Csuda jó mesék 14

Ide írhatsz...  

Apáti Kovács Béla

 

A kicsi kecskepásztor Áronka

 

 

Élt egyszer egy szegény ember és egy szegényasszony. Volt nekik egy kicsi fiúk Áronka. Olyan nagy volt a házukban a szegénység, hogy sokszor napokig csak hideg vizet ittak.

Még szerencse, hogy az udvarukban a vén diófához ki volt kötve egy kecske. Néha – néha az ellátta őket kevéske tejjel.

Áronkának az volt a dolga, hogy minden nap kihajtotta a kecskéjüket a mezőre legelni. Amíg az állat békésen legelgetett, addig a fiúcska számolta az égen repülő madarakat. Egyik nap éppen a kilencvenkilencedik madarat számolta meg, amikor a kecske Áronkához lépett, majd komoly hangon mondta:

–  Kicsi gazdám, miért lopjuk itt a napot? Menjünk világgá, szerencsét próbálni!

Áronkát meglepte a beszélő kecske. Még álmában sem merte gondolni, hogy állata beszélni tud. Senkitől sem hallott ilyen csoda kecskéről.

–  Hogyan mehetnénk el? Szegény édesapám, szegény édesanyám meghalnának bánatukban, ha este nem mennék veled vissza – válaszolta a fiúcska, és máris tovább akarta számolni az égen röpdöső madarakat, de a kecske nem hagyta annyiban.

–  Meglásd, ha világgá mész, a szerencse rád mosolyog. Olyan gazdag leszel, hogy még a király is megirigyeli. Szüleid is megértik tettedet, és megbocsátanak.

A kecske olyan meggyőzően beszélt, hogy végül Áronka beleegyezett, és elindultak, hogy szerencsét próbáljanak.

Három nap, három éjjel mentek szinte megállás nélkül. Alig pihentek valamit. Enni azt ették, amit találtak az út menti fákon vagy a közeli mezőkön. A csordogáló patakok friss vízével oltották a szomjukat.

Egyszer csak megérkeztek a király várához, ami egy magas hegy tetején volt. Körbe – körbe forgott arany kacsalábon. Ha az ember sokáig nézte beleszédült.

Áronka is majdnem így járt, ha a kecske nem javasolja neki:

–  Gazdám, menjünk be a várba! Hallom, hogy a király feleséget keres lányának, Napsugárkának. Próbálj szerencsét!

A fiúcska hangosan elnevette magát:

–  Majd éppen engem választ a király vejének. Van már ott sok nemes ember, nagyurak, grófok és hercegek, akik a királykisasszony kezére pályáznak. Különben is, hogyan menjek be ebbe a kacsalábon forgó várba?

–  Ez is probléma? Nesze, itt van szarvamból egy darab. Célozd meg vele az aranykacsalábat és vágd neki! – ezzel a kecske letört egy kicsi darabot a szarvából és a fiúcskának adta.

Az hosszasan célzott, majd teljes erejéből nekivágta az aranykacsalábnak.

A vár ide – oda imbolyogni kezdett, félő volt, hogy felborul, de az utolsó pillanatban nyikorogva megállt.

A király mérgesen kinézett a vár ablakán.

–  Ki merészelte megállítani a váramat. Ajánlom, legyen neki jó indoka, mert ha nincs, akkor a feje bánja.

–  Mondd a királynak, – súgta a kecske – hogy te tetted és leánykérőbe jöttél. Szeretnéd feleségül venni a királykisasszonyt. Te egy királyfi vagy.

–  De hiszen, mindjárt kiderül a hazugság, ha a király meglátja a kecskepásztor gúnyámat – ijedt meg Áronka.

–  Ne félj attól! Nézz csak végig magadon – biztatta a kecske.

Áronka a ruhájára sandított és majdnem leült a meglepetéstől. A kecskepásztor gúnya helyett egy úri viseletes díszelgett rajta. Nem értette, hogy ez hogy lehetséges? Nem volt sok ideje gondolkodni, mert a király beinvitálta a várába, ahol már legalább egy tucat kérő sorakozott fel, hogy elnyerje a királykisasszony kezét.

–  Annak adom kislányomat feleségül, aki legyőzi a három sárkányt. Az egyik a vashegyen, a másik ezüsthegyen, a harmadig pedig az aranyhegyen lakik. Az első sárkánynak egy, a másodiknak három, és a harmadiknak hét kénköves tüzet okádó feje van – mondta a király. – Mind a három sárkányt vezessétek a váramba, mint kezes bárányt.

Ezt meghallván a kérők mind eszeveszetten rohant a kijárat felé és a kapun túlról kiabálták vissza:

–  Nem vagyunk bolondok, hogy megöljenek bennünket ezek a fenevadak. Inkább nem vesszük el feleségül a királykisasszonyt.

Végül csak Áronka maradt ott. Igaz ő is igen cidrizett. Szerencséjére kecskéje nyugtatgatta:

–  Nem kell félned, gazdám!

–  Könnyen beszélsz. Mondd, csak mivel győzzem le a sárkányokat? Nincs is fegyverem. Már az első egy szempillanat alatt megöl a kénköves tüzével.

–  Igaz, hogy nincs fegyvered, de van sütnivaló a fejedben. Majd ésszel győzzük le a sárkányokat.

Áronka hitte is meg nem is, amit a kecske mondott. Némi habozás után úgy döntött, hogy megpróbálja.

Kecskéjével együtt elindultak a vashegy felé, hogy megküzdjön az egyfejű sárkánnyal. Mialatt mentek a kecske kioktatta a gazdáját:

–  Mondd a sárkánynak, amikor megérkeztünk, hogy szeretnéd megnézni azt a kénköves tüzet csiholó szerkezetet, ami a torkában van. Az majd kiveszi és eléd rakja. Akkor te légy nagyon fürge, és kapd fel. Fuss vele a közeli tóhoz majd domb bele. Ez nélkül a sárkány erőtlen és olyan lesz, mint egy kezes bárány. Oda vezetheted, ahová csak akarod.

Nem sokat kellett menniük a vashegy közel volt a király várához. A szörnyeteg már messziről fújt feléjük.

–  Mit akarsz te emberfia? Miért zavarsz engem nyugalmamban? Halál fia vagy. Azonnal elpusztítalak kénköves tüzemmel.

–  Kedves sárkány, állok a sorsom elé – mondta Áronka. – De mielőtt végzel velem, légy szíves mutasd meg azt a torkodban lévő szerkezetet, ami a kénköves tüzet csiholja!

A sárkány hiú és buta volt. Nem gondolt arra, hogy valaki túljárhat az eszén. Gyorsan kikapta a szerkezetet és a fiúcska elé rakta a földre.

Áronka sem volt rest, mint a villám felkapta és a közeli tóba hajította. Erre a sárkány, mint egy macska nyivákolni kezdett:

–  Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Oda az erőm. Mindenem odavan. Tégy velem, amit csak akarsz!

–  Ne félj, meghagyom nyamvadt életedet. Jössz velem a király várába.

Így is lett. Egy kötéllel a nyakán vezették a sárkányt a király elé.

–  Rendben van – mondta a király. – De most győzd le a háromfejű sárkányt is, aki az ezüsthegyen lakik.

Ezzel is hasonló módon jártak el. A háromfejű sárkány sem sejtett semmit, hogy a fiúcska, miért akarja megnézni a három kénköves tüzet csiholó szerkezetet. Csak akkor kapott észbe, amikor mind a három a közeli tóba esett.

Ez sem úszta meg, hogy ne vezessék a király elé.

Már csak az aranyhegyen élő hétfejű sárkány volt hátra. Áronka ugyanazzal a csellel akarta megszelídíteni, mint az előző két testvérét.

Fütyörészve ment az aranyhegy felé, csak azt nem tudta, hogy a hétfejű sárkány tudomást szerzett öccsei csúfos kudarcáról, és elhatározta mindenféleképpen elpusztítja Áronkát.

Már messziről ordította feléjük dühösen:

–  Engem nem csaptok be. Készüljetek a halálra! Nincs kegyelem.

Áronka összerezzent ezeket hallván.

–  Végünk van – sóhajtott fel szomorúan. – Erre nem számítottunk.

–  Nincs semmi baj – vigasztalta a kecskéje. – Ne félj most is túljárunk a sárkány eszén. Mondd a hétfejű sárkánynak, ha már meg kell halni, akkor teljesítse az utolsó kérésedet. Szeretnéd, ha közösen megfürödnétek a közeli tóban és ott ölne meg. Meglásd, teljesíti majd a kérésed! Amikor bent lesztek a tóban, helyezkedjél mindig úgy, hogy te legyél a sekély vízben, a sárkány meg menjen a tó közepe felé, ahol olyan mély a víz, hogy kétszer is elnyeli.

Áronka nem nagyon értette, hogy ebből, mi fog kisülni, de mindent úgy csinált, ahogyan a kecskéje mondott.

A hétfejű sárkány szívesen teljesítette a kérést. Már csak azért is, mert még fürdőzés közben nem pusztított el emberfiát. Tetszett neki a játék.

Addig – addig ficánkoltak a vízben, amíg Áronka egyre a tó közepe felé irányította a hétfejű sárkányt. Egyszer csak a víz olyan mély lett, hogy a sárkányt elnyelték a hullámok.

Lett nagy ijedelem. A hétfejű sárkány könyörgött az életéért:

–  Segítség! Segítség! Megfulladok. Nem tudok úszni. Kérlek, mentsd meg az életemet!

–  Egy feltétellel – mondta a fiúcska. – Ha kiköpöd a hét torkodban lévő tüzet csiholó szerkezetet!

A sárkány kénytelen volt teljesíteni a kérést, ha nem akart megfulladni.

Amikor ezzel megvolt Áronka odaúszott és kicibálta a partra a hétfejű sárkányt, aki nem győzött hálálkodni.

–  Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Amíg csak élek szolgád leszek. Elárulok egy titkot. A hegy alatt van egy nagy barlang telis teli ezüsttel, arannyal és drágakövekkel. Ettől a naptól fogva, mind a tiéd.

Volt nagy öröm a várban, amikor látták, hogy a harmadik sárkány is szelíden bandukol mellettük, mint egy kezes bárány.

Ugye nem is kell mondanom a király ellenvetés nélkül Áronkához adta a leányát, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

A fenyőfa álma

 

 

A fagyos, téli erdőben állta egymagában a fenyőfa. Az erdő lakói a kicsi madarak, az őzek, szarvasok, rókák, borzok mind elbújtak a hideg elől.

Amint besötétedett a fenyőfa ábrándozva nézte az égen a csillagokat, amelyek fázósan pislogtak fent a magasban.

Váratlanul egy fényes csillag szaladt át a sötét égbolton.

–  Hová futsz, te csillag? – kérdezte a fenyőfa.

–  Hamarosan Karácsony lesz. Megyek üdvözölni a megszületendő Jézuskát. Gyere velem! Menjünk együtt! – hívta a csillag a fenyőfát.

–  Sajnos nem mehetek. A gyökereim mélyen a földben vannak. Örökre itt kell maradnom – sóhajtott fel a fenyőfa, és behunyta a szemét.

A csillag szaladt tovább az égen, a fenyőfa meg elaludt.

Furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy tud járni, mint az emberek és az állatok.

Egy drágakövekkel kirakott úton ment, és a távolban feltűnt egy szegényes istálló, amely körül emberek állta, kezeiket összekulcsolva, felnézve az égre mormoltak valamit.

A fenyőfa megkérdezte a legelső embert, akivel találkozott.

–  Mit csináltok itt. Mi ez a fényesség?

–  Nem tudod? – csodálkozott el a férfi. – Megszületett a Kisjézus, a Megváltó. Nem hallottál róla?

A fenyőfa összezavarodott, mert hallott a Megváltó eljöveteléről, de nem gondolta, hogy egy nap találkozhat vele.

–  Én is látni akarom – mondta boldogan a fenyőfa.

–  Először mondjál el egy imát! – javasolta neki a férfi.

–  Mi fák nem tudunk imádkozni – szomorodott el a fenyőfa. – Az erdőben senki sem tanított meg minket imádkozni.

–  Ez már baj. Ima nélkül nem járulhatsz a Kisjézus elé.

–  Mit tegyek, hogy bemehessek?

–  Gyorsan tanulj meg egy imát!

–  Ki tud segíteni a tanulásban?

–  Menjél el a falusi paphoz, aki bizonyára majd segít!

A fenyőfa minden erejét összeszedve szaladt a falusi paphoz. Az nyájasan fogadta.

–  Szívesen segítek a tanulásban, de jelenleg most nagyon elfoglalt vagyok. Gyere vissza egy hónap múlva! Mennem kell! Kérlek, bocsáss meg!

Amikor a falusi pap bement a házba, a fenyőfa egyedül maradt és leült egy közelben található sziklára. Hosszan nézett maga elé, és egyszer csak eleredtek a könnyei.

–  Ó, Istenem, aki ott fent a magas égben lakozol, csak egy parányi kívánságom volt, hogy megláthassam a Jézuskát. Nem tudok imádkozni, mint az emberek. Engem az erdő és a természet tanított. Ők voltak a tanáraim hosszú éveken át, amíg megnőttem. Nem említették, hogy imába kell foglalnom a neved. Az életre tanítottak, hogy kell egyenes derékkal kivédeni a vad szeleket, viharokat. Megtanítottak, hogy ágaim közt adjak oltalmazó lakhelyet az erdő madarainak, ne kergessem el őket, ha rám szállnak. Azt mondták, ha így viselkedem, akkor rendes fenyőfa válik belőlem. Bocsánatodat kérem, amikor, mint oktalan balga nem jön ima a számra?

Ekkor váratlanul csoda történt. Az ég ragyogni kezdett, és erős, de barátságos hang hallatszott odafentről.

–  Ki imádkozik, ilyen gyönyörűen?

–  Uram, én csak hangosan keseregtem – mondta a fenyőfa. – Ez nem volt ima, csak könyörgés.

–  Valóban a papok és a költők szebb imát tudnak, de a tiéd őszintébb, a szívedből szól. Megengedem, hogy bemenj a fiamhoz, a Kisjézushoz.

A fenyőfának az egész testét elárasztotta a boldogság, és izgatottan elindult az istálló felé.

Favágók élénk beszélgetése ébresztette fel a fenyőfát. Azért jöttek, hogy kiválasszanak egy szép fenyőt, amit majd kivágnak, hazavisznek, hogy szaloncukorral, csillogó gömbökkel, angyalhajjal feldíszítsenek Szent Karácsony estéjére.

A favágók közül az egyik felkiáltott:

–  Nézzétek, milyen csodás, formás fenyő! Ezt fogjuk kivágni, hazavinni, és feldíszítve felállítani a gyerekek szobájában.

A fenyőfa szíve megtelt melegséggel és szeretettel. Most már biztosan tudta, hogy ezen a meghitt estén találkozni fog a Jézuskával.

Apáti Kovács Béla

 

A kicsi fenyőág kívánsága

 

Távol a falutól volt egy nagy erdő. A lakói a madarak elnémultak a más állatokkal együtt védelmet kerestek a hideg elől. Kihalt volt a vidék, mintha senki sem lakná. Pedig tavasszal és nyáron zengett az erdő a nagy ricsajtól, akkor itt minden más volt. Most legfeljebb vad szelek nyargalásznak a csupasz fák ágai között hirdetve, hogy ki az úr.

Közeledett a Karácsony, és egyik nap a faluból emberek jöttek, hogy fenyőfákat vágjanak ki, amelyeket majd feldíszítenek, s így várják a Kisjézus megszületését.

Egész nap csattogott a fejsze, dalolt a fűrész, és a fenyők egymás után hulltak a fagyos földre. A kivágott fákat kocsira rakták, és elindultak velük a falu felé.

Egy kicsi fenyőág leesett a kocsiról. Senki sem vette észre. A lovak nyerítve trappoltak húzva maguk után a fenyőfával megrakott kocsit.

–  Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt! – kiabált kétségbeesve a kicsi fenyőág. – Én is látni akarom, milyen a Karácsony a faluban. Még sohasem láttam ilyet.

Hiába kiabált, ordítozott, senki nem hallotta meg a hangját. Hogyan is hallhatták volna meg, amikor emberi fül nem érti a fák nyelvét.

A lovas kocsi elrobogott, és a kicsi fenyőág egyedül maradt. Fázott, reszketett. Már a kora délután cudar, hideg idő volt. Csak sejteni lehetett, hogy éjjel még hidegebb lesz. Errefelé a telek nagyon kemények. Egy kicsi fenyőágnak nincs hová bújnia. Kint feküdt a jeges úton mindentől védtelen. A szelek kajánul táncoltak felette, ijesztgetve, majd vihogva tovarohantak.

A társait elvitték a faluba, a jó meleg szobába. Amikor eljön, az este ott díszelegnek, ágaikon sok – sok imbolygó gyertya fényében, s kellemes fenyőillatot árasztva magukból, betöltve az egész házat. Körbeveszik őket táncoló, éneklő gyerekhad, kiknek a szeméből a boldogság fénye csillog.

De mi fog várni rá itt az erdő szélén, lent a fagyos földúton? Még csak elképzelni sem tudta. Nem is olyan rég eddig mindig el tudott bújni egy vastagtörzsű fenyő mögé. Itt hová bújjon? Hol találjon védelmet a hideg ellen?

Szomorúság mardosta a szívét. Itt hagyták egyedül, megfeledkezve róla. Pedig mennyire vágyott a faluba.

A társai nem szóltak a kocsisnak.

–  Hé, kocsis! Álljon meg, az egyik társunk a kicsi fenyőág lepottyant a kocsiról. Ne hagyjuk itt egyedül! Szegényke elpusztul ebben a hideg időben.

A kocsi csak ment egyre távolodva az erdőtől.

A kicsi fenyőág váratlanul meglátott egy nyulat, és kérlelni kezdte:

–  Nyulacska, vigyél el engemet a faluba!

–  Nem vihetlek, mert a faluban az embereknek puskájuk van, és lelőnek – válaszolta a nyúl, és elszaladt.

Hamarosan egy róka koma jött arra.

–  Róka koma, vigyél el a faluba!

–  Nem vihetlek, mert a falusi kutyák vadásznak rám.

A róka sem akart segíteni neki.

Egyre hidegebb lett. A szél egyre vadabbul tekergette a közeli fákat. A kicsi fenyőágnak nagyszerű ötlete támadt. Megszólította a szelet is:

–  Kedves szél, vigyél el a faluba, hogy láthassam az ottani Karácsonyt!

A szél egy pillanatra megállt, majd határozott hangon mondta:

–  Nem vihetlek, nem az én feladatom – fuvallatával újból végigborzolta az erdő fáit.

A szegény fenyőág ott maradt a fagyos erdő szélén, senki nem akarta elvinni a faluba.

Mindene összefagyott, és elveszítette még azt a kicsi reményét is, ami a lelke legmélyén lakozott, hogy valaha eljuthat a faluba.

Összetörve gubbasztott a hideg földön, s egyre sötétebb lett.

Egyszer csak halk, erőtlen lépteket hallott. Egy hajléktalan közeledett. Ki tudja, honnét jött és hová tart. A léptei elárulták, hogy nagyon fáradt. Alig bírta vonszolni a testét.

Egészen véletlenül pillantotta meg a fenyőágat a félhomályban.

Megállt, és kezébe vette. Akkor a kicsi fenyőág szeméből eleredt a könny, amely a hidegtől azonnal megfagyott. Olyan volt, mintha apró igazgyöngyök ragyogtak volna rajta.

–  Ó, milyen gyönyörű ágacska! – kiáltott fel a hajléktalan férfi. – Elviszem a páromnak, aki aggodva vár engemet a híd alatt. Úgysem tudnék neki más ajándékot vinni. Olyan ez a fenyőág, mintha már fel lenne díszítve. Kell ennél szebb ajándék?

Nagyon hideg volt a folyóparton, a híd alatt, a mindenféle hulladékból összetákolt vackukban.

A faluban már mindenhol meggyújtották a gyertyákat a fenyőfákon.

A hajléktalan nő meglátván a fenyőágat a párja kezében, mindjárt a nyakába borult, és sírva mondta:

–  Köszönöm, ezt a csodás karácsonyi ajándékot ezekkel a gyönyörű gyöngyökkel.

A kicsi fenyőág szíve egy nagyot dobbant, amikor meghallotta ezeket. Valahogy már nem kívánkozott a meleg házakba. Itt is megtalálta a békét és a melegséget. Megtanulta az igazi szeretet a szívekben lakozik, és engedni kell, hogy szétáradjon az ember egész testében.

 

 

 

Apáti Kovács Béla

 

A beszélő rózsaszál

 

Amit most mesélek néktek, az nagyon régen történt. Valójában már mindenki elfelejtette, és senki sem emlékszik rá.

Volt egyszer egy szép rózsabokor az erdő szélén, messze minden lakott helytől. Ember arrafelé sohasem járt, vagy csak nagyon ritkán. Csak a közeli fákon lakó madarak tudtak róla.

Minden tavasszal tűzvörös virágai nyíltak a rózsabokornak. Olyan szépek voltak, hogy még a napsugarak is megálltak egy pillanatra, hogy megcsodálják a szépségüket.

–  Milyen szép rózsák! Milyen kellemes az illatuk! – mondogatták, miután kigyönyörködték magukat a virágokban.

Így ment ez hosszú éveken keresztül, amikor egy vándor érkezett. Megállt, hogy pihenjen egy kicsit, a fárasztó gyaloglás után. Leült egy tuskóra, és álmodozva nézte a tájat. Váratlanul a szeme a rózsabokorra vetődött. A vándor szíve egy nagyot dobbant, amikor a tűzvörös rózsa a látóterébe került.

Mintha egy láthatatlan mágnes húzta volna a virág felé. Felpattant, és egyenesen a rózsabokorhoz lépett.

Először csak nézegette, csodálta a gyönyörű rózsákat, majd egy szálat leszakított róla. Ekkor valami különös bizsergést érzett a testében. Igazából nem tudta megmagyarázni, mi lehet ez? Egy idő után ez az érzés elmúlt, és minden a régi volt.

A rózsaszálat a tarisznyájába tette. Valójában el is felejtette, lehet, hogy kár volt leszakítani. Jobb lett volna otthagyni a rózsabokron. A tarisznyájában elszárad, s oda a szépsége. Csak egy szúrós gaz lesz belőle.

Rövid pihenő után a vándor folytatta az útját.

Már késő este volt, amikor egy városba ért. Elindult, hogy szállást keressen magának. Kopott, poros volt a gúnyája, ezért minden háztól elkergették. Sehol sem fogadták be, adtak neki éjjelre szállást.

–  Nem adunk szállást, akármilyen jöttment vándornak. Ki tudja, miféle ember vagy? Lehetsz te tolvaj vagy haramia is – mondogatták az emberek, és becsukták előtte az ajtót.

Már úgy nézett ki, hogy az út menti árok lesz az ágya, és a csillagos ég a takarója.

Szomorúan baktatott az utcán. Semmi reményt nem látott, hogy éjszakára szállást találjon valamelyik házban.

Váratlanul furcsa hangot hallott. Nem tudta, honnét jön a hang. Nézett jobbra, nézett balra, de még a háta mögé is. Kereste a hang forrását.

–  Menj a város legszélső házához, és ott kopogtass az ajtón! – mondta a hang.

Ez többször megismétlődött. Végül már azt hitte, hogy a fáradság elvette az eszét, vagy az ördögök akarják megtréfálni.

Ennek ellenére elindult a város legszélső háza felé, ami egy rozoga viskó volt.

Még így a éj sötétében is félelmet keltett a kinézete.

A vándor meg is torpant, amikor odaért. Legszívesebben visszafordult volna, de a furcsa hang tovább bíztatta:

–  Kopogj be! Itt lesz éjjelre szállásod.

Még mindig nem tudta, ki szólongatja, biztatja. Pedig, ha jobban körülnézett volna, hamar kitalálná, hogy a tarisznyájába tett rózsaszál beszél hozzá. Ő volt a segítségére, mint egy láthatatlan útitárs.

A vándor engedelmeskedett. Minden vágya az volt, hogy lehajthassa a fejét. Félve bekopogott, attól tartva, hogy innét is elkergetik.

Bár ne tette volna. Ez a ház a zsiványok tanyája volt. Amint meghallották a kopogást, mindjárt rárontottak a vándorra.

–  Mit akarsz itt? – kérdezték mérgesen. – Ha nem tudnád, mi vagyunk a félelmetes zsiványok, és mindenkit megölünk, kinek nincs jó oka, hogy bekopogott a házunkba.

Nagyon megijedt a vándor. Szinte remegett a félelemtől. A tarisznyájában a rózsaszál megszólalt újból:

–  Mondd azt, hogy te is be akarsz zsiványnak. Minden vágyad, hogy zsivány legyél.

Dehogy akart a vándor zsivány lenni. Egész életében becsületes ember volt, még akkor is, ha a lábát koptatta az út porában.

Mégis, hogy az életét védje, hallgatott a rózsaszálra.

–  Zsivány urak, be szeretnék állni közétek. Vegyetek be zsiványnak!

A zsiványok kapitánya végigmérte a vándort. Úgyis kevesen vannak, jól jön egy segítség, ha hamarosan ki akarják fosztani a városhoz közelben lévő kastélyt. A vándor erős, nagy férfi volt. Az Isten is zsiványnak teremtette.

–  Rendben – mondta a zsiványok kapitánya – beveszünk s csapatba. De nagyon vigyázz, ha elárulsz bennünket, a fejedet vesszük. Kezünk mindenhová elér, előlünk nincs menekvés. Holnap kipróbáljuk a bátorságodat.

A vándornak nem nagyon tetszett, amit művelt. Átkozta is magát, amiért ilyen ostoba volt és beállt zsiványnak. Ennél még a halál is jobb lett volna. Legszívesebben mérgében a rózsaszálat is elhajította volna jó messzire, hogy soha többé ne találja meg.

Igaz éjjelre volt szállása, nem kellett a csillagokkal takaróznia.

A zsiványok a kemence tetején jelölték ki számára a fekhelyet. A többiek összevissza feküdtek a házban.

Még mielőtt a zsiványok kapitánya elfújta volna a gyertyát, a vándor még egyszer végignézett a díszes társaságon. Jól megfigyelte, ki hol heveredett le. Főleg a kapitány fekhelyét jegyezte meg.

Amikor a zsiványok elcsendesedtek, a rózsaszál halkan súgta a vándornak:

–  Itt az alkalom! A szoba sarkában a kemence mellett van egy hosszú és vastag kötél. Vedd a kezedbe, és ügyesen kötözd meg a zsiványokat! A kapitányukkal kezd, mert ő a legbátrabb és a legerősebb! Vigyázz, ha elvéted és felébrednek a zsiványok, búcsút mondhatsz az életednek! Karóba húznak, ha kiszabadulnak. Nosza, indulj, és ügyes légy!

A vándor eleinte egy kicsit tétovázott. Félt, hogy nem sikerül, és akkor egy karón végén fog díszelegni, mint egy cserebogár.

Óvatosan lemászott a kemence tetejéről, megkereste a kötelet, és nekilátott megkötözni a zsiványokat. Úgy tette, ahogy a rózsaszál javasolta.

Szerencsére jól megjegyezte, hol fekszik a zsiványok kapitánya, és vele kezdte szép sorjában. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak az utolsó zsivány ébredt fel, de ő is csak akkor, amikor a vándor a kötél végét csomózta a nyakára.

Hiába kiabált, ordítozott, lármázta fel a társait, azok már nem tudtak segíteni neki. Hiszen mindnyájan össze voltak kötözve, hogy még moccanni sem tudtak.

Eleinte fenyegetőztek, meg akarták rémiszteni a vándort, hogy megölik, ha nem vágja el a kötelüket. Aztán később belátták nem szabadulhatnak egykönnyen. Ekkor a zsiványok kapitánya ígérgetni kezdett, hogy a helyettese lehet, ha elengedi. Végül már odáig ment, hogy fogadkozott a többi zsivánnyal, megígérték, hogy jó útra térnek, mint igaz keresztényekhez illik, s talán még remetének is állnak, segítik az embertársaikat, többé senkit sem rabolnak ki.

A zsiványok kapitánya oly meggyőzően beszélt, hogy a vándor már majdnem hajlott megoldani a kötelet. Ha nincs a rózsaszál a tarisznyájában, talán meg is tette volna.

–  Nehogy hallgass az ígéretükre – könyörgött neki a rózsaszál. – Amint elereszted őket, mindjárt az életedre törnek.

–  Mit tegyek velük? – kérdezte a vándor.

–  Reggel, amint pirkad, menj el a zsandárokért, és a többit majd meglátod. Most pedig feküdj vissza a kemence tetejére, és pihend ki magadat!

A vándor nem tehetett mást, visszafeküdt, és aludt pirkadatig. Még álmodott is, ami olyan szép volt, hogy nem tudta elfelejteni.

Egy hatalmas rózsaligetben járt, ahol szebbnél szebb tündérlányok sétáltak. Volt közöttük egy csodálatosan szép, amelynek a szépsége mindegyikét felülmúlta. Ez a gyönyörű teremtés lassan közeledett feléje. Már majdnem elérte, amikor a szomszéd kakasa elkukorékolta magát, és a vándor felébredt.

Eljött a pirkadat, és menni kellett a zsandárokért. A zsiványok sírva könyörögtek, hogy engedje szabadon, ne adja zsandárok kezére őket. Ha visszaadja a szabadságukat, akkor annyi aranyat adnak, amennyit csak akar. Megtöltheti a tarisznyáját és gazdag ember lehet. Nem kell többé vándorolnia, vehet magának egy szép házat állatokkal, és a környék legtehetősebb gazdájává válhat, akire a szomszédok azt mondják, van mit a tejbe aprítania.

Ezen már a vándor is elgondolkodott. Ezt látván a zsiványok kapitánya ravaszkásan mondta:

–  Nézz csak bele a tarisznyádba, mennyi arany férhetne bele, de még a zsebeidet is megtöltenénk drágakővel.

A vándor kinyitotta a tarisznyája száját, és belenézett. Valóban jó, nagy hely volt benne. Majdnem üres volt, csupán a rózsaszál árválkodott az alján egymagában.

Csábító volt az ajánlat. A sok arany megrészegítette a vándort. Ha gazdag lesz, megoldódik minden gondja, az emberek megsüvegelik, ha végigmegy az utcán. Miért ne engedne a csábításnak, hátha a zsiványok kapitánya állja a szavát.

–  Cselekedj, úgy ahogy jónak látod – mondta nagyon sóhajtva a rózsaszál. – Én megmondtam, mi a teendőd. Jobban nem tudok segíteni. Mindenki a maga kovácsa.

Ezzel a rózsaszál elhallgatott. Többé a tarisznyából nem hallatszott a szava.

A vándor becsukta a tarisznya száját, és elindult megoldani a kötelet a zsiványokon.

Éjjel annyira összegubózta a kötelet, hogy nem találta a végét.

–  A csizmám szárában van a késem – mondta a zsiványok kapitánya. – Húzd ki, és vágd el vele a kötelet!

A vándor nyúlt a kés felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

–  Nem kell az aranyatok. Nekem többet ér a becsület és a tisztesség. Inkább legyek szegény, mint az összerabolt aranyakból gazdagodjak meg. Tán minden aranytallérhoz valakinek a vére tapad.

Nemhogy kioldotta a köteled, hanem még jobban megkötötte. A zsiványok még csak moccanni sem bírtak. Ott feküdtek sorban, ahová este lefeküdtek.

A vándor rájuk zárta az ajtót, majd elment a zsandárokért, akik jöttek is nyomban, hogy méltó helyre vigyék a zsiványokat.

Nagy volt az öröm a városban. Mindenki félt, rettegett a zsiványoktól. A vándor is miattuk nem kapott éjszakai szállást a házaknál. Ezért lett minden honnét elküldve.

Az emberek rongyos gúnyában is megsüvegelték, nem kellett hozzá, hogy dúsgazdag legyen. Mindenki a kezét szorongatta, amiért megmentette a várost a zsiványoktól.

Ez annyira jólesett neki, hogy legszívesebben a városban maradt volna. De miért maradjon itt, ha semmi sem köti ide?

Tovább folytatta a vándorlást, azt remélve, hogy egyszer majd csak valahol otthonra lel.

Már majdnem kiért a városból, amikor a rózsaszál megszólalt:

–  Kérlek, vegyél ki! Itt sötét van, és alig kapok levegőt. Ezenkívül szomjazom is.

A vándor egészen megfeledkezett a rózsaszálról.

Kinyitotta a tarisznya száját, és akkor megrémülve látta, hogy a rózsaszál már majdnem elszáradt. A színei megfakultak, levelei egymás után kezdtek lehullani. Siralmas volt a látványa. Más ilyenkor elhajítaná, és újat keresne magának.

A vándor is ezt gondolta először, de valamiért másképpen cselekedett.

Gyorsan keresett egy kutat, és meglocsolta a haldokló rózsaszálat.

A virág egy nagyot sóhajtott, s már úgy tűnt későn érkezett a víz. Az utolsó levél is lehullt a száráról, és a rózsaszál feje lekonyult.

–  Ó, te szépséges rózsaszál, ne halj meg! Vezess továbbra is az utamon! – kérlelte a vándor, és a hervadó virágot az ingje alá, a szíve fölé helyezte.

Abban a pillanatban csoda történt. A rózsaszálból egy gyönyörű lány lett.

A vándor azt hitte, hogy álmodik. A lány csak egy álomkép, és amikor hozzáér, minden szertefoszlik.

Félve nyúlt a lány felé, hogy óvatosan megérintse. Amint az ujja hegye elérte a lányt, az rámosolyodott és mondta:

–  Köszönöm, hogy megmentetted az életem! Rózsaszálba voltam zárva, és csak úgy menekülhettem meg, ha egy ember leszakít, és bebizonyítja, hogy becsületes és nemes lelkületű. Mindig a józan eszére hallgat. Szemét nem vakítja el az arany csillogása. Hála Isten, te egy ilyen ember vagy, és te vagy az én megmentőm.

A vándor még akkor sem akarta elhinni, hogy ez nem álom. Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire rájött, hogy mindez valóság.

Amint a rózsaszál átváltozott lánnyá, a hátuk mögött felhangzott a városlakók hangja, amint szaladtak utánuk kérlelve, hogy ne menjen el.

–  Ne menj el, kérünk! Megmentettél bennünket a zsiványoktól, akik nap, mint nap sanyargatták életünket. Ilyen bátor emberre van szükségünk, mint te vagy. Ha velünk maradsz, építünk számodra és kedvesednek házat, ellátunk minden jóval, amit csak kívántok.

A vándor a lányra nézett, aki biztatóan mosolygott, mintha csak azt üzente volna a mosolya: „Maradjunk itt ebben a szép városban, ahol jó emberek élnek!”

Nem kellett sokáig kérlelni a vándort. Eleget koptatta ő már a poros utakat. Különben is itt a ideje, hogy megnősüljön, asszonyt találjon magának. Lám, itt ez a szépséges lány, aki olyan gyönyörű, mint egy rózsaszál.

–  Maradunk – mondta határozottan és a lányba karolva visszamentek a városba.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy majdnem az ég is leszakadt. Aki csak élt és mozgott a városba, az mind hivatalos volt, az annyit ehetett és ihatott, amennyit csak beléfért.

Én is ott voltam, és három éjjel, három nap mulattam. Amikor elfáradtam, hazamentem és papírra vetettem ezt a nem mindennapi mesét.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána! 

 

 

 

Apáti Kovács Béla

 

Mese a fiatalító masináról

 

Volt egyszer egy nagyon zsugori ember. Minden garast a fogához vert. Soha senkinek nem segített, pedig annyi pénze volt, mint a pelyva. A háza padlásán hét nagy vasládában tartotta a vagyonát. Minden vasláda tizenkét erős lakattal volt bezárva. A kulcsokat a nyakába kötött aranyzsinóron tartotta. Még a feleségének sem engedte kinyitni a vasládákat.

Az asszony gyakran próbálkozott pénzt kérni az urától, ha piacra ment bevásárolni.

–  Férjuram, kellene némi pénzmag. Megyek a piacra egy szép ludat venni a vasárnapi ebédhez. Vendégek jönnek, nem adhatok nekik kását.

Ilyenkor a férfi mindig ingerülten válaszolt, majdnem kupán vágta a feleségét mérgében.

–  Nincs egy fillérem sem. Mi vagyok én, bankár? Keress az asztalfiában! Bizonyára ott találsz annyit, hogy tudsz rajta venni egy szép, nagy ludat.

Az asztalfiából már réges-rég elfogyott a keservesen összegyűjtött kevéske pénz, amit a zsugori ember felesége innen – onnan spórolt össze.

Ezért az asszony kénytelen volt eladogatni személyes dolgait, amelyeket még hazulról hozott, amikor férjhez ment a zsugori urához.

Közben a padláson a vasládákban gyűlt a sok – sok pénz. Senki nem tudta mennyi lapul bennük. Hosszú időbe tellene, ha valaki meg akarta volna számolni.

Lassacskán a nő mindenét eladogatta, hogy legyen mit főzni, és ne haljanak éhen.

Évek jöttek, évek mentek. Egyszer csak mindketten megöregedtek. A nő még csak valahogyan beletörődött a sorsába, de a férfit ez nagyon bántotta. Még sokáig akarta gyűjtögetni a pénzt. Sajnos öregen már egyre nehezebben ment ez a munka. Szeretett volna újból fiatal lenni.

Egész nap azon törte a fejét, hogyan tudna megfiatalodni. Arra vágyott, hogy újból húszéves legyen. Semmi okosság nem jutott az eszébe.

Egyik nap a felesége meghallotta a piacon, hogy a városukba érkezett egy férfi, aki meg tudja fiatalítani az embereket. Ezt gyorsan elmesélte a férjének.

–  Férjuram, a városunkba érkezett egy csodatevő férfi. Az a fáma járja róla, hogy az öregeket képes megfiatalítani néhány ráz garasért. Tán, mi is próbát tehetnénk nála.

A hír hallatán a férj nagyon boldog lett.

–  Megkeresem és megfiatalítatom magamat – mondta.

–  Mi lesz velem? – kérdezte az asszonyka ijedten.

–  Neked ilyen öregen is jó lesz. Nem kell szórni a pénzt haszontalan dolgokra. Hozd csak elő az asztalfiában rejtegetett pénzedet! Megyek és megkeresem azt a csodatevő embert. Ha akarsz, velem jöhetsz. Lásd két szemeddel, hogyan lesz egy vénségből újra fiatalember! – mondta vigyorogva a férje.

A feleség előkaparta az asztalfiából az elrejtett néhány garast, és elindultak a csodatevő emberhez.

Hamar ráakadtak, a városka főterén volt felállítva a sátra. Előtte hangos szóval hirdette a tudományát.

–  Hölgyek, urak, csak néhány garas, és öregből fiatalt varázslok a masinámmal. Tessék, tessék kipróbálni, nem bánják meg! A masina csodákra képes.

Az idősebb városlakók hitetlenkedve hallgatták a férfit. Senki nem merte kipróbálni a fiatalító kúrát. Az emberek csalást sejtettek, és nem hittek a férfinek.

Már éppen csomagolni kezdte a csodamasináját, amikor a kapzsi ember a feleségével megérkezett.

–  Talán csak nem menni készül a városkánkból?  - kérdezte a kapzsi ember.

–  Elmegyek a városkából, mert itt senki sem akar megfiatalodni. Pedig a szomszédos városban legalább száz öreg, aggastyánból újból húszéves lett. Úgy látszik az önök városkájában senki sem hisz nekem – mondta a férfi, és elindult, hogy a sátorban leszerelje a fiatalító masinát.

–  Várjon, mester, ha meg tudunk egyezni, akkor én szívesen kipróbálnám a masináját! – mondta a kapzsi ember. – Szeretnék megfiatalodni. Kapcsolja be, kérem, azt a masinát! Adok érte fél garast.

–  Fél garast? – nevette el magát a masina tulajdonosa. Ne nézzen bolondnak! A Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen. Ha kapok két garast, akkor beindítom a masinámat.

–  Túl sok – kezdett alkudozni a kapzsi ember. – Nézze, milyen jó vagyok magához! Itt van egy garas, ez is jobb, mint a semmi.

A csodatevő férfi igazat adott neki, és beindította a masináját, majd megkérdezte:

–  Ugye a kedves felesége is meg akar fiatalodni?

Erre a kapzsi ember hangosan felnevetett:

–  Nincs szüksége, hogy fiatal legyen. Még megtetszik valakinek. Öregen is ki tud szolgálni az urát. Csak engemet fiatalítson meg!

A csodatevő férfi furcsállóan nézett az öreg párra.

–  Ha, kend így látja jónak, hát legyen! – mondta, és belenyugodott, hogy úgysem tudja meggyőzni a kapzsi embert, majd nekiállt beindítani a masináját.

Még mielőtt beengedte volna a masinába a kapzsi embert megkérdezte:

–  Ugye, uraságodnál nincs semmi fémtárgy? Ha véletlenül lenne, akkor azt feltétlen kint kellene hagyni, mert nagy galibát tud okozni a bent lévőnek. Az nemhogy megfiatalodik, hanem ahány fémtárgyat tart magánál, annyiszor lesz öregebb.

A kapzsi ember félt bevallani, hogy a nyakában a hét vasládájának a kulcsa lóg. Ha kint hagyja, talán még el is lopják, és oda a gazdagsága, a rengeteg pénze. Nem lehet, hogy ez a hét kicsi kulcsocska ilyen nagy galibát tudjon okozni.

Elhallgatta, hogy mi lóg a nyakában az ingje alatt, s nagy reményekkel belépett a fiatalító masinába. A gép azonnal zümmögni kezdett, szórta a szikrákat, furcsa, sejtelmes hangokat adott ki magából.

A kapzsi ember sokáig tartózkodott benne, de amikor kilépett az ott lévők nem akartak hinni a szemüknek. Egy vénséges, töpörödött öregember állt előttük, kinek a fejét majdnem a földig húzta a nyakában lógó hét vasláda kulcsa. Amikor meglátta magár a sátor falára kiakasztott tükörben, majd elájult a rémülettől. Könyörgött, aranytallérokat ígért, hogy csak a csodatevőférfi csinálja vissza az egészet!

–  Sajnos, ezt már nem lehet – mondta a masina gazdája. – Figyelmeztettem, hogy hagyjon kint minden fémtárgyat, ami kendednél van. Hét fémkulcsot vitt be, ezért most hétszer öregebb lett, mint volt.

Amikor ezt meghallotta a kapzsi ember azonnal szélütést kapott, és mindjárt meghalt.

–  No, férjuram, elnyerte a méltó büntetését, amit megérdemelt – mondta a felesége, és menni akart kezében tartva a kulcsokat. De a csodatevőférfi utána szólt:

–  Nagyság, kegyedet ingyen is megfiatalítom, csak ne vigye be azokat az átkozott kulcsokat a masinába.

–  Rendben – egyezett bele a nő – itt vannak a kulcsok. Csak arra kérem, vigyázzon rájuk, amíg odabent leszek!

–  Megbízhat bennem, úgy vigyázok rájuk, mint a szemem világára.

Bement a nő a masinába, és az újból zümmögni kezdett. Alig telt el egy fertály óra, és egy gyönyörű, fiatal nő jelent meg az ajtajában.

A csodamasina tulajdonosa azonnal beleszeretett, és megkérte a nő kezét, aki szívesen igent mondott. Nemsokára megtartották az esküvőt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Valójában ők sohasem haltak meg, mert volt nekik egy csodamasinájuk. Ha megöregedtek, akkor bekapcsolták a fiatalító gépet, és újból húszévesek lettek. Csupán arra kellett vigyázniuk, hogy a hét fémláda kulcsát levegyék a nyakukból.

Lehet, hogy itt élnek közöttünk. Ha netán olyan fiatalembert és nőt láttok, akiknek a nyakában kulcsok lógnak, kérdezzétek meg tőlük, hol van a csodamasina, amely megfiatalítja az öregeket.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

  

Apáti Kovács Béla

 

Az öreg király koronája

 

Hol volt, hol nem volt, a hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy öreg király. Volt neki egy gyönyörű lánya Napsugárka.

Boldogan élhettek volna, míg meg nem halnak, de egy nap, amikor felkelt az öreg király, nem lelte a koronáját. Hiába kereste égen, földön sehol sem találta. Pedig mindent felforgattatott a szolgáival. Még az ágya alá is benézetett, hogy véletlenül nem oda gurult - e be a korona.

Sajnos ott sem volt. Szőrén-szálán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Egy király, milyen korona nélkül? Az emberek kinevetnék, kicsúfolnák, ha korona nélkül jelenne meg a hetivásárban.

Haladéktalanul elő kell keríteni ezt a fontos kelléket, ha továbbra is király akar lenni.

A lánya is eladósorba került, és korona nélkül, hogyan fogadja a málé király kissé bugyuta fiát, aki bejelentette, hogy háztűznézőbe érkezik édesapjával?

A várban, aki csak élt és mozgott, mindenki a koronát kereste. Addig senki, se ki, se be, amíg a díszeses királyi fejrevaló elő nem kerül. Lett is nagy felfordulás a várban. A szolgák mindenhová benéztek, mindent megtapogattak. Még a királyi ebek sem lehettek nyugton, mert még a vackukat is tüzetesen átnézték az erre megbízott szolgák. Hátha valamelyik játékos négylábú elcsente, hogy játsszon vele.

Egykettőre este lett, de a király koronája nem került elő. Minden keresés hiábavaló volt.

Este Napsugárka mondta az édesapjának:

–  Édesapám, javaslom, hirdessen versenyt! Aki megleli a koronát, azt busásan jutalmazza meg!

Tetszett az ötlet az öreg királynak.

–  Okosan beszélsz, lányom, de mi legyen a jutalom?

–  Adjon a megtalálónak annyi aranyat, amennyit egyszerre el tud vinni a vállán!

A király beleegyezett, és másnap reggel kihirdették a koronakereső versenyt.

Jöttek is a hirdetésre tucatjával a próbálkozók, de egy idő után szomorúan távoztak is. Egyikőjük sem találta meg a koronát.

Így ment ez napról napra. Talán az országnak nem volt olyan lakója, aki meg ne próbálta volna. Lassan elfogytak a jelentkezők, és már csak a kondás legkisebb fia várt a sorára.

Amikor a király színe elé járult, az nem sokat nézett ki belőle.

–  Azt hiszed, neked sikerül meglelni a koronámat? Hiszen láthattad, a többiek is mind felsültek. Fiam, lehet, hogy jobb lenne, ha meg sem próbálnád – mondta lemondóan a király.

A legényke addig – addig kérlelte a trónján búsuló királyt, amíg az beleegyezett.

–  Menjél, ha azt hiszed, neked sikerül! Mindenhová bemehetsz, mindenhová bekukkanthatsz. Legyen szerencséd!

A kondás legkisebb fia kapott is az alkalmon, bement minden szobába, minden helyiségbe, ahol csak egy korona lehetett. Végül már csak a királykisasszony szobája volt vissza. Ide eddig senki sem mert bemenni. A királykisasszony ugyan, miért rejtegetné a szobájában édesapja koronáját?

Amikor a legényke be akart menni, odabentről Napsugárka mérgesen ráripakodott:

–  Nincs itt semmi keresnivalód! Csak nem gondolod, hogy a szobámban rejtegetem édesapám koronáját?

De a legényke nem tágított. Erre a királykisasszony dünnyögve beengedte.

Az első látásra valójában nem volt ott a korona. Minden szép rendben sorakozott a szobában. Napsugárka már éppen ki akarta tessékelni, amikor a legényke véletlenül elhúzta a firhangot, és megpillantotta a sarokban a király drágakövekkel kirakott aranykoronáját.

–  Jaj, legényke, csak el ne árulj, édesapámnak! – könyörgött kétségbeesve a királykisasszony. – Édesapám elkerget a várból, ha megtudja, hogy én dugtam el a koronáját. Minden kérésedet teljesítem, csak ne áruljál el! Mondd meg édesapámnak, hogy a hétfejű sárkány rabolta, és a barlangjában találtad meg.

–  Ugye tudod, királykisasszony, nem szép dolog hazudni. Édesanyám mindig arra tanított, hogy igazat mondjak. Nem is tudom, hogy most, mit tegyek? Te olyan szép vagy, hogy tán ezért még füllenteni is hajlandó lennék miattad – gondolkodott el a legényke. – Azt azért elárulhatnád nekem, mire volt jó, hogy eldugtad édesapád koronáját?

–  Tudod, édesapám feleségül akart adni a málé király kissé bugyuta fiacskájához. Törvényünk előírja, ilyen esetben a királynak fontos a korona. Ameddig nem kerül elő, addig nem lehet esküvő. Nem akarok férjhez menni a málé király kissé bugyuta fiacskájához. Azt gondoltam itt senki sem fogja keresni, nem kell kinyitnom a szobám ajtaját, és így végtelenségig elodázhatom az esküvőt.

–  Azért nekem kinyitottad, s én megleltem a koronát.

–  Sajnos. Most már jöhet málé király kissé bugyuta fiacskája leánykérőbe. Nincs, aki megmentsen engemet. Olyannak leszek a felesége, akit nem szeretek – sírta el magát a királykisasszony.

–  Nem eszik olyan forrón a kását – mondta a legényke

Végül megígérte, hogy hallgat az esetről. Igaz nem tudta, mit fog mondani a királynak.

–  Látom, fiam sikerült előkerítened a koronámat. Ügyes legényke vagy. Kérlek, meséld el részletesen, hol leltél rá?

–  Fenséges királyom – kezdte a legényke. – A korona megtalálásának hosszú a története. Most csak annyit árulhatok el, hogy egy szépséges madár fészkében találtam meg. Azt szeretném kérni, ezt a szépséges madarat, fenséges királyom ajándékozza nekem. Szeretném hazavinni, és egész nap hallgatni csodás énekét.

–  Nincs semmi akadálya – mondta nevetve a király. – Legyen tiéd a madár, és hallgasd csodás énekét! Ezenkívül annyi aranyat adok, amennyit el tudsz vinni a válladon. Tudod, ezt a kislányom javasolta nekem. Napsugárka nem csak szép, de okos is.

A legényke tovább téblábolt a trón előtt, mintha még mondani akart volna valamit.

–  Talán nem mondtál el mindent? – kérdezte a király.

–  Igen fenséges királyom. Először is megköszönöm, hogy ilyen jó a kondás fiához. Elviszem haza a madarat, de ez a madár csak úgy énekel, ha a királykisasszony is vele van.

–  Azt akarod mondani, hogy a madárkához a lányomat is adjam ráadásul?

–  Igen – bólintott a legényke. – Szeretném megkérni a lánya kezét. Adja hozzám feleségül, hogy együtt hallgathassuk a madár trillázását.

A királyt annyira boldoggá tette a koronája megkerülése, hogy még ebbe is beleegyezett.

 A kondás legkisebb fia ügyes, szemrevaló. Így nem volt semmi akadálya, hogy összekeljenek. Majd csak kitalálnak valamit, hogy megbékéljen a málé király és a kissé bugyuta fiacskája.

A király hívatta Napsugárkát, és elmondta neki, mit akar a legényke.

–  Lányom, – szólt a király – akarsz-e a felesége lenni, aki a koronámat megtalálta?

A királykisasszony szemei felcsillantak, és boldogan mondta, hogy igen. Nagyon örült, hogy a legényke nem árulta el a csínytevését. Mindig is ilyen kedves fiúról álmodozott.

Nem is kellett sokáig várni a lagzival. Amint a Nap hetedszerre is feljött az égre, megtartották az esküvőt.

Amikor az ifjú pár egyedül maradt, a legényke megkérdezte asszonykájától:

–  Mondd csak, drágaságom! Mit tettél volna, ha én sem nyitok be a szobádba, és nem lelem meg a koronát?

–  Vénlány maradtam volna. Még az is jobb, mint hogy a felesége legyek a málé király kissé bugyuta fiacskájának. De szerencsére te benyitottál. Ez is azt bizonyítja, hogy minket a Jóisten egymásnak teremtett. – válaszolta a királykisasszony, és szerelmesen a férje karjaiba omlott.

A királykisasszony és a kondás legkisebb fia boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 Apáti Kovács Béla

  

A kíváncsi kardvirág és az öregnéne

 

 

Ugye még nem hallottatok a kíváncsi kardvirág? Most elmesélem a történetét, hogy ti is okuljatok belőle.

Réges-régen egy falucska legszélső házában élt az öregnéne egymaga. Egyedüli szórakozása az volt, hogy szebbnél szebb virágokat nevelgetett.

A ház előtti kertje telis tele volt virágokkal. Az öregasszony reggeltől estig a kertben szorgoskodott. Minden virágját jól ismerte. Némelyiknek még nevet is adott. Így kapott nevet az egyik piros tulipán is, akit öregnéne Tulpikának becézett, vagy a futórózsát Szaladj Rózsikának nevezett, és amikor elhaladt mellette, mindig odaszólt neki viccesen: Szaladj, Rózsika fussunk versenyt! Tudom, úgyis te nyernéd meg. Sajnos a lábaim már öregek, nem bírnák a versenyfutást.

Nem tudom a futórózsa értette-e, amit az öregnéne mondott. De az a igazság, ez nem is volt fontos, mert amire válaszolni tudott volna, öregnéne már másik virágot simogatott.

A kertben volt egy kardvirág. Kissé félrehúzódva álldogált. Állandóan azt figyelte, hogy a többi virág, miről beszélget. Kíváncsi volt, de soha nem kapcsolódott be a társalgásba. Ha véletlenül valamelyik virág kérdett tőle valamit, akkor úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.

Ezért egy idő után a kert virágai meg sem szólították. Hagyták, hogy félrehúzódva álljon egymagában. Minden virág különcnek, nagyképűnek tartotta, akivel nem érdemes beszélgetni.

Öregnéne nem tett különbséget a virágai között. Mindegyiket egyformán szerette. Amikor a locsolókannával a kardvirághoz ért, neki is bőven adott az éltető vízből.

–  Igyál, te kis árva! – mondta mosolyogva a kardvirágnak. – Nem is értem, miért vagy te ilyen távol a társaidtól. Jövőre, ha megélem, a kert közepébe ültetlek. Meglásd, ott úri helyed lesz!

Öregnéne már éppen menni akart tovább, amikor a kardvirág megszólalt:

–  Néne, nem akarok a kert közepében ücsörögni. Szeretnék világot látni. Kíváncsi vagyok, milyen az élet máshol. Felülni a vonatra és messzi tájakra utazni. Unom magamat itt a kertben a sok locsi-fecsi virág között. Az itteniek olyan igénytelenek, megelégszenek a kerítésen túli világgal. Bárcsak egyszer én is elmehetnék világgá!

Az öregnénét meglepte a kardvirág beszéde. Hirtelen nem is tudott, mit feleljen rá. Egy ideig tanácstalanul téblábolt mellette, elgondolkodva nézegette az öntözőkannáját, s végül halkan a kardvirág fülébe súgta:

–  Hidd el, drágám, addig jó neked, amíg itt vagy velem a kertben a többi virágaim között!

A válasz nem elégítette ki a kardvirágot. Tovább álmodozott a távoli világokról.

Egyik éjjel virág tolvaj járt az öregnéne kertjében. Ki tudja, miért csak a kardvirágot szakította le. Talán valaki megzavarta, vagy feltűnt az utcán, és így kénytelen volt egy szál virággal elfutni, hogy észre ne vegyék.

A kardvirág éppen szunyókált. Arra ébredt fel, hogy a tolvaj szélsebesen rohan vele. Kinyitva szemeit látta, hogy házak, kertek suhantak el mellette.

–  Hiszen én megyek világot látni – ujjongott a kardvirág. – Végre kiszabadultam az öregnéne kertjéből. Amint reggel lesz, kitárul előttem a világ. Hatalmas hegyeket, széles, hömpölygő folyókat fogok meglátni, de talán még az óceánig is eljutok. Nincs is jobb, mint felfedezni a világot. Istenem, olyan kíváncsi vagyok.

A virág tolvaj sokáig futott vele. Talán már a faluból is kiértek, amikor a tolvaj lelassította a lépteit. Vajon most, hol lehet? Kár, hogy ilyen sötét van. Alig lát valamit. Bizonyára napfénynél csodás tájat látna magas hegyekkel, s ők egy csodálatos rét közepén állnak.

Szerette volna már az idő kerekét előre tekerni, hogy lássa a tájat. De reggelig még sok idő volt.

A virág tolvaj kapkodta a levegőt, mellkasa zihált a futástól. Egy idő után a kardvirágnak úgy tűnt, mintha más is lenne velük. Erről hamarosan meg is bizonyosodhatott. Egy női hang vágta ketté a csöndet:

–  Milyen virágot hoztál?

–  Sajnos csak ezt tudtam. Valaki jött az utcán. Nem akartam, hogy meglássanak.

–  Hiszen ez egy kardvirág! Tudhatod, hogy utálom. Rózsát szerettem volna kapni.

–  Ez volt a legközelebb. Nem volt időm elmenni a rózsákig. Gyorsan kellett cselekednem.

–  Ez nem kell – mondta fitymálóan a nő. – Utálom a kardvirágot. Szép rózsát hozzál nekem, ha szeretsz.

–  Akkor most, mit csináljak ezzel?

–  Dobd el! Mit érdekel engemet.

A virág tolvaj egy nagyot sóhajtott, és elhajította a kardvirágot. Akkor az még nem gondolta, hol fog kikötni. Abban reménykedett, hátha utazása tovább folytatódhat valami szerencse folytán.

Sokára jött el a világos reggel. Közben mindenféle járt az eszében. Valójában csak jóra tudott gondolni, hogy megszabadult az öregnéne kertjéből, és előtte a nagyvilág. Ki tudja, mi vár még rá?

Boldogan ábrándozott reggelig. Hűs szellő simogatta leveleit és szirmait.

Egyszer csak keleten az égalja világosodni kezdett. Először csak egy kis halvány fénycsík jelent meg, majd áttörve a vékony felhőréteget táncolva áradtak szét a melengető napsugarak.

Addig még semmit sem érzett, sőt inkább repdesett a boldogságtól.

Amint kivilágosodott, körülnézett. Nem akart hinni a szemének. Egy nagy szemétkupac tetején volt sok – sok más haszontalan dologgal együtt.

Nem értette, hogy eddig nem érezte az orrfacsaró bűzt, amely terjengett a levegőben. Ahogy egyre melegebb lett, a bűz is úgy vált elviselhetetlenebbé.

Nem akarta elhinni, hogy idekerült. Bizonyára ez csak egy rossz álom. Mindjárt felébred, és ez a sok kegyetlen dolog tovaszáll. Várja őt a nagyvilág, s kíváncsisága, mint száraz szivacs szívja magába a rengeteg újdonságot.

Hiába fészkelődött, hiába reménykedett, hogy aki idehozta visszajön és megszabadítja ebből, pokolból.

Teltek – múltak a percek, senki nem jött a segítségére. Váratlanul iszonyatos fáradság fogta el. Levelei és szirmai kezdtek összepöndörödni, és elszáradni. A napsugarak, mintha szántszándékkal szórták volna feléje a forróságot.

Nem volt menekvés. Sehol egy parányi árnyék, amely némi védelmet adott volna a kíváncsi kardvirágnak.

Nem volt nehéz rájönni, innen nincs menekvés. Csupán ennyit láthatott meg a világból. Most már soha nem kerül vissza az öregnéne virágoskertjébe. Ez a vég. Idevezetett a kíváncsisága.

Egy nagyot sóhajtott és lecsukta a szemeit. Többé már semmire sem volt kíváncsi.

 

Apáti Kovács Béla

 

A talált bugyelláris

 

 

Egyik nap Jankó bandukolt a mezőn, a poros úton. A napsugarak igencsak égették a kobakját. Elfelejtette magával hozni a kalapját. Ezért nem volt kedve felfelé nézni az égre. Szemei állandóan az utat firtatták. Egyszer csak lent a porban megpillantott egy ócska, szakadt bugyellárist.

Először fel sem akarta venni. Mit kezdjen egy ilyen vacakkal? Úgy gondolta értéktelen jószág, semmire sem jó. Van ilyen otthon legalább egy tucatra való. Valószínűleg még pénz sincsen benne. Valaki elhajította, mert megunta.

Már pár lépéssel el is haladt mellette, amikor mégis meggondolta magát.

Visszament, és felvette a bugyellárist. Kinyitotta, és valóban üres volt. Még csak egy árva réz garas sem volt benne. Fogta, hogy elhajítja jó messzire, ne hogy másokat is becsapjon, amikor az ócska bugyelláris megszólalt:

– Ne dobj el, Jankó! Vigyél haza! Nem bánod meg!

Jankó nagyon meglepődött, mert még sohasem hallott beszélő bugyellárist.

Ijedten a tarisznyájába csúsztatta, és hazavitte. Otthon senkinek sem merte elárulni, hogy, mit talált. Attól tartott, hogy a szülei és a két idősebb bátyja kineveti, vagy tán még azt is gondolják róla, hogy elment az esze.

Egész nap nem evett, kint a mezőn dolgozott reggeltől napnyugtáig, ezért nagyon éhes volt.

– Édesanyám, mi lesz a vacsora? Ennék valamit, éhes vagyok.

– Ugyanaz lesz, mint tegnap – válaszolta szomorúan az édesanyja. – Kimész a kútra, húzol egy vödör vizet, és iszol belőle egy jó nagy pohárral. Utána felnézel a csillagos égre, és elképzeled, hogy a Hold egy nagy guriga sajt. Annyit ehetsz belőle, amennyit csak akarsz. Csupán arra kérlek, nekünk is hagyjál belőle, mert még ma mi sem vacsoráztunk.

Édesanyja szavai nem vidították fel Jankót, sőt inkább nagyon bánatos lett.

Kiment a kútra, és leült a kút melletti itatóra. Még a vízivástól is elment a kedve.

Napok óta csak éheznek, minden este korgó gyomorral térnek nyugovóra, és még csak a reményét sem látják, hogy a sorsuk jobbra fordul.

Amint ott búslakodott, a tarisznyájába csúsztatott ócska bugyelláris újból megszólalt:

– Siess, Jankó, menj a boltoshoz, s kérd meg, hogy nyissa ki számodra a boltját! Mondd meg neki, szeretnél bevásárolni a családodnak

– Azt nem mondanád meg, hogyan fogom kifizetni a számlát, amikor egy árva fityingem sincs?

– Ezzel most ne törődj, siess a boltoshoz!

Az ócska bugyelláris addig – addig beszélt Jankóhoz, míg az szót fogadott neki, és elindult a falu egyetlen boltjába.

Jankó hosszasan dörömbölt a bolt ajtaján, mire az kinyílt, de mindjárt be is csukódott, amikor a boltos meglátta a fiút.

– Hitelben nem szolgállak ki. Úgyis már tartoztok három réz garassal.

Az ócska bugyelláris halkan a Jankó fülébe súgta:

– Nyúlj belém, és fizesd ki a tartozást!

Jankó hitetlenkedve belenyúlt a bugyellárisba, de ott nem csak három réz garas lapult, hanem a holdfényben sok – sok aranytallér csillogott.

Amikor ezt a boltos meglátta, mindjárt nyájas lett.

– Jöjjön uraságod! Válogasson, amit csak akar!

Jankó előtt kitárult a bolt ajtaja, és beléphetett rajta.

Annyi élelmet vásárolt, hogy akár az egész falut jóllakathatta volna vele. Volt ott hurka, kolbász, sonka, szalonna. Italban sem volt hiány. Alig bírta hazavinni.

Otthon aztán Jankó szülei és a testvérei eltátották a szájukat a csodálkozástól. Még soha nem láttak ennyi enni és innivalót az asztalukon. Egész este ettek és ittak, ennek ellenére nem tudtak mindent megenni. Bőven maradt még másnapra is.

Jankó bátyjai irigykedve nézték öccsüket. Sehogy sem tudtak rájönni, honnan szerzett pénzt, amivel élelmet vett.

Faggatni kezdték:

– Jankó öcsénk, jó testvérünk, áruld el nekünk, hogyan tettél szert ilyen sok pénzre?   

Eleinte Jankó nem akarta elárulni, hogy a mezőre menet talált egy ócska bugyellárist, amiből soha nem fogy ki a pénz, de végül elárulta a titkát.

Kérték, hogy mutassa meg! Jankó szívesen engedelmeskedett kérésükre, és elővette az ócska bugyellárist.

A két idősebb testvér nézte, forgatta, sőt még bele is nyúltak, de benne csak egy lyukas réz garas volt.

– Hiszen ebben nincs is pénz ezen a lyukas réz garason kívül – néztek hitetlenkedve öccsükre.

– Menjetek el vele a boltba, és amikor fizetni kell, lesz benne elegendő! – mondta Jankó, és kölcsönadta az ócska bugyellárist a testvéreinek.

Azok nem akarták elhinni, amit az öccsük mondott. Ezért először csak keveset vásároltak. Akkor csodálkoztak el legjobban, amikor a fizetésre került a sor, éppen annyi aranytallér volt a bugyellárisban, amennyit kért tőlük a boltos.

A vásárlást még néhányszor megismételték, hogy biztosak legyenek a dolgukban. De most már egyre több, és egyre drágábbakat vásároltak.

Hazafelé tartva a boltból, tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek? Visszaadják-e az ócska bugyellárist a gazdájának, vagy megtartsák maguknak?

Végül úgy döntöttek, hogy megtartják maguknak. Csak azt nem tudták, mit mondjanak az öccsüknek?

Hosszas tanakodás után azt sütötték ki, hogy jött egy nagyon erős ember, és elvette tőlük.

Ez nagyon jónak tűnt, és öccsük el fogja hinni, hiszen a környéken sok rabló, zsivány ólálkodik.

– Jaj, jaj, kedves öcsénk! – sopánkodtak belépve a házuk ajtaján – Egy nagy, erős rabló megtámadott bennünket, és pisztolyával megfenyegetett, ha nem adjuk oda neki az ócska bugyellárist, akkor agyonlő. Amint átadtuk neki, azonnal elrohant a sűrű erdő felé. Hiába is mentünk volna utána, nem tudtuk volna visszaszerezni. Bizonyára az erdőben ott vannak a társai is, akik minden teketória nélkül megöltek volna bennünket.

– Jól tettétek, hogy nem mentetek utána. Igaz csak egyszer tudtam használni, de akkor legalább jól teleraktuk a bendőnket sok – sok finomsággal. Majd csak megleszünk valahogy az ócska bugyelláris nélkül, mint eddig – mondta kissé szomorúan Jankó, és vette a fejszéjét, hogy induljon az erdőbe fát vágni.

Amikor már Jankó jó messze járt a két mihaszna testvér veszekedni kezdett az ócska bugyellárison. Mindkettő magának szerette volna tudni.

– Engem illet, mert én vagyok az idősebb.

– De Jankó az én kezembe adta a bugyellárist, ami azt jelenti, hogy az enyém – vágta rá villámgyorsan a másik. – Csak akkor kaphatsz belőle aranytallérokat, ha én akarom. Kár ezen vitatkozni!

Ebből olyan nagy vita kerekedett, hogy egymás hajának estek. A szomszédok nem tudták, mi ez a nagy kiabálás. A szüleik nem voltak otthon, ezért nem tudtak igazságot tenni közöttük.

Hol az egyik, hol a másik mezébe került a drága kincs. Sehogy sem tudták eldönteni, kié legyen?

Végül azt találták ki, hogy a véletlenre bízzák. A véletlen majd eldönti, kihez kerüljön az ócska bugyelláris. Feldobnak egy aranytallért, s ha írás, akkor az egyiké, ha fej, akkor a másiké.

Igen ám, de egyikőjük zsebében sem volt aranytallér. Tegnap mindet elköltötték a boltban.

– Sebaj, öcskös – mondta az idősebbik – hiszen van nekünk egy bugyellárisunk. Bizonyára abban találunk egy aranytallért.

Kinyitották és belenéztek, de abban sajnos nem volt semmi. Üresen tátongott az ócska bugyelláris.

– Ez meg, hogyan lehetséges? – kérdezték egymástól.

– Talán kérjük meg, hogy legyen benne egy aranytallér! – javasolta az idősebbik.

– Miért csak egy legyen benne? – horkant fel a testvére. – Legyen benne legalább egy tucat!

– Azt hiszed, ha lesz benne egy tucat, akkor az is mind a tiéd lesz? Ne is álmodozzál róla!

Ezen megint jól összevesztek. Újból hangosan kiabálni kezdtek, szidták egymást szünet nélkül és egymás kezéből ki akarták tépni az ócska bugyellárist. Húzták – vonták, majdnem széttépték. De akkor hirtelen olyan dolog történt, amire egyikőjük sem gondolt. Mérgesen megszólalt az ócska bugyelláris:

– Lassabban, hékások! Még a végén szétszakítatok. Inkább újból nézettek belém!

Először nagyon meglepte őket a beszélő bugyelláris, majd amikor szájukat tátva belenéztek, az, hamm, bekapta mindkettőt.

Este hazaérkezett Jankó a szüleivel, de sehol nem találta a két mihasznát.

Rosszat sejtve járták körbe a házat. Az udvar végén Jankó meglelte az ócska bugyellárist. Ő is belenézett, de semmit sem látott benne, csak a mélyéből a testvérei keserves sírását hallotta.

A fiú nagyon megsajnálta bátyjait, és könyörögni kezdett az ócska bugyellárishoz:

– Kedves bugyelláris, add vissza bátyáimat!

Az ócska bugyelláris eleinte hallani sem akart róla.

– Hitvány mód becsaptak, maguknak akartak. Azt hazudták, hogy rabló vett el engemet tőlük. Nem tudtak megegyezni, kié legyek? Talán még egymást is megölték volna, hogy megszerezzenek.

– Ígérem, soha többé ilyen nem fordul elő. Odaadlak szüleimnek, akik majd igazságosan elosszák a benned található aranytallérokat, és csak akkor használunk, ha szükség lesz néhány aranytallérra.

Az ócska bugyelláris sokáig gondolkodott. Végül mégis elengedte Jankó két mihaszna testvérét. Miután azok kiszabadultak nem győztek hálálkodni öccsüknek, amiért megmentette az életüket.

A szülők elrakták az ócska bugyellárist a ládafiába, és csak akkor vették elő, amikor nagy szükség volt néhány aranytallérra.

A többi pénzt mindig dolgos munkával teremtették elő. Egy idő után igazából meg is feledkeztek, hogy mit rejtettek el a ládafiába.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

A pityergő királykisasszony és a pirinyó királyfi

 

 

Volt egyszer egy király, és volt neki egy lánya. A lány olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.

Csak egy gond volt a király lányával. Állandóan pityergett az eszemadta. Ha örült, ha bánatos volt, úgy hullott a szeméből a könny, mint a záporeső.

Mindennap kilencvenkilenc dézsát sírt teli a könnyeivel. A szolgák alig bírták elborogatni a sok – sok könnycseppet. Nem is kellett, hogy májusban eső legyen, a szántóföldek és a mezők mindig vizesek voltak.

Ez talán még nem is lett volna baj, de amikor a királykisasszony eladósorba került, édesapjának főtt a feje, hogy egy ilyen síró-rívó lányt, ki fog feleségül venni?

Próbálkoztak mindenféle gyógymóddal. A világ leghíresebb orvosai, tudósai látogattak el a várba, hogy kikúrálják a királykisasszonyt, de mindenki feladta, és lógó orral ment haza.

Nem volt patikaszer, ami kigyógyította volna a király lányát ebből a furcsa betegségből.

Pedig igen csak közeledett az idő, hogy a király férjhez adja a lányát.

Jöttek a kérők, de amint meglátták a pityergő királykisasszonyt mindjárt egytől egyig visszafordult. Kinek kell egy könnyeit hullató lány.

Aztán amikor megtudták, hogy naponta kilencvenkilenc dézsát sír teli könnyeivel, úgy menekültek a várból, mintha a tatár kergetné őket.

Napról napra fogytak a kérők. Végül már csak egy pirinyó királyfi maradt.

–  Tán csak nem a lányomat akarod feleségül venni? – kérdezte a király.

–  De bizony – felelte hetykén a pirinyó királyfi. – Éppen ilyen síró feleségre van szükségem. Távoli országból jöttem, ahol nagy a szárazság. A kútjaink elapadtak, folyóink, tavaink kiszáradtak. Még az öregapám sem emlékszik, mikor volt utoljára eső az országunkban. Majd a drága, kicsi feleségem könnyei újból megtöltik a kutakat, és még a folyóknak, tavaknak is jut belőle bőven. Nem is tudnék jobb feleséget elképzelni magamnak. Édesapám az országunk királya meg lesz elégedve velem.

A király nem tehetett mást, a pirinyó királyfinak adta a lánya kezét.

Amikor ezt megtudta a királykisasszony, még jobban sírni kezdett. Valóságos tenger lett a könnyeiből.

–  Drága, leendő feleségem, tartogasd a könnyidet, amíg haza nem érünk! Ott majd annyit sírhatsz, amennyit csak akarsz, sőt népünk ezt el is várják tőled, hiszen országunkban nagy a szárazság.

Az esküvő után azonnal hintóba ültek, és a hintót húzó tizenkét paripa elvágtatott a királykisasszonnyal a királyfi országába.

Három éjjel, három nap utaztak egyfolytában megállás nélkül, mire megérkeztek.

Kiszállván a hintóból, még a por is vízért könyörgött, olyan nagy volt a szárazság. Amerre csak nézett a királykisasszony mindenhol látszott, ha hamarosan nem erednek meg az ég csatornái, vagy nem történik valami csoda, akkor minden elszárad, s nem lesz mit enniük az embereknek.

–  Most itt nyugodtan kisírhatod magadat, drága feleségem! Hadd hulljon a könnyed, és folyjék mindenfelé életet adva a növényeknek!

Nem kellett sokat biztatni az ifjú feleséget, a könnyei úgy záporoztak, mint a májusi eső. Pillanatok alatt patakokban folyt a könnycseppekből lett víz. Amerre elfolyt, ott mindenhol kizöldült a határ.

Újból virágoztak a rétek, a gabona szárba szökött, a folyók, a tavak megteltek, sőt még halak is úszkáltak benne.

Egykettőre megváltozott az ország. Az emberek örültek, nem győztek hálálkodni a királykisasszonynak. Áldották, hogy megmentette az országukat.

A királykisasszony nem szívesen volt együtt a férjével. Szégyellte, hogy olyan pirinyó, mint egy hátulgombolós gyerek.

Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudna megszabadulni a férjétől? Elszökni nem akart, mert sajnálta az embereket, akik éjjel – nappal hálálkodtak, amiért könnyeivel virágossá, zöldé varázsolta a falvakat és a városokat.

A pirinyó királyfi nem volt rossz ember. Őt is bántotta a termete. Mindent megadott volna érte, hogy ő is olyan legyen, mint más hasonló korú legény. Látta a feleségén, hogyan viszolyog tőle, amikor közeledik feléje.

Egyik nap kilovagolt a közeli erdőbe, hogy végezzen magával. Minek az élet, ha szépséges felesége nem szereti. Ha majd meghal és letelik a gyászév, özvegye gyorsan talál megfelelő férjet az unokatestvérei közül, akik szépek és daliás a kinézetük.

Már majdnem végez vitte a tervét, amikor egy százéves anyóka termett előtte.

–  Királyfi, nehogy valami butaságot tegyél! – mondta. – Tudom a módját, hogyan legyél te is szép dalia. Menjél haza és kérd meg a feleségedet, hogy csókoljon meg háromszor.

–  Ennél nehezebbet nem is kérhetnék tőle, öreganyám – sóhajtott egy nagyot a királyfi.    

–  Pedig ez az egyetlen módja, hogy megnőjél – nézett bíztató szemekkel az anyóka a királyfira.

Alig, hogy ezt elmondta, el is tűnt, mintha ott sem lett volna.

A királyfi sokáig gondolkodott, hogy mitévő legyen? Végül úgy határozott, tesz egy próbát. Ha nem sikerül, akkor később is végezhet magával. Nem kell annyira siettetni a halált.

Visszalovagolt a várba, és megkereste a pityergő feleségét.

–  Drága, szépséges feleségem, látom nem vagy boldog velem. Úgy határoztam, elválunk egymástól, és visszamehetsz édesapádhoz. De lenne egy utolsó kérésem. Búcsúzóul csókoljál meg háromszor!

Amint ezt meghallotta a királykisasszony, villámgyorsan felugrott, és szemeit behunyva háromszor megcsókolta a pirinyó férjét.

Hirtelen olyan boldog lett, hogy elapadtak a könnyei, és amikor mosolyogva kinyitotta a szemeit, majdnem elájult a meglepetéstől. A pirinyó királyfi nőni kezdett, és olyan szép dalia lett belőle, amilyet a világ még nem látott.

–  Most már mehetsz vissza édesapádhoz! – mondta szomorúan a királyfi. Ő maga még nem tudta, nem érezte, hogy megnőtt. Azt hitte, hogy a varázslat csak később fog beteljesülni.

–  Dehogy megyek, hiszen nekem itt a helyem a férjem mellett – kiáltotta boldogan a királykisasszony.

Ekkor a pirinyó királyfiból lett szép dalia meglátta magát a felesége csillogó szemében. Végig tapogatta a testét tetőtől talpig, és elégedetten állapította meg, hogy az anyókának igaza volt. Most már nem pirinyó, hanem szép dalia, aki után a lányok, asszonyok epekedve néznek.

De nem csak vele történt változás, hanem a felesége könnyei is elfogytak. Többé a királykisasszony nem pityergett.

–  Mi lesz velünk ezután? – kérdezte riadtan a királyfi. – Országunkban újból szárazság lesz, a kutakból elfogy a víz, folyók, tavak elapadnak.

A felesége férjét vigasztalva mondta:

–  Ne félj, drága, egyetlen férjem uram, sírtam és annyit, hogy a könnycseppjeim ezer évre is elegendők lesznek!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

 

Arany tallérocska

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, volt egy gyönyörű ország Bergengócia. Ebben az országban lakott egy legény, akit Palkónak hívtak. Volt neki egy kicsi házacskája, amelyben édesanyjával éldegélt.

Nagyon szegények voltak. Gyakran napokig nem volt, mit enniük. Ennek ellenére mégsem búslakodtak. Érezték, a Jóisten úgyis megsegíti őket.

Egyik nap Palkó elindult az erdőbe fát vágni. Már majdnem odaért, amikor megpillantott az úton a porban egy arany tallérocskát.

Nagyon megörült a talált vagyonkának. Gyorsan felvette és a csizmája szárába csúsztatta, majd körülnézett, hogy látta-e valaki.

Csak egy kis madárka csicsergett az egyik közeli fán, de az meg úgysem árulta volna el Palkót.

Napközben meg is feledkezett az arany tallérocskáról. Sok fát kivágott, és felaprított, mire lement a Nap a dombok mögött.

Este hazaérve boldogan mesélte el édesanyjának, hogy mit lelt az úton.

–  Ez bizony egy arany tallérocska – mondta az édesanyja. – Valaki elveszítette. Ha szegény volt, akkor sajnálom, de ha gazdag, akkor nem, mert bizonyára otthon halomban áll sok – sok hasonló arany tallér a vaspántos ládájában.

–  Mitévők legyünk, édesanyám? – kérdezte Palkó.

–  Az arany tallérocska azt illeti, aki megtalálta. Nyugodtan elteheted, fiam.

Palkó eltette az arany tallérocskát, és lefeküdt aludni, mint aki jól végezte a dolgát.

Teltek – múltak a napok. Palkónak és édesanyjának, hol volt ennivalója, hol nem. Ezt az állapotot már régen megszokták, nem volt furcsa számukra.

Eljött a havi vásár ideje és Palkó elhatározta, hogy elmegy, hiszen van egy aranytallérja. Azt remélte tud venni rajta valamit a vásárban.

Mindent megbámult mászkálva az eladók portékái között. Sokszor még a szája is tátva maradt annyira elcsodálkozott a látottakon.

Az eladók egymást túllicitálva kínálgatták az áruikat. Volt ott minden, még szenteltvizet is árultak. A nagy bőségben nem tudta, mit válasszon, mit vegyen az arany tallérocskán. Végül egy öregember előtt megállt, aki egy keshedt malackát árult.

–  Öregapám, hogy adja a malackát? – kérdezte Palkó.

–  Két aranytallér az ára – válaszolta az öreg.

–  Ennyi pénzem nincs – mondta szomorúan, és már ment is volna tovább, de a malacka gazdája visszahúzta.

–  Mennyi pénzed van, fiam?

–  Csak egy arany tallérocska – válaszolta Palkó.

–  Nézd, milyen jó vagyok hozzád! Odaadom a malackámat egy aranytallérért. Áll az alku?

Palkó nem sokat gondolkodott az üzleten. Gyorsan az öreg tenyerébe csapott, s boldogan vitte haza a malackát.

Otthon édesanyja ijedten felkiáltott meglátván az állatot:

–  Mit tettél, te gyerek? Ezért girhes, beteg malacért kiadni egy aranytallért. Még ha ingyen adta volna, akkor sem fogadtam volna el. Egyszer életedben szerencséd van, és akkor is meggondolatlanul elherdálod a pénzedet. Meglásd, ez a malac holnapra kileheli a lelkét. Nézz csak rá! Alig piheg. Jaj, Istenem, mikor nő már be a fejed lágya! – sápítozott az édesanyja.

Palkó betette a malacot a disznóólba, amelyben már ki tudja, mikor röfögött ilyen állat. Vetett neki egy kicsi nyerstököt, ami egymagában árválkodott a kertjükben.

A kehes malacka azonnal felfalta a tököt, és követelte a gazdájától, hogy adjon még.

Szerencséjére a szomszédból egy tök átlógott. Ezt is a malacka elé dobta. Csodák csodájára ez sem volt elég, az állat további eledelt követelt.

Palkó kénytelen volt a szomszédtól tököt kérni, hogy malaca éhen ne vesszen. Ott egyszerre megevett legalább egy tucattal, mire végre elégedetten röfögött az ólban, majd leheveredet annak a kövezetére. Nem tellett bele néhány perc, mély álomba merült.

Akkor gazdájának úgy tűnt, mintha a malacka kigömbölyödött volna. De ebben nem volt biztos, mert már sötétedett.

Reggel édesanyjával a disznóólhoz ment, és meglepődve látták, hogy a keshedt malacka megnőtt. Szép, nagy, formás disznó lett belőle. Nem értették, mindez, hogyan történhetett meg, de volt sok idejük a gondolkodásra, mert megszólalt a disznó:

–  Adjatok, tököt! Éhes vagyok.

Hiába kutatták át az egész kertet, egyetlen tököt sem találtak.

A disznó pedig egyre éhesebb volt, és csak egyre ismételgette:

–  Adjatok tököt! Éhes vagyok. Ha nem kapok enni, szétbontom ezt az ólat.

Nagyon megijedtek. Palkó édesanyja azonnal átszaladt a szomszédba, és kért néhány tököt. Némileg sikerült lecsillapítani a disznó éhségét, de sejthető volt, ez nem tarthat sokáig. Minél hamarabb be kell szerezni egy kocsira valót, ha jót akarnak.

Kénytelenek voltak minden mozdíthatót eladni a házból, hogy árából tököt vegyenek. Hiába akartak neki mást adni, a furcsa disznó csak tököt fogadott el.

Minden nap megevett egy nagy kocsi tököt. Végül már olyan nagy volt, mint egy szénaboglya. Alig fért be az ólba. Palkó már azt tervezgette magában, hogy másik, nagyobb ólat épít számára. De nem tudta hová, mert már a házukat is áruba bocsátotta, hogy eleséget vehessen jószágának.

Egyik reggel a disznó újból megszólalt:

–  Ne adjátok el a házat! Nyissátok ki az ólajtót, szeretnék túrni a közeli erdőben!

Palkó teljesítette a disznó kérését, sőt még el is kísérte. Beérve az erdőbe, a disznó buzgón túrni kezdett az első fánál. Jó sokáig túrta a földet. Egy mély gödör keletkezett a munkája során. Palkó nem értette, állata, mit keres ilyen szorgalmasan. Végül már a gödör olyan nagy és mély volt, hogy egészen belefért. Amikor végképp eltűnt a gödörben, áratlanul egy aranytallért piszkált ki a föld alól. Palkó azonnal megismerte, hiszen egykor az övé volt. Ezt onnan tudta, hogy tett rá egy jelet. Nagyon megörült, hogy másodszorra is a kezében tarthatja.

 Boldogan elindult haza, hogy szerencséjét elújságolja édesanyjának, de a disznó tovább túrt. Még legalább egy fertály óráig túrta a földet, majd ezt követve hangosan röfögni kezdett.

A mély gödörben egy vasláda volt. Palkó szíve nagyot dobbant, mintha csak megsejtette volna, mi rejtőzik a ládában.

Villámgyorsan a gödörben termett és megragadta a vasládát. Remegő kézzel felpattintotta a tetejét. A látványtól még a lélegzete is elakadt. A vasláda telis-teli volt aranytallérokkal. Éppen olyanok voltak, mint amilyenek először talált az úton a porban, és amiért vett egy girhes malacot.

Váratlanul rájuk szakadt a gazdagság. Palkó csodás ólat épített a disznajának, amiben az állata élete végéig, minden nap a legfinomabb tököt kapta.

Vigyázott is rá, hiszen neki köszönhette a gazdagságát. Még csak egy pillanatra sem merült fel a gondolat, hogy valaha is disznóságokat készít belőle. Nem is volt rá szüksége, mert a vasláda aranytallérjai, a falu leggazdagabb emberévé tették.

Palkó hamarosan megnősült, és még ma is boldogan él feleségével és édesanyjával, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

A beképzelt lány

 

Élt egyszer egy lány, aki olyan beképzelt volt, hogy három faluban sem akadt párja.

Mindenkinél mindent jobban tudott. Azt tartotta magáról, hogy ő a világon a legszebb és a legokosabb. Ha a főzésről esett szó, szerinte senki nem tud olyan jól főzni, mint ő. Legalább is ezt tartotta magáról. Nem bírta elviselni, ha valaki azt mondta, hogy jól főz.

–  Ez csak lárifári, a világon én főzök a legjobban.

Egyszer híre ment, hogy a király érkezik a faluba, és néhány napot ott fog tölteni. Sajnos a szakácsa megbetegedett, és olyan embert kerestek, aki majd finomabbnál finomabb étkeket készít a királynak.

A beképzelt lány mindenkit félrelökve a könyökével, főzni kezdett, hogy bemutassa a tudományát.

A király nem szólt bele a főzésbe, hiszen ő sem érthet mindenhez. Ameddig az ebéd elkészült, embereivel elment vadászni az erdőbe.

A falu közelében egy hatalmas erdő volt sok – sok vaddal. A fővadász így szólt a beképzelt lányhoz:

–  Amint a fenséges urunk, királyunk elejt egy szép őzet, azt majd hazaküldjük a szolgákkal, hogy süsse meg, mert nincs jobb a finom őzpecsenyénél.

A beképzelt lány csak a vállát vonogatta, és flegmán megjegyezte:

–  Én őz nélkül is, olyan finom ebédet tudok készíteni, hogy a király megnyalja mind a tíz ujját utána.

A fővadász ráhagyta a beképzelt lányra, és elment a király után.

Senki nem tudta, mit kutyult össze a beképzelt lány a konyhában. Még az ajtóra, és az ablakokra is rakott firhangot, hogy senki ne lásson be. Pedig a falubeli asszonyok nagyon kíváncsiak, mi lesz a királyi ebéd.

Alig telt el néhány fertály óra, már a szolgák hozták is az elejtett őzet.

–  Fenséges királyurunk úgy szereti, ha a szakács jól átsüti, vastagon megfűszerezi az őz húsát – mondták a szolgák.

A beképzelt lány mérgesen rájuk mordult:

–  Engem senki ne oktasson ki! Tudom én a dolgomat – s ezzel becsapta a konyha ajtaját.

Az emberek hiába füleltek semmi nesz nem hallatszott ki a konyhából. Furcsállták, hogy a beképzelt lány, milyen csöndben dolgozik. Tán csak nem egybe süti meg az őzet? Hallani kellene, ahogy a bárddal aprítja a húst, de semmi ilyen zaj nem szűrődött ki.

Vajon, milyen ebédet tálal majd a király elé? – Erre senki sem tudta a választ. A lefüggönyözött konyhába mindent maga csinált.

Az igazsághoz tartozik, nem szabad elhallgatni, még soha senki sem látta főzni, és főleg soha senki sem kóstolta meg az étkét.

Az őzet kiakasztotta az udvarra. Majd, ha kell, akkor kikerekít belőle egy darabot – gondolta és az őzet őrizetlenül hagyta.

A szomszéd embernek volt egy falka kutyája, akik állandóan éhesek voltak. Mindig azt nézték, szimatolták, hol találnak ennivalót.

Gyorsan kiszagolták, hogy a beképzelt lány hová akasztotta az őzet az udvaron. Mi sem kellett több az éhes kutyáknak. Egymást tiporva átugráltak a kerítésen, és mohón marcangolni kezdték az elejtett állatot.

Nem telt bele öt perc, az őzet úgy eltűntették, mintha ott sem lett volna. Még csak egy aprócska csont sem maradt belőle.

De ez a beképzelt lányt nem nagyon zavarta. Amikor látta, hogy az őz nincs az udvaron, nem esett pánikba. Fogott egy macskát, megnyúzta, és azt sütötte meg.

–  Ha nincs őz, akkor a macska is jó lesz – mondta elégedetten, és karba tett kézzel várta a királyt és a katonáit a vadászatból.

Késő délután érkeztek vissza, s az ebédből estebéd lett.

Mindenki olyan éhes volt, mint a farkas. Remélték, hogy majd jól teletömik a bendőjüket. Gyöngyöző, ízletes húslevesről álmodoztak. Úgy gondolták, az őz is jól meg lesz sütve, ahogyan a király szakácsa szokta.

Leültek a hosszú faasztal mellé, és várták a finom levest.

A beképzelt lány hozta is egy nagy kondérban, de annak bizony furcsa színe volt. A meleg víz tetején néhány fonnyadt zöldség úszkált. Semmi leves formája nem volt.

A király annyira éhes volt, hogy csak egyet legyintett a kezével jelezve, hogy hozhatják a jól átsült őzet! Ezt képtelenség elrontani, még a legügyetlenebb szakács is el tudja készíteni.

A beképzelt lány visszament a konyhába, ahol újabb meglepetés várta. Egészen megfeledkezett, hogy az áhított ételt a nyílt tűzön felejtette, ami szénné égett. A macskából csak a farka maradt meg. A jelenlevők igen csak elcsodálkoztak, amikor meglátták a macskafarkat.

A király a lányhoz fordult és megkérdezte:

–  Mondd csak lányom, mióta van errefelé az őznek ilyen farka, és hol van a többi része?

A beképzelt lány magyarázkodni kezdett:

–  Tudja fenséges királyom, a falunkban, ha az ember őzet süt, annak ilyen lesz a farka. A többi része is mind odamegy bele.

–  Bizonyára igazad van, lányom – mondta komolyan a király. – Akkor most, amiért ilyen finomat készítettél nekünk, ülj közénk, és egyél velünk! Neked adom az őz legízletesebb részét. Láss neki, lányom!

A beképzelt lány elé rakták a kormos megégett tálat, amin ott éktelenkedett a macska farka.

–  Egyél csak! – biztatták a többiek is. – Nagyon finom. Nekünk jó lesz az őz patája is.

Az első falat még csak valahogyan lement a beképzelt lány torkán, de többet nem bírt belőle megenni. Szégyenszemre sírva fakadt, és kirohant az ebédlőből.

Az egyik katona utána akart menni, hogy a fülénél fogva visszahozza, de a király nevetve mondta:

–  Hagyjátok, jó lecke volt ennek az ügyetlen, beképzelt lánynak. Legközelebb meggondolja, hogy főzzön-e, ha nem tud. Inkább keresetek valakit, aki tud főzni – sütni, és gyorsan összerittyent számunkra valami ehető vacsorát!

Mindenki nagyon megijedt, mert féltek, hogy a király és a kísérete éhen marad. A szegényes ebédet már régen elfogyasztották, és semmi sem maradt belőle, vacsorára meg héjában főtt kolompért szoktak enni, de azt is csak módjával.

Mi lesz most? A király mindenkinek a fejét veteti, ha üres hassal kell nyugovóra térnie.

A falusiak remegve álltak a király előtt, és a legrosszabbakra gondoltak, amikor egy pásztorlányka megszólalt:

–  Fenséges királyom, ha meg nem sértem, hazaszaladok, édesanyám már bizonyára elkészítette a héjában főtt kolompért. Hozhatok belőle, ha megengedi? Tudom nem úri étek, de mi minden este ezt esszük. Nekem nagyon ízlik.

A falusiak elhűlve hallgatták a pásztorlánykát. Sokuk szerint ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Ezért bizonyára a király haragos lesz, és mindnyájukat lefejezteti.

A király szeme felragyogott, és mosolyogva mondta:

–  Hozd csak, szaporán, leányka!

A paraszt lányka térült – fordult, és már meg is érkezett egy nagy tál héjában főtt kolompérral, amiből a király olyan jóízűen lakmározott, hogy mind a tíz ujját megnyalta utána.

Jaj, azt majdnem elfelejtettem mondani, a király még mielőtt nekilátott volna enni, megszámolta, hány szem kolompér van a tálon? Miután elfogyasztották ezt a fenséges eledelt, utasította a kincstárnokát, adjon a pásztorlánynak és édesanyjának annyi aranytallérral púposan megrakott tálat, amennyi darab kolompért elfogyasztottak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

A hegedülő tündér

 

Egyszer nagyon régen, talán még öregapám sem tudná megmondani mikor, élt egy szegény asszony a kislányával. Sokat éheztek, mert nem volt, mit enniük. Az asszony eljárt dolgozni az urasághoz, de az oly kevés napszámot adott neki, hogy a pénz még hideg vízre sem volt elég. Pedig reggeltől estig kellett dolgoznia az uraság birtokán. Amikor a nő dolgozott, a kislány egyedül maradt otthon. Nem is volt vele semmi baj, szépen eljátszadozott a kukoricacsuhé babájával. De egyszer szörnyű dolog történt. A kislány megbetegedett. Nem tudott felkelni az ágyból. Sürgősen orvost kellett volna hívatni hozzá, de a szegény asszonynak, még csak egy fillérje sem volt. Az orvos pedig ingyen nem volt hajlandó megvizsgálni. Azt üzente vissza, vigyék a lányt a városba, ahol van a szegények kórháza. Ott talán tudnak segíteni a baján.

Hogyan vigye a kislányt a kórházba, amikor olyan szegények voltak, mint a templom egere?

Egész nap keservesen sírt a szegény asszony, és az égiekhez imádkozott. Nem tudta volna elviselni, ha elveszíti a lányát, hiszen rajta kívül nem volt senkije.

Reggel kisírt szemmel ébredt, és tanácstalan volt. Minden praktikát megpróbált, amit a szomszédasszonyok javasoltak neki. Sajnos egyik sem segített. Napról napra betegebb lett a kislánya. Félő volt, hogy hamarosan meg fog halni. Minden remény elszállt, hogy valaha is a kicsi beteg felgyógyul. Sápadtan, csonttá soványodva feküdt az ágyacskájában. Anyja pedig mellette gubbasztott, lesve minden óhaját, de a kislány egyre ritkábban nyitotta ki kicsinyke száját, hogy valamit is kérjen édesanyjától. 

Egyik este, amikor már minden elcsendesedett, az égre feljöttek a csillagok, és az öreg Hold is lustán dugta ki a képét a hegyek mögül, a kislány váratlanul így szólt édesanyához:

–  Édesanyám, a hegedülő tündér ma éjjel is eljön hozzám?  

Az asszony nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy kislánya már haldokol, azért beszél félre.

–  Mikor volt itt az a hegedülő tündér? – kérdezte a kislány anyja.

–  Tegnap éjjel is nálam volt, és itt agy ágyam mellett olyan szépen hegedült, hogy még soha életemben nem hallottam ilyen szép hegedűszót.

A szegény asszony szerette volna lánya utolsó kívánságát teljesíteni, mert úgy érezte, hogy eljött a vég, a Halál már leskelődik be az ablakon. Gyorsan elrohant a falu végén lakó cigányhoz, aki arról volt híres, hogy csodálatosan tudott hegedülni. Mindig őt hívták meg lakodalmakba, és egyéb ünnepnapokra, ha szép zenét akartak hallgatni. Talán most is eljátszhatna egy – két melódiát, amivel megkönnyítené a kislány távozását ebből az árnyékvilágból.

Jött is az első hívó szóra a cigány hona alatt a hegedűjével. Még pénzt sem kért a muzsikálásért, mert ő is nagyon sajnálta a kis beteget. Már a szoba ajtajában elkezdte a zenélést. Szép régi dalok szólaltak meg a vonója által.

Meghallván a zenét a kislány szeme felcsillant, de mindjárt ki is aludt benne a fény.

–  Cigány bácsi csodásan játszol a hegedűdön, de én most a tündért várom, aki még nálad is szebben tud muzsikálni. Kérlek, ne haragudj és menj el!

A cigány kicsit megbántódott, de a lány édesanyja magyarázkodására kiengesztelődött:

–  Ne haragudjon rá! Tudja, halálosan beteg. Nem tudja, mit beszél. Talán meg sem éri a reggelt. Mondja meg, mivel tartozom, és a pénzt a föld alól is előkerítem.

–  Ilyen esetekben nem szoktam pénzt kérni. Nekem is vannak purdéim és tudom, mit jelent, ha valamelyik megbetegszik. Kezét csókolom nagysága! – mondta a cigány és elment, még azt se várta meg, hogy a nő kikísérje.

A szegény asszony egyedül maradt a lányával, és leült az ágya mellé. Lehetséges, hogy a fáradtságtól egy kicsit el is szundikált. Egyszer csak meseszép hegedűszóra ébredt fel. Nem akart hinni a szemének és a fülének. A kislány ágya mellett állt egy parányi tündérlány és hegedült, a beteg lánya meg felülve hallgatta a zenét. Amint a holdfény besütött az ablakon a nő látta, hogy az eddig holtsápadt arcocska kipirult, és a két fénytelen szem vidáman csillogott.

–  Édesanyám! – mondta boldogan – Megint eljött a hegedülő tündér, most már biztos, hogy meggyógyulok. Érzem, ez a csodás hegedűszó meggyógyít.

A nő nem akart hinni a fülének. Már remélni sem merte, hogy valaha is meggyógyul a lánya.

Közben a tündér meg csak hegedült. Olyan szép dallamok röppentek elő a hangszerből, hogy a kislány édesanyja is elérzékenyült, és lehunyt szemmel hallgatta a zenét. Észre sem vették, hogy váratlanul elaludtak, és csak reggel ébredtek fel, amikor a Nap már magasan járt a házak felett.

Mindjárt a tündért keresték, hogy megköszönjék a csodás hegedűszót. Hiába kutatták fel a kicsi ház minden zugát a tündér eltűnt, mintha ott sem lett volna.

–  Elment a tündér – mondta kissé csalódottan a kislány – Pedig olyan jó lenne megint hallgatni a muzsikáját.

Mindenki csodálkozott a kislány hirtelen gyógyulásán. A kis beteg napról napra erősebb lett, és az egyik szép őszi nap felkelt az ágyból. Első útja a kertbe vezetett. Lassan, óvatosan lépdelt a virágágyások között, és nézegette az ősz utolsó virágait. Édesanyja a házban volt elfoglalva, és nem látta, hogy kislánya, hol jár. Azt sem látta, amikor az egyik rózsabokorból előugrott a hegedülő tündér. Igaz most nem hegedült. Egyenesen a kislányhoz ment, és mondta neki:

–  Látom, meggyógyultál. Jól érzed magad?

–  Igen – válaszolta meglepődve a kislány – Úgy szeretném, ha minden éjjel eljönnél hozzám, és hegedülnél nekem! Ugye ma éjjel is eljössz?

–  Sajnos nem lehet.

–  De gyere el! Nagyon kérlek. Olyan jó lenne újból hallgatni a zenédet. Ígérd meg, hogy hegedülsz nekem!

A hegedülő tündér elkomolyodott, és egy kis gondolkodás után a kislány fülébe súgta:

–  Tudod, mi hegedülő tündérek csak beteg gyerekeknek hegedülhetünk. Sajnos rengeteg a szegény kicsi beteg. Nincs időnk másoknak zenélni. De ma éjjel kivételt teszek. Úgyis erre visz az utam egy beteg kisfiúhoz. Egy rövid hegedülésre beugrok hozzád is, és elhegedülök neked egy szép dalt. Csak arra kérlek, el ne áruld a főtündérnek, ha találkozol vele, mert akkor engem nagyon megbüntet.

–  Ígérem, ha nem kérdi, akkor hallgatok, de hazudni sem szeretnék, mert egy kisgyereknek mindig igazat kell mondania. Nem szabad hazudni. Ugye ezzel te is egyetértesz?

–  Jól válaszoltál – örvendezett a hegedülő tündér – ha ilyen okos vagy, akkor a főtündér sem fog megbüntetni, amiért hegedülök neked. Most pedig mennem kell, mert még sok a dolgom. Este visszajövök a hegedűmmel.

A kislány nagyon boldog volt, és lelkendezve mesélte, hogy találkozott a hegedülő tündérrel, aki megígérte, hogy éjjel újból játszik neki a hegedűjén.

A nő hitte is meg nem is, amit kislánya mondott, de ő is türelmetlenül várta az éjjelt, és a hegedülő tündért.

 Apáti Kovács Béla

 

 

A fukar kereskedő és a harmatcsepp tündér

 

Hajdanában, nagyon régen élt egy asszony a fiával. Szegények voltak, mint a templom egere. Sokszor napokig nem volt, mit enniük. Ennek ellenére boldogok voltak.

Egy nap a fiú anyja súlyosan megbetegedett. Nem bírt felkelni az ágyból.  Szünet nélkül jajgatott a fájdalomtól. Hiába hívtak hozzá orvost, az sem tudott segíteni. Reménytelen volt a helyzete. A fia nagyon félt, hogy édesanyját elragadja a halál, és ő akkor egyedül marad.

Már majdnem mindenről lemondtak, amikor az egyik nap felcsillant a remény. A faluba egy nagy tudású ember érkezett. Állítólag, olyan nagy volt a tudása, hogy még a holtat is fel tudta támasztani, ha jól megfizették.

A fiú azonnal felkereste és könyörögve kérte, hogy segítsen az édesanyján.

–  Három drágakő az ára – mondta az ember.

–  Honnét szerezzek három drágakövet? – szomorodott el a fiú. – Szegény emberek vagyunk. Még három garasunk sincs nem pedig három drágakő.

Erre a nagy tudású ember széttárta a karját és mondta:

–  Sajnálom, drágakő nélkül nem gyógyítom meg édesanyádat. Javaslom, menj el a helyi kereskedőhez és kérjél tőle három drágakövet!

Azt kell tudni a kereskedőről, hogy igen fukar és kapzsi ember volt. Nem szívesen segített másokon. Kölcsönt is csak ritkán adott. Ha adott is, azt olyan nagy kamattal adta, hogy ember legyen a talpán, aki vissza tudta fizetni.

Amikor meghallotta a fiú kérését, gúnyolódva elnevette magát:

–  Ha ezer évig is élnél, akkor sem tudnád visszafizetni. Ezért egy petákot sem adok. Jobban teszed, ha elfelejtesz engemet!

A kereskedőt nem hatotta meg a fiú könyörgése. A könnycseppek hiába csillogtak a szemében. A fiú majdnem sírva ment ki a kereskedő házából.

Nem volt, mit tennie, szomorúan elindult haza, hogy legalább a haldokló édesanyjával lehessen, ha már nem segíthet rajta.

Útja egy réten vezetett keresztül. Még reggel volt, és a réten mindenhol harmat csillogott. Olyan volt, ahogy rásütött a napsugár, mintha ezer és ezer apró drágakő lenne a fűben.

Megállt a rét közepén és ábrándozva nézte a színes drágaköveket. Váratlanul valaki megszólította:

–  Ugye, milyen csodásak a drágaköveim?

A fiú meglepődve körbenézett, de nem látott senkit.

–  Itt vagyok, lent a fűben – szólalt meg újra az előbbi hang. – Én vagyok a harmatcsepp tündér.

A fiú azt hitte, hogy csak álmodja az egészet. Nem is tudta, hogy ilyen tündér is létezik.

–  Ez nem lehet igaz. A fűszálak között nem lehet ennyi drágakő. Ha megfognám valamelyiket, kifolyna a kezem közül.

–  Próbáld csak meg! Szedj annyi drágakövet, amennyit csak akarsz!

–  Nekem csak három kell, amivel kifizetem a nagy tudású embert, aki meggyógyítja majd édesanyámat.

A fiú hitte is meg nem is, amit a harmatcsepp tündér mondott. Eleinte kissé bizalmatlanul lehajolt, hogy felvegyen egyet. Maga sem akarta elhinni, a fűben igazi drágakövek hevertek, amelynek akár az egy árából is meg lehetne venni a fél falut. De nem csak egy hevert ott, hanem száz és ezer, csak le kellett hajolni értük.

–  Nagyon szép, – vett a fiú egyet a kezébe – de sajnos egyik sem az enyém. Pedig, milyen jó lenne, mert három drágakő segítségével meg tudnám gyógyíttatni édesanyámat.

Már éppen vissza akarta tenni a drágakövet a fűbe, amikor a harmatcsepp tündér biztatni kezdte:

–  Vegyél, amennyi csak kell és gyógyíttasd meg édesanyádat, sőt zsebeidet is jól megrakhatod velük!

A fiú teleszedte a zsebeit, de még az ingje újába is rakott a drágakövekből. Amikor jól teleszedte magát, illően megköszönte a harmatcsepp tündér jóságát, és sietett a nagy tudású emberhez, aki miután leperkálta neki a három drágakövet, meggyógyította a súlyosan beteg édesanyját.

A maradék drágakövekből csinossá tették a házukat, állatokat, földet vettek és gazdálkodni kezdtek. Hamarosan a falu legmódosabb gazdái lettek, de még drágaköveik is maradt a szűkösebb napokra.

A gyors meggazdagodásuk feltűnt a kereskedőnek is. Nem értette, hogyan tudtak ilyen gyorsan meggazdagodni, amikor még nem is olyan régen, alig volt, mit enniük.

Addig – addig kíváncsiskodott, míg a fiú elárulta a szerencséjét.

A kereskedő alig várta, hogy reggel legyen. Lóhalálában kiszaladt a közeli rétre, és türelmetlenül szólongatni kezdte a harmatcsepp tündért:

–     Hol vagy, harmatcsepp tündér? Gyere elő, beszélni szeretnék veled!

Nem sokat kellett kéretnie magát a harmatcsepp tündérnek, mert szinte az első hívó szóra megjelent.

–  Itt vagyok. Mit akarsz? Miért hívattál? – kérdezte.

–  Követelem, azonnal mutasd meg, hol vannak a réten a drágakövek, amellyel a fiú és az anyja meggazdagodott!

A harmatcsepp tündér elmosolyodott és a világ legtermészetesebb hangján mondta:

–  Nézz csak körül, mindenhol a lábad alatt hevernek a fűben!

Ezt meghallván a fukar, kapzsi kereskedő nagyon megörült és mohón kapkodni kezdte a csillogó drágaköveket. Még egy nagy zsákot is hozott magával, hogy minél többet tudjon összegyűjteni. Végül görnyedten a hátán vitte haza a drágakövekkel teli zsákot. Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy amint hazaér, kiönti a zsák tartalmát és visszajön egy nagyobb zsákkal, hiszen még sok értékes kincs hever a réten a fű között.

Kinyitotta a hatalmas fémládáját, amelyben ezüstjeit, aranyait és drágaköveit tartotta, hogy beleöntse s zsák tartalmát. De akkor olyan dolog történt, amitől még a haja is égnek állt.

A zsákból drágakövek helyett harmatcseppek kezdtek hullani, és amint ráestek a ládában lévő ezüstre, aranyra és drágakövekre, mind egytől egyig vízzé változott. A nagy fémláda tele lett vízzel. Hiába nyúlkált benne egy fia drágakövet sem talált.

Oda a gazdagság, a rengeteg vagyon, amit hosszú évek alatt harácsolt össze.

Hiába ment ki a rétre és szólongatta a harmatcsepp tündért, az soha többé nem jelent meg.

Amikor a kereskedő megunta a szólongatást, észrevette, hogy a fűben, mintha sok – sok drágakő csillogna. Megörült, hogy a harmatcsepp tündér nélkül is megtalálta azokat. Azonnal lehajolt, hogy felkapja a közelébe levőt. Amint megérintette, az mindjárt vizé változott és kifolyt a kezéből. Sorra próbálgatta a többit is, de mindegyikkel így járt. Mint egy őrült rohangált a réten keresve a drágaköveket.

Végül egészen belebolondult a keresésbe. A falu apraja, nagyja azon nevetett, amint a fukar, kapzsi kereskedő haját tépve rohangált a réten és kiabálta:

–   Hol vagy harmatcsepp tündér? Hol vagy harmatcsepp tündér?

Apáti Kovács Béla

 

A kicsi virágváza titka

 

Hol volt, hol nem volt, egy távoli faluban élt egy szegény asszony a házacskájában. Háza mellett volt egy kert, amely telis teli volt szépséges virágokkal.

A szegény asszonynak a házán és a kertjén nem volt semmije. Néha – néha eladott a vásárban néhány virágot. A kapott pénzből éldegélt szegényesen. De bizony, amikor télen nem nyíltak a virágok, igen keserves volt élete. Volt, hogy napokig nem volt, mit ennie.

Egy nyár végi nap egy öreganyó tévedt a faluba. Minden házba bekopogott egy kis elemózsiát kérni. A hosszú gyaloglás alatt nagyon megéhezett.

Minden házból kikergették, senki nem szánta meg, és adott neki ennivalót.

Végül megérkezett a szegény asszony házához. Gondolta itt is tesz egy próbát, és ha innen is elkergetik, soha többé nem teszi be lábát ebbe a faluba.

–  Jóisten áldja meg a ház lakóit! – mondta az öreganyó. – Napok óta alig ettem valamit. Kérem, szánjanak meg egy kis elemózsiával!

A szegény asszony előjött a virágoskertből, ahol éppen a virágjait öntözgette.

–  Anyóka, szívesen vendégül látnám, de ma még én sem ettem semmit. Azt sem tudom, vajon kerül-e valami a tányéromra – válaszolta szomorúan. – De adhatok néhány szál virágot, amit talán eladhat valakinek és a kapott pénzen vehet ennivalót magának.

A szegény asszony visszasietett a kertbe és nemsokára egy nagy csokor rózsával tért vissza. A csokor olyan szép volt, hogy szinte majdnem megszólalt. Az öreganyó nem bírta szemeit levenni róla.

–  De hiszen ez csodálatos. Ilyen szép csokor virágot még nem láttam az életemben. Nem fogadhatom el. Egy vagyont is megér, aki eladja – szabadkozott az öregasszony, és már hátrált is kifelé a házból.

–  Tegye csak el! - erősködött a szegény asszony. – Jó szívvel adom. Bárcsak mást is adhatnék magának. Sajnos én is szegény vagyok.

Erőnek erejével az öreganyó markába nyomta a csokor rózsát, az nem tudta elutasítani az ajándékot, és csak ennyit mondott.

–  Remélem, hamarosan viszonozni tudom a jóságát. Köszönöm a csokor rózsát. Isten áldja!

Az öreganyó elment és a szegény asszony azt hitte, hogy soha többé nem fogja látni.

Teltek, múltak a napok, hetek, őszből egy – kettőre zord, hideg tél lett. Hatalmas, fehér hó borította a kertet, ahol máskor virágok illatoztak.

A szegény asszony olyan nagy nyomorúságban élt, hogy már éppen azon gondolkodott, hogy végez magával. Egyik éjjel kifekszik a hó tetejére és reggelre megfagy.

Esteledett és a szegény asszony készülődött a fagyhalálra. Gondolatban mindenkitől elbúcsúzott, még azoktól is, akik rosszak voltak hozzá az életben, amikor valaki kopogott az ajtón.

–  Ki a csuda lehet ilyen cudar időben? – kérdezte magától.

Kíváncsian sarkig tárta a házacska ajtaját és a legnagyobb csodálkozására az öreganyó állt ott vastag kendőkbe bebugyolálva, hogy meg ne fagyjon.

–  Jó estét, öreganyó! – köszöntötte a kései vendéget. – Mi járatban van errefelé ilyen farkasordító hidegben? Térüljön beljebb! Igaz nem tudok fűteni, mert nincs pénzem tüzelőre, de talán azért egy kicsit jobb világ van idebent, mint kint.

–  Nem megyek be, lányom. Sietek, vár az unokám. Ugye emlékszel rám. A nyár végén adtál nekem egy szép, csokor rózsát. Elvittem a vásárba, ahol eladtam jó pénzért. A kapott pénzből vettem két szép libát, amikor jó kövérek lettek azokat is eladtam, a kapott pénzből vettem egy malackát, s felneveltem, majd eladtam a havi vásárban. Annyi pénzt kaptam, hogy belőle vehettem egy szép házat, ahová már hazavihettem kicsinyke, árva unokámat, akit be kellett adnom árvaházba. Most ebben a házban élünk boldogan, a te jó voltodból. Azért jöttem, hogy megköszönjem, szívességedet. Hálám jeléül hoztam egy kicsi virágvázát.

–  Köszönöm, öreganyó! – mondta a szegény asszony. – Jó szívvel adtam azt a csokor rózsát.

Elvette tőle az ajándékba kapott vázát és elbúcsúztak. Az öreganyó nagyon sietett vissza az unokájához.

Közben a szegény asszony azt gondolta, jó lesz ez a váza a sírjára. Úgyis ma éjjel meghal,

Amint vitte befelé a kicsi virágvázát, valami megcsörrent benne. Először még azt hitte talán egy parányi jégdarab esett bele. A szobában felfordította, hogy kirázza a vázából a jeget. Ugye nem találjátok ki, mit rejtett a váza mélye?

Ahogy a szegény asszony rázogatta, hogy mind hulljon ki, az asztalra egymásután potyogtak hangos csilingeléssel az aranytallérok. De olyan sok, hogy egy szempillanat alatt betakarta az egész asztalt.

Szegény asszony estétől reggelig számolta az aranytallérokat, de már dél is elmúlott, mire a végére ért. Egyszeriben igen gazdag lett. Annyi pénze volt, ha akarta volna az egész falut megvehette volna.

Közben meg egészen megfeledkezett a fagyhalálról. Miért is halt volna meg, amikor már nem volt szegény asszony.

Vehetett magának tüzelőt, élelmet meg mindent. Ha véletlenül elfogyott az aranytallér, csak megrázta a vázát és újból hullani kezdett belőle a sok pénz.

Ezentúl csak a virágjaival kellett foglalkoznia. A kertje fölé építtetett egy óriási, fűthető üvegházat, ahol télen is nyíltak és pompáztak a szebbnél szebb virágok.

Elhatározta, hogy megkeresi a jóságos öreganyót. Hiába érdeklődött mindenhol, senki nem látta, ismerte, de még csak nem is hallott róla. Így egy idő után kénytelen volt feladni a keresést.

Emlékül a kicsi virágvázába minden nap tett egy szál rózsát, és imájába foglalta a jótevőjének a nevét.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!