért édesanyja így megharagudott rá. 

Már jól elhagyta a falujukat, amikor visszanézett, hogy elbúcsúzzon az ismerős tájtól. Ki tudja, mikor fogja viszontlátni, s útja merre vezeti.

Amint megfordult észrevette, hogy a kandúr bandukol mögötte.

─ Te meg, mit akarsz itt? – kérdezte kissé mérgesen. – Te miattad kergetett el édesanyám, és most mehetek világgá.

A macska csak nézett megértően a legényre. Hiába kergette el Ferkó, minduntalan visszajött és kitartóan követte. Végül még kővel is megdobálta, de még ez sem tántorította el.

Sokáig mentek, s talán már igen csak besötétedett. Beértek egy nagy, sűrű erdőbe. Mentek, mendegéltek egyszer csak a fák között egy ház fényeit látták meg.

Bolond Ferkó meggyorsította lépteit, hogy megkérje a ház lakóit, hogy adjanak neki szállást éjszakára.

Megérkezve a ház ajtajához Ferkó már éppen be akart kopogni, amikor a kandúr a halkan figyelmeztette:

─ Nehogy ajtóstól ronts a házba! Odabent három félelmetes rabló van. Ha meglátnak, azonnal lelőnek.

─ Te tudsz beszélni? – csodálkozott el Ferkó.

─ Igen tudok – válaszolta a kandúr. – Valami cselt kell kieszelnünk, hogy a rablók elmenjenek.

─ Mit találjak ki?

─ Maradj csendben, éppen ezen töröm a fejemet.

A kandúr sokáig gondolkodott, mire kiötlötte, hogy kezdjenek el kiáltozni! Mondják azt, hogy kereskedők eltévedtek az erdőben és nem találják a kivezető utat.

Bolond Ferkó először nem értette, mire jó, ha ezt kiáltozzák.

─ Ha a három rabló meghallja, hogy kereskedők vannak az erdőben, akkor majd nem bírnak vérükkel, és elindulnak, hogy kirabolják őket – mondta a kandúr. – Ezalatt mi megpihenünk. A rablók egész reggelig bolyongnak az erdőben. Csak reggel térnek vissza, de akkorra mi már tovább állunk.

Tetszett az ötlet Ferkónak, és követve a kandúr tanácsát kiáltozni kezdett:

─ Segítség! Segítség! Gazdag kereskedők vagyunk és eltévedtünk. Holnap reggelre a királynál kellene lennünk sok – sok ezüst, arany kelménkkel.

Amint a rablók ezt meghallották, mindjárt felugrottak. Felkapva fegyvereiket rohantak ki a házból. Még arra sem volt idejük, hogy az ajtót bezárják.

Bolond Ferkónak és a kandúrnak csak be kellett sétálni a házba. A rablók éppen vacsoráztak az asztal meg volt terítve minden jóval.

A sok gyaloglástól mindketten nagyon megéheztek. Nem teketóriáztak sokáig, lehuppantak az asztal mellé és mindent megettek, ami előttük volt. Bor is volt az asztalon, abból is bőségesen ittak, s ennek meg is lett a következménye. Úgy berúgtak, mint a csacsi. Ferkó leheveredett az első fekhelyre, a macska pedig az asztal alá. Úgy aludtak, mint a bunda. Még azt sem vették észre, hogy a rablók nagy mérgesen visszajöttek. Természetesen nem találták meg a gazdag kereskedőket. Hogyan is találták volna meg, amikor Ferkó és a kandúr becsapta a díszes társaságot.

Bolond Ferkót mindjárt észrevették. Szerencsétlen a rablóvezér ágyába hajtotta fejét álomra. A kandúr senkinek sem tűnt fel az asztal alatt, de ha meg is látták volna, azon sem csodálkoznának, hiszen ilyen erdei házakban macskák gyakran megfordulnak.

A rablóvezér iszonyatos haragra gerjedt, amikor látta, hogy Bolond Ferkó mindent megevett, ami az asztalon volt, s belefeküdt az ágyába.

─ Most azonnal agyonlőlek pisztolyommal – üvöltötte, és már kapott is a fegyver után.

Senki nem vette észre, a kandúr gazdája közelébe lopózott és a fülébe súgta:

─ Mondd gyorsan, hogy te vagy az egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Nem tudod társaid, hol lehetnek. Bizonyára az ezüst és arany kelmékkel megrakott kocsijuk a szakadékba esett.

Ferkó nem nagyon hitte, hogy ez segíthet. De mit veszít vele, ha mondja.

─ Ne lőjön le, kérem, könyörgök! Én vagyok az a egyik gazdag kereskedő, aki eltévedt. Társaim ezüst, arany kelmével megrakott kocsija szakadékba esett.

Ezt meghallván a rablók felkapták a fejüket, és faggatni kezdték a legényt:

─ Mondd csak, fiam, merrefelé van az a szakadék? El tudsz vezetni bennünket oda?

Most volt ám csak igazán nagy bajban Ferkó. Soha életében nem járt ebben az erdőben. Azt sem tudta, hogy van-e itt szakadék. A kandúr megint segítségére sietett.

─ Bólints, hogy tudod, hol az a szakadék és szívesen elvezeted oda a rabló urakat.

Úgy tett, ahogyan a kandúr javasolta, aminek a rablók nagyon megörültek. Nem tétováztak sokáig, azonmód el is indultak. Csak az volt a baj Ferkó nem tudta, merrefelé induljon el?

A kandúr a közelében volt, s ez már a rablóknak is feltűnt. El akarták zavarni, de Ferkó könyörögve kérte:

─ Ne kergessék el, macskám mindenhová elkísér!

Ki tudja, miért a rablók hallgattak a kérésre és megengedték, hogy a kandúr velük menjen.

Ferkónak csak azt kellett figyelnie, hogy hűséges társa merrefelé megy. Igaz még így sem érezte magát biztonságban. Nem hitte, hogy ebből a lehetetlen helyzetből, megtalálják a kivezető utat. Ha lesz is szakadék, amelyről a kandúr beszélt, lesz-e benne ezüst, arany kelmékkel megrakott kocsik? Tartott tőle, hogy nem ússza meg az agyonlövést.

Órákig mentek össze-vissza az erdőben. Közben észre sem vették, hogy egyre közelebb kerültek a király várához.

Egyszer csak egy sűrű bokor mögött megpillantották a szakadékot. Nagyon dobbant Ferkó szíve. Érezte, hogy hamarosan kiderül a turpiság, és a rablók megtudják lent a szakadékban nincsen semmiféle kocsi ezüst, arany kelmékkel.  Le, sem mert nézni, de amikor a rablók kiáltozni kezdtek, nagyon elcsodálkozott és félve nézett le a mélységbe.

Csodák csodájára a szakadékban valóban ott voltak a kocsik. A három rabló nem bírt magával. Kiabáltak, kurjongattak, s ez a hangos zaj felhallatszott egészen a várba.

A király éppen az ablakban könyökölt és nézte a tájat.

─ Mi ez az ordibálás? – kérdezte a hopmestertől.

─ Emberek kiáltoznak a közeli erdőben – válaszolta a hopmester.

─ Megparancsolom, egy tucat katona álig felfegyverkezve menjen oda és nézze meg, mi történt.

A katonák azonnal nyeregbe pattantak és ellovagoltak az erdőbe. Mire odaértek a rablók már lemásztak a kocsikhoz, hogy összeszedjék a gazdag zsákmányt. Még a katonákat sem vették észre a nagy igyekezetükben.

─ Te legény, mit csinálsz itt? – kérdezték Ferkót a katonák. - Miért nem mész a társaid után.

─ Vitéz urak – ugrott elő a kandúr – gazdám, nem hozzájuk tartozik. Szegényt éjjel megtámadták a rablók, menekültünk, ahogy bírtunk. Fenséges királyurunknak vittünk volna ezüst, arany kelméket, de ezek a zsiványok utunkat állták. Szerencsétlenségünkre a gazdám kocsii belestek ebbe a mély szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült leugranunk róluk. Sajnos lovaink, mind odavesztek.

A katonák kapitánya így szólt Ferkóhoz:

─ Kegyed lenne az a híres kelmekereskedő, akit királyunk már türelmetlenül vár?

A kandúr a farkával jól megcsapta gazdája lábszárát, aki mindjárt tudta, mit feleljen.

─ Igen, én lennék – válaszolta kissé remegő hangon.

A kapitány azonnal intézkedett, néhány katonával lefegyverezték a rablókat és nagy nehezen felcibálták a kocsikat. Ő maga meg elindult Ferkóval és a kandúrral a várba.

A király már várta őket kint a kapu előtt. A kapitány részletesen elmesélte a történteket.

─ Akkor ez volt az oka, hogy nem értél ide időben az ezüst, arany kelmékkel, pedig már leánykám Napsugárka nagyon várja. Szeretne új ruhákat készíttetni az udvari szabóval. De sebaj, a katonák nemsokára idevontatják a kocsikat és válogathat belőlük.

A beszélgetésükre Napsugárka is előkerült. Ferkó szeme mindjárt megakadt rajta. A királykisasszony olyan szép volt, hogy még a lélegzete is elakadt.

Mint később kiderült a három rablót a király már hónapok óta kergette, de eddig nem sikerült elkapni őket. Hogy most meglettek külön köszönettel tartozott Ferkónak.

─ Mit kérsz kelmekereskedő nagyuram, amiért segítettél elfogni ezt a három veszélyes rablót – kérdezte a király, amikor a katonák rabszíjon vezették a jómadarakat.

A kandúr egész idő alatt Ferkó mellett volt, és látván, hogy gazdája tanácstalan, megint a fülébe súgta:

─ Kérd azt, hogy legyen a feleséged a királykisasszony!

A legény maga sem értette, hogyan, de most egyetértett a macskájával.

─ Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom! Legyen, szíves adja feleségül hozzám leányát. Szeretném feleségül venni.

A király egy kicsit gondolkodott, majd mondta:

─ Való igaz Napsugárka már eladósorban van. Ma éjjel is azon törtem a kobakom, kihez adjam feleségül. Nem is jöhettél volna jobbkor, kedves kelmekereskedő nagyuram. Akinek ennyi szép holmija van, az igényt tarthat kislányom kezére. Csak az a kérdés, hogy Napsugárka is akar-e a feleséged lenni?

Ugye nem is kell mondanom a királykisasszonynak sem volt semmi kivetnivalója Ferkóval szemben, hiszen jóképű legénynek látszott. Itt meg úgysem tudta senki, hogy a falusiak Bolond Ferkónak csúfolták. Így hamarosan létrejöhetett a lakodalom. Ferkó édesanyját a várba hozatta és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A kandúrnak meg az volt a dolga, hogy felügyelt az egerekre, hogy meg ne rágják a kolbászt a kamrában. Máskülönben ő is úgy élt, mint a nagyurak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A gonosz tél és a jóságos tavasz

 

Egyszer a tél elhatározta, hogy nem adja át a helyét a következő évszaknak, hanem örökké ő fog uralkodni és többé nem lesz tavasz, nyár, és ősz.

─ Ezentúl mindig tél lesz – hirdette fennhangon egy hatalmas szél erejével.

Mindenki megijedt és remegve húzódtak be az emberek a házaikba az állatok meg a vackaikba és onnét lestek kifelé szomorúan félve a gonosz tél ígéretétől.

Mi lesz velük, ha többé nem lesznek meleg, madárdalos évszakok? Meg fognak fagyni, vagy ha nem is, testük elgémberedik a hidegtől.

Senki nem akarta, hogy mindig tél legyen. De nem mertek tiltakozni. Féltek, hogy akkor a tél még dühösebb lesz. Titkon remélték, ha ez mégsem fog megtörténni.

A tél elégedetten nézett végig a birodalmán. Mindenhol fagy és hó nyomasztotta a tájat. Máskor ilyenkor már a madarak vidáman csipogtak, rétek, mezők virágoztak.

Semmi jel nem utalt arra, hogy valamikor is újból szép tavasz lesz.

─ Én vagyok a világ ura – bömbölte a tél és cibálta, tépte a vacogó fák ágait. – Mindent megfagyasztok. Hadat üzenek a napsugaraknak. Jaj, annak, aki az utamba áll!

Három éjjel, három nap dühöngött a tél. Kihaltak a falvak, kihaltak a városok utcái. Erdők, mezők állatai nem merték orrukat kidugni. Mindenki nagyon félt, hogy megfagy.

Ezalatt a tél meg csak nevetett.

─ Ugye féltek hatalmamtól? – kiáltotta szerte a nagyvilágba. – Nem lesznek többé évszakok. Csak tél lesz, s örök fagy.

─ Nem hiszek neked tél – jött valahonnét egy vékonyka hang. Meg is lepte ez a telet. Csodálkozva nézett körül a nagy fehér pusztaságban, de senkit sem látott.

Azt hitte csak képzelődik, de az előbbi vékonyka hang újból megszólalt.

─ Nem fogsz te mindig uralkodni. Hamarosan itt a jóságos tavasz.

Ez már nagyon feldühítette a telet. Mérgében ugrált, csapkodott, hatalmas hókupacokat kapott fel és vitte odébb. Vagy jól megdöngette a házak ablakait, ijesztgetve a bent lévőket, akik Istenhez imádkoztak, hogy már legyen vége ennek a cudar időnek.

─ Gyere elő, ha mersz! – kiáltotta a tél és vaskos lábával nagyot toppantott a jeges földre. – Állj ide elém, hadd lássalak. Kitekerem a nyakadat, amiért szembeszálltál velem.

Lassan egy hókupac alól egy kicsi hóvirág kidugta a fejecskéjét és bátran a tél szemébe nézett.

─ Én vagyok a tavasz hírnöke – mondta mindenre elszántan. Látszott kicsi szemeiben, hogy semmitől sem fél. Nem ijedt meg a fagytól, a süvítő vihartól.

─ Te merted ellenem kinyitni a szádat – förmedt rá a tél. – Egy pillanat alatt megfagyasztalak és jégvirág lesz belőled.

─ Megteheted, de mit érsz vele? Ahonnét én jövök ott száz és ezer testvérkém várja, hogy helyembe álljon. Nem tudsz mindnyájunkat megölni. Rajtunk kívül még sok – sok virág várakozik, hogy előjöjjön a földből és elhozza az embereknek a tavaszt. Figyeld csak, én már hallom a jóságos tavasz közeledését. Mindjárt itt lesz. Ha kedves az életed, gyorsan kereket oldasz és a következő télig vissza sem jössz.

A tél kicsit megszeppent. Mintha némileg engedett volna a szorításából. A fák körül a hó és a fagy megrokkant, a vad szél lecsendesedett.

 

─ Nem hagyom, hogy becsapj. A léptek közeledése nem a jóságos tavaszé. Hozzám érkeznek segítőim a köd és a sötét hófellegek.

─ Ábrándozzál csak tél! – mosolyodott el a kicsi hóvirág és a következő pillanatban két kicsi testvére is elődugta fejét a földből és boldogan kiáltották fel a magas égre:

─ Itt vagyunk mi is –s már készülődnek a többiek is. – Fogadjuk tisztelettel a jóságos, éltető tavaszt!

A tél megrázkódott, és talán még egyszer utoljára a sötét felhőből hullani kezdett a hó.

Amint kiszakadt az ég dunyhája, úgy lett egyre vékonyabb a felhő, s hamarosan átsütött rajta a meleg napsugár. Ennél nem is lehetett volna rosszabb a tél számára. Érezte percről percre egyre roskadtabb lett. Lábai remegtek, alig bírták el a testét. Legszívesebben összeroskadt volna. Nem akarta, hogy a kicsi hóvirágok meglássák gyöngeségét, ezért megpróbált egyenesen állni.

A jóságos tavasz léptei egyre erősödtek. Már lehetett hallani, amint virágszirmokon lépdelt a kertek alatt. Amerre elhaladt, virágok ezrei nyíltak és madarak előjöttek rejtekhelyükről, majd vidáman trillázva köszöntötték egymást.  

─  Mindjárt összeszedem magamat. Megerősödöm, és akkor, jaj, lesz nektek – nyüszítette a tél.

Még egyszer megpróbált erősnek látszani. Jeges leheletet fújt ki elkeseredetten a torkán, zihált a melle, de ez már olyan volt, mint, amikor az öregember haldoklik. Mindenki tudja, nem sok van neki vissza.

A nagy erőfeszítés kifárasztotta, s már lélegzetet is alig bírt venni. Fáradtan, minden reményét elveszítve rogyott le a zöldellő virágokkal teli rétre.

Egy nagyot sóhajtott és kilehelte a lelkét. A madarak egy pillanatra elhallgattak, majd meglátva a jóságos tavaszt, vidám csicsergésükkel köszöntötték megmentőjüket, akire már oly régóta vártak.

A gonosz télből csak egy kicsi víztócsa maradt, amit a tavaszi napsugarak egy, kettőre felszárítottak.

Estére már senki sem emlékezett, hogy egykor itt volt a gonosz tél birodalma.

Új évszak kezdődött telis-tele reményekkel, vidámsággal. Mindenki jól tudta, még messze van az a idő, hogy megint rettegni kelljen a gonosz téltől.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

de írhatsz...