Mesék ovisoknak 06

.  

Apáti Kovács Béla

 

A pillangón repülő lány

 

Volt egy kislány, Zsuzsinak hívták. Nagyon szeretett a nagymamája virágoskertjében játszani, mert itt annyi érdekes dologgal találkozott. Percekig nézegette a szebbnél szebb virágokat, és a kispadon ülve hallgatta a fákon csicsergő madarakat.

Nyáron, amikor szülei dolgoztak a nagymamája vigyázott rá. Szófogadó kislány volt, és ha megkérték mindig segített a házkörüli munkákban. Nagymamával együtt megetették a baromfikat, megöntözték a virágokat és egyéb növényeket, amelyek szomjaztak a nagy hőségtől. Délelőttönként pedig elmentek a közeli boltba bevásárolni. Ilyenkor mindig kapott valami finomságot.

Egyszóval nagyon jó sora volt Zsuzsinak a nagymama kicsinyke házában. Szeretett is itt lenni. Sokkal jobb volt, mint az emeletes ház nyolcadik emeleti lakásukból nézegetni kifele, amelynek falai dél körül úgy átmelegszenek, mint egy kemence. A kicsi, kertes házban szabadnak érezte magát.

Nagymamája minden délután egy órácskára ledőlt a hűvös szobában pihenni. Ilyenkor a kislány kiment a virágoskertbe játszani. Volt ott egy hatalmas orgonabokor, amely alatt kitűnően el lehetett bújni. Ez volt az ő kis birodalma. Ennél jobb helyet egy kislány el sem tudott képzelni magának. Sokszor még a Cirmi cica is odament hűsölni, és tűrte, hogy kicsi gazdája kényeztesse, simogassa. Legjobban azt szerette, amikor Zsuzsi a hasát csiklandozta. Ha megunta a kényeztetést, akkor hirtelen felugrott, és elfutott. A kislány hiába kérte, hogy jöjjön vissza, nem fogadott neki szót. De a macskák már csak ilyenek. Nem szeretik, ha dirigálnak nekik.

Egyik nap nem jött a Cirmi, pedig forróság volt. Nem lehet, hogy a naptól izzó tornácon süttesse a hasát. Valahová máshová mehetett el. Talán egerészni lett kedve a félhomályos kamrában.

Így Zsuzsinak más szórakozást kellett kitalálnia. Eleinte az orgonabokor leveleit nézegette, és játszott velük. De ezt hamar megunta. Akkor azt találta ki, hogy Julcsi babáját öltözteti különböző ruhákba. Gyorsan beszaladt a házban, ahol egy kosárban tartott ilyen dolgokat. Kifele jövet a kosárral váratlanul egy apró pillangó szállt a vállára.

–  Szia, Zsuzsi! – köszöntötte vékonyka hangján.

Először meglepte, mert még nem hallott pillangót beszélni.

–  Te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva.

–  Valójában nem lenne szabad beszélnünk emberi nyelven, és most nagy bűnt követtem el. Kérlek, ne áruld el, mert szüleim nagyon megszidnak. Különben egy rendes kis pillangó vagyok, de láttam, hogy nagyon unatkozol, ezért gondoltam elüthetnénk az időt együtt. Legyünk barátnők. Én is unatkoztam. Testvéreim elrepültek a Kék hegyeken túlra. Azt mondták, hogy még túl kicsiny vagyok, és ezért nem mehetek velük. Mit tehet egy pillangólány? Kénytelen barátnőt keresni magának. Téged néztelek ki, mert látom, te is magányos vagy. 

A kislány belátta, hogy a pillangónak igaza van. Őt is majd megöli az unalom. Nem is olyan rossz ötlet, ha összebarátkozik vele, és játszva mégis csak kellemesebben telik az idő.

–  Mit játszunk? – kérdezte Zsuzsi.

–  Van egy kitűnő ötletem. Mi lenne, ha felülnél a hátamra, és elvinnélek repülni? Olyan szép a táj felülről.

–  Miért ne – mondta.

Tetszett az ötlet, mert mindig kíváncsi volt, milyen lehet felülről a falu, ahol él. Most itt az alkalom, hogy álma megvalósuljon. Igaz még nem tudta, miképpen lesz ez lehetséges, hiszen a pillangó jóval kisebb nála. De ezen nem sok tudott gondolkodni, mert a pillangó valami port szórt a szemébe, amitől Zsuzsi parányi kis leányka lett. Így már könnyűszerivel felülhetett barátnőjének a hátára. Jó erősen belekapaszkodott, hogy le ne essen, és már repültek is.

Amikor a fák és házak fölé értek, csodálatos látvány fogadta őket.

–  Kérlek, repülj nagymamám háza fölé! – mondta a pillangónak – Úgy szeretném látni a házát innen is.

Kérése azonnal megvalósult, sőt a kicsi pillangó még a szobába is berepült, ahol az öregasszony kötögetett. Éppen felnézett és meglátta a pillangót, de szerencsére unokája jól elbújt a szárnyak között, így nem voltlátható.

–  Te meg kicsi pillangó, mit keresel a szobában? Vigyázz, mert még nem találsz ki, és bent maradsz! Siess vissza barátaidhoz, mert már bizonyára keresnek. Bárcsak én is tudnám, hol kóricál kicsiny unokám Zsuzsi?  

A kislány a pillangó szárnyai közt jól elbújva kuncogott, és élvezte, hogy nagymamája nem látja. Milyen jó tréfa is volt ez. Mindig nagyon szeretett bújócskázni, de most biztosan tudta, nem találják meg. Nagyanyja még csak elgondolni sem tudja, hogy az orra előtt repdes.

Végül az öregasszony csapkodásaira a pillangó megtalálta az ablakot, és huss, már kint is volt a virágoskertben.

–  Jaj, de jó móka volt! – lelkendezett Zsuzsi – Nagymamám még csak elképzelni sem tudja, hol vagyok. Köszönöm kicsi pillangó, hogy elvittél repülni. Kérlek, menjünk valahová messzebbre is! Úgy szeretnék repkedni virágos rétek fölött.

A kicsi pillangó szívesen teljesítette kérését, és alig telt bele néhány perc, máris megérkeztek. Csodás volt nézni a rengeteg virágot fentről. A látványuk elbűvölte a kislányt. Nem győzte fejecskéjét jobbra, balra forgatni. Nagyon megörült, amikor leszálltak egy hajladozó pipitérre megpihenni. Mily bódító illat fogadta. Nem lehet szavakat találni, hogy ezt elmondja az ember. A pillangó szárnyai közt utazó leányka mennyországban érezte magát. De egyszer csak váratlan dolog történt. Egy darázs érkezett a pipitérhez, és mérgesen a kicsi pillangóra és Zsuzsira ripakodott:

–  Hogy merészeltek az én virágomon sütkérezni? Ha nem tűntök, el innen azonnal fullánkommal felnyársallak mindkettőket.

A kicsi pillangó halálra ijedten gyorsan a hátára kapta barátnőjét, és szélsebesen tovább repültek. Egy bokorhoz érve megpihentek.

–  Na, ezt szerencsésen megúsztuk – mondta a kicsi pillangó kapkodva a levegőt az izgalomtól.

Zsuzsi is megkönnyebbült, és úgy gondolta itt a bokor oltalmában, most már nyugtuk lesz. Sajnos tévedett, mert a levelektől nem vették észre, hogy vihar közeledik. Hatalmas, sötét felhők gyülekeztek a távolban. Nem tellett bele néhány perc villámlani és dörögni kezdett.

A kicsi pillangó felsikított:

–  Meneküljünk, mert, ha elér a vihar, az eső szétáztatja a vadonatúj szárnyaimat. Kikapok édesanyámtól, ha megint újat kell neki venni az erdőszéli boltocskában. Fuss te is haza, hogy meg ne ázz! – ezzel ledobta hátáról Zsuzsit, és úgy elröpült, mintha ott sem lett volna. Szegény kislány a bokor mellett találta magát teljes nagyságában, mert amint lepottyant a földre újból ugyanolyan nagy lett, mint volt.

Nem sok ideje maradt gondolkodni. Hatalmas cseppekben hullni kezdett az eső. Zsuzsi jobbnak látta, ha nem sokat tétovázik, és futva elindul nagymamája háza felé, ami a réten túl volt a fák között.

Csuromvizesen érkezett meg. Az öregasszonyt ájuldozás kerülgette:

–  Jaj, drágaságom, merre jártál? Gyere gyorsan, hadd szárogassalak meg, mert még megbetegszel. Ugye – ugye, megint elcsavarogtál, pedig múltkor mennyire megkértelek, hogy többé ne tegyél ilyet.

Zsuzsi szerette volna elmesélni kalandját a kicsi pillangóval, de nagymamája gyorsan ágyba dugta:

–  Tudom, tudom, nem te vagy a hibás, hanem az a kicsi pillangó, aki rászedett ilyen rosszaságra. Aludjál szépen, majd holnap megbeszéljük a dolgot.

A nagymamája megcirógatta fejecskéjét, és adott neki egy puszit, amitől a kislány elaludt, és álmodott a kicsi pillangóról, akivel olyan jól érezte magát délután.

  

Apáti Kovács Béla

 

Cipőházikó

Hol volt, hol nem volt Óperenciás– tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt a Cipőország, és annak közepén állt egy takaros cipőházacska. Ebben lakott egy család, apa, anya és a gyerekek.

Apa minden reggel elment dolgozni a közeli cipőgyárba, anya meg otthon maradt az apróságokkal. A három lurkó nagyon eleven volt, és anyjuknak állandóan a sarkukban kellett lenni, nehogy valami rosszaságot tegyenek. A három gézengúz fiú közül Cipellőcske volt a legrosszabb. Mindig valami csínytevésen járt az esze. Testvérei Bakancska és Csizmácska valamennyire komolyabbak voltak, habár ők is szívesen követték kicsi testvérük példáját.

Szegény édesanyjuk naphosszat korholta őket:

– Kicsikéim, mikor javultok meg már? A városban egyik gyerek sem ilyen rossz, mint ti hárman.

A rosszaságok csak nevettek anyjukon, és ha tehették elszaladtak előle.

Egyik nap is, amikor nem fogadtak szót, egy mérges kinézetű, idegen cipőkefe érkezett a városba, és meglátta, hogy cipőasszonyság sírdogál a udvaron a diófa alatt.

Megállt a ház előtt, rátámaszkodva a kapura megkérdezte:

– Asszonyság, miért búsul?

– Jaj, tisztelt úr, hogyne búsulnék, amikor van nekem három rossz fiam. Akármit is teszek velük, nem fogadnak szót. Most is, ki tudja, hol kóricálnak? Mit nem adnék érte, ha valaki jól ráncba szedné őket, hogy még felnőtt korukban is megemlegetnék ezt a napot.

A cipőkefe elmosolyodott és magabiztosan mondta:

– Ne féljen semmit! Majd én móresre tanítom az ifiurakat.

– Igazán megtenné? – hálálkodott az asszony – Ígérem, ha sikerül, nem leszek hálátlan.

– Csak annyit kérek, hogy néhanapján táncolhassak a házuk tetején.

Ez a fura kérés kicsit meglepte a gyerekek anyját, de megígérte, hogy teljesíti a kívánságát.

A cipőkefe elbújt a padlásfeljáróban, és ott várta míg a három lurkó hazaér a csavargásból. Sokáig kellett várnia, mert megint késő estig kóricáltak valahol.

A cipőkefe már nagyon unatkozott, és el is álmosodott. Akarva akaratlanul szempillái lecsukódtak. Nem vette észre, mikor a három gyerek hazaért.

Cipellőcske viháncolva rontott be a házba, majd őt követték testvérei. Szegény anyjuk ijedten kapta el előlük az értékes porcelán vázát, amit éppen tisztogatott. Édesapjuk még mindig a gyárban dolgozott, és sokszor csak éjjel került haza, amikor már a családból mindenki húzta a lóbőrt.

– Éhesek vagyunk, enni akarunk – kiabálták a gyerekek.

Szegény asszony azt sem tudta, hová kapjon. Fél szemmel a padlásfeljáró felé pillantott, hogy mikor jön már a cipőkefe megregulázni a fiait.

Ellenben vacsora után az egyik fiú, ki tudja miért benézett a lépcsőfeljáró alá, hangosan felkiáltott:

– Nini, egy szőrös fadarab! Mire való ez édesanyám? 

A nő riadtan összerezzent, mert meglepte, fiacskája, hogyan meri szólítani a mérges tekintetű cipőkefét.

– Kicsi fiam, ne légy udvariatlan a vendégünkkel! Légy szíves beszélj róla illően!

Ezekre a cipőkefe is felébredt, és nagy, álmos szemekkel körülnézett. A három mihaszna fiú röhögcsélve körbeállta, és gúnyos szavakkal illették. Megint csak Cipellőcske volt a legpimaszabb.

– Szőrös deszka, szőrös deszka – kiabálta harsányan.

Társai sem akartak lemaradni, és ezért ők is hangosan utánozták a kis hangadót.

Eleinte a mérges tekintetű cipőkefe csak nézte őket, és úgy tett, mintha megijedt volna tőlük. Egy kis idő elteltével összehúzta a szemöldökét, és bátran kiugrott a szoba közepére.

– Idefigyeljetek gézengúzok! Ha nem javultok meg, és nem fogadtok szót édesanyátoknak, nagyon, de nagyon megbüntetlek bennetek.

Ezt meghallván a három rosszaság még hangosabban kezdett el nevetni.

– Szőrös deszka meg akar bennünket büntetni – mondta vihogva Bakancska – Aztán ugyan, hogyan büntetnél meg bennünket?

– Ellátjuk a bajod, ha nem takarodsz el a házunkból – sietett testvére segítségére Csizmácska.

– Megvannak a módszereim, hogy ilyen rendetlen, nyegle suhancokat megbüntessem. Bizonyára már hallottatok a sámfa bátyámról. Csak egy szavamba kerül, és itt terem. Akkor lesz ám csak jaj nektek legénykék.

– Ki az a sámfa? –  kérdezte majdnem egyszerre kissé meglepődve

– Látom még nem hallottatok róla. Bátyám egy nagyon erős és szigorú teremtés. Jó ha tudjátok, ő a lábbelik réme. Akit egyszer megfog, azt nem engedi egy könnyen. Addig addig szorítja, tágítja míg az sírva nem könyörög, hogy elég. Ne akarjátok, hogy idehívjam!

A gyerkőcök reszketve kapták össze magukat, és már nem voltak olyan nagy legények. Igaz Cipellőcske megpróbálta eltitkolni a cipőkefe előtt, hogy fél.

– Hiszem, ha látom – mondta nagyképűen.

– Ne akard meglátni, mert akkor jaj neked!

– Azt hiszi ez a szőrös deszka, hogy félek tőle. Elbánok én akármilyen sámfával. Nem ijedek meg tőle.

– Jól van, te akartad – mondta a cipőkefe –  ,de ne engem okolj, ha bátyám a sámfa idejön, és móresre tanít!

Testvérei megpróbálták csitítani, de már nem hallgatott rájuk, sőt még édesanyja kérlelését sem hallotta meg.

– Kicsi fiam Cipellőcske, hallgass a vendégünkre, és fogadj szót!

Hiába volt minden szó, a legkisebb fiú makacsul kitartott, és csak nevetett, amit mondtak neki.

– Akkor nem marad más hátra, hívom a bátyámat – mondta és elővett egy sípot és hangosan belefújt.

Nem tellett bele egy perc a házban megjelent a sámfa. Nagyon mérges lehetett, mert dúl – fúlt.

– A legjobb álmomból ébresztettél fel öcsém – mondta – gondolom, tudod, ilyenkor nagyon mérges vagyok. Mondd gyorsan, miben kell segíteni!

A cipőkefe részletesen elmesélte, miért kéri a segítségét.

– Meg kellene regulázni ezt a három, mihaszna kölyköt. Szegény édesanyja nem bír velük. Kérlek, bújjál beléjük, és tágítsd ki az elméjüket! Elég nagyok már, hogy megtanulják, mi a rend a háznál. Ezenkívül csak nézz végig rajtuk, milyen koszosak, de ezt majd én elintézem, szépen, fényesre kitisztítom őket.

– Csak ennyi? – kérdezte csodálkozva a sámfa – Mi sem könnyebb ennél.

Alig, hogy ezeket kimondta, már bújt is bele a lábbelikbe, akik megpróbáltak tiltakozni, sőt Cipellőcske még el is szaladt, de a sámfa utolérte, és mérgesen legyűrte. Nem volt pardon. Mindegyik rosszcsont megkapta, ami neki jár. Amikor a sámfa jól kitágította mindnyájukat, következett a tisztálkodás. A cipőkefe olyan fényesre sikálta őket, hogy még a rájuk szálló bogár is elcsúszott, és az elkövetkezőkben csak messziről szemlélte, amint masíroztak ágyuk felé.

Édesanyjukat is meglepte a gyors megváltozás, mert fiacskáik hirtelen olyan jók lettek, hogy a világ még nem látott ilyet.

Nem győzött hálálkodni a cipőkefének.

– Megígértem asszonyság, hogy embert faragok a lurkókból. Meglássa, őkelmék többé nem mernek rosszalkodni. Ők lesznek a környék legjobb gyerekei. Ugye nem felejtette el az ígéretét?

– Hogyan felejtettem volna el, csak arra vagyok kíváncsi, miért szeret uraságod a cipőházon táncolni? Hiszen táncolhatna a szép, virágos réten is.

– Én egy cipőkefe vagyok, és az a feladatom, hogy mindent cipőt fényesre keféljek. Nem bírom elnézni, ha valamilyen lábbeli sáros, és piszkos. Amint látom Kendek házacskájára is ráfér egy kis tisztítás. Ha nem veszi zokon, akkor már mennék is, és ellejtenék egy örömtáncot, hogy holnap reggelre ragyogjon a házikó, mire az ifiurak felébrednek.

Cipőkefe nem húzta, halasztotta az időt, egyet térült – fordult és már kint is volt a háztetőn, és egészen reggelig vígan táncolt. Olyan szép lett a házikó, hogy még a szomszédok sem ismertek rá.

A három testvér, amikor felébredt, az volt az első kérdésük:

– Mit segítsünk édesanyánk?

 

 

 

 

Apáti Kovács Béla

 

A buta róka és az okos tyúk

 

 

Egy faluszéli kicsi ház udvarán vígan kapirgáltak az öreganyó baromfii. Csipkedték a füvet, felszedegették az ételmaradékot, amit a gazdájuk kiszórt elébük.

–  Egyetek, nőjön a begyetek! – mondogatta nekik az öreganyó.

Azok boldogan engedelmeskedtek, s ezért mind jó nagyra nőtt, és meghízott. Olyan szépek voltak, hogy öröm volt rájuk nézni.

Öreganyó büszke is volt az állataira. A szomszédok irigykedve súgtak össze a háta mögött:

–  Milyen szép tyúkjai vannak az öreganyónak. Vajon, mit ad nekik enni?

A tyúkok nemcsak az emberek figyelmét keltették fel, hanem a közeli erdőben lakó rókáét is. A róka gyakran ellátogatott a faluszéli kicsi házhoz, és a nyálát csorgatva, hasát simogatva vágyakozott egy kis pipi húsra.

Mindig csak a kerítésig merészkedett elmenni. Félt betenni a lábát az udvarra, ahol a tyúkok voltak. Pedig az öreganyónak nem volt kutyája, amely rongyossá tehette volna a bundáját.

Amikor a tyúkok észrevették a rókát, káricálva menekültek az udvar másik végébe.

A tyúkok között volt egy idősebb tollas jószág, aki már évek óta szolgált az öreganyónál.

–  Ne féljetek, ez csak egy buta róka! Csak rá kell nézni, és látható könnyű túljárni az eszén.

–  Hogyan tudnánk túljárni az eszén? Mégis csak egy róka, aki a baromfiudvarok réme – kérdezték kíváncsian a többiek – Azért ólálkodik itt, hogy megegyen bennünket.

Erre az okos tyúk hangosan nevetni kezdett, de olyan hangosan, hogy még az öreganyó is meghallotta. Ijedten szaladt ki az udvarra. A szomszédoktól már hallotta, hogy róka jár a kertek alatt.

–  Mi a baj tyúkocskáim? – nézett rájuk aggódóan az öreganyó. Választ nem kapott, a tyúkok elcsendesedtek.

A róka, amint meglátta az öreganyót, mindjárt eliszkolt. Jóbban látta meghúzni magát a sűrű erdőben. Sokáig nem mert előjönni.

Egyik nap mégis erőt és bátorságot vett magán, az öregasszony házának a kerítéséig merészkedett. A tyúkok újból riadtan menekültek az udvar másik felébe. Csak az okos tyúk maradt ott, és bátran ránézett a rókára.

–  Na, mi van, róka? Mit akarsz? – kérdezte.

A rókát meglepte a kérdés, de gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét.

–  Csak nézelődök, csak számolgatom, hogy a házaknál hány baromfi lehet?

–  De hiszen te nem is tudsz számolni. Te egy buta róka vagy. Tudd meg, én egy okos tyúk vagyok, kinél nincsen okosabb a világon.

Ez nagyon felmérgesítette a rókát. Egy tyúk, hogyan lehetne okosabb egy rókánál? Ha nem lett volna magas drótkerítés, bizonyára megtépte volna a tyúkot.

–  Nem lehetsz te okosabb nálam – tiltakozott a róka.

–  Pedig az vagyok – erősködött a tyúk. – Tegyünk egy próbát!

–  Tegyünk – egyezett bele a róka.

–  Ha az öregasszony elmegy a vásárba, és vesz egy harapós kutyát, hány kutyája lesz?

–  Egy – nevetett a róka. – Ez nagyon könnyű feladat.

–  És ha másnap is vesz egyet?

–  Akkor két kutyája lesz.

–  Az öregasszony harmadnap is vesz egyet…

–  Miért venne mindennap egy kutyát? – csodálkozott el értetlenül a róka.

–  Azért, hogy a kutyák szétszakasszák a bundádat – mondta határozott hangon az okos tyúk. – Holnap lesz a faluban a hetivásár, és az öregasszony el akar menni kutyát venni. Ma hallottam, amikor mondta a szomszédjának.

Ezen a róka elgondolkodott, és ijedten kérdezte:

–  Mennyi pénze van az öregasszonynak?

–  Legalább három kutyára való, láttam, amikor számolgatta a pénzét a bugyellárisában. De lehet, hogy négyre való is van ott. Jaj, lesz neked, ha megvárod! Négy kutya az nagyon sok. Éppen annyi, ahány tappancsod van. Mindegyikre jut egy.

A róka számolgatni kezdte a tappancsait.

–  Egy… kettő… három… négy…! Jaj, végem van! Nem várom meg a négy fenevadat. Nem kell nekem pipi hús. Elhúzom az irhámat, amíg még lehet.

A róka sarkon fordult, és mint a szálvész eltűnt az erdőben. Soha többé nem is merészkedett vissza az öregasszony házához.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

Apáti Kovács Béla

 

Borsólegénykék

 

Hol volt, hol nem volt, a kék üveghegyen is túl, ahol a kis kurta farkú malacka túr, élt egy borsócsalád. Apa, anya és a gyerekek.

A borsócsalád egy hosszúkás, zöld házacskában lakott. Ez a házacska arról volt nevezetes, hogy nem volt ablaka, s ajtaja, mégis akik benne laktak nagyon boldogan éltek. Egész nap vidáman beszélgettek, tréfálkoztak egymással. Mit sem tudtak a világ bajáról. A borsóapa vicceket mesélt a fiainak, akik olyan jóízűen nevettek rajtuk, hogy majd a házacskájukat szétvetette a harsány kacagás. Ezalatt a borsóanya mindenféle finomságot készített a családjának, aminek az lett a következménye, hogy a borsóházat kezdték kinőni.

 – Ha így megy tovább, nem férünk el – mondta a legidősebb fiú – Elmegyek világot látni. Ha nem jönnék vissza három nap elteltével, gyere utánam, középső fivérem!

Alig, hogy elhagyta a szülői házat a legidősebb fiú, amint ment az úton hirtelen egy madár észrevette, és hamm bekapta.

A többiek meg csak várták és várták. Amikor letelt a három nap, elindult a középső fiú. Ő is meghagyta, ha nem érne vissza három nap múlva, akkor kövesse őt az öccse.

Elbúcsúztak, és a középső fiú is elindult vidáman, fütyörészve. Ő sem járt jobban, mint a bátyja, mert már várta az útszélén a madár, hogy bekapja és megegye.

Így a legkisebb borsófiúnak is el kellett indulnia. Búcsúzóul anyja egy fém garast csúsztatott a zsebébe, és a fülébe súgta:

 – Fiam, ha bajba lennél, akkor csak vedd elő ezt a garast, és emeld fel!

A borsófiú megköszönte a fém garast és elindult a testvérei után.

Ment, mendegélt az úton, próbálta meglelni a bátyait. De semmi nyom nem maradt utánuk. Sehol nem találta őket. Amint nézelődött, és hívogatta testvéreit, egyszer csak egy nagy fekete árny jelent meg a feje fölött. Felnézett, hát látja, egy madár repül feléje, kitátott csőrrel. A legkisebb borsófiú sem kerülte el a sorsát. A madár egy szempillanat alatt bekapta.

Először egy nagy, sötét alagút félébe került, ahonnan egyenesen lecsúszott a madár begyébe. Csodák csodájára ott kuporgott a két bátyja is.

 – Ti mit csináltok itt? – kérdezte kíváncsian.

 – Várjuk szomorú sorsunkat – válaszolták.

 – Miért nem szöktök meg? Anyánk finom ebéddel vár bennünk.

 – Mi már nem fogunk enni belőle, mint te sem. Innen nem lehet kiszabadulni.

 – Dehogy nem, – vigasztalta őket a legkisebb fiú – Figyeljetek csak!

Erre elővette az anyjától kapott fém garast, és felhajított a madár csőre fele, amitől az éktelen öklendezésbe kezdett. Annyira öklendezett, hogy kiöklendezte a világot látni indult három borsófiút, akik, amikor újból kint voltak a szabad levegőn, mint a villám futásnak eredtek. Futottak megállás nélkül egészen a zöld házacskájukig.

 – Megjöttük édesanyánk – kiáltották boldogan.

 – Na, milyen volt a világ – kérdezte tőlük apjuk, anyjuk egyszerre.

 – A világ? Az egy nagy madár, ami bekap minden élőlényt, ami mozog. Az ember jobban jár, ha nem kíváncsi rá.

Gyorsan megvacsoráztak, és lefeküdtek. Többé nem voltak kíváncsiak, milyen a világ.

Boldogan éltek, míg Manyi néném borsófőzeléket nem készített belőlük a kicsi Lackó unokájának.

 

 Apáti Kovács Béla

 

Zsuzsika kis csizmája

 

Zsuzsika egy pici faluban lakott szüleivel és nagymamájával. A kislány mindig szeretett az udvaron játszani vagy nagymamáját elkísérni a baromfiudvarba, ahol a sok tyúk, kacsa, liba szaladgált. Ilyen helyen egy csöppségnek rengeteg látnivalója akadt.

Gyuri kakas volt a szemétdomb ura. Szinte egész nap annak a tetején kukorékolt. Hívta alattvalóit, ha véletlenül talált valamit.

–  Kukurikú, tyúkocskáim! Gyertek ide! Nézzétek csak, mit találtam számotokra!

Ilyenkor a tyúkok mindig a szemétdombhoz szaladtak és várták a csodát.

Legtöbbször Gyuri kakas csak egy satnya gilisztát cibált elő a sok lim-lom közül. Néha – néha talált valami értékesebb dolgot is, amin a szárnyasok civakodni kezdtek.

–  Gyuri kakas, nekem adta. Nem a tiéd! Menj innen! - kotkodálták egymásnak mérgesen, és akinek a csőrében volt megpróbált vele jó messzire futni, hogy a másik ne vegye el tőle.

Zsuzsika nagyon szerette ezt nézni. Nagymamája alig bírta kivonszolni a baromfiudvarból.

–  Gyere drágaságon, menjünk! Rengeteg dolgom van a konyhában.

–  Nagymama, csak még egy kicsit! – könyörgött. – Olyan érdekes, ahogy Gyuri kakas kapirgál a szemétdombon.

–  Ha elvégeztem a munkámmal, akkor majd visszajövünk – ígérte meg a nagymama.

Egy nap beköszöntött a lucskos, esős ősz. Vége lett a szép időnek. Az udvaron sár és víz volt. Vigyázva lehetett csak közlekedni. A baromfik is ázottan gubbasztottak az istálló eresze alatt. Csak Gyuri kakas kapirgált szorgalmasan a szemétdombján. Őt nem érdekelte, ha egy kicsit szemerkél az eső.

Nagymama elindult, hogy az állatait megetesse.

–  Nagymama, én is ki akarok menni az udvarra és meg akarom nézni, mit csinál Gyuri kakas – mondta Zsuzsika.

–  Nem lehet kicsikém – mondta szomorúan a nagymama. - Nincsen csizmád. Az udvarom nagy a sár. A szép nyári cipellőd sáros lesz. Csizma kellene, hogy most ki tudj menni az baromfiudvarra. Maradj szépen idebent! Mindjárt visszajövök.

–  De én ki akarok menni! – sírta el magát a kislány. – Csizmát akarok! Menjünk el a boltba és vegyünk!

–  Zsuzsika, tudod nagyon jól, a mi kicsi falusi boltunkban nem lehet csizmát venni. Majd hétvégén édesanyád és édesapát beutazik a bárosba és ott vesznek neked kis csizmát.

–  Még nagyon sokára lesz szombat – kezdte el újból a sírást Zsuzsika.

Az öregasszony nem tehetett mást, meleg ruhát adott kis unokájára és ölében kivitte a tyúkok közé, hogy gyönyörködhessen a Gyuri kakasban.

Este, amikor szülei hazajöttek a munkából, izgatottan mondta nekik:

–  Édesapám, édesanyám, nekem sürgősen csizma kell, hogy nagymamával ki tudjak menni a baromfiudvarba, megetetni a tyúkokat és megnézni a Gyuri kakast.

Édesanyja ölébe vette kislányát és megkérdezte:

–  Muszáj neked mindig a baromfiudvarba menni? Mit csinálsz te ott?

–  Segítek a nagymamának megetetni az állatokat. Ma is én szedtem össze a tojásokat. Olyan ügyes voltam, hogy egyet sem törtem össze. Ugye, nagymama?

–  Igen. Zsuzsika nagyon ügyes kislány – mondta az öregasszony. – Csak az volt a gond, hogy esett és sáros volt az udvar, kicsikémnek meg nem volt csizmája és ölbe kellett a kisasszonyt kivinni.

–  Micsoda véletlen – jött be az édesapa és a kezében egy dobozt hozott. – Éppen ma egy kismadár repült el az iroda ablaka előtt és azt csicseregte, Zsuzsikának nincs kis csizmája, s nem tud kimenni az udvarra. Gyorsan szóltam édesanyádnak és délután vettünk neked egy szép piros csizmát. Nézd csak!

Az édesapja felpattintotta a doboz tetejét és valóban abban egy pár vadonatúj, piros kis csizma volt.

A kislány ujjongott örömében és alig várta, hogy lábára húzza. Egész este ebben tipeget. Nagy nehezen tudták csak leimádkozni a lábáról.

–  Majd reggel újból felhúzod és kimentek vele a baromfiudvarra a nagyival – mondta édesanyja.

A kis csizma egész éjjel Zsuzsika ágya mellett állt. Reggel az volt az első dolga, hogy felvette. Még reggelizni sem akart addig, míg végig nem lejthetett vele a baromfiudvaron.

A tyúkok kíváncsian nézték a piros csizmácskát. Gyuri kakas még a szemétdombról is lejött, hogy jobban láthassa.

–  Ez igen – mondta elégedetten. – Ilyen szép kis csizmát még én sem láttam. Jó lenne, ha találnék ilyet a szemétdombon.

–  Ilyen szépet bizony Gyuri kakas, te nem fogsz találni a szemétdombodon, még, ha ítéletnapig is kapirgálsz ott – nevette el magát a nagymama.

Ezentúl, ha esett, ha fújt, Zsuzsika mindig ki tudott menni a baromfiudvarra, mert már neki is volt kis csizmája.

 Apáti Kovács Béla

 

A rászedett farkas

 

Hol volt, hol nem volt, a nekeresdi kerek erdő kelős közepén lakott egy nyúl a kicsi házában.

Egésznap a kertjében a sárgarépát kapálgatta, öntözgette, hogy legyen télire ropogtatni való.

Egyik nap a nyúl a kertben serénykedett, amikor váratlanul megjelent a farkas. Eleinte némám nézte a tapsifülest. Amint nézte egyszer csak megéhezett finom nyúlhúsra. Már régen evett nyulat. Egyre jobban csorgott a nyála, s végül elhatározta, hogy megeszi ebédre.

–  Hallod-e, te nyúl, most megeszlek ebédre. Ne ellenkezz, nincs értelme!

A nyúl abbahagyta a kapálást, és könyörögni kezdett:

–  Jaj, farkas koma, ne egyél meg! Kicsinyke gyermekeim árvák lesznek. Nem lesz anyjuk, aki gondozza őket.

A farkas nem engedett az elhatározásából.

–  Mondtam, amit mondtam, ne könyörögj! Úgysem lágyul meg a szívem. Menjél, és búcsúzzál el a gyermekeidtől!

A nyúl látta, hogy a farkassal nem lehet egyezkedni. Látszólag beleegyezett, hogy ebéd legyen belőle. Végül csak ennyit mondott:

–  Ha meg kell halnom, akkor legyen, ahogy kívánod. Úgyis erősebb vagy nálam. Kár lenne ellenkeznem.

–  Örülök, hogy megértetted, és megkönnyítetted a dolgomat. Készülj, addig én megterítem az asztalt!

–  Lenne egy utolsón kívánságom – mondta a nyúl. – Bizonyára tudod, hogy szeretek versenyt futni. Engedd meg, hogy még egyszer az életemben futhassak! Igaz nem tudom, ki legyen a versenytársam? Kicsinyeim még túl aprók, hogy versenyre keljenek velem. Jó lenne, ha valaki futna velem még egyet utoljára – ekkor a nyúl a fejéhez kapott, és vidáman mondta – Mi lenne, ha te állnál ki velem futni. Meglásd, ebéd előtt jót tesz egy kis mozgás. Jobb lesz az étvágyad, ha futsz egyet.

Először a farkasnak nem tetszett az ötlet, mert attól tartott, hogy a nyúl rászedi. Végül mégis beleegyezett a versenyfutásba.

–  Jó, nem bánom, fussunk versenyt! De figyelmeztetlek, akár megnyered, akár nem, megeszlek ebédre.

A nyúl csak mosolygott és bólogatott a fejével, hogy rendben.

Kijelölték a futópályát.

–  Ott van az a nagy tölgyfa – mutatott a távolba a nyúl – onnan indulunk, addig az elhagyott házig.

A farkas és a nyúl elballagott a tölgyfáig. Akkor jutott az eszükbe, hogy nincs, aki indítsa a versenyt. Meg kellene kérni valakit. De kit? Hiába kopogtattak be az őzikéhez. Az annyira megijedt a farkastól, hogy se szó, se beszéd, a lábait a nyakába szedte és kiszaladt a világból.

Így jártak a többi állattal is. Mindegyik, amikor meglátta a farkast, elfutott vagy elbújt.

–  Nem maradt más hátra, meg kell kérni az embert. Közelben lakik az öreg vadász. Bizonyára, ő szívesen elvállalja a bíró szerepét – javasolta a nyúl, és elindultak a vadászlakhoz.

A farkas nem tudta, hogy az öreg vadász a nyúl barátja, és gyakran sétálgattak együtt az erdőben.

A farkas ment elől, a nyúl kissé lemaradt. Ez nem volt véletlen. A vadász először csak a farkast látta meg, amint közeledik az vadászlak felé.

–  Lám, lám, – mondta az öreg vadász – erre somfordál a farkas koma. Vajon, mi járatban van? Mit akar? Mindjárt szóra bírjuk a puskámmal.

Az öreg vadász leakasztotta a hatalmas mordályt a fogasról, és megtöltötte tölténnyel, majd elégedetten mondta:

–  Ezzel, bíz’ Isten szóra bírom a farkas komát. Mindjárt elmondja nekem, hogy mi járatba van a vadászlak tájékán.

Kiment a tornácra, hogy kelően tudja fogadni a vendéget. Felemelte a puskáját, és egyenesen a farkas komára szegezte. Közben a nyúl egészen lemaradt, elbújt az egyik közeli bokorban.

–  Adjon Isten, farkas koma! – üdvözölte a vadász a hívatlan vendéget. – Mi járatban vagy minálunk?

A farkas meglepődött. Először igazából nem is tudta, mit válaszoljon.

–  Versenyzek a nyúllal, ki tud gyorsabban futni. Segítségre lenne szükségünk, aki eldönti, ki ér először a célba.

A vadász körülnézett, de sehol sem látta a nyulat. Méregbegurult, hogy a farkas be akarja csapni.

–  Majd én teszek róla, hogy te érjél elsőnek a célba – mondta az öreg vadász. – Fuss, ha kedves az életed! Itt ez a puska, meg van töltve, mindjárt kilyukasztom vele a bundádat.

A vadász az ujját a ravaszra helyezte, mint aki komolyan gondolja, amit mondott.

A farkas jobbnak látta hátat fordítani, és szélsebesen eliszkolni a vadászlaktól. Nem volt kedve bizonygatni az igazát. Azonmód elment a kedve a nyúlpecsenyétől. Olyan gyorsan szedte a lábait, hogy egy pillanat alatt eltűnt az erdő mélyében.

Az öreg vadász a nyomaték kedvéért egyet, kettőt puffogtatott a levegőbe, amitől a farkas még jobban megijedt, és úgy elszaladt, hogy többé senki sem látta a környéken. Ha csak meghallotta azt a szót, hogy nyúl, még a hideg is kirázta.

Amikor a farkas hetedhét határon is túl volt, a nyúl előjött a bokorból, és az öreg vadásszal hangosan nevetni kezdtek a farkason, akit a tapsifüles rászedett, hogy bírót keressenek, hogy eldöntsék, ki ér elsőnek a célba.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Kovács Béla Apáti

 

Egér Mici farkincája

 

 

Egyik nap szörnyű dolog történt Egérlakán. Egér Mici farkincája elveszett. Senki nem tudta, hová lett. Hiába kereste az egész család az egérlyukban, sehol nem találták. Pedig mindent felforgattak, mindenhová bekukkantottak, de a farkinca nem került elő. Az meg mégsem lehet, hogy egy egér farkinca nélkül legyen. Mit szólnának a többi egerek, ha Mici így jelenne meg az egérbálban. Minden egérnek a szépen kunkorodó farkinca a dísze és az ékessége. Még, hogy nélküle menjen el a bálba. Az maga lenne a skandalum.

Hosszú napokon keresztül készülődtek erre a nagy eseményre. A farkincát mosogatták, szárítgatták, kunkorították vagy éppen fényesre sikálták, hogy szépségben fölülmúlja a másikét.

Aki elment a bálba, az mind azt szerette volna, hogy az ő farka legyen a legszebb.

Szegény Egér Mici sírt kora reggeltől késő estig. Nem találta a nyugalmát. Mindent megadott volna, hogy előkerüljön a farkincája.

Ha nem lesz meg, akkor nem mehet el a bálba. Valószínűleg be sem engednék farkinca nélkül. Az bejáratnál lévő őrök mindjárt azt nézik, hogy a bálozó egérnek, milyen a farkincája.

A tavalyi bálon az egyik egérlány lompos, piszkos farkincával akart besurranni, de a szigorú őrök mérgesen elzavarták:

─ Ide ilyen ronda farkincával nem lehet bejönni. Menjél haza, és hozd rendbe magadat.

Az egérlány hiába könyörgött, rimánkodott, az őrök hajthatatlanok maradtak. Tartották magukat a rendhez, hogy a bálba csak az mehet be, akinek szép a farkincája.

Egér Mici tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen? Még csak elképzelni sem tudta, hogyan szerezzen egy új farkincát? Pedig nagyon vágyott rá, hogy ott legyen a bálban.

─ Ragasszunk egyet papírból! – javasolta neki az anyja.

Egér Mici csak a vállát vonogatta. Nem tetszett neki a papírfarkinca.

─ Mi lesz, ha valamelyik egérlegény felkér táncolni, és leesik a farkincám a táncparkettre? Nem élném túl ezt a nagy szégyent. – mondta pityeregve.

─ Akkor lányom nem mész el a bálba. Megvárod, amíg kinő a farkincád!

Ezt meghallva Egér Mici még jobban elszomorodott. Úgy hullottak a szemeiből a könnyek, mint a záporeső.

Nem is tellett sok idő az egérlyukban akkora volt a víz, mint egy földalatti folyóban. Az egész család menekülve futott ki a szabadba, és ott keresett oltalmat a nagy árvíz elől.

Odalett mindenük, mert a víz elsodorta a lakásukat.

─ Jaj! Jaj! – sápítozott Egér Mici anyja. – Már nem csak a farkincád veszett oda, hanem mindenünk. Földönfutókká váltunk. Még a macska elől sem tudunk majd elbújni. Micsoda tragédia.

Ültek a lyuk előtt és mindnyájam sírtak, ami azt eredményezte, hogy még nagyobb lett a víz az egérlyuk közelében. Már nem csak folyó vagy tó, hanem valóságos tenger, amely hömpölygött mindent elöntve.

A közelben lévő egérlyukakból is lélekszakadva menekültek ki az egerek és kiabálták jajveszékelve:

─ Jön a víz! Árvíz van! Meneküljünk!

A Nagy ijedségükben ők is sírva fakadtak, és a könnyeikből már nem is tengerré, hanem óceánná vált a környék, ami még az egérbál helyszínét is elöntötte. Ezért nem lehetett megtartani a bált. Le kellett mondani és elhalasztani jövő évig. Idén elmaradt a bál az egerek nagy bánatára, pedig minden egér türelmetlenül és izgatottan várta ezt a nem mindennapi eseményt.

Odalett a sok munka, a farkincák cicomázása. Most várhatnak egy évet a következő bálig.

Mindenki nagyon szomorú volt, kivéve Egér Micit, aki ezt nem bánta, mert úgysem volt farkincája.

Egy év alatt olyan szépet növeszt, hogy majd az egérlegények csodájára járnak.

Megfogadta, ha újból kinő a farkincája jobban fog rá vigyázni, hogy még egyszer ilyen gyalázatos dolog ne forduljon elő vele!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!