Csuda jó mesék 08

Apáti Kovács Béla

Szegény ember malackája

 

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen Mesefalva legszélén, egy kicsinyke házban él egy szegény ember egymagában. Házán, és egy kicsi malackáján kívül nem volt semmije. Annyira szerette az állatot, hogy semmi pénzért meg nem vált volna tőle. Arra meg még csak nem is gondolt, hogy levágja és hurkát, kolbászt készítsen belőle. Inkább éhezett és nyomorogott, minthogy kimondja a disznóra a végítéletet. Szomszédjai ki is nevették ezért, és csúfolódva mondogatták a szegény embernek:

– Nem való magának disznó, szomszéd. Le kell vágni a kocát, és jóllakni belőle. Vagy adja el nekünk, hogy legalább egy kis pénzmaghoz jusson.

– Miket beszélnek Kendek, jobban szeretem malackámat, minthogy levágjam vagy eladjam. Inkább csalánfőzeléket eszek minden nap, de akkor sem vetemedek ilyen szörnyűségekre.

Jót nevettek a válaszán az emberek, és magára hagyták. Mindenki ment a maga dolgára.

Otthon a disznó így szólt a gazdájához:

– Gazdám, miért nem adtál el jó pénzért a szomszédoknak?

– Édes, kicsi disznóm, azért nem adtalak el, mert a szívemhez nőttél. Ha eladlak, akkor azok a csúnya emberek megfognak, és levágnak, belőled meg hurkát, kolbászt készítenek.

– Ne félj ettől! Tudok én magamra vigyázni. Ha legközelebb ezt kérik, akkor csak adjál el nekik, és a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát! Menjél el a királyhoz, és kérd meg a királykisasszony kezét! A többit meg bízd rám!

Eleinte a szegény ember nem akart szót fogadni a disznónak, de végül az addig beszélt hozzá, míg beleegyezett.

Másnap a szomszédok újból kérték, hogy adja el nekik az állatot. Meg is lepődtek, amikor ezt kérdezte tőlük:

– Ki ad többet a malackámért?

A szomszédok egymást túllicitálva kiabálták az árakat. Mindenki magának akarta megszerezni a szegény ember disznaját. Észre sem vették rövid idő alatt, hogyan felverték a disznó árát. Amikor fizetésre került a sor, csak úgy hullott a sok aranytallér a markába. Mialatt a disznót kivezette az ólból, az állat még egyszer a gazdája fülébe súgta:

– Gazdám, el ne felejtsd, amit mondtam, a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát, és menj el a királyhoz megkérni a királykisasszony kezét.

A szegény ember elbúcsúzott a disznótól, és mindent úgy tett, ahogy az mondta neki.

A sok aranytallérból szépen kiöltözött, és úgy nézett ki, mint egy herceg. Ennek ellenére nagyon félt király elé járulni kérésével. Ki tudja, mi adott neki erőt és bátorságot, másnap reggel fogta magát elment leánykérőbe.

Nagy meglepetésben volt része megérkezve a várba. A kapunál a strázsa méltóságos hercegúrnak titulálta, és szélesre tárta előtte a bejáratot.

– Tessék csak befáradni herceguram! – mondta nyájasan – Fenséges királyunk már várja.

Nem tudta mire vélni a dolgot, de már nem lehetett visszafordulni. Míg kapaszkodott felfelé a kilencvenkilenc lépcsőn a trónterembe, egész úton azon gondolkodott, mi lesz vele, ha kitudódik, hogy nem herceg. Bizonyára a király a fejét veszi, de a legjobb esetben is tömlöcbe veti.

Már nagyon bánta, hogy hallgatott disznajára. Nem kellett volna eladni, és ilyen ostobaságba belemenni.

Magasan volt a trónterem, de egyszer csak felért, és ott áll a király előtt.

– Örülök hercegem, hogy tiszteletét teszi nálam. Hallottam a hopmestertől, hogy mily elhatározásra jutott. Igaz– e, hogy feleségül szeretné venni egyetlen leánykámat?

A szegény ember hirtelen ne tudott, mit felelni. Csak hebegett – habogott, de végül nagy nehezen kinyögte:

– Fenséges királyom, jók az értesülései. Szeretném megérni a királykisasszony kacsóját. Kérem, adja hozzám feleségül leánykáját!

– Semmi akadálya, kedves leendő vőm, de tudja, mint jó apa, szeretnék meggyőződni, hogy egyetlen magzatom jó helyre kerül– e. Most ízibe menjünk a kastélyába, hogy saját két szememmel lássam, hogy áll anyagilag. Ha mindent jónak találok, akkor mához három hétre megtarthatjuk az esküvőt.

Ezeket meghallva a szegény embert remegés fogta el. Most fog kiderülni, hogy milyen szegény. Legalább a disznócskája lenne meg! Sajnos azt is eladta, és az árán cifra ruhát vásárolt. Mit fog szólni a király, ha meglátja szerény hajlékát. Egyáltalán, mivel fogja megvendégelni a fényűzéshez szokott vendégeit.

Amint közeledtek a faluja felé a távolban feltűnt egy hatalmas konda. Talán ezer disznó is dragonyosozott a környék iszapjaiban. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol röfögő földet túró jószág volt látható.

– Kié ez a rengeteg disznó? – kérdezte egyszer csak csodálkozva a király.

– Kié lenne másé fenséges királyom, mint nagy urunké, aki kegyeskedik ön mellett ülni a hintóban – ugrott elő ki tudja honnan egy fiúcska, és dicsőítette a disznók gazdáját.

– Nem is mondta hercegem, hogy ennyi disznaja van – ámult el a király, és hallgatta tovább a fiúcskát, akinek be nem állt a szája.

– Ez rengeteg fenséges királyomnak? Minden faluban legalább ennyi van, ha nem több, de akkor még meg sem említettem a hatalmas birtokot, ami a kastélyhoz tartozik.

Közben a szegény ember irul-pirult, nem mert a király szemébe nézni. Félt, hogy kiderül az igazság, és szégyenszemre tömlöcbe zárják.

– Ne legyen már ennyire szerény! – veregette meg a vállát a koronás fő – Már így látatlanul büszke vagyok a leendő vőmre. Ezek után gondolom, milyen pompa fog várni a kastélyban. Menjünk, siessünk, hogy minél előbb ott lehessek!

A lovak vágtázni kezdtek csak úgy lobogott a sörényük. Mindenfelé a szegény ember nevét skandálta az út mellett álló embersereg. Természetesen semmit sem értett belőle. Még csak fogalma sem volt, hogy mi történhetett.

Nagyon félt. Nem tudta elképzelni, mi lesz, amikor megérkeznek a házacskájához?

Már egészen közel jártak, a fiúcska újból felpattant a hintóba, és mondta:

– Nézze fenséges királyom, ott van a herceg kastélya!

Mindenki egyszerre tekintett abba az irányba, ahová mutatott a kicsike kéz.

Csodák csodájára a szegény ember háza helyén egy meseszép kastély állt, de olyan szép, aminek párja nem volt az egész világon.

Talán ugye nem is kell mondanom, ezen a hercegnek titulált szegény ember lepődött meg legjobban. Azt gondolta, hogy csak álmodja az egészet. Attól rettegett, hogy felébred, és oda a szép álom.

Szerencsére, mindez valóság volt, mert mikor kiszálltak a hintóból a kastélyban levő népség mind hajbókolt előtte, és dicsérték jóságát és gazdagságát.

A király nagyon elégedett volt, és szívesen a herceghez adta feleségül egyetlen leánykáját. Tudta, itt olyan jó helye lesz, vagy még jobb, mint a királyi várban.

Hamarosan ki is tűzték az esküvő időpontját. A vőlegény örült is meg nem is. Sehogy sem értette, mi történt? Milyen varázslat irányítja a sorsát? Csak annyit sejtett, hogy bizonyára, mindez a malackájával van kapcsolatban.

Egyik este kiballagott oda, ahol valamikor a disznóól állt. Most annak a helyén egy kőasztal volt, és legnagyobb meglepetésére azon feküdt a malackája.

– Te meg, hogyan kerültél ide? – kérdezte, és boldogan átölelte az állatot.

– Tudd meg, édes gazdám én egy csodadisznó vagyok. Ilyen rendes és becsületes emberrel még soha nem találkoztam. Amikor a legnagyobb szegénységben voltál, elhatároztam, segítek neked. Rábeszéltelek, hogy adjál el, és a kapott pénzből vegyél szép, új ruhát. Majd utána menjél el a királyhoz, és kérd meg a királykisasszony kezét. Szerencsére mindent úgy tettél, ahogyan tanácsoltam. Én voltam az a fiúcska is, aki útközben mindent elmagyarázott a királynak, mert te úgy megijedtél, hogy tán még most is remegsz a félelemtől. Most már nem kell félned semmitől. Amit látsz, az mind a tied, éljetek boldogan, míg meg nem haltok.

Mennem kell, mert még a világban sok a szegény ember, akinek segítenem kell.

A szegény emberből lett herceg még csak meg sem tudta köszönni a disznónak a segítséget, mert az egyet röfögött, és egy szempillanat alatt eltűnt az asztalról, mintha ott sem lett volna.

Hamarosan összekelt az ifjú pár, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még évek múltával is erről beszéltek az emberek.

Ha egyszer hozzátok is ellátogat a malacka, akkor fogadjátok jó szívvel, mert hátha nektek is segít találni egy királykisasszonyt vagy királyfit.

Itt a vége, fuss el véle! Menjetek aludni, és fogadjatok szót szüleiteknek, mert a kurta farkú kismalac nem szereti a rossz gyerekeket.

Apáti Kovács Béla

Csupa haj királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király a feleségével a kacsalábon forgó várukban. Amelynek ezüst volt az ablaka, és arany a kapuja.

Országukban mindenki nagyon szerette őket. Tán a földgolyó még nem hordott a hátán olyan igazságos uralkodókat, mint, amilyen a király és a felesége volt.

Az alattvalóik jólétben éltek. Senki nem éhezett, az emberek nem ismerték a nyomort.

Hiába volt a jólét, ha a királyi párnak nem született gyermeke. Pedig a király és felesége nap, mint nap imádkozott az égiekhez, hogy legalább egy kicsinyke babával ajándékozza meg őket.

Mi lesz velük, ha meghalnak? A király helyett ki fog a trónra lépni?

Ez aggasztotta egész nap a királyt és a feleségét.

Már úgy nézett ki, bele kell törődniük a sorsukba, és nem lesz utóduk, amikor az egyik szép nyári nap egy öreganyóka kért bebocsátást a királyhoz.

A kapuban az őr nem akarta beengedni.

– Öreganyám, fenséges királyunk nem fogad látogatót. Nagy neki a bánata, mert nem lehet gyermekük – mondta szomorúan az őr.

– Éppen ez ügyben jöttem a királyhoz – erősködött az öreganyó. – Tudom a megoldást.

Nagy nehezen az őr beengedte a várba.

A király és a felesége is kételkedve fogadta az öregasszonyt. A király még mérgesen figyelmeztette is:

– Nehogy bolondját járassa velem öreganyám, mert könnyen megjárhatja. Mondja, mit tegyek, hogy gyermekünk legyen!

– Fenséges király, dehogy tennék ilyet! Ígérem, ha betartja tanácsomat, hamarosan felesége egy gyönyörű kisgyermeknek ad életet. Holnapután, holdtöltekor menjen fel a vár melletti magas hegyre! De nagyon vigyázzon, nehogy valamelyik szolgát küldje fel oda. Magának kell felmennie, ha tetszik, ha nem. Amikor a Hold eléri a hegy csúcsát, gyűjtsön össze egy jó nagy zsáknyi holdfényt. Hozza le és a zsákot tegye az ágya alá. Meglássa, hamarosan meg fog születni a kis utód.

A király hitte is meg nem is, amit az öregasszony mondott. Úgy gondolta, megér egy próbát. Amikor eljött a holdtölte a király fogott egy nagy zsákot és felment a hegyre. Megvárta, amíg a Hold is odacammog, és ezüstös fényével telemerte a zsákot. Olyan sokat mert bele, hogy alig bírta levinni. Gyorsan betette az ágy alá, és türelmetlenül várt a csodára.

Teltek, múltak a napok, sőt a hetek is. Már azt gondolta, hogy az öreganyóka becsapta vagy valamit rosszul mondott el neki.

Egyik nap a felesége így szólt hozzá:

– Férjem uram, királyi fenség, úgy érzem, méhembe egy emberke költözött. Állapotos vagyok. Gyermekünk lesz.

Volt nagy öröm a várban. Mindenki türelmetlenül várta a kis trónörököst. Mégis talán maga a király volt a legtürelmetlenebb.

Szerette volna az idő kerekét minél gyorsabban forgattatni, de ehhez még neki sem volt hatalma.

A hosszú várakozás meghozta a várva várt gyümölcsét. Megszületett a gyermekük. A felesége egy aranyos leánykának adott életet.

A kicsike olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.

A király annyira örült a kislányának, hogy talán még madarat is lehetett volna vele fogatni.

A kislány szép, szőke hajacskával született. Ez még nem is lett volna csoda, de a haj napról napra hosszabb lett. A királykisasszony alig volt párnapos, de már a haja a válláig ért.

A királyt és a feleségét a nagy boldogságukban ez nem nagyon zavarta. Igaz kicsit furcsállták, de úgy gondolták, hogy majd az udvari fodrász levágja, ha eljön annak az ideje.

Igen ám, de a kislánynak három hét múlva már olyan hosszú haja volt, hogy az ágyacskáját többször is végigérte.

Ez már a királynak és a feleségének is feltűnt.

– Mit jelent ez? – kérdezték egymásra nézve.

A hopmester azt javasolta le kell vágni a leányka haját jó rövidre.

Azonnal hívatták is a fodrászt. Az jött is a szerszámaival és nekiállt hajat vágni. Alig, hogy belevágott a hajba az ollója kicsorbult. Még csak egy hajszálat sem sikerült lenyisszantania belőle.

Elővette a másik, erősebb ollóját, de azzal is így járt, sőt a nagy erőlködésben annak még a nyele is eltört. 

– Fenséges királyom, a királykisasszony hajacskáját nem lehet levágni – mondta a fodrász a harmadik próbálkozás után. – Én még ilyen makacs hajjal nem találkoztam, pedig már sok éve csattogtatom az ollómat.

A király hírül adatta, hogy aki leánykája haját meg tudja kurtítani, azt busásan megjutalmazza. Annyi aranyat kap, amennyit csak elbír.

Jöttek is az ország minden részéből a fodrászok, borbélyok szerencsét próbálni, de mindegyik logó orral és törött ollóval ment haza.

Közben meg a leányka haja nőtt és nőtt. Már be se fért a szobába, kint a vár falán fújta a szőke fürtjeit a szél.

Az emberek csodájára jártak a királykisasszony hajának. Messzi országokból is érkeztek kíváncsiskodók.

A királyt és feleségét nagyon zavarta ez. Legszívesebben mindenkit elzavartatott volna a várfalától. Mégis ezt nem akarta, mert akkor oda a jó híre, és végül még fellázad a nép.

Napokig ki sem mozdult a szobájából. Reggeltől estig azon gondolkodott, hogyan tudná megállítani kislányának, a hajának a növekedését, és hogy a haja olyan legyen, mint a többi gyermeknek.

Egyik éjjel álmában megjelent az öreganyóka és így szólt a királyhoz:

– Fenséges királyom, látom, milyen nagy a gondja. Szeretné, ha a kislánynak normális haja lenne, és nem nőne ilyen gyorsan. Ezen könnyen lehet segíteni. Csupán azt kell tennie, hogy holdtöltekor felmegy a közelben található hegy tetejére! Ott talál egy nagy tölgyfaajtót lefelé a hegy gyomrába. Nyissa ki, és lépjen be rajta! Menjen lefelé harminchárom lépcsőfokot, majd talál egy ezüst ajtót. Azt is nyissa ki, menjen le hatvanhat lépcsőfokon egészen az aranyajtóig. Nyissa ki és megérkezik a hegygyomrában lakó manóhoz. Ígérje meg, hogy kislányát férjhez adja hozzá, amikor majd betölti a tizennyolcadik életévét. Ha egyességre jutott a manóval, akkor a leányka haja ugyanolyan lesz, mint a többi gyermeké.

Amikor a király reggel felébredt nagyon furcsállta az álmát. Elmesélte a feleségének és mindketten elgondolkodtak rajta.

– Hátha igaz, amit az öreganyó mondott álmodban – mondta a felesége. – Meg kellene próbálni. Holnap holdtölte lesz. Menjél fel arra a hegyre és tegyél mindent úgy, ahogy mondta az öreganyó.

A király megfogadta felesége tanácsát és másnap felment a hegyre.

Valóban ott megtalálta a nagy tölgyfaajtót, amely levezetett a hegygyomrába. A manó már várta a királyt.

– Isten hozta, királyi apósom! – köszöntötte vidáman a manó.

– Jó napot! – mondta a király kurtán. – Azért jöttem, hogy megbeszéljem veled, ne vedd feleségül kislányomat! Cserébe annyi aranyat, ezüstöt adok, amennyit csak akarsz. Kérlek, fogadd el és szüntesd meg a varázslatot!

– Nem kell nekem arany, ezüst, királyi apósom – mondta nevetve a manó. – Jöjjön velem a birodalomba és saját szemével győződjön meg, milyen gazdag a leendő veje.

A manó bevezette a királyt a kincseskamrába, ahol annyi kincs és, hogyha három élete lett volna, akkor sem tudta volna végigjárni az összes helyiséget.

A királynak be kellett látnia arannyal, ezüsttel nem tudja megvesztegetni a manót. Végül, ha leánykájának jót akart, akkor bele kellett egyeznie, hogy feleségül adja a királykisasszonyt tizennyolc éves korában, a hegy gyomrában lakó manóhoz.

– Vigyáz, ha nem tartod be, az egyességet csúnyán megjárod – mondta búcsúzóul a manó.

A király visszament a várba és örömmel látta, hogy a királykisasszony haja normális lett, s édesanyja éppen fésülgette aranyos, szőke fürtöcskéit.

Hamarosa meg is feledkeztek a manóról. Mindenki a szépséges királykisasszonyról beszélt, és úgy érezték, hogy soha nem fog eljönni a tizennyolcadik életév. Talán igaz sem volt, hogy a király a közeli hegygyomrában járt.

Teltek – múltak az évek. A leányka egyre szebb lett. A legények kezdték nézegetni és udvarolni neki. Főleg a király lovászfiúja legyeskedett sokat körülette. Ez nem is volt annyira feltűnő, mert ő lovagoltatta a királykisasszonyt minden nap.

A leánykának sem volt közömbös a lovászfiú. Ahogy egyre nagyobb lett, úgy tetszett neki egyre jobban. Ugye nem is kell mondanom a két fiatal egymásba szeretett.

Egyik nap kilovagoltak a vár melletti virágos rétre, és ott a legény így szólt a királykisasszonyhoz:

– Feleségül veszlek, drágaságom. Akarsz-e a feleségem lenni?

– Szerelmem, nagyon szeretnék, de édesapám már elígért a közeli hegy gyomrában lakó manónak. Ha megszegi ígéretét csúnya dolgok történek velünk meg az egész országgal. Nem lehetek a feleséged. Maholnap tizennyolc éves leszek, és a manó eljön értem, és feleségül vesz. Hidd el, nagyon sajnálom, de ellene nem lehet semmit tenni! – mondta a királykisasszony sírva és a lovászfiú vállára borult.

Szemeiből úgy hullottak a könnyek, mint a záporeső. Kedvese elkapott belőlük három könnycseppet és a tarisznyájába csúsztatta észrevétlenül. Ezek után visszalovagoltak a várba.

A királykisasszony hamarosan betöltötte a tizennyolcadik életévét, és amikor készülődtek a születésnapra, a királynak eszébe jutott a manó. Megpróbálta elhessegetni magától ezt a rossz gondolatot, de nem sikerült. Már csak azért sem sikerülhetett, mert nagy kurjongatva megjelent a manó.

– Hejehuja haj! Ma feleségül veszem a király gyönyörűséges leánykámat és leviszem a hegy gyomrába, ahol van a palotám. Hejehuja haj!

Nagyon elszomorodott a király és felesége. Érezték nem tehetnek semmit a manó ellen. Oda kell adni neki egyetlen kislányukat. Összeborultak és egymás nyakában zokogtak.

Hirtelen olyan dolog történt, amire senki sem számított. A lovászfiú egy hófehér paripán elébük vágtatott és a nyergébe kapta a királykisasszonyt. Majd szélsebesen, mint a gondolat elviharzott drága zsákmányával.

A jelenlevők nagyon meglepődtek. Alig tértek magukhoz. Amikor a manó felfogta,, mi történt azonnal egy magas fa tetején tanyázó héja hátára pattant, és a szerelmesek után eredt.

– Jaj, szerelmem, a manó mindjárt utolér bennünket – mondta riadtan a királykisasszony, mire a lovászfiú a tarisznyájából előhúzott egy könnycseppet, majd hátrahajított éppen eltalálva vele a manót.

Ahogy az eltalálta, a manó kezdett összezsugorodni, de azért még kitartóan repültek utánuk.

– Szerelmem, már egészen itt vannak. Mindjárt utolérnek – figyelmeztette a királykisasszony a lovászfiút.

Az másodszorra is belenyúlt a tarisznyájába és hátradobott egy könnycseppet.

A manó még jobban összezsugorodott. Már alig látszott a héja hátán. Ennek ellenére repültek tovább.

– Szerelmem, már egészen mögöttünk vannak. Érzem a manó büdös leheletét – kiáltotta ijedten a királykisasszony.

A lovászfiú nem habozott a harmadik könnycseppel is jól eltalálta az üldözőjüket, aki erre annyira összezsugorodott, mint egy babszem. Le is esett a héja hátáról. Amikor ezt látta a madár villámgyorsan utána vágott a csőrével és egy szempillanat alatt bekapta. Volt manó, nincs manó, és így a királykisasszony és a lovászfiú megmenekült.

Gyorsan visszavágtattak a várba, ahol a király és a felesége boldogan megölelték őket.

– Édes fiam, - mondta a király, - kérj akármit, bármit teljesítek, amiért megmentetted kislányunkat? Adok aranyat, ezüstöt, amennyit csak akarsz.

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, nem kell nekem arany, ezüst, csak egyetlen gyöngyszem, amit a karjaimban tartok.

A király mindjárt megértette, mi a kívánsága a lovászfiúnak. Ha már a rokonság és a jó barátok úgyis összegyűltek a születésnapra, miért ne tarthatnák meg a lakodalmat is.

Szívesen beleegyezett, hogy a fiatalok egybekeljenek. Jobb férjet úgysem találna kislányának.

Olyan nagy lagzit csaptak, hogy a mulatozásuk még az égig is elhallatszott. De hozzánk biztosan, mert akkor honnét tudnék erről.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla 

Furulyázó leányka

Élt egyszer egy király, s volt neki egy dalia fia, aki napjait azzal töltötte, hogy a környéken barangolt lóháton. Bejárt minden falut és várost, amely apja birodalmához tartozott.

Egyik nap is, amint lovagolt hazafelé, az útja egy sűrű, nagy erdő mellett vezetett el.

Ismerte az erdőt, nem egyszer vadászott benne. Sőt még azt is tudta, hogy hol, milyen fa áll.

Már majdnem elhagyta az erdőt és a távolban egy hegy tetején feltűnt apja vára, amikor egy nagy tölgy alatt egy furulyázó leánykát pillantott meg.

Még sohasem látta a lányt. Azt sem tudta, ki ő és hol lakik. Olyan szépen szólt a hangszere, hogy valósággal elbűvölte a királyfit.

– De szépen játszol, te lány – állította meg a lovát és hallgatta a furulyaszót.

A lány nem válaszolt, csak fújta a hangszerét és sejtelmesen mosolygott.

A királyfi kérdezgette mindenféléről, hogy hol lakik? Kik a szülei? Mit keres itt az erdő szélén? Hiába volt a kérdezgetés, a leányka nem felelt.

Egy idő után a királyfi megunta, és már úgyis estére járt, megsarkantyúzta a lovát, majd elvágtatott.

Pár nap múlva megint arra vitte az útja. A leányka ugyanott ült a nagy tölgy alatt és furulyázott. Most talán még szebben szólt a furulya. A furulyaszó könnycseppeket csalt elő a király fiának a szeméből.

– Áruld el, ki vagy te szép leányka? – kérte szinte könyörögve, de a lány most sem nyitotta szóra a száját. Mintha a furulya az ajkához ragadt volna.

A királyfinak sietős volt a dolga. Kénytelen keletlen, de mennie kellett. Sajnos nem lett okosabb. A leánykáról semmit sem tudott meg.

Napok múltával újból az erdőnél járt, de a nagy tölgy alatt nem lelte a furulyázót. Pedig nagyon szerette volna megint hallani, azokat a csodás dallamokat, amelyeket a lány kicsalt hangszeréből.

Kissé csalódottan tovább lovagolt, de egy percre sem tudta felejteni a leánykát. Éjjel nappal ő járt az eszében. Még ébren is róla álmodott. Minden szellő sustorgásában a furulya hangját vélte felfedezni. Amikor csak tehette, ellovagolt az erdőhöz, hátha megint ott lesz a szépséges lány.

Ki tudja, már hányadsora ment oda, azt remélve, hogy szerencséje lesz. Egyetlenegyszer sem volt szerencséje, hogy találkozzon a furulyázó leánykával.

Ezért a királyfi nagyon szomorú lett. Végtelen keserűség kerítette hatalmába. Minden pénzt megadott volna, hogy újból meghallja a furulyaszót.

Még apja is észrevette, hogy fia szívét nagy bánat nyomja.

– Miért vagy olyan búval bélelt, fiam? – kérdezte a király. – Mondd el apádnak, hátha tudok segíteni!

A királyfi először nem akarta felfedni bánatát, de apja addig kérlelte, amíg el nem árulta. Amikor a király meghallotta, hogy fia a furulyázó leányka miatt szomorú, ijedten felkiáltott:

– Jaj, fiam, azonnal verd ki a fejedből azt a furulyázó leánykát! Életed megrontója lesz, ha azonnal nem felejted el. Annak idején, nekem is majdnem a végzetem lett. Gonosz tündérek családjából való, amelyeknek az a dolga, hogy elrabolják a fiatal legények lelkét. Örülj, hogy csak egyszer hallottad furulyázni. Aki másodszorra is meghallja az örök életére elveszett. Engem öreganyám győzött meg, hogy ne keressem, felejtsem el. Ha nem hallgattam volna öreganyámra, akkor ma én is annak az erdőn túli magas hegy egyik sziklája lennék. Nagyon kérlek, többé egy szót se beszéljünk erről a gonosz tündérről – kérlelte a király a fiát.

– Apám, csak annyit árulj el, hol laknak ezek a tündérek? – könyörgött a királyfi.

– Jobb, ha nem tudod lakhelyüket. Így talán könnyebben kivered fejedből – mondta a király és többé nem volt hajlandó beszélni a furulyázó leánykáról.

Ha fia próbálkozott is vagy kérdéseket tett fel apjának, a király mindjárt másra terelte a szót.

De a fiút nem hagyta nyugodni a furulyázó leányka. Reggeltől estig kutatta, hol lakhatnak a gonosz tündérek?

Apja megtiltotta a várban és annak környékén, hogy az emberek segítsenek neki. A királyfi hiába kérte, senki sem volt hajlandó válaszolni kérdéseire. Ha valaki megszegte volna ezt, akkor a feje bánta volna. A király kiadta parancsba, ha ezt megszegik, akkor annak a feje hulljon a porba. Így mindenki hallgatott, még az is, aki tudta, merrefelé találhatóak a gonosz tündérek.

Ebbe a királyfi nem tudott belenyugodni. Minden nap ellovagolt ahhoz a helyhez, ahol először meglátta a furulyázó leánykát. Gyakran leült a nagy tölgyfa alá és várt, ha megjelenik és furulyázik neki. Még az sem érdekelte, hogy varázslattal ő is kősziklává változik az erdőn túli hegyekben.

Máskor meg bolyongott az erdőben. Benézett minden bokorba, minden fa odvába, azt remélve, hátha ott rátalál a leánykára.

Egyszer aztán olyan sokáig bolyongott az erdőben, hogy már maga sem tudta, merre jár. Ment, ment és váratlanul egy kis erdei tisztásra ért, ahol állt egy kicsinyke házikó, amelyben egy vénséges öreganyó lakott. Olyan öreg volt, hogy álla a földet verte, mert nem bírt kiegyenesedni.

– Jó napot, öreganyám! – köszöntötte illően az öregasszonyt.

– Neked is, fiam – válaszolta. – Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?

– Keresem a furulyázó leánykát. Beleszerettem, és hallani akarom a furulyaszót. Talán öreganyám tudja, hol fogom megtalálni?

– Tudni, tudom, de édesapád megtiltotta, hogy bárki is ezt elárulja. Aki, ezt megszegi, az elbúcsúzhat a fejétől.

– Drága, öreganyám – kérlelte a királyfi majdnem sírva – árulja el nekem! Ígérem, édesapám nem fogja megtudni.

A királyfi addig könyörgött, míg az öreganyó szíve megenyhült és elárulta, hol találja meg a gonosz tündéreket.

– A házikóm mögött van egy kút, másszál le bele! Mielőtt elérnéd a vizet, balra van egy fémajtó, amit egyfejű sárkány őriz. Ha le tudod győzni, s nem hagyod ott a fogadat, nyisd ki a fém ajtót és lépjél be az alvilágba. Menjél egyenesen egészen addig, míg találsz egy ezüstajtót, amelyet háromfejű sárkány vigyázza. Ezzel is küzdjél meg, s ha sikerül folytasd útadat egészen a harmadig, aranyajtóig, amelyet maga a hétfejű sárkány őrzi az előbbi két sárkány apja. Vele is meg kell birkóznod. Ez nem lesz könnyű feladat, mert mind a hét fejéből egyszerre csapnak elő a kénköves lángok. Eddig még minden próbálkozó itt fűbeharapott. Rád is ez a sors vár, ha nem leszel elég ügyes és vakmerő. De még most meggondolhatod magadat és visszafordulhatsz.

A királyfi elszánt volt, nem rettent vissza a veszélytől, mindenáron meg akarta találni a furulyázó leánykát. Kiment a házikóból és leereszkedett a kútba.

Hamar rá is lelt a fémajtóra, amit az egyfejű sárkány őrzött. Jó kardforgató volt, s ezért nem okozott neki nehézséget egy suhintással levágni a sárkány fejét. Szabad volt az út az ezüstajtóig, ahol már mérgesen várta a háromfejű sárkány. Ezzel kicsit nehezebb dolga volt. Jó ideig harcoltak egymással, mire végül a királyfi kerekedett felül, és a három sárkányfej a porba hullt.

Már csak az aranyajtó volt vissza, ami a legnehezebbnek látszott. Azt a két megölt sárkány apja őrizte. Nagyon mérges volt, amiért a királyfi elküldte fiai lelkét a másvilágra. Mind a hét félelmetes fejéből egyszerre csaptak ki a kénköves lángok, hogy halálra perzseljék a betolakodót az alvilágba.

A királyfi alig tudott elugrani a lángok elől. A forróság kicsit meg is perzselte gúnyája szélét. De ez nem tántorította el, hogy éles kardjával neki ne menjen a hétfejű sárkánynak.

Megkezdődött az életre– halálra menő harc. Egészen sötét estig fárasztották egymást. Hol egyik, hol másik került előnyös helyzetbe. Még éjfélig sem tudták eldönteni, kit illet a diadal.

A felkelő napsugarak is egymással küzdve találták a királyfit és a hétfejű sárkányt. Mindkettőjükben már alig volt némi erő. Ennek ellenére egyikőjük sem adta fel.

Eljött a dél, majd az újabb este, a királyfi érezte hamarosan elhagyja minden ereje. A hétfejű sárkány meg csak okádta ki a torkán a kénköves tüzet, amikor egyszer csak elapadt a tűz mind a hét torkában.

Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a királyfi részére, egy nyisszantással levágta a sárkány mind a hét fejét.

A fáradtságtól ő is a földre rogyott. Arra ébredt, hogy valaki furulyázik a közelben.

Gyorsan felugrott és loholt a furulyaszó irányába. Egy virágos mezőn meg is találta a furulyázó leánykát, aki, amikor meglátta a királyfit felsikított és sírva mondta:

– Ne nézz a szemembe, királyfi! Ha tekintetünk találkozik másodszorra is, akkor te is sziklává változol. Tudd meg, sok – sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam a gonosz tündérek elraboltak szüleimtől, és az lett a feladatom, hogy fiatal legényeket elcsábítsak furulyámmal. Édesapádnak is furulyáztam, de ő bölcs volt és messze elkerült. Jobb lett volna, ha te is követed példáját.

A királyfi becsukta a szemeit, s még csak véletlenül sem nézett a leányka szemébe.

– Kell lennie megoldásnak, hogy megszabadítsalak a gonosz tündérektől. Beléd szerettem, és addig nem nyugszom, amíg feleségem nem leszel. Megkeresem a gonosz tündéreket és könyörgök nekik, hogy engedjenek szabadon!

– Könyörgéssel nem érsz el náluk semmit. Egy módja van, hogy kiszabadíts innen, ha harmatcseppekből építesz egy kacsalábon forgó várat ennek a virágos rét közepén, s elhiteted a gonosz tündérekkel, hogy te vagy a jóság tündére. Egykor ezek a tündérek sem voltak rosszak, csak réges-régen királynőjüket elátkozta egy öreg varázsló, amiért nem ment hozzá feleségül. Az átok akkor hull le a tündérekről, ha a jóság tündére épít itt egy várat harmatcseppből.

– Építek egy ilyen várat, ha addig is élek – ugrott egy nagyot a királyfi és majdnem a leányka szemébe nézett.

– Jaj, ne nézz rám! Csukd be a szemed! Nem szabad, hogy tekintetünk újból találkozzon – kiáltotta rémülten a leányka.

A királyfinak ezt nagyon nehéz volt megállni. Majd megszakadt a szíve, hogy ne nézzen azokba a gyönyörű kék szemekbe.

Hajnalig kellett várnia, hogy elkezdhesse építeni a várat a réten található harmatcseppekből. Nehezen haladt a munka, mert hajnalonként nem volt annyi építőanyag, ami a várhoz kellett volna.

Kilencvenkilenc földi év tellett el, amire a vár felépült. Tudni kell itt a lenti világban, olyan, hogy idő nem létezik. Egy perc, akár egy emberöltő is lehetett, vagy fordítva ezer év egy pillanatnak tűnt.

Sok fáradságos munka után végül elkészült a vár, s a királyfi beköltözhetett. Olyan szépnek sikeredett, hogy senki fel sem tételezte, hogy nem egy jóságos tündér lakik benne.

Ezt a leányka mindjárt világgá is kürtölte. Olyan szépen kezdett el furulyázni a kacsalábon forgó vár előtt, hogy minden elátkozott tündér oda sereglett, és egyszeriben jó tündér lett belőlük.

Megszűnt az átok, s újból régi, jóságos tündérekké váltak. Ennek annyira megörültek, hogy víg táncba kezdtek a virágos réten a vár körül.

Nem győzték megköszönni a harmatcsepp várban lakó királyfinak, amiért megmentette őket. Ettől kezdve a két szerelmes fiatal már egymás szemébe nézhetett.

Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy a királyfi feleségül vegye a szépen furulyázó leánykát.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég is majdnem leszakadt a nagy mulatozásban. Amikor jól kimulatták magukat, a királyfi az ifjú feleségével felment a fenti világba, hogy bemutassa élete párját szüleinek.

Igen, ám, egy dologról megfeledkezett. Ameddig ő lett volt, fent sok – sok év eltelt, és minden megváltozott. Szülei és ismerősei is már rég meghaltak. Az egykori várukban is már más volt a király. Senki ismerőssel nem találkoztak. Ezért nagyon idegenül érezte magát a királyfi. Senki sem hitte el neki, hogy valamikor ebben a várban élt. Nem volt a kezében semmi bizonyíték. Hiába is próbálta volna bebizonyítani igazát, senki sem hitt volna neki.

Ez nagyon elszomorította, s talán örök bánatba is esett volna, ha szépséges felesége nem vigasztalja meg:

– Édes párom, drága jó férjem uram, menjünk vissza a lenti világba, ahol vár bennünket a gyönyörűséges kacsalábon forgó, harmatcseppből épült várunk!

– Igazad van, drágaságom – mondta a királyfi. – Nekünk már ott van az otthonunk, s még egy utolsó pillantást vetett a régi várukra, majd kéz a kézben visszamentek a lenti világba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla 

Vasmarkú János

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény asszony és volt neki egy fia. Ez a fiú olyan gyenge volt, hogyha egy picinyke szellő kerekedett a faluban, mindjárt feldöntötte.

Szomorkodott is miatta sokat az édesanyja. Mi lesz így a fiából. Nem tud megállni a saját lábán, hogyan keresi meg a napi betevőt. Senki sem fogadja be szakmát tanulni. Különben is falujukban nem sok lehetőség akadt, hogy egy nyápic legényke inasnak álljon. Még az erős, jókiálású társaik is csak nehezen találtak munkát.

Az anyja egy ideig csak húzta, halasztotta a dolgot, de ő is jól tudta, végtelenségig ez nem mehet. Egy nap megöregszik és meghal és nem lesz, aki János gondját viseli.

Fogta magát és fiával sorba járta az iparosokat.

Először a kovácshoz kopogtattak be, de, amikor az meglátta Jánost, hangos nevetésbe tört ki.

– Jóasszony, mit akar ezzel a gyerekkel? Hiszen egy lúdtollat sem bír megemelni – mondta. –  Nálam nehéz kalapáccsal kell dolgozni, nézze ezen az üllőn. Menjenek inkább a szabóhoz, hátha ott nagyobb szerencséjük lesz!

Megköszönték a tanácsot és sietve felkeresték a szabót.

– Szabóuram, van– e valami munka, a fiam részére? Szeretné kitanulni a szabómesterséget.

A szabó hosszasan méregette a fiút. Megnézte elölről, hátulról és csak a fejét csóválta.

– Nem tudom felvenni. Nézze csak asszonyság, itt ez a nagyolló! Ha ezt a fia kezébe adnám, letörné a kezét. Más szakma kell a fiúnak. Próbálkozzanak a csizmadiánál. Talán ott majd boldogul, valahogy.

Mentek a csizmadiához, de sajnos ő sem fogadta fel Jánost inasnak.

– Nehéz ám a bőr és nem könnyű azt emelgetni. Nem való neki ez a munka.

Ki tudja, hogy még hány helyre el nem mentek, de mindenhol csak elutasították őket. Végül már János anyja annyira elkeseredett, hogy sírva fakadt.

– Ne sírjon, édesanyám! – mondta neki János. –  Süssön nekem hamuban sült pogácsát, tegye egy tarisznyába. Elmegyek szerencsét próbálni és addig nem jövök haza, míg gazdag ember nem leszek.

A nő megpróbálta lebeszélni erről a bolondságról, de János nem engedett elhatározásából. Anyja kénytelen volt teljesíteni a kérését és útnak engedni.

Szegénygyerek a nagy tarisznya alatt tántorogva ment ki a kapun. Aki csak látta, azt gondolhatta, hogy mindjárt most esik össze. Nagy nehezen azért csak kiért a faluból és neki indult a nagyvilágnak.

Sokáig ment, igaz közben gyakran meg kellett állnia, pihenni. Az egyik ilyen pihenés alkalmából eszegetett a hamuban sült pogácsából, amikor egy kicsi egér szaladt hozzá, és mondta:

– Te legény, kínálj meg engem is abból a hamuban sült pogácsából!

János dobott neki egy darabot, amit az egér azonnal elfogyasztott.

– Ilyen jót még nem ettem. Köszönöm, hogy jószívű voltál hozzám. Mi járatban vagy errefelé?

János mindent elmondott részletesen az újdonsült barátjának, aki ezt mondta:

– Akassz a nyakadba egy táblát, és írd já: "ÉN VAGYOK A VASMARKÚ JÁNOS" !

Amikor ezt a fiú meghallotta nevetni kezdett:

– Ki fogja elhinni, hogy tényleg az vagyok? Hiszen, ha csak rám néznek, mindenki tudja, hogy ez nem igaz.

– Ezzel most ne törődj! – makacskodott a kicsi egér. –  Tégy úgy, ahogy mondtam!

János, hitte is meg nem is, végül azt gondolta tesz egy próbát. Valahonnan kerített egy jókora táblát és ráírta: Én vagyok a vasmarkú János. Amikor ezzel megvolt folytatta az útját.

Nem sokára egy sötét erdőbe tévedt, ahol egy tucat zsivány tanyázott, de ezt nem tudta. Hiszen, ha tudta volna, akkor nem merészkedett volna a fák közé. Messze elkerülte volna az erdőt. Alig ment néhány lépést és a zsiványok állták el az utat.

– Megállj, te legény! Mi lóg a nyakadban?

A zsiványok vezére kisilabizálta a tábla szövegét és mérges hangon ráförmedt:

– Ha valóban, te vagy a vasmarkú János, akkor ott van az a kő, morzsold porrá. Ha nem teszed, halál fia vagy.

Megijedt szegény János. Bánta már, hogy hallgatott a kicsi egérre. Még a hamuban sült pogácsát sem tudja elmorzsolni, nem pedig egy kemény követ. De mit tehetett, lassan felemelte és nekilátott a morzsolásnak. Közben a zsiványok kíváncsian nézték, mit fog tenni?

János sem akarta elhinni, a kő a markában úgy hullott szét, mintha csak homokból lett volna. Ezt látván a zsiványok nagyon megijedtek és könyörögni kezdtek:

– Irgalom nekünk, vitéz urunk! Ne bántsál bennünket! Minden kívánságodat teljesítjük.

Őt is meglepte, ami történt, de úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Most már kicsit magabiztosabb hangon mondta:

– Nem bánom, megkegyelmezek nektek, de ezentúl mindent úgy tesztek, ahogyan parancsolom. Aki nem engedelmeskedik, azt megbüntetem.

A zsiványok elfogadták a feltételeket. Mit is tehettek volna mást. Egyikőjük, sem mert ujjat húzni Jánossal.

A zsiványtanyán annyi volt a sok összerabolt kincs, hogy tán még a királynak sem volt annyi. A pincétől a padlásig tele volt a ház arannyal, ezüsttel és drágakővel.

Este lefekvés előtt János kiment az udvarra, kíváncsi volt, hogy tart– e még az ereje. Fogott egy hosszú vasrudat és azt kezdte el hajlítgatni. Az egyik zsivány meglátta és félve megkérdezte:

– Vasmarkú János, mit csinálsz?

– Ketté akarom törni ezt a vasrudad, mert túl hosszú.

– Miért törnéd ketté?

– Azért, hogy elverjelek bennetek, ha holnap reggelig nem építettek nekem egy szép várat ennek a zsiványtanya helyére.

Megijedt a zsivány és lélekszakadva rohant társaihoz és elmesélte nekik, mit látott és hallott. Azok aztán mindjárt neki is láttak a vár építéséhez.

Amíg ők erejüket megfeszítve dolgoztak János lepihent egy bokor alá és elaludt. Ezt akarta kihasználni a zsiványok kapitánya. Gondolta, ha megöli, akkor megszabadulnak Jánostól, és minden a régi lesz.

A zsiványok kapitánya éppen neki akart állni, hogy gonosz tettét véghezvigye, amikor János a másik oldalára fordult, és tudjátok, mi történt? Bizonyára nem találjátok ki, ha el nem mondom. Egyszer csak váratlanul egy menykő a zsiványok kapitányának a fejére esett, és azonnal szörnyet halt. Ebből a többiek csak annyit láttak, hogy kapitányuk holtan esett a földre. Ettől még jobban megijedtek. Jánost nem lehet megölni, mert még álmában is legyőzi őket. Kénytelenek voltak még gyorsabban dolgozni, nehogy a vasmarkú János megharagudjon rájuk, és úgy járjanak, mint a kapitányuk.

Amire a nap első sugarai bevilágították a tájat, el is készült a vár. Olyan szép volt, hogy még ember nem látott olyat. Az erdő állatai össze is sereglettek, hogy megcsodálják.

Gyorsan hírül ment a környéken, hogy a sűrű erdő közepén van egy vár kilencvenkilenc magas toronnyal és, hogy kacsalábon forog.

Nem kellett sokáig várni, ezt a király is megtudta, és érdeklődni kezdett, kié a vár?

– Vasmarkú Jánosé – felelték az emberek.

– Vasmarkú Jánosé? – csodálkozott el a király. –  Ilyen uraságról még nem hallottam. Miben rejlik az ereje?

– Olyan erős, hogy hozzáhasonlót még nem hordott a föld a hátán. Jobb elkerülni, ha az embernek kedves az élete –  válaszolták.

– Meg kell, hogy ismerjem. Ha valóban olyan erős, aminek mondják, megjutalmazom, de ha csak szélhámos fejét vetetem.

Mindjárt beült az aranyhintajába és felkereste a Vasmarkú János várát. Nem ment be, csak hangosan bekiáltott:

– Vasmarkú János, gyere ki! Beszédem van veled.

– Megyek, fenséges királyom, csak előbb felugrok a Napba, hogy parazsat hozzak a táltos paripámnak, mert nagyon megéhezett.

Amikor ezt meghallotta a király, elgondolkodott. Hátha az emberek valóban igazat beszélnek, és a vár urának földöntúli ereje van.

Mindenesetre megvárta, míg János elvégzi a dolgát. Nem akart úgy hazamenni, hogy ne tudja meg, mi az igazság.

Kis várakozás után Vasmarkú János elődugta a kobakját és megkérdezte:

– Mit akar, fenséges királyom? Miben állhatok a szolgálatára?

A királyt meglepte kinézete. Egy erős, nagy emberre számított, de helyette egészen más jött elő a várból.

– Azt mondják, te vagy a Vasmarkú János. Megparancsolom, most azonnal bizonyítsd be! Vigyázz, ha a bolondját járatod velem, az a fejedbe kerülhet.

Igazából János sem tudta, hogy tart– e még az ereje. Ezért kicsit meg is ijedt. Kissé riadtan várta, mi lesz a feladat, amit a király szán neki.

A váram közelében van egy barlang és abban lakik a félelmetes hétfejű sárkány. Állandóan ijesztgeti kislányomat és azt akarja, hogy legyen a felesége. Ha nem adom hozzá, akkor elpusztítja az egész országomat. Menj el Vasmarkú János a hétfejű sárkányhoz és küzdjél meg vele! Szabadítsd meg minket ettől a fenevadtól! Amennyiben megölöd a sárkányt, minden kérésedet teljesítem.

János nem tehetett mást elfogadta a felkérést. Tudta jól, ha nemet mond, akkor a király fejét veszi. Ellenben, ha kiáll a sárkány ellen, lehet, hogy akkor is ez a sors vár rá. Legalább most megtudja, tart– e még az ereje.

Az istállóból elővezette a táltos paripáját és keresett kardot, buzogányt, melyek szükségesek lehetnek a viadalra.

Mindenki kíváncsian várta, mi fog történni, de legjobban János. Tudta jól, ha elszállt az ereje, akkor búcsút mondhat életének.

Szerencsére nem ez történt meg. Már a hétfejű sárkány is hallott Varmarkú Jánosról, és amikor meglátta, térden csúszva mászott elébe. Sírva könyörgött, hogy kegyelmezzen meg neki. Ezentúl minden úgy lesz, ahogyan János kívánja. Hűséges szolgája lesz élete végéig, de talán még a túlvilágon is. A királykisasszonyra meg rá sem néz, nemhogy feleségül vegye.

János egy kicsit gondolkodott, amit a sárkány mondott és végül kezét nyújtotta:

– Ettől a perctől fogva kinevezlek váram őrzőjévé. Az lesz a dolgod, hogy éjjel – nappal vigyázol rám meg a várbeliekre. Amennyiben, ha megszeged egyezségünket, akkor megismerkedhetsz vasmarkommal.

A király és a királykisasszony is megkönnyebbült, amikor látták, hogy Vasmarkú János kötőféken vezette a hétfejű sárkányt.

– Jó munkát végeztél, fiam – örvendezett a király. –  Mondd csak, hogyan jutalmazzalak meg?

János tanácstalan volt. Igazából volt mindene. A vára tele volt arannyal, ezüsttel, drágakövekkel. Annyi volt ott, hogyha hét élete is lett volna, akkor sem bírta volna elkölteni.

– Nem is tudom, fenséges királyom, mit kérjek? Van nekem mindenem, sőt most már saját hétfejű sárkányom is. Nem szorulok semmire. Ha csak. – csillant fel a szeme, mert meglátta a király leánykáját, aki éppen akkor libbent be édesapjához valamiért.

– Ha csak? – kérdezte a király.

– Hozzám nem adja feleségül kislányát. Éppen ilyen szépséges leánykáról ábrándoztam egész életemben.

A királyt meglepte a kérés, de valójában nem talált semmi kivetni valót benne. A leendő vőének van kacsalábon forgó vára. Vagyonos ember. Vasmarka van, mivel legyőzte a hétfejű sárkányt. Igaz egy kicsit nyápic, de van neki egy kitűnő szakácsa. Megparancsolja a fakanál forgatónak, hogy főzzön neki finom étkeket, amivel egy – kettőre felhizlalja a kislánya férjurát.

– Nem bánom, Vasmarkú János, elveheted lányomat. Ha neked is megfelel, mához három hétre megtartjuk az esküvőt..

Egymás tenyerébe csaptak, és ahogyan a király mondta három hét múlva megtörtént a lakodalom. Olyan nagy volt, hogy hozzáhasonlót nem látott a világ. Még a kutyák is rántott húst ettek.

Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg öregapámat, aki ott volt és még táncolt is a királykisasszonnyal.

Vasmarkú János csak egyet nem tudott meg, hogy tart– e még az ereje. Igazából erre már senki sem volt kíváncsi, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Apáti Kovács Bél

Csiga Benő vándorútra indul

Közel a hűs vizű kispatakhoz egy szép zöld mezőn élt Csiga Benő. Tulajdonképpen megvolt minden. Semmiben sem szenvedett hiányt. Egy valami azért hiányzott neki. Alig tudott valamit a világról. Még sohasem járt a zöld mező határán kívül.

A mező madaraitól hallotta, hogy sok, szép hely létezik, amit érdemes megnézni.

Madaraknak könnyű, mert van szárnyuk. Csak megbillentik és csapkodnak vele néhányat, s már ki tudja, milyen messze járnak.

Jó lenne egyszer világot látni – gondolta ábrándozva Csiga Benő – Vajon máshol is élnek csigák, vagy csak itt a zöld réten.

Reggelente kiült a harmatos patak partjára és nézte a távoli kék hegyeket. Egyszer csak felsóhajtott:

 –   Ha én egyszer elmehetnék oda!

Olyan hangosan mondta, hogy a közelben vadászgató gólya meghallotta.

 –   Barátom, Benő, ne csak ábrándozzál! Kelj útra és valósítsd meg álmaidat! – mondta a gólya.

 –   Gondolod, képes leszek rá? – kérdezte kissé bizonytalanul Csiga Benő.

 –   Hogyne lennél rá képes. Ha valamit nagyon elhatározunk és az a szívünk mélyéről jön, azt meg tudjuk valósítani. Ezért azt javaslom, ne habozz! Szedd össze a kis motyódat és indulj el!

Csiga Benő elnevette magát, majd mondta:

 –   Nem kell sok mindent összeszednem, hiszen ha megyek, akkor a házammal megyek. Házamban meg minden benne van.

 –   Látod, erről beszéltem. Minden csak a hozzáállástól múlik – válaszolta a gólya és a patakból gyors mozdulattal csőrébe kapott egy kövér békát és elrepült a falu irányába.

Ez a kis beszélgetés annyira felizgatta Csiga Benőt, hogy nem sokat teketóriázott, elbúcsúzott a kis mezei virágtól és a fűzfától, amely alatt tanyázott már régóta. Még egyszer jól körülnézett, s sietve elindult világot látni.  

Csábították a távoli, kék hegyek. Milyen jó lesz felmenni a tetejükbe és onnan szemlélni a tájat. Eddig csak az orra hegyéig látott el, de akkor is sokszor a fűszálak eltakarták a kilátást.

Nem értette, hogy eddig, miért nem kelt útra. Hiszen olyan jó világot látni.

Igaz lassan haladott. Csigák nem arról híresek, hogy szélsebesen közlekednek. Elérni a rét szélét, az is rengeteg időbe tellett. Ennek ellenére Csiga Benő elégedett volt. Többé nem egy kis helyen éli le életét, hanem, mint egy valódi vándor rója majd az országutakat, megismerkedik falvakkal és hatalmas városokkal.

Amíg ment, vagyis inkább méltóságteljesen csúszott centiméterről centiméterre előbbre, ezek jártak fejében. Még azt is kiagyalta, ha majd megöregszik, s már nem bír vándorolni, szépen visszahúzódik kicsinyke házikójába, amit állandóan a hátán hordott, megírja vándorlásainak a kalandjait. Bizonyára sok, izgalmas kalandban lesz része. Aki vándorbotot vesz kezébe, azt rengeteg kaland várja a nagyvilágban.

Talán még egy szép csigalánnyal is összehozza a sors és egymásba szeretnek.

Így álmodozott Csiga Benő, ahogy vándorolt elhagyva a régi otthonát, a zöld rétet.

Egy hosszúkás domb állta útját. Jó magas volt. Fel kellett rá kapaszkodni, hogy tovább tudjon menni. Összegyűjtötte minden erejét és nekiindult a dombnak.

Kétszer is legurult róla, de nem adta fel. Harmadikra sikerült felérnie. Csodás kilátás fogadta. Kicsit távolabb a dombtól egy falu terpeszkedett el mélán. Mintha csak hívogatta volna Csiga Benőt.

 –   Gyere kicsi csiga! Vár a falu, itt van ám a jó világ.

Csiga Benő szívesen engedett a csábításnak. Nagyon kíváncsi volt, milyen is egy falu.

De hogy eljusson oda át kellett haladnia egy széles autóúton. Innen a dombról olyan volt, mint egy folyó. Az úton szünet nélkül autók robogtak. Nem volt egy perc szünet. Legkülönbözőbb járművek suhantak el a domb mellett, amelyen Csiga Benő nézelődött.

Nem tudta, mitévő legyen? Hogyan keljen át a veszélyes autóúton.

Ha nem sikerül átérnie egy másodperc alatt, akkor bizony halálfia. A száguldó kamionok, teherautók, személyautók azonnal eltiporják. Kikerülni nem lehetett. Ki tudja, hol kezdődik és végződik?

Ha nem próbálja meg, akkor meg hiábavaló volt a hosszú menetelés a zöld réten át.

Óvatosan lemerészkedett az út szélére, és várt, hátha kicsit alábbhagy a forgalom. Nézett jobbra, nézett balra, de az autó áradat nem szűnt. Sőt, mintha még erősödött is volna.

Szegény Csiga Benő egészen kétségbeesett. Mi lesz most vele? Ki fogja átvinni túlsóoldalra? Kit kérjen meg, amikor senki sincs a környéken?

Lerogyott a fűbe és már majdnem elsírta magát, amikor egy közeli bokron egy kismadár megszólította:

 –   Miért búslakodsz, Csiga Benő?

 –   Még kérded? Nem tudok átmenni a túloldalra. Félek, ha elindulok, elüt egy autó. Nem tudnál segíteni nekem? – nézett a madárra reménykedve Csiga Benő.

A madár is tanácstalan volt. Ilyet még soha nem kérdeztek tőle. Hogyan tudna ő segíteni egy csigának. Kicsi madár ahhoz, hogy átvigye a túloldalra.

Ennek ellenére mégis szívesen segített volna Csiga Benőnek.

 –   Várj egy kicsit, elrepülök a testvéremhez és megkérdem tőle, hogyan tudnánk segíteni.

A madár elrepült és a csiga megint egyedül maradt. Sokáig várt, amíg segítője visszaért. Szomorúan tárta szét a szárnyait:

 –   Sajnos nem tudunk segíteni. Testvérem sem tudja a módját, hogyan tudnál balesetmentesen átkelni az úton. Isten veled, nekem mennem kell, várnak a kicsinyeim.

Csiga Benő többször is megpróbált átkelni, de mindannyiszor visszafordult, mert hatalmas kamionok ijesztgették meg, amint elindult.

Egy idő után belátta, semmi esélye sincs. Talán az lenne a legjobb, ha visszafordulna.

Ettől a gondolattól nagyon megrettent. Mi lesz akkor az álmaival. Soha nem fogja felfedezni a világot. Neki mennie kell, ha esik, ha fúj. Őt várja a rengeteg felfedezés. Ott túl az úton, abban a faluban van maga a csoda, amit eddig még nem látott, nem tapasztalt meg. És mennyi ilyen falu, város lehet még.

Nem szabad megijedni egy kis akadálytól. Azért vagyunk, hogy legyőzzük, túltegyük magunkat rajta.

Ezek a gondolatok egy kicsit felvidították Csiga Benőt, de még mindig nem tudta, mit tegyen?

Csak állt az út szélén és nézte az elsuhanó autókat. Bárcsak varázsló lehetne. Varázspálcájával intene egyet és megállna ez a szédítő forgalom. De ő csak egy egyszerű csiga, aki fel akarja fedezni a világot.

Lesz, ami lesz, elindul, hátha szerencséje lesz. Talán megállnak az autók és engedik, hogy átjusson a túloldalra.

Ebben reménykedett Csiga Benő, amikor újból most már sokadszorra elindult.

Az első pár centit szerencsésen megúszta. Ez némi bátorságot adott neki. Egy kicsit el is bízta magát és megpróbált gyorsabban átcsúszni az úton.

Úgy tűnt neki, mintha a forgalom is, mintha kicsit alább hagyott volna, de ez elég csalóka volt. Alig ment újabb néhány centit, több hatalmas kamion is feltűnt a távolban. Szédületes sebességgel közeledtek.

Semmi esélyt nem látott, hogy visszamenjen a biztonságos útszálra. Talán, ha megáll és mozdulatlan marad, akkor van egy kis remény, hogy a kamionok átrobogjanak felette. Igaz ehhez némi szerencse is szükséges volt, hogy az óriási kerekek ne nyomják halálra Csiga Benőt.

Állt és várt. Reszketett a félelemtől. Az első kamion simán átment felette. Egy pillanatra kicsit megkönnyebbült. Igaz nem sok ideje maradt a gondolkodásra, mert jött a második és nagyon közel voltak a kerekek, majd a harmadik és így tovább. Mintha nem akart volna vége lenni a kamion áradatra. A világ összes kamionja itt adott egymásnak randevút? – gondolta és közben fel sem mert nézni.

Végre elfogytak a félelmetes járművek. Csönd lett az úton. Itt a megfelelő alkalom, hogy átérjen és megvalósítsa álmait.

Mint egy győztes hadvezér elindult. Nem nézett se jobbra, se balra. Csak ment bátran előre, és már úgy érezte sikerülni fog. De akkor megtörtént a tragédia. Szinte a semmiből egy motorkerékpár jelent meg.

Még annyi ideje sem volt, hogy felkiáltson. A kerék, döccenés nélkül keresztülrobogott Csiga Benőn.

Az út kelős közepén lelte halálát, soha nem jutott el a faluba, ami csak egy karnyújtásra volt tőle. Pedig mennyire vágyott oda.

A motorkerékpár után még jó pár jármű keresztülment törékeny testén, amiből semmi sem maradt, vagy talán csak egy kicsinyke elmaszatolt folt az aszfalton. Ennyi maradt Csiga Benőből a kis kíváncsi csigából, aki fel akarta fedezni a világot.

Az évszázadok alatt sokan jártak így, adták életüket, hogy a világunk ismert legyen. Még sok – sok Csiga Benő fog elindulni, s egy majd célba ér. Eljut abba a közeli faluba, sőt még tovább is.

Ejtsünk egy könnycseppet érte, és bátran nézzünk a jövőbe!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

Elhordott hegy

  

Valamikor régen élt egy dúsgazdag ember egy hatalmas házban. Gazdagsága messze földön híres volt. Azt beszélték róla, hogy annyi pénze volt, mint égen a csillag és réten a fűszál. A nagy vagyon megrészegesítette és azt hitte pénzével mindent elérhet a világon, amit csak akar. Szolgái rettegtek tőle. Ha csak valamit is elrontottak, uruk megbüntette őket. Sokszor meg is verte, és bezárta a szolgáit a házának sötét, mély pincéjébe, ahol napokig vízen és száraz kenyéren kellet élniük. Csak akkor jöhettek ki a pincéből, ha sírva könyörögtek uruknak, és megígérték, hogy ezentúl mindig szófogadóak lesznek.

A ház ura élvezte, ha szolgáit szenvedni látta. Ilyenkor boldogan jött – ment szobáiban és boldogan fütyörészett.

Egyik nap felkerekedett a legfiatalabb szolgával, Palkóval és egy messzi városba utaztak.

Palkó örült is meg nem is az utazásnak. Még sohasem járt falujukon kívül. Azt hitte, hogy a falu határán túl már csak a világ vége van.

Kora reggel elindultak hatfogatos hintóval. Szegény fiúnak a hintó külső végén kellett kuporognia, mialatt gazdája bent minden kényelemmel ellátva terpeszkedett a bársony pamlagon és közben lépes mézet szopogatott.

Hideg téli nap volt. Palkónak fülei majdnem lefagytak a kucsmája alatt. A hat ló úgy repítette a hintót, mint a szélvész. Egymás után hagyták el a falvakat és városokat. Már legalább fél napja robogott velük a hintó, de nem álltak meg. Palkó kérte gazdáját, hogyha nem állnak meg, akkor legalább engedje be a hintóba, mert megveszi az Isten hidege.

–  Mit képzelsz, te szolga? Tán azt hiszed, egy levegőt szívok veled? Maradj csak ott hátul és ne siránkozz! Ha nem fogod be a szádat, amint hazaérünk, azonnal beduglak a sötét pincébe és ítéletnapig be leszel zárva.

Többé Palkó, nem mert megszólalni. Igaz nagyon fázott, ezért kucsmáját még jobban a fejébe húzta, s vékonyka kabátját összeszorította a mellén, hogy az valamennyire védje a fagyos szél ellen.

Estére egy nagy városba értek. A gazdag ember szolgája alig tudott lekászálódni a hintó végéről, mert minden porcikája meggémberedett. Ennek ellenére neki kellett gazdája minden csomagját, poggyászát becipelni a fogadóba. Azt remélte ott majd kap jó meleg ételt és kényelmes fekhelyet. Amikor le szeretett volna roskadni az asztalhoz, gazdája ráripakodott:

–  Csiba, te! Szolgának a kutya mellett a sarokban a helye. Takarodjál oda, és köszönd meg, ha vetek neked kenyérhéjat vacsorára!

Nem volt, mit tenni, Palkó a sarokba vánszorgott és szomorúan várta, hogy tán kap valamit, amivel csillapíthatja éhségét.

Ha a fogadós nem könyörült volna meg rajta, akkor bizony egész éjjel korgott volna a gyomra. Szerencséjére, amikor a gazdag ember felment a szobájába a fogadós adott neki egy jó, nagy tál babfőzeléket jókora csülökkel. Úgy jól lakott, mint a duda és most már elégedetten hajthatta álomra a fejét.

Olyan gyorsan eltelt az éjjel, hogy még álmodni sem volt ideje. Igazából ki sem világosodott, amikor gazdája szólította:

–  Palkó, fiam! Gyere ide!

A fiú, mint a nyúl kiugrott vackából és rohant urához.

–  Itt vagyok gazdám. Rendelkezzen velem! Mivel állatok szolgálatára?

–  Ugye ott egy nagy hegy van? – kérdezte a kicsi ablaknál állva és kinézett rajta.

–  Igen, gazdám – válaszolta Palkó. – Miért tetszik kérdezni.

–  Mifelénk nincsenek ilyen magas hegyek. Szeretném, ha nekem is lenne egy a kertemben. Megparancsolom, hogy hord el nekem ezt a hegyet!

–  De gazdám, – csodálkozott el Palkó – hegyet nem lehet hazavinni!

A gazdag ember erre olyan haragra gerjedt, hogy majdnem agyoncsapta szolgáját.

–  Ne lamentálj itt nekem! Megparancsoltam, hogy vidd haza a hegyet, akkor ellenkezés nélkül teljesítsd, amit mondtam. Ha még egyszer ellentmondasz, fejedet veszem. Megértetted?  

–  Igen gazdám – válaszolta szomorúan. – Hazaviszem ezt a nagy hegyet, ha így tetszik parancsolni.

Palkó logó orral elindult a hegy felé. Igazából fogalma sem volt, hogyan álljon hozzá? Ha örökké is tartana az élete, annyi idő sem lenne elegendő, hogy elhordja ezt a magas, nagy hegyet.

Tanácstalanul álldogált a hegy lábánál, amikor egyszer csak egy manó toppant elébe.

–  Miért vagy így elszontyolodva, Palkó? – kérdezte a manó.

–  Hogyne lennék elszontyolodva, gazdám megparancsolta, vigyem haza a kertjébe ezt a nagy hegyet. Nincsen olyan ember, aki erre képes lenne.

–  Ember nem is, de egy manó mindent el tud intézni. Igaz ennek ára van. Mi manók nem dolgozunk ingyen.

Ennek a jó hírnek megörült a fiú és kérlelte a manót, hogy segítsen neki a hegy elhordásában.

–  Szívesen megteszem, de teljesítened kell kérésemet. Jól gondold meg!

–  Bármit megteszek. Mi a kérésed?

–  Add nekem a fiatalságodat.

–  Adjam neked a fiatalságomat? – lepődött meg Palkó. – Hogyan tudnám azt neked adni?

–  Nagyon egyszerűen – mondta a manó. – Éjfélkor, amikor a Hold megjelenik a hegy csúcsán, vágj le egy kicsinyke fürtöt a hajadból és holnap ugyanilyenkor hozd el nekem ide a hegy lábához. Itt foglak várni. Amikor megkapom a hajfürtödet, azonnal elszállítom ez a nagy, magas hegyet gazdád kertjébe.

Egymás kezébe csapta és megtörtént az egyesség. Palkó visszament a fogadóba és várta az éjfélt. A gazdag ember meg is jegyezte:

–  Ha holnap estig nem áll a kertemben a hegy, fejedet veszem. Még egy napot kapsz, hogy teljesítsd parancsomat.

Palkónak volt ideje éjfélig gondolkodni, mi fog történni, ha a manónak adja fiatalságát. Hiszen még alig élt. Annyi szép dolog van a világon, amit még nem látott. Mi lenne, ha a gazdag ember hajából vágna le egy fürtöt? Lehet, hogy a manó észre sem venné, ezt a kis csalást és így is elhordaná a hegyet.

Ahogy közelegett az éj közepe, Palkó egyre jobban hajlott arra, hogy tervét véghezvigye. Belopózott a gazdag ember szobájába. Szerencséjére úgy aludt, mint a bunda. Akár ágyút is elsüthettek volna a füle mellett, akkor sem ébred volna fel. Ellenben volt egy kis bibi, a gazdag ember kopasz volt. Nem volt egy szál haja sem. Most mi legyen? Álldogált Palkó az alvó ember mellett és törte a fejét, mitévő legyen? Akkor hirtelen az eszébe jutott, hogy gazdájának jókora bajsza van. Észre sem fogja venni, ha egy kicsit levág belőle. Így is tett és bicskájával lenyisszantotta a bajsza végét. Amint megvirradt vitte is a manónak, aki boldogan átvette.

–  Ugye most már minden rendben van? – kérdezte Palkó.

A kicsi manó biccentett egyet a fejével és ráfújt a hegyre, ami egy szempillanat alatt eltűnt a helyéről, mintha ott sem lett volna.

Ezek után olyasmi történt, mire senki sem gondolt. A manó nőni kezdett, és lássatok csodát a gazdag ember lett belőle.

Megijedt a legényke, hogy most már kettő gazdája lesz, aki parancsol neki. Azt sem tudta, hogy, mit tegyen. Legszívesebben elfutott volna, de az új gazdája nyájas hangon így szólt hozzá: 

–  Gyere, fiam, borulj a keblemre! Mai naptól fogva fiammá fogadlak. Neked adom, minden vagyonom, és soha többé nem bántom a szolgáimat.

Palkó nem tudta, mire vélni a dolgot. Azt hitte először, hogy gazdája csak tréfálkozik vele vagy az igazi gazdája még bent a fogadóban húzza a lóbőrt, és lesz, ne mulass, ha kiderül a turpiság.

Félve sandított a mellette álló emberre. Boldog lett volna, ha újból megjelenik a manó és mindent részletesen elmagyaráz neki. Talán ezt érezte meg a gazdája és jó indulatilag megnyugtatta:

–  Nem kell félned, fiam! Már nem vagyok az a gonosz ember, akivel idejöttél. A manó varázslata megváltoztatott és egészen más vagyok, mint azelőtt.

Palkóban újabb kételyek merültek fel és félve fordult a gazdája felé:

–  Mi lett volna, ha nem a gazdám bajszából csípek le egy parányit, hanem a hajam fürtjét hozom el ide?

–  Akkor bizony a te testedbe költöztem volna bele, és megszöktem volna a gazdától. Máshol próbáltam volna szerencsét.

A legényke kissé értetlenül vakargatta a kobakját. Kicsit sok volt neki, ami ezen a napon történt vele. Főleg azt nem értette, mi lesz most az elhordott heggyel. De erre is gyorsan kapott magyarázatot a manóból lett gazdájától:

–  A hegy tetejére építünk egy szép várat. És amikor országunkban királyválasztás lesz, megválasztunk téged királlyá. Keresünk egy szép leánykát is, aki a feleséged lesz, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

Palkó nem akarta ezt elhinni, pedig minden az utolsó szóig így történt, A vár is felépült a magas hegy tetejére, királlyá is választották, sőt gazdája még a környék vargájának a szépséges leánykájának Zsuzsi  kezét is megkérte számára, és olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a világ végéig is elhallatszott a mulatozásuk. Annyi gyermekük született, mint rostán a lyuk, de talán még eggyel több is. Télen – nyáron gyermekzsivajtól volt hangos a hegyoldal. Télen szánkóztak a kis lurkók, nyáron meg versenyeztek, ki tud előbb legurulni a hegyről a szép, virágos rétre.

Nem hiszitek? Akkor járjatok utána! Én is ezt tettem és innen tudom ezt a mesét.

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

Nagy szakállú manó

  

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt a manók országa.

Itt lakott a nagy szakállú manó, akinek olyan hosszú volt arcának az ékessége, hogy az a földet érte.

Minden nap, órákig fésülgette, mire szép, selymes lett. Mindenki csodálattal nézett rá, amikor megpillantotta. A manó büszke is volt, ha valaki ráfeledkezett, és ámulva szemlélte azt.

A szépségén kívül a szakállnak varázsereje is volt. Aki megérintette, annak kívánsága azonnal teljesült. Ezért mindenki szerette volna legalább csak egyszer hozzáérni, de a gazdája ennek nagyon ellene volt. Elkergette az embereket, nem engedte, hogy a közelébe jöjjenek.

– Távozzatok a szakállamtól! – mondogatta mérgesen – Ha csak valaki is megérinti a mocskos mancsával, azt azonmód békává változtatom.

Ez mindenkit megijesztett, és messze elkerülték a manót. Senki sem akarta békaként leélni az életét egy tó partján.

Egyszer az egyik kicsi faluban megbetegedett egy asszony. Olyan súlyos nyavalya tört rá, hogy az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Mindegyik azt mondta, hogy hamarosan meg fog halni, és jobban teszi, ha elbúcsúzik fiacskájától.

Amikor ezt a fiú meghallotta sírva szaladt át a szomszédba, ahol egy százéves anyóka lakott.

– Mi a baj, Ferkó? – kérdezte az öregasszony.

– Nemsokára édesanyám, kileheli a lelkét. Az orvosok már nem tudnak segíteni. Mit tegyek anyó? Kérem, segítsen!

A búbos kemence mellől az öreg szomszédnéne Ferkóra emelte megfáradt tekintetét, és reszkető hangon mondta:

– Bizony fiacskám, az már igen nagy baj, ha az orvosok nem tudnak segíteni. Én sem vagyok mindenható, de talán tudnék valami megoldást, de nem lesz könnyű számodra.

– Mondja, anyó, bármi is légyen, én megpróbálom, hátha segít drága, jó édesanyámon!

– Tudod, a manók országában van egy manó, akinek olyan hosszú a szakálla, hogy az a földet veri. Állítólag, aki megérinti és kíván valamit, az azonnal teljesül. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert a manó nem szereti, ha a szakállát tapogatják. Ilyenkor békává változtatja, aki a közelébe megy. Rád is ez a sors vár, ha felmérgesíted. Inkább azt javaslom, hogy törődj bele édesanyád halálába, minthogy béka legyél valahol egy messzi tónak a partján.

Az öregasszony nem tudta lebeszélni Ferkót. Amit az a fejébe vett, azt véghezvitte. Csak arra kérte az anyót, hogy árulja, el melyik irányba induljon el a manók országába?

– Sajnos azt nem tudom – mondta szomorúan a néni – Ezt neked kell megtalálni.

Ez nem volt valami biztató kezdet, sőt lehangoló volt a fiú részére. Az idő sürgetett. Az orvosok azt jósolták, hogy szegény anyjának  legfeljebb már csak napjai lehetnek vissza, de amire telihold lesz bizonyára végleg lehunyja szemét, és nem lesz többé Ferkónak, aki finom tejfeles bablevest készítsen.

Vállára akasztotta tarisznyáját, kezébe kapta vándorbotját, és nekiindult a nagyvilágnak. Ment az orr után, amerre a lába vitte.

Éjjel, nappal baktatott hegyre fel, völgyre le, közben pedig a könnyét hullatta. Észre sem vette, hogy minden könnycseppből egy igazgyöngy lett. Amerre ment mindenfelé elpottyantott egyet.

Egy éppen arrafelé repülő kismadár észrevette és valamennyit összegyűjtötte a bögyébe.

Végre, hosszas gyaloglás után megérkezett a manók országába.

Határon az őrt álló mindjárt meg is kérdezte:

–  Hová? Hová, emberfia?

– Megyek a nagy szakállú manóhoz, hogy megérintsem, és kívánságom meggyógyítsa beteg édesanyámat.

– Jaj, emberfia, nehogy odamenjél! Őkelme manapság nagyon haragos. Bekapja a fejed, ha zavarni merészeled.

– Nem érdekel a haragja. Még azt sem bánom, ha fejemet vesztem, csak szegény édesanyám gyógyuljon meg – mondta mindenre elszántan Ferkó, és elindult a nagy szakállú manó kastélya felé.

Hamar meg is találta. Nem volt nehéz rálelni. A palota a manók országának a legmagasabb hegyén állt. Már messziről hivalkodott, hogy gazdája nem akármilyen ember. Talán még száz tornya is lehetett, és minden toronyban egy fekete madár lakott, akik már messziről jelezték károgásukkal, ha valaki közeledett a palotához.

Most is olyan nagy ricsajt csináltak, hogy az talán még a föld túlsó oldalán is hallható volt. Más bizonyára megijedt volna tőlük, de Ferkó bátran lenyomta a palota hatalmas faajtajának rézkilincsét. Az ajtó nehezen, csikorogva kitárult előtte, de még mielőtt beléphetett volna rajta egy tűzokádó sárkány állta el az útját.

– Nem ajánlom, hogy belépj a palotába, mert akkor halálok halálával lakolsz meg merészségedért.

A fiú nem rettent meg a sárkánytól. Mélyen a szemébe nézett és mondta:

– Az összes pereputtyodat idehívhatod, akkor sem ijedek meg tőletek. Különben is, ha nem tudnád, Sárkányevő Ferkó a nevem. Jó, ha tudod, ma még nem ettem sárkányt. Itt az ideje, hogy megreggelizek.

Ezt hallván a tűzokádó sárkány megrettent. Még sohasem hallott a Sárkányevő Ferkóról, de az olyan komolyan mondta, amit mondott, hogy a fenevad először elgondolkodott, majd lábait a nyakába szedve futásnak eredt.

A fiú előtt nyitva volt az út a nagy szakállú manóhoz. Az nagyon meglepődött, amikor meglátta a hívatlan vendéget. Azonnal szólította az őrt álló tűzokádó sárkányt, de az úgy elfutott, hogy többé senki sem látta a palota környékén.

– Mit akarsz? –  mordult rá mérgesen Ferkóra – Hogy merészeltél bejönni, és zavarni engem?

El akarta mondani neki a bánatát, de a manó rá sem hederített. Befogta a fülét, és mint egy rossz gyerek toporzékolt.

– Nem vagyok rád kíváncsi – üvöltötte, ahogyan a torkán kifért – Menj el! Hagyjál engem békén! Ne merj közeledni felém!

Ferkó hamar rájött, ha nincs a közelébe a tűzokádó sárkány, akkor a manó, kis gyáva lény, és bárki könnyen elbánhat vele. Az meg aztán csak szóbeszéd volt, hogy békává változtatja azt az embert, aki a szakálla közelébe megy. Ezt azért híresztelte el magáról, nehogy állandóan zaklassák, nap, mint nap teljesíteni kelljen a kéréseket.

Nem tétovázott sokáig, egy ugrással a manó szakállánál termett és megmarkolta, amire az jajveszékelni kezdett:

– Jaj, Istenem! Jaj, Istenem, kénytelen leszek teljesíteni a kérésedet! Mondd csak gyorsan emberfia, mi legyen az? Hadd szabaduljak meg tőled minél hamarabb!

Nem kellett több a fiúnak, mindjárt mondta is, hogy gyógyuljon meg édesanyja, és soha többé ne legyen beteg, és táncolhasson a lakodalmán.

– De hiszen még menyasszonyod sincs – hördült fel a manó.

Ferkót sem most szakították le az almafáról, mindjárt rávágta:

– Akkor meg mire vársz nagy szakállú manó! Varázsolj nekem egy szépséges menyasszonyt is!

– Azt már nem – tiltakozott a szakálla mögé bújva – csak kérést teljesítek. Elmehetsz. Édesanyád meggyógyult.

– Nem úgy van te manó, ha nem teljesíted a második kérésemet is, akkor bicskával lenyisszantom a szakálladat.

Mit volt mit tennie, jobban féltette a szakállát, minthogy ellenkezzen Ferkóval, hipp - hopp teljesítette a második kérést is, sőt mivel három a magyar igazság, megígérte, amire hazamegy otthon a kicsi, szegényes házacska helyett egy szép, takaros ház fogja várni, ami a nagy szakállú manó nászajándéka lesz. Csak már menjen el a manók országából, és ne kelljen félnie, hogy Ferkó éles bicskájával levágja a szakállát.

Amire a fiú hazaért, édesanyja meggyógyult, és mosolyogva fogadta fiacskáját egy szépséges leányzóval az új házuk tornácán.

Hamarosan megtartották az esküvőt és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.