Mesék óvisoknak

 

 

 

 

  

Apáti Kovács Béla

 

Búcsúzkodó virágok

 

 

Lassan elmúlt a szép, meleg nyár. Erdők, mezők madarai elhallgattak, mintha csak bánkódtak volna a közelgő rossz idő miatt.

Igaz még a nappalok kellemesek voltak, de az éjszakák és a reggelek ködösé, hideggé váltak.

Mindenki tudta ez ellen semmit sem lehet tenni. Minden évben egy napon megérkezik az ősz. Ez a természet törvénye.

Anyó kertjében csodás virágok pompáztak egész nyáron. A szomszédok irigykedve nézték a sok, szép virágot. Gyakran kérdezgették tőle, mit tesz, hogy a kertje ilyen szép.

Igazán soha sem árulta el a titkát. Mosolyogva csak ennyit mondott a kíváncsiskodóknak:

–Aranyoskáim, szeretni kell a virágokat.

Ettől a szomszédok nem lettek okosabbak. Volt olyan szomszéd, aki megpróbálta kilesni anyó tudományát. De ezzel sem ment valami sokra.

A virágok egész nyáron virítottak, a kert ékességei voltak.

Egyik hideg este, amikor az emberek már behúzódtak házaikba, és néhol a házak kéményéből füst szállt fel, a sok, szép virág összedugta a fejét.

–Tennünk kell valamit. Hamarosan itt a fagyos tél. Ha itt maradunk, mind megfagyunk. Ideje lenne tovább állni, amíg lehet - suttogták egymásnak vacogva.

–Hová menjünk? - kérdezte valamelyik kisvirág a kert távoli szegletében.

–Tudok egy jó helyet. Messze délen, ahol nincs tél csak nyár, ott lakik a nagynéném. Elmehetnénk hozzá. Bizonyára szívesen látna minket tavaszig - válaszolta a kerítés mellett a rózsa.

–Kitűnő ötlet - helyesték a többiek. - Mikor induljunk?

–Minél előbb. Lehet, holnap este még hidegebb lesz.

A sok, szép virág egyetértett, és készülődni kezdett a nagy útra. Összecsomagolták szépséges, színes ruháikat, díszeiket. Mindenki csak a legszükségesebbet vitte magával. Ennek ellenére, mégis sokuknak hatalmas pakkja lett. Alig bírta megemelni. Valószínűleg segítséget kell majd kérni a ház őrzőjétől az öreg Bundás kutyától. Mindig szívesen segített mindenkinek. Csak Mircivel volt haragban. Minden más élőlényt szeretett a környéken.

A tulipánok voltak legközelebb Bundás óljához. Megbeszélték vele, hogy csomagjaikat segítse kivinni az állomásra a reggeli gyorsra.

A kutya megígérte, hogy rendelkezésükre fog állni, amikor csak kérik.

–Mit fog szólni, anyó, hogy elmentek? – kérdezte Bundás farka barátságos csóválgatása közepette.

–Anyó, ha reggel nem lát itt bennünket, nagyon szomorú lesz - mondták a tulipánok. - Talán illene méltóan elbúcsúzni tőle.

A többi virág is a fejéhez kapott. Erre nem is gondoltak. Jó, hogy Bundás szóba hozta. De hogyan búcsúzzanak el tőle? Anyó ilyenkor már rég lefeküdt és alszik. Nem szívesen zavarnák meg álmában.

A nagyképű dália azt merte javasolni, ne búcsúzzanak el.

–Minek felébreszteni az öregasszonyt. Majd reggel észreveszi, hogy nem vagyunk itt. Na és? Kit zavar ez?

A sok, szép virág mindjárt lehurrogta:

–Ilyen udvariatlanok még sem lehetünk. Egész nyáron gondozott bennünket, környékünkről kikapálta a gazt. A forróságban friss vízzel locsolta kókadt testünket. Becézgetett, simogatott, akkor te képes lennél búcsúszó nélkül elmenni?

Egy másik kisvirág, talán a tátika levelet akart írni anyónak és abban köszönni el drága jótevőjüktől.

Ez sem tetszett a virágoknak.

–Menjünk holnap! - dugta elő a fejét jácint.

–Nem lehet, az időjárás előre jelzés szerint holnapra megérkezik a fagy. Ha tovább halogatjuk az indulást, mind megfagyunk. Legkésőbb reggel el kell indulnunk - erősködött a rózsa.

Nem volt, mit tenni fel kell ébreszteni anyót. Ha tetszik, ha nem.

A szél segítségével megkocogtatták az ablakon lévő redőnyt. Mélyen aludt, és csak nehezen ébredett fel.

–Ki keres, késő éjjel? - amint álmosan kinyitotta a kiskertre néző ablakát.

A sok, szép virág szomorkásan álldogált az ablak előtt. Egyik sem merte elárulni, miért is ébresztették fel jótevőjüket.

–Mit akartok, kedveskéim? - kérdezte az öregasszony kíváncsian. - Mi az a sürgős, hogy éjnek éjjelén felébresztettetek. Nem lehetne várni vele reggelig?

–Sajnos nem - nyögte ki végre a sárgarózsa. - Anyó, az a helyzet, kora reggel elutazunk.

–Elutaztok? - kerekedett ki nagyra anyó szeme. - Hová utaztok, és miért?

Ekkor már a többi virág is felbátorodva szinte kórusban felelték:

–Elmegyünk délre, ahol nincs fagy. Ha itt maradunk, akkor megfagyunk. Majd, amikor elmúlik a tél, tavasszal visszajövünk. Azért vagyunk itt, hogy elbúcsúzzunk, és megköszönjük anyónak, hogy egész nyáron gondoskodott rólunk.

–Szívesen tettem, aranyoskáim. Ennek ellenére mégsem marasztallak bennetek, tudom milyen kegyetlen téli idő lesz itt hamarosan. Legszívesebben én is veletek tartanék...

Kicsi kék virág szavába vágott:

–Tessék velünk jönni! Reggeli gyorssal indulunk. Bundás kutya fogja kivinni a csomagjainkat az állomásra.

–Aranyos vagy drágaságom, de nem mehetek. Ha elmennék, ki fog vigyázni a házra?

A virágok hiába próbálták meggyőzni anyót, hogy menjen velük. Mindenre talált kifogást. Végül nem maradt más, mint hogy elbúcsúztak egymástól. Egy kicsit talán pityeregtek is az elvállás miatt. A virágok fáradhatatlanul bizonygatták, hogy, amint beköszöntenek a meleg tavasz napok visszatérnek anyó kertjébe.

Már éppen búcsút akartak inteni, amikor a kicsi hóvirág így szólt a többiekhez:

–Ti csak menjetek. Én itt maradok anyóval.

–Megfagysz a nagy hidegben - kiáltottak fel ijedten a virágok.

–Majd jó mélyre elbújok a földbe, ahol nem talál meg a fagy. Meglátjátok, így lesz jó. Amint tavasszal besüt az első cirógató napsugár, előjövök, hogy megvigasztaljam anyót, és jelezzem, hamarosan ti is érkeztek.

–Vigyázz magadra, és anyóra! - búcsúzkodtak tőle a virágok.

Igazából még nem is pirkadtak, amikor indultak az állomásra, hogy elutazzanak messze délre, ahol örökké nyár van.

Csak a kicsi hóvirág maradt a kertben, jól elbújt, hogy a fagyos tél meg ne találja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Apáti Kovács Béla

 

 

Utazás a szappanbuborékban

 

–Óvó néni! Óvó néni! – kiáltotta Panka az óvoda udvarán, amikor meg pillantotta a közeledő óvónőt.

–Igen, Panka, mondd, mit akarsz?

–Tessék nézni, milyen nagy szappanbuborékot tudok fújni! – ezzel a kislány egy nagyot belefújt a kezében lévő játékszerbe.

Szép, nagy szappanbuborékok szálltak a levegőbe egymás után. Öröm volt nézni, ahogy röpködtek köröttük. Az óvó néni is el volt tőlük bűvölve.

–Nagyon ügyes vagy, Panka – mondta.

Talán ez bátorította fel a kislányt, mert tovább dicsekedett tudományával.

–Tegnap olyan nagyot fújtam, mint én. Tessék elképzelni, amikor beleléptem a buborékba, az váratlanul emelkedni kezdett velem. Szálltunk, szálltunk fel a kék ég felé. Egyszer csak azt vettem észre magasabban vagyok, mint a templomtorony. Pedig ugye az igen magas épület?

–Valóban, az igen magas. Ablakaiból lehet látni az egész falut – helyeselt az óvó néni. – Mondd csak, milyen magasra repültél fel azzal a szappanbuborékkal?

–Hű, ha azt én tudnám – válaszolta Panka egészen komolyan. – Annyi bizonyos a szappanbuborékom felvitt egészen a csillagokig. Onnan néztem le a földre. Még az óvó nénit is láttam. Ha felnézett volna az égre, bizonyára meglátott volna, ahogy egyik csillagtól a másikig repkedek.

–De hiszen nappal volt, Panka – nevette el magát az óvó néni. – Nappal nem láthatóak a csillagok.

–Nekem olyan szemüvegem van, amivel mindent látok. Óvó néninek még nincs ilyen? Majd szólok anyukámnak, hogy vegyen egyet az óvó néninek is pénteken a vásárban. Nekem is ott vette. Nem is volt drága. Csupán csak két gombóc fagyi árába került. Ugye az nem sok?

–Nem, egyáltalán nem drága – válaszolta az óvó néni mosolyogva.

–Holnap elhozom, hogy az óvó néni kipróbálhassa. Megtetszik látni ezzel a szemüveggel mindent, lehet látni. Még azt is, amit az ember nem akar. Ha lett volna ilyen szemüvege az óvó néninek, láthatta volna, hogyan röpködtem a szappanbuborékkal. Egy nap alatt bejártam az egész csillagos eget. Olyan csodás volt, mintha csak a mesében lettem volna.

–Mit láttál a csillagokban? – kíváncsiskodott tovább az óvó néni.

–Nem is tudom mind elmondani, annyi minden szépet láttam. Még a tündérek csillagát is meglátogattam. Tetszik tudni, a tündérek egy nagy csillagon laknak, és onnan járnak le a földre.

–Ezt nem tudtam. Mesélj nekem erről a csillagról! Milyen volt?

A kislány egy kicsit elgondolkodott, majd mondta:

–Egy nagy, fényes csillagon laknak a tündérek, ahol minden drágakövekkel van kirakva. Itt örökké tavasz és nyár van. Az ottani madarak olyan szépen tudnak trillázni, hogy hozzá hasonlót még nem hallottam. Az egyik tündér még meg is vendégelt a napsugarakból épített házában. Kár, hogy az óvó néni nem lehetett ott. Bizonyára jól érezte volna magát.

–Majd fújsz nekem is egy ilyen szappanbuborékot, és engem is felvisz a csillagokba, ugye Panka?

–Igen, óvó néni – mondta csillogó szemekkel a kislány, és újabb buborékokat eregetett a levegőbe – Ezek még nem elég nagyok, de a következők már biztosan jó nagyok lesznek, amibe az óvó néni is belefér.

–Akkor csak igyekezz! Én is szeretnék utazni a szappanbuborékban – mondta az óvó néni és megcirógatta Panka buksiját.

Apáti Kovács Béla 

Giliszta kirándulni megy

 

 

Öreganyám virágoskertjében élt egy kövér giliszta. Jó dolga volt ott, egész nap a szebbnél szebb virágokat szagolhatta. Ezért nem is igen kívánkozott máshová. Jól meg is hízott, s végül már alig bírt mozogni. Pedig ez nem jó egy giliszta életében. Állandóan szemfülesnek kell lenni, nehogy valamilyen madár vagy más ragadozó zsákmánya legyen.

A kertben lévő giliszták jóindulatúan figyelmezették, hogy sürgősen fogyjon le, ha nem akarja pályafutását befejezni egy madár begyében.

–Mit tegyek, hogy lefogyjak? – kérdezte tanácstalanul.

–Sportolj! – mondta az egyik társa a föld alól kilesve. – Mozogjál minden nap! Az sem rossz, ha hetente legalább egyszer elmész kirándulni a közeli erdőbe.

–Kirándulni? – csodálkozott el a giliszta. – Az meg micsoda?

–Tudod, barátom, – csusszant közelebb hozzá – amikor az ember, de akár mi giliszták is a hátunkra teszünk egy nagy hátizsákot telerakva elemózsiával nekivágunk a nagyvilágnak. Addig megyünk, amíg meg nem unjuk. Közben megcsodáljuk a gyönyörű tájat, hallgatjuk a madarak csicsergését.

–Ez valóban jó dolog lehet – örvendezett a kövér giliszta. – Gondolod, én is kirándulhatnék, és ez segítene a fogyásban?

–Természetesen. Ha akarod, elkísérhetünk. Együtt fogunk kirándulni.

–Mikor induljunk?

–Javaslom, induljunk holnap kora reggel. A Mezei Harsona azt jósolja, holnap kirándulásnak való idő lesz. Addig szerezz egy hátizsákot, rakd tele ennivalóval. Ne feledkezz meg magaddal hozni meleg holmit is! Hátha a Mezei Harsona tévedett. Nem szeretném, ha megfáznál. Egy kirándulás alatt, bármi megtörténhet.

Megegyeztek, hogy holnap reggel korán találkoznak. A kövér giliszta lázasan készülődni kezdett. Először is kerített valahonnét egy hátizsákot. Rakott bele ételt, italt, amit barátja javasolt. Nem feledkezett meg az esőkabátról sem, sőt még egy szalmakalapot is rákötözött a hátizsákra. Ki tudja, mennyire fog sütni a Nap. Nem szeretné, ha napszúrást kapna.

Alig bírt elaludni a nagy izgalomtól. Éjjel is sokszor felébredt, és a háza előtt lévő kicsi harangvirágra pillantott, hogy vajon még nincs-e reggel. De az álmosan hunyorgott, s álmos hangon súgta: „Messze még a reggel.”

Ilyen nehezen talán még sohasem telt el az éjszaka a gilisztának. Ennek ellenére egyszer csak megvirradt. Eljött a nagy nap.

Még egyszer újból átnézett mindent, hogy véletlenül nem felejtett-e ki valamit a hátizsákból. Szerencsére minden a helyén volt. Kezdődhetett a kirándulás.

Barátai már várták. Ők is nagy hátizsákot cipeltek. Igazi kis turista csapat volt. Boldogan, fütyörészve mentek az erdei úton. Útközben megcsodálták az égig érő fákat, szebbnél szebb növényeket. Örült a giliszta, hogy elfogadta barátai javaslatát. Csak az bántotta, hogy ezt előbb nem találták ki.

Milyen jó is kirándulni. Nem bolondok az emberek, hogy szabadidejükben róják a természetet. Eddig csak egy virágoskertet ismert. El sem tudta képzelni, hogy ezentúl is van élet. Eddig mindig azt hitte a kerítésnél vége tér a világ.

Az időjárás is kellemes volt. Sem túl hideg, sem túl meleg. Egy természetjáró ennél jobb időt el sem tud képzelni.

Ki tudja, mióta mentek már? A sok, szép látványtól egyáltalán nem éreztek fáradtságot.

Dagi volt a giliszta. Máskor talán ennyi járkálástól már rég elfáradt volna. A tiszta, friss levegő átjárta testét. Érezte, hogy valósággal újjászületik. Elhatározta, barátaival, amikor csak tehetik, kirándulni fognak. Legyen akármilyen időjárás, vagy évszak, hátukra veszik a hátizsákot, és bejárják a környék összes hegyét, völgyét.

A gyaloglás alatt még dalra is fakadtak. A mező, ahol éppen áthaladtak daluktól volt hangos.

Lehet, hogy itt követték el a hibát. Talán jobb lett volna, ha csendben maradtak. Éneklésüket egy arra repülő madár meghallotta. Mint általában a madarak, ő is nagyon kíváncsi állat volt. Lejjebb repült megnézni, mi is ez a vidámság? Boldogan állapította meg, hogy lent a dús fűben három giliszta iparkodik túljutni a mezőn.

Délfelé járt az idő. A madáranyuka megígérte kicsinyeinek, hogy ebédre finomságot visz. Mi sem lenne jobb csemege, mint három jókora giliszta, amely közül az egyik igen csak megtermett.

Gyorsan lecsapott a zsákmányra. A gilisztáknak még annyi idejük sem maradt, hogy igazán felfogják, mi történt velük. Egy – kettőre a madár sötét begyében találták magukat, amit a gondos madáranyuka a fészkéhez érve kiöklendezett a fiókáinak.

Ha nem így történt volna, akkor most a mesém is tovább tartott volna. Sajnos a giliszták kirándulása így véget ért. Ezért a kövér giliszta sohasem tudta meg, milyen érzés soványnak lenni.

Gyerekek, ezzel nem akarom mondani, hogy ne kiránduljatok! Ellenkezőleg a természetben való kirándulásnál nincs jobb dolog a világon. Csak legyetek mindig óvatosak, vigyázzatok egymásra, mert, ha az ember figyelmetlen, akkor egy jónak induló kirándulás is rosszul végződhet!

Kérlek, fogadjátok meg tanácsomat! Ha hallgattok rám, a kirándulás végén csodálatos élményekben lesz részetek.

Apáti Kovács Béla

Ősz tündére 

Minden évszaknak van tündére. De a tündéreket csak a jó gyerekek láthatják meg. Aki rossz, az elől a tündér elbújik, és csak akkor jön elől, ha a kisfiú vagy a kislány megjavul.

Egyszer én is majdnem láttam egy tündért.

Nagymamámnál voltak így ősz tájékán. Szüleim és nagypapám kukoricát szedtek a határban. Durcás voltam, mert én is szerettem volna elmenni velük.

Állítólag csak láb alatt lettem volna. Valakinek állandóan rám kellett volna figyelni. Ezért inkább otthon hagytak a nagymamámmal.

Nagyon bántott ez. Megmakacsoltam magamat és egy árva szót sem szóltam nagyszülémnek, amikor kérdezett valamit. Még a fejemet is elfordítottam, hogy csak véletlenül se kelljen ránéznem.

–Rendben –mondta nagymamám. – Ha te így akarod, akkor legyen. Pedig, ha tudnád, ma errefelé jön az ősz tündére. Csak az a gyerek találkozhat vele, aki jó. Rossz gyerek nem láthatja meg. Számára láthatatlan marad.

Erre már én is felkaptam a fejemet. Szerettem volna egy igazi tündért látni. Óvodában annyi mesét hallottam róla. Milyen jó lenne eldicsekedni, hogy találkoztam egy igazi tündérrel.

–Nagymama, van nyárnak is tündére? – kérdeztem kíváncsian.

–Hogyne lenne – válaszolta bölcsen. – Minden évszaknak van tündére. Régen, amikor kislány voltam, találkoztam a tavasz tündérével. Nekem is a nagyanyám mondta, ha jó leszek, akkor megláthatom.

Ezek hallatán elgondolkodtam. Minden vágyam az volt, hogy találkozzak vele.

–Nagymama, ha jó leszek, megláthatom? – kérdeztem.

–Természetesen, de igen jó kisfiúnak kell lenned. Ha csak egy kicsit is rosszalkodsz, akkor az ősz tündére nem engedi meglátni magát.

Elhatároztam nagyon jó kisfiú leszek. Még csak véletlenül sem teszek rossz fát a tűzre. Mindenben engedelmeskedem nagymamámnak.

Legalább is így gondoltam. Akkor minden megvalósíthatónak tűnt. Miért ne tudnék kibírni néhány órát, hogy ne rosszalkodjak.

Kezdetben minden rendjén is ment. Mint egy jó kisfiú lestem nagymamám minden kívánságát. Csacsogtam vele. Kérdéseire megpróbáltam okosan felelni. Láttam, hogy ez nagyon boldoggá teszi nagymamámat. Ezt úgy hozta a tudtomra, hogy amikor csak elment mellettem megcirógatta buksimat.

Sok idő telt el azóta, hogy megígértem, jó leszek. Már majdnem eljött az ideje, hogy találkozhassak az ősz tündérével.

Valamiért nagymamámnak ki kellett menni az udvarra. Egyedül maradtam a konyhában. Mielőtt kiment volna odaszólt nekem:

–Mindjárt jövök. Nehogy addig valami rosszaságot tegyél! Tudod, az ősz tündér már a közelben jár.

–Jó kisfiú leszek – válaszoltam meggyőzően, és akkor tudom jól így is gondoltam.

Ellenben valamit nem vettem számításba. A konyhában a sparhelt alatt a fásládában szunyókált nagyszüleim Kormi cicája.

Nem tudom, miért mindig kedvenc elfoglaltságom volt, jól meghúzni a farkát.

Nagymamám nem volt bent. Ezenkívül szerintem egy farkhúzás nem számít rosszaságnak. Különben is az ősz tündére, honnan tudná, hogy meghúztam Kormi farkát?

Nos, mindjárt leugrottam a székről és jól, isten igazából belemarkoltam a farkába. A macska egy nagyon nyávogva rohant ki a házból.

Ezek után visszaültem a székre, és úgy tettem, mintha misem történt volna.

–Jó voltál? – kérdezte nagymamám, amikor visszajött.

–Igen – pislogtam ártatlanul.

Telt – múlt az idő. Szüleim is befejezték a kukoricaszedést. Fáradtan értek haza. Alig várták, hogy valami meleg, főtt ételt egyenek.

Közben én többször is kiszaladtam az udvarra, megnézni, jön-e már az ősz tündére.

Sajnos hiába leskelődtem, nem sikerült megpillantanom.

Amikor szüleim nem figyeltek oda, halkan kérdőre vontam nagymamámat:

–Hol van az ősz tündére? Jó kisfiú voltam, s ennek ellenére nem tudok találkozni vele.

Nagymamám elmosolyodott és a fülembe súgta:

–Az ősz tündére éppen akkor nézett be az ablakon, amikor te meghúztad Kormi cica farkát. Nagyon mérges lett, és dúlva – fúlva elrohant. Még azt is hallottam, hogy azt mondta: „Ilyen rossz kisfiúval nem akarok találkozni.”

Erre nem tudtam, mit felelni. Kár is lett volna tagadni, mert így történt. Szomorúan elsomfordáltam nagymamám mellől, és nagyon bánatos voltam, amiért nem sikerült találkozni az ősz tündérével.

Később hiába fogadkoztam, hogy most már valóban jó leszek, erre nagymamám csak ezt válaszolta mosolyogva:

–Késő bánat, te már soha nem fogod meglátni az ősz tündérét.

–De ugye a többi évszak tündérével találkozhatok? – próbáltam menteni a menthetetlent.

–Tudod, kicsi unokám ők édestestvérek. Elmesélik egymásnak, ha valaki rossz. Megfogadták, nem láthatod meg őket. Ez ellen nincs, mit tenni. Előbb kellett volna gondolkodni.

Most lettem csak igazán szomorú. Sírás szorongatta torkomat.

Sok – sok évnek kellett eltelnie, hogy magamtól is rájöjjek, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél tündére nem volt más, mint nagymamám. Ő nézett be az ablakon, amikor meghúztam Kormi cica farkát.

Igen, nagymamám egy igazi tündér volt. A jóisten adjon neki örök nyugalmat ott a temetőben! Soha nem fogom elfelejteni a vele töltött napokat.

Apáti Kovács Béla

 

Nem is vagyok rossz....

  

 

–Nem is értem, miért mondják rólam a nénik és bácsik, hogy rossz kisfiú vagyok. Tehetek én arról, hogy Mariska néni cicája átjött hozzánk, és én meghúztam a farkát. Ettől a macska úgy megijedt, hogy ijedtében ledöntötte a teraszon lévő nagy virágcserepet?

Ezért most mindenki engem hibáztat.

 "Kisfiam, miért kellett annak a szerencsétlen macskának meghúzni a farkát? Látod, mit tettél? Összetört édesanyád cserepe és oda a szép virág. Igazán már megjavulhatnál. Jövőre iskolába mész." - korholt nagymamám. De még a nagypapám is mérges szemekkel nézett rám. Habár ő mindig viccelni szokott velem. Ne tudjátok meg,, mit kaptam édesapámtól, amikor hazajött. Még a sarokba is beállított, s azt mondta vasárnap nem mehetek el vele kirándulni. Ilyen rossz gyereket nem visz el a tóra. Jaj, Istenem pedig úgy készültem rá. Minden vágyam, hogy egyszer én is csónakázhassak. Nem tudom, mi lesz, ha itthon kell maradnom.

Nem vagyok én rossz kisfiú. Na jó, lehet hogy egy kicsit izgő-mozgó vagyok, de melyik barátom nem az.

Tessék mutatni csak egy fiút is, aki jobb nálam!

Tulajdonképpen én jó gyerek vagyok. Igaz pár nappal ezelőtt bemásztam az udvaron lévő tyúkólba a szép, új ruhámban. Az még csak hagyján, hogy piszkos lett, de egy kilógó szeg ki is szakította a nadrágomat.

Ettől édesanyám olyan mérges lett, hogy azt mondta, elmehetnék a rossz gyerekek világversenyére, s ott bizonyára megnyerném az első díjat. Nem hiszi, hogy van nálamnál rosszabb gyerek.

Büntetésül egy hétig nem mehettem át játszani a szomszédba Zsoltihoz. Tudjátok ő a legjobb barátom. Állítólag Zsolti is nagyon rossz gyerek. Ezt én nem hiszem el. Vele mindig nagyon jól megértjük egymást.

Nagymamám azt mondta, vegyünk példát Andriskáról, tudjátok arról a faluszéli kisfiúról, aki olyan jó, mint egy angyal. Vele soha sincs baj. Mindig szót fogad, engedelmes szüleinek, nem úgy, mint én. Minap a nagymamám megkért, hogy segítsek neki a kertben. Az lett volna a dolgom, hogy összegyűjtsem a kikapált gazt, és egy kosárkával elvigyem a szemétdombra.

Egy ideig segítettem is nagyinak. Talán kettőt - hármat fordultam is a kosárkával. De akkor eszembe jutott, kertünk végében van egy kicsi tó. Jobbnak láttam odamenni, meglesni a békákat, mint gazt hordani. Különben is nagyon meleg volt. Édesanyám mindig azt mondta: "Kisfiam, ha igen süt a Nap, akkor menjél árnyékba!" A kicsi tó partján a fűzfák alatt árnyék van. Szófogadó kisfiú vagyok, és hallgattam édesanyámra.

Talán ez még nem is lett volna baj, de képzeljétek csak el, megláttam egy nagy békát. Nézzétek csak ilyen nagy volt, mint a kezem. Gondoltam, elkapom, és hazaviszem ijesztgetni vele a lányokat.

Csak az volt a baj, hogy a tó partja vizes volt, és én megcsúsztam. Zsupsz, nyakig elmerültem a zavaros pocsolyába. Bármennyire is kapálóztam, nem bírtam kijönni belőle.

Tehetek én arról, hogy a tó partja vizes volt? Ugye nem? Még a Rolli is megcsúszott volna. Pedig ő az oviban a legügyesebb és legerősebb.

Szerencsére arrafelé jött egy bácsi,és segített kikecmeregni a sáros vízből. Mindenem csupa vizes és sáros lett.

Ebből aztán olyan nagy patáliát csinált nagymamám, hogy jajveszékelésére a fél falu összecsődült.

Este meg szüleim vettek elő. Azt mondták, ha még egyszer engedély nélkül lemegyek a tóra hátra kötik a sarkamat. Mit képzelek én, hogy nagyanyámnak ilyen nagy ijedséget okoztam. Szegényke szíve majd megállt miattam. Ezenkívül a ruhámat is tönkre tettem. A tóban nem ám egyszerű víz volt, hanem valami sáros, fekete lé. El kellett dobni a ruhámat, mert nem volt olyan mosószer, amely kimosta volna tisztára.

De ez szerintem nem rosszaság, mint ahogy előbb mondtam még Rolli sem tudta volna megúszni, hogy bele ne pottyanjon. Istenem, beleestem. Na és? Majd legközelebb jobban vigyázok. Csak azt a nagy békát sajnálom. Mennyi lányt ijesztgethettem volna vele.

Ugye most már ti is látjátok nem is vagyok olyan rossz gyerek, talán csak egy kicsit csintalan. Az óvó néni azt mondta, amire iskolába megyek, mindezt kinövöm, és komoly fiú lesz belőlem.

APÁTI KOVÁCS BÉLA

 

HÓEMBER ÁLMA

 

Hóember este egyedül maradt a kertben. Amint besötétedett a gyermekek bementek a házba, és a nagypapa köré kuporogtak mesét hallgatni.

Ő is szeretett volna bemenni, de nem lehetett. A meleg szobában azonnal elolvadna, és csak egy víztócsa maradna belőle. Ezért inkább a fagyos kertben álldogált. Álmodozva nézte a csillagokat a sötét égen.

Észre sem vette, hogy elaludt. Szén szemei lassan lecsukódtak. Még arra emlékezett, hogy valaki elment a kerítés előtt. De többre nem emlékezett. Álommanó elvitte az álmok országába.

Amikor megérkeztek kicsit meg is rettent. Az álmok országában hétágra sütött a nap és olyan meleg volt, hogy a manók és tündérek nyári ruhában jöttek – mentek. Itt mindig nyár és meleg van. A telet még csak hallomásból sem ismerik.

-Nem merek belépni az álmok országába – mondta ijedten. – Elolvadok, ha ide beteszem a lábam. Kedves álommanó engedd meg, hogy visszamenjek a kertbe, ahová megépítettek a gyerekek. Sírni fognak, ha reggel nem találnak a helyemen.

-Ne félj semmit! – nyugtatta meg az álommanó. – Nem fogsz elolvadni. Az álmok országába minden úgy történik, ahogy te akarod.

Ezeket hallván a hóember jókedvre derült. Vidáman követte kicsi barátját. Még sohasem járt nyári tájon. Eddig csak hideget és fagyot látott. Milyen szép az ezerszínű virágos rét. A madarak trillázása csodálatos zene volt füleinek. Amerre jártak mindenhol boldog embereket látott. Ami a legfurcsább volt, senki sem csodálkozott, hogy egy hóember sétál a mezőn.

Volt ott sok más furcsaság is. Amint ott nézelődött élvezte a meleg, simogató napsugarakat egyszer csak megpillantott egy repülő lovat. Nem állta meg szó nélkül:

-Te, ló, hogyan lehetséges ez? Még nem láttam repülő lovat.

-Mit csodálkozol, barátom – szólt le a ló a magasból. – Én egy táltos paripa vagyok. Megyek a királyfiért Hetedhét országba. Holnap lesz az esküvője a királykisasszonnyal, akit megmentett a félelmetes tűzet okádó sárkánytól. Ha megbocsátasz, sietek. Már így is késésben vagyok.

-Hadd menjek veled! – kérlelte a repülő lovat a hóember. – Még sohasem láttam ilyen esküvőt.

-Nem bánom – mondta a táltos paripa. – Pattanj fel gyorsan a hátamra.

A ló leereszkedett a rétre, hogy a hóember fel tudjon ülni a hátára. Alig foglalt helyet, máris repültek, mint a szélvész a magas hegyen lévő kacsalábon forgó várhoz.

A hóembernek még annyi ideje sem volt, hogy jól körülnézzen, máris megérkeztek.

A kacsalábon forgó vár színaranyból volt. Úgy csillogott, hogy a nap eltörpült mellette.

A várban már gyülekezett a násznép. Olyan sokan voltak, mint égen a csillag, és réten a fű. Mindenki kíváncsi volt a királyfi és a királykisasszony esküvőjére.

A királyfi nagyon megörült, amikor meglátta a paripáját.

-Hol voltál, hűséges lovacskám? Kit hoztál a hátadon? Ilyen fura szerzetet még nem láttam.

-Drága gazdám, ő a hóember. Szeretne részt venni az esküvődön. Ugye megengeded, hogy itt legyen?

-Megengedem, de szeretném tudni, mire képes?

A hóember tanácstalanul pislogott körbe. Igazából maga sem tudta, mire lesz jó egy lakodalomban. A tücskök húzzák a talpalávalót, a vékony nádszál lesz a táncmester. Amott a medve készíti a lakodalmi eledelt. Minden furcsa teremtménynek volt valami feladata. A hóember semmihez sem értett. Ő csak áll a téli kertben a gyermekek nagy örömére. Nem volt még ilyen fényes esküvőn. Már bánni kezdte, hogy eljött. Bizonyára a díszes vendégsereg megszólja és kinézi innen. Menni készült, amikor a királyfi megszólalt:

-Ebben a nagy melegben megszomjaztam. Adjatok valamit inni!

Mindjárt többen is ugrottak, s serlegébe finom bort öntöttek.

-Egészségére, királyfi! – mondta mindenki. – Ez a bor a világon a legjobb. Egy – kettőre elveszi a szomját.

Talán máskor ez igaz is lett volna, de most ebben a nagy forróságban a hordóban a bor felmelegedett, és szinte ihatatlan volt. A királyfi prüszkölve köpte ki a langyos nedűt.

-Ez ihatatlan – mondta. – Hozzatok nekem jéghideg bort!

A hopmester ijedten mentegetőzött:

-De fenséges királyfi, honnan hozzunk jéghideg bort? Minden hordó felmelegedett. Nem tudjuk lehűteni.

-Dehogyis, nem – ugrott elő a hóember. – Majd én lehűtöm a lakodalmi bort. Hozzátok ide a legnagyobb hordót!

Senki sem értette, mit akar a hóember. Ennek ellenére odagörgették a legnagyobb hordót, s várták, mi fog következni.

Nem sokáig kellett várakozniuk, a hóember felpattant a hordóra és ott üldögélt jó ideig, két oldalt a lábait lógatva, majd mondta a királyfinak:

-Fenséges királyfi, most tessék megkóstolni a borocskát!

Ugrott hopmester tartva a serleget a pinka alá, amin keresztül hamarosan gyöngyözve megjelent a finom ital. Ez még nem is lenne csoda, hiszen előbb is így volt, csak hogy most, ami a serlegbe beléfolyt jéghideg volt.

Ezen most senki ne lepődjön meg, hiszen a hóember fagyos volt, és rövid idő alatt lehűtötte a hordó tartalmát.

A királyfi elcsodálkozott, amikor szájához emelte a serleget.

-Ezt meg, hogyan csináltad? – kérdezte kíváncsian.

A hóember elmosolyodott:

-Nagyon egyszerű a válasz – válaszolta. – Ahol én lakom, messze északon, ott van a fagy és jég birodalma. Telente ellátogatok a gyermekekhez, hogy megörvendeztessem őket. A testem mindig hideg. Ez a titka, hogy le tudtam hűteni a hordóban lévő bort.

-Most már értem – vidult fel a királyfi – ez a te tudományod. Megérdemled, hogy részt vegyél a lakodalmamban. Arra kérlek, ha valamelyik hordóban megint felmelegszik a bor, akkor légy szíves hűtsd le! Ugye, megteszed ezt nekem?

-Természetesen, fenséges királyfi, nagyon szívesen állok a jelenlevők rendelkezésére.

Ezután már semmi sem állta útját, hogy elkezdődjön a lakodalom. Olyan nagy vigadalmat csaptak, hogy az egész világ erről beszélt hét esztendeig.

Amikor a násznép elfáradt a mulatozásban, a kicsi álommanó a hóemberhez lépett:

-Ideje indulnunk! A kertben már világosodik, és a gyermekek hamarosan keresni fognak. Fel kell ébredni, hóember!

Szegény nem értette, miképp lehetséges, amikor számára úgy tűnt, hogy napokig időzött az álmok országában, ennek ellenére csak egy éj múlott el.

-Álomban az idő nem úgy telik, mint a valóságban – magyarázta a kicsi álommanó. – Itt egy éj alatt sokszor napok, hetek, sőt évek telnek el. Talán egyszer ezt te is megérted, de most már igazán sietnünk kell. Kicsi barátaid sírva fakadnak, ha nem találnak a helyeden.

Ebben a hóember is igazat adott az álommanónak, és visszasiettek a kertbe. Éppen időben, mert Ákoska és Annácska jöttek játszani a hóemberrel.

-Jól aludtál, hóember? Mit álmodtál? – kérdezték vidáman.

-Ha én azt elmesélném netek, nem hinnétek nekem – kacsintott pajkosan a hóember a fekete, szén szemével, de ezt már a két csöppség nem látta, boldogan kergetni kezdték egymást az éjjel esett friss hóban.

Apáti Kovács Béla

Spenót királyfi

 

Volt egyszer egy város és ebben élt egy kisfiú Peti. Ez még nem is lenne különös, mert egy városban sok kisfiú és kislány lakik. Hiszen, milyen város is lenne, ha nem lennének benne gyermekek.

A mi kis barátunk arról volt híres, hogy nem szerette a spenótot. Pedig édesanyja olyan finomat tudott készíteni, hogy minden szomszéd megirigyelte. Ennek ellenére, ha délben spenót került az asztalra, akkor Peti hisztizett és nem volt hajlandó enni belőle.

─Utálom a spenótot – bömbölte és mérgesen felugrott az asztal mellől és kiszaladt az udvarra. Szaladt, szaladt és meg sem állt a kert végéig. Ott leült a földre és duzzogott. Legszívesebben elbujdosott volna a világ elől, hogy ne kelljen spenótot ennie.

Édesanyja sokáig szólongatta, de Peti megmakacsolta magát és nem válaszolt a hívó szóra. Sőt bebújt a közeli bokor alá, hogy senki ne találjon rá. Ott kucorgott hosszú ideig, és hiába hívták nem jött elő.

Telt – múlt az idő. Tán még az is előfordulhatott, hogy elbóbiskolt. Arra ébredt fel, hogy valaki huzigálja az inge ujját. Nagyon meglepődött, mert még csak elképzelni sem tudta, ki lehet?

 Szülei bizonyára nem, de még a nagypapa sem, hiszen ők felnőttek és nem férnének be ide a sűrű bokrok közé. Kitűnő búvóhely volt ez, ha Peti el akart bújni a világ elől.

Még nagyobb lett a meglepetése, amikor meglátta, hogy egy kicsinyke zöld emberke ül mellette. Még sohasem látta. Hogyan is láthatta volna, amikor eddig úgy tudta ilyen csak a mesében létezik.

Kissé ijedten kérdezte tőle:

─Ki vagy te?

A kicsinyke emberke ránézett a kisfiúra, és elmosolyodott.

─Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte vékonyka csilingelő hangján. – Én vagyok a spenót királyfi. Édesapámmal, a spenót királlyal élek Spenótországban. Hallottam, hogy nem szereted a spenótot, úgy határoztunk, hogy megszerettessük veled ezt a finom zöldséget. Most elviszlek magammal országunkba, hogy lásd, milyen egészséges étel a spenót.

Petinek nem nagyon tetszett, amit a spenót királyfi mondott neki. El akart szaladni, de az újdonsült kicsi barátja visszarántotta.

─Velem kell jönnöd, ha akarod, ha nem – szólt rá mérgesen és a bő, buggyos nadrágjából előhúzott egy varázspálcát. Hármat a levegőbe suhintott vele, és már repültek is Spenótországba.

─Nem akarok Spenótországba menni – üvöltötte Peti. – Utálom a spenótot. Haza akarok menni!

Hiába volt a rapli a tiltakozás egy – két másodperc múlva megérkeztek.

Spenótország egy magas hegyekkel körülvett hatalmas völgyben volt. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol spenót zöldellt.

A kisfiú fintorogva követte a királyfit. Semmi sem tetszett neki. Még az orrát is befogta, nehogy megérezze a spenót illatát.

Földeken dolgozó zöld emberkék mellett haladtak el. Amikor meglátták Petit, mindjárt hangos nevetésbe törtek ki.

─Mit nevetnek ezek? – kérdezte meglepődve.

─Rajtad nevetnek – válaszolta azonnal a barátja és már ment is volna tovább, de Petit nem hagyta nyugodni a nevetés.

─Mi van rajtam, olyan nevetséges?

─Még kérded? – nevette el magát a spenót királyfi. – Nézz csak végig magadon! Olyan nyápic vagy, hogyha a szél rád fúj, elesel.

─Nem is igaz – mentegetőzött Peti. – Vedd tudomásul, nagyon erős vagyok!

─De hiszen izmaid sincsenek. Egy fűszálat nem bírnál felemelni.

─Ez hazugság. Aki ezt állítja rólam, azzal bármikor megbirkózóm, és móresre tanítom.

─Engem is? – ugrott eléje egy zöld emberke.

─Téged is – válaszolta Peti. – Egy szempillantás alatt földhöz váglak.

─Hiszi a piszi – és tüntetően mutogatni kezdte izmait. Úgy feszültek azok, hogy majdnem szétrobbantak. 

De nem csak a karai voltak izmosak, hanem az egész teste is. Peti mellette elbújhatott volna. Ennek ellenére a két fiú összemérte erejét. Bár ne tették volna. Petinek csak a szája volt nagy. A zöld legényke egy ügyes mozdulattal a földre parancsolta ellenfelét, akinek még annyi ideje sem maradt, hogy tiltakozzon.

Erre a földön dolgozók is odasereglettek és hangosan nevettek a földön heverőn.

─Ez akar minket legyőzni? Hiszen még egy bolhának is nagyobb izmai vannak. Ilyen, aki nem eszik spenótot. Ha megette volna, amit édesanyja készített neki, akkor most nem lenne ilyen nyápic.

Spenót királyfi sietett Peti segítségére és vigasztalón mondta:

─Nem rossz fiúk ezek. Ne vedd annyira, a szívedre. Hidd el, hamarosan téged is megkedvelnek, ha megeszed a spenótot!

─Ha spenótot eszek, akkor nekem is nagy izmaim leszlek? – kérdezte Peti reménykedve és biztatást kérve a spenót királyfira nézett.

─Természetesen, – válaszolta az – hamarosan te is olyan, ha nem erősebb leszel, mint itt ezek a legénykék. De most már iparkodjunk édesapámhoz, aki finom spenót tortával és fagylalttal vár bennünket. 

Valóban, amikor megérkeztek a várban már az ebédlőben a nagy hosszú asztal meg volt terítve sok – sok spenót finomsággal.

Először Peti kissé idegenkedve kóstolta meg a spenóttortát, de hamarosan úgy megkedvelte, hogy szinte az egészet felfalta. Érezte is karjaiban valami megmozdult és az egész testét feszítő erő járta át.

Egyszer minden jónak vége szakad, és neki is haza kellett menni. Barátja a spenót királyfi Spenótország határáig kísérte és ott elbúcsúztak egymástól. Peti megígérte, hogy ezentúl mindig megeszi a spenótot, mert ő is olyan erős és izmos akar lenni, mint a zöld legénykék a földön.

Otthon édesanyja annyira elcsodálkozott kisfián, hogy majdnem leesett a székről, amikor Peti így szólt hozzá:

─Édesanyám, úgy ennék egy kis spenótot!

Apáti Kovács Bél

Nektek nincs is autótok…

─ Bebe, nekünk autónk is van. Nektek nincs. Édesapám olyan gyorsan tud vele menni, mint a villám. Te apukád még vezetni sem tud. Jövő héten veszünk egy nagyobb autót. Olyan nagy lesz, hogy tízen is beleférünk. De te nem ülhetsz bele.

Kutyánknak külön helye lesz az autóban. Édesapám még egy kutyaólat is készít neki a hátsó ülés alatt. Amiben még villany is lesz.

Amikor majd megunjuk ezt az autónkat, olyat fogunk venni, ami még repülni is tud. Te még nem is láttál ilyen autót.

Egy gombnyomásra előjön belőle a szárnya és már tud is repülni. Gyorsabb, mint egy repülő. Két perc alatt Amerikába érünk vele.

Mi minden évben elmegyünk külföldre nyaralni. Idén Franciaországban voltunk három hétig. Te azt el sem tudod képzelni, milyen jó volt.

Ti még sohasem voltatok külföldön. Ha véletlenül el is mennétek, nem bírnátok megszólalni, mert szüleid semmilyen idegen nyelven nem tudnak.

Édesapám legalább öt nyelven beszél. Édesanyám meg három nyelven tudja magát megértetni.

Múlt héten engem is beírattak egy angol nyelvtanfolyamra. Oviban meg németül tanít bennünket Marika néni.

Te, mit tanulsz? Gondoltam, semmit. Te nem is tudnál megtanulni egy idegen nyelvet.

Különben is a mi óvodánkba csak gazdag szülők gyerekei járnak. Te nem is járhatnál oda. – Ezt az édesapám mondta. – A te édesapád csak egy egyszerű lakatos. Az enyém diplomás mérnők. Egy nagy gyárban dolgozik, ahol motorokat készítenek.

Édesanyám meg orvos. Van neki magánrendelője is a város központjában.

Mit mondasz, a tied egy boltban dolgozik, mint pénztáros?

Én nem dicsekednék vele.

Ha legalább lenne egy szép, nagy házatok kerttel, mint nekünk. De ti egy emeletes ház kilencedik emeletén laktok a külvárosban.

Édesanyám mondta, hogy semmi pénzért nem lakna ilyen vacak helyen. Akinek nincs autója, annak órákig kell zötykölődni a buszon.

Mi ezt nem bírnánk ki.

Az óvodám az utca végén van, de édesapám oda is autóval visz minden reggel. Még egyszer sem mentem gyalog. Ha véletlenül nem ér rá édesapám, akkor taxit küld értem.

De jó, hogy nem ott lakunk, ahol ti. Nektek sohasem lesz olyan házatok, mint nekünk. Hat szobánk van és mindegyikhez tartozik fürdőszoba is. Konyhánk olyan nagy, mint a ti egész lakásotok. Képzeld csak el, úgy fel van szerelve mindennel, akár egy szálloda konyhája. Három mikró van a konyhánkban. Éppen tegnap cseréltük ki a mosogatógépet egy újabbra. Nektek sohasem lesz ilyen. Szüleid egész fizetése rámenne, ha ilyet akarnátok venni. Olyan tisztára mossa a tányérokat és az edényeket, mintha újak lennének.

Ugye nektek nincs még régi mosogatógépetek sem? Édesanyád kézzel mosogat. Undorító. De ha legalább lenne bejárónőtök, mint nekünk.

Édesanyámnak sohasem kell takarítani, mosni meg egyebet csinálni, mert minden reggel jön Fruzsi, és elvégzi a munkát. Kint a kertben és az udvaron meg a szomszéd Pista bácsi takarít és nyírja a füvet.

Mi úriasan élünk nem úgy, mint ti.  

Ha nagy leszek, akkor nekem három házam lesz, és a kertjükben mindegyikben úszómedence is lesz. És annyi autóm lesz, amennyit csak akarok.

Te el sem tudod képzelni, milyen jó gazdagnak lenni. Édesanyámnak annyi szép ruhája van, hogy be sem fér a szobába. Építtetünk kellett egy másik házat, ahol a ruháink vannak. Ha akarom, akkor minden nap új ruhában jöhetnék az oviba.

Bebe, mi nagyon gazdagok vagyunk, nem úgy, mint ti! Nem is akarok játszani veled. Keresek egy másik kisfiút vagy kislányt, aki olyan gazdag, mint mi.

Te nem lehetsz a játszótársam, mert szegények vagytok. Édesapám azt mondta, csak olyan ovisokkal álljak szóba, akiknek szülei gazdagok.

Na, most meg, miért sírsz? Én miattam mehetsz az óvó nénihez, akkor sem fogok játszani veled. Tedd le azt a játékmacit, én láttam meg először. Vedd tudomásul, csak akkor játszhatsz vele, ha már meguntam, vagy ha megengedtem. Te úgysem tudsz játszani, mert neked ilyen nincs…

 

Apáti Kovács Béla

Mikulás szakálla

  

A kis csintalan krampuszok egyik éjjel levágták a Mikulás szakállát.

Reggel tisztálkodás közben, amikor a Mikulás a tükörbe nézett, ijedten látta, hogy hiányzik ékessége.

─ Azt a nemjóját – kapott az arcához. – Ma holnap indulnom kell a gyerekekhez. Milyen az a Mikulás, akinek nincs szakálla. Arra meg már nincs idő, hogy megnövesszem. Egy hét múlva be kell fogni a szarvasokat a szán elé, és elindulni a világ számos országába, ahol az apróságok türelmetlenül várják az ajándékokat.

─ Krampuszok, nem tudjátok, mi történt a szakállammal - Kérdezte a Mikulás a csintalan segítőire nézve.

─ Nem tudjuk, Mikulás – válaszolták azok kuncogva. A világ pénzéért nem árulták volna el, hogy ők voltak. Már csak azért is, mert féltek, akkor nem mehetnek a világkörüli útra öreg barátjukkal. Még képes lesz megkérni az őzeket, hogy kísérjék el.

Mikulás sejtette, hogy ezt a krampuszok tették vele ezt a csúfságot. Gondolta jól megtréfálja a rosszaságokat. Úgy tett, mintha beletörődött volna, hogy idén télen szakáll nélkül fogja végig járni a rengetek házat, ahol kisgyermek lakik.

A krampuszokat is meglepte a Mikulás nyugalma. Ez egy kicsit kezdte aggasztani az elkövetőket.

─ Mi lesz most? – kérdezgették egymástól. –Butaság volt levágni a Mikulás szakállát. Tegnap láttam, hogy vett egy álszakállat az erdei boltban, ami éppen úgy néz ki, mint az eredeti. A gyerekek nem fogják észrevenni, hogy nem igazi. Ellenben, ha kiderül a tettünk, akkor, jaj nekünk.

A krampuszok így morfondíroztak elbújva az ajándékok raktárában.

─ Hol vagytok, krampuszok? –szólította őket a Mikulás. – Gyertek elő, ne bújjatok el! Nemsokára indulnunk kell és még a csomagok nincsenek készen.

Megijedtek a krampuszok, azt hitték a Mikulás azért keresi segítőit, mert rájött, ki vágta le a szakállát.

 Valójában még ő sem tudta, hogyan tréfálja meg a krampuszokat. Most ezen nem is igen ért rá gondolkodni. Úgy tervezte, hogy majd az ünnepek után kisüt valami jó tréfát, amely jól megleckézteti a csínytevőket.

Véletlenül úgy hozta a sors, hogy, amikor a Mikulás hívta a krampuszokat, és azok remegve előjöttek a raktárból, a kezében éppen egy jókora virgács volt. Kétszer – háromszor megsuhintotta azt, mintha csak próbálgatta volna, mekkorát lehet vele ütni.

Azok szegények meg azt hitték, a Mikulás el akarja fenekelni a szakáll levágókat.

Jajgatva, könyörögve bevallották bűnüket:

─ Kedves Mikulás, nagyon kérünk, bocsáss meg nekünk. Ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet, hogy éjjel levágjuk a szakálladat. Mi voltunk azok, akik ezt a rosszaságot elkövettük. Már nagyon megbántuk és szégyelljük magunkat. Ugye nem versz meg bennünket?

A Mikulás elnevette magát.

─ Úgy hát ti tettétek ezt velem. Bizony nagyon megérdemelnétek, hogy elnáspángoljak bennetek. Most az egyszer még megbocsátok, ha siettek és segítettek a csomagolásban. De, ha csak egy rosszaságot is elkövettek, bizisten csúnyán megjárjátok. Munkára fel! Holnapig mindennel el kell készülnünk.

A krampuszok úgy dolgoztak, mint a motolla. A kezük egy pillanatra sem állt meg. Nagyon örültek, hogy megúszták a büntetést.

A nagy munka közepette az egyik krampusz halkan megjegyezte:

─ Azért mégis csak jó ember a Mikulás.

Apáti Kovács Béla

Peti telefonál a Mikulásnak

  

Volt nekem egy kicsi barátom Peti. Már nagyon várta a Mikulást. Igaz nem tartozott éppen a legjobb kisfiúk közé.

Szinte nem telt el egyetlen nap sem, hogy nem követett el valami csintalanságot.

Édesanyja szomorkodott is miatta sokat. Esténként azzal riogatta fiacskáját, hogy a Mikulás csak virgácsot hoz neki. Rossz gyerekek nem érdemelnek mást.

Peti mindezen csak nevetett, s magabiztosan mondta édesanyjának:

─ Majd megbeszélem a Mikulás bácsival, hogy nekem is hozzon sok – sok ajándékot.

─ Hogyan beszéled meg vele, hiszen a Mikulás messzi északon él, és onnan figyeli a gyerekeket hatalmas távcsövével. Amelyik kisfiú vagy kislány nem fogad szót szüleinek vagy rosszalkodik, azt beírja a könyvébe. Ezek a gyerekek nem kapnak ajándékot, reggel a cipőjükben virgács lesz csoki és cukorka helyett.

─ Akkor is én majd megbeszélem vele. Felhívom telefonon, és megkérem, hogy a csokin és cukorkán kívül hozzon nekem egy szép, piros tűzoltóautót is.

─ Legyen szerencséd! – mondta mosolyogva az édesanyja. – Most pedig aludj, mert mindjárt reggel lesz és menni kell az oviba.

Peti édesanyja azt hitte fiacskája másnapra elfelejti, amit mondott, hogy telefonál a Mikulásnak. Ez csak olyan gyerek beszéd volt.

Pedig a kisfiú komolyan gondolta. Amikor délután hazaért az óvodából alig várta, hogy egyedül lehessen a szobában, ahol a telefon volt.

Szülei valamit csináltak az udvaron, nagymama szunyókált a fotelban. Nem is lehetett volna jobb alkalom a telefonálásra.

Fogta a készüléket, és ahogyan látta a felnőttektől, tárcsázni kezdett.

Eleinte csak búgó hangot hallott. Már azt hitte senki sem szól bele, amikor váratlanul egy rekedtes, öreg hang kérdezte:

─ Haló, ki beszél? Ez a Mikulás háza.

─ Haló! Mikulás bácsi, én vagyok Peti a Fülemüle utcából.

─ Te vagy Peti? Mondd csak, mit akarsz? Nincs sok időm, a krampuszaimmal pakolom az ajándékokat. Nemsokára útra kelünk.

─ Tetszik tudni, Mikulás bácsi azért hívtam, mert meg szeretném kérni, nekem is hozzon sok csokit, cukorkát és egy piros tűzoltóautót! Virgácsot ne tessék a cipőmbe tenni!

─ Csak ennyi? – kérdezte csodálkozva a Mikulás. – Ha jó kisfiú voltál, akkor nem is kapsz virgácsot. Vagy talán nem is voltál jó? Na, lássam csak a könyvemet, mi van beleírva rólad?... Peti a Fecske utcából, ez nem te vagy, Petra ez meg egy jó kislány, ő kap egy szép beszélő babát, Peti, Peti a Fülemüle utcából… Igen már megvagy. De mi ez itt? Nézzük csak meg jobban! Tavasszal meghúztad szegény macska farkát és kinevetted. Ez bizony nem szép dolog. Hoppá! Nyáron meg nem segítettél nagymamádnak, pedig szegény megkért, hogy öntözd meg a virágait. Ez már éppen elegendő, hogy virgácsot vigyek neked. De nézzük csak tovább! Igen őszhöz is van valami beírva. Édesanyád megkért rá, hogy vigyázz az új cipődre, de te oda sem hederítettél, estére a szép, új cipő úgy nézett ki, mintha már ezeréves lett volna. Peti, te nagyon szófogadatlan kisfiú vagy. Nem érdemelsz mást, mint egy jó, nagy virgácsot. Ilyen rossz kisfiúval még pályafutásom alatt nem találkoztam. Ne is reméld, hogy virgácson kívül kapsz valamit is.

─ Drága Mikulás bácsi – könyörgött Peti. – Csak most az egyszer tessék megbocsátani. Ígérem, ezentúl jó kisfiú leszek. Mindig segítek a nagymamámnak, szüleimnek szót fogadok, a cica farkát sem húzom meg többször. Csak most az egyszer még bocsásson meg nekem!

─ Ugye most könyörögsz? Előbb kellett volna ezen elgondolkodni. Nem is tudom, mit tegyek. Kicsit sajnállak is meg nem is. Ha nem látnám, hogy krapuszkáim, milyen nagy kópék, bizisten, csak virgácsot kapnál. De nap, mint nap látom, milyen nehéz jónak lenni, ezért most az egyszer megbocsátok, ha tiszta szívedből megígéred, hogy jó leszel.

─ Igen, megígérem – örvendezett Peti. – Mindig nagyon jó kisfiú leszek.

─ De ha becsapsz, akkor visszaveszek tőled minden ajándékot. Megértetted?

─ Ígérem – válaszolta a telefonba Peti.

─ Most pedig mennem kell – mondta a Mikulás. – Nemsokára indulunk a krampuszkáimmal a szarvas szánon. Ne feledd, mit ígértél!

─ Nem fogom elfelejteni – mondta és udvariasan elbúcsúzott a Mikulástól.

A következő napokban szülei, és a nagymama nem értette, mi történt Petivel? Mi ez a nagy változás? Minta gyerek lett belőle. Mindig segített, szót fogadott, vigyázott a ruháira, de még a macska farkát sem huzigálta. Pedig az kedvenc szórakozása volt.

Egészen más kisfiú lett belőle.

Mikulás előtti este Peti odabújt édesanyjához és a fülébe súgta:

─ Édesanyám, telefonon beszéltem a Mikulás bácsival és megígérte, hogy kapok ajándékot, ha jó leszek. Ugye jó voltam?

─ Igen, kisfiam, jó voltál – mondta a nő és megsimogatta Peti kobakját.

Apáti Kovács Béla 

Karácsonyi ajándék

 

 

Karácsony közeledtén éjjel valami átsuhant a fagyos erdő fái fölött. Senki nem tudta az erdő lakói közül, hogy mi volt. Talán észre sem vették, hisz az állatok édesded álmukat aludták vackukban.

Reggel a kicsi mókus, amikor álmosan kiment a háza elé, az egyik bokor alatt furcsa tárgyat vett észre. Olyan volt, mint egy dió aranyszínűre festve.

Kezecskéivel forgatta, nézegette, de sehogy sem tudta eldönteni, mi lehet. Még sohasem látott ilyet.

Mint általában a mókusok, ő is nagyon kíváncsi volt. Elhatározta, mindenáron kideríti ennek a fura tárgynak a rendeltetését.

Elment barátjához a nyúlhoz, hátha okosabb, mint ő, és segít megoldani a rejtélyt.

─ Nyúl komám, nézd, mit találtam! Talán te tudod, mi célt szolgál?

A nyúl is sokáig nézte. Még meg is kocogtatta hosszú nyúl fogaival, hátha így valami okosat tud mondani.

Sajnos a nyúl sem tudott épkézláb választ adni. Csak hümmögött értetlenül.

─ Nem tudom, barátom, mi lehet ez? Talán dió vagy mogyoró – okoskodott. – Szerintem a Jézuska ajándékozta neked. Pár nap múlva itt a karácsony.

─ Az nem lehet, hogy dió legyen – válaszolta a kicsi mókus. – Mi mókusok messziről megérezzük a dió és a mogyoró illatát. Ennél egészen mást érzek. Még sohasem érzett ilyen szagot az orrom.

─ Javaslom, menjünk el az erdei bagolyhoz-apóhoz. Ő az erdő legokosabb madara. Bizonyára tudja fogja, mi ez a gömb.

Az ötlet tetszett a kicsi mókusnak. Fogták magukat és elindultak.

Nem kellett sokáig bandukolniuk, az erdőben hamar megtalálták a bagoly apó otthonát. Őkelme éppen az éjszakai fáradalmait pihente ki. Ezért mérgesen a két állatra ripakodott:

─ Mit akartok? Miért zavartok? Egész éjjel talpon voltam, és most szeretnék aludni. Mondjátok gyorsan, miért jöttetek!

─ Bocsánat, drága bagoly apó – szabadkozott a nyúl. – Mókus barátom ma reggel az egyik bokor alatt talált egy furcsa gömböt. Nem tudjuk, ki lehet ez. Te vagy az erdő legokosabb madara, és bizonyára tudsz segíteni nekünk. Kérünk, légy szíves mondd meg, mi ez?

Az erdei bagoly a nagy szemeivel hosszasan nézte a gömböt, végül fejét csóválva mondta:

─ Sajnos, nem tudom. Életem során sok mindent láttam, de ilyet nem. Ég veletek! Megyek aludni, mert nagyon álmos vagyok.

Még legalább egy tucat állattól kértek segítséget, de senki sem tudott segíteni. Egyikőjük sem találkozott ilyennel.

Szomorúan elindultak haza. A kicsi mókus az odújába, a nyúl az erdőszéli házacskájában. Mindketten abban a tudatban voltak, a Jézuska ajándéka volt a bokor alatt. Igaz még mindig nem tudták, mire való ez az aranylón csillogó gömb?

Már éppen búcsúzkodtak, amikor fent az erdő fáinak a koronája fölött sírásra lettek figyelmesek.

Egy angyalka pityergett röptében. Olyan szívszorító volt a sírása, hogy nem állták meg, hogy ne kérdezzék meg:

─ Miért sírsz, angyalka?

Meghallván kérdésüket az angyalka hozzájuk repült.

─ Azért sírok, mert nagy az én bánatom. Maholnap itt a karácsony. Tegnap éjjel egy szép, feldíszített karácsonyfát vittem a közeli faluba a gyerekeknek. Figyelmetlen voltam, és véletlenül lepottyant róla egy arany gömbdísz. Ha ezt a főangyal megtudja, jaj, nekem!

A két állat összenézet és szinte egyszerre kérdezték:

─ Ez volt, amit elveszítettél?

─ Igen, igen - ujjongott az angyalka. – Hol találtátok meg?

─ A kicsi mókus találta meg egy bokor alatt. Én csak segítettem neki, kinyomozni, mi ez a szép gömb? De most már tudjuk.

A kicsi mókus átadta a karácsonyfadíszt az angyalkának, aki nem győzött hálálkodni. Csillogó szemekkel kezébe fogta a gömböt, és elrepült vele a falu irányába.

─ Volt ajándék, nincs ajándék – sóhajtott egy nagyot a kicsi mókus. – Nem baj, úgysem tudtam volna, mire kell használni. Nincs nekünk karácsonyfánk.

Másnap karácsony első napján, a kicsi mókus alig bírta kinyitni odújának ajtaját. Azt gondolta, hogy éjjel a szél egy faágat fújt elébe. De majd elájult a nagy meglepetéstől, három hatalmas mogyoróval teli zsák állta el az útját.

Amiért jó mókus volt, a Jézuska neki is vitt ajándékot.

Itt a vége, fuss el véle!  

Apáti Kovács Béla

 

 

 

Lillácska meglesi, a karácsonyfát hozó angyalt

 

Lillácska egy aranyos, de nagyon kíváncsi kislány volt. Minden nagyon érdekelte. Egész nap szüleit, sőt még a nagymamáját és nagypapáját is nyaggatta, hogy, mi ez, hogy mi az?

Ember legyen a talpán, hogy minden kérdésre felelni tudjon.

─ Nagymama, az angyalka, hogyan tudja behozni a karácsonyfát a kulcslyukon? – kérdezte egyik nap nagyijától, aki éppen a mosásnak akart nekiállni. Hegyként állt előtte a sok szennyes.

Az öregasszonyt meglepte a kérdés. Hirtelen nem tudott, mit felelni unokájának. Máskor azért mindig mondott valamit, de most tanácstalan volt. Mit is lehet ilyen kérdésre felelni?

─ Nem tudom, kislányom – válaszolta. – Meg kellene lesni.

─ Ez jó ötlet – csillantak fel a kislány szemei. – Meg fogom lesni. Elbújok a sötét szobában és kifigyelem, hogyan jön be az angyalka a kulcslyukon.

A nagymama ezzel letudta az unokája kíváncsiságát. Úgy gondolta, holnapra el is felejti, mit kérdett. Máskor is már történt ilyen. Valami érdekes dolgot látott Lillácska, és már az érdekelte, arról nyaggatta a házban lévőket. De most a kislány nem felejtette el. Nagyon foglalkoztatta a dolog.  Már csak azért se, mert néhány nap múlva karácsony lesz.

Karácsony szent estéjének reggelén hatalmas hó esett. Egész nap megállás nélkül nagy pelyhekben hullt az égből, mintha Szent Péternek kihasadt volna a dunyhája. Ilyen nagy havat Lillácska még sohasem látott. Az előző telek szinte mindig hó nélkül múltak el.

Örült is a kislány a nagy hónak. Édesapja megígérte neki, hogy estefelé elmennek szánkózni, és amire hazaérnek megérkezik majd az angyalka a karácsonyfával és az ajándékokkal.

─ Az nem jó, édesapám – kapta fel a fejét Lillácska.

─ Ugyan, miért? – csodálkozott el az apja.

─ Meg akarom lesni az angyalkát, hogyan hozza be a karácsonyfát a kulcslyukon.

─ Ezért aztán, inkább nem is jössz el velem szánkózni? – kérdezte komolyan a férfi, és megvakarta a fejét, majd mondta megpróbálva lebeszélni lányát a tervéről. – Azt tudod-e, ha az angyalka észreveszi, hogy leskelődnek utána, akkor visszaviszi a karácsonyfát és az ajándékokat? Szerintem jobban tennéd, ha eljönnél velem szánkózni.

Lillácskát nem lehetett meggyőzni. Mindenáron meg akarta lesni az angyalkát. Apja tehetetlen volt. Végül belement a játékba.

─ Tudod, mit? Együtt lessük meg az angyalkát - javasolta ravaszkásan.

─ Nagyon jó. Nagyon jó – ugrándozott örömében a kislány. – Elbújunk a szobában a fotel mögé, onnan jól lehet látni mindent.

─ Az nem jó – mondta apja. – Ott az angyalka biztos, hogy észrevesz minket. Tudok egy jobb helyet. Elbújunk a másik szobában, kicsit kinyitjuk az ajtót és azon át megleshetjük. Na, mit szólsz az ötletemhez?

A kislánynak nagyon tetszett édesapja javaslata. Délután már jó korán befészkelték magukat a szomszédos szobába, leheveredtek az ottani kanapéra, és vártak.

Hogy a várakozás gyorsabban teljen, édesapja gyönyörű mesékkel tette kellemesé a várakozást.

Lillácska eleinte érdeklődve hallgatta. De, ahogy az idő múlott a kislány szemei úgy lettek egyre kisebbek. Végül elszenderült.

Amikor felébredt ott állt feldíszítve a karácsonyfa, és halk csengettyűcsilingelés hallatszott a szomszédos szobában. Kellemes, lány szellő simította meg az arcát. Olyan volt, mintha egy angyal repült volna ki a kulcslyukon.

A kislány felugrott, de már későn. Nem sikerült megpillantani az angyalkát. Szomorúan huppant vissza édesapja ölébe, és kérdőre vonta:

─ Miért nem szóltál, hogy meglássam az angyalkát?

─ Akartam, de nem mertem, mert ha az angyalka észreveszi, hogy meglesik, akkor volt karácsony, nincs karácsony. Ilyenkor jobb csöndbe maradni. Gyere, inkább nézzük meg, mi van a karácsonyfa alatt! Ne búslakodj, majd jövőre ügyesebbek leszünk és meglessük!

Lillácska igazat adott édesapjának. Boldogan leugrott a férfi öléből és a karácsonyfához rohant, hogy megtekintse, mi van a dobozokban.

A rengeteg játék, édesség egy – kettőre feledtette vele a kudarcot, hogy nem sikerült meglesni, hogyan repül át a karácsonyfával az angyalka a kulcslyukon.

Apáti Kovács Béla

 

Virágok karácson

 

 

Kint a mezőn süvített a hideg, fagyos szél, fel - felkapva a hulló hópelyheket. Egykor e táj virágos volt. Színes virágok pompáztak, illatukkal csalogatták szirmaikra az apró bokarakat.

Mindennek vége. Nyári vidámságot a réten felváltotta a tél. Mindent vastag, fehér hó és jég takar.

Ki tudja, hogy valaha is vissza jön-e a meleg, daloló kikelet?

Lent mélyen a földalatti házaikban pihentek a virágok. A kegyetlen fagy ide nem tudott lejönni. Ennek ellenére a lent lakók nem voltak nyugodtak. Unták már a sötétet, a szűk helyet. Szívesebben hajladoztak volna a lány tavaszi szélben.

Így a zord december közepén, úgy érezték, sohasem fog eljönni a jó idő, amikor kidughatják kócos fejecskéjüket a föld alól. 

Egyik nap unalmas estéjén, amikor kissé álmosan beszélgettek egy kicsi fehér virág így szólt a társaihoz:

─ Hamarosan karácsony lesz. Ilyenkor az emberek megünneplik kisjézus születését. Milyen jó lehet nekik. Bent vannak a meleg szobában a szépen feldíszített fenyőfa mellett. Esznek, isznak, énekelnek, és éjfélkor elmennek a templomba. Lábuk alatt ropog, csikorog a frissen esett hó. Szerintem nem lehet rossz a karácsony. Mi lenne, ha mi is megünnepelnénk?

─ Jó ötlet, de ha mi kibújunk a föld alól, megfagyunk. Templomba sem mehetünk, hiszen nincs lábunk, mint az embereknek – mondta szomorkásan a piros pipacs. – Mi csak virágok vagyunk.

Közben a többi virág is felkapta a fejét ezek hallatán.

─ Talán kitalálhatnánk valamit, hogy megünnepeljük a karácsonyt – mondogatták és bizakodtak, hátha valamelyikkőjüknek eszébe jut a megoldás.

A sarokban szunyókált egy kicsi, kék virág. Valószínűleg máskor fel sem figyeltek volna rá, de amikor halk hangján azt mondta, itt lent a földben is karácsonyozhatnának mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta javaslatát.

─ Igaza van a kicsi, kék virágnak – mondták boldogan. – Karácsonyozzunk mi is. Vidáman, dalolva várjuk a kisjézus megszületését. Ha nem lesz fenyőfánk, az sem baj, fő, hogy szívünk megteljen egymás iránti szeretettel, és őszinte békesség legyen közöttünk.

Következő napokban lázasan készülődtek Karácsonyra. Minden virág valami aprósággal meg akarta lepni a társait.

Olyan jó volt ez a csodás várakozás, hogy ezt szavakkal nem lehet elmondani.

Lent a sötét, földalatti világban értelme lett életüknek. Már nem rettegtek a téltől, a halálos fagytól. Tudták, szeretetükkel fel tudják olvasztani még a legvastagabb jeget is.

Végre eljött a szent este. A virágok szépen kicsinosították magukat. Mindenki felvette a legszebb ruháját, és megilletődötten összegyűltek egy tágas, földalatti helyiségben.

Nem volt fenyőfa. Senki nem vállalkozott rá, hogy életét veszélyeztetve kibújjon a fagyos felszínre, és a távoli erdőből hozzon legalább egy kicsinyke fenyőágat.

Nem is kellett. Mindnyájam tudták és szívük legmélyén érezték, most nem a dísz, a csillogás a fontos. Szeretetnek nem kívülről kell áradni, hanem a szívünkből. Ha nem így éreznek, akkor a legszebb, feldíszített fenyőfa is csak egy haszontalan tárgy, amelynek nincs jelentősége.

Ezt érezték a virágok is.

Amikor mindenki megérkezett, nem szóltak egymáshoz. A kicsi harangvirág halkan jelt adott, és a jelenlevők összeölelkezve énekelni kezdtek.

Akkor váratlanul kellemes melegség járta át a helyiséget. A virágok egyszeriben nagyon boldogok lettek.

Örültek egymásnak, majd a közös éneklés és ima után megajándékozták egymást.

Volt, aki csak egy megszáradt virágszirmot nyújtott át a társának, de ez sokszor többet ért, mint méregdrága ajándék.

Egész éjjel fent voltak. Beszélgettek, tervezgették a jövőt. Mit fognak tenni, ha majd a tavasz első napsugara áthatol a fagyos földön és harsány hangon hívja őket.

─ Kicsi virágok, itt a kikelet! Ébresztő! Ideje előbújni!

Nem tettek róla említést, de minden virág tudta és érezte, hogy ezentúl minden évben megünneplik a karácsonyt. Hiszen olyan jó, amikor a szívüket a szeretet melege árassza el.