Mesék ovisoknak 03

Ide ír

Apáti Kovács Béla

Két kicsi papucs

  

Sári rendetlen kislány volt. Mindenét széjjelhagyta, eldobálta, s amikor szükség volt rájuk nem találta. Édesanyja sokat szomorkodott miatta. Hiába kérte, legyen rendes, vigyázzon a holmijára. Sári úgy tett, mintha megfogadta volna a tanácsát, de a következő pillanatban már el is felejtette ígéretét.

A kislánynak volt egy pár rózsaszín papucsa. Amikor fel akarta venni, sohasem találta azokat, vagy csak hosszas keresgélés után akadt rájuk. Az egyik az ágy alatt lapított, a másik meg a fotel alól került elő.

Rengeteg idő ment el a papucsok keresésével.

Egyik nap is, amint hazaért az oviból levetette az utcai cipőjét, bele akart bújni a két rózsaszínű papucsba, de nem voltak sehol.

–Édesanyám, hol vannak a papucsaim?

–Gondolom ott, ahová ledobtad őket – válaszolta az édesanyja.

Elindult a délutáni program a két kicsi, rózsaszínű papucs keresése.

Sári az egész házat felforgatta. Sehol nem lelt rájuk, pedig mindenhová benézett. Képtelenség, hogy két papucs szőrén – szárán elvesszen. Valahol csak lenniük kell.

Ki tudja, hogy már mióta kereste a papucsait, egészen elszontyolodott, amikor a nagyszobában, szülei ágya alatt megpillantotta az egyiket. De vajon, hol lehet a másik?

Megint hosszú percek teltek el, mire előkerült a másik is. Bizonyára nem tudjátok elképzelni, hol volt? Sára papucsa a ruhásszekrény tetejéről kandikált ki. Senki nem értette, hogyan került oda.

Az ágy alól még csak valahogy kipiszkálta a kislány. Igaz nem volt éppen gyerekjáték. Le kellett hasalni a szőnyegre, sőt bemászni az ágy alá, hogy elérje. Sárának úgy tűnt, mintha a papucs egyre messzebbre mászna, amikor nyújtotta feléje kezecskéjét.

–Ne menj el! – mondta a kislány.

–Nem akarom, hogy megfogj – mordult rá a papucs. –Nem szolgálok rendetlen kislánynak.

Nagy nehezem valahogy mégis csak sikerült elkapnia Sárának a papucsot, aki akkor mérgesen ezt mondta:

–Fivéremet úgysem tudod elérni. Fent van a szekrény tetején magasan. Kicsi vagy még te ahhoz, hogy elérd.

–Majd felállok egy székre, vagy megkérem édesanyámat, hogy vegyen le.

–Nem hiszem, hogy édesanyád segíteni fog. Nagyon mérges rád, amiért rendetlen vagy.

–Akkor meg majd édesapám veszi le. Bebe!

–Édesapát egy hétre elutazott vidékre. Nem jön haza ma.

Sára ekkor kapott észbe, hogy a papucsnak igaza van. Édesapja nem tud segíteni neki.

Az előhalászott papucsot a hona alá fogta, és a ruhásszekrényhez kullogott. Hiába próbálkozott egy székről, úgysem érte el a másik papucsot.

–Tessék azonnal lejönni – mondta neki parancsolóan.

–Nem megyek – válaszolta durcásan a papucs. – Én, sem akarlak téged szolgálni. Keress magadnak mást!

–Ha nem jössz le, megmondalak anyukámnak - toporzékolt Sári és kezecskéjét nyújtogatta a papucs felé.

Erre pöttöm lábbeli hangosan nevetni kezdett.

–Azt gondolod, anyukád majd neked ad igazat? Hallottam tegnap is nagyon mérges volt, amikor nem raktál rendet a szobádban. A játékaidat szanaszét szórtad, mintha bomba robbant volna.

Ezen a kislány is elgondolkodott. Lehet, a papucsnak igaza van? Mindennap veszekedés van náluk, hogy ki rakjon rendet. Sőt már az óvó néni is mondta neki, hogy rendetlen.

Leroskadt a szőnyegre és bánatosan sírdogált. Váratlanul egy kicsi madár repült be a szobába a nyitott ablakon. A kislány vállára szállt, és halkan csipogta Sári fülébe:

–Ha megígéred, hogy ezentúl rendes kislány leszel, segítek.

Sári könnyes szemmel a madárra nézett.

–Megígérem – mondta.

–De be is tartsd ígéreted, mert ha nem, akkor soha többé ne fogok segíteni.

–Úgy lesz – szipogta a kislány. – Amint visszakapom a papucsomat, azonnal megyek anyukámhoz és segítek neki rendet rakni a szobában.

A madárka felröppent a szekrény tetejére és apró szárnyaival addig – addig vergődött, amíg sikerült levernie a papucsot.

Sári boldogan húzta fel a lábára.

–Ne féljetek drága papucsaim, mostantól jó kislány leszek! Vigyázok rátok, nem foglak szanaszéjjel dobálni bennetek – monda a még mindig durcás papucsoknak.

Édesanyja nagyon elcsodálkozott, amikor Sári felajánlotta neki a segítséget. Ilyet még sohasem tett. Mindig elfutott, ha megkérte valamire. Nem volt hajlandó segíteni, vagy azt füllentette fáj a hasa, feje. Állandóan kibújt a segítség alól.

Kislánya most egy szempillanat alatt megváltozott. Nem bánta, sőt nagyon örült neki.

A papucsok is megnyugodtak. Sári minden este szépen, rendben lerakta őket az ágya mellé, hogy reggel, amikor felkel, mindjárt beléjük tudjon lépni, s soha többé ne kelljen keresgélnie az elveszett papucsokat.

Apáti Kovács Béla

Napraforgók tündére

 

Falunk határában volt egy hatalmas napraforgó tábla. Olyan nagy volt, hogy azt sem tudtuk, hol a vége.

Akárhányszor elindultunk, hogy eljussunk a másik oldalára, sohasem értünk oda. Mindig vissza kellett fordulnunk nagy bánatunkra.

Sokáig bolyongtunk a magas napraforgószárak között. Kicsi törpéknek éreztük magunkat, amikor bementünk közéjük, és ámulva néztünk felfelé, ahol a vakítóan sárga fejük ringott, az arcukat a napsugarak felé fordítva.

Olyan volt, mintha őserdőben lettünk volna. Élveztük az ilyen kirándulásokat. Híres felfedezőknek képzeltük magunkat.

Az egyik ilyen felfedező utunk alkalmával Szűcs Peti barátommal csodás élményben volt részünk.

Találkoztunk a napraforgótündérrel.

Ugye most nagyot néztek, mert még nem hallottatok róla? Jobban teszitek, ha hisztek nekem. Igen is létezik a napraforgótündér, csak meg kell keresni, amikor nyáron szépen sárgállik a határ, és a napraforgók barátságosan integetnek fejükkel az arra járó felé.

Mi éppen a félelmetesen nagy napraforgó mezőn akartunk átkelni, hogy megtudjuk, mi van a másik oldalon, amikor váratlanul előttünk termett egy leányzó.

Eleinte nem tudtuk, kihez van szerencsénk.

– Hová, hová, fiúk? – kérdezte elénk állva.

Annyira meglepődtünk, hogy hirtelen nem is tudtuk, hogy, mit válaszoljunk. Nagy nehezen Peti barátom kinyögte:

– Szeretnénk átmenni a túloldalra. Még sohasem jártunk ott.

– Úgy? – mosolyodott el a leányzó – Bizonyára nem tudjátok, hogy ez az én birodalmam. Engedélyem nélkül senki sem mehet át ezen a nagy napraforgó táblán.

– Tulajdonképpen ki vagy te? – kérdeztük kíváncsian.

– Ki vagyok én? Még sohasem hallottatok a napraforgók tündérjéről?

– Nem – válaszoltam. – Még nagypapám sem mesélt rólad, pedig ő nagyon jól ismeri a környéket. Hallott ő mindenféle manóról, lidércről, és ördögfajzatról, de nem hallott ilyen féle lényről. Talán csak füllentesz nekünk és nem is vagy napraforgótündér.

– Hallatlan, – kiáltott fel mérgesen a tündér – azt mered mondani, hogy nem vagyok az?

– Igen, azt mondom. Te nem is vagy napraforgók tündére.

– Ne akarjátok, hogy bebizonyítsam, mert akkor csúnyán megjárhatjátok!

Erre mindketten hangos nevetni kezdtünk. Nem hittünk neki. Meg voltunk győződve, hogy ő is csak egy egyszerű, butuska lány, mint a falubeliek. Talán a közeli, szomszéd faluba nyaral a nagyanyjánál, és most minket akar megtréfálni.

– Bizonyítsd be, ha tudod! – mondtuk neki nevetve.

– Vigyázzatok, nem lesz ennek jó vége!

– Ugyan, mit teszel velünk, te napraforgók tündére? Talán békává varázsolsz bennünket?

– Még az is előfordulhat – mondta komolyan.

Mi csak nevettünk rajta, és nem akartuk elhinni, hogy emberfeletti hatalma van.

– Én figyelmeztettelek bennetek.

Valahonnan elővett egy vékony pálcát. Talán a szoknyájába rejtette el. Háromszor felénk suhintott, és valami varázsszót mormolt, amit alig hallottunk. Várt egy kicsit, de nem történt semmi.

Ezen mi még jobban nevetni kezdtünk.

– Hihihi, te nem is vagy napraforgók tündére. Nem is tudsz varázsolni.

Erre a kislány pityeregni kezdett.

– Igenis napraforgók tündére vagyok, ha tudni akarjátok – mondta sírva, és újból felemelte felénk a pálcáját. – Azt hiszem elfelejtettem a varázsszót.

– Én is ezt mondanám – jegyeztem meg közömbösen. – Nem vagy te tündér. Csak ámítasz bennünket.

Amit mondtam csak olaj volt a tűzre. A leányka még jobban sírt. Egészen összeomlott, és kezeivel eltakarta maszatos arcocskáját.

Peti barátom is mondani akart valamit, de én megfogtam a karját és visszahúztam.

– Ne bántsd! – súgtam neki – Nem látod, milyen szomorú?

Megvallom nagyon megsajnáltam a leánykát. Olyan szánalomra méltó volt, hogy most ezt szavakkal el sem tudom mondani.

– Ne sírj kislány! – próbáltam vigasztalni a napraforgótündért, aki még mindig itatta az egereket. – Majd eszedbe jut a varázsszó, és akkor tudsz varázsolni. Tudod mit? Legyünk jó barátok! Gyere velünk játszani!

– Játszani? – kapta fel a fejét a kislány és csöppnyi szemecskéi vidáman megcsillantak. – Mit játszunk?

Petinek nem nagyon tetszett, hogy egy lányt invitáltam játszani. Kissé komoran félrehúzódott, és durcásan dünnyögte:

– Nem akarok lányokkal játszani.

Hosszas rábeszélés után meggyőztem, hogy a kicsi tündérlányt bevegyük a csapatba. Most már hárman vágtunk neki, hogy átkeljünk a hatalmas napraforgó tengeren.

Hiába kérdezgettük tőle, hogy ki ö valójában? A leányka mindig kitérő választ adott. Akárhogy is szerettük volna, nem árulta, honnan jött. Mindvégig azt hajtogatta, hogy ő egy napraforgótündér. Ezen mi csak nevettünk.

Nem tudom, milyen sokáig mentünk az égig érő napraforgószárak között. Nagyon iparkodtunk, de mégsem sikerült a túloldalra átérni. Mentünk, mentünk, és a hosszú gyaloglás után úgy tűnt, mintha egy helyben topogtunk volna.

– Idefigyelj, te kislány, – fordultam egy idő után a kicsi barátnőnk felé – ha valóban tündér vagy, akkor rendezd el nekünk, hogy egy – kettőre átérjünk ezen a napraforgótáblán! Már ki tudja, mióta baktatunk itt, és még mindig nem értünk át a másik oldalra.

– Sajnos elfelejtettem a varázsszót. Ha tudnám, akkor csak egy suhintásba kerülne, és minden kívánságom teljesülne.

Peti még mindig durcás volt a tündérlány miatt.

– Megeszem a sapkámat, ha te napraforgók tündére vagy.

– Pedig az vagyok, ha hiszed, ha nem.

– Nevetnem kell. Nézd csak magadra! Így néz ki egy tündér? Ismerem a lányokat. Mindegyik hazudik, mint a vízfolyás. Te sem vagy más.

– Vedd tudomásul, nem is hazudok. Mi tündérek, nem szoktunk hazudni. Szégyelld magad, amiért ilyet állítasz rólam. Amint eszembe jut a varázsszó, téged foglak először elvarázsolni. Egy nagy zöld varangyos békává.

– Nem is tudsz te varázsolni – kezdte csúfolni Peti, amitől a kislány nagyon mérges lett, és újból pityeregni kezdett.

Alig bírtam megnyugtatni. Amint abbahagyta a sírást javasoltam, hogy menjünk tovább, de akkor már nem akart velünk jönni.

– Nem megyek veletek, mert rosszak vagytok. Menjetek egyedül. Úgyis eltévedtek. Már csak én ismerem a kivezető utat.

Még mielőtt mondhattunk volna valamit a napraforgók tündére futásnak eredt, és egy szempillanat alatt eltűnt. Elnyelte a napraforgó.

Utána mentünk, de sehol nem találtuk. Hangosan szólongattuk, hátha meggondolja magát:

– Gyere vissza, hiszünk neked, hogy napraforgók tündére vagy! Peti sem fog többé csúfolni.

Hiába volt minden igyekezetünk a leányka nem került elő. Ki tudja hová tűnt, hová szaladt?

Egész délután kerestük a napraforgótáblában azt remélve, hogy egyszer csak valahol elénk ugrik nevetve, és pajkosan mondani fogja:

– Most elvarázsollak bennetek.

Lelki szemeinkkel láttuk, amint megsuhintja felénk a pálcáját, és megtörténik a nagy varázslás.

Falunkban is mindenkitől érdeklődtünk, ismernek-e egy szöszke lánykát, vagy legalábbis láttak-e hozzá hasonló teremtést a környéken.

Mindenki csak a fejét rázta, és értetlenül néztek ránk az emberek. Nem értették, miről beszélünk.

Végül feladtuk a keresést, és még most is azon töröm a fejem, vajon azon a szép nyári napon, kivel találkoztunk az óriási napraforgószárak között. Lehet, hogy mégis az a kicsi, maszatos kislány volt a napraforgók tündére? De jó lenne tudni! Mit meg nem adnék érte, ha valakitől megtudhatnám az igazságot.

Gyerekek, talán ti tudtok segíteni nekem. Ha véletlenül találkoztok a kicsi napraforgók tündérével, akkor ezt feltétlenül tudassátok velem! Előre is köszönöm segítségeteket.

Most pedig siessetek aludni, mert már későre jár, és ideje van lefeküdni.

Jó éjszakát gyerekek!

Apáti Kovács Béla 

Madárfióka az óvodában

 

Egy szép, nyári nap, amikor a csöppségek kint játszottak az óvoda udvarán, az egyik közeli fa tetején levő fészekből kipottyant egy apró madárfióka. Szegényke lent vergődött a fűben, szeretett volna visszamenni édesanyjához, de nem tudott. Gyöngék voltak még szárnyacskái, hogy repüljön. Még az is megtörténhetett, hogy megsérültek az eséstől.

A gyermekek találtak rá kergetőzés közben. Mindjárt összesereglettek, de tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek.

Sajnálták a madárkát és legszívesebben segítettek volna neki.

─ Így meg fog halni – legyezte meg egy kisfiú. – Vissza kellene tenni a fészkébe.

─ De az igen magasan van – mondta egy másik. – Olyan magasra még én sem tudok felmászni, pedig tudjátok, én vagyok a legjobb fára mászó az oviban.

Valóban minden gyerek tudta, a környéken nincs olyan fa, amire fel nem mászott volna. Ez most mégis kifogott rajta.

─ Szóljunk az Marika óvó néninek! – javasolta egy szőke kislány. – Ő bizonyára tud valami megoldást.

Ez mindenkinek tetszett. Azonnal el is rohantak hozzá.

─ Marika néni, annál a magas fánál találtunk egy kismadarat. Kipottyant a fészekből és nem tud visszamenni – mondták kórusban segítséget várva.

Először az óvónő nem tudta, mit tegyen? Csak széttárta a kezeit és sajnálkozott.

─ Szegény madárka.

─ Segíteni kellene neki, mert így elpusztul – könyörögtek majdnem sírva az ovisok.

─ Kedveskéim, hogyan segítsek? Nem tudok fára mászni. Ráadásul ma az udvaros bácsi is szabadságon van. Legalább lenne egy hosszú létránk, azzal talán felérnénk a fészekig.

Ezeket halván a gyerekek még jobban elszomorodtak. Volt, aki még sírva is fakadt.

─ Meg fog halni a madárka. Senki nem segít neki.

Az ovisok visszamentek a madárfiókához. Ezalatt Marika óvó néni elővette mobiltelefonját és felhívott valakit.

A gyerekek azt hitték megfeledkezett róluk és a szerencsétlenül járt kicsi madárról.

─ Senki sem segít neki – mondták, pedig ha tudták volna, hogy Marika Óvó néni kivel beszélt bizonyára megváltozott volna a véleményük.

─ Haló, tűzoltóság! – hangzott a telefonban. – Segítségüket kérem.

─ Mi történt? Csak nincs tűz az óvodában? – kérdezte riadtan az ügyeletes.

─ Hála Isten az nincs. Csak egy jó hosszú létrára és egy bátor tűzoltóra lenne szükségünk, aki visszavisz egy madárfiókát a fészkébe.

Az ügyeletes tűzoltó megkönnyebbülve mondta:

─ Természetesen szívesen segítünk. Pár perc múlva ott leszünk.

─ Még lenne egy apró kérésem, kedves tűzoltó úr.

─ Tessék mondani!

─ Ha nem nagy kérés, akkor jöjjenek tűzoltóautóval. Ez nagyon tetszene a csöppségeknek.

─ Megoldható, már csak azért is, mert szerencsére most sehol sincs katasztrófahelyzet. Legalább a kollégák mozognak egy kicsit.

Erről a beszélgetésről az ovisok semmit sem tudtak. Tovább szomorkodtak a madárfióka körül. Nézték, hogyan vergődik egyre erőtlenebbül a szerencsétlen állat.

Szomorúságuknak éles szirénahang vetett végett. Egy nagy, piros tűzoltóautó érkezett az óvodába. Először a gyerekek nem tudták, miért jön, de amikor meglátták, hogy a tűzoltó bácsik az autó hosszú létrája elindul felfelé a magas fa irányába és az egyik bácsi óvatosan tenyérébe teszi, a madárfiókát boldogan éljenezni kezdek.

─ Nézzétek, a tűzoltó bácsik megmentik a madárfiókát! – kiabálták. – Köszönjük! Köszönjük! A kicsi madár nem fog elpusztulni. Visszamehet anyukájához.

Marika óvó néni mosolyogva figyelte a boldogságtól táncoló csöppségeket. A tűzoltó bácsik még azt is megengedték, hogy a gyerekek beszálljanak a nagy, piros tűzoltóautóba, ahol szirénázhattak kedvük szerint.

Mindenki örült, hogy sikerült megmenteni a madárfióka életét. Ebéd után, amikor eljött az alvás ideje, egy madár szállt a közeli bokorágára, és olyan szépen trillázott, hogy mindenkit elbűvölt vele.

A gyerekek tudták, ez csak a madáranyuka lehetett, aki így köszönte meg az ovisoknak, hogy segítettek megmenteni kicsije életét.

Apáti Kovács Béla

Csicseri, a kicsi madár

 

Csicseri egy kicsi madár volt. Egy magas fa ágai közt volt a fészke. Nagyon szerette az otthonát. Egész nap csinosítgatta, szépítette. Csodás bútorokkal rendezte be. Barátait meghívta vacsorára.

El is jöttek sokan, alig fértek be a kicsi házba.

─ Gyertek be, kedveskéim - mondogatta az éppen érkező vendégeknek. - Kész a finom vacsora. Remélem mindenkinek ízleni fog.

A vendégek helyet foglaltak a madárka legszebb szobájában, és beszélgetve várták a vacsorát.

Amikor mindenki megjött Csicseri a kismadár bement a szobába, majd körbenézett a jelenlevőkön. Akkor vette észre, hogy elfelejtette meghívni a szarkát.

Lesz ebből nagy ribillió, ha a szarka világgá kürtöli.

Amint szolgálta fel a jobbnál jobb fogásokat egyre szomorúbb lett. Ez a vendégek is észrevették. Kíváncsian kérdezgették tőle, miért lógatja a csőrét? Mi történt? Mi ez a nagy búskomorság? Máskor mindig vidáman csicsergett. Ezért is volt a neve Csicseri. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan tudná jóvátenni feledékenységét?

Tanácstalanul téblábolt a vendégek között. Szünet nélkül azon törte a fejét, hogy kitaláljon valamit.

─ Mi a gond, kedves kicsi madár? - kérdezte aggódva a fülemüle. - Tán nincs elég eleség a vendégeknek? Ezért ne búsulj, mi akkor is jól érezzük magunkat! Örülünk, hogy meghívtál bennünket, szépséges hajlékodba.

Először a kicsi madár el akarta titkolni bánatát, de egy véletlen pillanatban elkotyogta magát:

─ Hibát követtem el. Nem hívtam meg a szarkát. Most bizonyára nagyon haragszik rám. Nem tudom, mitévő legyek? Fülemüle, barátom, talán te segíthetnél nekem.

─ Bizony ez elég nagy baj - mondta elgondolkodva a fülemüle. - Ahogy ismerem szarka nénét, könnyen megharagszik. Nem jó vele ujjat húzni. Javaslom, beszéljük meg a többiekkel, hátha valakinek van valami jó ötlete.

─ Mit szólnak a vendégek, hogy ilyen feledékeny vagyok?

─ Ugyan ezért ne aggódj! Barátaim mind megértők és segíteni fognak.

Bementek a vendégekhez, majd a fülemüle szót kért:

─ Barátaim, egy kis figyelmet kérek! Vendéglátónk nagy bajban van. Segítenünk kellene neki. Elfelejtette meghívni a szarka nénét. Nem tudja, hogyan tegye jóvá figyelmetlenségét? Van valami ötletetek?

A madarak abbahagyták a csivitelést. Begyükbe nyelték a csőrükben tartott finom magokat, majd mindenki gondolkodni kezdett.

Sokáig mélységes csönd volt a szobában. Végül a pöttöm szürke veréb egy nagyot ugrott.

─ Kitaláltam valamit - mondta vidáman.

─ Mondd már! - sürgette Csicseri a kicsi madár.

─ Szarka nénének holnap lesz a születésnapja. Mi lenne, ha elmennénk hozzá, és felköszöntenénk?

─ Ez ragyogó javaslat - örvendeztek a többiek. - Vinnénk neki a finom magokból a szülinapjára.

Ennél jobbat senki sem tudott kitalálni. Egy kicsit még eszegettek, beszélgettek, majd minden madár csőrét megtömve maggal elindult Csicseri a kicsi madár vezetésével a szarkához, aki már éppen készült, hogy világgá kürtölje, milyen szégyenletes dolog történt vele.

A madarak szinte egyszerre szálltak annak a fának az ágaira, ahol volt a fészke.

─ Isten éltesse, szarka néne! - csicseregték miután mindenki a fészekbe pottyantotta a magot, amit magával hozott. - Jöttünk, felköszönteni születésnapja alkalmából szarka nénét. Köszönet Csicseri a kicsi madárnak, aki felhívta a figyelmünket, hogy szarka nénének ma van a születésnapja.

A szarka egészen odavolt. Azt sem tudta, mit válaszoljon.

─ Már azt hittem, megfeledkeztettek rólam, s nem hívtok meg Csicseri kicsi madár házába. Most már étem, mi volt ez a nagy titkolózódás. Köszönöm, hogy nem feledkeztettek meg rólam.

Látván szarka néne vidám arcát, mindenki boldog volt. Csicseri a kicsi madár is megnyugodott. Ezek után eggyel több ok volt a mulatozásra. A madarak ki is használták ezt. Késő estig tartott a vigadalom.

Amikor a sötétség felkúszott bársonyos, kék égre, s a vén Hold komótosan megkezdte az éjszakai szolgálatot a birodalmában, a madarak hazarepültek a fészkükre.

Csicseri a kicsi madár is elégedetten csukta le a szemét, és nagyon boldog volt, hogy végül minden elrendeződött. Nem kellett szégyenkeznie, hogy megfeledkezett Szarka nénéről.

Apáti Kovács Béla

Buta Bodri kutya

   

Peti nem szeretett iskolába járni. Őt jobban érdekelte a játék és a csavargás a haverokkal. Édesanyja ezért gyakran korholta kisfiát:

─ Kisfiam, ha nem tanulsz, és nem jársz iskolába, buta maradsz, mint a Bodri kutya.

Peti ezen csak egy jót nevetett. Nem nagyon érdekelte a tanulás.

Mindezt látta és hallotta a szobában lustálkodó Bodri kutya. Gyakran időzött a kisfiú közelében. Szerette kisgazdáját. Nagyon jól lehetett játszani vele. A felnőttek mindig komorak és szigorúak voltak. Jó, ha dobtak neki egy – egy csontot, vagy megsimogatták a bundáját. Igazából csak Peti játszott vele.

Most is a kisfiú édesanyja azt mondta rá, hogy buta. Miért lenne az? Van neki magához való esze. Nagyon jól ismeri a ház minden lakóját. Még soha nem tévesztette össze őket betörővel.

Fájt neki ez a megjegyzés. Legszívesebben világgá ment volna, de mivelhogy Bodri hűséges is, nem akarta elhagyni a házat.

Vakkantott is egyet, amikor Peti édesanyja kiejtette a száján, hogy buta. Sajnos a háziak nem értenek kutyanyelven, ami ez mérges tiltakozás volt részéről.

Be fogja bizonyítani a családnak, hogy nem buta. Sőt ő egy nagyon okos állat. Ezen nincs, mit csodálkozni. Annak idején kijárta kitűnő eredményekkel a kutyaiskolát. Az évfolyamukon Bodri volt a legjobb diák. A vén kutyaprofesszor még egy nagy velős csonttal is megjutalmazta.

A nő kijelentése igen bántotta. Még másnapra sem tudott megnyugodni. Bánatában elhatározta, ha kell, kijárja az emberek iskoláját is. Beiratkozik, és ugyanazt fogja tanulni, amit kicsi gazdája Peti.

Az első gondolata az volt, hogy megkéri a kisfiút, hadd menjen el vele az iskolába. Csak azt nem tudta, hogyan hozza ezt Peti tudomására?

Vakkantással, farok csóválgatással ez nem megy. Peti nem tud kutyául, ő meg nem tud emberi nyelven.

Tanácstalan volt.

Kiment a baromfiudvarra, ahol először a tyúkok megijedtek, hogy, mit akar tőlük? Máskor, ha Bodri jött, az mindig azt jelentette, hogy alaposan megkergette az ott lévőket. Akkor sem haragból, csak úgy játékból, hogy megmutassa, ki az úr a háznál.

─ Ne félj, tyúkanyó! – nyugtatta meg a közelben kapirgáló baromfit a kicsinyeivel. – Nem foglak megkergetni bennetek. Csak tanácsot szeretnék kérni, hogyan tudnék én is iskolába járni?

Tyúkanyó, amint kicsit megnyugodott és kicsinyeit maga alá gyűjtötte, így szól Bodri kutyához:

─ Kedvesem, én az nem tudhatom. Rengeteg a dolgom csibéimmel. Javaslom, keresd meg kakasapót! Ő a legokosabb a baromfiudvarban.

Bodri kutya illően megköszönte a tanácsot és elindult kakasapóhoz, aki éppen a szemétdomb tetején kapirgált.

Mérgesen kukorékolni kezdett, amikor meglátta a kutyát:

─ Te meg, mit keresel itt a baromfiudvarban? Tán csak nem a tyúkokat, récéket és libákat akarod megkergetni, mint múltkor? Meg ne próbáld, mert hegyes csőrömmel megcsipkedlek!

─ Bocsánat kakasapó, amiért tegnap megkergettem a baromfiudvar népségét! Sajnos, mi kutyák már csak ilyenek vagyunk. De ígérem jövőben, nem teszek ilyet.

Kakasapó kicsit megszelídült és barátságosabb hangon kérdezte:

─ Miért jöttél? Mit akarsz?

─ Csak azután érdeklődöm, hogyan tudnék én is iskolába járni, mint Peti? Mindenki azt mondja, te erre tudod a választ.

─ Erre igazán könnyű a felelet. Amikor reggel Peti elindul az iskolába, menjél utána. A kisfiú majd elvezet oda. A többi meg már magától fog menni. Erre mérget vehetsz.

Bodri kutya megfogadta kakasapó tanácsát és másnap reggel Peti után lopózott. Ügyelt arra, hogy kicsi gazdája észre ne vegye. Attól félt, ha meglátja, akkor hazakergeti. Mindig elbújt, ha véletlenül Peti hátrafordult vagy veszélyt szimatolt.

Szerencsésen megérkezett. Még a pedellus bácsi sem vette észre, amikor besurrant az iskolába.

Lehasalt az osztály ajtaja elé és onnan hallgatta, mi folyik bent a tanteremben. Éppen számtanóra volt. A tanító néni kérdezte a gyerekektől:

─ Mennyi kettő meg kettő?

Néma csönd volt az osztályban. Mindenki a másiktól várta a választ. Peti elbújt az egyik osztálytársa háta mögött, nehogy a tanító néni őt szólítsa meg.

─ Senki sem tudja mennyi kettő meg kettő? – kérdezte a tanító néni kissé szomorúan. – Ezt még egy buta kutya is tudná.

„Buta kutya?” – nyelt egy nagyot Bodri – Még hogy én buta kutya vagyok. Majd megmutatom, hogy mi kutyák nem is vagyunk buták – mondta magában, és négy nagyot vakkantott.

A tanító néni erre felkapta a fejét és kérdezte:

─ Ki volt ez?

Peti megismerte kutyájának az ugatását. Boldogan ugrott fel a padból.

─ Ez a Bodri, az én okos kutyám.

─ Peti neked ilyen okos kutyád van? – csodálkozott el a tanító néni. – Nem is mondtad nekünk. Megérdemli, hogy ezentúl mindig itt bent legyen a tanteremben, és segítsen nekem, ha ti valamire nem tudjátok a választ.

Ez Bodrinak a maga a mennyország volt. Farkát csóválva ment be az osztályba, s boldogan leheveredett a katedra mellé.

Többé senki sem mondta rá, hogy buta kutya. Hiszen aki szorgalmasan iskolába jár és figyel, az órákon az csak okos lehet.

 

Apáti Kovács Béla

 

Morci Berci iskolás lesz

 

Berci morcos, durcás kisfiú volt. Senkivel sem barátkozott. Nem is voltak barátai az óvodában. Ha valaki megszólította tüntetően megfordult és elfutott.

Szülei ezért nagyon szomorúak voltak. Nem tudták, mit tegyenek, hogy fiúcskájuk barátságos legyen. Hiába vitték egyik orvostól a másikig a kisfiún egyik sem tudott segíteni. Kipróbáltak sok módszert, ami máshol bevált, de Bercit ezek sem változtatták meg.

Szegény édesanyja egészen kétségbeesett. Nem csoda, hiszen a fiúcska maholnap iskolába megy.

Milyen sors fog rá várni ott, ha addig nem lesz barátságosabb? Még rágondolni is rossz volt. Nem lesznek barátai, a tanító néni sem fogja szeretni, mint a többi kisfiút és kislányt.

Vészesen közeledett az iskola kezdete. Kérték, könyörögtek neki, hogy legyen barátságos és játsszon a szomszédban lakó gyerekekkel. Berci erre nem volt hajlandó. Inkább elfutott és elbújt a fészer mögött, ahol szívesen időzött. Itt el lehetett bújni és senki sem látta.

Nyár vége felé a faluba egy szöszke kislány érkezett még egy utolsó nyaralásra a nagymamájához. A nagyi háza közel volt Berciékhez és a két család jó barátságban volt. A nagymama szeretett beszélgetni a kisfiú édesanyjával. Egyik ilyen alkalommal is elkísérte az unokája Ági. Amíg a felnőttek beszélgettek a kislány leült a kanapé szélére, és a lábat lógatva unatkozott. Berci a másik szobában volt és hallgatózott az ajtó mögött.

─ Unatkozol, aranyoskám? – kérdezte a kisfiú édesanyja. - Menj át a szomszéd szobába és játsszál Bercivel!

Ági szeme felcsillant. Örült, hogy játszópajtás van a közelben. Leugrott a kanapéról és már szaladt is.

Berci ijedten húzódott félre, de nem tudott elmenekülni, mint máskor. A szobának nem volt kijárata csak egy, amin a kislány bejött.

─ Szia! – mondta vékonyka, csicsergő hangján Ági. – Mit csinálsz?

Először fejét leszegve, mint egy csökönyös csacsi nem válaszolt. Sőt egy idő után még el is fordult, hogy szemének ne kelljen találkozni a kislányéval.

A barátságtalan fogadtatás nem vette el Ági kedvét. Tovább folytatta az érdeklődést:

─ Ez a te szobád? Sok játékod van? Vannak mesekönyveid is? Kérlek, mutasd meg a játékaidat! Úgy szeretnék játszani, amíg nagymamám beszélget édesanyáddal.

Berci nem volt hajlandó válaszolni. Elhúzódva a kislánytól dünnyögött valamit az orra alatt.

Amikor Ági látta, hogy nem kap választ kérdéseire, elindult, hogy felfedezze a szoba kincseit. Mindent tüzetesen megnézett és kipróbált. Bercit ez nagyon zavarta. Nem szerette, ha mások piszkálják játékait. Legszívesebben rászólt volna a kislányra, hogy ne nyúljon semmihez. De ez a kicsi lányt úgysem nagyon érdekelte volna. Nagyon kíváncsi és érdeklődő természetű pesztonka volt. Szünet nélkül beszélt. Be nem állt a szája. Ez morci Bercit nagyon zavarta.

─ Te, mivel szeretsz játszani? – kérdezte. – Látom, van társasjátékod is. Ugye játszol velem?

Ekkor a kisfiú durcás szemeit Ágira emelte. Ilyen még soha nem történt meg vele, és alig hallhatóan kinyögte:

─ Játszhatunk.

Berci nagyon szerette a társasjátékokat. Szüleit gyakran nyaggatta, hogy játszanak. Sajnos a felnőttek nem mindig érnek rá ilyenre. Legtöbbször a kisfiúnak egyedül kellett tologatni a figurákat. Bármennyire is magának való volt, társasjátékhoz pajtások kellenek. Ez csak ritkán adatott meg Bercinek.

Most megtört a jég, a kislány javasolta, hogy töltsék el az időt ezzel a játékkal, amíg nagymamája beszélget a másik szobában.

A közös játék folyamán, Berci észrevétlenül megváltozott. Talán még maga sem vette észre ezt. Édesanyja csak arra lett figyelmes, hogy kisfia harsányan nevet és kurjongat. Máskor ilyet nem szokott tenni, vagy csak ritkán.

A két gyermek önfeledten társasjátékozott. Amikor Áginak menni kellett, még ő kérte:

─ Ugye holnap is eljössz?

A kislány nevetve válaszolta:

─ Igen, ha akarod. De te is gyere el nagymamámhoz és ott is játszhatunk. Hoztam magammal sok játékot.

Ettől a naptól kezdve Berci már nem futott el, ha valamelyik kisfiú vagy kislány játszani hívta. Boldogan csatlakozott hozzájuk, sőt egy idő után annyira felbátorodott, hogy, amikor iskolába került, ő lett az osztály legbarátságosabb nebulója.

Apáti Kovács Béla

 

Harkály doktor úr

 

Falunk közelében volt egy nagy erdő. Abban lakott mindenféle álla. A bokrok közt vadak tanyáztak, fákon madarak ricsajoztak. Tavasztól késő őszig csak úgy zengett a fák lobjai alatti világ.

Az erdő lakói akkor voltak legboldogabbak, ha az ember messze elkerülte lakhelyüket. Ha kétlábú lény tévedt birodalmukba, az állatok elrejtőztek és addig lapultak a sűrűben, amíg a hívatlan vendég el nem ment.

Amikor egyedül maradtak, összegyűltek a nagy erdei tisztáson, ahová még a napsugarak is bekukkantottak, és pajkosan megcirógatták az ott lévőket.

Nagyon jó világ volt az erdőben. Soha nem veszekedtek. Inkább, ha tehették mindig segítettek egymásnak.

Csak egy ellenségük volt az ember. Ha ő megjelent, akkor általában mindig valami galiba történt.

Főleg akkor volt baj, ha az ember fejszével vagy baltával érkezett. Ilyenkor a balta csattogott és ennek sok szép szálfa itta meg a kárát. Ennél már csak a fegyver volt veszélyesebb. Ha valamelyik állat nem tudott időben elbújni, könnyen búcsút mondhatott az életének.

Az erdő lakói mélységesen haragudtak az emberre. Ha tehették volna, megtiltanák, hogy ez a kegyetlen népség császkáljon a fák között.

─ Meg kell tiltani az embernek, hogy betegye a lábát az erdőbe. Itt mindig csak kárt tesz – mondta sunyin a róka, amikor összegyűltek az erdei tisztáson.

─ Szívemből beszélsz – helyeselt az őz. – De hogyan tiltsuk ki az erdőből? Ő a világ ura. Puskája van és, ha sokat ugrálunk még a végén lelő bennünket.

─ Így igaz – bólogattak a többiek. – Valamit ki kell találnunk, hogy ez a lehetetlen helyzet megoldódjon.

Egyikőjük sem tudta, mit kellene tenni, hogy megőrizzék az erdő békéjét és nyugalmát.

─ Egyességet kellene kötni az emberrel – javasolta valamelyik állat az erdei tisztás távoli sarkából.

─ Az nehéz lesz – mondta komoran a szarvas. – Az emberrel nem lehet egyezkedni. Ha meglát minket, mindjárt el akart ejteni bennünket azzal a félelmetes, nagyot durranó puskájával. Különben is, mit ajánljunk fel cserébe, hogy létrejöjjön az egyezség?

Az erdő állatai sokáig tanakodtak, vitatkoztak ezen. Mindenkinek volt valami ötlete, de végül a többiek mindig elvetették azt. Senkinek nem tetszett, amit a másik mondott.

Már úgy nézett ki, hogy semmi okos nem fog az eszükbe jutni. Pedig még a bagolyapót is megkérdezték, de a jó, öreg pápaszemes madár csak a fejét rázta.

─ Sajnos nem tudom, mit tegyünk – mondta szomorkásan. – Ilyet a bagolyegyetemen nem tanítottak.

Az állatok éppen indultak haza, amikor a kisnyúl lélekszakadva szaladt hozzájuk, és alig érthető hangon hadarta:

─ Barátaim, igen nagy baj van a faluban. A kerteket és a gyümölcsösöket megtámadták a rovarok. Oda az emberek termése, ha gyorsan nem tesznek ellene. Már mindent kipróbáltak, de semmi sem segít. Permeteztek háti permetezővel, repülőről szórtak le vegyszereket, de egyik sem volt hatásos. Napról napra egyre több a kártékony rovar.

Néma csönd lett ezt meghallván, de igazából ez nem nagyon érdekelte az erdő állatait.

A közelben lévő magas fa egyik ágán ült harkály doktor úr. Eddig némán figyelte a beszélgetést. Nem akart belekapcsolódni a beszélgetésébe, de amikor meghallotta, hogy a falu kertjeit elárasztották a rovarok, felcsillant a szeme.

─ Megvan a megoldás – koppantott egy nagyot a csőrével a mellette lévő ágra. – Létrehozom az egyezményt az emberekkel.

─ Milyen egyezményt? – kérdezte butuskán a kicsi sün.

─ Cserébe, hogy az emberek békén és nyugton hagyjanak bennünket az erdőben, megszabadítom őket a rovaroktól. Különben is én vagyok a fák és a kertek doktora. Nemde?

─ Igen! Igen! – ujjongtak boldogan az állatok. – A harkály doktor úr meggyógyítja az emberek gyümölcsfáit, és cserébe ők meg nem fogják zavarni jövőben az erdő nyugalmát.

Ez mindenkinek tetszett. Azonnal küldöttséget menesztettek a faluba. Három őzt küldtek a falu első emberéhez, mert az őzek olyan aranyos állatok. Úgy gondolták, ha ők próbálkoznak megegyezni a falusiakkal, akkor nagyobb sikerük lesz, mintha a ravaszdi rókáék mennének oda. Még a végén az emberek azt hinnék, hogy tyúkot jöttek lopni, és a félelmetes kutyáikkal széttépetnék a küldötteket.

A falusiak nagyon elcsodálkoztak, amikor meglátták a három őzet, de csodálkozásuk hamar hálálkodásba ment át értesülve harkály doktor úr javaslatáról.

Természetesen megígérték, hogy ezentúl nyugton hagyják az erdő lakóit. Soha többé nem mennek az erdőbe puskával. Vigyázni fognak az erdő minden lakójára, csak szabadítsák meg kertjeiket az átkozott rovaroktól.

Az őzek boldogan vitték meg a hírt, hogy létrejött az egyesség. Másnap kora reggel már harkály doktor úr indulhat is megmenteni a falusiak gyümölcsfáit.

Nem telt bele egy – két nap a kertekből eltűntek a rovarok, és össze a fákon olyan szép gyümölcsök voltak, hogy öröm volt nézni, köszönet harkály doktor úrnak.

Az emberek betartották az ígéretüket, sőt télen a zord, hideg napokon még élemet is szállítottak az állatoknak, hogy legyen, mit enniük, ha vastag, fehér hó borítja az erdőt.

Harkály doktor úr ettől kezdve minden évben belátogatott a faluba és hosszú csőrével megkopogtatott minden fát, s ahol rovart talált a fa kérge alatt, azt, hamm, egy szempillanat alatt bekapta.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána.

Apáti Kovács Béla

Hálás cinege

Hosszú volt a tél. A fagy igen csak megkínozta az erdők, mezők szegény kis állatait. Sok elpusztult közülük nem találva élelmet. A hó, a jég befedte a földet, ahol máskor gazdagon volt az ennivaló. A fák ágairól is elfogyott a finom gyümölcs, s helyette csak jégcsapok lógtak alá.

Főleg a tél vége volt sanyarú az állatoknak. Sok helyen rá voltak utalva az ember segítségére. Télen az erdőkben mennyei muzsika volt, amikor felhangzott a lovas szán csengettyűje. Ilyenkor az őzek, szarvasok, vaddisznók és más négylábú tudta érkezik az életet mentő takarmány. Boldogan elindultak az erdei etetők felé. Igaz nem mertek előbújni a fák, bokrok mögül, tartottak az embertől, mert annyi rosszindulatú van közöttük. Féltek a hosszú csövű villámot szóró puskáitól.

Amikor a csengettyűszó elnémult csak akkor merészkedtek az etetőkhöz. Ilyenkor megkezdődhetett a lakoma.

Az állatok közül talán a cinege volt a legbátrabb. Ez a kicsi madár még az ember házához is elmerészkedett. Az ablakpárkányra szállva keserves hangon csicseregte, mennyire éhes.

Laci és Piri meglátván az ablak előtt fagyoskodó cinegét, mindjárt szóltak szüleiknek:

─ Édesapám, édesanyám, az ablakunk párkányán egy kicsi madárka didereg. Bizonyára szegényke nagyon éhes. Adjunk neki valamit!

Igen ám, ez így mind rendjén is lett volna, csak a két gyermek nem tudta, mit eszik a cinege, Amikor ezt édesapjuk megkérdezte tőlük, szégyenkezve bevallották, nem tudják.

Szerencsére apjuk tudta. Édesapja megtanította neki, hogy télen a cinegét és más apró madarat magokkal, zsiradékkal kell etetni.

─ Ma finom mákos tészta volt ebédre - mondta Laci - vihetek belőle a cinegének?

─ Jaj, csak azt ne tedd! - válaszolta édesapja - kenyeret, tésztaféleségeket nem szabad madaraknak adni. Ezektől szegény állatok felfúvódnak és elpusztulnak. A kamrában van napraforgó mag és tavalyi kissé avas dió. Ezt fogjuk a cinegének adni.

A két gyermek boldogan rohant a kamrába megkeresni a madáreledelt. Egy kis műanyag tárcára tették, és már vitték is az ablakhoz.

A cinege még mindig ott kuporgott. Mintha csak érezte volna, hogy Laci és Piri érte szorgoskodik.

Édesapjuk segítségével kinyílt az ablak és kihelyezték a műanyagtálat sok - sok finomsággal.

Így ment ez egész télen. A kicsi cinege elmesélte társainak is, hogy a közeli faluban van két aranyos gyermek, akik magokkal, zsiradékkal traktálják az erdők, mezők lakóit. Nem kell éhezniük, ha ellátogatnak ehhez a házhoz.

Egy idő után egész sereg madár toporgott az ablaknál. Boldogan csipegették a kihelyezett eledelt.

Nem is haltak éhen. Minden nap bőségesen volt, mit enni. Még a zord tél sem olyan elviselhetetlen, ha tele a begy. Mindig el lehet bújni, keresni valami védett helyet a fagy elől.

Ennek ellenére megkönnyebbülés volt, amikor végre, a hosszú tél után megérkezett a tavasz és a napsugarak melengetőn cirógatták a kicsi madár tollait.

Egy idő után már az erdőben és a mezőn is volt ennivaló. Nem kellett a faluba menni, és várni az emberek segítségét.

Sok madár el is repült. Az erdők fáinak lobjai alatt keresett magának új otthont.

A kicsi cinege nem feledkezett meg a két gyermekről, akik egész télen traktálták őt. Finom magokat raktak ki az ablakba, sőt még énekeltek is neki a jó meleg szobában.

Ilyenkor legszívesebben bement volna hozzájuk, hogy együtt énekeljenek. De soha nem merte ezt kérni tőlük.

Az aprócska madár fejében ott lapult az ősi ösztön: nem minden emberben lehet megbízni. Sok közöttük a gonosz, rossz ember. Nem árt tőlük tartani.

Egyik szép tavaszi nap Laci és Piri nagypapájával sétált az éledező kertben. Hirtelen egy kicsi cinege szállt az egyik barackfa ágára.

A két csöppség mindjárt megismerte a téli kosztosukat. Az örömtől legszívesebben felkiáltottak volna, de féltek, hogy akkor a cinege elrepül. Helyette a kislány súgta a nagypapájának:

─ Nézd, nagypapa, ott van a mi téli cinegék, akit etettünk hosszú heteken át!

─ Valóban - válaszolta az öreg - én is megismerem. Ő a mi kicsi cinkénk. Tudjátok, miért szállt a barackfára?

─ Miért? - kérdezte szinte egyszerre a két gyermek.

─ Azért, mert meg akarja köszönni a jóságotokat. Hallgassátok csak, mit mond!

Laci és Piri tátott szájjal hallgatta, hogy a kicsi cinege, mit csipog. Nem kellett tudni cinege nyelven, hogy megértsék.

─ Köszönöm, hogy télen enni adtatok nekem és sok - sok madártársamnak.

Amikor ezt elmondta, még egy kicsit üldögélt a fa ágán, majd megbillentette a szárnyait, és elrepült a társai után az erdőbe.

 

Apáti Kovács Béla

 

Peti darázsfészekbe nyúl

 

Még egészen aprócska legényke voltam és barátommal, Petivel mindenféle rosszaságra kaphatóak voltunk. Pedig szegény szüleink mindig figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad rosszalkodni.

Nem nagyon szíveltük meg tanácsaikat. Egyik fülünkön be, a másikon ki. Mintha nem is mondták volna.

Hogy melyikünk volt a rosszabb? Most már igazán nem is tudom. Valójában ennyi év elmúltával már nincs is jelentősége. Mindenki tudta a faluban, hogy mi belevaló kópék voltunk, és egy kis rosszaságért nem kellett a szomszédba menni. Tudtunk mi rosszalkodni magunk is.

Nekem, ennek ellenére úgy tűnt Peti barátom jóval rosszabb, mint én.

Ezt bizonyítja a következő kis történet is.

Egyik nap délelőttjén Peti feldagadt képpel állított be hozzánk. Az arca úgy elcsúfult, hogy alig ismertem rá. Szemei eltűntek. Olyan volt, mintha nem is lettek volna.

─ Mi történt? - kérdeztem riadtan. - Milyen az arcod?

─ Megcsíptek a darazsak.

─ Megcsíptek? - csodálkoztam el. - Hány?

─ Honnan tudjam? Sok - válaszolta alig érthetően, mert a szája környéke is dagadt volt.

─ Fáj? - érdeklődtem tovább.

─ Gondolhatod. Fáj is meg ég is az arcom.

Akkor igazából nem volt ereje elmesélni, hogyan történt. Csak másnap, de az is lehet, hogy harmadnap mesélte el kalandjait a darazsakkal, amikor már kicsit jobban érezte magát és hajlandó volt némi rosszaságra is.

─ Tudod, úgy volt - kezdette el mesélni a történetet - fellopóztam a padlásunkra. Pedig édesanyám lelkemre kötötte, hogy oda egyedül nem szabad felmennem. Elment a boltba és ezalatt kihasználtam az alkalmat és körülnéztem, mi van odafent. Egyszer már jártam ott édesapámmal, és rengeteg érdekességet láttam. Most ezeket szerettem volna kicsit jobban megvizsgálni. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj lesz belőle.

Kezdetben, egy óriási faládában kutattam, azt remélve bizonyára találok valami hasznos dolgot. Bánatomra ósdi, rongyos ruhákon kívül nem igen akadtam másra. A padlás más tárgyai felé indultam el. Amint ott mászkáltam az egyiktől a másikig véletlenül felnéztem a fejem fölötti gerendára és ott megpillantottam valami furcsaságot. Olyan Lada formájú valami volt. Még sohasem láttam ilyet. Akkor még fel sem tűnt, hogy ennek a különös valaminek még lakói is vannak....

─ És mi volt az? - szakítottam félbe kíváncsian.

─ Várjál csak! Mindjárt elmesélem. Először egy bottal kezdtem el piszkálni. Óvatosan közelítettem feléje. De a bot nem érte el. Szerencsére a padláson volt néhány kidobott szék. Az egyiket odacipeltem és ráálltam. Ekkor már kézzel is elértem azt a furcsa valamit. A botot el is dobtam és azt terveztem, hogy kézzel megfogom és magammal viszem.

Csak ezt ne tettem volna! Tudod, mi volt az a labdaformájú valami?

─ Nem. Mondd már! - sürgettem.

─ Akkor még nem tudtam, de ma már tudom, egy darázsfészek volt. Darazsakat már láttam és gondolom te is. De azt nem tudtam, hogy ilyen házban laknak és nagyon veszélyesek. Ezentúl messze elkerülöm, ha ilyet látok és még véletlenül sem akarom megfogni. Neked is azt ajánlom, még csak meg se próbáld! Nos, amint kezemmel megérintettem a fészküket, azonmód nekem estek. Édesanyám azt mondta, hogy még meg is hallhattam volna a csípéseiktől. Az volt a szerencsém, hogy a padláson elég sötét volt, és amikor leestem ijedtemben a székről a sötét sarok felé kezdtem el futni. A darazsak nem jöttek utánam. Természetesen kiabáltam és jajgattam:

─ Édesanyám! Édesanyám, segítség!

Megint csak szerencsém volt. Édesanyám éppen akkor ért haza a boltból és azonnal a segítségemre sietett. Lecipelt a padlásról és elrohant velem az orvoshoz, aki adott egy injekciót. Állítólag, ha nem kapom meg, akkor komoly bajom is lehetett volna.

Ámulva és elszörnyedve hallgattam Peti barátomat. Magamban hálát adtam a Jóistennek, hogy nem voltam ott. Tudom, ha vele vagyok, én sem úsztam volna meg csípés nélkül.

Azt mondják más kárából tanul az okos. Úgy látszik okos voltam, mert, ha véletlenül láttam vagy találtam ilyen darázsfészket, még csak véletlenül sem piszkáltam meg. Ilyenkor mindig Peti barátom feldagadt arca jutott eszembe.

Gyerekek, ti is okuljatok ebből a történetből és legyetek óvatosak, ha darazsakat láttok! Nem szabad bántani őket. Ha elkerüljük fészküket és békén hagyjuk lakhelyüket, akkor nem fognak bántani minket.

Kár elpusztítani a darazsakat, mert mint minden élőlényre rájuk is szükség van a természetben. Segítenek beporozni a gyümölcsfák virágait és ezzel a nemes munkájukkal sok - sok gyümölcs terem a fákon.

Óvjuk és szeressük a természetet!

 

Apáti Kovács Béla

Sára, a kicsi királykisasszony

 

Ismertem egy aranyos kislányt, Sárának hívták. Nem volt rajta semmi különös. Olyan volt, mint a többi óvodás pajtása.

Szép, hosszú, szőke haja volt, és égszínkék szeme huncutul csillogott, ha valakire ránézett.

Senki meg nem mondta volna róla, hogy királykisasszony. Ugyan úgy szeretett játszani, mint a többi gyermek. Utálta a spenótot. Pedig királyi édesapja lelkére kötötte, hogy feltétlen meg kell enni, mert különben egész életében pöttöm marad.

Ennek ellenére Sára királykisasszony mindenegyes alkalommal talált valami kifogást, hogy kibújjon a spenótevés alól.

─ Doktor bácsi megtiltotta, hogy pénteken spenótot egyek. Pénteken, aki spenótot eszik, az megbetegszik - mondta az óvó néni nagy csodálkozására.

Az óvodában csak az óvó néni tudta, hogy Sára egy királykisasszony. A gyerekek még csak nem is sejtették.

Talán így volt jó. Ha tudták volna, hogy kicsoda, nem szívesen játszottak volna vele.

Egy nap aztán mégis csak valahogy kiderült az igazság. Valószínűleg Sára szólta el magát.

─ Apukám egy király - mondta a játék hevében.

─Nem is igaz - ugrott fel Gergő. - Nincsenek is királyok. Csak a mesében léteznek.

─ Talán még váratok is van? – kérdezte egy másik kisgyermek.

─ Hogyne lenne - felelte gyorsan a kislány. - Egy nagy, magas hegy tetején áll a kacslábon forgó várunk.

─ Akkor hisszük el, ha látjuk - kiabálták a többiek, akik közben Gergő és Sára köré sereglettek. - Bizonyítsd be nekünk, hogy királykisasszony vagy!

─ Hogyan bizonyítsam be? - tárta szét karjait Sára.

─ Mutass valamit, legalább egy fényképet a váratokról.

─ Nem lehet lefényképezni a várat. Varázsburokban van. Ha valaki megpróbálná, akkor nem sikerülne. A vár helyén csak egy nagy, fehér folt lenne látható. Múltkor is egy turista le akarta fényképezni, tudjátok, mi történt vele?

─ Mi? - jött egyre több ovis Sára közelébe.

─ Amikor elővette a fényképezőgépét a várunk egyszerűen eltűnt. Csak a hegy csúcsáról sikerült képet készíteni.

A gyerekek erre nem tudtak, mit felelni. Hitték is meg nem is. Mégis valami bizonyságot szerettek volna látni a várról, meg arról, hogy Sára királykisasszony.

─ Akkor rajzold le nekünk ide a homokba a váratok! - mondta szinte parancsolóan az egyik kisfiú. - Úgy hiszem el, ha látom.

─ Ha nagyon akarjátok - egyezett bele Sára, és keresett egy vékony faágat, amivel serényen rajzolni kezdte a kacsalábon forgó várukat. A gyerekek egymást taszigálva nézték, mi fog ebből kisülni.

A kislány ügyesen tudott rajzolni. Egy - kettőre egy meseszép vár rajzolódott ki az óvoda udvarának a homokjában.

A nagy csönd és az összesereglett gyerektömeg még az óvó néni érdeklődését is felkeltette.

─ Mit csináltok, kicsikéim? - kérdezte és odament hozzájuk.

─ Sára lerajzolja nekünk a kacsalábon forgó várukat - válaszolták kórusban.

─ Hadd nézzem meg én is! - mondta az óvó néni. - Valóban nagyon szép. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyesen tudsz rajzolni. Rajzolhatnál nekünk ilyen gyönyörű várat papírra is. Kidíszítenénk velük az óvoda falait. Te egy igazi rajzoló királykisasszony vagy.

Nem is kellett több a gyerekeknek, amikor ezt meghallották, elhitték Sára minden szavát, amit mesélt, s mondott a kacsalábon forgó várukról és királyságukról. Még arra is megkérték, hogy egyszer majd elmehessenek vendégségbe, a várba. A kislány egyetértően bólogatott kicsi, szöszke fejével, és ravaszkásan összekacsintott az óvó nénivel.

Ettől a naptól fogva mindenki tudta az óvodába egy kicsi királykisasszony is jár.

 

Apáti Kovács Béla 

Beteg rókanéne

 

Erdőszéli kicsi házacskájában élt egymagában rókanéne. Férjét még nagyon régen elkapták a vadászok. Fiai, és lányai mind megnősültek vagy férjhez mentek. Csak néhanapján látogatták meg öreg anyjukat. Nem bánkódott miatta, hiszen ez az élet rendje. Szépen megvolt a kicsi házban, tette a dolgát, mint minden öreg rókaanyóka. Néha meglátogatta barátnője, és ilyenkor hosszasan elbeszélgettek mindenféléről, felidézték ifjúságukat, amikor elcsenték a baromfiudvarból a gazda legszebb kakasát. Ma már bizony nem vállalkozna ilyenre. Nem tudna elfutni a félelmetes kopók elől. Jobb neki itt a házacskában éldegélni, és nézegetni kifelé az ablakon.

Egyik nap szörnyű dolog történt. Róka néne megbetegedett. Fájt a feje, háta, és ráadásul még magas láza is volt. Nem bírt felkelni az ágyból. Szerencsére Holló Frici az erdei postás bekukkantott az ablakon, és észrevette az ágyban fekvő beteget.

─ Mi a baj, róka néne? – kérdezte.

─ Jaj, aranyoskám, nagyon beteg vagyok. Talán meg is halok. Mindenem fáj. Ilyen rosszul még sohasem voltam.

Holló Frici nem habozott, azonnal orvosért szaladt. Jött is mindjárt, Huhú Kázmér doktorúr, és megvizsgálta rókanénét.

─ Nagy a baj, doktorúr?

─ Baj az mindig nagy, de mi orvosok azért vagyunk, hogy segítsünk. Ígérem, rókanéne meggyógyítom, és egy – két hét múlva újból egészséges lesz, mint a makk. Még a közeli faluba is elmehet tyúkot csenni, mert ugye tudja kedveském, finom tyúkhúslevesnél nincs jobb a világon.

Ebben rókanéne egyetértett a doktorúrral, és megígérte, ha meggyógyul, akkor meghívja egy finom ebédre. Az erdőben minden állat tudja, rókanénénél senki sem tud jobban sütni, főzni. Ha ő nekiáll, akkor már hetedhét határból lehet érezni az ínycsiklandó illatot.

─ Szívesen elfogadom a meghívást, de előbb meg kell gyógyulnia. Ezért, ameddig láza van szigorúan feküdni, kell. Nem szabad felkelni. Majd intézkedem és elküldöm menyét Bözsit, az ápolónőt. Ő majd mindenben kiszolgálja, megfőzi ebédjét, kitakarítja a házacskát, elmegy az erdei boltba bevásárolni, sőt még az orvosságot is elhozza a patikából, amit most felírok. Kérem, ebből naponta háromszor vegyen be egyet étkezés után bő folyadékkal. Fogyasszon sok gyümölcsöt. Látom, kiskertjében éppen most érik az alma. Nincs is jobb vitaminforrás, mint egy szép, piros alma.

Még egy kicsit diskuráltak, megbeszélték, mi történt az utóbbi időkben, az erdőben, majd, Huhú Kázmér doktor megbillentette szárnyait, és elröpült.

Rókanéne egy kis időre megint egyedül maradt, de nem sokáig, mert hamarosan megérkezett menyét Bözsi a szakképzett ápoló és családgondozó.

Az első dolga az volt, hogy elszaladt a patikába, hogy kiváltsa az orvosságot. Amikor visszaért főzött egy nagy csupor mézes teát.

Rókanéne nem nagyon volt oda a teáért, de menyét Bözsi az ápoló ráparancsolt, hogy ezt bizony meg kell inni.

─ Huhú Kázmér doktorúr utasított rá, hogy itassak rókanénével sok mézes teát. Így, ha tetszik, ha nem, nincs kibúvó, meg kell inni.

Bármennyire is nem szerette, meg kellett inni a mézes teát, sőt ezt követve bevenni a keserű pirulát.

Rókanéne napokig az ágyat nyomta, menyét Bözsi meg ellátta a házkörüli munkát. Igazi, jó ápolónő volt. Még rókanéne is meg volt vele elégedve. Amikor felépült nem győzött hálálkodni neki.

─ Nem is tudom Bözsikém, ha nincs, akkor mi lett volna velem. Nagyon sokat segített, szinte nagyságos asszonynak éreztem magam. Hála Isten meggyógyultam, és már magam is el tudom látni magamat. Köszönöm a segítségét, és Huhú Kázmér doktorúrral együtt, szeretettel meghívom egy finom ebédre.

Természetes, hogy menyét Bözsi elfogadta a meghívást, és boldogan kanalazgatta a tyúkhúslevest, amilyet csak rókanéne tud készíteni, senki más a világon.

Apáti Kovács Béla

Mikulás és a madárkák

 

Mikulásnak nagyon korán kellett kelnie, hogy minden kisfiúnak, kislánynak el tudja vinni az ajándékokat.

Szerencsére előző napokban már mindent összekészítettek. Még a krampuszok is megemberelték magukat és segítettek a Mikulásnak. Igaz azért kicsit túlzás, hogy néha – néha nem kaptak hajba valamin. Titkon, amikor a Mikulás nem nézett rájuk megdézsmálták a cukorkát vagy elcsentek egy – egy finom csokit.

Ennek ellenére mégis sikerült időben elkészülniük. A szarvasok is türelmetlenül várták az istállóban az indulást.

Nagy pelyhekben hullt a hó, amikor útra keltek.

─ Cudar idő van – jegyezte meg a Mikulás. – Csak el ne tévedjünk. Szomorúak lennének, ha nem vinnénk nekik ajándékot. Mit szóltok hozzá krampuszok?

Néma csönd. Egyik krampusz sem szólalt meg. Jól bevackolták magukat a szán ülésén lévő bundákba, csak az orruk hegye látszott ki.

Igazából a Mikulás nem is igen várt választ. Örült, hogy legalább nem rosszalkodnak.

Repült a szán szélsebesen. A szarvasok szaporán kapkodták a lábukat. Már rég letértek a csillagösvényről, amely segített a tájékozódásban, amikor egyszer csak az egyik krampusz megszólalt:

─ Mikor érünk oda? Már nagyon fázok. Tavaly sokkal előbb odaértünk.

─ Igazad van kicsi krampusz – mondta a Mikulás. – Most valahogy tovább tart az út. Bizonyára, a hóvihar az oka.

A nagy sietségben és a sűrű hóesésben eltévedtek. Véletlenül egészen más irányba haladtak tovább, mint máskor szoktak.

Mindez ez már csak akkor derült ki, amikor pirkadni kezdett és a hóesés is egy kicsit alábbhagyott.

─ Eltévedtünk – állította meg a szánt a Mikulás. – A hó betakarta az utat. Azt sem tudom most, merrefelé induljunk.

─ Mi lesz most, Mikulás bácsi? – kérdezték riadtan a krampuszok. – Hogyan jutunk el a gyerekekhez?

─ Sajnos ezt nem tudom. Valahogy meg kellene keresni a visszafelé vezető utat. Legalább találkoznánk valakivel, aki segíthetne nekünk. Itt ebben a nagy pusztaságban nincsen senki. Ítéletnapig itt rostokolhatunk, amíg segítségünkre jön valaki.

Mikulás tanácstalanul vakargatta a fejét. Hátul a szánon a krampuszok pityeregtek.

─ Itt pusztulunk. Megfagyunk. Soha nem jutunk el a gyerekekhez. Idén nem hoz nekik a Mikulás ajándékot.

─ Ne sápítozzatok! – förmedt rájuk a Mikulás. – Meg fogjuk találni az utat. Bízzatok bennem!

A krampuszok összenéztek és hitetlenül mondogatták egymásnak:

 ─ Ebben a nagy hóban, még a Mikulás sem képes megtalálni a gyerekekhez vezető utat. Jobban tennénk, ha megennénk a zsákban lévő csokikat és cukorkákat, mielőtt megfagyunk.

Már egészen világos volt és a hóesés is elállt. Ha nagyon meresztgették szemeiket, akkor a vastag felhők mögött még a napot is látni vélték.

Igen nagy késésben voltak. Még, ha száz szarvas is húzná a szánt, akkor sem érnének oda időben. A Mikulást ez szomorította el legjobban. Maga előtt látta a rengeteg könnyes szemű kisfiút és kislányt. Hiába rakták ki a szépen kifényesített cipőjüket, kiscsizmájukat, a Mikulás nem rak bele ajándékot. Micsoda szégyen. A történelemben ilyen még nem fordult elő.

Véletlenül madárcsicsergésre lettek figyelmesek.

─ Nini, hiszen ez a Mikulás, és a krampuszai! – szálltak közel a szánhoz. – Mikulás bácsi, mi történt, hogy itt állnak a hóval befújt úton? Mi lesz most a gyerekekkel? 

─ Sajnos kicsi madárkák, eltévedtünk. Nem találunk vissza az útra, és már igen nagy késésben vagyunk. Idén nem lesz Mikulás – válaszolta szomorúan az öreg fehérszakállú.

A madarak összenéztek, majd összedugták kicsi fejecskéjüket, végül a leghangosabb, így szólt a Mikuláshoz és krampuszaihoz.

─ Mi majd megmutatjuk az utat.

─ Már hiába. Amire eljutunk minden kisfiúhoz és kislányhoz véget ér a nap.

A madarak újból tanácskozni kezdtek.

─ Megvan a megoldás – mondták boldogan.

─ Megvan? – csodálkozott el a Mikulás. – Mit fundáltatok ki madárkáim?

─ Segítünk elvinni az ajándékokat. Szólunk a társainknak és minden madár visz egy ajándékot egy kisfiúnak vagy kislánynak. Így még időben megkapják, amit kérte. Észre sem veszik, hogy nem a Mikulás bácsi rakta bele azokat a kiscipőkbe, kiscsizmákba. Amikor majd felébrednek és kinéznek az ablakon csak annyit fognak látni, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt.

─ Ez kitűnő ötlet – vidult fel a Mikulás, és már kezdte is szortírozni a kicsi csomagokat. Minden kicsi madárnak adott egyet, akik, huss, villámgyorsan el is indultak a megadott címre.

─ De mi lesz velünk? Nem tudunk rosszalkodni – szontyolodtak el a krampuszok.

─ Rosszalkodtatok ti eleget egész évben – válaszolta nevetve a Mikulás – most ezen a napon egyszer igazán jók is lehettek.

A madarak segítették elszállítani az ajándékokat és így minden kicsi elégedetten bontogatta ki a kiscipőben vagy kiscsizmában talált csomagot.

Mikulás nem győzött hálálkodni a madaraknak. Megígérte nekik, hogy egész télen ellátja őket finom madáreledellel.

Apáti Kovács Béla

Fázós Mikulás

 

Azon a télen, amikor mindez megtörtént, nagyon hideg volt. Hatalmas, fehér hó borított mindent. Olyan volt a táj, mintha egy óriási dunyha alatt aludna.

Bezzeg a Mikulás házában nagy volt a sürgés – forgás. Az ott lévők készülődtek a nagy napra. Mindenhol csomagok, dobozok tornyosultak. A krampuszok szorgalmasan szortírozták a csomagokat, kinek, mit kell vinni. Bizony virgácsból is volt bőségesen, mert nem csak jó kisfiúk és kislányok fényesítették kicsi csizmájukat, hanem a csintalan, gézengúz gyerekek is, azt remélve, hogy a jószívű Mikulás megszánja őket. Ez legtöbbször így is volt, de ilyenkor virgács is került az ajándék közé.

─ Idén nagyon hideg van – sóhajtott fel a Mikulás. – Öreg vagyok, és már nem bírom ezt a zord időt. Lehet, hogy a krampuszokkal küldöm el az ajándékot a gyerekeknek.

Ez a szomorú hír gyorsan elterjedt a nagyvilágban. Az apróságok megijedtek, milyen ajándékozás lesz Mikulás nélkül. Azok a rosszaság krampuszok még összekeverik, az ajándékokat vagy nem adják oda a jogos tulajdonosának. Ilyen még akkor is előfordult, ha a Mikulás felügyelt rájuk. Valóságos káosz lesz, ha az a jóságos nagyszakállú öregember nem irányítja őket.

A gyerekek elhatározták, hogy valamit tesznek, hogy a Mikulás ne fázzon. Összedugták kobakjukat, és gondolkodni kezdtek.

─ Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Ki kell találnunk valamit, mert a krampuszokra nem lehet rábízni az ajándékozást.

Sokáig semmi okos nem jutott az eszükbe. Már kezdtek beletörődni szomorú sorsukba, amikor a kicsi Anna felkiáltott:

─ Megvan a megoldás!

─ Mi az? – kérdezték a többiek kíváncsian. – Mit tegyünk, hogy a Mikulás ne fázzon?

─ Azt találtam ki, hogy kötünk neki egy sálat, amit a nyak köré tud tekerni. A sál majd melegíti a nyakát, és így nem fázik.

Ez mindenkinek nagyon tetszett. Nem is tűnt valami nehéz feladatnak. Csak az volt a baj, nem tudták, ki köti meg a sálat? Az óvodában nem tanítják a sálkötést. Ezenkívül még az is gond volt, honnét szereznek hozzá anyagot?

Újból összedugták a kobakjukat. Megint a kicsi Anna tudta a választ.

─ Majd megkérem nagyimat, hogy kössön egy sálat. Nagyi mindig segít, ha megkérem rá. A nagy dobozában van elegendő fonál, amiből lehet sálat kötni – mondta Anna.

─ Valóban nagyid megtenné ezt? – kérdezte az egyik kisfiú kételkedve.

─ Természetesen, ő a világ legjobb nagymamája.

─ Akkor siess haza, és kérd meg, hogy minél hamarabb kösse meg! – sürgették a többiek.

─ De hogyan visszük el a Mikulásnak? – kérdezte ijedt hangon Gergő.

─ Majd én elviszem – ugrott elő a bokorból a közelben hallgatózó kisnyúl.

─ Igazán segítesz nekünk? – kérdezték a gyerekek boldogan.

─ Nagyon szívesen – válaszolta a kisnyúl. – Mikulást mindenki szereti. Nekünk, nyulaknak is mindig hoz ajándékot, egy kis sárgarépát, egy kis finom nyúleledelt, amire éppen fáj a fogunk.

Kicsi Anna gyorsan hazaszaladt és megkérte nagyiját, hogy kössön egy meleg sálat a Mikulásnak. Az öregasszony szívesen teljesítette unokája kérését, sőt még meg is tanította sálat kötni, hogyha jövőre is kell, akkor majd azt már Anna köti.

Eljött a várva várt nap. Szegény Mikulás dideregve ült a kandalló mellett, s szomorúan mondogatta:

─ Fázok, idén ebben a nagy hidegben nem tudom elvinni az ajándékokat a gyerekeknek. Krampuszok ti fogjátok szétosztani azokat. Nagyon kérlek bennetek, most az egyszer legyetek szófogadóak és ne csináljatok galibát!

A krampuszok fogadkoztak, hogy minden a legnagyobb rendjén fog menni. Mikulás megbízhat bennük, de mindenki jól tudta, ezek csak olyan krampuszígérgetések. Alig várják, hogy felüljenek a rénszarvasszánra és rosszalkodhassanak.

A díszes társaság már éppen indulni készült, amikor az ajtón kopogtattak.

─ Ki az? – kérdezte a Mikulás.

─ Nyulacska vagyok.

─ Mit akarsz? Idén nem tudok nektek ajándékot vinni, mert túl hideg van. Majd jövőre, addig legyetek türelemmel!

─ Nem azért jöttem Mikulás bácsi – mondta kisnyúl.

─ Akkor meg, mit akarsz?

─ Tetszik tudni azért jöttem, mert a gyerekek kötöttek egy jó, meleg sálat a Mikulás bácsinak, hogy ne fázzon!

─ Nekem kötötték a gyerekek? – csodálkozott el a Mikulás.

─ Igen, vagyis kicsi Anna nagymamája segítségével. Ugyanis ők még óvodások, és az óvodában nem tanulták a sálkötést. De Anna ígéri jövőre már ő fogja kötni, mert nagyija megtanította rá.

Mikulás egészen elérzékenyült. Alig tudott szóhoz jutni.

─ Mutasd, kisnyúl azt a sálat!

─ Tessék! – nyújtotta át a fázós Mikulásnak, aki azt azonnal a nyaka köré tekerte és boldogan felkiáltott. – Hiszen már nem is fázok. Figyelem, krampuszok! Változott a program, én is veletek megyek és viszünk sok – sok ajándékot a gyerekeknek. Tegyetek sárgarépát is a szán aljába, hogy meg tudjuk ajándékozni a kisnyulat is visszafelé!

Nem tellett bele egy fertály óra és a szán menetkész volt, és szélsebesen repült a havas táj felett a kicsi emberkék felé, akik már izgatottan várták a Mikulást. Amerre elsuhantak mindenhol melegség áradt szét a sálból, amit kicsi Anna nagyija a szeretet fonalából kötött.

Apáti Kovács Béla

 

Dióházikó 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még az égig érő üveghegyen is. ahol elterült a Tündérország magas gyémánthegyek ölében, élt egy kicsinyke tündér.

Egyik nap, ki tudja, hogyan egy nagy dió pottyant le a földre az égből, éppen a tündér lába elé. Még szerencse, hogy nem a fejére, mert akkor bizony igen nagy baj történt volna.

A kicsinyke tündér nézte, nézte az égből pottyant diót. Legalább háromszor sétált körbe-körbe a fura tárgy körül. Ugye nem kell mondanom jóval nagyobb volt, mint ő. Jól el is fáradt a sétálás közben. Ezért leült a dió elé, és gondolkodni kezdett, mit tegyen vele.

Azt sem tudta, mi van a belsejében. Igaz néhányszor megkopogtatta, de ez semmit nem árult el a tartalmáról.

Titkon, azt remélte, talán a jóságos tündéranyó lakik benne, és így jött el hozzá látogatóba.

─ Jóságos tündéranyó, maga lakik benne? – kérdezte kíváncsian, de hiába hallgatózott nem jött válasz a dióból.

Nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, hogy mi a csuda pottyant a lába elé?

Bármennyire is törte a kobakját, nem tudta kitalálni.

Amint ott üldögélt a dió előtt, egyszer csak egy egérke dugta ki a fejét a lyukból.

─ Miért vagy ilyen nagy gondban, kicsinyke tündér? – kérdezte az egér. – Látom, valamin nagyon töröd a fejecskédet.

─ Jól látod, egérke. Itt van ez a valami. Előbb pottyant le az égből, majdnem a fejemre, s nem tudom, mi célt szolgál? Még sohasem láttam ilyet. Talán te tudod, mi ez?

─ Hogyne tudnám kicsinyke tündér – nevette el magát az egérke. – Minden valamire való egér tudja, ez nem más, mint dió.

─ Dió? – csodálkozott el a kicsinyke tündér. – Mire szolgál? Tulajdonképpen, mi van vastag, kemény héján belül?

─ Arra szolgál, hogy megegyék. Mi egerek imádjuk a diót. Egész évben ellennénk vele. Te ezt nem is tudtad?

─ Nem én. Még soha nem találkoztam égből pottyant dióval, amely majdnem a fejemre esett. A héját is megeszik? – kíváncsiskodott tovább a kicsinyke tündér.

─ Azt nem. Általában azt el szokták dobni.

─ Eldobni? Hiszen kitűnő házacska lehetne egy hozzám hasonló tündér számára. Milyen kényelmesen ellakhatnék benne. Amint elnézem, ebben a dióházban lehetne legalább két nagy szoba, szép tágas konyha és fürdő. Ugye tudod egérke nekünk, tündéreknek is kell tisztálkodni, hogy szépek és frissek legyünk. Kár, hogy nem tudom, kivenni a tartalmát. Szívesen berendezném háznak ezt a diót – mondta kissé szomorúan a kicsinyke tündér.

─ Ezen könnyen segíthetek – mondta vidáman az egérke. – Ha megkapom a dióhéj tartalmát, cserébe kirágom neked a házacskát, két szobát, tágas konyhával és fürdőszobával. Még két ablakot is készítek a házadra, hogy tudjál rajta nézelődni, ki megy el a házad előtt.

─ Igazán megtennéd? – lelkesedett fel a kicsinyke tündér. – Kérlek, lássál neki azonnal, hogy minél előbb beköltözhessek az új házacskámba!

Az egérkének sem volt kifogása a munka ellen, hiszen már delet harangoztak és korgott a hasa. Mindjárt neki is látott a munkának. Erős, éles fogaival egy, kettőre elkészült a házacska. Az erdő, mező állatai segítettek bebútorozni és komfortossá tenni a kicsinyke tündér új lakhelyét.

Az egérke meg elégedetten simogatta pociját, mert már régen evett ilyen finom diót, ami az égből hullott a kicsinyke tündér lába elé.

Itt a vége, fuss el véle! Jó éjszakát, gyerekek! Aludjatok jól, és álmodjatok szépeket!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

hatsz...