Felnőtt mese

 

 

Apáti Kovács Béla

Ahol a szivárványt készítik

Képzeljétek el, merre jártam tegnap! Magam sem mertem elhinni, hogy elmehettem a szivárványgyárba.

Igazából nem tudom, hogyan kerültem oda? Egyszer csak ott álltam a gyár kapujában. De nem lehetett ám csak úgy oda bemenni. Védőruhát és lábbelit kellett felvenni. Attól tartottak az ottani dolgozók, hogy valami szennyet viszek be magammal a gyárterületére, és bepiszkítom a kész szivárványokat.

Jó sokáig tartott az előkészület, hogy kinyíljon előttem a gyár hatalmas kapuja.

Ugye az csak természetes, hogy ilyen helyen a kapunak is óriásinak kell lennie. Máskülönben egy kicsi kapun nem tudnák kihozni a szivárványokat.

Amikor minden rendben volt. Felvettem az ottani szivárványszínben pompázó védőruhát, s még egy géppel is átvilágítottak, fényképeket készítettek rólam, mellém állt egy szivárványfiú, akivel bemehettem.

Állítólag a fényképek azért kellettek, mert ha netán jó a fizimiskám, akkor engem is hozzákevernek valamelyik színhez.

Vezetőmmel elindultunk felfedezni a szivárványgyárat.

A gyár területén volt egy hatalmas csarnok, ahol az ügyes munkások, nem éppen könnyű munkával összeszerelik a szivárvány fő alkotórészeit, ahová majd felhúzzák a pókok által szőtt ezüst vásznat. Ezt nagyon pontosan kell készíteni, mert ha csak egy milliméterrel is hibázik, akkor az égi meós nem veszi át, és mindent kezdhetnek ellőről.

Legalább száz munkás szorgoskodott a csarnokban. Nem mehettem egészen közel a vázhoz. Attól tartottak, hátha ellesem a technikájukat és én is alapítok egy konkurens szivárványgyárat.

Elővigyázatosságból nem is maradtunk sokáig ebben a csarnokban. Vezetőm állandóan biztatott, hogy menjünk, menjünk, mert még rengeteg látnivaló van a gyár területén.

Pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy a pókok, hogyan fonják a fonalaikat. Alig, hogy hozzájuk értem, máris a vezetőm kézen ragadott és magával húzott egy kisebb helyiségben, ahol a gyár mérnökei újabb és újabb színekkel kísérleteztek. Itt láttam meg a rólam készült fényképeket is.

A főmérnök boldogan jött elém és lelkesen magyarázta, fizimiskám olyan nagyszerű, hogy valószínűleg a legközelebbi szivárványnak hamarosan lesz egy újabb színe, de ezt csak akkor láthatom meg, amikor fent lesz az égen.

Ennek a hír hallatán nagyon izgatott lettem. Alig vártam, hogy megpillantsam a szivárvány új színét, amit fizimiskám ösztönzött, hogy létrejöjjön. De erre még sokat kellett várnom. Igazából még nem is láttam a teljes szivárványgyárat.

Számomra a legérdekesebb helyiség az volt, ahol ügyes lányok, asszonyok festették a szivárványokat.

Az ember el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka ez. Eddig mindig úgy gondoltam, a piktorok fognak egy hatalmas ecsetet, belemártják a megfelelő festékbe és húznak egy hosszú vonalat.

De ez óriási tévedés volt részemről. Akárki nem végezhette el ezt a munkát. Gondos előkészítés és sok – sok gyakorlás után foghat a delikvens ecsetet a kezébe. Olyan képzetnek kell lennie, hogy csukott szemmel is képes legyen kipingálni ezt a színt. Akkor még meg sem említettem egy színt csak egy ember, vagyis asszony vagy lány festhet. Férfiak szóba sem jöhetnek. Igazán erre senki nem tudta a választ. Akármilyen jó festő is lennék, még csak a közelébe sem mehetnék, hogy valamelyik színt én fessem ki.

Ennek a miértjén nagyon sokat gondolkodtam. Végül arra a következtetésre jutottam, valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a női lélek közelebb áll a szivárványhoz, hiszen lányaink, asszonyaink lelkivilága nagymértékben hasonlít erre a csodás égi jelenésre.

Egy ideig gyönyörködtem nem mindennapi munkájukban. Természetesen néma csöndben kellett maradni. Még csak megmoccanni is tilos volt. Lélegzetemet visszafojtva néztem, amint a hozzám közelálló menyecske éppen a piros színét festette a szivárványnak.

Teljesen belefeledkezett a munkába. Mint egy sebészorvos olyan precizitással fogta az ecsetet. Kecsesen föléje hajolt, nagyon vigyázva, hogy még egy parányi festék se pottyanjon le a pemzliről, majd ezek után biztos kézzel dolgozni kezdett.

Csodálattal néztem, ahogy szinte a semmiből megjelent a piros szín.

Én is kedvet kaptam, hogy fessek, de, mint ahogy már említettem, ezt a munkát csak lányok, asszonyok végezhetik. Így még csak reményem sem maradt, hogy valamikor is szivárványfestő legyek.

Amikor lassan, kimérten végzett a piros színnel, jött a következő hölgy, aki a kéket festette.

Mindjárt megakadt a szemem a szép, bársonyos, szőke haján. Olyan volt, mint, amikor májusi szellő lengeti a búzaszárakat az alkonyati tájban.

Alig bírtam magammal, hogy fel ne kiáltsak. A szám szélét harapdáltam, mert ha hangosan kifejeztem volna tetszésemet, szegénykéknek odalett volna a fáradtságos munkája. Mindent kezdhettek volna elölről.

Kísérőm észrevette zavaromat, ezért óvatosan megbökött és jelezte, hogy induljunk!

Fájó szívvel követtem. Még egyszer visszanéztem a színeket festő lányokra, asszonyokra. Azt kívántam, bárcsak visszajöhetnék ide! Különösen a kék szivárványszínt festő lány nagyon megtetszett.

Amikor kiértünk ebből a csarnokból, kísérőmtől próbáltam megtudni, ki is ez a leányzó? Hol találkozhatnék vele újból?

─ Csak nem képzeled, hogy  valamikor is viszontláthatod. Hidd el, ez senkinek sem lenne jó! Addig örülj, míg nem kerülsz közelebbi kapcsolatba velük.

─ Aztán ugyan, miért?  – Talán ezek a hölgyek rabszolgák?

Kísérőm sejtelmesen elmosolyodott, rám nézett, majd mondta:

─ Majdnem.

De ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Bosszús voltam, amiért ennyire gyermetegnek tart. Megmutatja a szivárványgyárat, de valójában kérdéseimre nem hajlandó válaszolni. 

Nem hagyott nyugodni, hogy ezek a hölgyek valójában kik is? Mit jelent, hogy örülhetek, ha nem láthatom viszont őket.

Innen a szivárványeregető mezőre mentünk. Itt volt egy hatalmas és furcsa készülék, amelyben belerakták a kész szivárványt, majd egy gomb megnyomásával szabadjára engedik.

Szerencsém volt. A gépnél ügyeletben lévő munkások éppen egy csodálatosan szép indításához készülődtek. Részese lehettem ennek a nem mindennapi eseménynek.

Már az irányítómunkás ujja az indítógombon volt. Megkezdődött a visszaszámlálás, amikor váratlanul megjelentek a hölgyek, akik a csarnokban festették a szivárványt.

A gépezet oldalán volt egy kerek ajtó. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint a hajókon lévő ajtók és ablakok. A hölgyek csendben és mosolyogva besétáltak a szivárványindító gépbe. Kíváncsian néztem, mi fog itt most történi.

─ Miért mentek be a nők a gépbe? – kérdeztem a kísérőmet.

Először nem akart válaszolni a kérdésemre. Csak hümmögött valamit, mintha olyasmit mondott volna, hogy őket is kilövik a szivárvánnyal együtt.

Ez már túl sok volt számomra. A géphez rohantam, feltéptem a bezárt ajtót, és berohantam, hogy kimentsem a szerencsétleneket.

A hölgyek nagyon meglepődtek, amikor megláttak. Intettem, hogy szaladjanak ki, de ők csak sejtelmesen mosolyogtak. Nem értettem nyugalmukat. Megragadtam egyik karját és megpróbáltam kiráncigálni.

A nő meg sem mozdult. Esze ágában sem volt menekülni. A világ legtermészetesebb dolgának vélte, hogy hamarosan mindnyájan a szivárvánnyal együtt, ki lesznek lőve az eső utáni égre.

Bolondok ezek – gondoltam, de abban a pillanatban hallottam az ajtó csukódását. Ennélfogva számomra is megíródott a sorsom. Én is röpülni fogok a hölgyekkel.

Mi lesz ebből? Kaptam a fejemhez. Kellett nekem megjátszani a hőslovagot. Ki tudja, mi fog történi velem?

Egy kis csönd után halk berregés volt hallható, majd az egész szerkezet megrázkódott. Többre nem emlékszem.

Állítólag a szivárványon csúsztam le ide. Jól be is ütöttem a kobakom egy kőbe. Még mindig kitapintható a dudor, amit az eséskor szereztem.

Fő, hogy megúsztam. Csak azt nem tudom, hová lettek a hölgyek? Mi történt velük?

Valaki azt mondta, ahová leért a szivárvány vége a földre, látott néhány táncoló hajadont, de lehet, hogy csak a képzelet játszott vele.

Mindenesetre nagyon különös kalandban volt részem.

Elhatároztam, holnap megkeresem azt a szivárványgyárat és a végére járok, valójában, mi is volt az a jelenség, amelynek részese voltam.

Nagyon izgat, kik is azok a hölgyek, akik a szivárványt festik és a munkavégezetével, miért kell nekik is elutazniuk a szivárvánnyal együtt.

Addig is alszok egyet, mert a látogatásom ebben a különös gyárba nagyon fárasztó volt számomra.

Ha véletlenül nem hinnétek el, amit mondtam, akkor, ha újból szivárványt láttok az égen, próbáljatok ti is utána járni, hogy létezik-e ilyen szivárványgyár! S, ha megtudtok valamit, azonnal szóljatok nekem is.

Apáti Kovács Béla 

A fény dicsérete 

 

Valamikor nagyon régen, a sötétség lett úr a földgolyón. Mindent elborított, megfojtva az életet adó fényt.

Sírtak az emberek, vonyítottak az állatok, s a növények riadtan bújtak vissza a föld alá. Nem volt menekvés a kegyetlen sötétség elől.

–  Én vagyok a világ ura – üvöltötte bele a semmibe. – Senkinek sem kegyelmezek. Elpusztítok mindent.

A sötétségben megállt az élet. Némaság telepedett a tájra. Vége a szép szivárványnak lanyha nyári zápor után.

Jaj, neked ember, ha nem lesz világosság. Házadba is betör előbb-utóbb a sötétség. Ne hidd, hogy megúszod, és hogy lakhelyed oltalmat ad ellene.

Egy nap majd elfogy az olaj a lámpádból. Házad mélységes gyászba fog öltözni. Ne reménykedj, hogy az elkövetkező reggelen újból napsugarak fogják elözönleni hajlékod! Mind ez csak hiú ábránd, amikor a világon a sötétség az úr.

Teltek – múltak a napok, lassan mindenki megértette, nem lehet tenni semmit ellene.

A lámpák már egyre halványabban világítottak. A házak lakói érezték és tudták lassan rájuk borul minden súlyával a sötétség.

Egyre többen jajgattak. Akik még tegnap bátor emberként döngették mellüket, ma már, mint egy remegő kicsi nyúl bújtak meg házuk valamelyik szegletében.

Elfogyott minden remény. Kiapadt a biztató, bátorító szó.

Sóhajok szálltak fel a magas égig:

–  Óh, drága fény! Jöjj vissza! Ne hagyj el bennünket. Nélküled elpusztul az emberiség. Soha többé erdők, mezők madarai nem dalolnak nekünk. Mi vár a Földre, ha mindig csak a sötétség lesz az úr?

Az emberek imája süket fülekre talált. A sötétség csak nevetett kigúnyolva minden élőlényt.

–  Hiába a siránkozás, a fény már többé nem lesz itt a földön. Be kell érnetek velem. Én uralkodom mindenekfelett. Foglyaim vagytok, s tőlem függ életetek. Könyörögjetek csak! Minden jajkiáltás, sírás zene füleimnek.

Iszonyatos volt ez hallani. Ha az ember be is fogta a fülét, ez a kínzó hang mindenen áttört. Átszakítva a dobhártyát egészen a szívig hatolt.

Egyre többen érezték, hogy nincs remény. A sötétség átvette a hatalmat az egész világ felett. Még a Napot, a Holdat és a csillagokat is rabul ejtette elvéve fényüket, amely eddig éjjelente biztos pontot mutatott az embernek.

Mindez már nincs többé. Fájdalom ül minden ember szívében. Ezt jól tudja a sötétség, vihogva basáskodik mindenki felett.

Ezentúl most már mindig így lesz. Bármerre is menne az ember, mindenhol sötét falakba ütközik. Jobban teszi, ha beletörődik keserű sorsába, és lassan elfelejti, hogy egyszer létezett egy fény, amely bearanyozta az életét.

Ki tudja már, mennyi idő telt el, amióta a sötétség lett az úr vastag fekete vásznat húzva a világra. Ha még élt is valahol ember, az csak vegetált. Sehol nem volt hallható a kacagás. Néha – néha egy apró sírás szakította félbe a csöndet, de az is egy idő után elhalt, s némaság vette át a helyét.

Senki sem tudta, nappal vagy éjjel volt, amikor egy alig hallható hang, mint nyílvesző a hideg, téli éjszakában, szinte suttogva mondta:

–  Nézzétek, ott abban a sziklában van egy parányi fény.
A hangra, aki csak a közelben volt megpróbált a sziklához botorkálni, hogy láthassa az elfeledett fénysugarat.

Valóban a szikla mélyén, egy hajszálvékony hasadékon egy kicsinyke fény, mint egy gombostűfej csillant meg a sötétségben.

Akik ott körbeállták a sziklát boldogan felsóhajtottak.

–  Tán mégis van remény.

Nem lehet tudni ki, váratlanul valaki felkiáltott:

–  Szabadítsuk ki a fényt!

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Kezükkel, körmeikkel próbálták kiszabadítani a fényt a sziklából. A körmeik hamar letört, kezük egy szempillanat alatt elfáradt.

–  Szerszám kell, hogy összetörjük a sziklát – mondták egyetértően egy idő után.

Csákányt hozott valaki és azzal ütötte – verte a sziklát. De az nagyon kemény volt. A csákány hegye kicsorbult, a másiknak meg a nyele tört ketté.

Bármennyire is szorgoskodtak a szikla nem adta meg magát.

A jelenlevők elszomorodtak. Szemeikből könny gördült végig az arcukon. A sós könnycseppek marták arcuk bőrét. Látták a kicsi fényt, de csak hiú remény maradt. Nem képesek kiszabadítani a szikla öleléséből. Tán ez is csak a sötétség gonosz játéka.

Újból sok idő telt el, s még mindig a sötétség uralkodott a földön. Az emberek napról napra elzarándokoltak a sziklához, amelyben a kicsi fény lakott. Leborultak eléje és imádkoztak. Könyörögve kérték, szabadítsa meg őket a sötétségtől.

Választ nem kaptak. Csak a keskeny résen láthatták a reményt adó fényt.

–  Kérünk, szabadíts meg minket! – kérlelték kezeiket összekulcsolva, mintha templomban lettek volna. Talán ott is voltak. Néha nem szükséges, hogy fényes épület vegyen körbe bennünket. Szívünkben kell felépítenünk a magunk templomát, és onnét szólni az úrhoz saját hangunkon.

Talán egy ilyen ima jutott el az úrhoz, és megvilágosította az imádkozó elméjét.

–  Köszönöm, uram, tudom, mit kell tennünk, hogy kiszabadítsuk a fényt.

–  Mit kell tennünk? – kérdezte valaki mellette csodálkozva. Hangja elárulta nem nagyon hisz már semmiben.

–  Robbantsuk fel a sziklát!

–  Mi lesz, ha közben a fény is odavész? – kérdezték a félős emberek. – Így legalább van némi remény.

–  Ha gyávák vagyunk, és meg sem próbáljuk, gyarló lelkek vagyunk, akik csak egyhelyben toporognak a sötétségben. Próbáljuk meg! Ez az egyetlen esélyünk.

Az emberek két pártra szakadtak. Az egyik párt hívei határozottan ellenezték a robbantást, a másik fél kitartott a robbantás mellett. Végtelen csatákat vívtak hosszú időn át.

Végül a robbantás pártiak kerültek felül. Nem volt sok idejük a habozásra. Félő volt, hogy az ellentábor erőt gyűjt és meghiúsítja a robbantást.

A robbanószer megtette a maga hatását. A hatalmas szikla ezer darabra esett szét, és mindenki megkönnyebbülésére a fény kiszabadult.

Eleinte csak halványan, de ahogy az idő egyre múlott, úgy lett a környék fényesebb. Eleinte csak néhány tárgyra, épületre vetődött fény, de egy idő után egészen a felhők fölé szökött bevilágítva a földgolyót.

A sötétség dühöngött, átkozódott, de az elszabadult fény ellen semmit sem tehetett. Csak annyi ereje maradt, amikor a fény elfáradt és nyugovóra tért, estétől napkeltéig, újból ő uralta a világot.

Eleinte az embereknek furcsa volt ez a kettősség. Volt, aki protestált az éjszakai sötétség ellen, de hamar belátták, ez így van jól. A fénynek is pihennie kell. Nem lehet huszonnégy órán át szolgálni az embereket. Kell egy kis szünet, hogy dicsérni tudják a fényt, amely számukra elhozza a boldog életet.

Barátom, Te, is minden nap dicsérd a fényt, nehogy egy nap újból fény nélkül maradjunk!