Csuda jó mesék 10

Apáti Kovács Béla

Varázskendő

Élt egyszer egy nagyon szegény kislány az özvegy édesanyjával. Édesapja még egészen kicsi korában meghalt, valójában nem is igen emlékezett rá. Olyan nagy volt a szegénység a házukban, hogy sokszor napokig koplaltak. Nem volt, mit enniük, pedig a nő, nap, mint nap eljárt a zsugori szomszédhoz dolgozni. De az oly kevés napszámot adott neki, hogy a kapott pénz hideg vízre is kevés volt. Mindig azzal hitegette, hogyha végez a munkával, akkor majd busásan megjutalmazza, gazdag asszonyt csinál belőle. Amikor közeledtek a munka végéhez, mindig újabb és újabb munkát talált ki. Így sohasem mondhatták, hogy nincs több tennivaló.

Közben teltek – múltak a napok, de a szegényasszony nem kapott pénzt a zsugori szomszédtól.

Egyik nap, amikor a kislány édesanyja elvolt és kora reggeltől késő estig kapált a szomszéd földjén, kicsinyke lánya Anna egyedül maradt otthon. Vigyázott a házra. Éppen el akarta fogyasztani szegényes ebédjét, amikor egy rongyos koldus toppant be és némi alamizsnáért könyörgött:

– Leányka, szánjál meg egy kis ennivalóval! Harmadnapja már nem ettem semmit – mondta esdeklő szemekkel.

– Bácsi, én is csak üres kolompér levest kanalazgatok. Szegények vagyunk, mint a templom egere, de ha elfogadja, szívesen merítek magának is a levesből.

Az öreg hálálkodva bólintott, ami azt jelentette nála, hogy ennél mennyeibb eledelt el sem tud képzelni.

Amikor végzett megtörölte a száját ivott egy pohár vizet és indulni készült. De még, mielőtt kilépett volna a kicsi házból megköszönte az ebédet, és a tarisznyájából előhúzott egy tarka kendőt, majd mondta:

– Amiért ilyen jószívű voltál, neked ajándékozom ezt a kendőt. Nincs másom, kérlek, fogadd el!

– Köszönöm, bácsi – mosolyodott el Anna. – Szívesen adtam nem kérek érte ajándékot. Bárcsak többet tudtam volna adni.

– Majd legközelebb királyi módon megvendégelsz, ha erre járok – mondta és a kislány kezébe tette a kendőt.

Az öreg koldus elment és Anna újból egyedül maradt. Egészen megfeledkezett a kendőről. Letette az asztal szélére, és ment tenni a dolgát.

Édesanyja megint későn ért haza. Olyan éhes volt, mint a farkas. A zsugori szomszéd azt hazudta neki, hogy éjjel rablók jártak a házában és elvittek minden ennivalót a kamrából. Egyhamar nem is lesz megint tele, mert a pénzecskéjét is megrövidítették. Egy pár napig se pénz, se élelmet nem tud adni a nőnek. Ha enni akar, akkor hozzon hazulról! Még azt sem bánná, ha neki is főzne finom ebédet. Természetesen ígéretekkel nem volt híján. Most is ígérgetett, amint lesz, pénze gazdaggá teszi szomszédasszonyát.

Anna elmesélte édesanyjának, ki volt náluk és, hogy megvendégelte ebéddel. A nő nem haragudott, sőt megdicsérte kislányát, amiért egy szegény emberrel jót tett.

– De mi ez a kendő itt az asztalszélén? – kérdezte kíváncsian.

– A koldus bácsi adta nekem hálából – felelte a kislány.

– Nem kellett volna elfogadnod – zsörtölődött egy kicsit az anyja, és rázni kezdte a kendőt, hogy kihulljon belőle a morzsa, ami bent volt.

És lássatok csodát egyszer csak a kendő megszólalt:

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mindketten nagyon elcsodálkoztak. Majdnem kifutottak a házból. Azt hitték maga az ördög bolondozik velük, de amikor másodszorra is mondta, a nő megkérdezte:

– Ki vagy te?

– Én egy varázskendő vagyok és teljesítem minden kéréseteket.

– Még ennivalót is tudnál adni nekünk?

– Amennyit csak akartok – válaszolta a kendő és a következő pillanatban a kicsi asztalon annyi étel – ital sorakozott, hogy az majdnem összerogyott alatta.

Volt ott hurka, kolbász, sonka, libamáj, mind nem is tudnám felsorolni, ami ott díszelgett. Talán a fél falunak elég lett volna, nem kettőjüknek.

Anna is meg édesanyja is nagyon éhesek voltak. Mindjárt neki is láttak a falatozásnak. Még soha életükben nem ettek ennyi jót.

Amikor jól laktak az asszony újból megrázta a kendőt. Nem akart semmit se kérni, csak megszokásból le akarta vele törölni az asztalt.

– Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdezte a kendő.

– Ó, semmit, csak rendet akarok rakni a házban…

Igazából a mondatát be sem fejezte, a kendő azonnal nekilátott kitakarítani a házat. Mint a villám, úgy dolgozott. Alig telt el néhány pillanat a ház már ragyogott is. A királyi várban sem volt nagyobb rend, mint náluk.

A nő és a kislánya nem győztek csodálkozni. A kendő minden kívánságukat teljesítette. Többé semminek sem voltak szűkében. Ha megkívántak valamit, a kendő azonnal teljesítette.

A nagy boldogságban megfeledkeztek arról, hogy elővigyázatosak legyenek. A lány anyja kikotyogta, milyen szerencse érte őket. Meghallotta ezt a szomszédasszony, aki gazdag és nagyon irigy természetű volt. Ő is szeretett volna egy ilyen varázskendőt.

Máskor szóba sem állt a szegényasszonnyal és lányával, messze elkerülte még a házukat is. De most egyszeriben megváltozott és mézes, mázos szavakkal közeledett feléjük. Úgy tett, mintha nem is a kendő érdekelné. Ajándékot vitt nekik, és végül elérte, hogy elhitték, csupán csak jó szomszéd akar lenni.

Összejöttek minden este és kiültek a tornácra beszélgetni. Egyik este még sóspogácsát is hozott a vendégségbe. Eleinte mindenféléről cseverésztek. Megtárgyalták, hogy tojnak– e a tyúkok? Mennyi a köles a piacon? És még ki tudja, miről nem beszéltek. Egyszer csak váratlanul előhozakodott a kendővel.

– Szeretném megnézni azt a varázskendőt. Még sohasem volt ilyen a kezemben.

A szegényasszony azonnal szalajtotta a lányát a szobába a kendőért, aki hozta is gyorsan.

– Aztán kedves szomszédasszony, hogyan működik ez a kendő? – kérdezte kíváncsian.

– Nagyon egyszerűen, meg kell rázni és kívánni kell, mit szeretnénk.

– Megpróbálhatom? Igazán csak kis csekélységet kérnék tőle – mondta ravaszkásan.

A háziak, mit sem sejtettek a szomszédasszony kezébe adták a kendőt. Az jól megrázta és jó hangosan mondta:

– Mostantól ez a kendő legyen az enyém!

Alig, hogy kimondta a kendő a szomszédasszony kezéhez ragadt, de úgy, ha akarták volna, akkor sem bírták volna lefejteni róla.

– A kendő most már az enyém – mondta diadalittasan. – Ha akarnák, akkor sem tudnák elvenni tőlem. – vihogva kirohant az udvarból magával vitte a kendőt.

Bánkódott a szegényasszony és a lánya. Mi lesz most már velük? Oda a kendő és a szegénység újból betekint hozzájuk az ablakon. Pedig, milyen jó volt, amikor nem kellett éhezniük, mindig volt ennivaló az asztalukon.

Jó becsapta őket a szomszédasszony, elvitte varázskendőjüket. Hiába törték fejüket, nem tudtak semmi okosat kitalálni, hogyan tudnák visszaszerezni. Bizonyára jól eldugta a házában, és mindenki előtt letagadná tettét.

Valójában, amint hazaért, az volt az első dolga, hogy kipróbálja a kendőt. Elhatározta, hogy sok – sok pénzt kíván a kendőtől.

A szobában elővette és úgy megrázta, hogy az majdnem kettészakadt. A szerencsétlen kendő riadtan kérdezte az új gazdájától:

– Mit parancsolsz édes gazdám?

– Azt parancsolom, – mondta a nő krákogó hangján – annyi pénzem legyen, hogy én legyek a világ leggazdagabb embere!

A kendő minden szó nélkül teljesítette a parancsot. Azonmód az égből hullani kezdett a rengeteg arany és ezüst tallér. Olyan sok lett egyszeriben, hogy egy pillanat alatt betemette a nőt az egész szobával együtt. Amikor látta, hogy baj van, megpróbált kimenekülni, de nem lehetett. Az arany és ezüst tallérok alatt lelte halálát.

Ugye kíváncsiak vagytok, mi lett a kendővel és a temérdek pénzzel?

A kendő soha többé nem került elő a nővel együtt. Eltűntek, mintha nem is léteztek volna.

A környékben lakók napokig hordták zsákszám a szépen csengő tallérokat, mire az utolsóig elfogyott.

A kislány is édesanyjával járt ott a házban és két nagy zsákot megtöltött vele. Többé nem is volt szükségük a kendőre, mert urasan megéltek belőle. Mindig volt, mit enniük, az éhség ismeretlen volt portálukon.

A kislányból egy – kettőre nagylány cseperedett. Olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni a környéken. Hamarosan kérője is akadt, aki feleségül vette. Született sok – sok gyermekük, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Apáti Kovács Béla

Ördög és a furfangos legény

Volt egyszer egy furfangos legény. Mindig bolondságokon járt az esze. Akit csak tudott, azt mind becsapta és utána jót nevetett a csínyen. A falubeliek tartottak is tőle, és ha lehetett, akkor messze elkerülték, hogy még csak véletlenül se essenek a legény csapdájába.

Egyik nap az ördög tett látogatást a faluba. Az emberek jól bezárkóztak házaikba, de még ott is elbújtak, nehogy a patáslábú elvigye őket.

Bezzeg a legény nem ijedt meg az ördög érkezése híre hallatán. Sőt kiült a háza elé a kispadra és ott várta a vendéget.

Nem kellett sokáig várnia. Jött is szaporán maga előtt kénköves tüzet fújva, ijesztgetve a házak lakóit. Fenyegetően bezörgetett minden ablakon és bekiáltott a félelmetes hangján:

– Hamarosa elviszek mindenkit, aki ebben a házban lapul elbújva az ágy alatt. Hiába bújtok akárhová, mindenhol látlak bennetek.

Félelmükbe az emberek összekulcsolták kezeiket és a Jóistenhez imádkoztak könyörületért.

Az ördög egy – kettőre a legény háza elé ért és nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta a kispadon ülőt.

– Mi az te nem félsz tőlem? – kérdezte. –  Neked is reszketned kellene, mint a többi falubelinek. Nem félsz, hogy magammal viszlek a pokolba?

– Ugyan, miért féljek, ördögúr? – nevette el magát a legény. –  Nem olyan fából faragtak, hogy egykönnyen megijedjek akárkitől is.

– De én nem vagyok akárki. Lucifer főördög unokája vagyok és olyan hatalmam, mely nincs másnak a világon. Csak egy intésembe kerül és te azonmód kővé válsz és az idők végezetéig itt fogsz rostokolni ezen a helyen.

A legény megint felnevetett:

– Nem fogja ezt tenni velem, kedves ördögúr.

– Nem– e? – csattant fel az ördög és felemelte szőrös kezét, hogy beteljesüljön a varázslat.

– Várjon egy kicsit! Mielőtt kővé változtat, szeretném beinvitálni szerény hajlékomba és vendégül látni. A kemencében készül finom falnivaló. Fogyasszuk el, nehogy kárba vesszen!

Az ördögnek tetszett az ötlet. Már úgyis nagyon megéhezett a hosszú út alatt a pokolból a faluig. Elfogadta a meghívást és bement a legény házába, és letelepedett a tisztaszobában az asztal mellé.

– Ne gondold, hogy ezzel megúszod a sorsodat, – mondta magabiztosan – amint jóllakok, te következel. Hozd gyorsan az a harapnivalót!

– Hozom, hozom – válaszolta a legény a konyha irányából és nem tellett bele néhány perc meg is jelent hozva egy hatalmas tálat megpakolva finomabbnál finomabb sültekkel. Olyan illata volt, hogy az ördögnek a térdénél kellett elkapnia a nyálát, amely kicsordult a száján meglátván a sok pirosra sült húst.

Azt sem tudta melyik után nyúljon. Legszívesebben egyszerre bekapta volna mindet. Hiába volt ördög, de azért neki is volt olyan nagy pofája, hogy a tálat teljes tartalmával eltüntesse a gyomrában.

– Itt van ez a finom, nemrég sütött cipó, ördöguram ebből is tessék törni hozzá!

Az ördög megfogadta a tanácsot és egy jókora darabot letört a cipóból és majszolni kezdte. Közben nagyokat nyögött hozzá.

– Ilyen jót még a pokolbéli öreganyámnál sem ettem. Pedig ő igazán jól süt – főz. Már egy kicsit sajnállak is, amiért kővé kell változtatnom téged. De ezt már nem lehet visszacsinálni.

– Ne sajnálja, ördögúr – vigasztalta a legény. –  Pincémben van finom borocska, bizonyára megszomjazott falás közben. Leszaladok és hozok egy jókora kancsóval.

– Menjél csak, de vissza gyere. Tudod, előlem nem lehet elfutni. Mindenhol utolérlek.

– Miket gondol, ördögúr? Nem vagyok én olyan legény, hogy kedves vendégemet magára hagyjam.

Ezzel elszaladt és egy kis idő elteltével nem is egy, hanem két nagy kancsó borral tért vissza. Tüzes magyar bor volt mindkettőben, nem olyan anyámasszonynak való, amit úgy lehet inni, mint a vizet. Aki megiszik belőle egy fél kancsóval, az olyan részeg lesz tőle, mint az albán szamár, vagy talán még annál is részegebb.

A kemencében lévő húsok jó sósak voltak. Hamar meg is lett a hatása. Az ördög hirtelenjében igen szomjas lett és valósággal öntötte magába az ízletes nedűt.

A szomjúsága olyan iszonyatosan nagy volt, hogy szinte egy húzásra megitta mindkét kancsó bort, de még kért harmadikat és negyediket is.

Először csak jól érezte magát, vigyorgott, énekelgetett, majd hirtelen a részegségtől lefordult a székről a szoba padozatára és úgy elaludt, hogyha akarták volna, akkor sem tudták volna felébreszteni. De nem is akarta a legény. Miért is tette volna? Fogott egy hatalmas zsákot és beletuszkolta az alvó ördögöt. Jól bekötötte a zsák száját és kivitte a falu határában lévő folyóhoz. Ott belehajította a vízbe, ami elvitte az ördögöt egészen az Óperenciás – tengerig, ahonnan még egy ördög sem tudott visszajönni. Így a falu megmenekült és az ott lévő emberek boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Apáti Kovács Béla

A kócos lány

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren élt egy szegény asszony és volt neki egy Rózika nevű lánya. Ez talán még mind rendjén is lett volna, ha a lány nem lett volna állandóan kócos.

Édesanyja hiába kérte, hogy fésülködjön meg, amikor kikel reggel az ágyikóból, Rózikának ehhez nem volt kedve. Ellenben azt sem engedte, hogy más fésülje meg a haját. Ha csak fésűvel közeledtek a kócos fejéhez éktelen visításba kezdett. Olyan nagy patáliát csapott, hogy még a szomszédok is összeszaladtak. Mindenki azt hitte, hogy ölik.

Így ment ez nap, mint nap. Rózika egyre kócosabb lett. Olyan volt a feje búbja, mint egy szélfutta szénakazal. Csúfolták is ezért a fiúk a faluban. De ez sem használt. A kislányt nem lehetett rávenni, hogy megfésülje a haját.

Közben meg telt – múlt az idő. Egymásután szaladtak el az évek. A kislányból nagylány lett. Különben Rózika olyan szép volt, hogy párját nem lehetett találni a környéken.

A vele egykorú lányok már mind férjhez mentek, de őt, amikor meglátták a kócos hajzatát, hirtelen minden legény hátat fordított és messze elkerülte a lányt. Senki sem akart kócos feleséget magának. Inkább más eladósorban lévő lány után nézett.

Rózika édesanyja korholta is ezért a lányát.

–  Lányom, pártában maradsz. Senki sem fogja megkérni a kezedet. Legalább csak egy kicsit fésüld meg a hajad! – mondta az édesanyja és már ment is a fésűért.

Mire a lány így hárította el magától a fésülködést:

–  Ne fáradjon, édesanyám, nem fogom megfésülni a hajamat. Ha valakinek így is tetszem, akkor az úgyis elvesz feleségül. Ha nem, akkor meg fésülködhetek napestig, nem lesz a lagziból semmi.

Történt egyszer, hogy híre ment, hogy a királyfi látogat a környékre. Feleséget keres magának. A lányok, de talán még az özvegyasszonyok is úgy kiöltözködtek, kifestették magukat, hogy nem lehetett rájuk ismerni. Mindegyiknek olyan szép hajzata volt, mint egy költemény.

Csak Rózika volt kócos. Igaz ő is felvette a legszebb ruháját, de mit ér az, ha kócos. Ha kiállt a kapuba, már messziről látszott a bozontos feje. Ki is nevették érte a falusiak.

–  Rózika, azt hiszed így megtetszel a királyfinak. Vigyázz, mert még meg is haragszik, amiért ilyen rendetlen vagy és így várod a kapuban.

Az embereknek nem volt sok idejük a csúfolódásra. Sokkal előbb, mint gondolták, feltűnt a királyfi aranyhintója, amelyet tizenkét hófehér paripa húzott.

–  Jön a királyfi! Jön a királyfi! – kiabálták az emberek.

Erre minden lány és özvegyasszony igazított egyet a ruháján, s végigsimította a haját, hogy még szebbnek látszódjon. Csak Rózika áll és várt mozdulatlanul kócos fejjel. Olyan volt, mintha most kelt volna ki az ágyból.

A faluba érve az aranyhintó lassított, hogy a királyfi tüzetesem megnézhesse a lányokat és özvegyasszonyokat. Mindegyiknél ezt mondta:

–  Szép, szép, de nem az igazi – és ment tovább házról házra, ahol eladósorban levő lány vagy özvegyasszony lakott.

Előbb – utóbb az aranyhintó a Rózikához ért. Mindenki azt hitte, a királyfi rá se hederít a lányra, s ha rá is néz, akkor meg mérgesen ezt mondja neki:

–  Te lány, azonnal takarodj a szemem elől! Milyen illetlenség így várni a királyod fiát.

Rózika édesanyja a szobában reszketett, nem mert előjönni. Félt a királyfi haragjától, amiért lánya ilyen rendetlen.

De nem úgy történt, mint ahogy sokan várták. A királyfi szólt a kocsisának:

–  Álljunk meg ennél a háznál egy kicsit!

A kocsis nem értette, mit akar a királyfi? Miért állt meg egy kócos lány előtt, amikor annyi szép lány és özvegyasszony van a faluban.

–  Miért vagy ilyen kócos, te lány? – kérdezte a királyfi.

–  Fenséges királyfi – kezdte a lány – hajam csak az aranyfésűt viseli el. Ha lenne ilyen fésűm, azonnal azzal simogatnám a hajamat.

A királyfi nem ilyen választ várt. Nagyon meglepte a hallottak. Mindjárt megállt a kapu előtt, leszállt a lováról és beszélgetni kezdett a lánnyal.

–  Tetszel nekem, te lány. Igen csak felvágták a nyelvedet. Magammal viszlek a várba. Ha ott is megfelelsz édesapám kérdéseire, feleségül veszlek és nászajándékul kapsz egy aranyfésűt.

A lány anyja sírt, könyörgött, hogy a királyfi ne vigye magával a kócos lányát! Nem való ő királyi udvarba.

Hiába volt minden rimánkodás, a királyfi felkapta a kócos lányt és már vágtatott is a várba.

A király nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta fia választottját.

–  Tán csak nem a szél kócolta össze ennek a leányzónak a haját? – kérdezte a király. – Fiam, hívd, mindjárt a szolgákat hozzák a fésűt!

–  Fenséges királyom, de az a fésű színaranyból legyen! – mondta komolyan a lány. – Akármilyen fésűvel nem vagyok hajlandó megfésülni a hajamat.

–  Aranyfésű? – nyílt tágra a király szeme, még a korona is majdnem leesett a fejéről annyira csodálkozott. – Hiszen nincs is aranyfésű a váramban. Itt a hercegkisasszonyok, úrhölgyek csontfésűvel fésülködnek.

–  Milyen egy királyi vár? Még egy ócska aranyfésű sem található benne – mondta Rózika és fitymálóan vonogatta a vállait. – Ha tudom, hogy fenségednek nincs aranyfésűje, bizisten, nem jövök ide.

Erre, aki ott volt hangosan nevetni kezdett.

Csak a király nem nevetett. Elkomorodott és azonnal hívatta a hopmestert.

–  Megparancsolom, ha kell a föld alól is kerítsetek elő egy aranyfésűt! Igaza van ennek a lánynak, milyen egy vár az, ha a királynak nincsen aranyfésűje.

A hopmester mentegetőzni próbált, de a király ráförmedt:

–  Ha estére nem lesz itt az aranyfésű, fejedet vetetem.

Mindenki rohant ész nélkül, főleg szegény hopmester remegett, mint a nyárfalevél. Honnan szerezzen estig egy aranyfésűt. Napokba telik, amíg a fésűs mester kiönti aranyból.

Ezt meglátván a lány nagyon megsajnálta a hopmestert. Mégis csak miatta került ilyen nagy bajba. Elhatározta, hogy valahogyan segít neki.

Amikor a király és a fia nem vette észre, utána lopózott és mondta:

–  Hopmesteruram, nem kell úgy a szívére venni a dolgot!

–  Könnyen beszélsz, te lány – válaszolta szomorúan. – Miattad van fejem veszélyben. Ha te nem keveredsz ide, fenséges királyunknak fel sem tűnt volna, hogy az udvari fodrász ellopta az aranyfésűt. A kincstárnok meg rendszeresen dézsmálja a kincstárt, a szakács megrövidíti az éléskamrát, de még a pincemester is hordószám hordja kifelé a jobbnál jobb nedűket a pincéből.

–  Ez meg, hogy lehet, hopmesteruram – kérdezte a lány.

–  Tudod kedvesem, mindez úgy lehetséges, hogy királyunk áldott jó ember. Ezt használta ki a fodrász, amikor reggelente fésülgette a király haját és a szakállát. Azt füllentette, hogy nem jó aranyfésűvel abajgatni a hajat, mert a haj kihullik tőle. Sokkal jobb a csontból készült fésű. A király hitt neki és eldobatta az arany hajszerszámot. De a fodrász nem dobta el, hanem ellopta. Meglátta ezt a kincstárnok, s úgy gondolta, ha a fodrásznak szabad, akkor ő is megszedi magát ezüsttel, arannyal. Hogy a szakács és a pincemester is jó járjon ők is a saját maguk javára kezdték fosztogatni az éléstárat és a borospincét. Mindig hazudtak valamit, hogy miért hiányzik ez, miért hiányzik az, a király meg elhitte, amit mondtak. Lassan odajutunk, hogy kiürül a kincstár, elfogy az éléskamrából az étel, s végleg becsukhatják a borospince ajtaját. Szegény király pedig a fiával együtt olyan szegény lesz, mint a templom egere, vagy még annál is szegényebb.

–  Meg kell mondani a királynak – mondta a lány.

–  Megmondani a királynak? – képedet el a hopmester. – Aki ezt merészelné, azon a fodrász, a kincstárnok, a szakács és a pincemester bosszút állna, és élve nem távozna a várból. Tudd meg leányka, jobban teszi az ember, ha hallgat! Majd csak lesz valahogyan.

–  Én pedig csak aranyfésűvel vagyok hajlandó megfésülni a hajamat. Megyek is a királyhoz és mindent elmondok neki.

–  Jaj, csak azt ne tedd! – ijedt meg a hopmester. – Ami veled fog történni az még az én lenyakazásomnál is rosszabb lesz.

A lány nem ijedt meg. Bátran a király és a fia elé állt.

–  Fenséges királyom, tudom, hol van az aranyfésű.

–  Tudod? – csodálkozott el a király. – Mondd csak, hol van!

A lány mindent részletesen elmondott, amit a hopmestertől hallott.

A király azonnal utasította a katonáit, hogy kutassák át a fodrász kamráját. Mentek a katonák, s nem sokáig kellett keresgélni az ágya szalmazsákjában meg is lelték hamar az aranyfésűt. A fodrász, hogy mentse magát beárulta a kincstárnokot, az meg a szakácsot, a szakács meg a pincemestert. Nem telt bele egy fertály óra és a díszes társaság a király előtt sorakozott a rengeteg elrabolt kinccsel és egyéb más dologgal. Természetesen az aranyfésű is ott volt, amit a királyfi azonnal Rózikának adott. Az egyet, kettőt simított vele a haján, és lássatok csodát, olyan csinos lány lett belőle, mintha csak királykisasszonynak született volna.

A királyfi nem is habozott sokáig. Így szólt édesapjához:

–  Édesapám, megtaláltam életem párját. Nem kell nekem más lány, csak ő.

–  Jól döntöttél fiam – mondta mosolyogva a király. – A választottad nem csak gyönyörű, de okos is. Megérdemli, hogy mindennap aranyfésűvel fésülgesse a haját. Áldásom adom rátok!

Ezt követő három hétre olyan nagy lagzit csaptak, hogy még a környék kutyái is rántott húst ettek.

A királyfi és felesége talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Királykisasszony labdája

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király. Volt neki egy szépséges leánykája Napsugárka. A királylány szépsége messze földön híres volt. Jöttek is grófok, hercegek, és mindenféle nemesember, hogy megkérjék édesapjától a kezét.

A királynak nem volt ellenvetése, hogy valamelyik nagyúr sarja feleségül vegye a lányát.

Csak az volt a baj, hogy a királykisasszony nagyon finnyás volt. Egyik kérő sem tetszett neki. Mindegyikben valami kifogást talált.

Főtt is ezért a király feje. Attól tartott, hogy majd valamelyik királyfi megorrol rá és a kikosarazásért hadat üzen. Nem lenne szerencsés háborúzni ezért, amikor lakodalomnak lenne itt az ideje.

– Édes lányom, ne légy ennyire finnyás! Holnap a szomszéd király fia teszi nálunk a tiszteletét – mondta a királykisasszony apja. –  Úgy hallottam, a királyfi nagyon derék legény. Nem szeretném, ha neki is ajtót mutatnál.

Napsugárka nem válaszolt édesapjának, csak sejtelmesen mosolygót.

A király nem tudta, mit jelent ez. Végül úgy értelmezte, hogy lánya remélhetőleg engedelmes lesz és létrejöhet a frigy.

A királykisasszony visszavonult a szobájába. Meleg nyári nap volt. A várban minden ablak, ajtó, sarkig tárva, hogy a szellő átjárja a szobákat és a termeket.

Lent a vár lábánál vidám gyerekhad játszott. Rongyokból labdát készítettek, és azt rúgták, dobálták egymásnak.

Napsugárka is nagyon szeretett volna játszani velük, de édesapja megtiltotta, hogy a pornéppel elegyedjen. Egy királykisasszony mégsem játszhat a király alattvalóinak a gyermekeivel. Ha játszani akar, akkor csak is úri csemeték jöhetnek szóba.

Különben is egy eladósorba került lánynak már ne a játszáson járjon az esze. Szépüljön, csínosítsa magát a holnapi napra, amikor kérő érkezik a várba.

Napsugárka az ablakból szomorúan nézte a labdázó gyerekeket.

Egyszer csak a kondás legkisebb fia Bence felkiáltott a szomorkodó királykisasszonynak:

– Fenséges királykisasszony, gyere le hozzánk labdázni. Olyan jó kergetni a rongylabdát. Látom, szívesen játszana velünk.

– Nem mehetek, nem engedi meg édesapám – válaszolta a királylány.

– Szökjél ki a hátsó ajtón! Ígérem, nem áruljuk el édesapádnak, hogy velünk voltál – biztatta tovább a kondásfiú.

Olyan meggyőzően beszélt, hogy Napsugárka nem tudót ellenállni a csábításnak.

Jól tudta a kondásfiú a várnak volt egy hátsókijárata is, amit senki sem őrzött. Itt az, jött be és az ment ki, aki csak akart.

A királylány leosont az hátsó ajtóhoz, és ripsz– ropsz már a gyerekek között is volt. Nem telt el néhány szemhunyás ő is vidáman kergette a rongylabdát megfeledkezve arról, hogy kicsoda. A gyerekeket sem zavarta, hogy egy királyi leánykával játszanak.

A kondás fia Bence megtanította Napsugárkát mindenféle labdajátékra. Közben a királylány visongott, nevetett. Talán soha nem volt olyan boldog, mint akkor. Nagyon jó volt labdázni a gyerekekkel.

Hamar besötétedett. A vár bástyáin kigyúltak a fáklyák, és ez Napsugárkát arra figyelmeztette, vissza kell menni a szobájába. Apja minden este látogatást tett nála. Ez a nap sem fog nélküle elmúlni.

Gyorsan elbúcsúzott a gyerekektől, akik azt kérdezték tőle, hogy holnap is lejön– e labdázni. Ezt főleg Bence szerette volna nagyon.

– Sajnos többé nem labdázhatok veletek. Holnap érkezik hozzánk a szomszédos ország királyának a fia, hogy megkérje a kezemet. Nem mondhatok neki ellent, mert akkor kitör a háború országaink között.

A kondás fia Bence ezen kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte Napsugárkától:

– Szereted a királyfit?

– Hogyan szeretném, amikor soha életemben nem láttam. Most találkozunk először.

– Akkor mondjál nemet, fenséges királykisasszony?

– Mondtam már, nem tehetem,– sírta el magát majdnem a királylány – muszáj, feleségül mennem hozzá. Ezt parancsolta édesapám.

– Nem eszik olyan forrón a kását – mosolyodott el Bence. –  Tessék, itt ez a rongylabda. Neked adom.

– Aztán, mit kezdjek vele? – csodálkozott el Napsugárka.

– Holnap mondd meg a kérődnek, akkor mész hozzá, ha tud dekázni. Annak leszel a férje, aki legalább kilencvenkilencszer bele tud rúgni úgy, hogy nem esik le a lábfejéről.

Jő ötletnek tűnt. Napsugárka szorosan magához ölelte a labdát, és felszaladt a szobájába.

Másnap megérkezett a szomszédos ország királyfija fényes kísérettel. Hírére a vár köré sereglett a környék pornépe. Mindenki kíváncsi volt a leánykérésre. A tömegben ott szorongott Bence is.

A király megkérdezte a kislányát:

– Akarsz– e a királyfi felesége lenni?

– Akarok, egy feltétellel – válaszolta a királykisasszony. –  Itt ez a labda, ha a kérőm kilencvenkilencszer bele tud rúgni úgy, hogy nem esik le a lábfejéről, akkor a felesége leszek.

A leánykérőbe jött királyfi nevetve mondta:

– Ha csak ennyi a kívánságod, teljesítem.

– De vigyázz, ha lepottyan, nemet mondok, és annak az ifjúnak nyújtom a kezem, aki ezt meg tudja tenni.

A királyfi nagy hévvel nekiállt a labda pattogtatásának. A jelenlevők hangosan számoltak. Már úgy látszott, hogy majdnem sikerül, amikor a kilencvennyolcadiknál a labda lepottyant, és messzire gurult.

A királykisasszony egy nagyot sóhajtott megkönnyebbülten, majd mondta:

– Sajnos királyfi ez nem sikerült. Csak egy kicsiny múlott. Amint mondtam, más tehet egy próbát.

A jelenlevő hercegek, grófok nem mertek jelentkezni. Egyikőjük sem érzett annyi bátorságot, hogy teljesítse ezt a nem könnyű kihívást.

– Képtelenség teljesíteni. Nincs olyan ember, aki ezt meg tudná csinálni – mondták lemondóan.

Ekkor a tömegben a király kondásának fia Bence elkiáltotta magát:

– Szeretnék egy próbát tenni.

Mindenki hangos nevetésbe tört ki. Még a király is a hasát fogta a nevetéstől. Pont a kondás fiának sikerül – hahotáztak.

– Tegyél, fiam egy próbát! – egyezett bele a király, azt remélve, már a másodiknál a földre esik a labda. –  Ha sikerül, királyi szavamra mondom, feleségül veheted kislányomat.

Nagy csend lett a sokadalomban. Az emberek lélegzetüket visszafojtva várták, mi fog ebből kisülni. Igazat megvallva senki sem hitte, hogy Bencének sikerülni fog. Legjobban mégis a királykisasszony izgult. Nagyon tetszett neki a fiú.

Bence nekiállt a próbának. A király és a nagyurak oda sem néztek. A számolást rábízták a hopmesterre. Inkább a holnapi vadászatot tárgyalták. Akkor kapták fel a fejüket, amikor a hopmester kiejtette a száján kilencvennyolc. A királyfi is itt vétette el. Képtelenség, hogy a kondás fiának sikerüljön.

A nép örömujjongásba tört ki meghallván a hopmester szájából: kilencvenkilenc. Bencének sikerült, de vajon a király betartja– e az ígéretét?

A királykisasszony szemében boldogság reménytüze égett. Csak a vak nem látta, hogy tetszik neki a fiú.

– Ügyes legény vagy Bence – mondta a király. –  Népem megharagudna rám, ha most megmásítanám ígéretemet. Ha lányom is úgy akarja, ásó, kapa, nagyharang legyen meg a lakodalom!

Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszony is erre a pillanatra várt, és boldogan nyújtotta kezecskéjét Bencének.

Talán most sokan azt gondolják, a leánykérőbe jött királyfi megharagudott, és hazaüzent édesapjának, hogy küldje a hadsereget! Talált ő feleségnek valót a várban, kinek nem kellett bebizonyítani, hogy kilencvenkilencszer bele tud rúgni a labdába.

Pár napon belül olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap tartott a vigadalom.

Képzeljétek el, én is hivatalos voltam a lagziba. A sok tánctól úgy elfáradtam, hogy szegény apámnak talicskával kellett hazatolni.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A kutya, aki elárulta a gazdáját

A falu szélén egy kicsi házban élt egy ember. Volt neki egy kutyája. A négylábú ebnek jó dolga volt, mert egész nap csak szunyókált a vén diófa árnyékában.

A feladata csak annyi volt, hogy éjjelente vigyáz a baromfiudvar környékére, és ha szükséges elkergeti a rókát.

Nem volt ez nehéz munka, hiszen minden eb szívesen vigyáz a házra és a gazdájára. A ravaszdik tudták is ezt. Jó messzire el is kerülték a házat.

De ki tudja honnan, talán egy nagyon távoli erdőből jött egy mindenhájjal megkent ravasz róka, aki elhatározta, hogy megszerzi az ember tyúkjait és a kicsi kakasát. Megéhezett jó kis pipi húsra.

Hosszasan törte a fejét, hogy miképpen szedje rá a kutyát, gazdájának az elárulására.

Egyik este, amikor elcsöndesedett a falu, a róka a hátsóudvarhoz lopózott. Összeszedte minden bátorságát, és megszólította a kutyát:

–  Idefigyelj, komám! – kezdte sunyin, ravaszkásan. – Mi lenne, ha szövetségbe lépnénk? Ezentúl együtt dolgoznánk, mint két jó kolléga.

A kutya felkapta a fejét, és fülelni kezdett. Először nem tudta, honnét jön a hang.

–  Ki vagy? – kérdezte kíváncsian.

–  Róka vagyok, a te komád. Szeretném, ha szövetkeznénk. Nagyon jó szövetségesek lehetnénk. Létrehozhatnánk egy közös kutya – róka vállalatot. Nos, hogy tetszik az ötletem?

Amikor a kutya ezt meghallotta, mérgesen el akarta kergetni a rókát. Nem akart ő semmiféle szövetséget a tyúktolvajjal. Ellenben kíváncsi is volt, hogyan képzeli a tervét a róka?

Közelebb ment a kerítéshez.

–  Mi lesz ebből a hasznom? – kérdezte.

–  Gazdaggá teszlek. Megkapod az aranytojást, amit a gazda kicsi kakasa tojik.

A kutya nem gondolta végig a csábító ajánlatot. Amikor meghallotta az aranytojást, azonnal megfeledkezett mindenről. Csak a mérhetetlen gazdagság lebegett a szeme előtt. Rengeteg velős csontot vásárolhat belőle. Egész életében minden nap egy hatalmas cupákos csonttal térhetne nyugovóra a gyémántokkal kirakott kutyaólba. A világ leggazdagabb kutyája lehetne.

Így ábrándozott a kerítés mellett, amikor a róka megint megszólalt:

–  Nos, komám, mit határoztál? Leszel-e a szövetségesem? Segítesz-e nekem?

A kutya riadtan kapta fel a fejét, és kérdezte:

–  Mit kell tennem?

–  Kedves kutya komám, nagyon keveset kérek tőled. Annyi lenne csupán a dolgod, hogy fogd meg ezt a zsákot! Menj vele a tyúkólhoz, és töltsd, meg amennyi csak belefér! De el ne felejtsd a kicsi kakast, aki majd az aranytojást tolja.

A kutya kicsit elgondolkodott a hallottakon, majd komoly hangon kijelentette:

–  Egy feltétellel segítek és szövetségbe lépek veled, ha mindezt szerződésbe rögzítjük.

A róka elnevette magát.

–  Látod, erre is gondoltam. Hoztam magammal egy szerződést. Itt is van. Mindjárt rányomjuk a tappancsunkat és kész is a szerződés – mondta és valahonnét előhúzott egy üres papírt, majd a kutya orra alá dugta.

–  Mi ez? – kérdezte a kutya. – Hiszen ez a papír üres.

–  Ne csodálkozzál rajta, komám! A szerződés láthatatlan tintával írtam. Reád nézve nem lenne valami kecsegtető, ha a gazdád meglátná és elolvasná. Még tudomást szerezne az aranytojásról. Ugye nem szeretnéd, ha elvenné tőled. Jobb lesz ez, ha titokban marad.

A kutya igazat adott a rókának, sőt még meg is köszönte, hogy barátja ilyen előrelátó. Boldogan elrejtette az üres papírt a kerítés mellett található kő alá.

–  Ha már mindent megtárgyaltunk, láss munkához, komám! – mondta a róka, és átadott neki egy nagy zsákot.

A kutya jól ismerte az utat a baromfiudvarhoz, hiszen azt kellett őriznie.

Senkinek ne tűnt fel, hogy a tyúkól felé tart. Minden éjjel itt szokott járőrözni. Eleinte még a tyúkok sem fogtak gyanút. Békésen szunyókáltak. Csak valamiért a kicsi kakasnak nem jött álom a szemére. Minden pillanatban felpislantott, mintha sejtett volna valamit. A mellette ülő vén tyúkanyó mérgesen rá is ripakodott:

–  Igazán, nyugovóra térhetne, kend is! Minek fészkelődik ennyit? Nem hagyja aludni a szegény tyúkokat.

Alig, hogy ezt kimondta, nyílt a tyúkól ajtaja, hogy a kutya teletömje a zsákot baromfikkal. Éppen a kicsi kakas lábát találta megfogni, amire az olyan éktelen rikácsolásba, majd kukorékolásba kezdett, hogy még a szomszéd falu lakói is meghallották.

A közeli házakban azonmód villany nyúlt. Az emberek kíváncsian dugták ki a fejüket és kérdezgették:

–  Mi az? Mi történt?

 A kutya gazdája mindjárt tudta, hogy róka ólálkodik a környéken. Hívta is gyorsan a kutyáját:

–  Bodri! Kicsi kutyám, kapd el!

De hiszen szólongathatta, amikor a kutya volt a tolvaj. A róka a kerítésen kívül figyelte a történteket. Amikor látván, hogy szövetségese elrontotta a tyúklopást, villámgyorsan eliszkolt a helyszínről. A kutya szerette volna követni, de a gazda előbb ért oda, mint gondolta.

–  Te vagy a tyúktolvaj, Bodri? – csapta össze a kezét a gazda. – Elárultál engem? Milyen egy kutya vagy? Szégyen. gyalázat! Takarodj a házamból. Többé nem is akarlak látni.

Szegény, megtévedt eb nyüszítve hason mászva próbált bocsánatot nyerni tettéért.

Először a gazda látni sem akarta a kutyát, de végül megesett rajta a szíve. Mégis csak hosszú évekig együtt voltak jóban, rosszban.

–  Mi a mentséged a tettedre?

A kutya elszaladt a kerítésnél elrejtett szerződésért, és visszaérve mancsában lobogtatta azt.

–  Na, mutasd! Mi van a mancsodban?

A kutya remegve átadta gazdájának az üres papírt, amelyen csak a rókának és a kutyának a tappancsa volt látható.

–  Jól gondoltam, megint a ravaszdi mesterkedett. Téged is jól becsapott. Egyféleképpen teheted jóvá a hibádat, ha most azonnal kiszimatolod nekem, hol lakik a róka? Szagold ki a tappancsát, és indulj el a nyomon!

Mi sem kellett több Bodrinak, mint a szélvész, orrát a földhöz közel tartva, elindult a nyom után.

A gazda alig bírt loholni mögötte. Egy, kettőre a rókalyukhoz értek. Kissé nedves avarral tüzet raktak, amelynek a füstje szép, lassan elárasztotta az egész járatot. Egy idő után a ravaszdi kénytelen volt elődugni a vöröses ábrázatát. Csak erre várt a gazda és a kutyája Bodri, egy pillanat alatt elkapták a grabancát. Végül is ő került bele a zsákba a baromfik helyett.

Otthon a róka bundájából szőnyeget készítettek, amin Bodri szívesen heverészett. Ilyenkor mindig gúnyosan megjegyezte:

–  Látod ravaszdi, hiába próbáltál túljárni az eszemen. Akinek olyan jó és igaz barátja van, mint az ember, azt nem lehet becsapni, még ha aranytojást is ígértél nekem.

Apáti Kovács Béla

Az öreg ló és a szamár

Egyszer, amint a ló bandukolt hazafelé a poros úton találkozott egy csacsival.

– Hová mész, te ló? – kérdezte a csacsi.

– Megyek haza – válaszolta a ló.

– Hol voltál?

– Elmentem a mezőre finom, bársonyos füvet enni.

– Hol van az a mező? – kíváncsiskodott tovább a csacsi.

– A folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek.

– Hogyan tudtál átmenni a folyón?

– Átugrom.

– Te át tudsz ugrani azon a széles folyón?

– Az éhség nagyúr, barátocskám. Ha korog a gyomrod, akkor nincs akadály.

– Gazdád nem ad eleget?

– Adni ad, de én jobban szeretem a finom, bársonyos füvet. Amit a gazdámtól kapok az nem olyan jó. Gyere el velem hólnap arra a mezőre és kóstold meg!

– Messze van?

– Mondtam a folyón túl, ahol a magas hegyek kezdődnek. Bizony elég sokat kell odáig bandukolni.

–  Én inkább akkor nem megyek. Nekem jó, amit a gazdámtól kapok – mondta a csacsi, és elszaladt.

A ló furcsállóan nézett a füles után és csak ennyit mondott:

– Ha neked az jó, akkor csak edd azt, amit a gazdád eléd rak.

Hazaérve a ló bement az istállóba és álmodozva gondolt a mezőre, ahol a fű finom és bársonyos. Amikor csak az istállóban volt mindig odavágyott. Ez éltette. Talán, ha nem mehetett volna el szíve meghasadt volna. De így mindig volt remény, és cél, hogy túlélje a napot.

A csacsi megnőtt és nagy szamár lett belőle. Ha úgy vesszük jó volt a sora. Gazdája mindent elébe rakott. Semmire sem volt gondja. Csupán annyi volt a feladata, hogy nap, mint nap egy nehéz kordét kellett húznia fel a hegyre és le a völgybe.

Állandóan a kordé elé volt kötve. Még sokszor éjjel sem volt pihenése.

Egyik nap, amint húzta a nehéz kordét, meglátta a lovat, aki nagyon megöregedett. Szépen komótosan ballagott a mezőre finom, bársonyos füvet enni. Eszébe jutott az egykori találkozásuk. Szomorúan nézett a lóra. Szerencséje volt, mert a gazdája bement az ivóba. A szamárfogatát leállította az út mellé. Volt egy kis idő a pihenésre. Az öreg ló melléje ért.

Mindjárt megismerték egymást.

– Hová mész, te szamár? – kérdezte az öreg ló.

A szamár szomorúan válaszolta:

– Gazdámnak egy kordé, nehéz követ viszek fel a hegyre.

– Jó neked, mert mindened megvan. Ha fúj, ha esik, vagy szépen süt a nap, nem kell ennivaló után kajtatnod.

– Hiszen neked is van gazdád. Van fejed felett tető…

Az öreg ló szomorúan közbevágott:

– Ez mind igaz, de már megöregedtem. Istállóban nem nagyon szívelnek. Minap is hallottam, amint szénát rágcsáltam a jászolban, amikor a gazda fia megjegyezte: „Csak teher nekünk ez a vén gebe. Elvihetné a Halál.” Barátom, én már semmire sem vagyok jó.

– Ott a mező finom, bársonyos füvekkel túl a folyón a magas hegyeknél. Csak átugrasz a folyón, és már meg is érkeztél. Bár hallgattam volna rád és legalább egyszer életemben legelhetnék azon a csodás mezőn.

Az öreg ló elnevette magát.

– Mező finom, bársonyos füvekkel? Talán valamikor szép és jó volt, de ma már fájnak a lábaim. Minden lépés maga a kínszenvedés, mire odaérek. Kinek van kedve ugrálni? Főleg széles folyón át. Úgy határoztam, ma még egyszer elmegyek, és befejezem. Rágcsálom, amit a gazda fia elém vett undorral. Nem jó megöregedni, barátom. Irigyellek, mert fiatal vagy és élettel teli duzzadó erővel húzhatod a kordét. Szívesen cserélnék veled.

– Pedig egykor, milyen vidám voltál és dicsekedtél a folyón túli mező finom, bársonyos füvével.

– Igazad van, de akkor azt hittem, mindig így lesz. Sajnos megöregedtem. A mező után hazamegyek és várom a Halált.

– Jaj, Istenem, mit beszélsz?

– Nem tehetek mást. A házbeliek terhére vagyok. Nem jó így élni. Te legalább húzhatod a kordét, még ha nehéz kővel is van megrakva.

– Lehet, hogy én sohasem fogok eljutni arra a mezőre. Nekem csak a munka jutott osztályészül.

– Igen, barátom ilyen az élet. Nincs, mit tenni. Bele kell törődnünk a sorsunkba.

– Így bizony. Bele kell törődnünk, ha tetszik, ha nem. De már látom, jön a gazdám. Mennem kell. Isten áldjon! Üdvözlöm a folyón túli mezőt, ahol finom, bársonyos fű van.

– Isten áldjon! Soha ne add fel! Hátha egyszer mégis sikerül eljutni arra a mezőre.

Az öreg ló és a szamár még egyszer utoljára egymásra nézett, majd elindultak ki – ki a maga dolgára.

Apáti Kovács Béla

Csillagfiú

Valamikor réges-régen egy kicsi faluban élt egy szegény ember, és egy szegény asszony. Olyan szegények voltak, hogy még a koldus is megsajnálta őket, és odaadta egyetlen fillérkéjét, amit aznap kapott az utcasarkon.

Sokszor napokig koplaltak, mert nem volt, mit enniük. Ennek ellenére nem ez fájt nekik legjobban, hanem, hogy soha nem volt gyermekkacajtól hangos a házuk. Mindent megadtak volna egy aprócska fiúcskáért. Nyári esténként kint ülve a ház előtt a padon, gyakran ábrándoztak egy aranyos, kék szemű pulyáról, amely megédesíti életüket.

A férfi elképzelte, hogy majd megtanítja fiát mindenre, ami csak szükséges az élethez. Együtt mennek a mezőre dolgozni napszámba a nagyúrhoz. Felesége meg szebbnél szebb ruhácskákat varr a fiúnak.

Így álmodoztak nap, mint nap minden este a ház előtt. De minden egyes alkalomkor rá kellett jönniük, hogy mindez csak álom. Amint felállnak a padról és bemennek a házba, az álom elszáll a semmibe és ők megint ottmaradnak egymagukban, a semmiben.

Telt – múlt az idő. Szaladtak a hónapok, mintha kergették volna azokat. Az egyik nyár végi este is kiültek a ház elé a padra, és ábrándoztak.

Váratlanul az asszony a férjéhez fordult:

– Nézd csak, ember! Ott fent magasan az égen, mintha elindult volna felénk.

– Ugyan asszony, ne beszélj bolondságokat! Hiszen Szent Péter minden csillagot jól felszegezett az égboltra.

Felesége addig – addig erősködött, míg az ember is egy pillantást vetett az égre. Majdnem elájult a meglepetéstől. Egy fényes csillag közeledett feléjük. Nem telt bele néhány perc, és a csillag lepottyant eléjük a földre. Éppen oda, ahol ültek. A következő pillanatban egy aranyos fiúcska ugrott ki belőle.

– Itt vagyok, édesapám! Itt vagyok, édesanyám! – mondta mosolyogva.

– Oh, Istenem, milyen szép fiúcska! – kapott a szívéhez a szegény asszony. – Pont ilyen kis porontyról álmodoztam mindig.

A férfi eleinte nem akarta elhinni, hogy a Mindenható megajándékozta őket egy gyönyörű legénykével, aki a mai naptól fogva csakis az ő fia. Végre beteljesült a vágya, együtt mehetnek erdőre, mezőre, és megtaníthatja mindenre, amit csak egy embernek illik tudni.

Egy kis időnek el kellet telnie, amire megértette, hogy van egy fia.

Édesanyja tejben, vajban fürösztötte, még a széltől óvta. Minden nap kedvére valót főzött neki, hogy szép nagy legény váljék belőle. Büszkén mesélte el a szomszédoknak, hogy már nekik is van egy szépséges fiúcskájuk.

Nagy volt a boldogság a kicsiny házban. Reggeltől estig mókáztak, kacagtak. Mindenük volt az égből kapott gyermek. Ilyen csodás boldogságra még álmukban sem gondoltak.

A szegény ember, ahogy megígérte, mindenre megtanította a fiát. Édesanyja még egy szép nevet is kitalált számára. Csillagocskának nevezték el, mert hiszen a csillagokból érkezett hozzájuk.

Gyorsan pörgött az idő kereke. A kicsi fiúból hamar egy gyönyörű legény lett. Minden lány vele akarta ellejteni a táncot a búcsúi bálban.

Bárhogy is illegették magukat a falusi lányok, egyik sem tetszett. Más lány járt az eszében.

Az erdőben élt egy öreg vadász, és volt neki egy csodaszép lánya Marika. A lány olyan szép volt, hogy az erdő virágai elszégyellték magukat, ha elsétált mellettük.

Amikor a Csillagocska meglátta az erdész lányát, mindjárt beleszeretett. Éjjel – nappal reá gondolt.

Egyik nap mondta is az édesapjának:

– Édesapám, megnősülök.

– No, és ki az a leányzó, akit kiszemeltél magadnak?

– Az öreg vadász lányát szeretném feleségül venni. Amióta megláttam, mindig csak rá gondolok. Nem tudok élni nélküle. Édesapám, kérem, menjen el az erdészlakba, és kérje meg nekem a lány kezét az apjától!

A szegény embernek nem nagyon tetszett az ötlet. A vadász is szegény volt. A kicsinyke vadászlakon kívül nem volt semmijük. Fiúknak módosabb leányzót képzeltek el. Úgy gondolták, ha fiúk megnősül, akkor gazdag felesége lesz, és általa ők is jobban fognak élni.

Nem jó sül ki abból, ha két szegény ember összeadja a semmijét, mert akkor a szegénység csak nagyobb lesz.

Hiába próbálta lebeszélni a fiát, de az kitartott az elhatározása mellett. Pedig még az édesanyja is kérlelte, hogy keressen más lányt, ha annyira nősülni való kedve van. Így a szegény ember kénytelen volt leánykérőbe menni.

Csillagocska éppen azokban a napokban töltötte be a huszadik születésnapját, amikor kihirdették az esküvőt.

Senki még csak nem is sejtette, milyen egy nap ez a fiú életében, de talán még ő maga sem. Amikor a csillagokban elindították, és leküldték a földre, akkor az égiek úgy határoztak, hogy amint betölti huszadik életévét, a fiúnak vissza kell térnie. Ezért, amikor eljött ez a nap, érte küldtek egy üstököst a földre.

Nagy volt a riadalom a násznép körében. A néphit szerint az üstökösök mindig rosszat jelentenek.

Csillagocska azonnal megértette, hogy az üstökös érte jött.

Szomorúan búcsúzkodni kezdett szüleitől, apósától, szépséges feleségétől, kivel alig pár órája mondta ki a boldogító igent a templomban. A násznép könnyeit hullatta, amikor az ifjú feleség felugrott, és édesapjához lépett.

– Édesapám, adja ide gyorsan a puskáját! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

– Mit akarsz vele, te lány? – kérdezte tőle az öreg vadász.

– Azt csak bízza rám – mondta, és felkapta a puskát.

Egyenesen a tornácra rohant vele, és célba vette az üstököst.

Édesapjától már kislány korában megtanulta a puska használatát. Nem sokat teketóriázott, egy jól irányzott célzással az üstökös közepébe lőtt. Lett olyan nagy égi tűzijáték, hogy még a földgolyó másik oldalán is látták. Az üstökös szikrákat szórt, zengett az ég, s darabokra hullt a nem várt vendég beragyogva az egész mindenséget. A jelenlevők ámultak és bámultak. Senki még nem látott ilyet. Sokan azt hitték, hogy ez is a lakodalomhoz tartozik a finom tyúkhúslevessel együtt.

Az égieknek elment a kedve visszahívni a fiút, látván a kardos menyecskét. Inkább úgy határoztak, hogy békén hagyják őket. Többé nem is küldtek üstököst a csillagfiúért, de ha mégis véletlenül megjelent egy az égen, az is csak távolról kukucskált feléjük, ahová az öreg vadász puskájának a golyója nem ért el.

Az ifjú pár boldogan élt, amíg meg nem haltak, a szegény ember és szegény asszony legnagyobb örömére.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Öregember kalapja

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de még az üveghegyeken is élt egy öregember. Olyan öreg volt, hogy szakálla leért a földig. Senki ne higgye, hogy ez az öregember erről volt híres! Nem lehet csoda, ha valakinek nagy szakálla van. Hiszen egy szakáll magától nő, még öntözni sem kell, mint a kendert. Az öregember hagyta, hogy jól megnőjön, s leérjen a földig.

Ellenben volt neki egy nagy kalapja. Ha fejére rakta, akkor eltakarta az egész arcát. De ez még mind semmi, ha a kalapot háromszor megforgatta a fején, odamehetett egy szempillantás alatt, ahová csak akart. A világ legtávolabbi szegletébe is eljuthatott vele még a gondolatnál is gyorsabban.

Vigyázott is rá az öregember. Még éjjel is a közelében tartotta, hogy el ne lopják.

Egyszer azonban mégis megtörtént a baj. Reggel felébredvén nem találta az ágy mellett a kalapot.

Meleg, nyári éjszaka volt, és a forróság miatt az öregember nyitva hagyta a szobájának az ablakát, hogy egy kis szellő lengedezzen odabent.

Akár hiszitek, akár nem, éjszaka bemászott a szobába a mulatságból hazafelé tartó Ferkó gyerek. Cimboráinak azt szerette volna megmutatni, hogy, milyen bátor. Amint odabent bóklászott egyszer csak a keze ügyébe került az öregember kalapja. Nem akarta ellopni. Ugyan, miért is tette volna ezt? Hiszen Ferkónak volt kobakfedője, nem tartott igényt más kalapjára. Különben is az öregemberé vásott és zsíros volt.

Valahogy ott a szobában, talán azért, mert kissé pityókás volt, fejébe csapta a kalapot, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

Csak hazaérve vette észre, mi van a fején. Vagyis inkább édesanyja lepődött meg, amikor meglátta.

–  Fiam, honnan van ez a molyrágta kalpag? – kérdezte kíváncsian.

Ferkó csak hebegett, egy értelmes szó nem jött ki a száján. Maga sem értette, honnan szerezte.

Gyorsan le is tette és már azon gondolkodott, hogy kidobja a szemétdombra vagy jó lesz a kertben a madárijesztő fejére, amikor a kalap megszólalt:

–  Hová menjünk, édes gazdám?

Először a legény nem értette, ki szólította meg. Még arra is gondolt, valószínűleg, mélyen a pohár fenekére nézett és ezért hall ilyen hangokat.

–  Hová menjünk, édes gazdám? – kérdezte újból a kalap. – Forgass meg fejeden háromszor, és teljesítem kérésedet!

Ferkó már nagyon fáradt és álmos volt. Legszívesebben bebújt volna az ágyba, de azért kíváncsiságból háromszor megforgatta a kalapot a fején és mondta:

–  Vigyél a szobába, szeretnék aludni!

 Alig, hogy kimondta, s már a szobában is volt az ágyban. Nem volt más dolga, csak be kellett bújnia a dunyha alá.

Reggel felébredvén azt hitte, mindezt csak álmodta, de megpillantván a szoba sarkában lévő kalapot, azért egy kicsit elgondolkodott.

Nem tudta, mi legyen a kalappal. Ördöngösséget sejtett a dologban, ezért félve közelítette meg a kalapot. Tán csak nem maga az ördög lakik benne?

Kétszer, háromszor is körbejárta, de nem mert hozzányúlni. A lába ujjával piszkálgatta, lökődte. Félt tőle, nem merte a fejére tenni.

A kalap egyszer csak megszólalt:

–  Ne félj tőlem, ha fejedre teszel és háromszor megforgatsz, odaviszlek, ahová csak kívánod. 

Ez szöget ütött Ferkó fejébe. Nem is lenne rossz utazgatni a világban, mint a nagyurak. Gondolt egyet a legény és fejébe csapta a kalapot.

Édesanyja éppen akkor nyitott be a szobába és csodálkozva kérdezte a fiától:

–  Fiam elment az eszed, ezt a koszos, zsíros kalapot teszed a fejedre? Ki tudja, kié volt? Tán még tetű is van benne.

Ferkó háromszor megforgatta a fején a kalapot és mondta:

–  Menjünk abba a városba, ahol a király lakik a kacsaforgó várában!

Még mielőtt édesanyja tiltakozhatott volna, a kalap a legényt a király városába röpítette. Egyik pillanatról a másikra a várnál találta magát, ami úgy forgott, mint a ringlis a falusi búcsúban.

Nézett is egy nagyot Ferkó. Igazából nem tudta, most mit tegyen. Annyira nézte a kacsalábon forgó várat, hogy majdnem beleszédült.

Kotorászni kezdett a nadrágja zsebében és nagy nehezen talált egy réz garast. Hogy el ne szédüljön, megcélozta a várat és lássatok csodát az csikorogva, nyikorogva megállt.

A várbeliek meglepődve dugták ki az orrukat az ablakokon. A király dühösen kérdezte:

–  Te legény, miért állítottad meg a váramat? Ha nem tudsz megfelelő választ adni, becsukatlak váram legmélyebb és legsötétebb tömlöcébe.

–  Fenséges királyom, annyira néztem ezt a csodás várat, hogy majd elszédültem. Ezenkívül szeretnék bemenni és egy kicsit körülnézni. Még sohasem láttam várat belülről.

A királyt nagyon meglepte a válasz, még soha nem hallott ilyet, hogy valaki azért állítja meg a várát, hogy nézelődjön a belsejében.

–  Most az egyszer szerencsédre megkegyelmezek neked. Nem kell tömlöc mélyén szenvedned életed végéig. Ellenben felfogadlak kanásznak. Tegnap fejeztettem le a kanászomat, mert nem tudta kiterelni a disznóimat a rézlegelőre.  – mondta a király.

Ferkót azonnal elvezették a disznóóllakhoz, kezébe adtak egy botot.

–  Mehetsz a disznókkal a rézlegelőre. Vigyázz, nehogy egy is elvesszen belőlük, mert akkor halálok halálával fogsz meglakolni.

Nem nagy ügy disznókat legeltetni – gondolta Ferkó és a király disznaival elindult a rézlegelőre.

Alig tettek meg néhány lépést, ahány disznó volt, az annyi felé szaladt. Hiába próbálta csöves kukoricával visszacsalni az állatokat, azok egy szempillanat alatt eltűntek. Mintha csak a föld nyelte volna el valamennyit.

Vakarta is a fejét Ferkó. Még csak elképzelni sem tudta, hogyan találja meg a disznókat? Végül éppen a fejvakarása közben eszébe jutott a kalap. Gyorsan háromszor megforgatta.

–  Mit parancsolsz édes gazdám? Hová menjünk?

–  Elvesztek a király disznai. Vigyél oda gyorsan, ahol vannak!

–  Csak ennyi? – csodálkozott el a kalap, és már egy kerek erdő közepén voltak egy tisztáson. A disznók is ott dagonyáztak egy kis tóban

Ferkó nem tétlenkedett sokáig. Mindegyik disznó hátára egy jó nagyot vágott a botjával, amitől azok úgy megijedtek, hogy megállás nélkül rohantak a rézlegelőre.

Este a király meg is lepődött, amikor kisétált ellenőrizni a kanászát. Vele ment leányka is Napsugárka, aki olyan szép volt, hogy nincs rá szó, elmondani azt.

–  Ügyes legény vagy te Ferkó – pödörte meg a király a bajszát. – Eddig egyetlen kanászom sem tudta itt legeltetni a disznókat. Holnap ezüstlegelőre mész.

A királyt nem hagyta nyugodni, kanásza, hogyan tudott helytállni? Mondta a lányának, amikor a legény nem figyelt oda:

–  Lányom, holnap lesd meg, mi a tudománya a kanászomnak!

Másnap Ferkó már kora reggel elindult a disznókkal az ezüstmezőre. Titkon utánuk lopózott a királykisasszony. Jól látta, hogy amikor a disznók megint elszaladtak és eltűntek, a király kanásza háromszor megforgatta a fején a kalapot, az elvitte abba az erdőbe, ahol tegnap is voltak.

–  Édesapám, kanásza egy ördöngös legény. Van neki egy kalapja, ami segítségével mindig megtalálja az állatokat. Ennek a segítségével terelte vissza az ezüstlegelőre – mondta a királykisasszony.

–  Na, akkor túljárunk ennek a legénynek az eszén – súgta lánya fülébe a király. – Éjjel elcsened a kalapot és a kalapossal készítettünk pontosan olyat, amilyen a kalapja. Akkor majd meglátjuk, hogyan tereli a disznókat az aranylegelőre.

Ferkó lefeküdt, de valahogy ezen az éjjel nem jött álom a szemére. Úgy tett mintha aludna. Még horkolt is egy kicsit. Egyszer csak jött a királykisasszony, és nyúlt a kalap után, de a legény megfogta a kezét.

–  No, no, szépséges királykisasszony, nem szép dolog elcsenni szegény kanászuk kalapját.

A király lánya sírva bevallotta, miért vetemedett erre. Édesapja utasította, hogy cserélje ki a kalapot.

–  Hát, így állunk! – gondolkodott el Ferkó. – Nem bánom, legyen meg a királyi édesapja akarata. Cseréljük ki a kalapokat!

A királykisasszony nem értette, a legény, miért válik meg ilyen könnyen a kalapjától. Hiszen, ha holnap nem tudja kihajtani a disznókat az aranylegelőre, apja lenyakaztatja.

Ezt pedig a királykisasszony nem akarta, mert halálosan beleszeretett a legénybe.

Mindenesetre megtörtént a csere. A lány szomorúan vitte édesapjához a kalapot.

–  Ügyes vagy lányom – dicsérte meg a király.

–  Mi fog történni, szegény Ferkóval? – kérdezte Napsugárka.

–  Mi történik? Az fog történni, mint a többi kanásszal, a feje porba hull, ha nem hajtja ki az aranylegelőre a disznókat – mondta a király nevetve.

A királykisasszony nem szólt semmit édesapjának. Sírva bezárkózott a szobájába és azon törte a fejét, mit tegyen? Hogyan mentse meg a legényt.

Jól emlékezett arra, hogy édesapja a kalapot hanyagul az ablak párkányára tette. Nyár volt és a vár ablakait nyitva hagyták éjjel – nappal.

Ez adta az ötletet a királykisasszonynak. Reggel, amikor Ferkó elindult a disznókkal, a kalapot a fejére tette, ócska gúnyát öltött magára. Úgy nézett ki, mint egy szegény kiskondás.

A disznók ezen a reggelen sem fogadtak szót a gazdájuknak. Szőrén, szárán eltűntek. Igaz Ferkó tudta hol vannak, de kalap nélkül nem tudta visszaterelni azokat.

Ellenben a királykisasszony hármat fordított a kalapon és máris utánuk eredt és szerencsésen megérkezett az aranymezőre a disznókkal.

–  Ki vagy te, megmentőm? – kérdezte Ferkó. Ő sem ismerte fel a királykisasszonyt.

–  Én vagyok a kiskondásod. Most többet nem árulhatok el magamról. Mindent tegyél úgy, ahogy tanácsolom!

Alig, hogy befejezte a királykisasszony, jött is a király szomorúan, logó orral.

–  Jaj, te legény! – mondta könnyeit hullatva. – Elveszett a kislányom. Benned van minden bizodalmam. Kérlek, kerítsd elő! Minden kívánságodat teljesítem.

Erre a kiskondás gúnyába bújt királykisasszony Ferkó fülébe súgta:

–  Vállald el! Meglásd, nem bánod meg! Menj a kerekerdő közepébe, ahol a disznók dagonyáztak a kicsi tóban! Ott megleled a királykisasszonyt. Ha majd a király kérdi, hogyan hálálja meg, amiért visszahoztad a lányát, ne fogadj el semmit, csak a királykisasszony kezét!

–  Szegény vagyok, mint a templom egere – szomorodott el Ferkó. – A király nem adja hozzám a lányát.

–  Ezzel most ne törődj! Meglásd, végül minden jóra fordul! – alig, hogy ezt kimondta eltűnt a kiskondás, mintha ott sem lett volna.

Ferkó a kobakját vakargatva nagy nehezen kinyögte, hogy megkeresi a királykisasszonyt.

Maga sem hitte, hogy sikerülni fog, de azért elindult a kerekerdő felé.

Három éjjel, három nap ment megállás nélkül. mire megérkezett. Ferkó nem akart hinni a szemének. A tavacska helyén egy aranypalota állt és annak ablakából nézegetett kifelé Napsugárka.

–  Lám – lám, itt van a szépséges királykisasszony, – csodálkozott el Ferkó – de kié ez a gyönyörű aranypalota?

–  Kié lenne, mint Ferkó hercegé – nevette el magát Napsugárka. – Vigyél édesapámhoz és nyerd el jutalmad!

Ferkó ölébe kapta Napsugárkát, de mindjárt le is tette, mert eszébe jutott milyen távol került a vártól. Ekkor a királykisasszony a legény fejébe nyomta a kalapot, és csak már annyi volt a dolga, hogy háromszor megforgatta a fején. A kalap segítségével röpültek is a király várába.

–  Megvan a kislányom! – tapsolt örömében a király. – Köszönöm, fiam, amiért visszahoztad nekem Napsugárkát. Bármit kérhetsz érte jutalmul.

Ekkor Ferkónak eszébe jutott, amit a kiskondás súgott neki. Igaz kicsit félt a merészsége miatt. Úgy gondolta lesz, ami lesz, kipróbálja a tanácsot.

–  Fenséges királyom, egy életem, egy halálom, nem kell nekem ezüst, arany, gyémánt, adja feleségül hozzám kislányát Napsugárkát!

A király meglepődött Ferkó kérésén. Nem kanász feleségének tartogatta kislányát.

–  Fiam, kérjél aranyat, ezüstöt, gyémántot, amit csak akarsz, csak Napsugárkát ne! Gazdag herceget szántam neki, akinek legalább van egy aranypalotája.

–  Fenséges királyom, de hiszen van nekem aranypalotám – csúszott ki Ferkó száján.

–  Aztán, hol van az aranypalotád? Tán te egy herceg vagy?

–  Úgy bizony, fenséges királyom, herceg vagyok. Aranypalotám meg a kerekerdő közepén áll.

–  Hiszem, ha látom – mondta kételkedve a király. – Kerekerdő nagyon messze van. Nem lehet oda egykönnyen eljutni. Legjobb lovaimnak is napokig kellene vágtázniuk, hogy odaérjenek.

–  Majd én elszállítom a királyi fenséget és a násznépet – mondta vidáman Ferkó. – Álljanak ide a kalapom alá és ripsz ropsz, már ott is vagyunk.

Aki csak a várban volt, mind a kalap alá sereglett. Ferkó gyorsan háromszor megforgatta a kalapot a fején, és már meg is érkeztek a kerekerdő közepébe, ahol állt az aranypalota.

 A király annyira elcsodálkozott, hogy csak hebegett, habogott.

–  Nem gondoltam volna, hogy a kanászom egy herceg. Így már semmi akadálya nincsen, hogy egybekeljetek. Áldásom adom az ifjú párra.

Ott azon nyomban meg is tartották a kézfogót. Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy mulatozásuk heted hét határba is elhallatszott.

Talán még most is ropnák a táncot, ha Ferkó véletlenül meg nem forgatja fején a kalapot háromszor, és egy szempillanat alatt mindenki hazament, csak ő és Napsugárka maradt az aranypalotában.

Telt – múlt az idő. Ferkó gyakran eljárt vadászni. Ilyenkor a felesége otthon maradt és nézegetett kifelé az ablakon. Egyszer azt vette észre, hogy jött egy öregember a kicsi erdei úton és hangosan kiabálta:

–  Mindenféle ócskaságot jó pénzért megveszek. Akinek van ilyen, az hozza ki a házából! Fiatalasszony, van-e valami ócskaság?

Napsugárka körbenézett az aranypalotában. Már majdnem azt mondta az öregembernek, hogy mehet tovább, amikor az ajtó mellett a fogason megpillantott két molyrágta kalapot. Az egyiket leakasztotta és az öregembernek adta.

–  Várjon csak bácsi! – mondta a királykisasszony megfeledkezve a kalap erejéről – Itt ez az ócska kalap. Csak a molyok rágják, és semmire sem jó. Elviheti ingyen. Nekünk már nincsen szükségünk rá.

Az öreg, amikor meglátta a kalapot, majdnem az égig ugrott örömében. Ugye nem kell mondanom az ő kalapja volt, amit Ferkó azon az éjszakán elcsent a szobájából.

Boldogan a fejébe rakta és nem győzött hálálkodni Napsugárkának. Háromszor megforgatta a fején, és eltűnt a királykisasszony szeme elől, aki mindjárt tudta, hogy a csodakalapot adta az öregembernek.

Késő bánat, eső után köpönyeg. Bánatosan bevallotta a hazatérő férjének a tettét.

–  Ne búslakodj drágaságom! – vigasztalta az. – Mi már a kalap nélkül is megtaláltuk a boldogságunkat.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Néma legény

Nagyon régen egy távoli faluban élt egy néma legény. Születése óta egy árva hang nem jött ki a száján. Hiába is próbálta, csak tátogott, mint a hal.

Szülei elvitték sok neves orvoshoz, de egyik sem tudott segíteni rajta. Pedig mindennel kísérleteztek. Sajnos semmilyen praktika, csodaszer nem segített.

Lassan beletörődtek, hogy fiúk, ameddig csak él, néma marad. Nem fog tudni beszélni, szép szavakat suttogni édesanyjának, majd később a lányoknak, mint a hozzá hasonló korban lévő legények.

Ezért nem is mert udvarolni egyetlen lánynak sem. Hogyan is udvarolna, ha nem tud beszélni. A lányok nagyon szeretik, ha szép szavakkal illetik őket.

Mindig félrehúzódott, elkerülte az embereket. Kortársai már rég csapták a szelet a lányoknak, s egymás után nősültek meg.

Minden szép lány elkelt, nem maradt számára csak egy csúnyácska leányka a faluban.

Szülei azt szerették volna, ha ő is megnősül, és családot alapít. Jelbeszéddel az édesapja tudomására hozta, hogy másnap felkeresi a csúnyácska lány házát és megkéri a kezét fia részére.

A legény nem akarta ezt. Mivelhogy néma volt, nem tudott tiltakozni édesapja terve ellen. Úgy okoskodott, bármennyire is csúnya a lány szülei nem egyeznek bele, hogy néma ember legyen a férje. A lányok szépsége és fiatalsága idővel elszáll, de a legény némasága örökre megmarad. Milyen egy házasság az, ahol a feleség nem tud vitatkozni a férjével? Egy életet szó nélkül leélni valakivel kész kínszenvedés.

Ebben reménykedett a legény, és már előre örült, hogy üres kézzel tér majd haza az apja.

Nem így történt. A csúnya lány szülei nagyon örültek, hogy lányuknak kérőjük akadt. Azt hitték soha senki nem vezeti oltár elé.

Mindjárt bele is egyeztek. Semmi kifogásuk nem volt a néma legény ellen, sőt a lány anyja boldogan megjegyezte:

–  Legalább csönd lesz a házban. Nem kell hallgatnia a férje kurjongatását, ha haza jön a kocsmából.

Hamarosan ki is tűzték az esküvő napját. Aki csak élt és mozgott, az mind kíváncsi volt a néma legény és a csúnya lány kézfogójára.

Nem volt nagy lakodalom. Nem kerekítettek neki nagy cécót. A pap gyorsan összeadta őket. Örült, hogy nem kell sokáig nézni a csúnya lányt. Az esketés után, amikor a szegényes estebéd megtörtént a násznép egymás után hazaszállingózott. Még csak nem is táncoltak egyet az ifjú asszonykával.

A néma legény szülei szorítottak kicsinyke hajlékot nekik a tehénistállóból lecsípett szobácskában.

Még csak éjjel valahogy megvoltak. A legény aludt és nem látta felesége randa képét. Nappal mindig valami ügyüggyel elment. Hol fát vágott az erdőben, hol keresztapjának ment el segíteni. Mindenegyes alkalommal késő este tért haza.

Egyik éjjel fura álma volt. Azt álmodta, hogy egy manó arra biztatta, keljen útra. Menjen mindig megállás nélkül arra, ahol a Nap feljön az égre, három napig. Amikor letelik a harmadig nap is, megérkezik egy síkságra. Ott majd talál három kutat. Az elsőben lesz a szépség vize, a másodikban a némaság elleni víz, s aki a harmadiknak a vízéből iszik egész életében gazdag lesz. De csak két kút vízéből meríthet a kulacsába. Aki mind a három kútból hoz vizet, azt elviszik az ördögök.

Amikor reggel a néma legény felébredt, nem nagyon törődött az álmával. Azt hitte, hogy ezt is gyorsan elfelejti, mint a többieket. A nap folyamán, ahogy telt múlt az idő, egyre többet gondolt az álmára. Végül már annyira izgatta, hogy jóval korábban tért haza, mint máskor.

Nagy nehezen elmutogatta feleségének, mire készül. Csomagoltatott magának elemózsiát, tarisznyájába tett két kulacsot és elindult napkelte irányába.

Három napig ment megállás nélkül, mire megérkezett egy síkságra, ahol valóban talált három kutat. Mindegyikre rá volt írva nagy betűkkel, mire szolgál.

A néma legény megmerítette a magával hozott egyik kulacsot a szépség vízéből a másikat a némaság elleni vízéből. Nagyon csábította a harmadik kút is, de szerencséjére csak két kulacsa volt.

Hazaérve itatott feleségével a szépség vízéből. Lássatok csodát a csúnya feleségéből olyan szépséges nő lett, hogy akár királykisasszonynak is elmehetett volna. Amikor ezt látta, ő is ivott a másik kulacsból. Ugye már kitaláljátok, mindjárt meg is szólalt, de olyan gyönyörű hangon, hogy aki meghallotta, azt gondolhatta, maga az Úristen beszél hozzá.

Lett is nagy öröm a házban. Nem győztek örvendezni egymásnak. Ezentúl már soha nem kívánkozott el a felesége mellől, sőt ha el is ment valahová, alig várta, hogy hazaérjen.

Szerencséjük a faluban gyorsan elterjedt. Mindenkinek el kellett mesélni, hogyan történhetett meg mindez.

Közelükben élt egy irigy, fukar ember. Amikor hallott a három csodakútról, azonnal elhatározta, hogy ő is elmegy oda.

A kocsijára felpakoltatott három hatalmas hordót. Úgy okoskodott, hogy megtölti azokat, és jó pénzért eladja. Ő lesz a környék leggazdagabb embere.

Vadul hajtotta lovait, hogy szegény párák, majdnem kilehelték lelküket. Ez egyáltalán nem érdekelte a lovak tulajdonosát. Minél előbb a három kútnál akart lenni, hogy csurig töltse a hordókat.

Az utolsó métereket állatai vánszorogva tudták megtenni, olyan fáradtak voltak.

Először a némaság ellenni vízből húzta teli az egyik hordót, majd következett a szépség vize. Legvégül maradt az a kút, ahol a mélyben volt a legfontosabb, amire mindig is nagyon vágyott, a gazdagság.

Amikor felhúzta a vödröt teli vízzel, gondolta hörpint belőle egy keveset, hogy a szomját oltsa, de meggondolta magát. Inkább a magával hozott butykosából ivott egy kevéske bort.

Azonmód sietett is vissza falujába. Szegény lovakra megint nehéz út várt. Sőt most még a három teli hordót is cipelniük kellett. Gazdájuk nem kegyelmezett nekik. Ütötte – verte őket, ahogy csak bírta.

Nagy nehezen hazaérkeztek, de már alig álltak a lábukon. Nem úgy, mint a fukar ember, aki alig várta, hogy felesége jelenlétében igyon a gazdagság vízéből.

–  Na, asszony, ha iszunk ebből a vízből, a gazdagság soha nem hagy el bennünket.

Adott feleségének egy jó nagy pohárral a vízből, és maga is mohón szürcsölni kezdte. Szinte egyszerre itták meg a pohár tartalmát és türelmetlenül várták a hatást.

Sokáig nem történt semmi. A kapzsi ember már gyanakodni kezdett, hogy becsapták, amikor váratlanul a föld mélyéből morgásra lettek figyelmesek. Olyan volt, mint, amikor a föld megrázkódik. Meg kellett kapaszkodniuk, hogy el ne essenek. Ezt követően erős, kénes szag kezdett el terjengeni a házban. Nem tudták, mire vélni a dolgot. Ennek ellenére nem sejtették, hogy nem sokára olyan dolog fog történni velük, amire még titkon sem mertek gondolni.

Egyszer csak felpúposodott a konyha kövezete és kiugrott belőle egy nagyszarvú, patáslábú ördög, majd ez követően még kettő.

Se szó, se beszéd felkapták a kapzsi embert és a feleségét. Vállukra kapták őket, és meg sem álltak egészen a pokolig.

Hiába könyörögtek rimánkodtak az ördögök nem sajnálták meg a két rúg kapálózó embert, bedobták mindkettőt a pokol legjobban izzó bugyrába. Innen soha többé nem tudtak kijönni.

A faluban nem nagyon hiányoztak. A szomszédok úgy tudták elutaztak messzire.

Csak a néma legény tudta az igazságot, aki már nem volt néma, hála a csodavíznek. Azt is tudta, hogy a hordókban levő víz mire szolgál. Nagyon vigyázott, hogy a harmadik hordóból ne igyon senki. Ezért egyik éjjel, amikor senki sem látta, kiengedte a vizet.

A másik két hordó tartalmát pedig jó szívvel kiosztotta minden rászorulónak.  Ezért aztán a környéken minden ember szép volt, és még csak véletlenül sem akadt néma ember.

A szép feleségével boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A kolbász és a kenyér

Egyszer a kolbász és a kenyér összeszólalkozott. Mindegyik azt mondta magáról, hogy ő a fontosabb.

– Belőlem az ember mindig jóízűen falatozik – mondta nagyképűen a kolbász.

– Lárifári – vágott vissza a kenyér. –  Ne hidd, hogy nélkülem tudna élni. Ha elindul reggel, mindig azt mondja a feleségének: Asszony megyek kenyeret keresni.

– Ez csak olyan mondás. Különben is nem kenyeret kap a munkájáért, hanem pénzt. Amin a közeli boltban kolbászt vesz a családjának.

– Meg kenyeret is – javította ki a kenyér. –  Ha nem eszik kolbászhoz kenyeret, akkor elrontja a gyomrát. Nélkülem nem tudna meglenni. Engem még magában is lehet eszegetni. Figyeld meg csak a gyerekeket, milyen szívesen rágcsálnak, ha megéheznek.

– De csak addig, amíg friss vagy és puha. Nincs is rosszabb, mint a savanyú, száraz kenyér. Kár olyan nagyra lenni magadtól. Egy kolbász hónapokig eláll. Sőt akkor vagyunk igazán ízletesek, ha jó sokáig érlelődünk a kamrában. Télen, amikor megszületünk, mindjárt füstre kerülünk, hogy jó sokáig elálljunk.

– Fúj, ronda füstösek vagytok – vágott közbe a kenyér és egy kicsit félre húzódott a kolbásztól, ezzel is kimutatva a felsőbb rendűségét.

– Ezért szeretetnek bennünk sokan. A füst pikáns ízt a kolbásznak. Természetesen az sem utolsó, így hosszú ideig elállunk. Mondd csak barátocskám, ti kenyerek, meddig álltok el? Egy nap, két nap? Szerintem harmadnapra már ehetetlenek vagytok, és ki kell dobni bennetek.

– Ne hidd, egy jól elkészített kenyér akár egy hétig is ehető. De nem is kell elállnunk, mert az ember annyira szeret bennünket, hogy pár nap sem kell, hogy megegyen.

– Na, ne mondd, hogy csak úgy semmi nélkül felzabálnak! Gondolom, egy kis kolbász sem árt, ha van. Ugye?

– Nem tagadom, sokszor esznek mást is a kenyéren kívül. De ha nincs más, akkor én is jóllakatom őket. Múltkor is egy kisfiú csak evett és evett. Majdnem egy szuszra elfogyasztott. Már anyukájának kellett rászólnia: "Elég legyen, kisfiam! Édesapádnak is maradjon a kenyérből.

– Szerintem ő nem csak kenyeret evett. Mit evett hozzád?

– Nem is tudom. Talán valami főzelék volt vacsorára.

– A főzelékben meg kolbász volt. Csak így jó a főzelék. Ki hallott már főzeléket kolbász nélkül?

– Pedig, hidd el, vannak ilyenek is. Ismerek sok embert, aki nem eszik húst. Ők a vegetáriánusok.

– Ez bolondság. Ilyenről én nem hallottam. Bizonyára most találtad ki ezt.

– Isten bizony, vannak ilyen emberek.

– Lehetetlen. Kolbász a világon a legjobb eledel. Szagoljál meg! Ugye, milyen kellemes illat árad belőlem. Állítólag nekem nem lehet nemet mondani. Aki megérez, az mindjárt megéhezik, és minden vágya, hogy megkóstoljon. Te most itt összehordasz mindenféle badarságot, hogy csak bebizonyítsd nekem, te vagy a világon a legfontosabb étek. Mi kolbászok semmire valók vagyunk. Nézd, ott jön egy ember! Mindjárt meglátjuk melyikünk a fontosabb? Melyikünket válassza vacsorára?

Valóban jött egy ember. Látszott rajta, hogy a hosszú út alatt megéhezett.

Vajon melykőjüket viszi magával? – gondolta ugyan azt a kolbász és a kenyér is.

Az ember nagyon megörült a finom eledelnek. Egyszerre nyúlt a kolbász és a kenyér után, majd villámgyorsan, hol egyikbe, hol a másikba harapott.

Még mielőtt a két vitatkozó el tudta volna dönteni, melyikük a fontosabb az ember eltüntette mindkettőt a bendőjében.

Csak néhány lehullott kenyérmorzsa és kolbász darabocska maradt belőlük, amelyeket a környék madarai felcsipegettek, miután az ember elment.

Apáti Kovács Béla

Csoda bugyelláris

Volt nekem egy barátom, és annak volt egy öregapja, akitől hallottam ezt a mesét.

Egyszer hajdanában, nagyon, nagyon régen, amikor még a folyók visszafelé folytak. Az egyik picinyke faluban élt egy ember. Olyan szegény volt, hogy még a koldus is inkább vitt neki valamit, minthogy markát nyújtotta volna feléje. Sokszor napokig nem evett. Attól félt, hogy a koplalástól megnőnek a fogai, és nem férnek be a szájába.

Ezért elhatározta, hogy ezentúl fakérget fog rágcsálni. Elment a közeli erdőbe, és az erdő legnagyobb tölgyfájáról lerántott egy jókora kérget, s hazavitte. Úgy gondolta ez napokig kitart, és lesz mit rágnia.

Kiült a háza elé a kispadra fakérget rágcsálni, hogy legalább a szomszédok lássák, van mit ennie.

Amint ott üldögélt a háza előtt, éppen arra ment egy vándorköszörűs. Hangosan kiabálta:

–  Késeket, ollókat, beretvákat, egyebeket élezek!

Amikor meglátta a szegény embert, hozzálépet, majd megkérdezte:

–  Jóember, kell-e köszörülni kést, bicskát, vagy valami mást?

–  Minek kellene? Hiszen nincs, mit ennem. Nincs, mit elvágjak. Nem kell nekem éles kés.

A vándorköszörűs elcsodálkozott:

–  Még, hogy nincs, mit ennie? Kend, most is rágcsál valamit. Tömi a bendőjét.  

–  Ej, mesteruram, fakérget rágcsálok, hogy fogaim meg ne nőjenek. Nem rendes étek kényezteti a gigámat.

–  Fakérget rágcsál? Még ilyet sem hallottam. De egy jó éles bicskával, még a fakérget is könnyebb lenne lehántani. Adja csak ide azt a bicskát, megélezem!

–  De nincs nekem egy árva petákom sem, hogy kifizessem a munkadíjat.

–  Nem kérek érte semmit. Ingyen megszámítom. No, csak kotorássza elő azt a vágószerszámot! Meglátja, nem bánja meg! Még ajándékot is adok, egy szép bugyellárist.

A szegény ember hitte is, meg nem is, amit a messziről jött vándorköszörűs mondott. Tán magában azt gondolta, hogy bolond iparossal hozta össze a Jóisten. Kár lenne egy eszement emberrel vitatkozni, még a végén összeverekednének, és ki tudja, melyikük lenne az erősebb.

A zsebből elővette az ócska, félig rozsdás bicskát.

–  Tessék, élezze meg, ha annyira vágyik rá!

A vándorköszörűs olyan élt köszörült a rozoga bicskának, hogy az tán még a vasat is elvágta volna.

–  Készen is vagyok – mondta, nézegetve a bicska élét, majd átnyújtotta a szegény embernek. – Nem kell érte fizetni. Ellenben, megajándékozom egy bugyellárissal. Egy öregembertől kaptam, aki ezzel fizetett, amikor megköszörültem a kését. Nekem nem kell, ilyen ócskaság. Legyen a magáé!

A szegény ember megköszönte a bicskájának a megélezését és az ajándékba kapott bugyellárist.

Közben az utcán gyülekezni kezdtek a falusiak. Mindenki kezében volt valami köszörülni való. A vándor mesterember nekilátott a munkának és késő estig dolgozott, szinte megállás nélkül. A köszörűkő csak úgy szórta a szikrákat, amikor az acélon. Olyan volt, mint egy tűzijáték. Tetszett is a gyerekeknek. Anyjuk alig bírta elvonszolni őket a köszörűkő mellől.

A szegény ember miután megunta a bámészkodást, bement a házba. A bugyellárist letette az ágya mellé az asztalra.

Gyorsan elaludt, és éjjel töltött libáról álmodott. Álmában nagyon gazdag ember volt. Kilenc szolga hordta körben, a házban a jobbnál jobb ennivalókat.

Az egyik szolga éppen át akarta nyújtani neki egy aranyserleget, amikor az véletlenül kiejtette a kezéből. A serleg csörömpölve a padlóra hullt. Erre a szegény ember felébredt. Ki tudja, miért a szeme az asztalon lévő bugyellárisra vetődött. Többször is meg kellett dörzsölnie a szemeit, mert olyat látott, ami hihetetlen volt számára. A bugyellárisból ezüst és aranytallérok potyogtak ki.

Azt hitte, hogy még mindig álmodik. Mindjárt az egyik guruló aranytallér után kapott. Hamarosan meg kellett állapítania, hogy ez nem álom.

Valóban a bugyellárisból ezüst és aranytallérok potyognak ki, mint ősszel a gesztenye a burkából.

Hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen. A szobában mindenfelé gurultak széjjel az ezüst és aranytallérok. Egész éjjel azokat gyűjtögette össze egy nagy zsákba. Reggelre olyan sok lett, talán még a királynak sem volt ennyi.

Egyszeriben gazdag ember vált belőle. Amikor egyet elköltött a tallérokból, mindjárt kettő pottyant ki a bugyellárisból. Soha ki nem fogyott. Mindig újabb és újabb ezüst és aranytallért adott gazdájának, aki szép, nagy házat építetett a kicsinyke vityillója helyébe. Teheneket vásárolt, de vett még egy tüzes hátaslovat is. Azon ment vasárnaponként a templomba.

A szomszédban lakott egy irigy ember. Még a levegőt is sajnálta másoktól. Amikor észrevette a szegény ember gyarapodását, iszonyatos irigység kerítette hatalmába. Mondta is a feleségének:

–  Eridj, asszony a szomszédba! Nézz körül, honnét telik a szomszédnak erre a nagy gazdagságra?

A feleség a szomszéd ablaka alá lopózott, amikor besötétedett. Majd hanyatt esett meglátván a szomszédját az asztalnál ezüst és aranytallérokat számolgatni. Amint ott számolgatta a vagyonát a bugyellárisból meg csak gurult kifelé a csengő – bongó tallér.

Otthon elmesélte a férjének, akinek a fejében azonnal megszületett a haditerv.

–  El kell lopni! Addig nem nyugszom, amíg meg nem szerzem.

De ezt már nem bízta feleségére. Másnap este maga indult el tervét megvalósítani.

Kileste szomszédját, mikor nyomja el az álom. Óvatosan besurrant a házba, és magához vette az asztalon hagyott bugyellárist.

Boldogan szaladt vele haza. Lelki szemei előtt megjelent, hogy hamarosan, talán már holnap reggel, ő lesz a világ leggazdagabb embere.

Amint hazaért, mindjárt a legnagyobb asztalra tette, és feleségével együtt leültek melléje lesni a csodát. Türelmetlenül várták, mikor kezd kigurulni belőle az ezüst vagy aranytallér.

Eltelt egy perc, eltelt még egy, vagy talán több is, de bizony egy árva tallér annyi sem hullott ki belőle.

Nem értették, mi történhetett. Talán valamit rosszul csináltak? A feleség oldalba bökte az urát, és mondta:

–  Próbáld meg kinyitni a patentját, hátha ezért nem ad ezüst és aranytallérokat! Nyisd ki jó nagyra a bugyelláris száját!

A férj megfogadta, amit az asszony tanácsolt neki, és szélesre kinyitotta. Kíváncsian belenézett, de mindjárt meg is bánta. Odabentről egy ördög vigyorodott rá. Ha még csak vigyorgott volna, hanem egy villámgyors mozdulattal be is rántotta őket a bugyellárisba, ami egy szempillanat alatt bezáródott. Bárhogy is kapálóztak nem tudtak kiszabadulni. Sőt minél jobban fészkelődte annál mélyebbre kerültek, s végül lepottyantak a pokol kénköves tűzébe.

Reggel a szegény ember hiába kereste a bugyellárisát az asztalon. Csak a hűlt helyét találta. Ennek ellenére mégsem keseredett el. Már úgyis annyi ezüst és aranytallérja volt, hogy nem tudta hová tenni. Élete végéig bőségesen megélt belőlük, még akkor is, ha néhanapján egy szegény koldus kopogott be az ajtaján alamizsnát kérni.

Elhatározta, hogy asszony kerít a házhoz. Mégis csak párban szebb az élet. Erre nem is kellett sokáig várni, mert a falu alvégén lakott egy szép leányzó, akit már régen kinézett magának.

Elment hozzá szépen kiöltözve és szüleitől illően megkérte a lányuk kezét. A szülők boldogan igent mondtak, és rá három hétre meg is tartották az esküvőt. Évek múltával annyi gyermekük született, mint rostán a lyuk vagy talán még eggyel több is. De ezzel nem törődtek, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!