Mesélő magyar várak

 

Apáti Kovács Béla 

Csejtei vár mókuskája

Csejtei várról annyi szörnyűséget hallott már az ember, talán jobb lenne ezeket mind elfelejteni, és azt hinni, meg sem történtek. Folyt a vér sok fiatal, szép lány vére, az akkori úrnője a „csejti szép asszony” Báthory Erzsébet és segítői által.

Most nem erről a kegyetlen korról szeretnék mesélni néktek, hanem, amikor még békesség és vidámság honolt a vár falai között.

Üljetek ide körém, és hallgassátok mesémet!

Hol volt, hol nem volt, egyszer a várban élt egy csintalan mókus, aki sok kalibát csinált, megkeserítve a várbeliek életét.

Rendes körülmények között a mókusok az erdőkben, ligetekben élnek magas fák odvaiban. A mi mókusunk, ki tudja, miért egy nap fogta magát, és beköltözött a csejtei vár magas tornyába, annak is a legtetejébe. Ott ütötte fel tanyáját. Talán várkapitánynak képzelte magát. Eleinte nem sok vizet zavart. Elugrándozott a vár falain, megelégedett a várvédő vitézek elhullatott elemózsiájával Azt eszegette és, amikor jóllakott felszaladt a toronyba és onnan szemlélte a vidéket.

Talán így az élet túl unalmas volt számára. Nem tudta, hogyan üsse el napjait. Lopkodni kezdte a várbeliek dolgait. Hol ez, hol az tűnt el. Senki nem is sejtette, hogy mindezt egy kicsi állat követi el. Sőt ellenkezőleg mindenki másban sejtette a tolvajt. Ezért aztán sokszor olyan veszekedések törtek ki, hogy szegény várkapitány alig bírt rendet tartani az emberei között.

Teltek – múltak a napok, de a tárgyak eltűnésének nem lett vége. Minden nap elveszett valami. Hol a mentéről egy rézgomb, hol egy értékes tárgy, de még az éléskamrát is megdézsmálták. Főleg a drága, ritka gyümölcsöknek kelt lába. Ki tudja hányszor a szakács úgy elagyabugyálta a kiskuktát, ha valami hibádzott az éléskamrában, hogy szegényke másnap alig tudott a lábára állni. Ki más vihette volna el a finom, úri mulatságokra tartogatott mézédes fügét, mint a kiskukta. Neki járt az esze mindig ilyen nyalánkságokon.

A várban senki, sem mert arra gondolni, hogy a tolvaj egy mókus. Ha látták, akkor inkább nevettek rajta, amikor mókásan ugrabugrált a falakon.

Történt egyszer, hogy a király kislányával, a gyönyörűséges királykisasszonnyal ellátogatott Csejtére. A vár legszebb szobájába szállásolták el a leánykát, édesapja mellette a király részére fenntartott szobában pihenhette ki az út fáradalmait.

A királykisasszonynak rengeteg, értékes ékszere volt. Mindenhová magával vitte azokat. Most sem érkezett a várba nélkülük. A bőséges ebéd után lepihent egy kicsit. Ilyenkor az ágya mellé egy kicsinyke asztalra lerakta az igazgyöngy nyakláncát, az arany, ezüst gyűrűit és a drágakövekkel kirakott fülbevalóit.

Nem tellett bele néhány pillanat és már aludt is, mint a tej. Nyár és nagy hőség volt, ezért az ablakokat sarkig kitárták, hogy friss szellő cirógassa az alvó királykisasszonyt. Ezt használta ki a tolvaj mókus, és belopózott. A kicsi állat egy ügyes mozdulattal elcsente az ékszereket és elszaladt velük a toronyba, ahol elrejtette a többi kincs közé.

Amikor estefelé a királykisasszony felébredt, azonnal kereste ékességeit, de sehol nem lelte azokat. Amint tudatosult benne, mily nagy veszteség érte hisztérikusan felsikított, de olyan hangosan, hogy a vár beleremegett. Az őrök azonnal berohantak. Hamarosan édesapja is megérkezett és aggodva kérdezte:

– Mi történt, kislányom? Miért jajveszékelsz?

–Drága, apám, valaki ellopta az ékszereimet. Nem lelem azokat sehol.

A király iszonyatos haragra gerjedt. Mindenkit kardélre akart hányni. Ilyen szörnyűséges eset még sehol sem történt meg velük.

– Ha holnap reggelig nem kerülnek elő kislányom ékszerei, - mondta – a vár minden lakója halálok halálával fog Szent Péter színe elé vonulni hamarosan.

Szegény várkapitánynak aztán most főhetett a feje. Még csak sejtelme sem volt, kilehet a tolvaj és főleg, hogy vannak az ékszerek. Minden katonáját, szolgáját jól ismert. Egyikről sem tételezte volna fel, hogy ilyen aljasságra vetemedne. Igaz tudta, hogy a várban már történt kisebb – nagyobb tolvajlás, de hogy egy ilyen előkelő vendéget meglopjanak, elképzelhetetlennek tartotta.

Mégis volt sejtése. Nemrég került a vár falai közé egy szolga, egy fiatal legény Jankó. Senki nem tudta, honnan jött és mit csinált eddig. Befogadta, mert megsajnálta a legényt. Olyan ágról szakadtnak látszott. Nem akarta, hogy egy ilyen ifjú elkallódjon. Ha jól viseli a dolgát még vitéz is lehet belőle.

A vár mindenese lett. Ha kellett itt, ha kellett ott segített. Ezen a nemes napon is a várkapitány azt a feladatot rótta rá, hogy legyen mindenben a királykisasszony szolgálatára.

Ezért csakis ő lehetett az elsőszámú gyanúsított, kinek köze lehetett az ékszerek eltűnéséhez.

A várkapitány maga elé hívatta Jankót és kérdőre vonta:

–Jankó, te loptad el a királykisasszony ékszereit?

Szegény legény égre, földre fogadkozott, hogy ő még nem is látta azokat. Bárcsak tudná, hol vannak, azonnal visszaszolgáltatná.

Nem hittek neki, de hiába forgatták fel vackát, ott nem teltek semmit néhány levetett ruhán kívül.

–Majd a királyurunk kínvallatói kiszedik belőled, hová dugtad az ékszereket – mondta a várkapitány és Jankót a vár legmélyebb tömlöcébe csukatta. Úgy tervezte, hogy reggel majd átadja a királynak, mint veszedelmes tolvajt.

Szegény Jankó szomorúan kuksolt a tömlöc mélyén és hangosan sóhajtozott. Olyan hangos volt ez, hogy még a toronyba is felhangzott, ahol a mókus lakott. Mivelhogy nagyon kíváncsi állat volt, odament a tömlöc kicsi ablakához és lekiáltott.

–Mi a baj, Jankó?

–Nagy a baj kicsi mókus. valaki ellopta a királykisasszony ékszereit, és most azt hiszik, én vagyok a tettes. Holnap reggel visznek vallatni.

A mókus csak most döbbent rá, milyen nagy kalamajkát csinált. Miatta egy ártatlan legénynek kell szenvednie. Valamit kell találni a probléma megoldására. Sokáig törte a kobakját, s végül kisütötte, hogy segít a legénynek. Mindeznek, úgy kell megtörténnie, hogy senki ne tudja meg, hogy ki az igazi tolvaj.

–Idefigyelj, Jankó, ha megmondom, hol van a királykisasszony ékszere, akkor megígéred, hogy meghívsz a lakodalmadba? – kérdezte a mókus.

–Lakodalomba? – nevette el magát Jankó. – Hiszen nincs nekem mátkám.

–Majd elveszed a királykisasszonyt, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.

A legény semmit sem értett az egészből. Azt hitte, hogy a mókus bolondját járatja vele. Bánatosan megjegyezte:

–Nem szép dolog tréfálni azzal, akit holnap a király emberei vallatni visznek.

De a mókus nem hagyta abba.

–Bevallom neked, az ékszereket én vittem el, és fent a toronyban őrzöm egy az egyik tetőtartó gerenda alatt. Holnap reggel, mondd meg a várkapitánynak, hogy tudod, hol vannak az ékszerek, és ki a tettes. Amikor a király megkérdi, hogyan hálálja meg, amiért segítségedet, mondd, feleségül akarod venni a királykisasszonyt.

–Ki fogja nekem ezt elhinni? Holnap fejemet veszik.

–Meglásd, mindenki! Csak higgyél nekem! Fejedet meg nem kell félteni. Senki nem fogja lecsapni. Hosszú, hosszú évekig még a nyakadon marad.

Jankó hitte is meg nem is, amit a mókus mondott neki. Végül azt gondolta tesz egy próbát. Mi baja lehet belőle?

Így is tett. Reggel jött a várkapitány a katonákkal, hogy a király elé vezessék a legényt.

–Kapitányuram, tudom kilopta el, és hol vannak a királykisasszony ékszerei.

–Vigyázz Jankó, ha még hazudsz is, a fejed bánhatja meg! – figyelmeztette a várkapitány és a király színe elé vezették a legényt.

–Fenséges királyom, állítólag a szolgám tudja, hol vannak a királykisasszony ékszerei és még azt is tudja, ki lopta el – mondta a várkapitány.

A királlyal volt leánykája is, aki még mindig pityergett, és könnyei közül Jankóra vetett egy pillantást. Nézése elárulta, hogy azonnal megtetszett neki a legény.

–Apám, tegyél próbát! Hátha ez a legény segít megtalálni az ékszereimet! – könyörgött édesapjának a királykisasszony.

–Tehetek – válaszolta elgondolkodva a király -, de ha ott sem leljük meg, akkor Jankó feje porba fog hullni.

Elindultak a vár legmagasabb tornya felé. A legényke szíve a torkában dobogott. Annyira félt, hogy alig bírta vonszolni a lábait. Mi lesz, ha mégis becsapta a mókus és semmit sem találnak a toronyban.

Sok – sok lépcsőn felballagva kinyílt a hatalmas tölgyfaajtó. Sajnos ócskaságokon kívül nem volt ott semmi. A jelenlevők mind azt hitték, amint belépnek a toronyba, mindjárt az ékszerek a szemük elé kerülnek.

–Na, Jankó, hol vannak a lányom ékszerei? Azt mondtad, hogy a toronyban megtaláljuk.

–Fenséges királyom, az ékszerek az egyik tetőtartó gerenda alatt vannak – mutatott fel ujjával a torony tetejébe.

Nosza, mindjárt a király parancsot adott, hogy kutassanak át minden gerendát! Nem telt el egy fertály óra és az egyik katona jelentette, hogy megtalálta a kincset. A királykisasszony örömében ugrándozni kezdett, amikor visszakapta ékszereit.

Tán most, azt gondoljátok, minden jó, ha vége jó. De még nem ért végett a mesém története.

A király nemhogy megdicsérte volna Jankót, amiért segített megtalálni az ékszereket, hanem még iszonyatos haragra is gerjedt.

–Te vagy a tolvaj. Holnap reggel búcsút mondhatsz fejednek – mondta mérgesen, és megparancsolta a katonáinak, hogy fogják le a legényt.

Még a királykisasszony könyörgése sem tudott segíteni Jankón. Amit a király elhatározott, abból nem engedett.

Szegény fiú újból a tömlöcbe került. A bakó azonmód élezni kezdte a bárdját.

–Miért sírsz, Jankó? – hallja egyszer csak a mókus hangját.

–Miért sírok? Miért sírok? – ugrott fel Jankó. – Még kérded? Becsaptál, és holnap reggel a király lenyakaztat. Azzal, hogy megmutattam, hol vannak a királykisasszony ékszerei, azt is bebizonyítottam, én vagyok a tolvaj. Te sem voltál sehol, hogy megvédtél volna.

–Ezért vagyok itt most, hogy segítsek. Tudd meg, a királykisasszony halálosan szerelmes beléd – mondta a mókus.

–Mit érek vele – szomorodott el megint Jankó. – Holnap, amint megcsillan az első napsugár fejem a porba hull és nincs tovább.

– Te csak ezt úgy gondolod. Ne feledd, soha nem szabad feladni. Amikor reggel visznek kivégezni, a bakó megkérdi, mi az utolsó kívánságod? Mondd azt, hogy szeretnéd látni újból a királykisasszonyt. Egy halálraítélt minden kívánságát teljesítik. – mondta a mókus, és ahogyan jött, úgy el is tűnt.

Jankó azt hitte, hogy álmodta az egészet. Ennek ellenére elgondolkodott a hallottakon.

Reggel jött is a bakó és a vesztőhelyen megkérdezte:

–Jankó, mi az utolsó kívánságod?

A legénynek eszébe jutott, amit a mókus mondott neki, és félve kinyögte:

–Szeretném még egyszer látni a királykisasszonyt.

Ezen mindenki nagyon elcsodálkozott, főleg a király. Nagyon mérges lett a kívánság miatt, de még ő sem tehetett olyat, hogy ne teljesítsék a halálraítélt utolsó kérését. Lehívatta a kislányát a szobából a vesztőhelyre, aki álmosan pislogott picinyke szemecskéivel. Ellenben, amint meglátta Jankót azonnal hozzárohant. Ha a király akarta is volna, akkor sem tudta volna visszatartani. Ott állt egymással szemben a két fiatal. Látszott mindkettőjükön, hogy elepednek egymásért. Mert, ami igaz az igaz, Jankónak is tetszett a királykisasszony.

Sokáig álltak ott szemtől szemben és epedve nézték egymást. Közben a bakó már készülődött a munkájához. Ki tudja, mi történt volna, hirtelen nem jelenik meg a mókus a vesztőhely melletti fán. Ott mindjárt ugrálni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.

A jelenlevők akkor kaptak csak észhez, amikor meglátták az állatot. Szinte egyszerre kiáltottak fel:

–Nem Jankó a tolvaj! Fenséges királyunk, kegyelmezzen meg a fiúnak!

–Kegyelmezzek meg? Nem Jankó a tolvaj? – csodálkozott el a király. – Akkor, ki lopta el kislányom ékszereit?

–Ki lenne más, mint ott az a kicsi állat, a Csejtei vár mókuskája. Ez a kis ördögfióka, amit csak tud, azt mind elcseni. Mindent zárnunk és csuknunk kell. Ha véletlenül valamit előhagyunk, mókuskánk biztosan ellopja. Bocsásson meg nekünk, hogy erről egészen megfeledkeztünk! – az emberek részletesen elmesélték, hogy a kicsi mókus milyen csínyekkel bosszantotta a vár lakóit.

A király érdeklődve végighallgatta a történeteket, és elnevette magát.

–Valójában Jankónak köszönhetjük, hogy előkerültek az ékszerek – mondta elismerően. – mondd csak fiam, hogyan háláljam meg segítségedet?

Jankó nem sokat habozott. Bátran a király szemébe nézett, és kibökte:

–Adja feleségül hozzám leánykáját, és akkor kvittek vagyunk!

Az ország embere nagyon meglepődött ezen a kérésen, majd a királykisasszonyra nézett, aki kissé szégyenlősen pislogott a legény mellett.

–Lányom, akarsz-e Jankónak a felesége lenni? – kérdezte az apja.

–Igen, édesapám – mosolyodott el a lány. – Nem találhatnék jobb férjet magamnak, mint Jankó. Hiszen ő segített megtalálni ékszereimet. Megérdemli, hogy a felesége legyek.

A király szerette kislányát és nem akart neki szomorúságot okozni. Ezenkívül a Csejtei vár szolgája ügyes legény volt, akár még jó király is válhat belőle.

Ott mindjárt ki is hirdette, hogy három hét elteltével megtartják a lakodalmat, amelyre mindenki hivatalos lesz.

Lett nagy öröm a várban. A várbeliek a közelgő hetedhét országra szólólakodalomról beszélt. A kicsi mókus sem feledkezett meg Jankóról. Egyik reggel belopózott a szobába és a fülébe súgta:

–Ugye engem is meghívsz a lakodalomba? Meg ne feledkezz rólam, mert akkor csúnyán megbánod!

Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

 

Vízből nőtt vár – Mesélő magyar várak

Egyszer, amikor Szegeden a Szőke Tisza partján sétáltam magamban, egy kicsi manó ugrott elém.

–Hová, hová, fiatalúr? – kérdezte harsány hangon.

Nagyon meglepődtem, alig jött ki szó a számon. Még sohasem láttam manót. Először azt hittem, hogy káprázik a szemem.

–Na, mi lesz? Kérdeztem valamit – sürgetett.

–Csak úgy sétálgatok – válaszoltam meglepetésemből felocsúdva. – Szeretek sétálgatni itt a Tisza partján.

–Hékás, az nem úgy van ám, hogy te itt sétálgatsz. Tudod-e, hová tévedtél? – akadékosodott tovább a manó. – Megsértetted a manók királyának a birodalmát. Engedély nélkül léptél be a vár területére. Ezért most bűnhődnöd kell, ha tetszik, ha nem.

–Milyen várról beszélsz, kisember? – csattantam fel nevetve. – Hol itt a vár? Nem látom sehol. Nézd csak, mindenhol szép modern házak vannak errefelé. Nincs itt semmiféle vár.

–Pedig van, ha mondom – erősködött a kicsi manó. – Mindjárt bebizonyítom neked, úgyis a manók királya elé kell vezetnem téged, hogy fenséges urunk megmondja, mi lesz a büntetésed.

Majd megütött a guta ezeket hallván. Még arra is gondoltam, én hibbantam meg, és képzelődöm.

Nem sok időm maradt a gondolkodásra. A manó mormolt valamit a bajsza alatt. Talán valami varázsszó lehetett. Nem telt bele néhány másodperc a Tisza vize hatalmas hullámokat vetett, és a környék titokzatos morgást hallottam, mint amikor távolban dörög az ég. Mindez rövid ideig tartott. Az ég elsötétült, és ha hiszitek, ha nem a vízből egy csodálatos kacsalábon forgó, soktornyú vár emelkedett ki.

Nem bírtam megszólalni. Azt hittem, csak álmodom az egészet.

Körülnéztem, és akkor vettem észre, hogy a környék is megváltozott. Eltűntek a modern házak, autók, meg minden. Mintha egy másik világba kerültem volna. Valójában ez is történt. A manók országában voltam. Csak a Tisza volt a régi, az segített némileg tájékozódni.

–Mi lesz most? – kérdeztem a manótól. Bevallom most már kicsit féltem.

Ha ez lehetséges, akkor bármi megtörténhet.

A manó szigorúan rám nézett, és pirinyó ujjával intett, hogy kövessem.

Elindultunk a vár felé, ami annyira forgott, hogy majdnem beleszédültem nézésébe.

–Hogyan jutunk be a várba? – kérdeztem kíváncsian.

–Ez legyen az én gondom – mondta a manó és zsebéből elővett egy aranytallért. Hosszasan célzott, majd egy határozott mozdulattal a kacsalábhoz vágta.

A vár nyikorogva, csikorogva megállt. Hozzánk lévő ablakon azonnal kinézett a manók királya.

–Kiállította meg a kacsalábon forgó váramat? - kérdezte fejét kidugva az ablakon.

–Fenséges királyom, hűséges szolgája Pirinyó volt a tettes. Ez a fiatalúr, fenséges királyom vára környékén ólálkodott. Nem tudom, milyen szándékkal? Jobbnak láttam idehozni, hogy fenséged ítélkezzen róla – mondta a manó, s várta ura feleletét.

–Jól tetted, Pirinyó. Újabban sok, gyanús idegen kószál a környéken. Mindjárt megvizsgálom, a helyeztet. Addig is vessétek tömlöcbe az idegent – adta ki a parancsot a katonáinak.

Nem tudom meddig raboskodtam a vár alatti fogda sötét tömlöcébe. Talán három több nap is eltelhetett, mire újból a manók királya elé vittek.

A király éppen a koronáját igazgatta a fején, amikor beléptem a trónterembe. Le kellett térdelnem és úgy hallgatni az ítéletet.

–Bűnösnek találtunk. Engedély nélkül kószáltál a váram környékén – mondta a manók királya.

Tiltakozni akartam, de őrzőim csöndre intettek. Ezek után a király dörgedelmes hangon folytatta:

–Büntetésed az lesz, hogy leánykámra, Manócskára vigyázol három éjjel, három nap. Ha jól végzed dolgodat, akkor visszamehetsz a te világodba. De, ha bármi gond adódig, ha csak Manócska egyetlen hajszála is meggörbül, halálok halálával halsz meg.

Furcsálltam ezt az ítéletet. Sokkal rosszabbra számítottam. Például, hogy elküldenek követ bányászni vagy valamelyik távoli tengeren leszek gályarab.

Mosolyogva vettem tudomásul az ítéletet. Úgy gondoltam egy kicsinyke manólányra gyerekjáték lesz vigyázni.

Sajnos tévednem kellett, mert ez a csöppnyi leányka egy igazi rosszcsont manó volt. Állandóan azon morfondírozott, hogyan tudna nekem borsót törni az orrom alá. Az még csak hagyján, hogy bújócskát játszott velem. Amikor csak tehette eltűnt a szemem elől. Alig bírtam megtalálni a hatalmas várban. Egész nap lótottam – futottam. Szünet nélkül kiabáltam: „Manócska, hol vagy?”, a várban lévő manók jót is nevettek rajtam. De azért az már nekem is sok volt, amikor bezárt egy szobába és azt kiáltotta be a kulcslyukon, hogy világgá megy. És ami a legijesztőbb volt el is indult. Azt sem tudtam, mit tegyek? Ha a manók királya erről tudomást szerez, fejemet veteti.

Fogalmam sem volt, hogyan tudnék a szobából kiszabadulni. Az ablakokon is vastag, erős rácsok voltak, s amint már mondtam a nagy tölgyfa ajtó kulcsra volt zárva.

Hiába kiabáltam, ha hallottak is a kis gonosz manók nem segítettek, sőt az ajtó résein jól kivehetően beszűrődtek, ahogy kacarásztak rajtam. Bizonyára nem ez volt az első eset, hogy valaki így járt.

Magamba roskadva álltam a nyitott ablaknál, és néztem, ahogy Manócska néhány vásott manókölyökkel eltűnt a közeli erdőben a szemem elől.

Ez akkor nekem a halálos ítéletemet jelentette. Minden percben rettegve vártam, hogy a katonák visznek a vesztőhelyre.

Nagyon szomorú voltam. Egy könnycsepp a szememből az ablak párkányára hullott.

Váratlanul egy fehér galamb jelent meg, rászállt a rács vasára, majd turbékoló hangon mondta:

–Ha nekem adod a könnycseppedet, segítek rajtad.

–Vidd csak, galambocska! – mondtam keserű hangon. – Nekem már mindegy. Nincs ember, aki ki tudna szabadítani engem innen.

–Ha ember nem is, de én igen – válaszolta magabiztosan, és ez némi reményt adott nekem. – Tegyél mindent utasításom szerint, és akkor szabad leszel, sőt segítek megkeresni Manócskát is.

–Mit tegyek?

–Először is mond utánam háromszor jó hangosan! „Kukurbu.”

Mit tehettem mást, ha ki akarok szabadulni, jó hangosan elismételtem: „Kukurbu, kukurbu, kukurbu.”

Lássatok csodát abban a pillanatban én is fehér galambbá változtam. Így már könnyű szerrel kifértem a rácson, és a fehér galambot követve repültünk az erdő felé, ahol eltűnt a szemem elől Manócska.

Nem kellett sokáig repülnünk, hamar megláttuk a manók királyának kislányát a vásott manókölykök társaságában. Egy nagy vadrózsabokor tövében nevetgéltek rajtam.

–Na, várjatok csak, mindjárt ellátom a bajotok! –akartam közéjük repülni.

Szerencsémre a jóságos fehér galamb visszatartott.

–Ne feledd, te még mindig galamb vagy! A vásott manókölykök elkapnak és kitekerik a nyakadat.

–Akkor, mit tegyek?

–Először változz vissza emberré! Mondd újból háromszor: „Kukurbu.”

Igazat kellett adnom a fehér galambnak, emberként könnyebben visszavihetem Manócskát apjához.

Nosza, mindjárt mondtam is háromszor a varázsszót, ami visszaváltoztatott.

Látnotok kellett volna a királykisasszony arcocskáját, amikor  váratlanul megjelentem előtte. Akkorát sikított, hogy az erdő összes állata szétszaladt a világ négy égtája felé, a vásott manókölykökkel együtt.

Egyedül maradtam Manócskával, aki, amikor ezt látván pityeregni kezdett.

–Ne itasd könnyeiddel az egereket, kicsi leányka! – mondtam neki. – Inkább siessünk vissza a várba! Bizonyára édesapám már tűvé tett érted mindent.

Ekkor Manócska még jobban sírni kezdett.

–Jaj, te legény, csak el ne áruld édesapámnak, hogy világgá akartam menni a vásott manókölykökkel, mert akkor büntetésül kilencvenkilenc évig varangyos békáként kell élnem!

–Rendben – feleltem.

–De akkor, mit mondasz neki? – érdeklődött kíváncsian.

–Majd azt mondom édesapádnak, sétáltunk egyet az erdőben, de ha a továbbiakban nem fogadsz szót nekem, nem tartom a számat. Felkészülhetsz rá, hogy kilencvenkilenc évig varangyos békáként fogsz kuruttyolni valamelyik útszéli árokparton.

A kicsi manó lány kénytelen volt megígérni, hogy jó lesz.

Éppen jókor érkeztünk, apja már kerestette leánykáját.

–Ti meg hol voltatok? – kérdezte.

–Fenséges királyom, elmentünk az erdőbe sétálni. Manócska még sohasem látott őzikét. Gondoltam meglesünk egyet, de sajnos nem sikerült. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Ugye Manócska?

–Igen. Köszönöm ennek a legénynek ezt a szép kirándulást, édesapám. Nagyon szép volt minden. Szeretném, ha egyszer te is velem jönnél – mondta a kicsi manó lány. – Képzeld édesapám őzikét nem láttunk, de én láttam egy fehér galambot, melynek csőrében egy igazgyöngy csillogott.

Örült a király, hogy kislánya megjavult, és jól érezte magát az erdei kirándulás alatt, majd hozzám fordult:

–Még van egy napod a büntetésből, ha ezalatt is ilyen jól mennek a dolgok, akkor nem csak szabadon engedlek, hanem meg is jutalmazlak.

Eljött az utolsó nap. Ugye nem kell mondanom Manócskával nem volt semmi gond. Mint egy kis angyal úgy viselkedett. Olyan jót játszottam vele, hogy még életemben soha. Egész nap nevetésünktől volt hangos a vár. A manók királya is boldog volt. Amikor eljött a búcsúzás ideje, megpróbált kérlelni, hogy maradjak, legyek Manócska játszópajtása.

–Fenséges királyom, szívesen maradnék, de van nekem egy drága édesanyám, aki már bizonyára keres. Nem tudja, hol vagyok. Ezért engedje meg, hogy visszamenjek hozzá!

–Megértelek, fiam – bólogatott megértően. – Menjél csak vissza édesanyádhoz! Ellenben megjutalmazlak valamivel, ahogy ígértem. Ezentúl te bármikor megláthatod váramat, amikor errefelé jársz.

Megköszöntem jóindulatát és elbúcsúztunk. Amilyen gyorsan és könnyen idekerültem, ugyanígy vissza is. Egyszer csak azt vettem észre, megint a szőke Tisza partján vagyok és köröttem minden a régi. Gondoltam kipróbálom, amit a manók királya mondott. Erősen a folyó vízére néztem, és lássatok csodát, megjelent előttem a vár. Ablakából vidáman integetett felém a manók királya és leánykája.

Amikor Szegeden járok, a szőke Tisza partján mindenegyes alkalommal meglátogatom őket. 

Látom, nem hiszitek el mesémet. Sebaj, egyszer majd, ha arrafelé jártok ti is próbáljátok ki, hátha sikerül megpillantani a manók királyának a várát.

 

Apáti Kovács Béla 

BÉKAKIRÁLYFI

 

A Nyitra vízében élt egy jól megtermett béka. Egész nap a közelben lévő érsekújvári várat nézte. Királyfinak képzelte magát. Az volt az álma, hogy egy nap ő lesz a vár ura. Csak azt nem tudta, hogyan tudna bejutni a vastag és magas falak mögé?

Amint ott törte a fejét, váratlanul egy kicsinyke egér termett előtte.

─ Min töröd a fejed, béka? – kérdezte a kicsi egér. - Látom igen nagy gondban vagy.

─ Hogyne lennék nagy gondban, amikor az érsekújvári vár ura akarok lenni. Mindent megadnék, hogy az legyek – válaszolta a béka.

─ Tudok segíteni, ha jól megfizeted.

─ Valóban? – vidult fel a béka. – Mennyit fizessek a segítségedért?

─ Három aranytallér elég lesz. Holnap estig szerezd meg, és akkor megmondom, mit tegyél.

─ Honnan szerezzek három aranytallért? – kérdezte a béka.

─ Az már a te dolgod. Holnap estig legyen meg, ha be akarsz jutni a várba!

A béka kénytelen volt elfogadni a kicsi egér ajánlatát. Azonnal elindult aranytallért keresni. Először megkérdezte a pontyot, hogy nem tudna-e kölcsönadni? Köztudott a ponty pikkelye olyan, mintha aranyból lenne. Ha rásüt a napsugár, aranylón csillog.

─ Halkoma, kérlek, szépen adjál nekem kölcsön három aranytallért. Ha majd az érsekújvári vár ura leszek, busásan megadom a kölcsönt.

─ Adnék én szívesen, béka barátom, de sajnos pikkelyeim nem aranyból vannak. Javaslom, menjél el az aranypintyhez, neki bizonyára sok aranya van, ha már a neve is az.

A béka felkereste az aranypintyet, aki éppen a fiókáit etette a fészkében.

─ Kedves aranypinty, adjál nekem három aranytallért, hogy az érsekújvári vár ura lehessek!

─ Sajnos szegény vagyok, mint a templom egere - válaszolta az aranypinty. – Nincs nekem egy árva aranytallérom sem. Csak a nevem arany. Nem adhatok neked. Menjél a közeli faluba, ott van egy igen gazdag ember. A szobái tele van arannyal és mindenféle kincsekkel. Kérjél tőle!

Tetszett a javaslat a békának. Mindjárt el is ment a közeli faluba, megkereste a gazdag ember házát. Illően bekopogott, majd előadta jövetelé célját. A gazdag ember mérgesen felcsattant:

─ Még, hogy egy bretyusznak aranytallért adjak? Ki hallott ilyet? Ha nem takarodsz azonnal a házamból, szólok a szakácsnak, hogy rántsa ki jó ropogósra a combjaidat ebédre!

A béka kicsit megszeppent, de annyira vágyott, az érsekújvári vár uraságra, hogy nem adta fel egykönnyen. Addig – addig könyörgött, míg a gazdag ember egy feltétellel kölcsönzött neki három aranytallért.

─ Amint a vár ura leszel, magad mellé veszel kincstárnoknak – mondta ravaszul.

─ Rendben – válaszolta a béka.

Boldogan eltette a három aranytallért. A kicsi egér már várta.

─ Itt van a három – nyújtotta át a béka. – Most aztán mondd szaporán, mit kell tennem, hogy bejussak a várba!

A kicsi egér elvezette a békét egy titkos alagúthoz, amelyen keresztül be tudott menni. Amikor bent volt, a béka felpattant a vár udvarán álló kőemelvényre, és hangosan elkiáltotta magát:

─ Mostantól én vagyok ennek a várnak az ura. Mindenki köteles engedelmeskedni nekem. Aki ezt megszegi, az halálok halálával fog meghalni.

A várbeliek nagyon megijedtek, mert a béka, ahogyan ezeket mondta felfújta magát. Így nagyon ijesztőnek látszott. Elrettentett mindenkit, aki csak ott volt.

Az emberek kénytelenek voltak engedelmeskedni, végrehajtani parancsait.

A vár új ura nagyon boldog volt. Minden nap tejben, vajban fürdött. Igazi béka királyfi volt.

Egyről azonban megfeledkezett. A nagy gazdagságban és csillogásban egészen elfelejtette, amit a gazdag embernek ígért. Az hiába várta, hogy a béka megválassza kincstárnoknak. Pedig a környéken villámgyorsan elterjedt, hogy a várnak új ura van. Forrt benne a méreg, amiért a béka becsapta. Elhatározta, hogy megbünteti adósát. Tervet eszelt ki a bosszú véghezviteléhez. Közelgett a tavasz. Ilyenkor rendszerint a faluba megérkeznek a gólyák. Sok ház kéményén ott van a gondosan elkészített fészkük. Igaz az övén nincs, mert amikor egy gólya fészket akart építeni rá mindig elkergette. Most úgy okoskodott, hogy a háza kéményére édesgeti ezt a piros csőrű, hosszúlábú madarat. Aztán, ha már kényelmesen elhelyezkedett párjával, sőt a fészekben már tojások is lesznek, megbeszéli, a gólyával repüljön fel a várba, ahol béka lakik. Köztudott, amikor a gólyafiókák kibújnak a tojásból, olyan éhesek, hogy tán még a vasat is megennék. Nincs is jobb három – négy gólyafiókának, mint finom békapecsenye.

A gazdag ember nagyon elégedett volt a tervével, s alig várta azt a napot, amikor bosszúja beteljesedik. Türelmetlenül számolta a napokat. Minden nap kiállt a tornácra nézni a háza kéményén kelepelő gólyapárt.

Közben a béka mintsem sejtve élte nagyúri életét. Esténként olyan nagy és fényes mulatságokat tartott, hogy a vigadalom héthatárba elhallatszott.

Mindene megvolt a vár urának, csak asszony hiányzott a házból.

Elhatározta, hogy megnősül, feleségül veszi a falu legszebb lányát. El is küldte az egyik szolgáját a faluba. Megparancsolta neki, válassza ki a legtakarosabb, legtűzrőlpattantabbat az eladósorban levő lányok közül.

A szolga hosszasan nézelődött, minden házba benézett, ahol szép hajadon volt. Egyszer csak találkozott a gazdag emberrel.

─ Hová visz a lábad, Jankó? – kérdezte a gazdag ember a szolgától.

─ Megyek uramnak a béka királyfinak feleséget keresni. Sajnos eddig még nem találtam megfelelőt.

A gazdag embernek felcsillant a szeme, ravaszkásan átölelte Jankó vállát.

─ Egy tappodat se tovább! – mondta. – Éppen ma érkezett hozzám a unokahúgom, aki olyan szép, mint egy virágszál. Szülei szeretnék férjhez adni egy megfelelő legényhez. A béka királyfinál nem is találhatnának számára jobbat. Most szegényke lepihent a hosszú út után. Bemegyek, és felébresztem. Te addig várakozzál itt a kapuban. Mindjárt jövünk, hogy szemrevételezd a leányzót!

A gazdag ember egy újabb cselt eszelt ki. Lecsalta az egyik gólyát a kéményről. Szép, új ruhát adott rá, és még az arcát is kipirosította. Többé-kevésbé úgy nézett ki, mint egy férjez menni szándékozó lány.

Amikor Jankó meglátta kicsit elcsodálkozott.

─ De hiszen az unokahúgának hosszú, piros orra van – mondta.

─ Ez miatt, ne fájjon a fejed, Jankó! – magyarázkodott a gazdag ember. – Tudod, drágaságom városi leányka, és most ott a hosszú, piros orr a divat. Amely lánynak nincs ilyen orra, az nem is tud férjhez menni. Meglásd nagyurad milyen boldog lesz, ha meglátja. Ennél szebb lányt még álmodni sem lehetne.

Sikerült meggyőzni Jankót, aki kézen fogta a gólyát, majd elindultak a várba.

Még mielőtt kiértek volna a kapun, a gazdag ember a madár fülébe súgta:

─ Aztán tudd ám, mi lesz a dolgod a vőlegénnyel! Amint meglátod, kapd be azonnal! Gondolj arra, hogy kicsinyeid, milyen éhesek.

Hamar felértek a várba. Már várta őket a béka királyfi. Olyan izgatott volt, hogy se nem látott, se nem hallott. Boldog volt, hogy hamarosan neki is lesz szépséges arája. Türelmetlenül rohant Jankó és a lányruhába öltözött gólyához. Mielőtt még mondani tudott volna valamit, a gólya eltátotta hosszú csőrét, és bekapta. Hiába kapálóztak a lábai a gólya begyéből soha többé nem tudott előjönni. A madár, amint bent érezte zsákmányát a csőrében, huss, felröppent, és egyenesen ment fiókáihoz, hogy megetesse őket fenséges békapecsenyével.

Örült a gazdag ember, hogy megbosszulta a békát. Igaz nem lett kincstárnok, de még a három aranytallért sem kapta vissza. Sebaj, több is veszett Mohácsnál!

Azt mondják legjobb öröm a káröröm, de a gazdag ember sem örülhetett sokáig. Ősszel, amikor már a gólyák elrepültek Afrikába, jött egy hatalmas szélvihar, és összedöntötte a házát. A nagy szél mindenét szertefújta, s végül nem maradt semmije. Olyan szegény lett, mint a faluban a legtöbb ember. Kénytelen volt munkát keresni, beállt az érsekújvári várba strázsának, amikor jó Mátyás királyunk odaajándékozta a várat az egyik hűséges emberének.

Tavasszal, amikor visszajöttek a gólyák, hosszasan keresték a gazdagember házát, ahol fészkeltek az előző évben. De amikor látták, hogy a ház helyén csak nagy üresség van, felköltöztek a vár egyik kéményére, ahol talán még ma is ott vannak, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A vajdahunyadi vár manója

 

Ugye tudjátok, minden várnak van manója, aki a vastag falak közt lakik valahol elbújva.

A Vajdahunyadi vár sem volt kivétel. Itt is élt egy kicsi manó, akit a várbeliek Tunya Bercinek csúfoltak. Azért kapta ezt a titulust őkelme, mert egész nap csak lustálkodott, nem csinált semmit. Pedig egy manónak rengeteg dolga akad egy várban. Többek között neki kellett volna váratlan, nagy felfordulást teremteni, amikor senki sem számít rá, vagy elcsennie a várkapitány pipáját, hogy aztán a várban mindenki azt keresse.

Ilyesmi nem igen fordult elő. Talán ezért az ittlévők hálásak is lehettek volna Tunya Bercinek, de szerintem mindenki tudja, milyen az a vár, ahol a dolgok nap mint nap simán mennek, soha nem történik semmi különös esemény. Néha kell egy kis felfordulás, hogy az ember jól kimérgelődjék magukat.

Vajdahunyad várában már ki tudja, mikor volt ilyen, minden a legnagyobb rendjén ment.

Unták is magukat a katonák és a szolgák. Azon rimánkodtak, hogy bárcsak Tunya Berci észbe kapna, és rittyentene egy jó kis csetepatét.

Sajnos várhattak rá hiába. Se nappal, se éjjel nem volt hajlandó megmozdulni. Elbújt a vackába és ott tunyult reggeltől estig, estétől reggelig.

A vár kapitánya ezt nem nézhette tétlenül. Hívatta az egyik legjobb vitézét, és mondta neki:

─ János fiam, azonnal indulj, és menj el a manók országába! Keresd meg a manók nagyhatalmú királyát, és tegyél panaszt Tunya Berci ellen.

Amikor erről a kicsinyke manó tudomást szerzett. Éktelen haragra gerjedt. Ugrált, toporzékolt a vackában, és tervet szőtt, hogyan büntesse meg a várbelieket.

Nem szabad, hogy János vitéz elinduljon, és megvigye a hírt a tunyaságáról. Meg kell akadályozni az indulást. Ha a manókirály tudomást szerez erről, akkor oly súlyos büntetést kap, amilyet még a föld nem hordott a hátán. Tündérré kell válnia, és amíg a világ a világ így éli majd életét. Egyik manó sem kívánkozott tündér lenni. Az volt náluk a legnagyobb büntetés, ha egy manóból tündér lett.

Törni kezdte a fejét, miképpen tudná megakadályozni, hogy a kiszemelt vitéz megvigye a szörnyű hírt manók országába.

Tudta jól, János vitéz nem akármilyen legény, nem könnyű túljárni az eszén.

Tunya Berci lelopózott az istállóba, ahol a lovaknak a szállása volt, és az indulásra kész ló fülébe súgta, hogy János vitézt ne engedje felülni a hátára.

Ebből az állat gazdája semmit sem vett észre, hiszen, ha a manó akarta, csak egy szavába került, és láthatatlan lett.

─ Menj János fiam, és tegyél panaszt a manók királyának Tunya Berci ügyében! - mondta a vár kapitánya – A fenséges manókirály küldjön egy másikat e lustaság helyett!

A katona fel akart ülni a lova hátára, de az egy nagyot dobbantott a patájával, de akkorát, hogy majd beszakadt az istálló padozata, pedig az vastag gránitkövekkel volt kirakva.

Nem értette, mi történt a lóval. Miért nem engedi felülni gazdáját a hátára. Többször is próbálkozott vele, de minduntalan ledobta.

Végül kénytelen volt felnyergelni a mellette állót, de azzal is csak így járt. Az istállóban nem volt egyetlen ló, amely elvitte volna János vitézt a manók országába.

─ Pedig el kell, hogy juss oda! Feltétlen panaszt kell tennünk – sóhajtott fel a várkapitánya – Ha másképpen nem megy, próbáld meg szamárháton.

A várban volt egy öreg csacsi. A lóistálló melletti fészerben tengette életét, és valójában már semmire sem volt jó. Nagyon lassan tudott vánszorogni, ha mégis kihajtották a közeli mezőre.

Nagy nehezen felnyergelték a szamarat, aki közben szünet nélkül iázott, mintha csak érezte volna, mi vár rá.

 Alig, hogy kiértek a várkapun a füles megmakacsolta magát. Nem volt hajlandó továbbmenni. Hiába nógatta János vitéz, egy tapodtat sem mozdult előbbre. Csak állt, mint a cövek hátán az utasával.

Miért is ment volna, amikor Tunya Berci az ő fülébe is azt súgta, hogy el ne merje vinni utasát a manók királyához. A kicsi manó onnan vigyorgott kifelé, de senki sem látta, mert láthatatlan volt.

─ Kapitány uram – kászálódott le a szamár hátáról János vitéz – ez sem akar elvinni a manók országába. Mitévő legyek?

A vár kapitánya megvakarta a fejét, és tanácstalanul körbenézett.

─ Mi lelte ezeket az állatokat? Mi a manó történhetett velük?

Amikor ezeket kiejtette a száján Tunya Berci hangosan felnevetett a csacsi fülében.

─ Hallottátok? - kérdezte a kapitány – Hiszen ez manónevetés volt. Hol lehet ez a kis gézengúz? Most már értem csak is ő tehette ezt a kalamajkát a Vajdahunyad várában. Lám – lám mégis csak észhez tért őkelme. Úgy látszik megijedt, hogy bepanaszoljuk a manó királynál. Gyere csak elő Tunya Berci, hadd beszéljek veled!

A kicsi manó tovább kuncogott a szamárfülben, de esze ágában sem volt előbújni onnan, hogy az emberek előtt leleplezze magát. Inkább további dolgokat súgott az állat fülébe, amitől az úgy megvadult, hogy akkorákat ugrott, mint a Vajdahunyad várának a legmagasabb tornya.

Szegény manó alig bírt megkapaszkodni odabent, hogy ki ne pottyanjon. Csapódott ide, csapódott oda, majd eltörött minden porcikája. Már bánta, hogy ily utasítást adott ennek a nagy fülű jószágnak.

Akkor ott azonnal elhatározta, ha ezt ép bőrrel megússza soha nem lesz tunya manó. Ezentúl mindent úgy csinál, mint ahogyan kell, hogy mindenki elégedett legyen vele.

Szerencsére egyszer csak a szamár megunta az ugrálást. Amikor az állat megnyugodott Tunya Berci kimászott a füléből és igyekezett észrevétlenül elillanni a környékről. Visszaosont a vackába, ahol azon kezdte el törni a kobakját, milyen csintalanságot találjon ki legközelebb.

─ János fiam – mondta a kapitány – úgy látom, mégsem kell manók országába menned. Várunk manója Tunya Berci megjavult, és teszi majd a dolgát, mint, ahogyan egy rendes manónak illik.

Így is lett. Ettől a naptól kezdve a Vajdahunyad várában mindig történt valami furcsaság, amit csak egy csintalan manó tud elkövetni.

Mindenki elégedett volt vele, és büszkén mondogatták, a környéken nincs olyan jó manó, mint Berci manó.

 

 

Apáti Kovács Béla

Kinizsi Pál kutyája

 

Ki ne hallott volna Kinizsi Pálról, a nagy erejű molnárlegényről, aki egy hatalmas malomkövön kínálta meg Mátyás királyt friss vízzel.

De hallottak-e kutyájáról valamit is?

Ugye nem?

Nos, akkor most jól figyeljetek, erről a bátor kutyáról fogok nektek mesélni.

Amikor ez történt Kinizsi Pál már a nagyvázsonyi vár kapitánya volt, és úgy aprította a Balaton felvidékére bemerészkedő törököket, mint a Bakony erdeiben a fát a fejsze. Amelyik töröknek csak egy csepp esze is volt, az nem merészkedett a vár közelébe.

Egyszer Kinizsi Pál szívességet tett egy szegény jobbágynak, ezért az, mivel nem volt semmije egy kicsinyke, korcs kutyát ajándékozott neki.

─ Mit csináljak ezzel a pöttöm kutyussal? – kérdezte Kinizsi Pál. – Hiszen, ha csak egy macskát meglát, fülét, farkát behúzva elrohan, úgy megijed tőle.

─ Fenséges uram, - mondta a jobbágy – ez csak a látsztat. Ez a kutya nem akármilyen. Tessék elfogadni, nem bánja meg!

Kinizsi Pál nem akart szomorúságot a szegény jobbágynak, elfogadta a kutyát. Úgy gondolta, majd csak ellesz ez a kicsinyke eb a többi nagy kutya között.

De akkor még senki sem tudta, hogy ez nem akármilyen állat a nagyvázsonyi várban. A szegény jobbágy egy csodakutyát ajándékozott Kinizsi Pálnak.

Az ajándékba kapott teremtmény messziről kiszimatolta, ha valaki rossz szándékkal akart bejutni a magas, erős falak közé.

Sokan próbálkoztak ezzel. Főleg a környéken portyázó törökök küldtek magyarul jól beszélő kémeket előszeretettel a várba, hogy kikémleljék az erődítmény gyönge pontjait.

Szerencsére mindig sikerült időben elkapni a kémet. Igaz, ahogyan a hetek, hónapok múltak, a törökök úgy küldtek egyre ügyesebb embereket a várba. Félő volt, hogy egy nap mégis csak sikerül kicsúszni a kezeik közül, és az ellenség olyan fontos dolgokhoz jut, ami segítségével könnyedén elfoglalhatják a várat.

Tartottak is ettől a várvédők. Mindenki nyitott szemmel járt – kelt. Éjjel az őrök még csak egy pillanatra sem merték lecsukni szemüket. Nem volt könnyű dolog ez. Hosszú az éjszaka, és amikor semmi sem történik, az ember szeme könnyen elpilled.

Ezt szokta kihasználni az ellenség, hogy gaz tettét véghezvigye.

Egyik késő délután egy koldus érkezett a várba. Könyörgött, hogy éjjelre adjanak neki szállást. Napok óta úton van, s már nagyon fáradt.

A várbeliek jószívű emberek voltak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen legtöbbjük a környék szegényei közül került ki.

─ Jóemberek, - könyörgött elcsukló hangon a koldus – hadd pihenjek meg a vár vastag falai között. Nagyon fáradt vagyok. Csak szállást adjatok, és holnap tovább megyek.

─ Jó idő van. Menj az erdőbe! Ott vackold be magad egy nagy tölgyfa alá – kiáltotta le valaki a várból.

─ Mennék én szívesen, de az erdőben ordasok ólálkodnak. Félek, hogy széttépnek, amíg alszom. Kérlek bennetek, könyörüljetek meg egy szegény kolduson!

Igazat beszélhetett a koldus, mert az erdőben valóban félelmetes farkasok voltak akkortájt Nagyvázsony környékén.

A vitézek megsajnálták a koldust, és kitárták előtte a kaput.

A koldus nem győzött hálálkodni. Egyenesen az istállókhoz küldték, ahol majd talál magának helyet, hogy éjjel kipihenje magát.

El is indult az a istállók felé. Fel sem tűnt neki, hogy egy kis, korcs kutya követi lépteit. Miért is lett volna ez baj? Tán csak nem ijed meg egy ilyen aprócska állattól.

Különben is nem szegény koldus volt, hanem a törökök legjobb kémje, akit még gyermekkorában raboltak el és janicsárt képeztek belőle. Nem felejtette el anyanyelvét, így senkinek nem tűnt fel, hogy nem magyar.

Amikor a vár népe elcsendesedett, a koldusgúnyába bújt kém elindult, hogy felfedje a vár gyönge pontjait, hol állnak őrök, és milyen fegyverei vannak a vitézeknek.

Egy ideig nyugodtan nézelődhetett. Senkinek nem tűnt fel miben mesterkedik. Mindent jól szemügyre vett, botjára rótta miből mennyi van a várban.

A várbelieket talán be lehetett csapni, de bezzeg a kicsi, korcs kutyát nem.

Észrevétlenül mindenhová követte a kémet. Leste minden mozdulatát. Egy percre sem hagyta egyedül.

A kém gyorsan végzett a munkájával. Elégedetten elindult vissza az istállóba, hogy kakaskukorékolásig szunyókáljon egy keveset, majd, mint aki kipihente magát továbbálljon, megvigye a hírt a törökök vezérének, hogy milyen a nagyvázsonyi vár belülről.

Már majdnem az istállóhoz ért, amikor a kicsi kutya elébe állt, és mérgesen vicsorgatott a fogaival.

A kém elnevette magát:

─ Tágulj előlem, te korcs eb! Ha nem viszed el innen bolhás irhádat, agyoncsaplak a botommal! – s már emelte is fel, hogy jól megsuhintsa vele az állatot.

A kutyának sem kellett ennél több, egy villámgyors mozdulattal kikapta a kém kezéből a botot. Igaz elég nehezére esett, de valahogy csak szaladt vele a legközelebbi őr felé.

A kém meg loholt utána. Szerette volna, mihamarabb visszakapni a botot, amire minden pontosan rá volt róva.

─ Öregapám, ne szaladjon! – kiáltott rá nevetve az őr. – Játékos ez a kutya, hadd játsszon azzal a nagy bottal. Majd megunja, és reggel megtalálja valahol a vár udvarában! Ha meg nem, akkor vág egy másikat a közeli erdőben. Annyi van ott, hogy a fél világnak elegendő lenne.

De a török kém csak kergette a kicsi kutyát. Körbe- körbe futottak a várban.

Ez már az őrnek is gyanús lett. Mi lehet az a bot, hogy ennek a vénembernek ennyire fontos..

Neki csak egy szavába került és a kutya engedelmesen odavitte, és neki adta.

Az őr már éppen készült, hogy a botot visszajutassa a gazdájának, amikor a telihold sápadt fényében megpillantotta rajta a rótt jeleket.

Ismerte ő a törökök ravaszságát. Mindjárt átlátott a szitán, hogy az öregember egy kém. Azonnal elkurjantotta magát és egy pillanat alatt ott teremtek a társai.

 ─ Úgy vélem ez a vénember a török kéme. Nézzétek csak, mit rótt erre a botra! – mondta.

─ Valóban ez titkosírás. Sokáig szenvedtem török rabságban. Közben kitanultam sok mindent ott – mondta az egyik katona.

Közben a kém megpróbált kereket oldani. Eldobálva koldus gúnyáját észrevétlenül megindult a várkapu felé az sötétség leple alatt. Mire a vitézek észbe kaptak már el is tűnt a szemük elől.

Még szerencse, hogy a kicsi kutya nyomába eredt, és még mielőtt kimehetett volna a kapun, elkapta a grabancát.

─ Mi ez a nagy kiabálás, ugatás? – jött elő Kinizsi Pál is.

─ Fenséges kapitányurunk, a kicsi kutya, amit ajándéka kapott egy szegény jobbágytól, török kémet fogott.

Kinizsi Pál részletesen kikérdezte a török kémet, aki kénytelen volt mindent bevallani.

Az lett a büntetése, hogy vissza kellett mennie a török táborba, és ott elhíresztelni, hogy a Nagyvázsonyi várban olyan fenevadak vannak, akik törököt esznek reggelire. Hogy ennek nyomatékot adjanak behozták a kicsi kutyát, és megparancsolták, hogy harapjon bele egy jó nagyot a kém ülepébe!

A kicsi kutyának ettől a naptól fogva az lett a dolga, hogy a várkapuban kellett állnia és figyelni az embereket. Ha kém vagy rossz ember akart bebocsátást nyerni a várba, mérgesen vicsorgott, ha pedig jó szándékkal jött valaki, annak barátságosan csóválta a farkát.

Talán így volt, talán nem, mindenesetre, ha a török meghallotta Kinizsi Pál nevét, ész nélkül rohant, nehogy kutyája az ő ülepéből is kiharapjon egy darabot.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

APÁTI KOVÁCS BÉLA 

SZÉKELYKŐ, A LÁTHATATLAN VÁR

 

Hol volt, hol nem volt egy székely legényke bandukolt az úton a magas hegyek között. Apja küldte el az erdőbe, hogy ehető gombát keressen. Igen csak nagy szegénységben éltek. Üres volt a kamra, asztalukra nagy ritkán került ennivaló. Előfordult, hogy napokig éheztek.

─ Fiam Gergő, ez így nem mehet tovább – mondta a legényke apja. – Menj az erdőbe és keress ehető gombát. Vigyázz, nehogy mérges kerüljön a kosárka, mert akkor mindketten feldobjuk a talpunkat!

A fiú ismerte a gombákat, hiszen édesapja már egészen aprócska korában megtanította neki, melyik az ehető, melyik a mérges.

Sokszor járt az erdőben, ismerte, hol terem a finom, ehető gomba. Most is arrafelé tartott, és már majdnem odaért, amikor egy vénséges öreganyóval találkozott, aki egy nagy köteg rőzsét cipelt a hátán. De a rőzse minduntalan lepottyant.

─ Öreganyám, majd én segítek hazavinni ezt a köteg rőzsét – mondta a legényke. – Csak azt árulja el nekem, hol lakik? Menjen előttem, és vezessen!

Az öregasszony nagyon megörült, hogy ilyen jóravaló legénykével hozta össze a sors. Nem győzött hálálkodni.

A fiú vállára kapta a rőzsét és elindultak az öregasszony háza felé.

Mentek, mentek, de sehogy sem akartak megérkezni. Eltelt egy nap, eltelt két nap, és még mindig csak koptatták a lábukat.

Harmadik nap reggelén a legényke megállt.

─ Öreganyám, messze van-e a háza?- kérdezte.

─ Menj csak fiam, nemsokára megérkezünk – jött a válasz a kérdésre.

Újból elindultak és mentek megállás nélkül délig. Akkor az öreganyó megállt egy tisztás közepén, és mondta:

─ Megérkeztünk.

─ Megérkeztünk? – csodálkozott el Gergő. – De hiszen itt nincsen semmi. Hol a házacskája?

─ Mindjárt meglátod, fiam – mondta, majd egy kendőt leterített a fűre.

Lássatok csodát a kendőből egyszer csak egy gyönyörűséges vár kezdett kinőni.

Olyan szép volt, hogy még a király is megirigyelte volna. A várnak volt egy égig érő magas tornya, amelynek a csúcsában egy  székely zászló lengedezett.

Gergő nem győzött csodálkozni. Azt hitte, hogy csak álmodja az egészet.

─ Ez meg, hogy lehetséges? – kérdezte az öreganyótól.

Az öregasszony elmosolyodott, s intett, hogy kövesse.

Beléptek a vár hatalmas kapuján, amit két félelmetes ordas őrzött. Gergő félve lépett el mellettük. Az állatok fogaikat vicsorgatva néztek rá, de beengedték.

A legényke azt hitte, ezzel minden veszély elmúlt. Korai volt az öröme. Volt egy második, sőt egy harmadik kapu is. A második kaput két oroszlán védett, a harmadikat meg két háromfejű kénköves tüzet okádó sárkány. Amikor ezen is túljutottak, akkor végre bejutottak a várba.

Ott várta csak igazán meglepetés Gergőt. Az öreganyóból egy szépséges lány lett. Ilyen gyönyörű lányt még nem hordott a föld a hátán. Aranylón csillogó hosszú haja lágyan omlott a vállára, kék szeme úgy csillogott, mint amikor a napsugár megérinti a fent magas hegyekben lévő tengerszemet.

Ugye nem kell mondanom, Gergő azonnal beleszeretett. Le nem tudta venni róla a szemét. Ott mindjárt elhatározta, történjék, akármi feleségül veszi.

A lány is észrevette sóvárgó pillantásait a fiúnak, és mosolyogva mondta neki:

─ A rőzsét pakold le a fal mellé! – mondta a lány.

Gergő akkor kapott észbe, hogy a rőzseköteg még mindig a vállán van. Amint ledobta, abból azonmód egy nagy kupac arany lett. Annyira fénylett, hogy majdnem megvakult tőle. Ezért be is kellett hunynia szemeit.

─ Amiért segítettél, megjutalmazlak – fordult feléje a lány. – Ebből az arany kupacból annyit elvihetsz, amennyit csak elbírsz. Akár mind is a tiéd lehet.

Nagyon csábító volt az ajánlat. Ilyen rengeteg arannyal, édesapjával Székelyföld leggazdagabb emberei lehetnének. Mindent megvehetnének, amit csak megkívánnak, és ami fő soha többé nem kellene éhezniük.

Ellenben, már amint mondottam volt, Gergőnek nagyon megtetszett a lány. Szerette volna feleségül venni. Ezért mondta is neki:

─ Legyél a feleségem, szépséges leányka!

─ Elfogadom ajánlatodat, ha kiállod a próbát – válaszolta a lány. – Nézd, ott van a vár égig érő magas tornya és csúcsában van egy székely zászló. Menj fel és hozd le azt nekem. Ha lehozod, akkor a feleséged leszek.

─ Csak ennyi? – örvendezett Gergő.

 Kitűnő famászó volt. Falujukban nem volt olyan magas fa, amelynek tetejébe már fel nem mászott volna. Ez a vártorony nem lehet akadály. Egy – kettőre fent lesz és lehozza a zászlót.

Fütyörészve elindult a torony felé. Csigalépcső vezetett fel. Nem is értette, mi ebben a próba? Hiszen ezt egy kicsinyke székely legényke is meg tudná csinálni. Amikor felért, a toronyban en fehér galamb fogadta. Eleinte nem is igen figyelt rá. Mindjárt ki akart mászni az ablakon, hogy leakassza a zászlót. Már dugta ki a fejét, s abban a pillanatban a galambból egy őszszakállú öregember lett. Olyan vén volt, hogy talán maga sem tudta, hány éves.

─ Állj meg, fiú! – szólt rá mérgesen. – Hová indulsz?

─ Megyek begyűjteni a torony tetején lévő zászlót – válaszolta Gergő nyugodtan, majd folytatni akarta a mászást.

─ Nem úgy van ám, hékás – szólt rá a vénember. – Csak akkor hozhatod le, ha nálam szolgálsz három napig. Ha nem engedelmeskedsz, téged is galambbá változtatlak, mint ezeket itt.

Gergő kinézett az ablakon, és látta, hogy a vár ereszén szép sorban legalább egy tucat galamb ült némán és bánatosan. A vénember folytatta:

─ Egykor ezek is éppen olyan legénykék voltak, mint te. Beleszerettek a vár úrnőjébe. Mindegyiknek az lett volna a dolga, hogy levigye a székely zászlót a vár tornyából. Sajnos egyik sem fogadott szót, és nem teljesítették parancsomat. Ezért galambbá változtattam őket. Ha nem akarsz sorsukra jutni, állj be hozzám, szolgálatba!

Gergő kicsit gondolkodott, majd a vénember tenyerébe csapott:

─ Áll az alku, öregapám! Mi lesz a dolgom?

─ Csupán annyit kell tenned, hogy három napig vigyáznod kell a zászlóra éjjel – nappal. Még csak egy pillanatra sem hunyhatod le a szemed. Nagyon vigyázz, nehogy te is porul járj!

─ Megpróbálom, egy életem, egy halálom – mondta határozottan a legényke.

─ Jól gondold meg, mert még most elhordhatod az irhádat. Ha már a szolgálatomba álltál, nem lesz visszaút.

─ Jól meggondoltam, öregapám – válaszolta. – Bízza rám, ígérem, megőrzöm azt a zászlót, de ugye utána levihetem annak a szépséges leánykának?

A vénember elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

─ Ha megőrzöd, akkor jutalmul leviheted. 

Gergő nagy serényen nekiállt az őrködésnek. Amíg nappal volt, nem történt semmi baj. Fütyörészett, nézelődött a toronyban. Örült, hogy ilyen könnyű a feladatot kapott.

Esteledett, amikor egy kicsi egér cincogott a lába előtt.

─ Legényke, szánjál meg ennivalóval! Már napok óta nem ettem. Olyan éhes vagyok, mint a farkas.

Gergőnek nem sok elemózsia volt a tarisznyájába. Nem napszámba indult, hogy élelmet vigyen magával. Gombászni indult, hogy édesapjával legyen, mit enniük.

─ Üres a tarisznyám, egérke, de azért megnézem, hátha találok benne kevéske kenyérmorzsa – mondta és kotorászni kezdett a tarisznyában.

Csodák csodájára talált ott egy picinke kenyeret és egy kemény szalonnabőrt. Elővette, és az egérkének adta.

─ Csak ezt találtam a tarisznyámban. Ha elfogadod, jó szívvel adom. Tudod, kicsi egér, mi is sokat koplalunk édesapámmal – mondta.

A kicsi egér mohón kapott a kenyér és a szalonnabőr után. Egy szempillanat alatt befalta az utolsó morzsáig.

─ Köszönöm, legényke – hálálkodott az egér. – Megmentetted az életemet. Ezért elárulom, hogyan őrizheted meg a zászlót. Amint a közeli falu templomának harangja elkondítja az éjfélt, megjelenik majd az álommanó. Álomport szór a fejedre, amitől te elalszol. De ne félj, itt leszek én. Addig cincogok, amíg fel nem ébredsz. Ahogy kinyitottad szemeidet, azonnal ugorj talpra! Kapd kezedbe a toronyban levő hatalmas husángot. Jól markold meg, mert, jönni fog a háromfejű sárkány, hogy elrabolja a zászlót! Addig üsd mind a három fejét, míg valamennyi a földre nem hull. Így fog menni ez három éjjen keresztül. A második éjjel hatfejű sárkány, majd a harmadikon kilencfejű fog megküzdeni veled. Légy nagyon ügyes, hogy legyőzd, mind a hármat. Ha csak egy kicsit is hibázol a torkukból előtörő kénköves tűz, halálra perzsel. Ne félj, mindvégig melletted leszek és segítek.

Gergő maga mellé helyezte a husángot. Úgy gondolta, a kicsi egér nélkül is ébren bír maradni. Éjfélig nem is volt gond, de akkor megjelent az álommanó, és hirtelenjében olyan álmos lett, hogy azonnal elaludt. Nem sokáig húzhatta a lóbőrt, mert egyszer csak a kicsi egér olyan hangos cincogásba kezdett, hogyha süket is lett volna, akkor is meghallotta volna.

Mindjárt talpra ugrott, jól megmarkolta a husángot. Jól is tette, mert jött a háromfejű sárkány. Iszonyatos erővel nekitámadt Gergőnek. Nem volt ám ő akármilyen legényke, a sárkányt úgy elverte, hogy szinte egyszerre hullott le mind a három feje. Nem tudta elrabolni a vár tornyán lévő zászlót.

Reggel csodálkozott is a vénember, hogy ez miképpen történhetett meg.

Eljött a második éjjel, és minden úgy történt, ahogyan a kicsi egér megjósolta. A hatfejű sárkány még haragosabban rontott Gergőre és ezt üvöltötte:

─ Megölted öcsémet, ezért halálok halálával múlsz ki az élők sorából.

Egymásnak estek. Sokáig verekedtek, még a kövezet is izzott körülöttük. Végül szerencsére, azért a legényke bizonyult ügyesebbnek, és lecsapta a sárkány mind a hat fejét.

Már csak egy nap volt vissza a szolgálatból. Sajnos olyan szomorú dolog történt, amire senki sem számított.

A vár nagy kandúrja kiszemelte magának a kicsi egeret. Igaz a kicsi állatnak sikerült elmenekülnie, de soha, többé nem mert visszajönni a toronyba. Különben is a kandúr állandóan a torony környékén ólálkodott.

Gergő hiába kergette el, az állat mindig visszajött. Ez azt jelentette, hogy a kicsi egérnek veszélyben volt az élete. Nem tudott segíteni.

Először megijedt, mi lesz most vele? Az álommanó szétszórja az álomport, s ő elalszik. Ezalatt a sárkány elrabolja a vártornyán levő zászlót.

Nem lett volna Gergő székely, ha ki nem talált volna valamit furfangot. Székely ember eszén nehéz túljárni, valójában nem is lehet.

Amikor közelgett az éjfél, Gergő tarisznyájából elővette a furulyáját, amit mindig magánál hordott. Örömében, bánatában megfújta. Olyan szép dallamok jöttek ki rajta, hogy aki hallotta az elámult tőle. Most is így tett. Amint felcsendült a furulyaszó a várban mindenki őt hallgatta.

Jött is az álommanó. meghallván a csodálatos zenét, még a lélegzete is elakadt, annyira tetszett neki.

Meg is feledkezett a dolgáról. Esze ágában sem volt álomport szórni Gergőre, sőt inkább arra kérte játsszon neki reggelig!

A legényke játszott volna neki szívesen, de hamarosan megérkezett a kilencfejű sárkány. Olyan dühös volt, hogy mérgében még az álommanót is fellökte.

─ Megölted két öcsémet, ezért lakolnod kell, emberfia. Búcsúz el életedtől, amíg nem késő!

─ Nem eszik olyan forrón a kását – válaszolta Gergő, majd felkapta a husángot.

Egész reggelig viaskodtak. Egyszer Gergő, majd a sárkány került felülre. Már nagyon fáradtak voltak. Végül a legényke összeszedte minden erejét, két marokra fogta a husángot, és a félelmetes sárkány kilenc feje felé csapott. Mindjárt le is hullt nyolc fej. Nagyon megijedt a fenevad, s könnyeit hullatva könyörögni kezdett Gergőnek:

─ Legényke, kérlek, hadd meg életem. Ígérem, életem végéig szolgálni foglak.

─ Nem csapsz be? – kérdezte Gergő kissé bizalmatlanul.

 ─ Az élő Istenre esküszöm, igazat beszélek.

─ Rendben, de ha becsapsz, akkor ez a hatalmas husáng lesz a keresztapád.

Alig, hogy ezt kimondta, keleten már látszódott a pirkadat. A napsugarak aranyló fénysugárral előbukkantak az égen.

Letelt a harmadik nap is, és Gergő magához vehette a vártornyán lévő székely zászlót. Kitöltötte a szolgálatot. Jött is a vénember csodálkozva. Még ilyet nem látott, hogy valaki becsülettel ledolgozta a három napot, és megőrizte a zászlót.

─ Megérdemled, hogy levigyed annak a szépséges szőke leánykának. Látom, az őrzésben segített ez az aranyos kiskutya is.

Gergő lenézett a lábaihoz, és akkor meglepődve látta, hogy a félelmetes sárkányból egy aranyos kiskutya lett.

─ Szegényke nagyon szomorú, mert nemrég haltak meg a testvérei.

─ Ezen könnyen segíthetek – mondta mosolyogva a vénember. – Varázserőmmel feltámaszthatom a testvéreit.

Gergő nagyon megijedt, attól félt, hátha a két sárkányt éleszti fel, és akkor, jaj, nekik. De még mielőtt tiltakozni tudott volna, a vénember kimondta a varázsszót. Abban a szent minutumban két kicsi kutya nyalogatta a csizmája szárát.

Mindenki nagyon örült, hogy így végződött a dolog. Gergő levitte a zászlót a szépséges leányzónak, majd kérdezte:

─ Ugye most már a feleségem leszel?

Felcsillant a lány szeme és boldogan igent mondott.

─ Leszek, hogyne lennék.

Nem is kellett ennél nagyobb öröm. Gergővel madarat lehetett volna fogatni. Annyira boldog volt. Sürgette mátkáját, hogy mihamarabb siessenek édesapjához, aki már bizonyára nagyon várja a finom, erdei gombát.

─ Mindjárt megyünk, kedvesem – válaszolta a szépséges lány. – Csak előbb összehajtogatom a várat.

Megint elmondta a varázsszót, és a várból egy terítő lett, amit gondosan összehajtogatott, majd mondta Gergőnek:

─ Nagyon vigyázz rá, el ne vesszen! Ki tudja, hátha valamikor még szükségét látjuk.

Hazafele menet szedtek jó sok gombát, amit a kicsi házban elkészítették vacsorára, s megették jóízűen.

Hamarosan a lagzit is megtartották, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Néhanapján kisétáltak a szép, virágos rétre, ott kiterítették a kendőt, és ilyenkor mindenki láthatta a székelykői várat, aki arrafelé sétált.

Kedves Olvasóm, ha véletlenül megpillantod ezt a csodás, láthatatlan várat, tudd meg, Gergő és felesége ott van a közelben, játszadoznak gyermekecskéikkel. Ha csak néhány követ találtok, akkor a kicsinyke háznál vannak, és boldogan élik világukat.

Itt a vége, fuss el véle!

 

Apáti Kovács Béla 

A fogarasi vár tömlöcének a rabja ─ Mesélő magyar vára 

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Hol volt, hol nem volt, valamikor nagyon régen, tán még az almafánkon daloló madárka sem tudta, mikor a szépséges Erdélyországban volt egy vár. De ez nem akármilyen vár volt. A környék öregjei azt mesélték, hogy a vár tömlöcében raboskodott egy ifjú.

Egyetlen bűne csupán csak az volt, hogy beleszeretett a várkapitány leánykájába Iluskába. Ezen nem volt semmi csodálni való, hiszen Iluska olyan szép volt, hogy még festeni sem lehetett volna szebbet.

Ilyen alapon a környék összes legényét tömlöcbe lehetett volna vetni, mert aki meglátta, amint sétálgatott a vár előtti vizesárok partján, annak szíve mindjárt egy nagyot dobbant. Az volt a szerencséjük, hogy a leányka semmi érzelmet sem mutatott feléjük. Nem úgy, mint Áronért, a várban szolgálatot teljesítő lovászfiúért. Amint szemük találkozott véletlenül, azonnal egymásba szerettek. Attól a perctől kezdve éjjel – nappal titkon egymás nevét szólongatták. Titokban kellett tartaniuk szerelmüket, mert a zord atya mindenkinek megtiltotta, hogy Iluskára nézzen, s nem is beszélve, hogy beleszeressen.

A várkapitány azt tervezte, hogy előkelő nagyúr lesz kislányának a férje. Ezért szinte minden héten nagy mulatságokat tartott a várban, és meghívta a környék nagyurait, de gyakran még grófokat, bárókat is. Gondolom nem is kellene mondanom, annak örült volna legjobban, ha egy királyfi jönne el fehér paripán, hogy feleségül vegye.

Arról meg aztán szó sem lehetett, hogy egy lovászfiú legyen a mátkája. Pedig, mint ahogyan mondottam volt, a két fiatal egy véletlen pillanatban egymásba szeretett. Találkozni, beszélgetni csak nagy ritkán tudtak, amikor a szigorú apa kilovagolt a várból vadászni a cimboráival.

Ilyenkor a leányka leszaladt az istállóba és titkon, elbújva a legsötétebb sarokban váltottak néhány szót. Iluska nem sokáig maradhatott, félő volt, hogy valaki beárulja édesapjának és akkor, jaj, lesz Áronnak. Még csak hagyján, ha a várkapitány elzavarja a várból és egy életre földönfutó válik belőle. A zord apa határozottan kijelentette, ha valaki is szemet mer vetni kislányára, azt a vár rideg, mély tömlöcébe veti.

─ Drágaságom, nem maradhatok tovább – súgta a lány. – Nem akarom, hogy édesapám tömlöcbe vessen. Nem élném túl, ha ez történne veled.

─ Csak még egy percig maradj! – rimánkodott Áron. – Oly ritkán láthatlak, foghatom puha, hófehér kezecskédet.

Iluska engedett a kérésnek, s ez lett a vesztük. Meglátta a várkapitány szolgája, aki nagyon irigy volt a legényre.

Amikor megjöttek a várkapitány a vadászatból, azonnal hozzá rohant és beárulta a két szerelmest.

Mi sem kellett több a lány apjának. Azonmód ordítozni kezdett, tépte a haját és szakállát, amiért ez a szégyen megesett a családban.

Még csak annyit sem tudott várni, hogy magához hívatja Áront. Ő maga futott dühöngve az istállóba és kérdőre vonta a legényt.

─ Áron fiam, igazat felelj nekem, mert ha nem fejedet veszem kardommal! Igaz-e, hogy szemet vetettél kislányomra és elcsábítottad.

─ Iluskát nem kellett elcsábítani, ő is legalább annyira szerelmes belém, mint én beléje – mondta a lovászfiú nagy büszkén. – Szeretném kapitányuramtól megkérni leánykájának a kezét, és adja áldását a frigyünkre.

Amikor ezt a merész, pimasz beszédet meghallotta a várkapitány, olyan haragra gerjedt, hogy majdnem felrobbant a méregtől. Egész idő alatt a kardja után kapkodott. Talán csak a Jóisten mentette meg Áront, hogy nem hasította ketté.

─ Mit merészelsz, te bitang? – üvöltötte a várkapitány. – Nem érdemled meg, hogy a napsugarak cirógassák arcodat. Várkapitányi mivoltomból adódóan, azzal büntetlek, hogy életed végéig a fogarasi vár legmélyebb tömlöcében fogsz raboskodni. Soha többé nem láthatod kislányomat, akit a leggazdagabb kérőnek odaadok még ebben a hónapban.

Iluska hiába kérlelte édesapját, hogy ne legyen ennyire szigorú, lágyuljon meg a szíve és bocsásson meg a lovászfiúnak. Legalább engedje meg, hogy világgá menjen.

A várkapitány nem engedett elhatározásából. Katonáival megfogadta Áront és erőszakkal a sötét, mély tömlöcbe vetették, mint egy legutolsó útonállót.

Gyorsan híre ment Erdélyországban, de még a határain is túl, hogy a fogarasi várkapitány feleségül akarja adni leánykáját egy gazdag nagyúrnak.

Jöttek is a kérők egymás után. Mindnek volt valami baja. Amikor a várkapitány beszélgetni kezdett velük szinte mindjárt kiderült, hogy nincs elég vagyona. Bugyellárisában nem csengett elegendő aranytallér. Mindnél hiányzott egy kevés. Legtöbbje még rangban sem érte el, amilyet édesapja Iluskának szánt.

Egy nap futár érkezett a várba és jelentette, hogy a király és fia hamarosan látogatást tesz a várban.

Ennél nem is lehetett volna jobb hír a várkapitány számára. Kiadta az útját a rengeteg kérőnek és türelmetlenül várta a királyt és a fiát. Azt remélte, ha a királyfi meglátja Iluskát, mindjárt megtetszik neki és megkéri a kezét.

Szegény kislány egész nap sírt a szobájában. Még enni sem volt hajlandó.

─ Iluskám, kicsi leánykám, ne sírd vörösre szépséges szemeidet. Nemsokára megérkezik a király a fiával. Meglásd, amint meglát a királyfi, azonnal beléd szeret és feleségül vesz. Királyi várban, nagy fényességben, pompában fogsz lakni. Jobb lesz neked ez mint egy éhenkórász lovászfiú.

─ Édesapám, de én csak őt szeretem. Nem kell nekem királyfi. Nem tudnék vele boldog lenni.

A várkapitány mérges volt, amiért kislánya ilyeneket mondott, de szerette is. Ezért egy nagyot nyelt, majd mondta:

─ Idővel megszereted a királyfit is, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

Az apja nem tudta megnyugtatni kislányát. Hiába ígért neki miden szépet és jót, az csak sírt reggeltől estis és estétől reggelig. Alig aludt valamit szegényke.

Mindenki nagyon sajnálta Iluskát és féltették, hogy még a végén a szépséges leányzó a nagy bánatában elfonnyad, mint ősszel a virág.

A hír eljutott a vár tömlöcének legmélyebb pontjára is. A porkoláb szomorúan Áron fülébe súgta:

─ Mátkád maholnap feleségül adják a királyfihoz. Holnap érkezik a fogarasi várba látogatóba édesapjával, a királlyal.

Többet nem mondhatott. Nem lett volna jó, ha valaki meghallja, miket mond a rabnak. Még az is megeshetne, hogy ő is a rab mellé kerül a tömlöcbe.

Ez éppen elég volt Áronnak, hogy a bánat még jobban rágja a szívét.

Egész nap megállás nélkül fel – le, járkált a kicsi zárkába, és minden fordulónál a kemény falba verte a fejét.

Talán már századszorra is beverte a kobakját a falba, amikor a szikla, mintha kicsit megmozdult volna. Vizsgálni kezdte a falat, s lássatok csodát egy kis munkával a sziklát ki lehetett venni a falból. Ott egy alagutat pillantott meg, ami a sötét ismeretlenbe vezetett.

Éppen akkora volt a nyílás, hogy Áron átfért rajta. Nem érdekelte hová vezet az alagút, elindult rajta. Legalább nem kell tétlenül várnia, hogy Iluska édesapja feleségül adja a királyfihoz.

Tapogatózva haladt előre. A sötétség miatt az orra hegyéig sem látott el. Ennek ellenére bátran haladt lépésről lépésre, amerre az alagút vezette.

Szerencséjére egyszer csak világosságot látott maga előtt. Hamarosan egy sűrű erdőben találta magát, ahol volt egy rozoga viskó, amelyben zsiványok tanyáztak.

Észrevétlenül bekukkantott a viskó pókhálós ablakán és meghallotta, hogy miről beszélnek a zsiványok. Azt tervezték, hogy meglepik a király kíséretét, legyilkolnak mindenkit és megszerzik a koronát.

Áron tudta, mit jelent, ha a Szent Korona illetéktelenek kezébe kerül.

Azonnal elfelejtette minden bánatát és rohanni kezdett, hogy megvigye a királynak, mire készülnek a zsiványok.

A környéken nem volt olyan jó futó, mint Áron. Ha kellett mindenkit lehagyott. Most is nyakába szedte lábait és kiszaladt a közeli útra, ahol jött a király kevéske kíséretével. Mindig így járta az országot. Népe nagyon szerette, mert nagyon jó és igazságos király volt. Csak pár katona lovagolt a király és a fia mellett.

─ Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom, meneküljön, mert a zsiványok életére törnek – kiáltotta Áron már jó messziről.

Eleinte nem akarták komolynak venni, amit mondott, de amikor a távolban megpillantották a hatalmas porfelleget, amelyben legalább seregnyi zsivány lovagol, a király kiadta a parancsot, hogy rejtőzzenek el. Az egyik katonáját elküldte a közeli faluba, hogy szóljon az ottani népségnek. Kérje meg őket, siessenek kapával, kaszával a segítségükre.

A zsiványok nagyon dühösek voltak nem találták a királyt és a fiát. A zsiványok vezére kiadta parancsba, hogy ha kell, akkor a föld alól is kerítsék elő.

Félő volt, hogy előbb vagy utóbb a zsiványok meglelik rejtekhelyüket. Már – már úgy nézett ki, hogy rájuk találnak, amikor a közeli falu, de még a szomszédos falvakból is megérkeztek a jobbágyok. Olyan sokan voltak, hogy egy pillanat alatt elkapdosták a zsiványokat, és rabszíjon a király elé vezették őket.

─ Derék legény vagy, fiam – hálálkodott a király. – Mondd csak, mit kívánsz viszonzásul, amiért megmentetted életünket és a Szent Koronát?

─ Jó szívvel tettem, fenséges királyom – válaszolta Áron. – Nem pénzért tettem, amit tettem. Különben is nagy az én bánatom, s már nem sokáig koptatom a lábam ezen a világon.

A király csodálkozva a legényre nézett és megkérdezte:

─ Mondd el bátran, mi nyomja a szívedet. Hátha tudok rajta segíteni! – biztatta a király.

─ Elmondani elmondhatom, de nincs sok értelme – mondta lehangolóan, se a király kérésére elejétől a végéig elmesélte a történetét.

Ezt végighallgatván a király elmosolyodott. Áron azt hitte, hogy már ő is gúnyolódik vele.

─ Nem kell tartanod, hogy fiam feleségül veszi a fogarasi várkapitány lányát Iluskát. Fiamnak már van kiszemelt mennyasszonya. Nemsokára feleségül veszi a lengyel király leánykáját. Nyugodt lehetsz, ha igazából szeretitek egymást, akkor hamarosan létrejöhet frigyetek.

─ Hogyan fenséges királyom. A várkapitány felaprít, ha megint meglát és megtudja, hogy megszöktem a tömlöcből.

─ Ne félj semmit! Segítek, hogy pár nap múlva oltárhoz vezethesd Iluskát. Amint látom, fiammal termeted megegyezik. Cseréljetek gúnyát és megérkezve a fogarasi várba, úgy foglak bemutatni a várkapitánynak, mint a fiamat.

Ezenkívül a király még azt is megígérte, hogy állni fogja a lakodalom összes költségét, majd a lagzi után Áront és ifjú feleségét felviszi Budára, hogy ott éljenek úri környezetben.

Így is történt. Igaz eleinte a várkapitány igen méregette a királyfit, mintha már látta volna valahol. De nem merte tőle megkérdezni, nem-e ő az a legény, aki a tömlöcben raboskodik. Helyette inkább nagyon boldog volt, hogy magas kérője van kislányának. Mindjárt bele is egyezett, hogy egybekeljenek.

A jelenlevők közül csak Iluska ismerte fel Áront, de ő meg nem árulta el, hogy a vár lovászfiúja a leánykérő királyfi ruhában. Különben is most már teljesen mindegy volt, hiszen a király második fiának fogadta Áront, és éppen úgy viselkedett vele, mintha saját vére lenne.

Nem tellett bele egy hét olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy egész Erdélyország zengett bele. Aki hivatalos volt, az annyit ehetett, ihatott, amennyi csak belefért. Még a kutyák sem koplaltak, sőt egy idő után rá sem bírtak nézni az előttük lévő húsra.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, az járjon utána! Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

e írhatsz...