Mesék ovisoknak 05

Apáti Kovács Béla

Csodaszerszám

Peti öregapja nagyon ügyes ember volt. Mindent meg tudott javítani a háznál. Soha nem kellett mesterembert hívni, és drága pénzt kifizetni az elvégzett munkáért.

Ha valami elromlott, meghibásodott, nagypapa vette a szerszámosládáját, és nekilátott a munkának. Alig telt el néhány perc, és ami elromlott, az jobb lett, mint új korában.

Kisfiú csak bámulta öregapja ügyességét. Szeretett volna ő is ilyen ügyes lenni, de valahogy soha nem sikerült neki. Még egy apró szeget sem tudott beverni a fába, hogy el ne görbüljön. A többi munkáról meg nem is beszélve.

Egyik nap megkérdezte nagypapáját:

─ Nagypapa, hogyan tudsz te mindent, olyan jól és ügyesen megcsinálni? Hiába igyekszem, nekem soha nem sikerül. Pedig én is úgy szeretnék ügyes lenni. Áruld el a titkát!

─ Tudod, kicsi unokám – kezdte az öregapja. – Van nekem egy csodaszerszámom, és azzal mindent meg tudok javítani. Ha szükséges előkapom, és a hiba már ki is van javítva. Ilyen egyszerű a dolog.

A kisfiú nem firtatta tovább. Belenyugodott a csodaszerszámmal, mindent meg lehet javítani.

Egyszer öregapja elment valahová, Peti egyedül maradt a házban az öreganyjával. Eleinte csak jött – ment az udvaron, de látszott rajta, hogy készül valamire

Nagyon izgatta a csodaszerszám. Amióta nagyszüleje említést tett róla, mindig csak rá gondolt. Igaz nem volt szabad bemenni engedély nélkül abba a helyiségbe, ahol a szerszámok voltak. Általában csak öregapjával tehette be ide a lábát. A kicsinyke helyiségben mindenhol szerszámok voltak. Legtöbbjét mind ismerte, hiszen nagyapja, amikor csak tehette mindenegyes alkalommal tanítgatta azok használatára.

De most itt volt az alkalom, hogy megkeresse a csodaszerszámot. Óvatosan kinyitotta a műhely ajtaját, és mint aki valami rosszban sántikál, beosont a tiltott területre.

Nagymamája valamit a konyhában ügyködött, nem volt ideje Petire nézni.

Sokáig tanácstalanul álldogált a félhomályos helyiségben, és azon törte a kobakját, hol, melyik szekrényben lehet a csodaszerszám. Sehogy sem bírta kitalálni, melyikben lehet.

A falon az ablak mellett különféle fűrészek lógtak, balra tőlük fúrók és hozzáhasonló eszközök. Közelben sorakoztak szép, katonás rendben a reszelők. A sarokban még egy elektromos masina is állt, mint egy öreg király a szerszámok között. Ezt neki bekapcsolni még nagyapja jelenlétében sem volt szabad. Csak is ő kapcsolhatta be és dolgozhatott rajta. Pedig milyen jó lett volna berregtetni ezt a masinát. Most is kísértést érzett, hogy megnyomja a zöld gombot, ami elindítja. De félt, hogy a nagy zaj idevonzza a nagymamáját és nem tudja megtalálni a csodaszerszámot. Ezenkívül Peti félt is tőle, mert állítólag képes levágni egy pillanat alatt az ember karját.

Körbejárta a műhelyt. Benézett mindenhová, ahová csak tudott. Kihuzigálta az asztal fiókjait, amelyeket azután alig tudott visszatolni. Némelyik olyan nehéz volt a sok kacattól, hogy a kisfiúnak igen össze kellett szednie az erejét, ha vissza akarta tolni.

Hiába volt minden fáradozás, a szerszám nem került elő. Ez egy kicsit elszomorította. Már – már majdnem feladta a keresést, amikor az egyik asztal alatt megpillantott egy faládát. Nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte ebben lesz a csodaszerszám.

Valahogy nagy nehezen kicibálta az asztal alól, és kíváncsian megpróbálta kinyitni.

Ez valóban egy régi, olajos szerszámosláda volt, szerencsére lakat nélkül. Így minden nehézség nélkül felnyithatta a tetejét.

Éppen ezen mesterkedett. Boldogság járta át az egész testét, hogy végre saját szemével láthatja a csodaszerszámot, amikor váratlanul megjelent a nagyapja.

─ Mit keresel te itt? – kérdezte félig szigorúan, félig viccesen. – Nem félsz, hogy hátra kötöm a sarkadat, amiért engedélyem nélkül bemerészkedtél a műhelyembe? Már számtalanszor megmondtam, ez nem kisfiúknak való hely.

Peti megszeppenve ugrott fel a szerszámosláda mellől. Tudta jól, rossz fát tett a tűzre, és most öregapja nagyon megszidja. Talán még meg is veri, amiért nem fogadott szót. Örökre ki lesz tiltva a műhelyből. Ezt nem szerette volna, mert mindig szívesen nézelődött, sertepertélt öregapja körül, és figyelte minden mozdulatát.

Néma csönd következett. Peti nem tudta, mit válaszoljon.

Természetesen nagyapja nem volt olyan szigorú, mint aminek látszott. Igaz szerette, ha unokája kissé tart tőle. hamar megbocsátott, sőt még talán örült is, hogy Peti ennyire érdeklődik a szerszámok iránt. Azt lett volna számára a boldogság, ha a kisfiúból is jó iparosember lesz, ha majd felnő.

Térdére ültette az unokáját, és megsimogatta a fejét.

─ Nem baj, kis unokám, ha érdeklődsz a szerszámok iránt. Nem ezért vagyok mérges. Tudod, már számtalanszor mondtam neked, a szerszámok az ember barátai, de ha avatatlan kezébe kerülnek, nagy bajt is tudnak okozni. Ezért nem szeretem, ha egyedül jössz be a műhelybe.

─ Nagypapa, én csak a csodaszerszámot szerettem volna megnézni, amivel mindent meg tudsz javítani – mondta pityeregve Peti.

Erre az öregember hangosan felnevetett:

─ Csodaszerszámot?

─ Igen a csodaszerszámot, de nem találtam sehol. Pedig azt mondtad múltkor is, neked van ilyen szerszámod.

─ Úgy bizony! Minden embernek van ilyen szerszáma. Ha nagy leszel, akkor neked is lesz.

─ Nekem is lesz? – csodálkozott el a kisfiú. – Nem tudok róla.

─ Ez a csodaszerszám nem más, mint az ember keze és a fejében levő tudás. Ha a kezünk megtanulja, mit hogyan kell csinálni, akkor csodákra is képesek leszünk. Építhetünk hatalmas házakat, összerakhatunk parányi, alig látható szerkentyűket. Mindennek csak a fantáziánk szabhat határt. Csak tudnunk kell uralkodnunk a szerszámaink felett. Tudom és remélem, egyszer te kezed is ilyen csodaszerszám lesz, és csodás dolgokat fog készíteni magadnak és másoknak is. Akarni kell, és akkor sikerülni fog.

Peti hosszasan nézte a kezét. Talán most még kicsit csodálkozott, hogyan lehet ez csodaszerszám, de idővel megértette, hogy öregapjának igaza volt. Egy ügyes kéz, megfelelő tudással mindenre képes. Még rossz szerszámmal is lehet csodát tenni, ha olyan ember fogja a kezében, aki érti a dolgát.

Évek múltával a kisfiú sokat tanult nagypapájától. Sok mindent ellesett, mit, hogyan kell csinálni. Amikor felnőtt lett az ő kezében is a szerszámok csodára voltak képesek.

Apáti Kovács Béla

Ki tud nagyobbat kukorékolni?

Egyik nap délutánján a falu kakasai összejöttek a réten, hogy eldöntsék, ki tud nagyobbat kukorékolni. Aki megnyeri a versenyt, az lesz a bajnok, és minden kakas és tyúk a kedvébe fog járni. Összes kívánságát teljesítik, és az alattvalóik, kötelesek lesznek naponta egy jól megtermett gilisztát felszolgálni uruknak.

Mindenki nagy izgalommal várta a versenyt.

Felkérték a vén fülesbaglyot, hogy ő mondja ki, melyik kakasnak volt a leghangosabb a hangja.

Erre a nem mindennapi eseményre még a közeli erdőből is érkeztek látogatók. Eljött családostól Róka Rudi, és a rét melletti bokorból figyelték a versenyt. A rókafiókák nyalogatták szájuk szélét, és azon álmodoztak, milyen finom lenne a kakaspecsenye.

– Nyugi! Nyugi, fiacskáim! – nyugtatgatta az apjuk a fiait. – Majd eljön annak is az ideje, hogy kakashúsit egyetek. Most nem lehet. Egy róka van olyan úriember, hogy ilyenkor, ilyen nagy eseménykor nem támadja meg a baromfiudvart. Nemhiába, mondják ránk, hogy ravaszak vagyunk. Higgyetek nekem, egyik éjjel majd meglátogatjuk a tyúkólat, és zsákunkba tesszük, a legszebb kukorít.

A gyerkőcöket csak nehezen lehetett lecsillapítani, és megnyugtatni. Legszívesebben berohantak volna a rétre, és elkaptak volna néhány kakast.

A versenyzők a vén fülesbagoly hangjára felsorakoztak, és elkezdődött a megmérettetés.

Volt ott olyan hangos kukorékolás, hogy talán még a harmadik faluba is elhallatszott.

Szegény fülesbagoly törte is a fejét, kinek adja az első díjat. Szeretett volna igazságos lenni. Hiszen a baglyok, mind komolyak, és okosak.

Egymás után szólongatta a versenyzőket.

– Most te mutasd meg, mit tudsz! – szólította Mari néni hatalmas kakasát.

A világ még nem látott ilyen hatalmas állatot. Állítólag nem csak nagy volt, hanem igen harcias is. Ereje felért egy kutyáéval.

Amikor a fülesbagoly elé röppent mindenki elhallgatott, és kíváncsian várta a produkciót.

– Mari néni kakasa vagyok. Állítólag a környéken én vagyok a legerősebb. Nem félek én senkitől sem. Jöhetne velem szemben, akár száz róka is, akkor sem ijednék meg – hencegett a kakas.

– Rendben – mondta a fülesbagoly. – Most halljuk, milyen nagyot tudsz kukorékolni!

Mari néni kakasa nekigyürkőzött. Sokáig illegette magát, mint neves operaénekes. A nézők között voltak néhányan, akik már unták, és felkiabáltak a színpadra:

– Halljuk már azt a kukorékolást!

– Mindjárt, mindjárt, csak előbb kérnék egy pohár vizet. Kiszáradt a torkom.

A rendező tyúkok rohantak, majdnem elveszítették a tollaikat, és vitték a pohár vizet a művész úrnak.

Végre a Mari néni kakasa rászánta magát és kitátotta a csőrét. De, jaj, elég halovány kukorékolás jött ki belőle.

– Bocsánat – mondta Mari néni kakasa – tehetnék még egy próbát?

– Igen – válaszolta a fülesbagoly – minden versenyző három próbát tehet.

A kakas még kétszer kukorékolt. Kicsit jobban sikerültek, mint az első. Igaz egyik sem volt világot megrengető kukorékolás.

Jöttek sorban a versenyzők. Egymás után bemutatták tudományukat. Végül a kicsi kakas állt fel a színpadra. A főrendező kotlósanyó fel sem akarta engedni.

– Te még gyerek vagy. Nem neked való a kukorékolás ilyen színvonalas versenyen. Nem hallottad, Mari néni kakasa, mekkorát kukorékolt.

A kicsi kakast nem olyan fából faragták, hogy egy könnyen le lehetett beszélni. Addig – addig erősködött, amíg végül megengedték neki, hogy kukorékoljon egyet.

A jelenlevők nagy meglepetésére, olyan nagyon kukorékolt, hogy még a levél is leesett a közeli fákról. Ennek ellenére nem ő lett az első. Igaz a fülesbagoly őt szerette volna, de a baromfiudvar felsőbb utasítására Mari néni kakasának kellett odaítélni az első díjat.

Ez nagyon bántotta. Kicsit dünnyögött magában. A társai vigasztalták, hogy majd egyszer megnyerheti a versenyt.

– Tudod, hogy van ez, kicsi kakas. Mari néni kakasának kellett odaítélni az első díjat, mert ő a legerősebb közülünk. Sajnos ez így van. Ez ellen nem lehet semmit sem tenni.

Igazából nem tudták megnyugtatni. Csak abban reménykedhettek, hogy vérző sebére majd az idő múlása hoz gyógyulást.

Lassan este lett. A baromfik nyugovóra tértek. A győztes kakas a tyúkól legmagasabb létráján ült, mint egy császár. A kiskakasnak alig jutott hely a tyúkólban.

Talán már éjfél is elmúlt, amikor Róka Rudi sompolygott a falu felé a kölykeivel.

– Látjátok, fiacskáim, ez a jó idő tyúkot és kakast csenni. Beosonunk Mari néni udvarába, és ellopjuk a legszebb baromfikat. Csak mindenben kövessétek apátokat, és tanuljatok – mondta Róka Rudi.

Nagy volt a riadalom a tyúkólban, amikor meglátták a nem várt vendégeket. Mindenki a bajnoktól várta a segítséget.

– Kérlek, segíts! Itt vannak a rókák. Tegyél valamit!

De bezzeg őkelme behúzta fülét, farkát. Még moccanni sem mert. Ha lehetett volna még feljebb ment volna a tyúklétrán. Reszketett, mint a nyárfalevél.

Már Róka Rudi nyúlt, hogy telerakja zsákját tyúkokkal. Szegények riadtan várták a segítséget a bajnoktól. De ő lapított, mintha ott sem lett volna.

Váratlanul olyan dolog történ, amire senki sem számított. Főleg Róka Rudit és kicsinyeit lepte meg, hogy a kicsi kakas olyan hangosan kezdet el kukorékolni, hogy a fél falu összecsődült. Futottak a szomszédok Mari néni tyúkólja felé, és hangosan kiabálták:

– Róka! Róka! Viszi a tyúkokat.

Az emberek botokat ragadtak, hogy jól elverjék a ravaszdit, aki fiaival alig bírt elmenekülni a baromfiudvarból.

– A kicsi kakas megmentette a tyúkokat – mondogatták az emberek. – Ha nincs, akkor a róka elvitt volna minden baromfit. De hangos kukorékolása felébresztette az alvókat.

Mari néni hálásan pislogott a tyúkólban lévő kicsi kakasra, és megígérte neki, hogy reggel finom eledelt kap.

A tyúkok boldogan bújtak köréje. Tudták, ameddig velük van, nekik nem kell félniük.

A kukorékolás bajnoka megszégyenülten ült a tyúklétrán. Másnap reggel, alig mert előjönni. Nem is sokáig volt maradása. Mari néni egyik nap gondolt egyet, és elvitte a piacra eladni.

A tyúkok bocsánatot kértek a kicsi kakastól, amiért leszavazták, hogy ő legyen a kukorékolás győztese.

Apáti Kovács Béla

Panka és a kicsi madárkái

„Ezt a mesémet ajánlom egykori munkahelyem dolgozóinak és növendékeinek”

Volt egyszer egy kislány úgy hívták, hogy Panka. Szegénykének egy balesetben meghaltak a szülei. Nem maradt senkije. Nagymamája is öreg és beteg volt.

Ezért Panka intézetbe került, ahol sok hozzá hasonló sorsú kisfiú és kislány várta, hogy valami csoda történjen vele.

Nem jó intézetben élni, még ha a nevelők kedvesek és megértőek is.

Panka nem szerette ezt a kötöttséget. Minden nap egy időben ébresztő, reggeli, ebéd, vacsora, majd lefekvés. Édesanyja kicsit elkényeztette. Sokszor még az ágyába is vitte a reggelit. Esténként odabújhatott melléje és hallgatta a mesét. Intézetben ilyenre nincs idő. A nevelőknek ezer a dolga. Ezenkívül sokan is vannak. Állandóan nagy a zsivaj, kiabálás. Mindig valakinek baja van. Nincs egy perc nyugalom.

Ezért a kislány elhatározta, hogy megszökik, elmegy világgá. Keres magának egy másik anyukát.

Tervét senkinek se árulta el. Mindenki azt hitte róla, hogy csendes, nyugodt kislány, akivel soha nincsen semmi baj.

A nevelő nénik nem is igen figyeltek rá. Volt elég dolguk azokkal a gyermekekkel, akik rosszak voltak. Senki még csak gondolni sem mert arra, hogy Panka, mit forgat a kicsi fejében.

Egy szép tavaszi nap szándékozta tervét véghezvinni, amikor lent játszanak az udvaron. Eleinte ő is a többséggel tartott, labdázott, ugrókötelezett, de még bújócskázott is. Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a szökésre. Senkinek nem tűnt fel, hogy nincs az udvaron.

Bizonyára jól elbújt az udvaron lévő bokrok valamelyikében, vagy valahol máshol húzta meg magát.

Az intézet kapuja nappal mindig nyitva volt. Autók jöttek, mentek ki rajta. Először Panka a bokrok irányába szaladt, majd onnan, amikor senki nem figyelt oda, villámgyorsan kisurrant a kapun.

Valójában még az utcán sem lett gyanús. Az intézeti gyermekek gyakran sétáltak az utcán.

Minden gond nélkül kiért a faluból, s egy nagy virágos mezőn találta magát. Itt egy kicsit megkönnyebbült. Igaz nem tudta, hogy ezután melyik irányba induljon el?

Nagyon szerette a virágokat. Otthon nekik is volt virágoskertjük, és jó időben édesanyával sokat bóklásztak a virágok között. Most is boldogan cirógatta a sok, szép, illatozó virágot. Mintha illatukkal a kislányt üdvözölték volna.

– Szép virágok, most hová menjek, hogy új anyukát találjak magamnak – kérdezte szomorúan Panka.

– Menj egyenesen az erdőig! Ott lakik bagolyapó, aki nagyon okos, és tudja, hol találsz magadnak új anyukát – válaszolták a virágok, mind egyszerre.

A kislány megköszönte az útbaigazítást és elindult az erdő felé. Nem kellett sokáig baktatnia, hamar megérkezett az erdőbe.

– Hol van, bagolyapó? – kiáltotta el magát és várta, hogy valaki feleljen neki.

Többször meg kellett ismételnie a kérdést, mire az egyik nagy tölgy ágai között álmosan megszólalt bagolyapó:

– Mit akarsz? Miért keresel? Nem tudod, mi baglyok nappal alszunk és éjjel vagyunk fent. Még ki sem aludtam az éjszakai fáradalmaimat. Mondd gyorsan, miért ébresztettél fel!

– Kedve bagolyapó, ne haragudjon rám, a virágok javasolták, hogy öntől kérjek segítséget. Új anyukát keresek magamnak. Nem szeret az intézetben lenni.

– Megszöktél. Ugye?

– Igen. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de nekem új anyuka kell. Bagolyapó, legyen szíves segíteni!

– Nem szép dolog, hogy megszöktél. A nevelő bácsik és nénik bizonyára már keresnek. Nem is tudom, mit tegyek? Segítsek, vagy visszaküldjelek az intézetbe. Talán ez lenne a legjobb. Egy ilyen kislánynak nem lenne szabad egyedül kószálni az erdőben.

Panka nagyon megijedt, hogy bagolyapó nem fog segíteni, és visszaküldi az intézetbe, ahonnét megszökött.

Milyen kínos dolog lenne, ha rendőri kísérettel vissza kellene mennie. Mindenki rajta nevetne, és talán még ki is gúnyolnák.

Nem. Nem akar visszamenni az intézetbe. Ő új anyukát akar keresni magának, aki majd szeretgeti, puszilgatja, finom ebédet készít számára.

Bagolyapó megsajnálta Pankát.

– Nem bánom segítek – mondta még mindig álmos hangon. – Szólok a madaraknak, hogy vigyenek el az új anyukádhoz.

Alig telt el néhány perc, s egy sereg madár érkezett a nagy tölgyfához. Panka nagyon boldog volt, hogy hamarosan újból lesz anyukája.

– Madárkáim, – kezdte bagolyapó – vigyétek ezt a kislányt az új anyukájához! Repüljetek vele Tündérországba!

A madarak körbefogták Pankát és óvatosan felemelték. A kislány még sohasem repült. Nagy élmény volt számára fentről látni a falvakat és a városokat. A repülés alatt egyszer még egy nagy felhőbe is belerepültek. Ekkor Panka kicsit meg is ijedt. A felhőben való tartózkodásuk csupán csak pár pillanat volt, és már újból fejük felett sütött a Nap, és sugaraival cirógatta a kislány.

Végre feltűnt Tündérország. Már messziről látszott, hogy itt örökké tavasz és jó idő van. Amerre csak nézett, mindenhol színes virágok pompáztak.

A madarak egy tisztásra szálltak le, amely mellett egy tó volt. A tisztás közepén egy gyönyörű nő állt és integetett nekik.

– Ő lesz az új édesanyád – súgták a fülébe a madarak.

Panka nem akart hinni a szemének. Legszívesebben mindjárt a nő nyakába ugrott volna, és össze-vissza csókolná.

De akkor szörnyűséges dolog történt. Egy pillanat alatt ez a csodás kép szertefoszlott. Újból az intézet udvarán egy bokor alatt találta magát. Az egyik nevelő néni ébresztgette.

– Ébredj, Panka! Már azt hittük megszöktél. Gyere, menjünk az igazgató nénihez, akinél vár az új anyukád. Legyél nagyon udvarias és örülj, hogy kikerülsz innen. Újból lesz családod.

A kislány egészen összezavarodott. Nem tudta, hogy ébren van, vagy csupán álmodja az egészet.

Lassan elindult kézen fogva a nevelő nénivel az igazgatói iroda felé. Váratlanul egy csapat madár suhant át a fejük felett, mintha ezt csivitelték volna:

– Látod, Panka, nem csaptunk be, segítettünk neked új anyukát találni!

Apáti Kovács Béla

Szófogadatlan madárfiókák

A belváros kőrengetegében egy eresz közelében élt egy madárcsalád. Apa, anya és két kis csintalan, pihetollú fióka.

Édesanyjuk vigyázott a csöppségekre, ameddig apjuk elment élelmet szerezni a közeli parkban.

A fészkük egy iroda udvarára nézett, ahol emberek jöttek – mentek. Néha még autó is betolatott az udvarba. A kicsi madárfiókákat nagyon érdekelte az emberek világa. Apró fejecskéjüket kíváncsian nyújtogatták a fészekből, és nézték, mi történik az udvaron.

– Milyen jó lenne berepülni az alattunk lévő szép autó ablakán! – mondta vágyakozva az egyik fióka. – Amikor anyánk nem figyel oda, ugorjunk ki a fészekből, és nézzük meg közelebbről az autót!

– Nem lehet. Még kicsik és gyöngék vagyunk – válaszolta a testvére. – Szárnyaink még gyöngék a repüléshez.

– Testvérkém, nézd, én már milyen erős vagyok – hencegett a nagyobbik fióka. Már majdnem olyan erős vagyok, mint apám! Ne félj, nem olyan nagy dolog repülni. Ez minden madárnak sikerül. Gyere, próbáljuk meg! Anyánk csak azért mondja, hogy ne repüljünk, mert félt bennünket. Pedig mi már nagyok vagyunk. Itt az ideje, hogy kipróbáljuk szárnyainkat.

A kisebbik madár hagyta magát rábeszélni a repülésre. Először testvére kapott szárnyakra. Amikor látta a kicsi testvér, hogy neki sikerül, és szépen száll az udvar felett, ő is nekiveselkedett.

Eleinte nem is volt baj. A szárnyai engedelmeskedtek, és fenntartották a madárkát. Már éppen boldogan akarta világgá kürtölni, hogy tud repülni, amikor érezte fogyóban van az ereje. Egyre nehezebben bírta mozgatni a szárnyait.

– Lepottyanok – kiáltotta rémültem a testvérének, aki még mindig vidáman repdesett a levegőben. – Elfogyott az erőm.

Szegénykének szerencsére maradt annyi ereje, hogy valahogy leszállt az ereszcsatorna mellé. Onnan nézte testvérét, aki néhány kör után földet ért.

– Egy kicsit pihensz. Összeszeded az erődet, és visszarepülünk a fészekbe. Talán anyánk észre sem vette, hogy megszöktünk – vigasztalta.

Bizony a madármama észrevette, hogy üres a fészek, a két kis kópé megszökött.

Mindjárt jajveszékelni kezdett. Olyan keservesen csipogott, hogy még az emberek is felkapták a fejüket, és megálltak nézni a szörnyű balesetet. De senki nem tudta, mit kell tenni ilyen esetben. Ezért néhány sajnálkozó szó után tovább mentek.

– Jaj, csak macska ne jöjjön! – siránkozott az anyjuk. – Ha meglátja szegény kicsikémet, még képes lesz felfalni.

Közben madárpapa is megérkezett, csőrében finom gilisztát hozott a gyermekeinek. Azonnal lerepült a földre, ahol a szerencsétlenül járt fiacskája kuporgott. Próbált neki segíteni:

– Fiacskám, gyűjtsd össze az erődet, és próbálj felrepülni a fészekbe! – mondta, és a csőréből a fióka csőrébe csúsztatta a gilisztát, azt remélve, hogy ez a mennyei falat, erőt ad a fiának.

Sajnos még ez sem volt elég, hogy a fióka repülni tudjon. Igaz kicsit felemelkedett a földről, de kevés volt eljutni vele a fészekig.

Felváltva vigyáztak a kicsi fiókára. Hol egyik, hol másik repült le hozzá, és biztatták, ne adja fel. Tartson ki, egy, két nap és megerősödik itt lent a földön, és fel tud repülni a jó, puha otthonukba.

Anyja a legjobb falatokat vitte neki. Éjjel – nappal vigyáztak rá, és ellátták ennivalóval.

Mindez kevés lett volna, hiszen a macska mindig a közelben ólálkodott. Fente a fogát madárpecsenyére. Szerencsére a portás bácsi résen volt. Tudta jól, ha a madárfióka kap enni, és innivalót, akkor átvészelheti ezt a pár napot.

Így is történt. A szülők, az erősebb testvér és a portás bácsi segítségével a madárfióka megerősödött. Szárnyai elbírták, és felrepült mindenki legnagyobb boldogságára a fészekbe.

Anyja összevissza csókolgatta a kis gézengúzt. Apja úgy tett, mintha mérges lett volna, de szíve mélyén talán még sohasem volt olyan boldog, mint amikor fiacskáját átölelhette. Testvére megbánóan kért bocsánatot, amiért rábeszélte, hogy repüljenek ki a fészekből.

– Most legalább megtanultátok, mi történik, ha nem fogadtok szót a szüleiteknek – mondta az apjuk, és a csőréből elővarázsolt egy hosszú gilisztát, amit a gyerkőcök vidáman elfogyasztottak. – Még csak rágondolni is félelmetes, mi lett volna, ha a macska elkapott volna bennetek. Hála a portás bácsinak, elkergette azt a ronda állatot. Gyertek, integessetek neki szárnyaitokkal, és köszönjétek meg a segítséget.

A madárfiókák boldogan integettek a fészekből a portásfülke felé:

– Köszönjük, portás bácsi, amiért vigyázott ránk!

Apáti Kovács Béla

Mikulástanoda

– Öreg vagyok már. Nehéz nekem a munka, hidegben, fagyban elvinni azt a rengeteg ajándékot a gyermekeknek – mondta a Mikulás még a nyár közepén a krampuszoknak. – Jó lenne megpihenni. A meleg, kényelmes szobából nézni kifelé, hogyan esik a hó.

A krampuszok ijedten összenéztek.

– Mikulás bácsi, többé a gyermekek nem kapnak ajándékot? És velünk mi lesz? Nem rosszalkodhatunk a házak ablakai alatt. Ne tessék még nyugdíjba menni!

– Elfáradtam, kicsi krampuszok. Fáj a lában, fáj a hátam a nehéz puttonytól. Pihenni szeretnék.

– Kitaláltam valamit, Mikulás bácsi – ugrott fel a legkisebb, piros sapkás krampusz.

– Mit találtál ki, te kis kópé? Ugye nem valami rosszaságot? – mosolyodott el a Mikulás.

– Szervezzünk egy mikulástanodát, és aki az év végi vizsgán a legjobb lesz, kinevezzük az új Mikulásnak – monda a kicsi krampusz, és kíváncsian várta milyen választ fog kapni az ötletére.

A Mikulás hosszan gondolkodott, s végül csillogó szemekkel mondta:

– Kitűnő ötlet. Még csak álmodni sem mertem volna, hogy abban a pöttöm fejecskédben, ilyen okosság van. Szervezünk egy Mikulás képző tanodát.

Ez mindenkit annyira fellelkesített, hogy egy percig sem bírtak várni. Azonnal nekiláttak megszervezni a tanodát. Madarak százai és ezrei vitték széjjel a hírt, hogy a mikulástanodába hallgatókat keresnek, és aki a legjobb lesz az, kinevezik Mikulásnak.

A hírre rengetegen jelentkeztek. Erdők, mezők állatai mind szerették volna betölteni ezt a nem mindennapi tisztséget.

A szarvasok érezték magukat a legalkalmasabbra, erre a célra.

– Eddig mi húztuk a Mikulás szánját. Tudjuk, hová és merre kell mennünk. Gyerekjáték lesz, megtanulni ezt a mesterséget. Belőlünk jó Mikulás lesz.

A kis mezei nyúl sem hagyta magát:

– A környéken én futok a leggyorsabban. Ugye nem kell mondanom, milyen fontos, hogy az ajándékokat a gyerekek időben megkapják.

Még a rétisas is jelentkezett.

– Hatalmas szárnyaimmal egykettőre a gyerekeknél leszek, és az égből tudom belepottyantani az ajándékokat a kis csizmákba. Akár egyszerre több helyre is.

Nagy volt a keveredés a Mikuláslaknál. Mindenki Mikulás akart lenni, és fogadkozott, csakis ő tudja majd pótolni az öreg nagyszakállút.

Mikulás igen nagy bajban volt. Nem számított ilyen sok jelentkezőre. De ha már meghirdette a mikulástanodát, akkor meg is kellett tartani.

Mikuláslak hatalmas kertjében egy árnyas fa alatt elkezdődött a tanítás. Kezdetben minden állat érdeklődve figyelt, és jegyzetelt szép, nagy falevelekre, hogy mi a feladata, aki elnyeri ezt a tisztséget.

– Kedves kollégák, – kezdte a Mikulás - ez nem könnyű feladat. Egy jó Mikulásnak, egész évbe dolgoznia kell…

A mezei nyúl meg sem várta, hogy befejezze a mondatot, közbekiáltott:

– Még a legmelegebb nyári napon is?

– Igen, még akkor is – válaszolta komolyan a Mikulás. – Még a legmelegebb nyári napon is a messzelátójával figyelni kell a gyerekeket, hogy ki a jó, ki a rossz kisfiú vagy kislány. Minden gyerek neve mellé be kell rajzolni a csillagot vagy egy fekete pontot, attól függ hogyan viselkedett. December elején ezt a naplóban található jeleket összesíteni kell, s ez alapján kapják az ajándékot a csöppségek.

– A patám durva – komolyodott el a szarvas – Tudok futni, rohanni akármilyen úton, dehogy ceruzát vagy tollat fogjak erre képtelen vagyok. Ha legalább segítene valaki.

– Milyen Mikulás leszel, ha erre sem vagy képes? – cincogott a kisegér. – Mikulás bácsi mindent magától csinált, nem kellett neki segítség.

– Így van – helyeseltek a többiek. – Ha Mikulás akarsz lenni, akkor tanuljál meg írni! Ne várd, hogy más végezze el a munkádat!

Ez a szarvast nagyon elkeserítette. Legszívesebben felállt volna, hogy otthagyja a tanodát. De szégyellte, hiszen még nem is olyan rég maga henceget, hogy ő a legalkalmasabb erre a feladatra.

– Szerintem a rétisasból kitűnő Mikulás lehetne – jegyezte meg az egyik krampusz. Fent lakik a magas sziklákon, éles a szeme, még messzelátó nélkül is meglátja a gyerekeket.

– De mi lesz a kicsinyeimmel? – kiáltott fel a rétisas. – Nyáron kelnek ki a tojásból, és meg kell tanítanom őket repülni. Nyáron nem érek rá Mikulásnak lenni. Télen szívesen elvállalom. Akkor úgyis ráérek.

Mindenkinek volt valami kifogása. Végül a tanoda összes tanulója visszalépett. Valójában a Mikulás el sem tudta kezdeni az előadását.

Nem telt el egy fertály óra, le is húzhatták a rolót. Szegény Mikulásnak nem akadt utódja.

Az állatok lassan hazaszállingóztak, és jóságos öregember egyedül maradt a krampuszaival.

– Nem mehetek én nyugdíjba, aranyoskáim. Amíg csak a világ, a világ, nekem kell széthordani az ajándékokat a jó gyerekeknek, a rosszak meg virgácsot kapnak tőlem. Gyertek, kicsi krampuszok, ma még egyetlen kisfiút vagy kislányt sem figyeltünk meg a messzelátónkkal.

A Mikulás bement a krampuszokkal a házba, és nekiláttak a gyerekek megfigyelésének.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Sári, a kis krampusz

Sári nem fogadott szót nagymamájának. Állandóan mást tett, mint, amire kérték. Ha valamire megkérte a nagyi, biztos, hogy unokája elfutott, s nem volt hajlandó segíteni. Ha a nagymamája arra kérte meg, hogy vigyázzon a ruhájára, akkor meg direkt bepiszkította. Egy szóval Sári nagyon rossz kislány volt. Rosszaságban legalább tíz fiún túltett.

– Ez így nem mehet tovább – mondta az egyik nap a nagymama. – Éppen tegnap olvastam az újság hirdetési rovatában, hogy a Mikulás krampuszokat keres, mert a régiek megjavultak, és nem eléggé jók ilyen feladatra.

A nagymama szerint Sáriból jó krampusz lesz. Igaz, hogy kislány, de ez nem lehet akadály. Mikulás nem is találhatna nálánál jobbat. A Mikuláslakban kiélheti a rosszaságát. Az lesz a dolga, hogy egész nap rosszalkodnia kell majd a többi csintalan krampusszal.

– Sári! – fogta meg a kezét a nagymama. – Ma elviszlek a Mikuláshoz, és beadlak hozzá krampusznak. Én tovább nem vesződök veled. Ha tetszik, ha nem, tebelőled igazi krampusz lesz. Mikulás bácsi ilyen rosszaságokat keres, mint te.

Tetszett az ötlet Sárinak. Alig várta, hogy találkozzon vele. Már annyi mindent hallott róla, de még nem látta személyesen. Igaz az oviban mindig jött egy állmikulás. Minden gyerek tudta, hogy az óvó néni férje a Pista bácsi öltött magára mikulásjelmezt, és ő osztogatta az ajándékokat a nebulóknak.

Az igazi Mikulást csak nagyon kevés gyerek láthatja. De most ő nagymamájával személyesen elmegy a Mikuláslakba, messze északra. Ott annyit rosszalkodhat, amennyit csak akar.

Ennél jobb nem is történhetett volna Sárival.

Kora reggel felültek a vonatra, és elindultak a Mikuláshoz. Három nap három éjjel utaztak megállás nélkül, mire megérkeztek a messzi északra, ahol még nyáron is a tájat fehér hó, és jég borította.

Nagy csönd honolt a Mikuláslakban. A Mikulás egyedül volt, és szomorkodott.

– Mindegyik krampuszom elhagyott – mondogatta magában bánatosan. – Mi lesz velem? Így nem lesz igazi a Mikulás – nap. Bandukolhatok a nagyvilágban egyedül. Nem lesz, kivel zsörtölődjek a hosszú út alatt. Így nincs is kedvem ajándékot vinni a gyerekeknek.

Szomorkodását a nagymama és Sári érkezése szakította félbe.

– Mit akartok, aranyoskáim? – kérdezte bánatos szemeit a jövevényekre emelve.

– Kedves Mikulás, ne szomorkodjon, hoztam én egy belevaló krampuszt, aki majd felvidítja – mondta biztatóan a nagymama.

– De hiszen ő egy kislány! – csodálkozott el a Mikulás. – Eddig nekem mindig fiú krampuszaim voltak. Még nem találkoztam lány krampusszal.

– Tessék csak kipróbálni, Sári csintalanabb, mint tíz fiú. Garantálom, nem fog csalódni benne.

Mikulás bizalmatlanul nézett a kislányra. Elölről, hátulról jól végigmustrálta, de még meg is tapogatta Sári karjait, hogy elég erős-e rosszalkodni.

– Nem bánom, kipróbálhatom – mondta a Mikulás beletörődve. – Lehet, hogy idén úgysem lesz fiú krampuszom. Tessék csak elhinni nagymama, idén a fiúk megjavultak. Nem is értem, hogyan lehetséges ez? Furcsa egy világban élünk. Bezzeg régen csakis rossz gyerekek voltak. Könnyű volt válogatni belőlük. Lehet, hogy ennek is a globális felmelegedés az oka?

A nagymama elbúcsúzott Sáritól. Adott neki két nagy puszit, és mielőtt elindult volna haza, így szólt:

– Drága kicsi unokám, aztán nekem, nehogy azt halljam a Mikulás bácsitól, hogy jó kislány voltál! Mutasd meg neki, hogy senki sem tud úgy rosszalkodni, mint te!

Sári egyedül maradt a Mikulással. Kezdetben élvezte a helyzetet. Azt tehette, amit csak akart. Még a Mikulás szakállát is megcibálhatta. Senki nem szólt rá, ha rendetlen volt. Ruháit széjjelhagyhatta. Csavaroghatott amennyit csak akart. Közben a Mikulás megtanította neki, mit kell tennie egy ügyes krampusznak.

Sári jó tanítványnak bizonyult. Mestere elégedett volt vele. A sok rosszalkodás közepette, észre sem vették, hogy eljött az a csodás nap, amit minden gyermek türelmetlenül vár.

Felpakoltak a szánra sok – sok ajándékot. Csókit, cukorkát, mesekönyvet, hogy elvigyék a jó kisfiúknak, és a jó kislányoknak.

Sári oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy vajon ő, mit kap a Mikulástól? Még az indulás előtt meg is kérdezte:

– Mikulás bácsi, én mit kapok? Én is kitegyem a cipőmet az ablakba?

Mikulás nagyon elcsodálkozott. Abbahagyta a szarvasai felkantározását, s nevetve mondta:

– Csak a jó kisfiúk, és a jó kislányok kapnak ajándékot. Tudtommal te egy kis rossz krampusz vagy. Egész évben rosszalkodtál. Nem fogadtál szót a nagymamádnak. Ezért is kerültél hozzám, mint krampusz. Nincs semmiféle ajándék egy rossz kislánynak. Tedd a dolgod, és rosszalkodjál, mint, ahogyan illik egy krampusznak!

– De én jó kislány akarok lenni – sírta el magát Sári. – Haza akarok menni a nagyimhoz, és szeretnék bocsánatot kérni tőle, amiét nem fogadtam szót. Ezentúl mindig segítek neki. Ruháimat minden este szépen elrakom. Mikulás bácsi, tessék nekem is ajándékot hozni!

– Sajnos, késő bánat – mondta komolyan a Mikulás. – Előbb kellett volna ezt elhatározni. Egy ilyen síró krampuszra nincs szükségem. Majd csak valahogy széthordom az ajándékokat egyedül is. Máskor majd jobban megnézem, kit veszek fel krampusznak. Hazaküldelek egy friss szél hátán. Isten veled, Sári! – mondta a Mikulás és egy nagyot fújt a levegőbe. Többre a kislány nem emlékezett.

– Kelj fel, Sári! – szólongatta a kislányt a nagymamája. – Úgy látom a Mikulás bácsi tett valamit az ablakba neked is.

Sári, mint a villám kiugrott az ágyból, és valóban a kicsi csizmája telis teli volt ajándékkal. Az ajándékok mellett talált egy levelet is, amit a Mikulás írt számára.

„Kedves Sári!

Most az egyszer megbocsátok neked, de ígérd meg, hogy ezentúl nagyon jó kislány leszel. Mindig szót fogadsz a nagymamádnak, és soha többé nem leszel olyan, mint egy csintalan krampusz!

Szeretettel, Mikulás”

Apáti Kovács Béla

Anyóka és a cinegék

Anyóka egy faluszéli kicsi házban lakott magányosan. Tavasztól késő őszig a kertjében dolgozott. A faluban mindenki szerette, és tisztelte.

Amikor beköszöntött a zimankó, és nagy pelyhekben hullt a hó behúzódott házacskájában és bentről nézte a téli tájat. Legszívesebben ki sem jött volna tavaszig a meleg szobából.

Egy valamiért mégis mindennap ki kellett mennie a hidegbe. Az udvaron, az ablaka előtti barackfán volt egy madáretető, ahol a kicsi erdők, mezők madárkái lakmározhattak. Főleg a cinegék látogatták meg anyóka portáját nagyszámban. Sokszor már kora reggel ott rajcsúroztak, követelve a finom madáreledelt.

Anyóka nem feledkezett meg róluk. Már ősszel, amikor még javában sütött a Nap felszerelkezett ilyen dolgokkal, hogy télen legyen, mit adni nekik.

Bizonyára jól tudták ezt a madarak, mert amikor beköszöntött az igazi hideg idő óramű pontossággal megjelentek a barackfa ágain és követelték a magokat.

Nem is kellett sokáig várniuk. A házacska lakója, ahogy meglátta az első cinegét sietve kitipegett az etetőhöz és adott enni az ingyen kosztosainak, akik jóllakván, csipogva megköszönték a gondoskodást.

Így ment ez egész télen, egészen addig, amíg az erdő, mező virágba nem borult. Ilyenkor a madarak elrepültek, csak néha kukkantottak be a kertbe, ha netán találtak ott hernyót vagy más rovart.

Anyóka soha nem feledkezett meg róluk. Lehetett akármekkora nagy hó, ilyenkor meleg csizmát húzott és már vitte is a sok – sok finomságot.

– Gyertek, aranyoskáim! Itt a sok finom mag! Bizonyára megéheztetek ebben a cudar időben – mondta a fákon gubbasztó madaraknak. – Egyetek, nőjön a begyetek!

A cinegék, mintha értették volna, amit az öregasszony mondott. Egy, két nap elteltével egészen közel jöttek, szinte anyóka vállára szálltak.

Volt a házban egy öreg kandúr. Gyakran leste a fa alatt a madarakat. Ha anyóka meglátta a macskáját madarászni, mérgesen az állatra ripakodott:

– Nem szégyelled magadat, te tejfeles szájú! Szegény kis madarakat lesed? Ezért adtam neked reggel is finom tejecskét.

A macska szégyenkezve gazdájára nézett, majd elkotródott. Napokig, nem mert a barackfa közelébe menni. Csak messziről nézte sóvárgó szemekkel a vidáman lakmározó madarakat.

Hosszú volt a tél. Február végén is vastag hó borította a földeket. A kamrában egyre fogyott a madáreledel. Anyóka aggódva nézte, vajon elég lesz-e, mire eljön az igazi kikelet? Még az is megfordult a fejében, ha úgy hozza a sors, valahonnét venni kell valamilyen magot, amivel etetheti a madarakat.

A madarak erről semmit sem tudtak. Nap, nap után megjelentek anyóka házánál.

Egyik nap azonban igen nagy baj történt. Reggel, sőt egész nap üres maradt az etető. Ilyen még sohasem fordult elő. Hiába keresték az eledelt, nem találták. A bátrabbak az kicsi ház ablakához repültek és csőrükkel megkopogtatták az üveget. Mintha csak azt mondták volna: „Anyóka, hol van az eledel?”

De a házból nem jött felelet. Néma csönd honolt a kicsi épületben. A kéményen sem szállt felfelé a füst, mint máskor, ami azt jelentette, hogy anyóka odabent melegszik.

Itt bizony nagy baj lehet – gondolták a madarak.

Idegesen kezdtek el körözni a ház környékén. Rászálltak a barackfa ágaira, sőt még a ház tetejére is felrepültek. Olyan hangosak voltak, hogy hangjuk talán még a harmadik szomszédba is elhallatszott.

Ez volt a szerencse. A nagy hangzavar felkeltette a szomszédok kíváncsiságát.

– Nézzétek, milyen furcsán viselkednek a madarak! – mondogatták. – És mennyi madár gyűlt össze anyóka házánál. Ilyet még nem láttam.

– Hol lehet a szomszéd néni? – kérdezte a szomszédban lakó fiatalasszony. – Már két napja nem láttam. Meg kellene nézni, mi történt vele?

Két szomszédja elindult, hogy belessenek az ablakon. Hamarosan az egyik ijedten csapta össze a kezét és kiáltotta:

– Gyorsan orvost! Mari néni elesett és fekszik a padlón. Remélem, még életben van.

Nem tellett bele öt perc, jött is a falu orvosa, és bementek a házba. Az öregasszony még életben volt. A gyors orvosi beavatkozás sikeresen megmentette az életét.

A faluban mindenki azt beszélte, ha nincsenek a cinegék, akkor talán nagyobb baj is történhetett volna. Végül is a kicsi madarak mentették meg az öregasszonyt.

Anyóka hálás is volt ezért. A következő télen még nagyobb odafigyeléssel etette a kis kosztosait. Soha nem volt üres az etető, telis teli volt mindig finomabbnál finomabb magokkal.

Apáti Kovács Béla

Lusta pillangó

Hol volt, hol nem volt, egy hatalmas rét közepén élt egy pillangó. Az volt a dolga, hogy minden nap ellenőrizze a rét virágait. Amelyek kicsit elkókadtak, szólt a közelben lévő felhőnek, hogy öntözze meg hűs esővízzel.

Ezért a réten mindig szép üde virágok voltak a méhek és más kicsi bogarak legnagyobb örömére.

Kezdetben a pillangó szorgalmasan tette a dolgát. Soha nem volt vele semmi gond. Kedvesen becézgette a virágokat, igyekezett mindenben a kedvűkben járni.

De egyik nap ráunt a munkájára, és csak ímmel-ámmal teljesítette, amit a tavasz tündére rábízott.

– Túl nehéz ez a munka – mondogatta unottan. – Igazán már más is csinálhatná. Mindig csak nekem kell virágról virágra röpdösnöm. Nem is értem, miért nem a mező madarai feladata ez. Ők gyorsabbak, erősebbek a szárnyaik, előbb bejárhatnák a mezőt.

Reggel, amikor el kellett volna kezdenie repdesni, lustán elterült a virágszirmokból készített ágyacskájában, és félig aludva, félig ébren mondta:

– Ma nem látogatok meg egyetlen virágot sem. Úgyis minden a legnagyobb rendjén van. Inkább heverészek egy kicsit az ágyikóban.

Ezzel becsukta a szemeit, és mély álomba merült.

A rét virágai hiába várták a pillangót, hogy elmeséljék neki, mit álmodtak éjjel. Minden reggel elmesélték az álmaikat, és a pillangó türelmesen meghallgatta őket.

De ezen a reggelen nem jött a színes szárnyú barátjuk. Nem röpdöste körbe a rétet, s nem szállt le egy harmatos fűszálra, hogy meghallgassa a virágokat.

– Hol van a pillangó? – kérdezgették értetlenül a virágok. – Ma kinek meséljük el, mit álmodtunk az éjjel?

Szomorúan ingatták fejüket, és reménykedve a közeli erő felé sandítottak, ahonnét a pillangó érkezni szokott. Ugyanis a háza az erdő másik oldalán volt egy öreg fa odvában.

Most is itt aludt édesdeden a pillangó, egészen megfeledkezve a virágokról.

Esze ágában sem volt kedve felkelni. Egyáltalán, miért kell neki minden reggel a rétre repülnie? Még az is megfordult a fejében, hogy ezentúl nem megy a rétre, hanem egész nap az öreg fa odvában fog lustálkodni.

Ha annyira akarják, akkor a virágok meséljék el az álmaikat a szarkának, kinek fészke egy közeli fán van. Sokkal jobb reggeltől estig heverészni a vackában, mint fáradságosan a virágos rétre repülni, amikor még olyan álmos, hogy majdnem leragad a szeme.

Teltek – múltak a napok. A pillangó nem repült a rétre. Már majdnem egészen megfeledkezett a kicsi barátairól, akik nem értették, mi történhetett. Még a közeli fán lakó szarkát is megkérdezték:

– Szarka Peti, mi történt a pillangóval, hogy nem látogatja a virágos rétet? Hiszen eddig minden nap pontosan megérkezett, amikor a harangvirág hármat csilingelt.

Szarka sem tudta az okát a pillangó távolmaradásának. Csak a fejét ingatta:

– Nem tudom, kicsi barátaim, mi történhetett a pillangóval. Ha gondoljátok, elrepülhetek hozzá, hogy megkérdezzem, miért lett hűtlen hozzátok?

Ennek a virágok nagyon megörültek, és nem győztek hálálkodni:

– Igazán elrepülnél a pillangóhoz, és megkérdeznéd tőle, mi történt vele? Ezer kellemes illattal megköszönnék a segítségedet.

– Ez csak természetes, hogy segítek – válaszolta szarka Peti. – Én is kíváncsi vagyok, mi történt vele?

Cserregve elrepült az erdő túlsó oldalára. Tudta jól, hol lakik a pillangó. Nem először járt erre.

– Pillangó, mi történt veled? Már napok óta nem voltál a virágos réten.

Sokáig várt. Semmi neszt nem hallott az öreg fa odvából. Közelebb repült, és újból megismételte az előbbit.

A pillangó, amikor meghallotta szarka Peti cserregését, mérgesen kiszólt:

– Hagyjál pihenni! Nem érdekel a virágos rét.

– A kicsi virágok szomorúak, nem tudják, mi történt veled? Ne feledd, ők látnak el télire ennivalóval! Hamarosan elmúlik a nyár és üres az éléskamrád.

Ezen a pillangó kicsit elgondolkodott. Igaza van szarka Petinek, üres az éléskamrája. Mi lesz vele így a zimankóban?

De végül lustasága legyőzte, és nagyképűen kikiáltott:

– Majd az erdei boltban veszek télire. Most pedig menj el, aludni akarok!

Szarka Peti otthagyta a pillangót, és visszarepült a virágos rétre.

– Sajnos barátotok nem akar látni benneteket. Egész nap csak lustálkodik a vackában. Még az sem érdekli, hogy üres az éléstára.

A sok, szép virág összenézett. Tanácstalanok voltak. A pillangó éhen hal és megfagy, ha nem lesz télire ennivalója. Eszükbe jutott régen, milyen jó volt, amikor még a pillangó minden nap eljött hozzájuk, és elmesélhették neki az álmukat. Akkor igaz barátságban éltek.

– Igaz pillangó barátunk hűtlen lett hozzánk, ennek ellenére nem hagyhatjuk magára a nehéz téli napokra – mondta nagy bölcsen az egyik virág. – Javaslom, gyűjtsünk neki télire! Hátha, amikor elmúlik a tél, újra a régi lesz.

Volt néhány virág, akinek nem tetszett az ötlet. Dunnyogtak, amiért a pillangó elpártolt tőlük, de a többség egyetértett, és gyűjtöttek ennivalót a pillangónak télire.

Gyorsan megérkezett a rossz idő. Szinte egyik napról a másikra hideg, fagyos napok lettek. A pillangó a nagy lustálkodásban arra eszmélt fel, hogy nagyon fázik és üres a kamra.

Mi lesz vele így, ha leesik a hó? Sírás fojtogatta. Már nagyon bánta, hogy amikor szép idő volt, nem gondoskodott az ennivalóról. Elhagyta barátait, akik mindig segítettek neki.

Ahogy az öreg fa odvában kesergett, egyszer csak kintről furcsa zajokat hallott. Csilingelő hangocska szólongatta.

Fázósan kinézett, és a fa alatt egy aprócska jégvirág toporgott. Mellette hatalmas kosarakban élelmiszerek voltak. Nem értette, mit jelent ez? Mit akar a tél virága?

– Miért jöttél? – kérdezte.

– A tavasz és a nyár virágai küldtek. Ők már nem jöhettek a fagy miatt. Ők küldték ezeket a kosarakat, és kérnek, amint elmúlik a tél, gyere újból a virágos rétre és hallgasd meg a virágok álmait!

A pillangó nagyon elszégyellte magát. Szemében könny csillogott. Nem mert a jégvirágra nézni, és csak ennyit motyogott:

– Mondd meg nekik, hogy nagyon köszönöm! Amint újból meleg lesz, elrepülök a virágos rétre, és minden a régi lesz! Ígérem, többé nem fogok lustálkodni.

Szeméből két apró könnycsepp hullott a jégvirág elé a földre, amit az elvitt a virágoknak, amiből azok megtudhatták, hogy a pillangó őszintén megbánta, hogy lustasága miatt hűtlen lett barátaihoz.

Gyerekek, soha ne hagyjátok el barátaitokat lustaság miatt, akik mindig számítanak rátok!

Apáti Kovács Béla

Csigabiga és a katicabogár

Egyszer volt, hol nem volt, egy nagy virágos rét közepén találkozott a csigabigafiú és a katicabogár lány. Még sohasem látták egymást, és ezért nagyon elcsodálkoztak, amikor a sűrű fű között egymásra leltek.

– Te ki vagy? – kérdezte meglepődve a csigabigafiú.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – hőkölt vissza a katicabogár – Még sohasem láttam ilyen fura fajzatot, mint te vagy.

– Talán azt gondolod, hátadon azokkal a pettyekkel különb vagy? Nekem legalább a hátamon van a házam, de te minek cipeled azokat a pettyeket.

– Tudd meg, az én házam egy nagy fa kérgében van, és velem laknak szüleim, és testvéreim is – nyelvelt kissé szemtelenül a katicabogár – Nekünk nem kell a hátunkon cipelni a házunkat.

– Nekem pedig már most is van házam. Nem kell senkivel sem közösködnöm. Bebe! Akkor megyek be a házamba, amikor csak akarok. Lehet, hogy a ti házatok, amire hazaérsz nem is lesz a helyén – vágott vissza a csigabigafiú.

– De te meg még repülni sem tudsz, mert hátadon ott a házad. Nézd, ha én most akarnám, felrepülhetnék egy magas hegy tetejére is. Mi katicabogarak nagyon szerencsések vagyunk, mert tudunk repülni.

– Az is valami – tolta ki a szarvacskáját tüntetően a csiga – Magas hegyre egy csiga is fel tud menni, ha akar...

Hirtelen a katicabogár közbevágott:

– Egy hétig kell csúszkálnotok, míg megékeztek valahová. Nekünk ez csak pár másodpercbe telik.

Valójában erre a csigabigafiú nem tudott, mit felelni. Igazat kellett adnia a katicabogárnak, hogy a csigák nem tartoznak a leggyorsabb állatok közé, de ellenben minden kisgyermek nagyon kedveli. Még énekelni is szoktak nekik.

Csigabiga gyere ki,

Ég a házad idekint,

Kapsz tejet, vajat

Holnapra is marad.

– Erre vágsz fel annyira? – csattant fel a katicabogár – Azt hiszed, minket nem szeretnek a gyerekek? Velünk még játszanak is. Bizonyára hallottál erről a játékról?

Katicabogár szállj el, szállj el!

Mutasd meg, merre lakik a mátkám?

– Ilyenkor a mutatóujjuk hegyére helyeznek bennünket, és azt figyelik, melyik irányba repülünk el. Főleg a kislányok játsszák ezt, de néha előfordul, hogy a fiúk is kipróbálják. Mondd csak, te nem akarod kipróbálni? Jaj, istenkém, hogyan is kérdezhettem ilyen butaságot, hiszen neked nincs ujjad, ha csak nem a szarvacskádra tennéd.

Erre mindketten nevetni kezdtek.

– Figyelj csak rám katicabogár – mondta lelkesen a csigabigafiú – Igazából mi barátok is lehetnénk. Nem gondolod? Találkozhatnánk máskor is, és játszhatnánk ezen a csodás virágos réten. Mit szólsz hozzá?

Ötlet tetszett a katicabogárnak, és már a csigabigafiú nem is látszott olyan ellenszenvesnek, mint amikor először találkoztak. Igaz kicsit más volt, mint ő. Hátán a szép fekete pettyek helyett a házát vitte. Repülni sem tudott, de olyan aranyosan nyújtogatta szarvacskáit, hogy nem lehetett nem szeretni.

A csigabigafiú is egyre jobban megkedvelte a katicabogarat, és ezért félretette ellenséges nézeteit. Megpróbálta elfogadni úgy, ahogyan van, és nem furcsállta, hogy a katicabogarak a házuk helyett fekete pettyeket visznek a hátukon.

Ezentúl minden nap találkoztak, és vidáman játszottak. Ha véletlenül nekieredt az eső a csigabigafiú beinvitálta kis barátját a házába. De az sem volt ritka, hogy a katicabogár segített a csigabigafiúnak, gyorsan el kellett jutni valahová.

A játék közben megtanulták, ha mások is, azért lehet békességben élni egymással. Nem kell mindig háborúskodni, kigúnyolni a másikat.

Gyerekek, ti is tanuljatok a csigabigafiú és katicabogár példájából! Ne csúfoljátok ki embertársaitokat, ha azok nem olyanok, mint ti!

Apáti Kovács Béla

Békaszerenád

Hol volt, hol nem volt egy kicsike tó partján a sűrű nádasok között élt egy béka. Állítólag olyan szépen tudott énekelni, hogy mindenki megcsodálta.

A közeli faluban élő emberek, nyári estéken, kiültek a házuk elé a kispadra, és ott hallgatták a csodás dalokat.

Hamarosan a béka fülébe jutott, hogy a falu szinte minden lakója hallgatja az éneklését.

Nagyon büszke volt magára, és mindenkinek elújságolta a sikerét. Meghallván ezt a vízi pocok így szólt gúnyolódva a békához:

– Valóban szép a hangod, jól tudsz énekelni. A faluban mindenki téged hallgat esténként. Én bizony bolond lennék ingyen énekelni nekik. Csak annak énekelj, aki hajlandó fizetni. Aki nem, az ne hallgasson. Annak nem jár békaszerenád.

A vízi pocok addig – addig beszélt, míg sikerült meggyőzni a békát.

Másnap, kora reggel a béka plakátokat rakott ki a faluban, amelyen az volt írva, hogy aki hallgatni akarja az énekét, az fizessen minden nap három aranyat. Ha nem kapja meg a pénzt, akkor nem lesz hajlandó énekelni.

Ez nem tetszett a falusiaknak. Majdnem mindenki szegény volt. Sokszor még élelemre sem jutott, nemhogy három aranyat fizessenek esténként!

– Szegények vagyunk. Nincs nekünk aranyunk békaszerenádra. Inkább lemondunk erről az esti szórakozásról.

Mindenkit nagyon bántott, hogy nem lesz több koncert, és az estéik csendesek lesznek. Majd csak kibírják valahogy – reménykedtek, és amint esteledni kezdett szomorúan kiültek a házuk elé a kispadra.

Éppen akkor tért haza a bíróuram házán fészkelő gólya. Meglátta a szomorkodó embereket.

– Miért lógatják kendek az orrukat? – kérdezte.

– Nagy a mi bajunk, a közeli tónál lévő béka nem hajlandó ingyen énekelni nekünk.

– Bizony ez igen nagy baj – mondta a gólya elgondolkodva. – De talán én tudnék segíteni. Rá tudnám bírni a békát, hogy ingyen is szerenádozzon kendeknek. Mégsem járja, hogy itt van a szomszédban, és három aranyat kér. Holnap reggel lemegyek a tóra, és beszélek őkelmével.

Az emberek hitték is meg nem is, hogy a gólya rá tudja beszélni a békát, hogy ingyen énekeljen.

Eljött a reggel és a gólya elrepült a tóra. Senki nem tudta, mit mondott a békának. Türelmetlenül várták az estét, vajon felhangzik-e a békaszerenád.

Amint a napsugarak alábuktak a hegyek mögött, megszólalt a dal, de olyan szomorúan, hogy az emberek majdnem elsírták magukat. Nem értették, mi történt? Mi ez a nagy szomorúság?

Meg is kérdezték a gólyát:

– Mondd csak gólya, miért énekel ilyen szomorú dalokat a béka? Máskor mindig vidámak voltak a dalai.

– Megegyeztem vele, hogy addig meghagyom az életét, amíg minden nap új nótát tud énekelni. Ha csak egyszer is eltéveszti, elviszem vacsorára a fiókáimnak. Most attól fél, hogy egy nap elfogynak a dalok, és vége lesz az életének.

Egy idő után a sok szomorú dal idegesítette az embereket. Vágytak egy kis csöndre. Mondogatták is a békának, hogy már fejezze be a szerenádot. Nem akarnak szomorú dalokat hallgatni.

– Ha befejezem, akkor a gólya azt hiszi, hogy elfogytak a dalaim és finom vacsoraként fejezem be az életemet – válaszolta a béka, és egy újabb szomorú dalba kezdett.

– Ha jövőben nem kérsz három aranyat a szerenádért, akkor elárulok neked egy titkot. Nyugodtan megismételheted vidám dalaidat – mondta egy öreg parasztember.

A béka az egészből nem értett semmit, de ígéretet tett, hogy ezentúl ingyen fog énekelni, csak ne egye meg a gólya.

– Bátyám, árulja el, hogyan menekülhetek meg a gólyától!

– Nagyon egyszerűen. Nézd csak meg a naptárt. Már augusztus közepe van. A gólyák augusztus vége táján útra kelnek, és elrepülnek a messzi Afrikába, s egyhamar egészen tavaszig nem térnek vissza. Nem kell félned tőle. Nyárvégén és ősszel kuruttyolhatsz, nekünk amennyit csak akarsz.

– Hogy ez nem jutott az eszembe – mérgelődött magában a béka, de már ígéretét nem másíthatta meg. Be kellett látnia, hogy az öreg parasztnak igaza van.

Gyorsan eltelt az a pár nap, és a gólyák készülődni kezdtek, de még mielőtt elrepült volna leugrott a tóra, és figyelmeztette a békát:

– Nehogy kétszer énekeljél el egy dalt, mert terítékre kerülsz!

A béka kuncogott magában. Messze van még a tavasz, és nem kell félnie a hosszúlábú, piros csőrű madártól.

Esténként a jó, meleg őszben újból vidám békaszerenádtól volt hangos a környék.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Fodros szoknya

Pannának volt egy piros, fodros szoknyája. Nagymamája varrta neki. Olyan szép volt a szoknya, hogy az egész faluban nem akadt párja.

Mindenki megcsodálta, és irigykedve nézte, ha Panna végiglejtett benne az utcán.

A fodros szoknya nem csak szép volt, de varázserővel is bírt. Aki felvette, az mindjárt táncra perdült benne.

Panna ezt nem tudta, mert nagymamája nem árulta el a kislánynak.

Egyik vasárnap délután, amikor kiöltözködött, és magára vette a fodros szoknyát, furcsa bizsergést érzett a lábaiban. A fülében, mintha pattogós zene szólt volna. Alig bírta megállni, hogy táncra ne perdüljön.

Amint ment az utcán, ez az érzés egyre erősebb lett. Amint barátnője háza elé ért, a kapuban meg kellett pördülnie. A fodros szoknya nagyot lebbent.

– De jó kedved van Panna – mondta a barátnője.

– Nem tudom, mi van velem. Egész délután táncolnék. Meg nem áll a lábam.

Ezen mindketten jót nevettek, majd bementek a házba, ahol a hűvös szobában sokáig játszottak. Ha Panna felállt, akkor mindjárt táncolni akart. Lábai ide – oda mozogtak, mint egy igazi táncosénak.

Hazafelé is szünet nélkül táncolni való kedve volt. Mivel az utcán alig volt ember, a kislány táncoló léptekkel ment egészen a házukig. Csak a szomszéd néni látta meg, amikor kinézett az ablakon.

– Gyönyörűen táncolsz, Panna. Bizonyára táncosnő leszel, ha megnősz. Szólok is az édesanyádnak, hogy mutasson meg egy tánctanárnak!

A kislány elszégyellte magát. Arcocskája piros lett. Gyorsan befutott a házba. Soha nem gondolt arra, hogy egyszer belőle balerina lesz.

Nem értette, mi készteti táncolásra.

Amikor hazaért, azonnal levetette a fodros szoknyát. Szépen összehajtogatta, és betette a szekrénybe. Amint a szoknya lekerült róla, mindjárt megszűnt a vágy, hogy táncra perdüljön. Megint a régi, csendes kislány lett belőle.

A szomszéd néni betartotta a szavát, elmondta mindenkinek a faluban, hogy Panna, milyen szépen táncol. Még a kislány édesanyjának is elmesélte a találkozásukat, és javasolta, hogy minél előbb írassa be gyermekét egy tánciskolába. Aki ilyen tehetséges, annak ott a helye.

Másnap az egész falu látni akarta a tánctudományát, és kérték, hogy táncoljon nekik is.

– Nem tudok én táncolni – mondta szerényen Panna, és kérte majdnem pityeregve, hogy hagyják nyugodtan! Ne zaklassák, ilyen butasággal.

Valójában igazat is mondott. Hiszen nem volt rajta a fodros szoknya, ami a lábait táncba vitték volna.

A bámészkodok csalódottan hazamentek. Mérgesek voltak a szomszéd nénire, amiért becsapta őket.

Napokig nem történt semmi. Panna nem vette fel a fodros szoknyát. A falusiak már meg is feledkeztek róla. Mással voltak elfoglalva.

Az iskolában ünnepség volt, és Panna édesanyja azt akarta, hogy kislánya szép ruhát vegyen fel. Elővette a fodros szoknyát a szekrényből, és mondta.

– Panna, vedd fel a fodros szoknyádat! Egy kislány mégis csak szebb, ha szoknyában megy az ünnepségre, mint nadrágban.

Panna szófogadó kislány volt. Nem ellenkezett édesanyával. Ő is szeretett szép ruhában lenni. Magára öltötte a fodros szoknyát, és elindult az iskolába.

Alig ért ki a kapun az utcára, lábai, sőt az egész teste bizseregni kezdett, majd a keze is táncosként mozgott.

Egy ideig megpróbálta eltitkolni ezeket, de végül az érzés olyan erős volt, hogy nem bírta tovább. Kénytelen volt táncolva folytatni az útját.

Az emberek, akik az utcán voltak, tátott szájjal nézték Pannát. Volt, aki még meg is tapsolta a kicsi táncosnőt.

A tanító néni nagyon elcsodálkozott. Számára is újdonság volt tanítványa ilyenfajta tehetsége.

Az ünnepségen mindenki Pannát dicsérte. Ott is szünet nélkül ropta a táncot, pedig még zene sem szólt.

A faluból mindenki a csodájára járt. Senki nem értette, a kislány hogyan tanult meg ilyen szépen táncolni.

De amint levetette a fodros szoknyát a varázslat tovaillant. Szerencsére ezt az emberek nem vették észre. Úgy gondolták Panna mindig tud táncolni.

Amikor a fodros szoknya nem volt rajta, bizony sokkal ügyetlenebbül rakosgatta a lábait.

– Mi történt veled, Panna? – kérdezgették az emberek. – Tegnap szebben és jobban táncoltál, mint ma.

A kislány nem tudott értelmes választ adni a kérdésükre. Igazából maga sem tudta, miért van ez. Még csak véletlenül sem gondolt, hogy a fodros szoknyában rejlik tánctudásának az ereje.

Amikor a szoknya rajta volt, mint egy balerina úgy jártak a lábai, de amikor lekerült róla, megszűnt a bizsergés.

Teltek – múltak a hetek, hónapok, sőt az évek is. Panna egyre nagyobb lett. Egyszer csak megnőtt és a fodros szoknya nem ment fel rá.

Édesanyja hiába engedett ki a derekából néhány centit, egy idő után már ez sem segített. Többé nem tudta felvenni. Kinőtte a fodros szoknyát.

Lassan a falusiak is megfeledkeztek a táncos lábú Pannáról, és láthatólag minden a régi kerékvágásban ment tovább. Egészen addig, míg a Panna édesanyja oda nem ajándékozta a fodros szoknyát egy kislánynak.

Amint az felvette, azonnal táncolni kezdett. Ugyanolyan szépen, mint egykoron Panna.

Így ment ez évről évre, ameddig a fodros szoknya el nem vásott.

Akkor kidobták a kukába. Képzeljétek csak el, egy kiskutya éppen ott ólálkodott. Valahogyan belekeveredett a fodros szoknya maradványaiba, és rá pár percre, a kiskutya vidáman ropta a táncot a falusiak nagy örömére.

Apáti Kovács Béla

A kicsi sárkányfióka

– Apa! – szólalt meg a kicsi sárkányfióka egyik délután, amikor édesapjával sétálgatott a közeli erdőben – Miért kell egy sárkánynak az embereket ijesztgetni, és elrabolni a királykisasszonyt? Nem lenne jobb békességben élni velük. Menjünk az emberek közé, és kérjük meg őket, hogy legyünk jó barátok.

– Butaságokat beszélsz kisfiam, – mondta kissé mérgesen az apja – a sárkányok amióta világ a világ mindig ijesztgetik az embereket. Ezért vagyunk mi sárkányok. Majd te is megtanulod, és nem kérdezgetsz ilyen butaságokat. Gyere, induljunk haza, mert a parázs már kialudó félben van a torkomban, és még ma meg kell perzselnem néhány embert.

– De apa, én jó sárkány akarok lenni!

– Ha ezt azonnal nem hagyod abba, mindjárt elfenekellek. Nézd meg testvéreidet, milyen szorgalmasan gyakorolják a tűzokádást!

– Én akkor sem akarok, tűzet okádni. Szeretnék játszani a faluban levő gyerekekkel. Tegnap is meglestem, milyen jól mulatnak. Olyan jó lenne velük játszani! Kérlek, engedd meg, hogy holnap elmenjek a közeli faluba, és válasszak egy barátot.

Erre sárkányapa olyan mérges lett, hogy majdnem szétvetette a düh, de sietnie kellett, és így kicsi fiacskája megúszta a dorgálást. De megígérte, ha hazaér, akkor még beszélgetnek a dologról.

A kicsi sárkányfióka szomorúan félrevonult, a barlangjuk egyik sötét szegletében keservesen sírdogált.

Egyszer csak valaki rángatni kezdte a lábát. Először nagyon meglepődött, mert nem tudta ki lehet. Kíváncsian nézett le a földre. Meglepetésére lent a földön egy egérke kuporgott, és csillogó szemekkel cincogta:

– Akarod, hogy segítsek barátot keresni az emberek között?

– Igen – mondta boldogan, és mindjárt felugrott –, de hogyan tudnál segíteni egy sárkánynak.

– A közeli faluban vannak barátaim. Gyere, elmegyünk hozzájuk, és bemutatlak nekik.

– Jó menjünk – egyezett bele.

A kicsi sárkány és az egérke elindultak a közeli faluba. Az úton az egérke elmesélte, hogy ahová mennek, ott sok kisfiú és kislány lakik. Ismer néhányat közülük, akikkel kitűnően lehet játszani, és bizonyára szívesen lesznek barátai.

A kertek alatt közelítették meg a falut, mert nem akartak felnőttekkel találkozni, mert bizonyára azok nagy patáliát csapnának, ha sárkány jönne velük szemben. Gyerekek azok egészen mások. Könnyebben barátkoznak, főleg más gyerekekkel.

Váratlanul az egérke megállt, majd mondta:

– Látod, ebben a házban lakik egy barátnak való kisfiú. Ide most bemegyünk, és megkérjük, legyen a barátod.

– Mit gondolsz, ez a kisfiú nem ijed meg tőlem? Hiszen az a szóbeszéd járja, hogy a sárkányok félelmetes szörnyetegek – kérdezte a kicsi sárkány, de barátja megnyugtatta:

– Ne félj, garantálom a gyerekek megértők, lesznek, és barátjukká fogadnak.

Így is lett. Miután belopóztak a kertbe, az egérke valamilyen ürüggyel odahívta a kisfiút, aki először kicsit meglepődött.

– Még sohasem voltam egy sárkánynak a barátja, de ha tudsz valami jó játékot, akkor szívesen elfogadlak, és barátkozhatunk.

A kicsi sárkány sok, érdekes játékot ismert, mert hiszen a sárkánygyerekek is szeretnek játszani. Hamar összebarátkoztak, és késő délutánig kitűnően szórakoztak. Olyan nagyokat kacagtak, hogy csak úgy zengett bele a kert. A kisfiú szülei még csak elképzelni sem tudták, hogy csemetéjüket, mi lelte. Nagypapa elhatározta, hogy meglesi az unokáját. Csendben, észrevétlenül a bokrok mögé lopózott, ahonnan a nevetést hallotta. Nagyon meglepődött, amikor meglátta a kicsi sárkányt. Először azt gondolta, hogy unokája bajban van, és azonnal segítségére kell sietnie. De amikor a kisfiú újból elnevette magát, megnyugodott, és vidáman mondta:

– Fiúk, én is beszállhatok a játékba?

– Jaj, meglátott egy felnőtt! – kiáltott fel a kicsi sárkány, és el akart futni – Erről beszélt mindig az édesapám. Nem lett volna szabad emberekkel barátkoznom. Mi lesz most? Oda a sárkánybecsület.

– Ne félj, kicsi sárkány! – mondta a kisfiú nagypapája – Nem kell félni az emberektől.

– De édesapám megszid, ha megtudja, hogy az emberekkel játszottam. Tetszik tudni, nekünk, sárkányoknak félelmeteseknek kell lennünk. Pedig olyan jó volt játszani az unokájával. Bárcsak máskor is eljöhetnék ide!

– Akarod, hogy beszéljek édesapáddal?

– Nagyon jó lenne, de édesapám, amint meglátja a bácsit, mindjárt tűzet fog okádni a torkából. Jobb, ha meg sem tetszik próbálni.

– Csak bízd rám, kicsi barátom! Már nem vagyok mai gyerek, tudok én a sárkányok nyelvén beszélni.

A kisfiú nagypapája kézen fogta a sárkánygyereket, és elindultak.

Amikor a sárkányapuka meglátta az öregembert a kisfiával, éktelen haragra gerjedt. Mind a hét torkából kénes lángot lövellt feléjük, és üvöltötte:

– Elpusztítalak vénember! Hogyan merészelted kézen fogni fiacskámat? Mit akarsz? Miért toltad ide az orrodat? Ha kedves az életed, tűnj el azonnal a szemem elől. Te meg fiam, azonmód gyere ide, hadd számoljak veled, amiért emberekkel barátkoztál.

– Kedves sárkányuram – kezdte a kisfiú nagypapája – ne legyen ilyen haragos! Minek ez a nagy morgolódás? Élhetnénk békében is egymással. Nem is értem miért haragszunk egymásra?

– Miért, Miért? – horkant fel a sárkány – Tényleg, miért haragszunk? Nem is tudom. Talán azért, mert így van minden mesében. Még sohasem hallottam olyan mesét, amikor a sárkány jóban lett volna az emberekkel.

– Most ezentúl így lesz. Sárkány uram, legyünk barátok! Kicsi unokám és fiacskája olyan jól megértették egymást. Mi is tegyük ezt! Ha ideje megengedi, akkor szombaton meghívnám házacskámba egy kis baráti beszélgetésre. Lesz finom eledel is, meg természetesen megkóstoljuk a pincében lévő tüzes borocskát. Meglátja sokkal jobb, mint kénes lángokat eregetni a torkain!

A sárkányapuka hosszasan elgondolkozott, és letottyant az öregember mellé a fűbe. Látszott rajta, hogy tetszett neki a meghívás.

– Jól van, elfogadom a meghívást, de mi lesz utána? Mégis csak egy sárkány dolga, hogy ijesztgesse az embereket. Hol találok munkát magamnak?

– Ezért ne fájjon a feje, sárkányuram! Az utcánkban van egy pékség, éppen ma beszéltem a pékkel, és ő mondta, nem tudja, hogyan fűtse be a kemencét, mert megszökött az inasa. Még ma beszélek vele, és beajánlom önt pékinasnak. Minden nap felfűtheti a kemencét, és segíthet a péknek, hogy legyen ropogós kenyerünk.

– Ez lehetséges lenne? – kérdezte a sárkány csodálkozva.

– Miért ne, csak akarni kell. És ami a legfontosabb, a kicsi unokám és fiacskája igazi barátok lehetnének. Csak látta volna, hogy délután is milyen boldogan játszottak.

A sárkányapuka szíve meglágyult, és megígérte, hogy megváltozik. Többé nem lesz félelmetes sárkány, aki ijesztgeti az embereket, és fiacskáját sem fogja erre nevelni. Elmegy pékinasnak, és ő is úgy fog élni, mint a legtöbb ember a faluban. Munka után majd csillogó szemekkel nézi, amint a kicsi sárkányfióka önfeledten játszik az öregember unokájával.