Mesélő magyar várak 03

Apáti Kovács Béla

Cserépvár titkos tornya – Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Bükk hegységben réges-régen volt egy kicsi vár. Békésen megbújt a sűrű bokrok és fák között. Annyira el volt dugva, hogy az emberek alig tudtak róla.

Ha véletlenül egy idegen a környéken lovagolt, és szeretett volna megpihenni egy vár védelmet adó falai közt, hiába kérdezte, hol talál ilyet, az emberek csak a fejüket rázták.

─ Errefelé biz’ kend nem talál ilyen várt. Menjen, csak tovább estéig majd csak lel valahol.

Szegény idegen kénytelen volt tovább lovagolni, és keresni egy várat, ahol kipihenheti magát.

Pedig, ha tudta volna, hogy a közelben is volt ilyen, bizonyára megtekintette volna azt is.

Amint mondottam volt Cserépvár jól el volt dugva a fák közé. Ura a félelmetes buzogányöklű várkapitány egyik nap elhatározta, hogy építet egy titkos tornyot.

Elképzelése szerint ez egy olyan torony lenne, amit csak ő látna, és tudna használni. Magasan kiemelkedne a fák közül. Tetejéből messze be lehet látni onnan a vidéket.

A távoli Itáliából hozatott kőművesmestert, és a segítői is mind taljánok voltak. Egy kukkot sem beszéltek a szép magyar nyelvből.

Ennélfogva, ha a helybeliek érdeklődtek is volna, mit építenek a várban, azok nem bírtak megszólalni magyarul. Valamit karattyoltak saját nyelvükön, de ebből senki sem okosabb.

A kőművesek éjjel – nappal dolgoztak. Szinte alig pihentek valamit. A torony gyorsan el is készült. Állítólag olyan magas volt, hogy csúcsa az eget piszkálta. Három napig tartott, amíg felértek a tornyába. Onnan ellehetett látni egészen az Óperenciás – tengerig, vagy tán még azon túlra is.

Ellenben a torony nem volt látható. Aki elment a vár mellett, csupán csak annyit látott, hogy egy átlagos várral van dolga. Bizonyára ezért az ellenség soha nem támadta meg. Úgy gondolták, itt úgysincs semmi érdekes, amiért érdemes lenne harcolni. Inkább kerestek egy nagyobb és csillogóbb várat.

Még a várbeliek sem tudtak az égig érő toronyról a várkapitányon kívül.

Ahol a torony állt ott mindig egy hatalmas, szürke köd lebegett, mintha csak valaki tüzet gyújtott volna. és annak a füstjét látná az ember.

A várkapitány egy fiatal, jóképű legény volt. Egymagában élt és csak a vára érdekelte. Ismerősei, barátai azt javasolták neki, hogy nősüljön meg! Párban mégis csak jobb élni, mint magányosan. A várban is jó lesz, ha lesz egy ügyes, takaros menyecske, aki gondját viseli a férjének.

Amikor ilyenekkel biztatgatták a várkapitányt, az mindig morcosan elfordult, és bezárkózott a szobájába, és órákig nem jött elő.

Később, amikor meg már elkészült a torony felment a csúcsába és messzelátójával az Óperenciás – tengeren túli vidéket nézegette. Ilyenkor majdnem mindig egy hétig távol volt. Felfelé az út három napig tartott, és lefelé is. Igaz, ha egy kicsit kapkodta a lábát, megkurtíthatta a lefelé tartó időt, akár egy félnappal is.

Egyik nap, amikor megint nagyon morcos kedvében volt, elhatározta, hogy felmegy a toronyba. Szolgájának csak ennyit mondott:

─ Kicsit körbenézek a nagyvilágban. Majd egyszer csak jövök. Senki ne keressen! Senki ne kérdezze, hol vagyok!

Belépett a szürke ködbe és eltűnt. Még a legközelebbi szolgája sem tudta, hová lett. Azt suttogták a várbeliek, bizonyára az ördöggel van találkozója.

Sokan próbálták követni a szürke ködbe, de aki belépett oda, az mind egytől egyig szörnyet halt. Egy idő után, már senki sem merte megtudni a titkát.

Nem maradt más hátra, mint megvárni a várkapitányt.

Ment, ment felfelé a rengeteg lépcsőn. Harmadig nap végén már úgy érezte elkoptak a lábai. De nem volt szabad megállni, pihenni, még egy pillanatra se. Ha véletlenül megállt volna, ő is köddé vált volna.

Amikor felért a toronyba elővette a messzelátóját és kíváncsian fürkészte, mi van az Óperenciás – tengeren túl.

Eleinte nem akart hinni a szemének. Egy hatalmas, virágos rét tárult a szemei elé. Később tudta meg, hogy itt kezdődik a tündérek országa. Ha igazított egy kicsit a messzelátóján, akkor még a réten táncoló tündéreket is meglátta.

Bár akkor esett volna ki a kezéből a messzelátó, vagy homályosult volna el a táj. Nagy kár volt meglátnia a táncoló tündéreket. Azok közt is volt egy csodaszép, szőke lány. Azonmód beleszeretett. Nem bírta levenni róla a tekintetét. Állandóan csak őt nézte. A többi lány nem is érdekelte. Olyan volt, mintha ott sem lettek volna. Csak nézte – nézte és nem bírt vele betelni.

De egyszer csak le kellett mennie. Hisz volt neki más teendője is a várban. El kellett látni a katonáit, gyakorlatoztatni kellett őket, hogy el ne lustuljanak.

Igaz, amint mondottam volt, a várat sohasem fenyegette ellenség. Ennek ellenére a katonák minden nap masíroztak, célba lőttek, vívtak, mintha csak a kapunál lenne egy ellenséges hadsereg.

Amikor leért a toronyból, mindenki megkönnyebbült, hogy a várkapitány előkerült, nem vitte el az ördög.

Nagy bűn volt megkérdezni, merrefelé járt? Aki erre vetemedett, az számíthatott arra, hogy a várkapitány nem veszi jónéven. Ha katona volt az illető, biztos különleges gyakorlatokban lesz része. Ha pedig csak egyszerű szolga, az sem úszhatta meg. A várkapitány olyan feladatokat adott neki, amitől minden szál haja égnek állt.

Most is mindenki hallgatott. Úgy tettek, mintha nem érdekelte volna őket, hol járt? Pedig mindegyiknek fúrta az oldalát a kíváncsiság.

Azt várták, hogy most is kimennek a vár előtti rétre, és ott gyakorolják a bajvívást. Néhányak már el is indultak rét felé, amikor a várkapitány mondta:

─ Elő a lovakat! Pakoljatok fel étellel, itallal, lovaknak elegendő abrak! Útirány, a tündérek országa!

A cserépvári katonák kapitányukat követve kapitányukat elindultak. Mentek, szinte vágtázva árkon, bokron keresztül. Az Óperenciás – tengeren egy nagy hajója szálltak és meg sem álltak a tündérek országáig.

Megérkezve a rétre, ahol a tündérek táncoltak, amit látott a várkapitány a messzelátójával, mindjárt a csodaszép, szőke tündérlányt kereste.

Hiába meresztgette a szemét egy fia tündért sem látott. Mintha a föld nyelte volna őket el. Senkivel nem találkozott, akitől megkérdezhette volna, hová lettek a tündérek.

Bejárták a tündérek egész országát, de kedvesét nem lelte. Mindenhol csak rétek, erdők, virágzó domboldalak, fákon csicsergő madarak.

Ez a várkapitányt nagyon elszomorította. A katonák még mindig nem értették, mit akar ezen a távoli vidéken? Miért jöttek el ide, mintha egy országot akarnának meghódítani?

Többnapi bolyongás után, amikor ételük és italuk fogyóban volt, kénytelenek voltak hazamenni. Fárasztó volt az útjuk. Alig pihentek valamit.

A várkapitány pihenés helyett, felszaladt a toronyba és belenézett a messzelátójába. Még a vér is meghűlt benne, a tündérek országában, a réten meglátta a táncoló tündéreket és köztük a csodaszép, szőke tündérlányt.

Szíve egy nagyot dobbant és még jobban beleszeretett a lányba. Mindjárt ott fent a toronyban elhatározta, újból elmegy katonáival a tündérek országába.

Szegények még igazából ki sem tudták pihenni magukat, menniük kellett kapitányukkal. Igaz a bátrabbak megtagadták a parancsot, volt, aki elbujdokolt, csak ne kelljen újból olyan messzire mennie. Csak egy kis csapat követte a várkapitányt.

Megint eredménytelen volt a hosszú út. A rét üres volt. Néhány madáron és apró állaton kívül semmit sem láttak.

A katonák zúgolódtak, amiért a várkapitány másodszorra is bolondját járatja velük. Alig várták, hogy hazakerüljenek. Mindenki megfogadta magában, soha többé nem jönnek el tündérek országába, hiszen emberi szem nem láthatja a tündéreket. Ezt még a gyerekek is tudják.

A várkapitány nem bírt a szívével. Nem csoda, hiszen nagyon szerelmes volt a tündérlányban.

A toronyban harmadszorra is a messzeséget fürkészte, s nem is eredménytelenül. A messzelátójával látta a tündéreket, ahogy táncoltak a réten. A csodaszép, szőke tündérlány még integetett is neki. Mintha csak azt mondta volna:

─ Gyere, itt vagyok! Téged várlak, szerelmem.

Újból készült, hogy elmenjen csapatával a tündérek országába, de most már senki se tartott vele. Hiába volt fenyegetés, szigorú parancs, a katonái széjjelszaladtak, senki nem tartott vele.

Kénytelen volt egyedül útra kelni. Már a lova jól ismerte az utat. Egész végig vágtázva vitte lovasát. Nagy boldogság volt, amikor megpillantotta a várkapitány a tündérek országát. A boldogságát csak fokozta, hogy a réten tündérek táncoltak, mint ahogyan a messzelátójával látta a vártornyából.

Kedvese is ott volt. Mindjárt egymás karjaiba omoltak és soha többé nem váltak el egymástól.

A várban hiába várták vissza kapitányukat, az ott maradt abban a szép országban kedvesével. Egy vár nem lehet meg kapitány nélkül, ezért a király egy újat jelölt ki Cserépvárra.

Ő egy idősebb, meglett, sok harcot megjárt vitéz volt. Legelső dolga az volt, hogy átépítette a várat. Állítólag neszét vette, hogy a török közelít országunkba, és ezt is erős falakkal kell megerősíteni.

Erről az olasz építőmester is tudomást szerzett, és Cserépvárra sietett. Felajánlotta, hogy ingyen megerősíti a falakat. Csak egy kérése volt, hogy éjjel dolgozhasson embereivel.

Azt senki nem értette, miért? Hiszen éjjel sötétben nem lehet látni. De az olasz építőmester kitartott kérése mellett. Végül az új várkapitány megengedte.

Amikor a várbeliek elcsendesedtek, és talán már éjfél is elmúlt, aki mégis ébren volt egy nagy kékes villanást látott és másnapra a Cserépvár falai megerősítve álltak, és a vár közepén a szürke köd is eltűnt.

Hogy így volt, vagy nem, én azt nem tudhatom, de aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Életre kelt sóból faragott szobor – Mesélő magyar várak

Eperjestől délnyugatra egy magas hegy tetején állt meseszép Sóvár, ahol még a király is szívesen megszállt, ha erre vitt az útja. Azt regélték a régi öregek, akik a vár környékén éltek, hogy az ódon falak alatt egy sós tó volt. A szakács innen vitte a konyhába ezt a nemes fűszert, de olyan sok volt odalent, hogy még eladásra is jutott belőle. Egy igazi aranybánya volt a sót termelő tó.

A szakácsnak volt egy fiacskája Gergő, ki szeretett farigcsálni különféle dolgokat fából, de gyakran keze alól csodálatos szobrocskák kerültek ki kőből. Gergő mindenből tudott szobrot készíteni.

Egyik nap apja mondta a fiának:

– Gergő, fiam gyere le velem a vár alá a sós tóhoz! Segíts előbányászni a konyha részére egy jó nagy véka sót. Hamarosan fenséges királyurunk érkezik a várba, és nem szeretném, ha sótlan lenne az étel.

Gergő szófogadó, rendes fiú volt. Azonnal követte édesapját. Kilencvenkilenc csigalépcsőn kellett lemenni a sós tóhoz és még ott is a föld alatt legalább fertályórát kellett gyalogolni, hogy megérkezzenek a tóhoz.

A víz jó sok sót sodort ki a tó partjára. Könnyűszerrel telemerhették a vékát szép, fehér sóval. Amint ott Gergő nézelődött a fáklyafénynél egyszer csak egy érdekes só tömbre lett figyelmes. A fiú mindjárt meglátta benne a szobrot, amit ki lehet faragni belőle.

– Édesapám, én hazavinném ezt a só tömböt – mondta és közbe le nem vette volna a szemeit a talált kincsről.

Apja eleinte egy kicsit dünnyögött, hogy minek neki. Csak elpazarolja a drága sót, de tudta, amit a fia a fejébe vesz, abból úgysem enged.

– Nem bánom, vidd, ha annyira akarod. De a véka sót és a tömböt is neked kell vinned. Én már öreg vagyok ilyen nehéz teher cipelésére – mondta az apja.

– Nem is engedném, hogy édesapám vigye – válaszolta boldogan Gergő.

Szerencsésen felértek a várba. A véka sót bevitték a konyhába, Gergő pedig szaladt haza a só tömbbel, hogy minél előbb nekiállhasson megfaragni a só szobrot.

Három éjjel, három nap faragta szinte megállás nélkül. Édesanyja még egy kanál levest sem tudott beléje tukmálni, mert fia annyira belemerült a munkába. Pedig csülkös bablevest főzött, amit Gergő nagyon szeretett.

A hosszú, fárasztó faragás után végre elkészült a szobor. Egy gyönyörűséges leányzó lett belőle. Olyan szép volt, hogy, aki meglátta, annak elakadt a lélegzete a csodálkozástól.

– Olyan, mintha élne – mondogatták a szomszédok.

Gergő a szobrot betette a szobájába az ágya mellé, majd sietett édesapjának a konyhára.

A várkapitány díszes vendégeket várt. Állítólag még a király is tiszteletét teszi. Nem lehetett akármilyen ételt az asztalra tenni. A szakácsnak ki kellett rukkolnia, hogy panaszt ne valljanak.

Annyi volt a munka a konyhán, hogy Gergőnek is be kellett segítenie a vacsorakészítésbe. Szívesen tette. Minden vágya volt, ha édesapja már kiöregszik a mesterségből, akkor ő veszi át a helyét. Ezért szorgalmasan figyelt, hogy mit, hogyan kell sütni, főzni.

Időben el is készültek a vacsorával. Már messziről lehetett érezni a finom illatokat. A király meg is jegyezte, amikor leültek az ebédlőben a hosszú tölgyfaasztal köré:

– Várkapitány uram, látom a szakácsa mai is ki tett magáért. Olyan finom illatok szállnak a konyha felől, hogy biz’ Isten meghalnék, ha nem ehetnék belőle.

– Fenséges királyom, mindjárt érkezik az első fogás.

A szolgák hamarosan hozták is az ínycsiklandó vacsorát hatalmas tálakon.

Az urak királyukkal együtt mindjárt neki is láttak az evésnek. Az ételt alig emelték a szájukhoz, hirtelen fancsali képet vágtak.

– De hiszen ez az étel sótlan – jegyezték meg csalódottan. – Ilyen még nem történt meg a várban.

Való igaz a szakács elfelejtette megsózni a vacsorát. A várkapitány nem esett pánikba, hiszen a vár alatt van egy sóstó és annyi sójuk van, hogy zsákszám árulhatják a hetivásárban.

Nosza, azonnal megparancsolták az egyik szolgának, hogy rohanjon a konyhára és hozzon sót.

A szolga futott, mintha kergették volna.

– Szakácsuram, a díszes társaság sótlannak véli a vacsorát. Vinnem kell nekik, hogy meg tudják sózni a felszolgált sült húst.

Ugrott a szakács a vékához, de jaj, Istenem, a véka üres volt. Valaki elvitte belőle az utolsó szemet is.

Mit tegyenek most? Lemenni a vár alatti tóhoz, sok időbe telik és addig a felszolgált étel kihűl.

Most voltak ám csak igazán bajban. Ebből lesz igazán skandalum. Talán a várkapitány a szegény szakács fejét is veszi, de legjobb esetben is tömlöcben fogja tölteni hátralevő életét.

Nem lehetett sokáig húzni az időt. Fent az ebédlőben a király az urakkal már nagyon türelmetlen volt. Jól hallható volt kiabálásaik:

– Éhesek vagyunk. Enni akarunk.

A szakács hiába vakarta a fejét semmi sem jutott eszébe, egészen addig, amíg meg nem látta fiacskáját, Gergőt.

– Gergő fiam, siess haza és hozd ide azt a só szobrot. Vele fogjuk meglepni királyunkat és kíséretét. Majd belőle mindenki annyit tör le, amennyivel megsózza az ételét.

Eleinte Gergőnek nem tetszett, amit édesapja kért tőle. Nem akarta, hogy faragványa legyen az ételízesítő.

– Fiam, holnap majd lemész a sóstóhoz és keresel egy másik tömböt, amit kifaraghatsz. Segíts édesapádon, aki most igen nagy bajban van. Ha nem viszek sót a vacsorához, talán még a fejemet is vétetik. Kérlek, könyörülj meg rajtam! – kérlelte a szakács a fiát.

Gergő jó fiú volt. Belátta csak ő mentheti meg édesapját. Gyorsan hazaszaladt és kordéra tette a szobrot.

Volt nagy meglepetés, amikor meglátták, hogyan érkezik a só. Mindenki hangos nevetésbe tört ki. A király nevetett legjobban.

– Várkapitány uram, hogy, mit ki nem talál a szakácsa! Ezt nevezem. Szántszándékkal nem sózza meg az ételt, hogy ilyen szépséges só szoborral meglepjen bennünket. Ki faragta ezt a szépséges leányzót?

– A szakácsunk fia, Gergő – válaszolta a várkapitány ő maga is nagyon meglepődve. – A legénykének van ilyen kedvtelése. Állandóan farigcsál. Csak látná fenséges királyom, milyen szép dolgai vannak.

– Majd vacsora után megnézem azokat, de most előbb sózzuk meg ezt a ropogós sültet, mert már olyan éhes vagyok, hogy kopog a szemem.

A király elé tolták a só szobrot, s az egy darabkát le akart törni a leányzó pisze orrából, de akkor olyan dolog történt, amitől a jelenlevők úgy megijedtek, hogy majdnem kifutottak a világból.

A sóból faragott szoborlány felkiáltott:

– Fenséges királyom, ne már, hogy orrocskámat letörje! Hogy nézek ki orr nélkül?

Először a király azt hitte, bizonyára valaki incselkedik vele, és újból a lány orra felé nyúlt. Akkor újból az felsikított:

– Nem engedem, hogy egy darabot is letörjön testemből.

Az asztalnál ülők összenéztek és csodálkozva megállapították:

– Hiszen a sóból faragott szobor él! Ki látott már ilyet?

– Bizony, hogy élek, fenséges királyom – vidult fel a lány. – Olyan eleven vagyok, mint kegyed vagy bárki, aki itt van. Ez a Gergő gyerek olyan ügyesen megfaragott, hogy életre keltem.

A király és a nagyurak, amikor jól megnézték a szobrot, maguknak is konstatálni kellett, hogy egy olyan szépséges leányzó áll előttük, amilyet még nem láttak. Még Budán a királyi várban sem volt szebb leányzó, mint az itteni.

A király mindjárt bele is szeretett. Nem csoda, hiszen fiatal volt és feleséget keresett magának. Ha száz évig is bolyongana az országban, akkor sem találna szebbet. Hirtelen még az éhség is kiszállt belőle, és boldogan kérdezte:

– Te sóból faragott lány, leszel-e a feleségem? Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat.

– Szívest örömest, – válaszolta a lány – de, mi lesz Gergővel, aki életet lehelt belém?

– Miatta ne fájjon a fejed! Felfogadom udvari szobrászomnak. Tanítatom és, amikor nősülnivaló szándéka lesz, keresünk neki egy szép feleségnek valót az udvarban. Addig meg csak farigcsáljon szebbnél szebb szobrokat.

Így is lett. A király betartotta az ígéretét. Három hét elteltével olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy heted hét országban híre ment. Aki csak élt és mozgott, nem nyomta göthösen otthon az ágyat, az mind hivatalos volt a lagziba. Gergőből meg híres szobrász lett, a földgolyó királyai, hercegei azon versenyeztek, kinek készítsen szobrot. Meg is gazdagodott egy, kettőre. Sóvár közelében vásárolt egy szép birtokot, majd feleségül vette a várkapitány leánykáját és még talán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Kecskék királya – Mesés magyar várak

Valamikor réges-régen, a gyönyörűséges Bükk hegység rengetegében, egy hegy tetején állt egy kicsi vár. Még az ellenség is elkerülte, nem tartotta fontosnak, hogy megostromolja és elfoglalja, mint a többi környékbeli várat. Csönd és nyugalom uralkodott az ódon kövek között.

Nem is laktak ott túl sokan. A vár gazdáján, az öreg várkapitányon kívül csak néhány ellustult várvédő katona ásítozott reggeltől estig és estétől reggelig. Unalmukban naphosszat csak aludtak vagy kortyolgatták a borocskát, amit a környék jobbágyai hoztak nekik, hogy gigájuk ki ne száradjon. Ezért estefelé, ahányan csak voltak a várban, úgy berúgtak, hogy alig álltak meg a lábukon. Legtöbbjük ott, ahol volt, eldőlt, mint egy zsák makk, és reggelig meg sem moccant.

Soha nem volt ebből baj, mert nem kellett tartaniuk az ellenségtől. Messze elkerülték a portyázó török hordák a várat. Kivéve egyszer, amikor tizenkét török ólálkodott az erdőben, és véletlenül ráakadt a kicsi várra.

Kihaltnak tűnt. Semmi mozgás nem látszott benne. Hogyan is látszott volna, amikor a bent lévőek részegen feküdtek szanaszéjjel, ahol éppen ledöntötte őket az isteni nedű.

Éjszaka volt, és a törökök elhatározták, hogy belopóznak a várba. Minden vágyuk az volt, hogy kikémleljék, milyen kincset rejtenek a falak. Álruhát öltöttek, és szegény vándorkereskedőknek öltöztek, akik bebocsátást kértek éjszakára a várba.

Sokáig dörömböltek a kapu vastag fa ajtaján, de senki nem sietett fogadásukra.

Végül a törökök bementek a várba, és legnagyobb meglepetésükre, ott, ahol az őrnek kellett volna strázsálni, egy kecske hevert a kövön. Egyet mekegett, amint meglátta a jövevényeket.

A jövevények nem tudták mire vélni a dolgot. Amint beljebb mentek a várba, mindenhol kecskével találkoztak.

Majdnem elfelejtettem mondani: az öreg várkapitánynak volt legalább száz kecskéje. Mivelhogy mindenki részegen fetrengett valahol, még a pásztor is, ezért az állatok szabadon kóborolhattak a vár területén. Ha akartak, bemehetek még a vár urának a hálószobájába is.

A sok kecske láttán a vándorkereskedőnek öltözött török azt hitte, hogy ebben a várban a kecskék az urak. Furcsállták ezt a várvédő kompániát. Ilyennel még nem találkoztak. Rosszat sejtettek. Ők is tudták, hogy a kecske az ördög kedvenc állata. Nem jó vele ujjat húzni. Jobb lesz, ha most mindjárt kereket oldanak, és eltakarodnak a környékről.

Mentek is volna vissza, ahonnan jöttek, de olyan dolog történt, amire még csak álmukban sem mertek gondolni. Amikor beléptek az ajtón, egyikük véletlenül becsapta az ósdi tákolmányt, melynek hatalmas zárszerkezete úgy bezáródott, hogy emberfia azt nem tudta kinyitni.

Hiába próbálkoztak vele. Az ajtó nem nyílt ki.

A nagy zajra egyre több kecske gyülekezett a kapunál. Azt hitték, hogy már reggel van, és mennek a közeli rétre legelni, mint mindig.

Jajgattak a törökök. Allahhoz rimánkodtak segítségért, de az csak nem akarta megmenteni híveit. Nem mutatta meg nekik, hogyan tudnának kijutni a várból.

Futkostak a várban le s föl, és közben keservesen jajveszékeltek. A kecskék mindenhová követték őket. Akárhová mentek, állandóan a nyomukban voltak.

Biztosra vették, hogy a várban maga az ördög lakik, kecskék képében.

Hiába fogadkoztak, ha kikerülnek innen élve, akkor meg sem állnak hazáig, de kérésüket senki nem hallgatta meg.

Lassan felkelt a Nap, sugarai bearanyozták a vidéket, és a vár népe ébredezni kezdett.

Meglepődve látták, hogy a vár egyik szegletében egy tucat török álruhába öltözve reszket. Körülöttük legalább száz kecske mekegett, nem engedte őket elfutni.

– Nézzétek – kiáltott fel a vár kapitánya – kecskéink törököket fogtak. Köszönet ezeknek az állatoknak, nem engedték ellenséges kézre kerülni a várat. Javaslom, ezentúl legyen a neve Kecskevár, királyának pedig kinevezem ezt az öreg bakot. Alattvalói legyenek a rabul ejtett törökök, akiknek életük végéig szolgálniuk kell ezeket a nemes állatokat.

Így történhetett meg, hogy ettől a naptól kezdve az itteni kecskéknek úri életük volt. A tizenkét alattvaló szünet nélkül leste kívánságukat. Ha az öreg kecskekirály friss füvet kívánt, akkor, ahányan csak voltak, mind egyszerre ugrottak, és futottak, hogy azonnal teljesítsék a kérését.

Ezen a vár népe kitűnően szórakozott, főleg akkor, ha a kupába finom bor is került.

Megkínálták vele a törököket is, akik eleinte szabadkoztak, nem akarták elfogadni az itókát. Féltek, hogy Allah megorrol miatta, hogy igazhitűként isznak a gyaurok borából. De amikor a várkapitány rájuk parancsolt, hogy emeljék poharukat a kecskekirály egészségére, úgy megijedtek, hogy ész nélkül mindjárt lehörpintettek egy-két kupa bort. Féltek, ha nemet mondanak, akkor a kecskékben lakozó ördög elviszi a lelküket.

Egy-két kupa borból három-négy, sőt több is lett. Végül annyira megkedvelték a közeli hegy nedűjét, hogy állandóan magasra emelgették a poharakat a kecskekirály egészségére.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A Beckó várában lakó kismadár ─ Mesélő magyar várak

Hajdanában nagyon, nagyon régen, igazából nem is tudom, mikor volt egy Beckó nevű vár, amely hatalmas sziklás hegy tetején állt. Olyan magas volt, hogy aki fel akart menni a várba, az igen csak megizzadott, amire felért.

Ebben a várban élt egy nagyúr a szolgáival együtt. Akit felvett szolgának, azt soha többé nem engedte el, élete végéig a vastag falak között kellett élnie.

Ha mégis megpróbált a szolga elmenni, azt a nagyúr madárrá változtatta és egy kalitkába zárta, s felvitte a vár legmagasabb tornyába, ahol egymás mellett sorakoztak a kalitkák. Hiába sírtak keservesen a madarak örökéletre rabok lettek.

Egyszer egy szegény lány vetődött a környékre. Megtetszett a nagyúrnak, és fondorlatos módon rábeszélte menjen fel vele a várba és ott legyen a szolgája. Jól megfizeti és csak egy évig kell dolgoznia. Utána mehet, ahová csak akar. Minden nap három aranyat ad fizetségül.

A szépséges lány mit sem sejtve elfogadta az ajánlatot. Sőt még örül is, hogy el tudott szegődni egy ilyen fényes várba. Jól jön neki a sok arany, amikor letelik az egy esztendő.

Ugyanis a lány jegyben járt egy Jancsi nevű legénnyel. Még gyermekkoruk óta ismerték egymást. Soha mást nem tudott volna elképzelni férjének.

Mindketten igen szegények voltak. A legény egy pékmesternél volt segéd. Éjjel – nappal dolgozott, de a pékmester nagyon fukar volt, a munkájáért alig adott valami fizetséget. Mindig azt mondta, hogy a segédei úgyis meglopják, és annyi kenyeret ehetnek, amennyit csak akarnak. Pedig szegény fiú hetekig ingyen dolgozott a forró kemence mellett.

Ezért is örült a lány, ha majd letelik, az egy év gazdagok lesznek, szegény Jancsinak nem kell a pékmesternél dolgoznia. A kapott aranyokon vesznek egy kis házat, s hozzá kicsinyke birtokot. Ha nem is lesznek túl gazdagok, mégis jól megélnek a munkájukból.

A szépséges leányzó örömmel követte a nagyurat és azonnal be is állt szolgálónak. Nem volt könnyű dolga, mert kora reggeltől késő estig mindig volt tennivaló a hatalmas várban. Takarított, mosott, sőt még főzött is finom étkeket a nagyúrnak.

– Hej, te lány, milyen jókat tudsz főzni, sütni – dicsérte meg minden ebéd után, és elégedetten nézett végig rajta. – Jó feleség válik majd belőled.

A szépséges lány erre csak ezt válaszolta mosolyogva:

– Igyekszem, fenséges nagyuram.

S már sietett is a következő munkát elvégezni a várban, mert volt belőle bőven.

Közben teltek – múltak a napok. A szépséges lány minden nap húzott egy rovást a szobája falán. Így számolta, mennyi nap telt el a szolgálatból és már mennyi aranya gyűlt össze.

Az utolsó hét telt el legnehezebben. Úgy tűnt a lánynak, mintha egy nap ólomlábakon járna. A munka is megszaporodott. A nagyúr újabb és újabb feladatokkal látta el. Mindig úgy rendezte a dolgot, hogy a szépséges lány közelébe lehessen.

Csak a vak nem látta, hogy a nagyúr szíve szerelemre lobbant a lány iránt. Utolsó nap így szólt:

– Édes csillagom, drágaságom, csak még egy évet szolgáljál nálam. E várnak az úrnőjévé teszlek, ha velem maradsz.

A lányt meglepte ura javaslata. Először nem is tudta, mit válaszoljon neki. Nem akart ő hűtlen lenni Jancsihoz, hiszen ő volt élete egyetlen szerelme. Végül egy kis gondolkodás után reszkető hangon mondta:

– Fenséges nagyuram, nem maradhatok itt a várban. Vár engem otthon a mátkám Jancsi. Fizesse ki a béremet, hogy holnap, az első kakasszóra szaladhassak hozzá.

A nagyúr úgy tett, mintha beleegyezne a szépséges lány kérésébe. Még a szépen csillogó aranytallérokat is kikészítette az asztalra.

– Holnap, amikor indulni készülsz, megkapod a béredet – mondta és bement a szobájába.

A lány nagyon örült, hogy újból látni fogja a kedvesét. Alig jött álom a szemére, olyan izgatott volt.

Már a kakaskukorékolás előtt kiugrott a fekhelyéből és szaladt felvenni az aranytallérokat.

A nagyúr még egyszer kérte, hogy maradjon nála, de ő kitartott elhatározása mellett. Magához vette az aranytallérokat és elindult. Alig, hogy kilépett a vár kapuján, a nagyúr kimondta a varázsszót. A szépséges lány azonmód kismadárrá változott. A strázsákkal megfogadta a madarat és a rengeteg aranytallérból kalitkát készíttetett számára. De az új madarát nem a legmagasabb toronyba zárta, hanem a szobájába az ágya fölé akasztotta a kalitkát.

Hiába könyörgött madárhangon, hogy engedje szabadon, a nagyúr csal mosolygott.

– Ha énekelsz egy szép dalt, akkor talán elengedlek – mondta.

A lány eleinte hitt neki és énekelni kezdett. Dala lehallatszott a pékségbe. Jancsi mindjárt megértette, hogy nagy a baj. Bármennyire is szeretett volna nem mehetett fel a várba.

Amikor a lány legalább egy tucat dalt elénekelt, újból kérlelni kezdte a nagyurat:

– Fenséges nagyuram, teljesítettem a kérését. Most már igazán szabadon engedhet.

Mire az így felelt:

– Mit gondolsz, te madár, egykönnyen elengedlek? Torkodban kincs van. Holnapután látogatást tesz a király a váramban, szeretnélek bemutatni neki.

Ezt meghallván a madár elhallgatott soha többé nem nyitotta dalra a csőrét. A nagyúr kérte, rimánkodott neki, hogy énekeljen, végén még meg is fenyegette, hogy a vár macskájával megeteti, ha nem szólal meg.

A kalitkába zárt madarat még ez sem ijesztette meg, sőt még makacsabb lett. Elutasított mindent, amit a nagyúr mondott neki.

Jancsit is zavarta, hogy nem hallja kedvese énekét, s ezért elhatározta, bármi áron, de felmegy a várba.

Éj leple alatt belopózott a vastag falak mögé. Mindenhol kereste a lányt, de sehol sem találta. Szerencséjére a kiskukta elárulta, mi történt. Kedvese most a nagyúr szobájában van bezárva egy kalitkába.

Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ide bejusson észrevétlenül. Valamit ki kellett találnia, hogy láthassa a lányt. Sokáig törte a fejét, mitévő legyen. Végül azt fundálta ki, hogy felgyújtotta a vár egyik távoli sarkát, s amikor mindenki odaszalad, a nagyúrral együtt bemegy a szobába.

Minden a terve szerint is történt. Az szolgák teli torokkal kiabálták:

– Tűz van! Tűz van!

A nagy kiabálás felkeltette a nagyurat is és hálóköntösben rohant a tűzhöz, ami nem is volt olyan nagy. Néhány ócska rongy és gúnya égett. De ez éppen elég volt Jancsinak.

– Drágaságom, édes mátkám! Itt vagyok. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – már nyúlt is a kalitka felé, hogy leakassza a szögről, de akkor a madár ijedten mondta:

– Jancsi, ne tedd! Mit érsz velem, ha így viszel haza. Örökké madár maradok, ha nem változtatnak vissza emberré.

– Ez igaz – kapott a fejéhez Jancsi. – Valamit, ki kell találnom, hogy vissza tudjalak változtatni emberré.

Nem sok idejük maradt beszélgetésre. A tüzet hamar eloltották és már hallatszott a nagyúr léptei a távolban.

– Menj, drága Jancsi, nehogy téged is madárrá voltoztasson! Siess, édes egyetlenem!

– Nemsokára visszajövök és kiszabadítalak – mondta és elszaladt.

De nem ment ki a várból, hanem reggel jelentkezett szolgának. A nagyúr éppen péket keresett, mert az előző megunta a várbeli életet és el akart menni. Ő is madárként végezte, és a toronyba lett bezárva.

– Jó helyed lesz nálam, Jancsi – mondta a nagyúr. – Minden reggelre süssél nekem finom, ropogós kenyeret!

– Meglesz, nagyuram – válaszolta és már ment is a vár pékségébe kenyeret sütni.

A nagyúr meglepetésére minden reggelre madárformájú kenyeret sütött. Olyan jól sikerültek, hogy akár igazi madarak is lehettek volna, ha tudnának repülni.

– Mint az igazi madarak – örvendezett a nagyúr, majd egy kisidő múlva megkérdezte. – Jancsi, meg tudnád-e formázni a legkedvesebb madaramat a kenyeredben.

– Miért ne, fenséges uram – válaszolta magabiztosan Jancsi. – Hozassa azt a madarat a pékségembe és ott megformázom. Nekem is látnom kell, hogyan néz ki.

A nagyúr mit sem sejtve teljesítette Jancsi kérését és a madárral leballagott a pékműhelybe.

– Valóban, szép, formás madárka. Jó gondolat megörökíteni kenyérben is. Minden nap ilyen kenyeret fogok sütni, nagyuramnak. Ugye valamikor e kicsi madár egy ember volt?

– Az volt, fiam, de nem fogadott szót nekem ezért madárrá változtattam.

– Ez meg, hogyan lehetséges? – adta az együgyűt Jancsi. – Nem hiszem el, hogy ilyen lehet.

– Még kételkedni mersz, amit mondtam – csattant fel a nagyúr – idenézz te mihaszna, így kell varázsolni! – és elmondta a varázsszót mire a madárból újból egy szépséges leányzó lett.

Ellenben Jancsi sem volt rest. Még mielőtt a nagyúr visszaváltoztatta volna a lányt, az ügyes péklegény jól megmarkolta a nagyúr grabancát és belevágta a teknőben lévő kovászba, majd három nagy zsák lisztet szórt rá, meglocsolta egy kis vízzel, mintha kenyeret készítene.

– Ha majd jól megkeltél, kenyeret sütök belőled – mondta.

A nagyúr szeme, szája telement liszttel és kovásszal. Ezért nem bírt megszólalni, elmondani a varázsszót.

– Menjünk drágaságom ebből az elátkozott várból! – mondta Jancsi és kézen fogta a lányt, aki könyörögve nézett kedvesére.

– Mi lesz a toronyba zárt madarakkal? Jancsi szabadítsuk ki azokat is! Ugye még emlékszel a varázsszóra, amivel visszaváltoztam emberré.

– Mi az, hogy! – húzta ki gyorsan magát Jancsi. – Fejemben nem káposztalé van. Menjünk azonnal abba a toronyba és szabadítsuk ki őket is!

Kilencven kilenc lépcsőn kellett felloholni, de egy szuszra megtették, és kiszabadították az oda bezárt rengeteg madarat.

Már éppen készültek menni a várból, amikor a király is megérkezett. A hopmester szólongatta a nagyurat, de nagy sokára a pékműhely felől hallott keserves nyöszörgést. Mindenki odarohant és már a király attól tartott, hogy a szolgák fellázadtak uruk ellen. Azon törte a fejét, ezt hogyan bosszulja meg, amikor a kiskukta a fenséges úr elé perdült és elmesélt mindent. Eleinte senki nem akart hinni neki, de lehozatva a toronyból a rengeteg madárkalitkát a király véleménye megváltozott.

– Megérdemled a sorsodat, hogy kovászban fetrengjél. Ráadásul büntetésül, leváltalak e várnak az éléről. Ezentúl ez a bátor legény Jancsi legyen a vár ura! Téged meg bezártatlak a vár legmagasabb tornyába és életed végéig csak madáreledel lesz az ennivalód.

Hiába könyörgött, fogadkozott, hogy megjavul, a király katonái megfogták és jó erősen rázárták a torony ajtaját.

Jancsi feleségül vette a szépséges leányzót, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Füzérkői remete ─ Mesélő magyar várak

Bizony, ha ma valaki a füzérkői várat keresi a csodálatos Bükk hegységben már csak a fák és bokrok között néhány falmaradványt, dombot talál, amely egykor a vár része lehetett.

Pedig réges-rég itt egy szépséges vár állott. Ezüstből, aranyból voltak a falai és kacsalábon forgott.

De ami még ennél is fontosabb volt, a várban egy szépséges királykisasszony lakott. Olyan szép volt, hogy párja nem akadt a földön.

Aki, ha csak egyszer is reá tekintett, nem tudott szabadulni tőle. Éjjel – nappal gondolatai a királykisasszonyon jártak.

Meg is bolondította sok férfi szívét. Mindegyik könyörgött neki, hogy legyen felesége. Sírtak, ríttak a legények, térden állva kérlelték, hogy csak egy jó szót mondjon nekik.

A királykisasszony mindegyiket elküldte. Egyiket sem bíztatta, hogy feleségül meg hozzá. Legtöbbjük bánatába leugrott a közelben található magas szikláról, és meghalt.

Ez sem lágyította meg a királykisasszony szívét. Senki sem tudta, milyen férjet szeretne magának.

Az egyik nap vándor érkezett a környékre. Eleinte csak kíváncsian nézte a kacsalábon forgó várat, majd hirtelen gondolt egyet. A tarisznyájából előkeresett egy lyukas réz garast. Megcélozta vele a várat. A lyukas ráz garast olyan pontosan dobta, hogy a vár azonnal abbahagyta a pörgését. Egy nagyot zökkent, majd csikorogva megállt.

Mindenki kíváncsian dugta ki a fejét, hogy lássa azt az embert, aki a királykisasszony engedélye nélkül meg merte állítani a pörgést.

Főleg a vár úrnője lepődött meg ezen. Mérgesen rohant az ablakoz. Éppen ahhoz az ablakoz ment, ami legközelebb volt a vándorhoz. Így mindketten nagyon jól láthatták egymást. A legény mindjárt beleszeretett a királykisasszonyba, és azt akarta, hogy állandóan vele lehessen. Már semmi más nem érdekelte, csak a vár szépséges gazdája.

A várbeliek a fülébe súgták: „Fusson, ameddig nem késő!” – Nehogy ő is úgy járjon, mint elődjei.

Ha akart volna, akkor sem tudott volna elfutni. Lábai egyenesen bevitték a várba.

A királykisasszony lejött a szobájából, hogy közelebbről megszemlélje a legényt, vagy talán azért, hogy még jobban összetörje a szívét.

– Mi a mentséged, hogy megállítottad a kacsalábon forgó váramat? Felelj őszintén, mert ha nem, akkor fejed könnyen megválhat testedtől!

A legény nem tudott elfogadható magyarázatot adni tettére. Igazából maga sem értette, miért állította meg a kacsalábon forgó várat. Még ha legalább tudott volna a szépséges lakójáról. De előtte még azt sem tudta, ki lakik benne.

– Így hozta a kedvem. Régóta gyalogoltam, és szerettem volna megpihenni és szép paplanos ágyban hálni.

A királykisasszony meghallván a legény kissé pimasz nyelvelését, nagyon dühös lett. Megparancsolta a katonáinak, hogy fogják meg, és zárják a vár legsötétebb tömlöcébe. Holnap reggel meg majd a fejét veszik. Addig ácsolják meg a vérpadot, és a várban mindenki készüljön a kivégzésre.

A katonák teljesítették úrnőjük parancsát. A szerencsétlen legényt a vár legsötétebb tömlöcébe zárták. Ott olyan sötét volt, hogy az ember az orra hegyéig sem látott.

Ezen még a katonák is megbotránkoztak, de kénytelenek voltak teljesíteni a parancsot. Ha nem ezt tették volna, akkor valószínűleg az ő fejük is porba hullna.

A legényt nem rémisztette meg a vérpad árnyéka. Egész végig kuncogott, amíg a katonák lekísérték a tömlöcbe. Senki nem értette, mi olyan nevetséges. Mások ilyenkor rúgtak, kapálóztak, és bocsánatét könyörögtek.

– Miért ilyen jókedvű? – súgtak össze a háta mögött az emberek. – Hiszen holnap a feje porba hull, s ennek meg most kuncogni való kedve van.

A katonák hiába faggatták, a legény nem árulta el a titkát. Végül úgy csattant a tömlöc vasajtaja, hogy nem tudták, miért kuncog a legény.

Ezt jelentették a királykisasszonynak. Ő is nagyon furcsállta, és fúrta a kíváncsiság az oldalát. Szerette volna megtudni, mitől lett a legény ilyen jókedvű.

– Menj le a tömlöcbe, és tudd meg a rab titkát! – mondta a hopmesternek.

Az mindjárt kapta a lábait, és lesietett a tömlöcbe, majd mondta a legénynek:

– Úrnőm azért küldött, hogy megtudjam, miért kuncogsz? Kérlek, áruld el titkodat!

– Jöjjön ide a királykisasszony, akkor elárulom – válaszolta mosolyogva a legény.

A hopmester remegve visszament a válasszal. Az nagyon felbosszantotta a királykisasszonyt, és megparancsolta a leghűségesebb kincstárnokának, hogy most ő próbálja megtudni a legény titkát, ami nem sikerült a hopmesternek.

A kincstárnok is lebandukolt a tömlöcbe. Komoly hangon mondta a legénynek:

– Idefigyelj, te legény! Ha nem árulod el, miért kuncogsz, könnyen megjárhatod. Azt javaslom, azonnal áruld el a titkodat!

– Ugyan milyen nagyobb baj történhetne velem, ha hallgatok? Tán az első kakasszóra a bakó lecsapja a fejemet?

– Jól látod a helyzeted – mondta a kincstárnok.

– No, ha beszélek, ha nem, a bakó így is, úgy is végez velem. Mondd meg a királykisasszonynak, ha lejön hozzám ide a tömlöcbe, megtudhatja titkomat.

A kincstárnok is kénytelen volt eredménytelenül visszamenni az úrnőjéhez.

– Fenséges, királykisasszony – mondta félve – a rab nem akarja elárulni a titkát. Csak kegyednek hajlandó beszélni. Azt üzeni, menjen le a tömlöcbe, és akkor felfedi a titkát.

A királykisasszony olyan mérges volt, hogy majdnem szétrobbant a dühtől. Végül mégis csak meglátogatta a legényt a tömlöcben.

– Itt vagyok. De most már áruld el, miért kuncogtál, amikor a katonák idevezettek. Tudhatod jól, holnap hajnalban, elbúcsúzhatsz fejedtől.

A legény újból hangosan kuncogni kezdett. Ez még jobban feldühítette a királykisasszonyt. Már majdnem, toporzékolt, szerette volna, minél előbb megtudni a titkot.

A legény látván, milyen tehetetlen vele szemben a rabtartója, megszánta a királykisasszonyt.

– Füzérkő erdejében él egy öreg remete. Idefelé jövet azt jósolta nekem, hogy a királykisasszony lesz a feleségem. Eddig úgysem mertem volna mondani, mert nyakam bánta volna. De most már mindegy, kétszer a bakó nem nyisszanthatja le a fejemet. Igaza volt a remetének, a füzérkői várnak az úrnője valóban nagyon szép. Ilyen szép leányzót sehol sem láttam. Pedig már bejártam szinte a fél világot. Nem kertelek tovább, fenséges királykisasszony, szeretném megkérni a kezét. Kérem, legyen a feleségem, vagy tényleg vágassa le a fejemet! Minek élni, ha ilyen csodálatosan szép leányzó nem szeret.

A királykisasszony nagyon válogatós fajta volt. Mint, ahogy már mondottam volt, minden legényben talált valami kifogásolni valót. Ezért nem is tudott választani, pedig százával érkeztek kérők a füzérkői várba. Mindet egytől egyik elzavart, és várta az újabbat, akiben talán megleli az igazit.

– Ilyen pimaszságot – csattant fel a királykisasszony. – Vedd tudomásul, fejed holnap a porba hullik. Nincs kegyelem.

Ezzel el is viharzott a tömlöcből. A legény készülhetett a kivégzésre.

A várban mindenki sajnálta. A bakó is szomorúan élezte a bárdját és közben nagyokat sóhajtozott.

Eljött a hajnal. A vár kakasa elkukorékolta magát. A katonák kivezették a legényt a vesztőhelyre. Jelen volt a királykisasszony is, szép fényes ruhába öltözve.

A pap a legényhez lépett, majd mondta neki:

– Fiam, eljött az idő! Készüljél fel!

– Felkészültem, atyám. Nem félek a haláltól.

– Nem is kell félned, mert kivégzés helyett menyegzőt fogunk ülni. A királykisasszony úgy határozott, hogy feleségül megy hozzád.

– Tudtam én azt, hiszen a füzéri remete megjósolta.

Még aznap olyan hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, hogy aki csak élt és mozgott, az mind hivatalos volt. Annyit ehetett, ihatott, amennyit csak bírt.

Meghívták a füzérkői remetét is, és megkérték, hogy jósoljon az ifjú párnak.

Képzeljétek el, mit jósolt nekik! Ugye nem találjátok ki? Hogy oldalatokat ne fúrja ki a kíváncsiság, nos, elárulom. Az öreg remete azt olvasta ki kuncogva a csillagok járásából, hogy a legénynek és feleségének kilencvenkilenc kis pulyája fog születni.

Hogy ez így történt vagy nem, azt én nem tudhatom. Valószínűleg a jóslás beteljesült, mert a füzéri remete soha nem szokott tévedni.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A fonyódi várkapitány szerencséje – Mesélő magyar várak

Valamikor nagyon régen, a szépséges Balatonunk partján, a fonyódi domb tetején állt egy vár. A vár kapitánya egy fiatal vitéz volt, akit Erős Jánosnak hívtak.

Nevét onnan kapta, hogy a környéken nem volt olyan erős legény, mint ő. Ha kellett kezeivel vastag fákat csavart ki a földből, vagy ölnyi sziklákat morzsolt össze egy pillanat alatt.

Tartottak is tőle az emberek. Senki nem mert szembeszállni Erős Jánossal. Amikor megjelent a Balaton partján, mindenki félve húzódott ki előle.

A katonái is tisztelték. Nem csak erős vitéz volt, de a kardot is kitűnően forgatta a kezében. A csatákban is mindig élen járt, és úgy aprította az ellenséget, mint ősszel a parasztember a répát. Aki elébe került, az jobban tette, ha mindjárt búcsút mond az életének.

Egyszer úgy esett, hogy üzent a király, hogy látogatást tesz a fonyódi várban. A kérése csupán az volt, hogy estebédre valami különös halétket szolgáljanak fel neki. Már régóta fáj a foga finom balatoni fogasra.

Erős János úgy gondolta, hogy könnyedén teljesíti a király kívánságát. Ismert ő minden halászt a tóparton. Egykor ő is velük húzta a hálót, amikor éppen édesapjának nem kellett segítenie a szántásban, vetésben. Sőt azt is mondhatnánk kedvenc időtöltése volt a halászat.

Azonmód lelovagolt a Balaton partjára, és megkereste a halász ismerőseit.

– Régi, jó cimboráim! – szólt hozzájuk. – A király nemsokára látogatást tesz a fonyódi várban. Az a kívánsága, hogy a szakács készítsen finom haleledelt balatoni fogasból. Kérlek benneteket, fogjatok ki számomra néhány szép fogast!

Erős Jánosnak mindjárt feltűnt, hogy a halászok kérésére elszomorodtak, és csak az orrukat lógatták. Egyikőjük sem mozdult, hogy halat fogjon.

– Mi történt veletek? – kérdezte Erős János riadtan. – Miért nem akartok kifogni barátotoknak néhány fogast?

– Fognánk mi szívesen – szólalt meg végül az egyik. – De igen nagy a baj. A tóból eltűnt a fogas. Már hetek óta egyetlenegyet sem sikerült kifogni a hálónkkal. Nem tudjuk, hová lett a Balatonból ez a nemes hal.

– Akkor, mit adjak fenséges királyunknak? Nem adhatok neki más halat, ha ezt kívánta meg. Még a végén a fejemet veszi, hogy nem teljesítem a kérését.

– Bizony ez nagy baj – sopánkodtak a halászok. Szívesen segítettek volna, de egyik sem tudta honnét szerezzen Erős János fogast.

A halászok között volt egy nagyon öreg ember. Senki nem tudta, hány éves. Annyi bizonyos, mindenki már csak öregen ismerte. Eddig nem szólalt meg. Némán hallgatta a többiek beszédét. Amikor látta, hogy a fonyódi vár kapitánya logó orral elindult vissza a várba, rekedtes hangon mondta:

– Talán én tudnék segíteni.

– Igazán? – fordult az öreg felé Erős János. – Mondja gyorsan, öregapám, hogyan tudna segíteni?

– Ülj ladikba, fiam, még ma éjjel, amikor a tavon megjelenik az ezüsthíd. Evezz oda, és kövesd egészen a túlpartig. Ott szálljál ki a ladikból, és a fűzfabokrok közt találsz egy embert. Vigyázz, nehogy a szemébe nézz, mert megvakulsz! Ez az ember elvezet egy földalatti világba, ahol lakik a halak királya. Ha illően köszöntöd, és elmondod, mi járatban vagy, a halkirály annyi fogast ad, amennyit csak akarsz.

Erős János megköszönte az öregember segítségét, és alig várta, hogy eljöjjön az éjjel. A tóparton keresett egy ladikot, beleült, és egyenesen az aranyhídra evezett. Elindult rajta nagy serényen. Máskor hamar átért a túloldalra, hiszen erős karjai bírták az evezést, de most valahogy nem akart megérkezni. Sokszor úgy érezte, mintha visszafelé haladna. Ennek ellenére fáradságos munkával megérkezett, és valóban a fűzfabokrokban meglelte a férfit, aki ujjával intett neki, hogy kövesse.

Erős János fejét leszegte, hogy még csak véletlenül se nézzen a férfi szemébe. Pedig nagyon fúrta az oldalát, mi lehet azokban a szemekben, hogy nem lehet belenézni.

Ahogy mentek a parton, kínzó vágyat érzett, hogy megkérdezze. Már majdnem ki is nyitotta a száját, amikor egy hatalmas sziklához értek. A férfi felemelte a kezét, valami varázsszót mondott, mire a szikla megnyílt és kilencvenkilenc lépcső vezetett le a mélybe.

– Tovább nem mehetek veled. Itt egyedül kell lemenned a földalatti világba!

Erős János meg akarta köszönni a segítséget, és mint jó magyar ember a segítője szemébe akart nézni. Szerencséjére, mire felemelte a tekintetét a férfi eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Elindult egyedül lefelé a kilencvenkilenc lépcsőn. Leérve egy tágas szobában találta magát. Nem sokáig időzhetett itt. Hamarosan jött három, gyönyörű hallány. Szépségük valósággal elvakították a várkapitányt.

– Jer, velünk! – mondták a lányok. – Királyunk már vár. Ne feledd, légy vele nagyon illemtudó. Ha véletlenül valamivel megsérted urunkat, fejed bánja.

Először egy réztermen, majd ezüsttermen, s legvégül egy aranytermen haladtak keresztül. Ezek után bementek egy óriási gyémántterembe, ahol ékkövekkel kirakott trónon ült a halkirály.

Erős János mélyen meghajolt a halkirály előtt és előadta jövetelének a célját.

– Fenséges királyom, nagy kéréssel fordulok kegyedhez. Országunk királya, kend kollégája, hamarosan látogatást tesz a fonyódi várban. Megígértem neki, hogy jóllakatom finom balatoni fogassal. Sajnos, bármelyik halász kértem, mindegyik csak a fejét rázta és azt mondta eltűnt a Balatonból ez a nemes halfajta. Kérem, fenségedet, tegye nekem lehetővé, hogy országunk királyát megvendégelhessem!

A halkirály hosszasan elgondolkodott Erős János kérésén, majd mondta:

– Szívesen teljesítem a kérésedet, ha megkeresed kislányom halhercegnő elveszett aranygyűrűjét.

Mit volt, mit tenni Erős János elindult, hogy megkeresse az aranygyűrűt.

Vissza kellett mennie a felszínre, ahol állítólag a halhercegnő nemrég napozott. Átkutatott minden nádszálat, hínárt, benézett a fűzfabokrok alá, hátha ott leli a halhercegnő aranygyűrűjét.

Hiába kereste egészen este, nem lelte. Tanácstalanul kóborolt a vízparton. Igazából ő sem tudta, miben reménykedhet. Már majdnem beesteledett, amikor váratlanul a sötét víz mélyéből felbukkant a halhercegnő.

– Erős János! – szólította meg. – Ha nem árulsz el édesapámnak, megmondom, hová dugtam el az aranygyűrűt.

– Hercegnő, kegyed dugta el? – kerekedtek ki a fonyódi várkapitány szemei.

– Igen, én dugtam el. Édesapám erőszakkal férjhez akar adni az undok varangyhoz. Ameddig nincs meg az aranygyűrű, addig nem teheti meg. Aki megtalálja, és az ujjára húzza, annak leszek a felesége. Tessék, itt van az aranygyűrű. Rád bízom a sorsomat. Ha odaadod édesapámnak, akkor kénytelen leszek az undok varangyhoz menni feleségül, de ha ujjadra húzod, akkor a te asszonyod leszek. Megtetszettél nekem és szívesen összekötném sorsomat a tiéddel.

Erős János nagy döntés előtt állt. Nem tudta, melyik lehetőséget válassza. A halkirály megígérte, ha előkeríti az aranygyűrűt, akkor lesz fogas a Balatonban. De azt sem akarta, hogy a halhercegnő az undok varangy felesége legyen. Ellenben, ha az ujjára húzza az aranygyűrűt, akkor meg hallány lesz a felesége.

Hosszasan gondolkodott, majd elindult vissza a halkirályhoz. Mielőtt belépett volna a gyémántterembe az ujjára húzta a gyűrűt.

A halkirály kíváncsian kérdezte:

– Nos, Erős János megtaláltad-e az aranygyűrűt?

– Igen megtaláltam, fenséges királyom. Íme, itt van! – nagy büszkén felmutatta az ujján lévő gyűrűt.

A halkirály, mint aki szellemet lát, felkiáltott:

– Mit tettél, te szerencsétlen? Aki viseli az aranygyűrűt, annak feleségül kell vennie a kislányomat.

– Egy életem, egy halálom, még ezt is kiállom, a halhercegnőért – felelte Erős János és várta, mi fog következni.

Közben a halhercegnő melléje úszott és a félébe súgta:

– Az aranygyűrűt háromszor forgasd meg az ujjadon!

Erős János engedelmesen megforgatta az aranygyűrűt az ujján, és lássatok csodát a halhercegnőből olyan szép lány lett, hogy a világ még nem látott olyat.

Most már a halkirály igazán nem tehetett semmit, kénytelen volt az undok varangy helyett Erős Jánoshoz adni feleségül a kislányát.

– Ha már így alakult a dolog, túljártatok az eszemen, áldásomat adom rátok, és nászajándékul újból annyi fogas lesz a Balatonban, hogy csak győzzétek kifogni.

Erős János megköszönte a halkirály jóságát, majd szépséges aráját felvezette a felszínre. Ott beleültek a ladikba és az ezüsthídon át visszaevezett Fonyódra, ahol már a halászok ujjongva mesélték, hogy a Balaton megint tele van fogassal.

Amire az ország királya megérkezett, a szakács olyan finom halétket rittyentett, hogy mindenki megnyalta utána az ujját.

De ezzel még mesém nem ért véget, mert amikor a király tudomást szerzett Erős János szép arájáról, azonnal követelte, hogy jelenlétével tartsák meg az esküvőt.

Nosza, a szakács újból kénytelen volt neki állni, sütni, főzni, de még a faluban élő Rozi néni is besegített a főzésbe, hogy amire a násznép visszaballag a fonyódi templomból, minden időben elkészüljön.

Három nap, három éjjel tartott a lakodalom. A király annyit táncolt a szépséges ifjú asszonnyal, hogy még a csizmája is lekopott a lábáról.

Így volt, vagy nem, én nem tudom, de aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A diósgyőri vár kicsi szolgálólánya – Mesélő magyar várak

Évekkel ezelőtt Miskolcon jártam. Szép őszi idő volt. Amikor már a város majdnem minden látogatóvalóját meglátogattam, elhatároztam, hogy kirándulás teszek a diósgyőri várhoz.

Még sohasem jártam itt, ezért kíváncsi voltam, milyen meglepetésben lesz részem.

Eddig, ahol jártam, mindig valami érdekes dolog történt velem.

Sokáig bolyongtam a várban, megcsodáltam minden szegletét, s már indulóban voltam hazafelé, amikor egy csöppnyi leányka lépett elő valahonnan. Igazán magam sem tudtam, hogyan. Közelben nem volt egyetlen felnőtt, akihez tartozhatott volna.

Nem értettem a dolgot. Talán a kicsi lány elveszítette a szüleit, és azok most ijedten keresik.

Kézen akartam fogni, hogy elvezessem, megkeressem a hozzátartozókat, de ő egy gyors mozdulattal elrántotta hófehér karját, és mérgesen rám kiáltott:

– Nehogy megérints, mert akkor, jaj, neked! – k

Kőbálvánnyá váltam ezek hallatán.

– Ki vagy te, leányka? – kérdeztem meglepődve. – Gyere, megkeressük szüleidet! Bizonyára elveszítetted őket ebben a várban.

Rám nézett tengerkék szemeivel szomorkásan, majd mondta:

– Én ebben a várban lakom. Nem vesztem el.

– Szüleid is itt laknak? – kérdeztem, azt remélve bizonyára valamelyik várban dolgozó alkalmazotthoz tartozik a leányka.

– Apukád itt dolgozik? – faggatóztam tovább, reménykedve, hogy megtudom, kihez tartozik.

– Apám, anyám már nagyon régen meghalt. Árva kislány vagyok. A vár ura vett magához szolgálónak. Minden reggel én viszem be neki a reggelit, segítek a konyhán a szakácsoknak, vagy éppen kitakarítom a szobákat.

Most már teljesen nem értettem, amit a kislány mondott. Kit ért a vár urán? Bizonyára ő itt a gondok vagy valami ehhez hasonló. De hiszen a várban a konyha múzeum. Már nem sütnek, főznek benne. Nemrég jártam ott és megtekintettem a régi eszközöket és berendezési tárgyakat. Nagy csodálattal néztem a letűnt évszázadok maradványait. Ki tudja, mikor gyújtottak be az ottani kemencébe. Ennek a kislánynak élénk a fantáziája, és félre akar vezetni engem. A gyerekek már csak ilyenek.

Kezdett sötétedni. Még ha a kis füllentő valóban itt is lakik, mégis csak jobb lenne, ha megkeresnénk az édesapját vagy édesanyját. Különben is, hamarosan zárják a várat és a látogatóknak el kell hagyni a kiállítás területét. Újból megpróbáltam kézen fogni, de a kislány megint elhúzta tőlem a kezét.

– Figyelmeztettelek, ne nyúlj hozzám! – mondta. – Ha ezt elmesélem urunknak, levágja hatalmas kardjával a kezed.

Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy ez az aranyos kislánynak valami baja van. Nem szabad itt hagyni egyedül.

Megpróbáltam bizalmába férkőzni. Kértem, hogy meséljen magáról és a vár uráról!

Ez jó ötletnek bizonyult. Tetszett Zsuzsánnána – így hívták, ahogy később ezt megtudtam tőle. Felcsillantak tengerkék szemei és mesélni kezdett:

„– Tudod, idegen, a vár ura egy nagyon szigorú ember. Nem jó vele rosszban lenni. Akire megharagszik a vár mély tömlöcébe csukatja. Most is legalább hárman – négyen raboskodnak ott. Vigyázz, nehogy te is odakerülj, mert a tömlöcből egykönnyen nem lehet kikerülni. Szerintem jobban tennéd, ha eltűnnél. Azt beszélik, az ellenség meg akarja támadni a várunkat, hogy elfoglalja. Kémek leskelődnek a környéken. Lehet, hogy te is kém vagy. Különben is ilyen furcsa ruházatú embert, mint ami neked van, még nem láttam. Mi az a doboz a kezedben? – a kislány a kezemben tartott fényképezőgépemre mutatott.

– Fényképezőgép – válaszoltam.

– Mire szolgál ez az ördög doboza?

– Lehet vele képeket készíteni.

– Akkor te festő vagy? Egyszer már járt egy piktor a várban és urunkról egy szép képet készített. Napokig dolgozott rajta, mire elkészült a festmény. Most is ott log az urunk szobájába a falon. Minden reggel látom, amikor beviszem neki a reggelit. Nagyon szép mázolmány. Kérlek, mutasd meg, hogyan lehet masináddal képet csinálni.

Ennek nem volt semmi akadálya, hiszen egy digitális fényképezőgép volt velem. A fényképezés után azonnal meg lehet nézni a képet.

Lekattintottam kis barátnőmet, amint állt egy nagy kövön. Akkor vettem észre, hogy fura ruhában volt. Nem olyat viselt, mint egy mai kislány. Mintha csak egy jelmezbálból csöppent volna elő. Földig érő szürkés vászonszoknya takarta lábait, egykor tán hófehér blúzt hordott. A haja is eléggé kócos volt.

A mai kislányok nem járnak így.

Ekkor már teljesen összezavarodtam. Éreztem, hogy itt valami nincsen rendben. Vagy én hibbantam meg, vagy talán valahol egy kandi kamera van elrejtve, és valakik jót nevetnek rajtam.

Igyekeztem mindent tüzetesen szemügyre venni, megtalálni az elrejtett kamerát vagy a mikrofont. Akárhogy is nézelődtem, nem találtam ilyet.

Nagyon bosszantott ez. Nem tudtam, mitévő legyek? Folytassam-e ezt a kisded játékot, vagy hagyjam faképnél a kislányt és menjek el?

Mindenesetre maradtam, és kíváncsian vártam, mi fog történni.

Elkészült a fotó, és fényképezőgép monitorján megmutattam neki saját magát. Erre ő valósággal megijedt, és el akart szaladni, segítséget kérni.

– Te az ördöggel cimborálsz – mondta hisztériás hangon. – Ha ezt urunk megtudja, azonnal megéget. Nézd, ott az udvar közepén már áll is a máglya! Menj el, ha kedves az életed!

A mutatott irányba néztem, de ott nem láttam semmit. Ez az eset még jobban gyanúsnak tette a kislányt. Legszívesebben elmentem volna, de hajtott a kíváncsiság, vajon mindebből, mi fog kisülni.

Csak legalább jönne erre valaki – gondoltam magamban – hogy megtudjam, valójában, mi folyik itt? Mibe csöppentem bele.

Senki nem volt a közelben. Azért kiabálni meg nem fogok. Még a végén úgy fog kinézni a dolog, hogy félek egy kislánytól.

Tanácstalanul álltam, hol a kislányra, hol a távolba néztem segítséget remélve.

Lehet, hogy csak álmodom az egészet? – gondoltam. Minden olyan felfoghatatlannak tűnt. – Itt vagyok egy kislánnyal, aki nagyon különös dolgokat mond nekem.

Kétségbeesésemben elszántam magam, és megkértem a leánykát, vezessen urához.

– Biztosan ezt akarod? – kérdezte gyanakodva. – Nem lenne jobb, ha elmennél, ahogy jöttél. Uram nem szereti a garabonciásokat. Te pedig az vagy. Látom rajtad. Meg ez az ördög doboza is a kezedben.

Nem engedtem az elhatározásomból. Megmakacsoltam magamat és végül már követeltem, hogy a vár urához akarok menni.

– Jó, nem bánom, elvezetlek – egyezett bele és elindultunk.

Úgy okoskodtam, hogy majd találkozunk látogatókkal vagy személyzettel, akik majd segítenek elmagyarázni, hogy tulajdonképpen, mi is történt.

Lassan haladunk, és egyre sötétebb lett. Furcsálltam a várban sehol nem volt lámpa. A távolban a bástyákon, mintha fáklyák égtek volna.

Talán valami különös programmal készülnek a turisták részére, s leoltottak minden lámpát, fényforrást, hogy minél valóságosabb legyen a műsor. Titkon vártam, hogy felhangzik a műsorvezető bevezetője, és a közönség heves tapsviharba tör ki.

Mindez elmaradt. Különös csönd vett körül. Igaz néha-néha a távolban különös hangokat lehetett hallani. Valahol egy ló is nyerített, és a vár falain sötét árnyak jöttek-mentek.

Talán mégis jobb lett volna hallgatni a kislányra, és amíg lehetett kereket oldani.

Megvallom kicsit már féltem is. Minden olyan kísérteties volt. A megőrülés határán voltam, amikor megérkeztünk egy nagy ajtóhoz, ami félig nyitva volt.

A kislány intett apró kezecskéjével, hogy lépjek be rajta.

– Itt lakik urunk. Légy vele nagyon udvarias! Nem szereti az idegeneket, főleg, amilyen te vagy – mondta és elszaladt.

Akartam mondani neki, hogy jöjjön velem, de minden olyan gyorsan történt, hogy amire észbe kaptam nem volt sehol.

Nagy bajban voltam. Cidriztek a lábaim. Nem jó ötlet bemenni ebbe a sötét épületbe – gondoltam, de igazából a gondolataim végére sem értem, valaki egy nagyot taszított rajtam.

– Megvagy, istenverte kém – ordította a fülembe. – Indulás, azonnal urunk elé! Holnap hajnalban, még mielőtt a napsugarak bekacsintanának a tömlöcöd kicsinyke ablakán, a bakó a fejedet veszi.

Hiába tiltakoztam, elfogóm nem hallgatott rám. Közben mások is jöttek és ujjukkal felém mutogattak. Amikor egy pillanatra hátra sandítottam, észrevettem a kis szolgálólánykát a félhomályban. Valamit nagyon magyarázott egy öregasszonynak.

Csigalépcsőn mentünk fel a vár urához, aki egy magas, erős középkorú férfi volt. Még mindig azt hittem, hogy egy jelmezbálba csöppentem, és nemsokára vége lesz ennek a nevetséges jelenetnek.

A teremben egy hosszú, étellel. itallal megpakolt asztalnál ült a vár ura néhány katonaruhába öltözött emberrel. A falakon fáklyák világították be a szobát.

A férfi, aki jól hátba taszított harsány hangon jelentette:

– Fenséges urunk, kémet fogtunk. A kis szolgálóleányka vette észre, s még azt is mondta az eszemadta, hogy az ördöggel cimborál. Van neki egy furcsa doboza, amivel képet tud rajzolni. Tessék vele, vigyázni, hátha kegyelmed lelkét bezárja abba a kicsi dobozkába. Legszívesebben most itt azonnal lecsapnám a fejét.

– Jól van, Gergő fiam! Nem eszik olyan forrón a kását. A nyakazásnak is eljön a maga ideje. Előbb elbeszélgetünk ezzel az idegennel. Kivallatjuk, honnan jött, és ki urát szolgálja. Meg aztán azt a furcsa dobozt is megvizsgáljuk.

Kezdtem félni. Itt nem babra megy a játék. Nem értettem valójában hová is csöppentem.

A vár ura parancsoló hangon követelte, hogy azonnal adjam át neki a furcsa dobozt, ami a kezemben volt.

– Mi es a fura masina? – nézett rám szigorú szemekkel. – Figyelmeztetlek, igazat szóljál, mert ezzel a karddal váglak ketté.

Éppen megpróbáltam elmagyarázni, mire szolgál, amikor véletlenül az egyik ujjammal megnyomtam a kioldógombot. Mivel a helyiségben elég sötét volt, a készülék egy nagyot villant.

Ettől a jelenlevők úgy megrettentek, hogy szinte mindenki térdre rogyott, és kezeiket imára kulcsolták össze.

Talán csak a vár ura maradt mozdulatlan, de az ő szemeiben is bizonytalanság fénye csillogott.

– Varázsló vagy? – kérdezte. – Vagy tán valami földöntúli lény.

Akkor fura ötlet villant át agyamon. Lesz, ami lesz, teszek egy próbát.

Nem tiltakoztam tovább. Elhatároztam, eljátszom a szerepem, ha ezt kívánják.

– Igen, angyal vagyok – válaszoltam kissé sejtelmesen és felnéztem az égre. – Mennyországból jöttem, hogy elhozzam néktek az Úrjézus villámait.

Erre a jelenlevők még jobban megrettentek, és hangosan könyörögni kezdtek, hogy bocsássak meg nekik. Ne nyilazzam le őket arkangyal félelmetes nyilával! Láttam, hogy a vár ura is gondolkodóba esett. Igaz meg akarta őrizni a tekintélyét, de az idő múlásával egyre bizonytalan lett.

– A Teremtő, miért küldött el hozzánk? – kérdezte érdeklődve.

– Üzenetet hoztam számotokra – válaszoltam. Egyre jobban éreztem, hogy nyeregben vagyok.

– Mi légyen az üzenet?

Hirtelen magam sem tudtam, mit feleljek. Az utolsó pillanatban újból megnyomtam a fényképezőgép gombját és a teremben újból vakító fény lett.

– E isteni fény erőd ad nektek a további harcaitokban az ellenséggel szemben. Még egyszer villantok, kiadom a dobozból a fényt, amit az urunk-Jézusunk nektek küldött.

Úgy okoskodtam, ha már ilyen kalandba keveredtem, lefényképezem a vár népét. Ha valamikor sikerül, kikerülnöm innen élve, akkor legyen valami megfogható emlékem erről a különös kalandról.

A teremben lévő emberek imákat rebegtek felém, és nem győztek hálálkodni.

Láttam, és éreztem, hogy minden megváltozott. Még a vár ura is tart tőlem. Többé nem fenyegetett kardjával, hogy kettévág. Elérkezettnek láttam az időt, hogy távozzak.

– Mennem kell – mondtam és elindultam a kijárat felé, de ekkor valaki az ott lévők közül megkérdezte:

– Ha angyal vagy, miért nem repülsz? Hisz angyaloknak szárnyai vannak.

Erre nem is gondoltam. Még a végén kiderül, hogy nem is vagyok angyal, és akkor ennek nem lesz jó vége.

Nem tudtam, mitévő legyek?

Az utolsó pillanatban a szép szolgálólányka sietett segítségemre. Mai napig sem tudom, miért?

– Én láttam, amikor megérkezett. A szárnyait odakint hagyta – mondta és hozzám furakodott, majd megfogta a kezemet. – Menjünk!

Nem tudom, mi történt volna, ha a leányka nem segít.

Az emberek utat engedtek nekünk és hagyták, hogy elhagyjuk a termet.

– Miért segítettél? – kérdeztem tőle, amikor már biztonságban éreztem magamat.

A szép szolgálólányka csak egyet rándított a vállán, és mondta nevetve:

– Nem tudom. Csak úgy segítettem. Siess vissza a mennyországba, és mondd, meg szüleimnek nagyon szeretem őket! Ugye megmondod?

– Igen – válaszoltam és a sötétben eltűnő kislány után néztem.

Újból egyedül maradtam. Tudtam, minél hamarabb el kell mennem erről a helyről.

Amikor kint voltam a várból, és újból minden a régi volt, magam sem akartam elhinni, ami velem történt.

Tényleg megtörtént vagy csak képzeltem? – kérdeztem magamtól, amint bandukoltam az utcán egyáltalán nem érdekeltek a velem szemben jövő emberek.

Ahogy egyre jobban távolodtam a vártól, úgy éreztem, hogy az egészet csak álmodtam, és meg sem történt. Otthon nézegetve a várban készített fényképeket. Minden fotó remekül sikerült, azok kivételével, amelyeket a vár uráról készítettem. A képernyőn egy elmosódott, sötét folt volt. Magam sem értettem, hogyan lehetséges ez, amikor a vakú villant. Ez is talán azt bizonyította, az egész dolgot csak képzeltem.

Már majdnem letettem a gépet, amikor az egyik sötét folt után a diósgyőri vár szép szolgálólánykát pillantottam meg, amint mosolyogva nézett felém.

De, mit bizonyít ez? Csak egy aranyos kislány volt a képen. Hiába is mesélném, el másoknak a nem mindennapi kalandomat senki sem hinne nekem.

Igazából már magas sem tudom, valóság volt vagy csak a képzeletem játszott velem.

Apáti Kovács Béla

Dunai sellő ─ Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt az Al-Duna bal partján magas, sziklás hegy tetején állt Szörény vára, amely olyan szép volt, hogy messzi vidékekről csodájára jártak.

Aki megpillantotta ezt a meseszép várat, az mindig visszavágyott ide. A környék lakói egymással versenyeztek, hogy a vár ura felfogadja őket szolgálónak.

Pedig a várban nem volt könnyű az élet. Reggeltől estig kellett dolgozni szinte megállás nélkül. Ennek ellenére az emberek tódultak a várba és mindenféle munkát elvégeztek.

Mintha valami láthatatlan mágnes vonzotta volna őket. Ha az őrök el is küldték a szerencsét próbálókat, nem mentek messze a vártól. Letáboroztak a Duna partján, és várták, hátha a szerencse csillaga rájuk kacsint. Télen, nyáron egy egész kis csapat ácsingózott, hogy bekerüljön a vastag falak mögé.

Egyik nap szabólegény érkezett a környékre. Amint szemei meglátták az arannyal borított vár tornyait, mindjárt elhatározta, hogy szerencsét próbál. Azt remélte, hogy felveszik, mint szabólegény és ezentúl ő varrja a ruhákat a bent lévőknek.

– Hová, hová? – kérdezte egy öreganyó, amikor meglátta a lépteit szaporázó szabólegényt.

– Megyek szerencsét próbálni a várba. Szabólegény vagyok és olyan szép ruhákat tudok készíteni, amilyen még a királynak sincs.

– Legyen szerencséd! – mondta az anyóka. – De tudd meg a vár ura nagyon rossz ember. Halálra dolgoztatja a szolgálókat. Helyedben én inkább máshol próbálnék szerencsét.

A szabólegény nem hallgatott az anyókára. Legyintett egyet a kezével, és ment tovább.

– Nem ijedek meg én, akárkitől. Ha a vár ura meglátja, milyen szép ruhákat tudok varrni, még az is lehet, hogy fiának fogad – mondogatta magában, ahogy közeledett a vár hatalmas, rácsos kapuja felé.

Az őr sem akarta beengedni.

– Jobb, ha mindjárt hátat fordítasz. Urunk ma nem vesz fel senkit. Annyian vannak bent a várban, mint a pelyva.

A szabólegényt nem lehetett egykönnyen lerázni. Addig – addig beszélt az őrnek, mire az beengedte.

– Menjél csak, ha nem hallgatsz a jó szóra! – mondta és utat nyitott neki.

A vár ura éppen a vár udvarán nézelődött, amikor megérkezett a szabólegény.

– Miért jöttél? Nincs szükségem szolgálókra. Elegendően vannak. Gyere vissza, ha valakit elzavarok – mondta a vár ura, és magára akarta hagyni a szabólegényt.

– Fenséges uram, – kezdte magabiztosan – én nem akármilyen szolgálónak akarok beállni kegyedhez. Szabólegény vagyok. Tessék megengedni, hogy bebizonyítsam, milyen szép ruhákat tudok varrni!

A vár urának éppen tegnap szakadt ki nadrágjának az ülepe. Megjavítani már nem lehetett. Kapóra jött a szabólegény.

– Azzal a feltétellel maradhatsz itt a várba, ha holnap reggelig varrsz nekem tizenkét nadrágot. Ellenben, ha csak egy is hiányzik, Dunába dobatlak a katonáimmal.

A szabólegény valójában fel sem fogta, mit kérnek tőle. Azonnal nekiállt, hogy reggelre elkészüljön a tizenkét nadrág.

Egész éjjel dolgozott. Egy pillanatra sem állt meg pihenni. Sajnos bármennyire is iparkodott kakaskukorékolásig csak tizenegy nadrág készült el.

– Hol van a tizenkettedik? – kérdezte a vár ura. – Nem így szólt az egyezségünk.

– A vár kakasa túl korán kukorékolt – mentegetőzött a szabólegény. – Várjuk meg a második kukorékolást! Ígérem, arra elkészül a tizenkettedig nadrág is.

Ezt meghallván a vár ura, olyan nagy haragra gerjedt, hogy majdnem szétrobbant a dühtől. Feje elszíneződött, s félő volt, hogy szélütött lesz azonmód.

– Még hogy a kakasom túl korán kukorékolt? Vedd tudomásul, még a csillagok is házzá irányítják mozgásukat.

Ezek után a szabólegény vakarta a kobakját. Nem volt menekvés, a katonák vitték egyenesen a Dunához. A vár ura a folyóra felöli magas torony ablakából nézte, hogyan dobják bele a vízbe. A lábára súlyos köveket kötöttek, hogy még csak véletlenül se tudjon feljönni a víz alól. Ott vesszen, amiért nem teljesítette a parancsot.

Értelmetlen lett volna könyörögni, rimánkodni, a katonák úgysem hallgattak volna rá. Féltek az uruktól, ha nem teljesítik a parancsot, ők is a Dunában végzik.

Szegény szabólegényt beledobták a Dunába. Még annyi ideje sem volt, hogy egy búcsúpillantást vessen a várra, amely a vesztét okozta.

Egy nagy csobbanással lemerült a víz alá, de akkor olyan dolog történt vele, amire nem számított. Más ember ilyenkor fuldokolni kezdett volna. A mi szabólegényünknek semmi baja nem lett a víz alatt. Éppen úgy tudott levegőt venni, mint a szárazföldön.

– Ha már tudok lélegezni a víz alatt, akkor kiszabadítom magamat a rám kötözött kövekből – gondolta, és kibogozta a köteleket.

Alig, hogy ezzel végzett, egy bársonyos kéz érintette meg a vállát, majd csilingelő hangon mondta:

– Jer, velem, elviszlek apámhoz!

Megfordult és látta, hogy egy szépséges sellő van mellette. A sellő olyan szép volt, hogy még nem látott ilyet. Sok lánnyal volt dolga a fenti világban, de azok szépsége meg sem közelítették a sellőjét.

– Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezte csodálkozva.

– A sellőkirály birodalmába kerültél. Én mentettem meg varázslattal az életed. Sok hasonló szegénylegény jutott sorsodra, akiket a vár gonosz ura belehajíttatott a Dunába. Mind egytől egyik velünk élnek a víz alatti palotában. Te is hamarosan a palota lakója leszel.

A szabólegénynek megtetszett a sellőlány. Érezte, hogy ő sem közömbös számára. Valahogy már nem is igen bánta, hogy erre a sorsra jutott. Nem is olyan rossz itt ebben a víz alatti világban.

Elhatározta, hogy feleségül veszi a sellőlányt. Ellesznek ők, abban a palotában. A sellőkirály talán még azt is megengedi, hogy szabóműhelyt nyisson és a sellő úrfiknak és lányoknak, asszonyoknak szép ruhákat varrjon.

– Szépséges sellőlány, leszel-e a feleségem? – szánta el magát a szabólegény.

– Mit gondolsz, miért éppen én mentettem meg az életed? Apám mondta, siess lányom megmenteni ezt a legényt, akit a szörenyi vár ura a Dunába dobatott. A Jóisten is néked küldte, hogy feleségül vegyen – válaszolta a sellőkirály lánya és a szabólegényre mosolygott.

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a Duna is kiöntött örömében.

Jó dolga volt a szabólegénynek. A sellőkirály mindenben a kedvében járt. A felesége is egymás után szülte a szebbnél szebb gyermekeket. Mindene megvolt. Semmiben sem szenvedett hiányt.

Talán ez volt a baj, mert egyik nap hatalmas vágyat érzett, hogy még egyszer megpillanthassa a Duna partján álló várat.

Nem is értette, miért vágyott erre, amikor a vár ura a halálát akarta. A többi Dunába hajított társa soha nem kívánkozott a felszínre. Jól elvoltak itt lent asszonyaikkal. Mindegyikőjüknek szép háza és birtoka volt. Odafönt csak szenvedtek, és a vár urát kellett szolgálniuk kora reggeltől késő estig, amiért a fizetség korbács volt a hátukon.

– Ne menj fel, édes, egyetlen uram! – kérlelte felesége, de még a sellőkirály is le szerette volna beszélni.

A szabólegény nem hallgatott rájuk.

– Csak egy pillantást vetek a várra, s már itt is leszek – mondta megnyugtató hangon.

Kénytelenek voltak felengedni. Ugyanis a sellők világában az volt a törvény, aki menni akar, azt nem szabad visszatartani. Hittek neki, hogy csak egy pillantást vet a várra, és visszajön.

Minden nehézség nélkül megérkezett a felszínre. Szép tavaszi nap volt. Virágba borult az egész környék. A fákon madarak csicseregtek.

Amint kijött a vízből a parton összetalálkozott egy emberrel. Mindjárt érdeklődni kezdett, hogy mi újság a várban.

– Hej, ott nagy az újság – mondta az ember. – A vár ura szabót keres, mert nősül. Sürgősen kell neki egy szép esküfői ruha.

– Én biz szabó lennék – szólta el magát, még mielőtt végiggondolhatta volna szavait.

– Kend, szabó? Hiszen ez nagyszerű. Száz aranyat ad a vár ura, aki var neki egy szép esküvői ruhát. Jöjjön velem, menjünk egyenesen a várba.

Ki tudja, mi történt a szabóval? Hirtelenjében elfelejtett mindent. Elfelejtette, hogy felesége és gyermekei vannak. Mindene megvan a lenti világban. Nincs szüksége száz aranyra, amikor még az éléskamra ajtaja is gyémántokkal van kirakva. Házában, vékákban áll az aranytallér, amelyből annyit vehet magához, amennyit csak akar.

Talán a vár látványa, vagy valami más megszédítette. Szó nélkül követni kezdte az embert.

Ismerős volt az út a várba. Gyorsan felértek.

– Fenséges úr, ez az idegen azt mondja magáról, hogy szabó – kezdte az ember.

Szerencsére a vár ura nem ismerte fel az egykori szabólegényt és szinte könyörögve fordult feléje:

– Mesteruram, ha valóban szabó, akkor nagyon kérem, varrjon nékem egy esküvői viseletet, de gyorsan. El kell, hogy készüljön holnap reggelig, amire kakasom kukorékol.

Nagyon ismerős volt ez, és régi emlékek tódultak a fejébe. Mintha csak tegnap történt volna minden.

A szabó azonnal nekilátott a munkának. Keze alatt egykettőre elkészült a mente. Már csak a pantalló volt vissza. Akkor azt gondolta pihen egy kicsit, hiszen még messze a reggel.

Ahogy ott üldögélt a széken, váratlanul szemei lecsukódtak, és elaludt. Fel sem ébredt reggelig. A hopmester ébresztette fel, amikor jött a ruháért.

– Mesteruram, elkészült-e az esküvői viselet? – érdeklődött kíváncsian.

– Jaj, Istenem! – ugrott fel riadtan a szabó. – Mindjárt kész lesz, már csak a pantalló van vissza.

– Még nincs kész a pantalló? – kerekedett ki a hopmester szeme. – A násznép már tűkön ül, és indulni készül a templomba. Uraság nagyon mérges lesz, ha ezt megtudja.

Nem tévedett a hopmester, a vár ura olyan mérges lett, hogy az esküvői viselete nem készült el időben, hogy megparancsolta katonáinak, kössenek nehéz köveket a szabó lábára és dobják a Dunába.

A szabó kuncogott magában. Akár százszor is beledobhatják, nem történhet vele semmi baj.

A katonák megragadták, és köveket kötöttek a lábára. Csodálkoztak, hogy a szabó nem könyörög az életéért. Mosolyogva tűrte, hogy egy nagy szikláról a vízbe dobták. Amint a víz alá merült, fuldokolni kezdett. Már – már úgy érezte megfullad, amikor szépséges sellőfelesége mellé úszott.

– Jó, hogy jössz – kezdett hálálkodni a szabó.

– Ne örülj korán, hites férjem! – mondta szomorkás hangon. – Te már nem jöhetsz vissza a mi világunkba. De nézd, mennyire szeretlek, megmentem életedet.

Ezzel a sellő leoldotta a nehéz köveket a szabó lábáról és felsegítette a felszínre.

Amikor a szabó újból kapott levegőt, mindjárt kereste a feleségét, hogy megköszönje a segítségét. Hiába nézett jobbra, hiába nézett balra, a sellő eltűnt. Csak ő maga egyedül üldögélt egy sziklán.

Többször is szólongatta, hívogatta, de az örökre a víz alatt maradt. Tudta butaság lenne lemerülni a Dunába, ő már elveszítette azt a varázslatot, hogy ott tudjon élni.

Szomorúan tudomásul vette, neki itt kell élnie, ha tetszik, ha nem.

Megszárítkozott és elindult messze elkerülve a szörényi várat. Még csak vissza sem nézett rá, nehogy még egyszer elbűvölje, és vágyat érezzen lakója lenni.

Amint ment, mendegélt, megpillantotta az öreganyót. Hozzásietett és mondta:

– Igaza volt, öreganyám, veszélyes az a vár. Jobb, ha az ember nem megy be a kapuján.

– Ne búsulj, fiam! Máshol megtalálod a boldogságodat. Gyere, elvezetlek a falumba! Éppen egy hete szenderült jobblétre a falu szabója. Özvegye szívesen veszi, ha valaki a szabóműhelyben berregteti a varrógépet.

Így is lett. A szabó beköltözött a műhelybe, és szorgalmasan varrogatta, javítgatta a falusiak gúnyáit. Mindenki hamar megszerette, mert a szabó jóravaló, ügyes ember volt. Sokszor még rongyokból is csodaszép ruhákat tudott készíteni.

De ne higgyétek, hogy ezzel mesém véget ért! Még el kell mesélnem, hogy az öreg szabónak volt egy gyönyörű leánykája. A két fiatal hamar egymásba szeretett, majd hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A fogarasi vár vizes árkának az aranyhala ─ Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt, nem is olyan messze csak itt Erdélyországban állt egy csodálatos vár, amelynek a lakója egy szépséges királykisasszony volt.

Olyan szép volt, hogy párja nem akadt az egész világon. A napsugarak is, ha reá vetődtek elszégyellték magukat.

Édesapja büszke is volt rá. Éjjel – nappal őriztette, óvta még a szellőtől is.

A királykisasszony szépségének a híre gyorsan körbejárta az országot, de még külhonba is eljutott. Amikor eladósorba került jöttek is előkelő kérők, messzi földről érkezett királyfiak, hercegek, grófok és más nagyurak.

Volt, amikor olyan sok kérő lebzselt a vár környékén, hogy alig fértek el. Lökdösték, taszigálták egymást, hogy minél közelebb kerülhessenek a királykisasszonyhoz.

A király eleinte örült a rengeteg kérőnek. Mindennap hatalmas lakomákat, bálokat rendezett számukra, ami igen csak megterhelte a kincstárt és az arany napról napra vészesen fogyott.

Egyszer aztán a kincstárnok szomorúan jelentette a királynak:

– Fenséges királyom, az aranyat tartó ládában már csak egy aranytallér árválkodik. Ha ezt is elköltekezzük, akkor olyan szegények leszünk, mint a templom egere.

– Mit tegyünk? – kérdezte a király gondterhelten. – Ha adót emelünk, a nép fellázad, és kitör a ribillió.

Még aznap összeült a királyi tanács és három éjjel és három nap tanácskoztak. Számba vettek minden lehetséges megoldást, de végül egyikkel sem gyarapodott a kincstár.

Kétségbeejtő volt a helyzet. Közben a kérők nem hogy fogytak, sőt inkább szaporodtak. Jó lett volna minél előbb kiválasztani közülük a királykisasszony leendő férjét.

A király senkit sem akart megbántani. Attól tartott, ha valamelyik szomszédos királyfinak nemet mond, még a végül háború lesz belőle.

De az sem mehetett végtelenségig, hogy etesse – itassa őket. Legalább a kincstárban lévő aranytallérokat rejtő láda lenne tele.

Kénytelen volt az utolsó aranytallért is előhozatni a kincstárból és ételt, italt vetetni rajta.

– Vedd az utolsó aranytallért és ma este tartsunk belőle egy nagy mulatságot – mondta a király a kincstárnoknak, aki kissé duzzogva, de azért teljesítette a király parancsát.

Arra azonban ügyeltek, hogy ez ki ne tudódjon. Kincstárnoknak tilos volt beszélni arról, hogy üres a kincstár. Ennek ellenére valahogy kitudódott. Igaz csak a vizes árokban tanyázó aranyhal tudta meg a nagy titkot. Talán a kincstárnál üldögélő kismadár hallotta meg, amiről a király és a kincstárnoka beszélt, s az csipogta el az aranyhalnak.

Az aranyhal a vár kapujához úszott és mondta az ott strázsáló őrnek:

– Mondd meg a királyodnak, én kisegítem a bajból. Teletöltöm a kincstárat arannyal és mindenféle drágasággal, ha feleségül adja hozzám a királykisasszonyt. Tessék itt egy aranypikkely a hátamról. Vidd a királynak és mutasd meg neki.

Eleinte az őr azt hitte, hogy az ördögök incselkednek vele, de amikor az aranyhal harmadszorra is mondta, kénytelen volt elvinni az üzenetet a királyhoz.

– Azt üzeni az aranyhal a vizes árokból, hogy kisegíti a királyi fenséget, ha feleségül adja hozzá a lányát.

A király, amikor meghallotta az üzenetet, mérgében majdnem lecsapatta az őr fejét. Még szerencse, hogy az időben átadta az aranypikkelyt.

A király és a kincstárnok hosszasan nézték a bizonyítékot. Végül a kincstárnoknak be kellett ismernie, hogy színtiszta aranyból van. Ha ezzel megtölthetnék, a ládát soha nem lennének szűkének az aranytallérnak.

– Mégis, hogyan adjam feleségül kislányomat egy halhoz, még ha pikkelye színtiszta aranyból is van? – kérdezte a király, és fel alá járkált a trónteremben. – Mit szólnak az idecsődített királyfik, hercegek, grófok, ha megtudják, kinyerte el a királykisasszony kacsóját?

Ekkor a kincstárnok kigondolt valamit.

– Fenséges királyom, tegyen úgy, mintha beleegyezne a leánykérésbe. Kérje meg a halat, előlegben töltse tele a kincstárat arannyal is mindenféle drágasággal, s majd ezután megtartják a lakodalmat. Ha tele lesz a láda sok – sok aranytallérral, kifogjuk a halat, és megsütjük. Finom rántott hal lesz belőle.

A királynak nem nagyon tetszett az ötlet. Ő mindig becsülettel rendezte dolgait, de most nagyon meg volt szorulva és elfogadta a kincstárnoka tanácsát.

Azon nyomban megüzenték az aranyhalnak, hogy feleségül veheti a királykisasszonyt, ha feltölti a kincstárat arannyal.

Az aranyhal szívesen teljesítette a király kérését. Három napon és három éjjen át hordták megállás nélkül az aranyat a kincstárba. Úgy telerakták, hogy alig lehetett becsukni az ajtaját. A kincstárnok elégedetten dörzsölte a markát. Miután az utolsó kocsiról is lerakták az aranyat, szólt a király halászának, hogy gyorsan fogja ki a vizes árokból az aranyhalat.

Ment a halász a nagy hálójával. Merített ide, merített oda. Egy álló nap próbálkozott, de nem sikerült kifogni. Ha véletlenül bele is került a hálóba, a következő pillanatban az aranyhal ficánkolt egyet és már szabad is volt.

– Nem értem – mérgelődött a halász. – Ilyen szégyen még nem esett meg velem. Mindig kiszabadul a hálóból ez a hal. Ezt nem lehet kifogni.

A halász szégyenszemre feladta és lógó orral elkotródott a vizes ároktól.

– Nem akarom elhinni, hogy ezt az aranyhalat nem lehet kifogni. Ha addig élek is estére rántott hal lesz belőle – mondta a kincstárnok. – Ha így nem megy, akkor lecsapoltatom a vizes árkot. Akkor próbáljon meglógni.

A közeli faluból embereket hívatott a munkához. A király ellenezte, hogy leengedjék a vizet. Mi lesz, ha akkor talán jönni az ellenség, amikor üres lesz az árok. Könnyű szerrel így el lehet foglalni a várat.

De a kincstárnok addig – addig erősködött, míg meggyőzte a királyt.

Napokig tartott a munka, mire a rengeteg víz lefolyt, és a kincstárnok nekiállhatott megkeresni az aranyhalat.

Többször is körbejárta a várat, de nem lelte. Minden kő, faág alá benézett, de az aranyhal nem volt sehol.

Már majdnem gutaütést kapott a méregtől, amikor az egyik paraszt jelentette, hogy a réten van egy kicsi tó és abban látták, amint vidáman úszkált.

– Bizonyára, amikor a vizet engedtük le, akkor szökött meg a hal, de most onnét nem szabadul – ugrott egy nagyot a kincstárnok, és uzsgyi, a kicsi tóhoz.

Rohant, mintha az élete függne tőle. Már majdnem odaért, amikor még a szava is elállt a csodálkozástól. A kicsi tó helyén, egy kacsalábon forgó vár állott. Falai ezüstből, ablakai és kapuja színaranyból volt. A vár előtt pedig egy drágakövekkel kirakott ruhában egy dalia sétálgatott.

– Kincstárnokuram, engem keres? – kérdezte a dalia.

– Már magam sem tudom, kit és mit keresek – válaszolta az összezavartan. – Egy aranyhalat keresek. Nem látta uraságod?

– De bizony láttam – nevette el magát a dalia. – Én magam lennék az.

– Maga lenne az aranyhal?

– Igen, amint látja kincstárnokuram. Kisgyermekkoromban, amikor királyfi voltam, egy gonosz manó hallá változtatott, mert kinevettem. Addig kellett halként élnem, amíg őszintén bele nem szeretek egy szépséges leánykába. A vár vizes árkából minden nap láttam a királykisasszonyt, és idővel szívem szerelemre lobbant iránta. A többit meg már úgyis tudja.

– Tudom. Tudom – mondta dadogva a kincstárnok.

– Még azt is tudnia kell, hogy ha valaki megpróbálja megakadályozni, hogy feleségül vegyem a királykisasszonyt, az békává fog változni.

Alighogy ezt a dalia kimondta a kincstárnokból egy béka lett, és kétségbeesett brekegéssel ugrálni kezdett vizet keresve, ahol meghúzhatja magát. A vizet hamar meg is találta, mert a vár csak illúzió volt, és ahogy a kincstárnok béka lett a kacsalábon forgó vár el is tűnt. Újból kicsi tó lett a helyén.

Mindenki nagyot nézett, amikor a dalia belovagolt hófehér paripán a várba. Először azt hitték egy újabb kérő érkezett, de amikor előadtam, hogy ő a vár vizes árkában lévő aranyhal, a király nem akarta elhinni. Azt hitte, hogy ezt a történetet hallotta valakitől és most így akar előnyt szerezni a többi kérővel szemben.

– Ezt mindenki mondhatná – kételkedett a király. – Mivel tudod bizonyítani, hogy te vagy az aranyhal?

Erre a dalia előhúzott a tarsolyából egy arany halpikkelyt és átadta a királynak. Ez is éppen olyan volt, mint amit küldött először.

– Semmi kétség te vagy a vizes árkom aranyhala, édes fiam – vidult fel a király. – Téged illet kislányom keze. Náladnál jobb férjet nem is találhatott volna magának.

Ezek után nem sokat teketóriáztak egy, kettőre megtartották az esküvőt. Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a csillagok is lepotyogtak az égről a hangos zenebonára.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Oláh vándor és a Ventetúrné várának a szakácsa – Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy– Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Tudjátok– e, hol van Ventetúrné vára? Ha nem, akkor most elárulom nektek. Igaz ma már csak romjai sóhajtoznak a kék ég felé, és visszasírják azokat a szép időket, amikor élénk élet volt a falai között.

Bizony elég messzire kell utazni Budapestről, ha valaki fel szeretné keresni ezt a várat. Ugyanis Ventetúrné vára Székelyföldön Háromszékben található.

Történt egyszer hajdanában, amikor az emberek gyalog vagy lóháton közlekedtek, a vár kapujánál megállt egy oláh vándor és kérte a kapust, hogy engedje be éjszakára. Nagyon elfáradt a hosszú gyaloglás alatt és már legalább három napja nem evett semmit. Először az őr el akarta küldeni. Mérgesen rámordult, hogy azonnal takarodjon el! Oláh vándornak nincs semmi keresnivalója a várban. Menjen vissza és a magas hegyeken túl kezdődik Oláhország, és majd ott adnak, neki száll éjszakára.

A vándor addig – addig rimánkodott, arra hivatkozott, hogy holtfáradt. nem bír ő visszamenni a hegyen túlra. Inkább leheveredik ide a kapu elé. Végül az őr megkönyörült rajta és beengedte.

– Bemehetsz, – mondta neki – de amint reggel lesz, elhordod irhádat. Menj a jószágokhoz, és ott a szalmában álomra hajthatod a fejedet.

A vándor engedelmesen elindult amerre az őr mutatta Örült, ha ételt nem is kapott, de legalább lesz éjszakai szállása. A jószágok istállója felé vezető út a konyha mellett vezetett el, ahol igen nagy volt a sürgés – forgás. A vár ura lakomát adott barátainak. Olyan ínycsiklandó illatok szálltak ki a konyhából, hogy szegény vándor majdnem a térdénél kapta el a nyálát. Ettől csak még éhesebb lett. Igaz nagyon álmos volt, és már vágyott arra, hogy végtagjait jól kinyújtóztassa, de úgy gondolta, mielőtt elalszik beles a konyha ablakán, mi jót készítenek odabent.

Az ablak elég magasan volt. Hiába ugrált nem bírt belátni. Szerencséjére volt a közelben egy fa és annak ágai éppen olyan magasan voltak, hogyha felmászik rájuk, akkor onnan mindent jól láthat.

Fogta magát és felmászott a fára és kezdett óvatosan kúszni azon a faágon, ami legközelebb volt az ablakhoz. Igen ám, de nem vette észre, hogy az ág, amelyiken csimpaszkodott kissé száraz volt. Még mielőtt tehetett volna valamit, csak egy nagy reccsenést hallott, és a következő pillanatban már be is pottyant a vár konyhájába, éppen bele az ablak előtt levő hatalmas lisztesládába. A bent lévők alig vettek észre valamit, mert az ablak nyitva volt és a konyhában a kukták annyira zajongtak, hogy nem hallották a huppanást.

Szegény vándor annyira megijedt, hogy legalább egy fertály óráig meg, sem mert moccanni a lisztesládában. Ott lapított tetőtől talpig lisztesen és várta a kedvező pillanatot, hogy elhúzza az irháját.

Sajnos mindig valaki téblábolt a láda mellett. Csak azt remélhette, ha elkészül a pompás vacsora, akkor mindenki az vár szépen feldíszített étkezőjében lesz. Ha nem veszik észre, talán sikerül kikerülnie a konyhából. Addig legalább élvezi a finom ételek illatát, hamar bendőjét nem töltheti tele velük.

Jól okoskodott, a kukták a szakáccsal szolgálták fel a vacsorát és egy időre kiürült a konyha. Erre várt a vándor. Kimászott a lisztesládából, és el akart illanni az ablakon át, de nem bírta megállni, hogy ne lopózzon a kemencéhez, ahol még volt néhány sült libacomb. Gyorsan, néhányat a pendelyébe dugott. Majd megeszegeti, mielőtt álomra hajtja a fejét. Már éppen az utolsónál tartott, és indulni készült szállása felé, amikor valamiért visszajött a szakács. Amint belépett a konyha ajtaján csak annyit látott, hogy egy fehér árnyalak tesz – vesz valamit a kemence környékén.

Mire gondolhatott volna őkelme, nem másra, mint a vár szelleme tette tiszteletét a konyhában. Bizonyára a szellemek is megéheznek a sok – sok kísértés alatt, és a libacomb illatára még éjfél előtt előlibbent rejtekhelyéről.

A szakács kővé meredt az ijedtségtől. Nagyon félt mindenféle szellemtől. Különben is az a szóbeszéd járta, hogy a vár zegzugos pincelabirintusában szellemek tanyáznak. Soha nem ment le oda, mindig valamelyik kuktát küldte, ha valamire szüksége volt.

Ijedtében még kiáltani is elfelejtet, ha mégis el is ordította volna magát, úgysem hallotta volna meg senki, mert odafent az étkezőben olyan nagy volt a vigadalom. Inkább könyörgésre fogta a dolgot.

– Kedves szellem, könyörülj meg hitvány életemen! – mondta majdnem sírva. – Vigyél, amit csak akarsz. Ha kívánok még egy szép cipót és egy flaska bort is adok a libacombok mellé.

A vándor nem értette, mi történt a szakáccsal. Azt hitte szegényke meghibbant. Mindenesetre nem ellenezte, hogy a konyha ura egy nagy pakkot összeállít, és remegő kézzel átnyújtja neki. Mindebből azt szűrte, hogy a magyarok mégsem olyan rosszak és vadak, mint ahogyan híresztelik róluk Oláhországban. Ha még egy egyszerű vándort is megvendégelnek, akkor, akkor csak jó emberek lehetnek.

Jól felpakolva étellel, itallal kisétált a konyhából. Odakint lerázta magáról a lisztet és elégedetten elindult a szállása felé.

A szakács, amikor elmesélte kalandját a szellemmel, az emberek kinevették. Ezért későbbiekben inkább hallgatott róla. Úgy tett, mintha meg sem történt volna.

Az oláh vándor reggel felébredve folytatta az útját, de még mielőtt kilépett volna a kapun az őr megkérdezte tőle:

– Na, vándor, remélem jól aludtál?

– Mi az, hogy – válaszolta elégedetten. – Még édesanyám ölében sem volt ilyen jó helyem. Amerre csak járok, mindenhol elmesélem, hogy a magyarok milyen vendégszerető népség.

Talán így volt, talán nem, ha nem hiszitek, járjatok utána!

Apáti Kovács Béla

A tatai vár vadlúdjai ─ Mesélő magyar várak

Egy gyönyörű tó partján állt a tatai vár, amelyről mondok néktek mesét. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, majd ti eldöntitek, mi ebből az igazság.

Ebben a várban lakott egy dúsgazdag herceg. Ha kívülről nem is látszott, de bent minden szoba és helyiség arannyal, ezüsttel volt kirakva. A drágaköveket vékákban tartották. Annyi volt belőlük, hogy még megszámolni sem volt érdemes.

Ennek ellenére a herceg nagyon vigyázott rájuk. Ha csak valamelyik szolga a kincses szoba közelébe ment, annak mindjárt a fejét vetette. Ezért a szolgák kerülték a kincses szobát, nehogy kísértésbe essenek, s a tatai vár bakója levágja a kobakjukat.

Állítólag egy drágakő árán meg lehetett volna venni az egész falut a harangtoronnyal együtt. Ennek ellenére soha egyetlen drágakő sem tűnt el.

A herceg minden este leltárt készített. Végigszámolta kincseit. Ha nem lett volna ez az elfoglaltsága, bizonyára elunta volna magát a nagy semmittevésben.

Egyik nap egy csapat vadlúd érkezett a tatai várhoz, és letelepedtek a tó partján.

Mindezt a herceg jól látta a vár ablakából. Megparancsolta a vadászának, hogy ejtsen el belőlük egyet, és a szakács készítsen belőle finom vacsorát!

A vadász fogta a puskáját, és lement a tóhoz. Elbújt a nádasban és onnan figyelte a ludakat. Szerette volna a legszebbet kiválasztani a hercegnek.

Amint ott nézelődött, váratlanul a ludak megrázták magukat, és tizenkét szépséges lány lett. Olyan szépek voltak, hogy szépségük majdnem megvakította a vadászt.

Az hirtelenjében azt sem tudta, mit tegyen?

A ludakból lett lányok között volt egy, kinek a szépsége mindegyiken túltett.

Amint a vadász szeme reávédődött, mindjárt szerelmes lett bele. Mindenről megfeledkezett. Csak arra a szépséges lányra tudott gondolni.

A lányok arról beszélgettek, ha lenne valaki, aki hozna nekik tizenkét drágakövet, akkor megszűnne az átok, és nem kellene néhány óra elmúltával újból lúddá változniuk. Egy gonosz boszorka varázsolta el őket a szépségük miatt. Életük végéig lúdként kell élniük, ha csak tizenkét drágakő nem érinti orcájukat. Erre nagyon kevés volt az esély, mert a lányok egytől egyig nagyon szegények voltak. Szüleik nem tudtak volna ennyi drágakőt szerezni.

Ezt mind hallotta a vadász, s elhatározta, hogy kiszabadítja a lányokat. Csak az volt a gondja, miképpen?

Ha lúd nélkül megy vissza a várba, akkor a herceg mérges lesz és lecsapatja a fejét.

Talán, ha az egyik lányt lelőné, amikor visszaváltozott lúddá, akkor a többit megmenthetné. De nem volt szíve egyiket se lelőni. Valami mást kellett kitalálni.

Egy kis gondolkodás után előjött a rejtekhelyéről. A lányok ijedten rebbentek szét meglátván a vadászt.

– Nem kell félni tőlem! – mondta. – Nem akarok semmi rosszat. Azért jöttem, hogy segítsek drágakőt szerezni a várból.

Elmesélte a lányoknak, hogy a herceg, miért küldte le a tóra.

– Sajnos lúd nélkül nem mehetek vissza a tatai várba. Csak azt nem tudom, honnét szerzek egy ludat?

– Vigyél el engem a hercegnek! – ajánlkozott a legszebb lány, éppen az, amibe a vadász fülig szerelmes lett.

– Jaj, szépséges leányka! – kiáltott fel a vadász. – Hiszen akkor le kell, hogy lőjelek. Dehogy teszek ilyen szörnyűséget. Inkább nyakaztasson le a herceg, de puskát nem emelek rád.

– Nem kell lelőni – mosolyodott el a lány. – Nemsokára újból visszaváltozunk ludakká. Akkor úgy teszek, mintha meglőttél volna. Kösd össze a lábaimat és vigyél fel a várba!

– De a herceg vacsorára finom lúdpecsenyét akar enni. Odaad a szakácsnak, aki még ma este megsüt.

– Ezért ne fájjon a fejed! – mondta mosolyogva a lány. – Te csak vigyél a várba, a többi az én dolgom lesz!

Alighogy ezt kimondta a tizenkét szépséges lány visszaváltozott lúddá. Hangos szárnycsattogással felrepültek az égbe, csak egy maradt lent a földön, mintha meghalt volna.

A vadász fogta a ludat, és visszament vele a várba. Nagyon félt, hogy, mi fog történni? Féltette a lányt, hátha rosszul sül el a dolog.

A herceg nagyon örült a lúdnak. Már előre nyalogatta a szája szélét, hogy, milyen finom vacsora lesz. Azonnal utasította a szakácsot, hogy kopassza meg és amilyen gyorsan csak lehet, süsse meg jó ropogósra. Üzent a környék nagyurainak és meghívta őket egy kis mulatozásra. A pincéből felhozatott finom borokat, és vigadva várták a libasültet.

Közben a vadász remegve leste, mi fog történni? Elhatározta, ha a szakács, olyan dologra készülne, amivel kárt okozhatna a szépséges lánynak, előveszi a puskáját, és lelövi.

Szerencsére erre nem került sor. Amikor a lúd bekerült a konyhára, és a szakács utasította a kiskuktát, hogy kopassza meg a vacsorának valót! De a kiskukta azonmód mély álomba merült. Amikor ezt látta a szakács, nagyon dühös lett, még egy födőt is hozzávágott. Hiába, nem tudta felébreszteni a fakanálforgatóját.

– Te mihaszna, hogy merészelsz aludni, amikor munka van a konyhán? – kiáltott rá, de látván, hogy semmi sem segít, szólt a segédszakácsnak, hogy végezze el a munkát.

A segédszakács is ugyanígy járt. Ő is úgy aludt, mint a bunda.

A szakács kénytelen volt maga hozzálátni a kopasztáshoz. Mondogatva, szidva a kiskuktát és a segédszakácsot, nyúlt a lúd felé. Alig, hogy megérintette, már horkantott is.

Csak erre várt a lúd. Gyorsan felrepült az étkezőbe. A jelenlevők nagyon elcsodálkoztak, és tréfásan megjegyezték:

– Nézzétek, repülve jön a vacsora!

Mindenki azt hitte, hogy egy-kettőre a tányérján lesz belőle egy finom falat.

De nem így történt, a lúd villámgyorsan kinyitotta az étkező ablakait, amin át berepültek a ludak, akik kint várakoztak.

Amint már mondottam volt, a tatai vár összes termeinek, szobáinak a falát drágakövek borították. A ludak csőrükkel lekaptak egyet – egyet belőlük, és elrepültek.

A herceg azonnal maga elé parancsolta a vadászát, és kérdőre vonta:

– Milyen ludat lőttél nekem? Amiért becsaptál, és nevetségessé tettél a vendégeim előtt, halálok halálával fogsz meghalni.

A vadász ijedten nézett körül, segítséget keresve. De a herceg és a nagyurakon kívül senki nem volt ott, aki megmenthette volna az életét.

Lesz, ami lesz – gondolta – azzal a tudattal halok meg, hogy legalább megmentettem tizenkét szépséges lány életét.

Akkor váratlanul kintről csilingelő leányhangot hallott:

– Nézz fel a fejed fölé! Ott látsz majd egy hófehér lúdtollat lebegni. Gyorsan kapd el, és kapaszkodjál bele!

– Egy próbát megér, ha ettől függ az életem – mondta a vadász, és elkapta a lúdtollat, majd jól belekapaszkodott.

Abban a pillanatban, ahogy megfogta a lúdtollat, felemelkedett a levegőbe, és repült, repült vele nagyon sokáig.

Talán három napig is tartott a repülés, amikor harmadig nap megérkezett egy csodás országba, ahol állandóan sütött a Nap, és mindig tavasz volt.

Már várták a tizenkét lúdból lett szépséges lány, akik nem győztek hálálkodni a vadásznak, amiért megmentette az életüket.

Csak a vak nem látta, hogy a vadász nem bírta levenni szemeit a legszebb lányról. Hamarosan ki is nyilvánította szándékát, hogy szeretné feleségül venni. A lány nem tiltakozott, sőt boldogan nyújtotta kezét a vadásznak.

Néhány nap elteltével olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy mulatozásuk még a tatai várhoz is elhallatszott, kinek lakója irigykedve hallgatta a vidám nótaszót.

Hiába a nagy gazdagság és fényűzés, ha a vár falai közt nem lakik a boldogság.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A csobánci várban lakó kisegér – Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt, egyszer a csobánci várban nagyon elszaporodtak az egerek. Mindent felfaltak, megrágtak, elpusztítottak, ami csak az útjukba került.

A várbeliek hiába próbálták elkergetni az egereket, nem sikerült. Ha egyet elkergettek kettő jött helyébe.

A vár kapitánya mérgelődött is ezért sokat. Megparancsolta a katonáinak, hogy a várban, mindenhová állítsanak csapdákat. A katonák éjjel – nappal csapdákat készítettek, és helyeztek ki a várban, azt remélve, hogy ezzel összefogdoshatják az egereket.

Az egerek hamar rájöttek, miért vannak kirakva a dobozkák finom étkekkel, és messze elkerülték a csapdákat. Az egérlyukakban jót nevettek az embereken.

Amikor a kapitány látta, hogy a csapdák sem segítettek elkergetni az egereket, tovább kezdte törni a fejét, hogy mitévő legyen.

A várban lakó százéves anyóka azt javasolta, hogy a közeli faluból vegyenek egy tucat macskát, s azok majd rendet raknak a vastag falak között. Megfogdossák az egereket, vagy elkergetik a kis cincogókat.

A vár kapitánya néhány vitézt küldött a közeli faluba, és megparancsolta nekik, hogy szerezzenek legalább egy tucat macskát. Minden macskáért adtak a gazdájának három aranyat.

Amikor visszaértek a várba, kinyitották a hatalmas zsákot, amelyben a macskák voltak, és várták, mi fog történni.

Eleinte a macskák kissé riadtan álltak a vár udvarán, majd, mint a nyíl futásnak eredtek a szélrózsa minden irányába.

A vár kapitánya kétségbeesve kiabált utánuk:

– Ne szaladjatok el! Fogjátok meg az egereket! Kaptok finom tejet, ha elvégzitek a munkát.

Ez sem hatotta meg a macskákat. Lélekszakadva igyekeztek minél hamarabb kikerülni a várból, és visszamenni gazdájukhoz.

Nem telt bele egy fertály óra sem, a várban nem volt egyetlen macska sem. Az egerek tovább garázdálkodhattak, s élhették vígan életüket.

A vár kapitányának volt egy eladósorban lévő szép lánya Napsugárka. Szépsége messze vidéken ismert volt. Szinte minden nap érkeztek kérők, akik szerették volna feleségül venni.

Napsugárka mindegyikben talált valami kivetni valót, és nemet mondott a kérésnek. A legények logó orral hagyták el a várat.

Egyik nap a Badacsony hegyében lakó hétfejű sárkány üzent, hogy látogatását teszi a várban. Szeretné mind a tizennégy szemével megnézni a várkapitány leánykáját, s ha valóban olyan szép, mint aminek mondják, elveszi feleségül.

Lett nagy riadalom a várban. A sárkány híre még a töröknél is ijesztőbb volt. A török ellen a vastag falak megvédték a bent lévőket, de a sárkány ellen nem létezett orvosság. A sárkánynak nem lehet nemet mondani, ha valóban feleségül kívánja venni Napsugárkát.

Ez még az egereknél is nagyobb probléma volt a csobánci várban. Inkább az egerek rágják szét az egész várát, dehogy a hétfejű sárkány vegye feleségül Napsugárkát, az maga tragédia.

Meghallotta ezt a várban lévő egyik kisegér, és a búsuló csobánci vár kapitányához ment.

– Kapitányuram, megmentem Napsugárkát, ha teljesíti három kérésemet – mondta a kisegér.

– Mi legyen az? – kérdezte a várkapitány, s közben fejét fel sem emelte a tenyeréből. Valójában azt sem tudta, ki szólt hozzá.

– Első kérésem, hogy az egereknek berendez egy szobát a várban, ahol kényelmesen élhetnek. A második a szoba közepén lesz egy óriási sajt, amelyből az, egerek kedvűk szerint lakmározhatnak. A harmadik kérésem meg az lesz, hogy Napsugárkát feleségül adja hozzám.

Ahogy ezt a kisegér kimondta a csobánci vár kapitánya mérgesen felkapta a fejét, és mindjárt nyúlt a kardja felé, hogy kettéhasítsa az előtte állót. Szerencsére az még időben el tudott ugorni. Így megmenekült az élete.

– Takarodj a szemem elől te, mihaszna! Mit képzelsz, tán egy aprócska egérhez adom szépséges leánykámat. Az egész világ rajtam nevetne, hogy egy egér a vőm.

A vár kapitánya dúlt – fúlt mérgében, hogy éppen vele esik meg ennyi szörnyűség. Ahogy ott rohangált mérgében, a várban, az ajtóálló jelentette, hogy megérkezett a hétfejű sárkány, és magával akarja vinni Napsugárkát.

– Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! – sírta el magát a csobánci vár kapitánya. – Nincs segítség, aki megmenthetné kislányomat.

– Dehogy is nincs, kapitányuram – jött elő az asztal alól a kisegér. – Én meg tudom menteni a lányát.

– Akkor meg, mire vársz? Indulj, és mentsd meg kislányomat!

– Ugye teljesíti a három kérésemet? – kérdezte a kisegér.

– Még harminchárom kérésedet is teljesítem – válaszolta a várkapitány – csak szabadítsd meg a kislányomat a hétfejű sárkány karmaiból.

– Kérem, adja kölcsön a kardját és a buzogányát!

– De hiszen meg sem bírod mozdítani azokat, nemhogy harcolni velük.

– Ezzel most ne törődjön kapitányuram! Gyorsan ide azt a kardot és a buzogányt!

A csobánci vár kapitánya nem tehetett mást a kisegér kezébe adta a két fegyvert. Az meg, ahogy megérintette azokat egyszeriben egy szép dalia királyfivá változott.

Ámult is a várkapitány. Azt hitte az ördögök incselkednek vele.

– Ez meg, hogy lehetséges? – kérdezte csodálkozva.

– Most magyarázkodásra nincs idő – mondta a királyfi – de amint legyőztem a hétfejű sárkányt mindent részletesen elmesélek, s rohant is illően fogadni a vendéget.

Három éjjel, három nap megállás nélkül harcoltak. Hol a királyfi, hol a hétfejű sárkány került felülre, de végül aztán mégis csak a királyfi volt az erősebb, egymás után nyisszantotta le a sárkány fejeit. Amikor már csak egy fej fityeget a rusnya testen, a sárkány könyörögni kezdett:

– Királyfi könyörgök, ne vágd le a hetedik fejemet! Ígérem, hűséges szolgád leszek az életed végéig.

– Nem bánom – egyezett bele a királyfi. – Cserébe változz át kutyává, ha majd véletlenül egy kóbor macska tévedne a várba, te elkergeted! Te leszel az egerek védelmezője.

A hétfejű sárkány szívesen teljesítette a királyfi kérését, és egy szempillanat alatt egy aranyos kutya lett belőle, és követte gazdáját mindenhová.

Hová is ment volna egyenesen a királyfi, mint a csobánci vár kapitányához, és jelentette, hogy legyőzte a hétfejű sárkányt. Napsugárka megmenekült, készülhetnek a lagzira.

– Köszönöm, fiam, hogy segítettél – mondta a várkapitány. – Mielőtt áldásomat adnám frigyetekre, kérlek, áruld el, mi volt ez a varázslat!

– Nagyon egyszerű a válasz, apámuram – kezdte a királyfi. – Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még aprócska gyerek voltam. Pajtásaimmal készítettem egy egércsapdát, és csapdába ejtettem egy kicsi egeret. Akkor az elátkozott. Nekem is egérnek kellett lennem, hogy megismerjem az életüket. Az átok addig tartott, amíg valami jót nem tettem az egérnemzetséggel. Ezért kértem a várban egy szobát, ahol boldogan élhetnek az egerek. Nem kell félniük a macskáktól. Legyen, mit falatozniuk, ha megéheznek. Remélem, teljesíti a kérésemet. Az meg csak ráadás, hogy szeretném feleségül venni Napsugárkát.

A csobánci vár kapitánya teljesítette a királyfi kérését, és a vár egyik tornyában berendezett egy egérlakot, és a toronyszoba közepére vitetett egy óriási sajtot. Erre kijelölt egy embert, ha fogyóban van a sajt, akkor vigyen a toronyba egy újabbat.

Az egerek nagyon elégedettek voltak az új otthonukkal, és a finom sajttal. Ugye nem kell mondanom, ők is izgatottan készültek a lakodalomra, amelyet hamarosan meg is tartottak a csobánci várban.

Aki csak élt, és mozgott, azt mind meghívták a vigadalomra. Én is így kerültem oda. Annyit táncoltam, hogy még a csizma is lekopott a lábamról. Ha a csizma nem kopott volna le a lábamról, akkor talán még ma is ropnám a táncot.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A zámolyi vár ravasz papja – Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy– Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Székesfehérvárhoz közel állt egy furcsa vár. Még az is lehet, hogy nem is vár volt, hanem valami szent hely. Templomhoz hasonlított. Falai kerek formát öltöttek, és kapitánya egy ravasz pap volt.

Hogy ezt honnét tudom? Mindjárt elárulom nektek. Egy öregember mesélt róla egy érdekes történetet. Azt mondta, elejétől a végéig igaz a meséje.

Kíváncsian hallgattam, s közben hittem is meg nem is, amit mondott.

„Hol volt, hol nem volt, Zsámolyban élt egy pap. Egy nap elhatározta, hogy a kicsi temploma köré egy várat épített a falu jobbágyaival.

Senki nem értette, miért kell itt egy várnak állnia, amikor az ellenség messze elkerülte a környéket.

A pap addig – addig beszélt az embereknek, amíg azok nekiálltak megépíteni a várat a templom köré.

Három évig épült a vár, és a falu apraja nagyja részt vett a munkálatokban.

Amikor letelt a három év, a vár is elkészült. Olyan jól sikerült, hogy végül a falusiak büszkék voltak a várukra.

Gyorsan híre ment a zámolyi várnak. A környékbeliek látni akarták, és nap, mint nap elzarándokoltak a nem mindennapi építményhez. Körbe-körbe járták, és azt suttogták, építtetője habár pap mégis az ördögökkel cimborál. Sokan még azt is látni vélték, hogy éjjelente maga Lucifer tesz látogatást a várba, és reggelig tivornyázik a vár urával.

Egyik nap hatalmas török sereg érkezett a vár falaihoz. Az emberek még időben elbujdostak, nehogy a török rabláncra fűzze őket.

A várban a papon kívül nem maradt senki. Hiába volt jó erősen bezárva a kapu, ez a töröknek nem jelentett akadályt. Egy ágyúlövés nélkül elfoglalta, és kitűzte a vár legmagasabb tornyába a lófarkas zászlót.

A papot vallatóra fogták, hol vannak az emberek? A szultán megparancsolta, hogy neve napjára legalább kilencvenkilenc rabszolgát vigyenek neki ajándékba.

– Hol bujkálnak az emberek? – kérdezte a várat elfoglaló janicsár aga, és kardjával fenyegetően a pap felé bökött.

A pap jól tudta, mit beszélnek róla a környékbeliek. Nem sokat teketóriázott, bátran a vallatója szemébe mondta:

– Fenséges aga, a várat nem emberek védik. Rajtam kívül a várban nem lakik senki. A környékbeliek azért is menekültek el, mert mindenki úgy tudja, hogy az ördöggel cimborálok. Ma éjfélkor is idevárom a főördögöt, Lucifert, hogy egy jót múlassunk.

Az aga nem akarta elhinni, amit hallott.

– Becsapsz gyaur, ezért fejed még ma a porba hull.

Már emelte is fel a kardját, hogy lenyakazza szegény papot, amikor az utolsó pillanatban két török egy jobbágyot vezetett elébe.

A két török nem győzött hajlongani a vezére előtt.

– Fenséges aga, ezt a jobbágyot találtuk a közeli erdőben. Talán elárulja, hol rejtőznek a társai?

Szegény öregember reszketett, mint a nyárfalevél. Ez az agának is feltűnt, és kíváncsian megkérdezte:

– Mi lelt, hogy ennyire reszketsz? Ha elárulod, hol vannak a társaid, meghagyom az életed, sőt még kapsz három aranyat is.

– Jaj, jaj, fenséges aga, nem kendtől félek, hanem az ördögöktől. Minden éjjel megjelennek, és a pappal tivornyáznak. Jaj, lesz nekünk, ha az ördögök itt találnak!

Az aga kicsit elgondolkodott, de úgy tett, mintha nem tartana az ördögöktől. Valójában ő sem szeretett volna találkozni velük.

– Nem hiszem el, amit itt összehordasz. Áruld el, hol vannak a társaid, vagy holnap reggel a pappal együtt a te fejed is a porba hull.

A jobbágy, ha tudta volna is, akkor sem árulná el a falubelijeit, de az volt az igazság nagyon fájt a lába. Ezért a közeli erdőben bujt el, a többiek meg továbbmentek.

Mindkettőjüket bezártatta a tömlöcbe, s majd reggel maga végez velük.

Az öreg jobbágy megszeppenve kuporgott a pap mellett a földön, és keservesen sírdogált:

– Mi lesz velünk, plébános úr? Legalább azok az ördögök engem is megmentenének.

– Ne félj fiam, megmenekülsz – vigasztalta a pap.

Azt még tudnunk kell papunkról, hogy a teológián kívül jól ismerte a csillagászatot is. Esténként távcsövével gyakran szemlélte az égen lévő csillagokat. Kiszámította, ha éppen ezen az éjjelen, holdfogyatkozás lesz.

Szerencséjére szép, tiszta idő volt, és a hold úgy világított, mintha nappal lenne. A törökök nem is feküdtek le mindjárt az esti ima után, hanem sétáltak, beszélgettek a vár udvarán.

Egyszer csak a pap hangosan kiabálni kezdett:

– Jönnek az ördögök Luciferrel az élen. Már látom hatalmas seregét, amint eltakarja a holdat.

Erre szinte minden török felnézett az égre, és ijedten látta, hogy a holdat valami egyre jobban eltakarja. Ez nem lehet más, mint a hatalmas serege az ördögöknek.

Legjobban talán a janicsár aga ijedt meg. Még soha életében nem látott akkora sereget, ami még a holdat is eltakarja. Nem sokat tétovázott, lóra pattant, és kiadta a parancsot:

– Meneküljön, ki merre lát, mielőtt az ördögök ideérnek!

Meg sem várta a többieket, úgy elviharzott, mintha ott sem lett volna. A többi török is lélekszakadva menekült. Nem tellett bele egy fertály óra, kiürült a vár, csak a pap és a jobbágy maradt ott.

– Mi lesz velem, plébános úr, ha ideérnek az ördögök? – kérdezte az öreg jobbágy.

– Ne félj, fiam, a Jóisten megvéd bennünket! Az ördöghistóriát csak néhány buta ember találta ki, mert irigykedett a várra. Pedig, ha elegendően vagyunk benne, akkor megvéd a török ellen. Ezért azt üzenem a bujdosóknak, minél előbb jöjjenek vissza, még mielőtt a török észbe kap.

A vár tornyából tűzjellel értesítették az embereket, hogy nyugodtan visszajöhetnek, nem lesz semmi bánkódásuk.

Eleinte félve közelítettek a vár felé. Nem is annyira a töröktől, hanem inkább az ördögöktől féltek.

A pap nyugodt hangon elmagyarázta, hogy a várban nincsenek ördögök. Azért építette, hogy megvédje a környék lakóit a vad, török hordáktól.

Lassan az emberek megnyugodtak, s amikor újabb török had érkezett, akkor már erős várvédő csapattal találta magát szemben. A vár vastag falai mindig megvédte a zámolyi embereket.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

Jókő várának az aranymalackája – Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt, akár mesémet így is kezdhetném, de inkább így folytatom. Felvidéken egy kicsi tótok által lakott faluban Jókőn élt egy szegény tót család. Kicsinyke házukon és kicsinyke kertjükön kívül nem volt semmijük. Köröskörül, amerre csak a szem ellátott hatalmas rengeteg volt. És rengetegben lévő hegy tetején állt Jókő vára. Ebben lakott egy gonosz, irigy nagyúr, aki reggeltől estig sanyargatta a környék lakóit.

Mindenki rettegett tőle. Ha úgy hozta a kedve, katonáival lelovagolt a várából és dézsmát szedett az emberektől. Amit csak tudott azt mind elvette, és felvitette a várba. Hiába sírtak – ríttak az emberek, könnyeik nem hatották meg a gonosz nagyurat.

Még a szegényeket sem kímélte. Aki nem tudott fizetni, annak ingyen kellett szolgálnia a várban. Mindenféle nehéz munkát végeztettek velük.

Egy nap a szegény családhoz is berontottak a katonák és követelték, hogy fizessenek száz aranytallért, ha pedig nem tudnak, akkor elviszik Darinkát szolgálni a várba.

Majd el is felejtettem mondani a szegény tót embernek és asszonynak volt egy gyönyörű leánykája Darinka. A lány olyan szép volt, hogy napra lehetett nézni, de rá nem, mert, ha valaki csak egy pillantást is vetett, mindjárt beleszeretett.

A lány édesapja könyörgött, hogy ne vigyék el kislányát. Inkább helyette ő éjjel – nappal dolgozik a várban.

Könyörgése nem hatotta meg a nagyurat. Erőszakkal kiragadták a lányt a szüleik karjaiból és felvitték a várba.

Mint, ahogy már mondottam volt, aki rátekintett a lányra, az azonnal beleszeretett. Így járt a nagyúr is. Amint a lány szemébe nézett, mindjárt fülig szerelmes lett bele. A katonák csodálkoztak is, amikor azt parancsolta nekik, hogy készítsék elő a vár legszebb szobáját! Ugyanis Darinka ott fog lakni ezentúl, és legalább tizenkét szolga fogja lesni minden kívánságát és óhaját.

– Megbolondult urunk, hogy várkisasszonyt csinál a szegény ember lányából.

De ezt csak egymás közt merték mondani. Bizonyára, ha a nagyúr meghallotta volna, szíjat hasított volna annak a hátából, aki ilyet ki mer ejteni a száján.

Darinkának jó dolga volt a várban. Nem kellett dolgoznia, mint a többi szolgának. Ha akart volna, akkor egész nap heverészhetett volna a selyempaplanos ágyában, vagy finom mézes perecet ropogtathatott volna.

A kislány sem nem heverészet egész nap, sem nem mézes perecet ropogtatott, hanem az ablakban búslakodott, és szünet nélkül szüleire gondolt.

Legfeljebb csak estefelé ment le az udvarra sétálni. Szégyellte magát a többi szolga előtt, akik irigykedve néztek rá, s a háta mögött összesúgtak:

– Nézzétek, itt megy a nagyúr kedvese! Nemrég még ő is éppen olyan szegény volt, mint mi.

Egy idő után Darinka már sétálni sem akart az udvaron. Zavarta, hogy a nagyúr szolgái megszólják, és mindenféle rosszat gondoljanak róla.

A nagyúr minden nap szerelmével ostromolta a lányt. Mindent megígért neki, ha elfogadja a szerelmét.

Darinka nem akart a nagyúr kedvese lenni. Volt neki szerelme a faluba a kondásfiú. Már az esküvő napját is kitűzték. Arra vártak, hogy legyen egy kis pénz maguk, hogy lakodalmat tarthassanak. Mégsem járja, hogy a templomi ceremónia után a násznép korgó gyomorral menjen haza. Úgy illik, hogy a meghívott vendégeket legalább jó sok gombócos káposztával jóllakatják. Éhes ember nem bírja reggelig a táncot. Pedig, ha nincs menyasszony tánc, az nem is igazi lakodalom.

Darinka az utolsó sétája alkalmával az útja a disznóólak felé ment, ahol egy öreg disznópásztor megszólította:

– Leányka, mondd meg a nagyúrnak, kérését akkor teljesíted, ha neked adja a disznóól legkisebb malacát.

– Jaj, drága kanász bácsi, szívem már foglalt. Ha meg kell halnom is, akkor sem leszek a nagyúr felesége. Van nekem mátkám, kinek örök hűséget fogadtam.

– Tudom én azt, kedvesem nagyon jól. Nem is kell a nagyúr felesége lenned, csak kérd el a disznóól legkisebb malacát! A többit majd meglátod – mondta az öreg kanász és ment megetetni a disznókat.

A szegény ember lánya nem nagyon értette, mit akart mondani ezzel az öreg. Sokáig gondolkodott azon, hogy elkérje-e a disznóól legkisebb malacát.

Egyik nap, amikor a nagyúr már ki tudja hányadszor kérte meg Darinkát, hogy legyen a felesége, a lány gondolt egyet, és mondta:

– Fenséges uram, meggondoltam magamat. Felesége leszek, ha nekem adja a disznóólban levő legkisebb malacot.

A nagyúr igen elcsodálkozott. Nem értette, miért kell arájának az a kicsi állat? Hiszen, ha egybekelnek, akkor minden úgyis az övé lesz. Ha megkívánja, bármelyik disznót levágatja neki, és lakmározhat belőle finom hurkát, kolbászt és más disznóságokat.

– Aztán ugyan, minek neked a disznóól legkisebb malaca? Jó helyen van az a többivel.

– Olyan aranyos. Szeretném, ha a közelemben lenne.

– Hol tartanád a malacot?

– Itt a szobában, az ágyam mellett.

A nagyúr elnevette magát, majd mondta:

– Furcsa egy lány vagy annyi bizony, de legyen meg az akaratod. Mától a disznóólam legkisebb malaca a szobádban fog lakni – mondta a nagyúr és azonnal intézkedett, hogy a malacot hozzák a lány szobájába.

Nem tellett bele néhány perc, a szolgák hozták is a kis röfögő jószágot egy faládikóban, amit bársonnyal, selyemmel béleltek ki.

Ettől kezdve a malac a lány szobájában lakott. Estig nem történt semmi különös. Szépen elvolt a ládában. A lány néha – néha megsimogatta és beszélt hozzá:

– Mi lesz velem, malacka? Nem akarok a nagyúr felesége lenni. Van nekem mátkám. Szívem csakis az övé. Nem is értem, miért teljesítettem, amit az öreg kanász javasolt nekem?

A malacka végighallgatta a lányt, de nem szólt semmit. Csak nézte a nagy szemeivel és egy idő után elaludt.

A lány még bánatosabbnak érezte magát. Kénytelen lesz a nagyúr felesége lenni, hiszen megígérte neki.

Este mindenki nyugovóra tért a várban. A fények kialudtak a szobákban. Csak a lánynak nem jött álom a szemére. Keservesen sírt, és szünet nélkül szüleire és a kondásfiúra gondolt.

Egyszer csak aranyló fénysugár árasztotta el a szobát. A lány ijedten kapta fel a fejét. Először azt sem tudta, honnét jön ez a csodás fény. Amikor jobban körbenézett, látta, hogy a malacka színtiszta arannyá változott.

Nagyon meglepődött Darinka. Azt sem tudta, hogy örüljön az aranymalacnak, vagy megijedjen?

A malac észrevette a lány tanácstalanságát. Egyet, kettőt röffentet, majd megszólalt emberi hangon:

– Mit parancsolsz, kedves gazdám?

A lány először azt sem tudta, ki szólt hozzá? Tán csak nem az ördögök tréfálkoznak vele?

Ijedten kuporodott össze az ágyán, és nem bírt megszólalni. Az aranymalacka kicsit várt, hátha gazdája kér tőle valamit. Amikor látta, hogy Darinka az ijedségtől nem bírja kinyitni a száját, újból megszólalt:

– Édes gazdám, ne félj tőlem! Minden kívánságodat teljesíteni fogom. Amint eljön, a nappal újból rendes malaccá változom, hogy a nagyúr rá ne jöjjön, hogy aranyból vagyok.

Darinka egy kicsit megnyugodott. Egész éjjel azon törte a fejét, mit kérjen az állattól.

Még az is megfordult a fejébe, hogy a nagyurat vigyék el az ördögök! De nem tudott volna ő még az ellenségének sem rosszat tenni.

Ha sok aranyat, ezüstöt kér a malackától, akkor még meggyanúsítják, hogy meglopta a nagyurat. Hosszas gondolkodás után azt gondolta ki, hogy az aranymalacka rendezze el neki, hogy újból a szülei házában legyen, és hamarosan összekeljen a kondásfiúval.

Még mielőtt az pajkos napsugarak bekacsintottak volna a vár ablakán, Darinka felkeltette a malackát.

– Kigondoltam, mit kérek tőled. Rendezd el, hogy még ma a szüleim házában legyek, és hamarosan megtarthassuk a lakodalmat.

– Csak ennyi? – csodálkozott el az aranymalacka. – Ez egy szempillanat alatt teljesíthető.

Alig, hogy ezt kimondta, a lány újból a szüleik házában volt. Anyja, apja nagyon megörült kislányuknak. Össze – vissza, csókolgatták, ölelgették.

– Lányom, mégsem leszel a felesége a nagyúrnak? – kérdezte az apja.

– Nem bizony édesapám. A szívem a kondásfiúé. Hétvégén megtartjuk az esküvőt.

– De hiszen mindketten olyan szegények vagytok, mint a templom egere. Miből fogtok megélni?

– Nézze, édesapám, van nekem egy malackám, a kondásfiú ért a sertésekhez, majd csak megleszünk valahogyan. Jóisten megsegít bennünket – mondta nyugodt hangon Darinka, de nem árulta el, hogy hűséges állata, mire képes.

Szülei csak csóválták fejüket, és megállás nélkül mondogatták:

– Nem lesz ennek jó vége. Még a végén a nagyúr mindnyájunkat tömlöcbe dug. Nem lett volna szabad otthagynod a jókői várat.

– Ne féljenek, kedves szüléim! Inkább készüljenek a hétvégi lagzira!

Lett nagy felfordulás, amikor észrevették Darinka eltűnését. Senki nem értette, hogyan tudott kijutni a várból. A nagyúr megfenyegette a strázsáit, hogy mindnek fejét veteti, ha estig nem hozzák elébe a lányt.

Aki csak élt és mozgott a várban mindenki Darinkát kereste. Előbb utóbb a katonák eljutottak a kicsi házhoz is. Ráparancsoltak a szegény emberre, hogy azonnal adja ki a lányát! Az annyira megijedt, hogy úgy remegett, mint a nyárfalevél. De bezzeg a lánya magabiztos volt. Ölébe kapta a malackát, és a fülébe súgta:

– Most segítsél, kicsi malacka!

Az állat egyet röfögött, és lássatok csodát a kicsi házból egy pillanat alatt egy kacsalábon forgó palota lett. A katonák a pörgéstől úgy potyogtak ki a kapun, mintha ott sem lettek volna. Ijedtükben lélekszakadva rohantak vissza a Jókő várba, aminek csak a hűlt helyét találták. Jött egy hatalmas szél, felkapta a várat a nagyúrral együtt, és meg sem állt velük a világ végéig. Ott ledobta a nagy semmibe, és talán még most is zuhan, zuhan lefelé az örökvalóságig. De ezért senki sem bánkódott, sőt örültek, hogy megszabadultak a gonosz nagyúrtól.

Most már semmi sem állhatott Darinka és a kondásfiú közé. Hétvégén olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még az ég is zengett bele. Három éjjel, három nap egyfolytában mulattak. Az egész falu hivatalos volt a lagziba. A vendégek annyit ehettek, ihattak, amennyit csak akartak.

Ha véletlenül valami fogyóban volt, szóltak az aranymalackának, és a kamra újból telis tele lett mindenféle finomsággal.

Amikor megunták a táncot az újdonsült házasok, az aranymalacka rendezett nekik egy gyémántokkal, drágakövekkel kirakott hintót, és világkörüli útra indultak.

Lehet, hogy holnap éppen hozzátok kopogtat be az ifjú pár, ezért feküdjetek le korán, és álmodjatok szépeket!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A gyulai vár kovácsa – Mesélő magyar várak

Nem tudom hallottatok-e a gyulai vár kovácsáról, aki eladta a lelkét az ördögnek.

Ha nem, akkor most elmesélem nektek.

A gyulai várban volt egy fiatal kovács. Mestere volt a szakmájának. Nem tudtak tőle olyat kérni, amire nemet mondott volna.

Fegyverei, amelyek kikerültek a kovácsműhelyből valóságos remekművek voltak. De nem csak szépek, hanem jól is álltak a várvédő vitézek kezében. Akit egyszer megsuhintottak a kovács által készített kardal, az bizony egy fertályóra múlva parolázott a mennyország kapujában Szent Péterrel.

Áldották is ezért a várvédő vitézek a kovácsot. Mindenki leste a kegyét. Ha valamelyik kard vagy szabja éle kicsordult, mindjárt szaladtak hozzá, hogy kalapálja ki a csorbát, és élezze meg a vágóeszközét.

Ritkán, de volt időszak, amikor béke honolt a környéken. Nem kellett tartani, hogy az ellenség ostrom alá veszi a várat. Ilyenkor a kovácsnak is kevesebb munkája akadt.

Legfeljebb a környező falvak földművelői készítettek vele szerszámokat vagy kisebb javítanivalók akadtak a várban.

Egyik este a munkáját elvégezve a kovács kiült a vár elé a kispadra, és pipázgatott nagy füstöket eregetve a levegőbe. Amint ott ült váratlanul egy fekete gúnyás férfi lépett melléje. A kovács nem értette, hogyan került elő hirtelen. A vár előtti tér jól belátható volt, és senkit sem látott közeledni. Mintha a fekete gúnyás férfi a semmiből jött volna. Furcsa kénes szagot érzett a levegőben.

– Jó estét! – köszöntötte a kovácsot a fekete gúnyás férfi.

– Hozta Isten! – válaszolta a kovács, mire a másik ijedten mondta.

– Jaj, vétek ilyet kiejteni az ember száján! Még baj lesz belőle. Ne emlegessük azt a másikat!

A kovács nem értette, hogy ezzel a fekete gúnyás ember, mit akar mondani. Azt gondolta, hogy a jövevénynek talán eggyel több, vagy eggyel kevesebb a kereke. Ráhagyta.

– Mit óhajt, az uraságod? – kérdezte a kényelmetlen diskurzus után.

– Lenne egy kis munka.

– Állok elébe. Most úgyis béke van, és nem kell kardokat, s más fegyvereket készíteni. Mi az a munka?

– Ezt most még nem árulhatom el, de ha holnap éjfélkor eljön a temető kápolnájához, ott megtudhatja.

– Hű, de titokzatos az uraságod. Legalább árulja el, kinek kell dolgoznom?

– A pokolbéli urunknak, Lucifernek.

A fekete gúnyás férfi, ahogy ezt kimondta, már el is tűnt. Utána csak a kellemetlen kénszag maradt.

A kovács eleinte azt hitte, bizonyára elbóbiskolt és csak álmodta az egészet. De akkor hogyan lehet ott a kénes szag, amit még a finom pipadohány illata sem tudott elnyomni.

– Vajon, mit akar tőlem Lucifer? Mit kell készíteni a pokol főördögének – gondolkodott egész nap a kovács.

Még a rábízott munka sem nagyon érdekelte. Alig várta, hogy eljöjjön az éjfél. Nagy léptekkel sietett a temetőbe, Szép holdtölte éjszaka volt. Egy fán bagoly huhogott. Máskor talán megijedt volna tőle, de most rá sem hederített.

A kápolnánál már ott volt a főördög. Patájával nagyokat dobbantott a földön, mintha csak ezzel is ki akarta volna fejezni a mérhetetlen hatalmát.

A szemei félelmetesen villogtak, és a telihold fényénél jól látható volt a fején található két hegyes szarv.

A kovács, amikor meglátta legszívesebben visszafordult volna. Már nagyon bánta, hogy hallgatott a fekete gúnyás férfira.

– Jó estét! Eljöttem – mondta, és az egész teste remegett a félelemtől. – Ördöguram, milyen munkát szán nekem?

Lucifer vigyorogva a kovácsra nézett, s mondta:

– Azt szeretném, ha eladnád nekem a lelkedet. Amikor szükségem van rád, csak egyet füttyentenék, és már te jönnél is dolgozni hozzám. Tudod, sok munka van a pokolban. Minap csaptam el a kovácsomat, mert összejátszott az angyalokkal. Új kovácsra van szükségem, aki láncra veri az elkárhozott lelkeket, és különféle kínzóeszközöket fabrikál nekem. Amíg élsz, gazdagon megfizetlek. Még a királynál is gazdagabb leszel. Arany házat építettek neked gyémántokkal kirakva.

A kovácsot megszédítette az arany és a gyémánt. A világ forogni kezdett vele. Ha elfogadja, a Lucifer ajánlatát nagyon gazdag ember lehet. Olyan feleséget választhat magának, amilyet csak akar.

Igazából maga sem értette, hogy miért, kezet nyújtott az ördögnek, s ezzel meg is pecsételődött az egyezségük. A kovács az Lucifer embere lett.

– Tessék, itt van egy kis előleg! – mondta az ördög és átadott a kovácsnak egy nagy tarisznya aranyat. – Most pedig hazamehetsz. Ha majd szükség lesz rád, füttyentek.

Ezzel az ördög eltűnt, s a kovács egyedül maradt a temetőben. A vállára akasztotta a tarisznyát, és elindult haza.

Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Reggelig forgolódott az ágyában. Az asszony azt hitte megbetegedett a férje. Amint felkeltek, meg is kérdezte tőle:

– Mi van kendeddel? Tán csak nem beteg? Egész éjjel úgy forgolódott, mint a motolla.

A kovács nem merte elmondani a feleségének, hogy egyességet kötött az ördöggel, s eladta neki a lelkét. Bántotta, hogy ilyen butaságot tett. Ő, mint jó katolikus ember, az ördögnek a szolgálójává vált. Egy tarisznya aranyért eladta a lelkét.

Dugdosta a tarisznyát. Félt, ha megleli a felesége, akkor mindent be kell vallania neki. Legszívesebben visszaadta volna már az aranyat, hogy megszabaduljon az ördögtől.

Akárhogyan is rejtegette a tarisznyáját egyszer csak az asszony megtalálta. Először nagyon megörült a teméntelen, csillogó aranytallérnak. De a második gondolata az volt, hogy a férje bizonyára nem becsületes úton szerezte.

Mindjárt kérdőre is vonta a kovácsot:

– Férjem uram, honnét ez a nagy gazdagság? Tán csak nem embert ölt érte?

A kovács elsápadt, majd keze lába reszketni kezdett. Nem mert a felesége szemébe nézni. Tudta, hogy nagy butaságot követett el. Eladta a lelkét az ördögnek. Nagy sokára elmesélte részletesen, mi is történt valójában.

– Az ördöggel nem jó kikezdeni – mondta az asszony nagy bölcsen. – De azért jó lenne megtartani ezt a tarisznya. aranyat is. Valamit ki kellene találni, hogy túljárjunk az eszén.

Egész nap törték a fejüket. Minden gondolatuk a tarisznya arany körül forgott.

Eltelt a nap, de még mindig semmi okosat nem találtak ki. A kovács attól tartott, hogy Lucifer bármely pillanatba magához szólíthatja dolgozni a pokolban.

Erre nem is kellett sokáig várniuk. Másnap reggel megjelent náluk a fekete gúnyás férfi, és felszólította a kovácsot, hogy azonmód menjen vele, mert meghibásodott a kátrányforraló üst és be kellene foltozni.

Most ijedt meg igazán a kovács. Ha tehette volna elbújt volna az ördög elől talán még a föld alá is. De nem tehette, mert az ördög egyre csak sürgette:

– Igyekezzék, kovácsuram! Már várakoznak a bűnös lelkek a kátrányforraló üst előtt. Estig még legalább ötször kellene alámerülniük a fortyogó kátrányban.

– Erről jut eszembe – ugrott az ördög elé a kovács felesége. – Reggelizett-e már? Amíg férjem összeszedi magát, megkínálnám finom lecsóval. Olyan finom, hogy ígérem, még utána a patás lábát is megnyalja.

Az ördög még sohasem evett lecsót. Szerette az ínyencségeket. Amerre járt a nagyvilágban, mindenhol megkóstolt valamit. Ezért a lecsó is felkeltette az érdeklődését.

Az asszony leültette az asztal, mellé és mert neki egy púpos tányérral. De azt elfelejtette megmondani, hogy a férje és ő csak a tüzes, nagyon erős paprikából készült lecsót szereti. A kertjükben nem is volt másféle paprika. Olyan erős volt, hogy már messziről lehetett érezni az erejét.

Az ördög sietve és mohón bekapott belőle egy jókora kanállal. Először csak az ízét érezte, de amint lecsúszott a gigáján kegyetlenül csípni kezdte mindenét. Hiába krákogott, köpködött a csípős fájdalom nem múlt el a szájában.

Látva ezt a kovács felesége mindjárt sietett enyhíteni az ördög kínját.

– Itt ez a kupica szilvapálinka, ez majd meggyógyítja ördöguram száját.

Az ördög kikapta az asszony kezéből a kupicát, és egy húzásra kiitta, ami benne volt.

Bár ne tette volna. Az ember a pokolban nem érez át fájóbb kínt, mint amit akkor az ördög érzett. Felordított jajveszékelve, és kirohant a házból.

– Hiszen, ami itt van, az még a pokolnál is rosszabb. Ilyen embert én be nem engedek a pokolba. Legyen övé a tarisznya arany, és soha nem akarok találkozni vele – üvöltötte a pokol felé rohanva.

A kovács nem értette, mi történt. Miért rohant el az ördög. A felesége kissé értetlenül mondta a férjének:

– Pedig én csak meg akartam vendégelni finom lecsóval és egy kupica szilvapálinkával. De ha nem kell neki, akkor nem kell. Legalább itt marad a tarisznya arany.

Az ördög soha többé nem jött vissza a kovácshoz. A pokolban nem akarták már a lelkét. Más kovácsot kerestek, aki megjavította a kátrányforraló üstöt.

A kovács nagyon sokáig élt nagy gazdagságban a feleségével a gyulai várban. Kilencvenkilenc éves korába maga Szent Péter üzent neki, hogy már ideje lenne tiszteletét tenni a mennyországban is.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A csobánci várkisasszony és a hal királyfi

Hol volt, hol nem volt, közel a Balatonhoz az egyik magas tanúhegy tetején állt egy szépséges csobánci vár. A vastag, erős falai már messziről tiszteletet parancsoltak az arra járó vándornak.

A csobánci vár kapitányának volt egy szépséges leánykája Napsugárka. Olyan szép volt, hogy aki csak egy szempillantást vetett rá, mindjárt beleszeretett.

Büszke is volt ezért az édesapja. Úgy tervezte, hogy csak királyfihoz adja feleségül leánykáját. Ha véletlenül egyszerű legény közeledett feléje, azt a szigorú várkapitány mérges szóval elkergette:

– Takarodj, kislányom közeléből, te mihaszna! Ha csak rá is mersz nézni, fejedet veszem az éles kardommal.

Nem is mertek a legények Napsugárka körül legyeskedni. Messze elkerülték, és ha véletlenül találkoztak vele a várban, szemeiket lesütve elkullogtak.

Abban az időben, a Balatonban hatalmas halak éltek, s a halaknak volt egy királyuk, aki lent a tó legmélyén egy aranypalotában lakott. Volt neki egy fia. A hal királyfi gyakran felúszott a Balaton felszínére, hogy gyönyörködjön a festői balatoni tájban.

Egyszer, amikor szemeit a csobánci várra vetette, megpillantotta a szépséges Napsugárkát. A lány szépsége még ilyen nagy távolságból is lenyűgözte. Ettől a perctől fogva állandóan a várban lakó gyönyörű teremtésre kellett gondolnia.

Hiába ment vissza a víz alatti, hatalmas gyémántokból épített palotába, Napsugárka meseszép alakja, kedves tekintette nem ment ki a fejéből.

Pedig mindent megpróbált, hogy elfelejtse. Apja még gyönyörű hallányokat is hozatott messzi tengerekből. Hátha segítenek a felejtésben.

A hal királyfi minden órában és annak minden percében a lányra gondolt. Vágyat érzett, hogy felmenjen a tó felszínére, és újból megpillantsa a csobánci várkapitány lányát.

Nem is bírta sokáig. Az egyik nap így szólt édesapjához, az öreg halkirályhoz:

– Édesapám, megnősülök.

– Rendben van fiam – mosolyodott el a halkirály, azt remélve, hogy talán valamelyik szépséges hallány lesz a kiválasztott.

– Küldjön követet a csobánci várba, és mondja meg a várkapitánynak, hogy mához három hétre feleségül veszem a lányát! Készüljenek a lakodalomra! Olyan nagy lagzit csapunk, hogy még a Balaton is beleremeg.

Az apja megpróbálta lebeszélni. Könyörgött neki, hogy nem lesz jó, ha ember lányát veszi el feleségül! Emberek nem tudnak víz alatt élni, megfulladnak. És ugyanígy a hal sem bírja ki a szárazföldi életet.

Hiába volt minden szó és érvelés, a halkirály fia nem engedett.

– Édesapám, ha nem teljesíti a kérésemet, akkor magam ugrok bele az első halász hálójába – mondta és látszott az arcán, hogy ezt komolyan is gondolta.

A király kénytelen volt követet küldeni a csobánci várba. A követ nem volt más, mint a tóparti nádasban kuruttyoló béka.

– Breki fiam, – hívatta magához a halkirály a békát – most elmész a csobánci várba, egyenesen a várkapitányához. Megmondod neki, hogy fiam feleségül akarja venni, és három hét múlva meg is tartjuk az esküvőt.

Breki el is indult nagyokat ugrálva, de alig, hogy kiért a partra az éppen ott vadászgató gólya bekapta. A király szolgái, akik elkísérték a békát, azonnal jelentették a halkirálynak:

– Fenséges királyunk, nagy baleset történt. Amint Breki kiért a partra, egy hosszúcsőrű gólya bekapta, és megette.

– Másik követet kell küldenem a csobánci várba – mérgelődött a halkirály. Hosszas gondolkodás után a rákra esett a választása.

– Rák Benő, menjél el a csobánci várba és mondd meg a várkapitánynak, hogy fiam szeretné feleségül venni kislányát Napsugárkát!

Rák Benő szívesen teljesítette a halkirály kérését. Már régóta vágyott, hogy körülnézzen a vastag várfalak között. El is indult nagy lelkesedéssel. Igen iparkodott, szinte futott, de egy kis hiba történt, mert a rák hátrafelé ment.

Bármennyire is sietett egyre messzebbre került a vártól.

Ha a halak tudtak volna kiabálni, bizonyára kórusban ordították volna feléje:

– Rák Benő nem arra kell menni!

De csak tátogattak és szomorúan látták, sohasem fog megérkezni a csobánci várba, hogy a hal királyfi számára megkérje édesapjától Napsugárka kezét.

– Mit tegyünk? Mit tegyünk? – töprengett a halkirály. – Kit küldjek el a csobánci várba? Mindenkivel felsülök. Még a végén elmarad az esküvő.

Már majdnem feladta, amikor a fia hozzálépet, és mondta:

– Édesapám, majd én elmegyek a csobánci várba, és én magam kérem meg Napsugárka kezét.

– Bátor gondolat ez tőled, fiad – nézett rá az apja. – A partig még csak valahogy elúszol, de onnét, hogyan jutsz fel a várba. Hosszan kell gyalogolni a szárazföldön. Erre egyik hal sem képes.

– Bízza csak rám, édesapám! Majd csak kitalálok valamit. Úgy még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy,

– Igazad van, fiam, ha nősülni akarsz, akkor ezt magadnak kell elintézni - egyezett bele a halkirály.

Utasította szolgákat, hogy a fia tarisznyáját jól rakják teli ezüst és arany halpénzzel, hogy az út alatt semmibe se szenvedjen hátrányt. A tarisznyába még némi harapnivalót is raktak.

Elindult a hal királyfi. Egészen a partig simán ment minden. Mi baja is lehetett volna, hiszen kitűnő úszó volt.

A hal királyfi a park közelében kidugta a fejét a vízből, meglátott egy fiatal fiút, aki horgászott. Hirtelen nagyszerű ötlet suhant át az agyán, és kiáltott a fiúnak:

– Idefigyelj, te fiú! Akarsz-e gazdag lenni?

A fiú kíváncsian nézett a hang irányába, majd mondta:

– Ki ne szeretne gazdag lenni? Mit kell érte tennem?

– Cseréljünk testet, és én adok érte sok – sok ezüstöt és aranyat.

A hal királyfi közelebb úszott a parthoz, és megmutatta a tarisznyájában lévő rengeteg ezüst és arany halpikkelyt.

– Ennyi ezüstért és aranyért, akár életem végéig is hal leszek – vigyorgott a fiú, és már nyújtott is a karját a tarisznya felé.

De még mielőtt megkapta volna a hal királyfi gyorsan elmormolta a varázsszót, és abban a pillanatban testet cseréltek. A fiúból egy szép, nagy ponty lett, a halból meg egy dalia. Még a napsugarak is elcsodálkoztak, amikor meglátták.

Most már mehetett a csobánci várba leánykérőbe. Senkinek nem tűnt fel, hogy ő egy hal királyfi. Mindenki azt gondolta, hogy ez a daliás ifjú bizonyára valami nemesi család sarja.

A várkapitány is szívesen fogadta.

– Mi járatban van nálunk, nemes uram? – kérdezte nyájasan.

– Minap megpillantottam szépséges kislányát, Napsugárkát, szívesen elvenném feleségül.

– Nincs semmi akadálya, ha Napsugárka is is beleegyezik – jött mindjárt a biztató válasz.

Természetesen a várkapitány lányának sem volt kifogása, hogy feleségül vegye a dalia. Boldogan nyújtotta kicsi kacsóját a kérő felé.

Mindjárt ki is hirdették, hogy mához három hétre megtartják az esküvőt.

Lett nagy készülődés a csobánci várban. Sütöttek, főztek. Nagy szekerekkel hordták az étkeket és italokat, hogy az asztalok telis teli legyenek mindenféle finomságokkal.

Még a balatoni halászok is kitettek magukért. Hatalmas kosarakkal hozták a szebbnél szebb halakat. Az egyik kosárban egy hal annyira ficánkolt, hogy majdnem kiugrott belőle. Aki látta, az mind azt hihette, mintha a hal mondani akart volna valamit.

A szakácsok már éppen neki akartak állni a halászlé készítéséhez, amikor megjelent a vőlegény, és mérgesen elkiáltotta magát:

– Megparancsolom, hogy minden halat vigyétek vissza a Balatonba! Nem engedem, hogy a lakodalomban a vendégek halat egyenek. Még a végén a halszálka megakad valakinek a torkán, és megfullad. Az ünnepi lakomán legyen vadból, sertésből, borjúból, szárnyasokból készült étkek, sok – sok tüzes borral. Ez illik a magyar embernek.

A halászok kissé logó orral visszavitték a halakat a Balatonba. A legvirgoncabb hal alig várta, hogy a vízbe ugorhasson. Egy nagy csobbanással el is tűnt a habokban, és csak annyit kiáltott a csobánci vár irányába:

– Hal királyfi, mikor cseréljük vissza a testünket?

De erre feleletet nem kapott, mert a vár falai mögött megkezdődött a lakodalom, és a hangos zeneszó elnyomta a Balaton felől jövő hangokat.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A regéci pásztor kapzsi felesége – Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt Zemplén hegységben állt a szépséges regéci vár. Itt élt egy jóságos király a feleségével és kislányával Napsugárkával.

A kislánynak jó dolga volt a várban. A szolgák szerették, imádták a csöppséget. Minden jóval elhalmozták. A pásztorok kicsi faállatokat faragtak a királykisasszonynak.

– Tessék, Napsugárka! – mondta az öreg pásztor, amikor este visszaérkezett a várba. – Amíg a tehenek legeltek, faragtam egy kis kutyát a királykisasszonynak. A jó és hűséges kutyámról, Bundásról mintáztam.

A pásztor átadta a fakutyuskát a királykisasszonynak, aki nagyon megörült az ajándéknak.

A király is hálás volt, és a pásztor markába nyomott egy aranytallért.

– Fenséges királyom, ajándékba hoztam, nem kérek érte pénzt – szabadkozott a pásztor.

– Tedd csak el! – mondta határozottan a király. – Meglásd, egyszer még hasznát veszed.

A pásztor megköszönte az aranytallért és elindult haza a feleségéhez. Otthon elmesélte a szerencséjét, hogy egy aranytallért kapott a királytól, amiért faragott egy kicsi kutyát a királykisasszonynak.

Felcsillant a szeme az asszonynak, amint hallgatta a történetet, s meglátván a pénzt. Majd ravaszkásan mondta a férjének:

– Holnap faragjál két állatot, és vidd el a királynak! Hátha azokért is ad aranytallérokat.

A pásztor megpróbált tiltakozni, hogy talán nem illik ez. A felesége mérgesen ráripakodott:

– Ne légy, ennyire mamlasz és élhetetlen. Faragj két kicsi fatehenet, és vidd el a királykisasszonynak. Meglásd, kapsz érte két aranytallért.

A pásztornak nem nagyon tetszett az ötlet, de nem akart ellenkezni a feleségével. Másnap a tehenek őrzésbe közben kifaragta a két tehenet. Annyira jól sikerültek, mintha élők lettek volna.

Este újból felkereste a királykisasszonyt, és megajándékozta a két kis állattal. A király kicsit furcsán nézett a pásztorra, de azért megint a markába nyomott két aranytallért.

Örült otthon a pásztor felesége.

– Ugye igazam lett, hogy ezeket is kifizeti a király. Holnap faragj a királykisasszonynak három újabb állatot.

– Én ugyan nem viszem el a várba – tiltakozott a pásztor. – Még a végén megharagszik a király. Kitalálja, hogy aranytallérokért készítek a lányának állatocskákat.

– Ne légy már ennyire alamuszi! Gondolj arra, hogy nekünk is jól jön néhány aranytallér.

A pásztor nem akart vitatkozni a feleségével, inkább kifaragta a három újabb állatot, és elvitte a várba.

Napsugárka örült, amikor kezébe vette az ajándékot, de édesapja szúrós szemekkel mérte végig a pásztort. Szemei mintha csak azt mondták volna: „Pásztor, rosszban sántikálsz.”

Ennek ellenére adott három aranytallért.

Hazaérve a pásztor odaadta a feleségének az aranytallérokat, és határozottan kijelentette, több ajándékot nem visz a királykisasszonynak.

Az asszony dúltfúlt egész este. Még lefekvés előtt kisütötte:

– Ha te nem vagy hajlandó elvinni a várba, majd én elviszem. Neked csak az lesz a dolgod, hogy faragjál állatokat. Meglásd, néhány nap múlva annyi aranyunk lesz, hogy nem fér bele a tejesköcsögbe.

Ugyanis a pásztor és a felesége egy nagy tejesköcsögben gyűjtötte a vagyonkájukat a kamrában. Minden aranytallért ide rakták bele.

A pásztor mérgelődve, morogva faragta a faállatokat. haragudott a feleségére, amiért ilyen kapzsi. Félt, hogy a királyuk megorrol rájuk. Talán még tömlöcbe is veti őket, amiért ilyen kaparcsikok.

Estig egy nagy zsák, állatot faragott. Volt köztük tehén, birka, ló és mindenféle háziállat. Alig bírta hazavinni a zsákot a vállán.

Felesége repdesett a boldogságtól, s már előre számolgatta mennyi aranytallért fognak kapni az állatokért. Legszívesebben még akkor este elvitte volna a várba.

– Asszony, későre jár. Már a fenséges királyunk is fejére illesztette a hálósipkát. Majd holnap reggel elviszed – mondta a pásztor és lefeküdt aludni.

A felesége egész éjjel forgolódott. Le nem hunyta a szemét. Tervezgette, mit fognak venni a sok aranytallérból.

Vesznek új házat, földet, a havi vásárban kerít magának egy szép ruhát, amely egyik asszonynak sincs a faluban. Még sok mindent kitalált, mire reggel felé kicsit elszenderedett.

Még este meghagyta a férjének, hogy ne hagyja abba a faragást. Minden szabad idejében faragjon újabb állatot, amit majd elvisznek a királykisasszonynak.

A kakas első kukorékolására kiugrott az ágyból, a zsákot, amiben a faállatok voltak taligára tette, és elindult a várba.

A strázsa nem akartak beengedni az asszonyt. Legszívesebben elkergette volna. Szerencséjére a király kinézett az ablakon, és megkérdezte:

– Mit akar az asszony?

– Fenséges királyom – mondta a strázsa – azt mondta ajándékot hozott a királykisasszonynak.

– Hol az ajándék?

– Íme, itt van a talicskán a zsákban.

– Engedd elém! – mondta a király. – Hadd lássam, milyen ajándékot hozott Napsugárkának!

A nő betolta a talicskát a király színe elé, és kibontotta a zsákot, amelyből hullani kezdtek a faragott állatok. Nagyon szépek voltak, akár az élők. Tetszettek is a királynak, de mindjárt átlátott a szitán. Felismerte, ki faragta ezt a rengeteg játékszert.

Úgy tett, mintha örülne a sok – sok állatnak. Mosolyogva vette át a zsák tartalmát.

– Köszönöm az ajándékot. Bizonyára kislányom nagyon fog örülni neki. A múltkoriak is tetszettek, de mint akkor most sem fogadhatom el ingyen. Gondolom férjed sokat dolgozott velük, míg elkészültek.

A pásztor felesége valósággal röpdösött a boldogságtól, hogy a király megint jól megfizeti az ajándékot, és gazdagok lesznek.

Amikor a szolgák kiraktak minden kicsi, faragott állatot a zsákból, így szólt a király:

– Add csak ide ezt a zsákot! Elküldöm a kincstárnokomnak, hogy töltse tele, ahogy ilyenkor illik.

A szolgák elvitték a zsákot. Várakozás közben a pásztor felesége alig bírt magával, legszívesebben saját kezével merte volna tele aranytallérokkal a zsákot. Még szerencse, hogy talicskát hozott magával.

Magában számolgatott, vajon mennyi aranytallér fér bele a zsákba. Jó volt nem a férjére hallgatni, aki szégyellte elvinni a kicsi, faragott állatokat a királyhoz. Csak az ő férje lehet ilyen élhetetlen. De majd ezentúl kezébe veszi a sorsukat. Nem lesz szégyenlős. Minden nap hoz ajándékot a királykisasszonynak.

Amíg ilyeneken gondolkodott a szolgák vissza is értek a zsákkal. Már messziről látszott, hogy tele van pakolva. Alig bírta el, olyan nehéz volt.

A pásztor felesége mindjárt bele akart kukkantani a zsákba, de a király határozott hangon mondta:

– A zsákot csak otthon nyisd ki. Telis teli rakattam aranytallérokkal. Ha megszeged, amit mondtam, csúnyán megbánod.

A pásztor felesége megígérte, hogy csak otthon nyitja ki a zsák száját.

A szolgák segítettek a talicskára tenni a zsákot, majd az asszony elindult haza. Házuk nem volt messze a király várától. Ennek ellenére most mégis úgy érezte, soha nem ér oda.

Talán félúton lehetett, amikor már nem bírta tovább. Megállt, hogy megnézze a zsákban lévő csillogó aranytallérokat. Óvatosan kibontotta a zsák száját, és izgatottan belenézett.

Bár ne tette volna, a zsákból egymás után zöld varangyos békák ugráltak ki. Az aranytallérok békákká változtak. Pár perc alatt a zsák üres lett. A varangyos békák szanaszét ugrottak és futottak. A szegény nő ott állt a talicskája mellett megkövülve.

Nem is mert hazamenni a férjéhez, inkább világgá futott, és még talán most is bujdosik valahol. Ha meghallott egy békát kuruttyolni, mindjárt szaladt utána, és mondta: „Gyere ide, arany tallérocskám!”

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Apáti Kovács Béla

A kicsi Gergő és a benevári szakács – Mesélő magyar várak

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony, no meg el ne felejtsük volt nekik egy Gergő nevű kicsi fiúk.

A fiúcska egész nap a közeli erdőt járta, és figyelte a fákon fészkelő dalos madarakat.

Sokszor fél napig is elkóborolt, szülei nem tudták, merre jár. Édesanyja ezért féltette is, és minden nap könyörögve kérte ne menjen az erdőbe.

– Kicsi Gergő, maradj itthon! Az erdő telis teli vadállatokkal. Még a végén felfalnak a farkasok.

Hiába volt az ijesztgetés, Gergőt nem lehetett lebeszélni, hogy ne menjen az erdőbe, meglesni a dalos madarakat.

– Ne féltsen édesanyám, ha jön a farkas, felmászok egy magas fára, és a madarak megvédenek előle.

Egyszer aztán tényleg jött a farkas. Mérgesen rámordult a kicsi Gergőre.

– Hé, te fiú, mit csinálsz itt az erdőben ennél a fánál?

– Hallgatom a fákon fészkelő madarak trillázását. Gyere farkas koma, hallgasd te is! – mondta a farkasnak a kicsi Gergő.

– Még, hogy én hallgassam a madarak trillázását? Mi jó van abban? Inkább most azonnal bekaplak és megeszlek – és a farkas már tátotta is a száját, hogy bekapja a kicsi Gergőt.

De az sem volt rest, felkapott egy nagy botot és kifeszítette vele az állat éles fogakkal teli száját, és egy másik bottal addig püfölte, amíg az ki nem múlt.

Miután az ordas utolsót rúgott, kicsi Gergő előkapta a bicskáját és megnyúzta a farkast. A bundáját a vállára vetette és elindult vele haza. Úgy tervezte, hogy édesapja majd jó pénzért eladja a farkasbundát a heti vásáron, és a kapott pénzért vesznek egy malackát.

Amint ment az erdőben, egyszer csak találkozott egy emberrel. Ő volt a benevári szakács, és gombászni indult, hogy finom gombaétket készítsen urának. Meglátván a fiút, hangosan rákiáltott:

– Azonnal add nekem azt a farkasbundát!

– Ugyan, miért adnám? – kérdezte hegykén Gergő. – Én harcoltam életre, halálra a farkassal. Engem illet a bunda. Ha kendednek is kell egy, akkor keressen egy ordast, és küzdjön meg vele! Ha sikerül, akkor kendednek is lesz egy farkasbundája.

A fiú szemtelen válasza nem tetszett a szakácsnak, de valamiért nem merte erőszakkal elvenni. Inkább, amikor visszament a várba, elpanaszkodott az urának.

– Fenséges uram, gombászás közben találkoztam Gergő fiúval, aki az erdőben elejtett egy farkast, megnyúzta és a bundáját hazavitte. Mindenki jól tudja az erdő kegyed tulajdona, és ami benne terem vagy van, az mind az uramé.

Tudni kell a benevári uraság mindent magának akart, és ha engedélye nélkül akár csak egy vékonyka ágat is elvittek az erdőből, a tolvajt becsukatta a vár legsötétebb tömlöcébe.

Ez a sors várt Gergőre is. Jóformán még haza sem érkezett, az uraság zsandárjai már várták, és erőszakkal a várba cipelték. Édesapja hiába könyörgött, mondott le a farkasbundáról, a zsandárok szíve nem enyhült meg, fiát vastag lánccal megkötve vitték a várba. Ott az uraság mérgesen ráripakodott:

– Ki engedte meg, hogy farkasra vadász az erdőmben?

– Fenséges uram, én ugyan nem vadásztam, farkasra. Csupán a madarak trillázását hallgattam, amikor a szakácsa megjelent, és rám parancsolt, hogy azonnal öljek meg neki egy ordast, addig ő bolondgombát szed kegyednek, amiből vacsorát készít. Hadd, legyen az ura még bolondabb, mert ő szeretne várkapitány lenni.

Amikor ezt meghallotta az uraság, éktelen haragra gerjedt, kíváncsian megkérdezte Gergőtől:

─ De, mit akart a farkassal?

─ Hívja csak ide a szakácsot, és mindjárt megtudja!

Az uraság azon nyomba hívatta a szakácsot, aki azt hitte, hogy az uraság megéhezett és enné már a gombapörköltet. Vitte is gyorsan gőzölgő tállal, és fel akarta tálalni, mint ahogy általában szokta ilyenkor vacsoratájékán.

A gomba látványa még jobban felmérgesítette az uraságot. Azt hitte, hogy a szakácsa valóban meg akarja mérgezni, és a tálban mérges gomba van.

Mindezt látta és hallotta Gergő. Még mindig a szobában volt, ahová a zsandárok bekísérték. Az uraság egészen meg is feledkezett róla, annyira felbosszantotta, hogy a szakács az életére tör.

– Meg akarsz mérgezni? Bolondgombát hoztál nekem vacsorára, te mihaszna, semmire kelő. Holnap reggel a bakóval lecsapatom a fejedet.

A szakács semmit sem értett az egészből. Csak állt bambán, kezében a tál tele finom gombapörkölttel. Talán még soha nem sikerült ilyen finomra a gombapörkölt, mint azon az estén.

– Fenséges uram, ez a világ legfinomabb gombapörköltje – mondta a szakács. – Esküszöm, nem akarom kegyedet megmérgezni, ha kívánja én is eszem belőle.

Ez némileg hatott, az uraság kezdett megnyugodni, és a hasát simogatta érezvén a gombapörkölt illatát. De Gergő éber volt, és még mielőtt a szakács bekapott volna belőle néhány gombát, hangosan mondta:

– Tessék vigyázni, fenséges uram! Az erdőben a szakács azért nyúzatta meg velem a farkast, mert a bőre alatt ellenméreg van, amely megakadályozza, hogy aki bolondgombát eszik, ne haljon meg tőle. Még azt is mondta, ha tartom a számat, megkapom a farkas bundáját. Így került hozzám a farkasbunda. Gondolom, szakácsuram, mielőtt felhozta a gombapörköltet kegyedhez, evett az ellenszerből, hiszen jó nagy darabot tett a tarisznyájába, miután megnyúzatta velem a farkast. Miért tette volna másért, hogy neki ne ártson a bolondgomba. Aki eszik ebből az ellenszerből, azt nem betegíti meg a gomba.

– Van – e még belőle? – kérdezte az uraság.

– Lehet még belőle, de ahogy a százéves öregapámtól hallottam, ha sokáig érintkezik a szabad levegővel, akkor az megromlik. Ajánlatos lenne leölni egy másik farkast, és bőre alól kivenni azt az ellenszert – mondta nagy bölcsen Gergő.

– Azonnal elküldöm a legjobb vadászomat, hogy lőjön nekem egy farkast, és hozza el azt az ellenszert.

– Jaj, az nem lenne jó! A vadász nem tudja, hol található a farkas bőre alatt az ellenszer. Küldje el inkább a szakácsot, hisz ő ennek a tudója! Küzdjön meg a farkassal, nyúzza meg, amilyen gyorsan csak tudja. Ha siet, akkor még visszaér, amíg nem hűl ki a gombapörkölt.

A szakács tiltakozott, ahogy csak tudott. Bizonygatta, hogy mindezt Gergő találta ki. Nincs a farkas bőre alatt ilyen ellenszer. De az uraság nem hitt neki. Különben is már nagyon éhes volt, és szerette volna megtömni a bendőjét.

Nem volt apelláta, a szakácsnak menni kellett, ha akart, ha nem. Szerencsétlen ember kénytelen volt elindulni a sötét erdőbe. Annyira félt, hogy valósággal reszketett, mint a nyárfalevél. Nem mert bemenni az erdőbe, ahol a farkasok tanyáztak, inkább világgá ment, és soha többé nem ment vissza a várba.

Az uraság és Gergő várták, várták a szakácsot, de az nem jött vissza. Hogyan is jött volna vissza, amikor már Isten tudja, merrefelé járt.

Az uraság olyan éhes volt, hogy majd meghalt. Végül így szólt Gergőhöz:

– Gergő fiam, könyörülj meg rajtam, rittyents valami harapnivaló, mert kínomban mindjárt megeszem ezt a bolondgombát!

– Jaj, csak azt ne tegye! – ijedt meg Gergő. – Még elcsapja a gyomrát. Inkább sütök krumplit uraságodnak, és megesszük finom libazsírral.

A kandallóba behajított néhány krumplit, a konyháról hozatott egy köcsög libazsírt, és a benevári urasággal olyan jót lakmároztak, hogy még a fülük is kétfelé állt.

Egy várbéli uraság nem lehet szakács nélkül, ezért Gergőt kinevezték a fő – fő fakanál forgatónak, és ezentúl olyan finom étkeket készített urának, hogy az a sok evéstől úgy meghízott, hogy nem fért ki a várkapun.

Így járt túl Gergő a benevári szakács eszén, amiért el akarta venni tőle a farkas bundáját, pedig azért ő küzdött meg az ordassal.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!