Mesélő magyar várak 04

.  

Apáti Kovács Béla

 

A siroki fűzfasíp – Mesélő magyar várak

 

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

Hol volt, hol nem volt a siroki várkapitánynak volt egy fiacskája Gergő. A fiúcska egész nap unatkozott a várban. Édesapjának nem sok ideje volt foglalkozni vele. Szegénykének nagyon korán meghalt az édesanyja. Gergő még olyan kicsi volt, hogy nem is emlékezett rá.

A várban a szakácsnén kívül más nő nem igen fordult meg. A szakácsnénak meg nem volt ideje játszani vele. Éjjel – nappal főznie kellett a várat védő vitézeknek.

Gergő nem tudta, mit kezdjen magával. A vitézek nem örültek neki, ha állandóan láb alatt volt, amikor ők gyakorolták a bajvívást.

–  Menj el innen, kisfiú, mert még megvágunk a szablyánkkal! Nem gyereknek való hely ez. Majd, ha megnősz, akkor beállhatsz közénk – mondogatták a vitézek.

Gergő apja is a vitézeknek adott igazat, amikor a fiúcska elpanaszolta, hogy minden honnét elkergetik.

–  Kicsi fiam, vitézeimnek gyakorlatozni kell. Nem lehetnek gyerekcsőszök. Keress magadnak más elfoglaltságot a várban. Játsszál a macskával, aki a várfalon sütkérezik – javasolta Gergőnek az apja.

Eleinte tetszett is ez a gyereknek, és a várfalhoz szaladt, de amikor a macska meglátta, mérgesen elrohant, mintha csak azt mondta volna:

–  Ez a kölyök még napozni sem hagy. Egész éjjel kuksoltam a kamrában, s lestem az egereket. Holtfáradt vagyok. Nincs kedvem játszani.

Gergő újból egyedül maradt, és szomorúan ballagott vissza a vár udvarán lévő fához. Ott lekuporodott a fa tövébe, és unatkozva nézte az égen lévő felhőket.

Amint bámészkodott egyszer csak előjött az istállóból Jani bácsi az obsitos vitéz. Az öreg sok csatát megjárt, de eljárt felette az idő. A várkapitány sajnálta elküldeni hűséges katonáját, ezért megengedte neki, hogy az istállóban lakjon. Csupán annyit kértek tőle, hogy ügyeljen az istállóban lévő állatokra.

Jani bácsi rendet is tartott az állatok körül. Mindenki szerette és tisztelte. Amikor elvégzett a munkával, kiült az istálló elé pipázni, és réveteg szemekkel ábrándozott a régi csatákról. De most nem gyújtott rá a pipájára, hanem Gergőhöz ment, majd, mint aki tudja a választ is, megkérdezte:

–  Unatkozol, Gergő?

A fiúcska meglepődve az öregre nézett.

–  Igen – válaszolta egykedvűen.

–  Akarod-e, hogy faragjunk egy fűzfasípot?

Gergő először azt hitte rosszul hall, nem akart hinni a fülének. Mégis lenne valaki itt ebben a siroki várban, aki szépen szól hozzá? Még sohasem volt fűzfasípja. Hallotta, hogy létezik ilyen is, de még nem volt a kezében. Vajon, hogyan szólhat ilyen hangszer? Jó lenne, ha neki is lenne fűzfa sípja. Ezért, amikor meghallotta Jani bácsi javaslatát, boldogan felugrott, és kérdezte csillogó szemekkel.

–  Mikor faragunk egy ilyen fűzfasípot?

–  Akár most is nekiállhatunk, ha akarod.

–  Igen akarom.

–   Szólunk édesapádnak, hogy leballagunk a Tarna patakhoz, és ott a vízparton vágunk fűzfaágat, amiből majd faragunk szépen szóló fűzfa sípot.

A várkapitány nagyon elfoglalt volt. Nem is igen értette, mit kér fiacskája. Örült, hogy legalább néhány órára a öreg Jani bácsi vigyáz rá.

–  Menjetek csak! – mondta egy térkép fölé hajolva. – De estére, vacsorára visszaérjetek!

A vár egy magas hegyen volt, és elég sokáig kellett a talpukat koptatni, mire leértek a Tarnára. Gergő ezt nem bánta. Hajtotta a vágy, hogy fűzfasípja legyen.

Az öreg sokáig keresgélt a patak partján. Megvizsgált minden fűzfabokrot. Gergő már azt hitte sohasem lel rá Jani bácsi a megfelelő fűzfára. Egyszer csak felkiáltott elégedetten a vén vitéz:

–  Ez az, ebből lesz a szépen szóló fűzfasíp!

Gergő is megörült, mert azt hitte, ítéletnapig itt fognak rostokolni, és sohasem készül el fűzfasípja.

Majdnem futva ment fel a várba. Jani bácsi viccesen utána is kiáltott:

–  Ne szaladj úgy, Gergő! Öreg vagyok én, hogy versenyt fussak veled.

Amikor felértek a várba, az öreg részletesen elmagyarázta és megmutatta, hogyan kell fűzfasípot készíteni. A kisfiú árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát Jani bácsinak.

Már majdnem elkészültek a síppal, Gergő már készült, hogy kipróbálja, amikor jött az édesapja. Megkérdezte, hogy mit csinálnak?

–  Kapitányuram, megtanítom a fiát fűzfasípot készíteni – válaszolta Jani bácsi.

Erre a várkapitány haragra gerjedt, és mérgesen az öregre ripakodott:

–  Megbolondult, kend, hogy ilyen haszontalan dologra tanítja a fiamat? A kardforgatást kellene neki megtanítani. Hiszen kend egykor híres vitéz volt. Egy suhintással levágta a fejét tíz ellenségnek is.

–  Kapitányuram, jól jöhet még egyszer ez a síp – mentegetőzött az öreg. – Ki tudja, hogy még mire lesz jó.

Gergő édesapját nem tudta meggyőzni, sőt a várkapitány olyan dühös lett, hogy a fűzfasípot elvette, és hogy fia meg ne találja a vár legmagasabb tornyába vitette. Úgy gondolta ott, a fia egykönnyen nem leli meg. A maradék fűzfavesszőket is elkobozta, nehogy másik sípot faragjanak belőle.

Gergő szemfüles legényke volt. Kileste, hogy édesapja, hová rejti el előle a fűzfasípot.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy elfelejtette, egyik nap kora reggelén fellopózott a toronyba. Hamar rálelt a fűzfasípra. Boldogan magához ölelte, de még mielőtt leosont volna, kinézett a torony ablakából. Mindig szeretett itt nézelődni, mert messze el lehetett látni.

Egyszer csak a távolban hatalmas porvihart látott közeledni. Égen nem látott felhőt, akkor nem lehet rossz idő.

Nem is az időjárás készült megváltozni, hanem egy nagy ellenséges sereg közeledett a siroki várat elfoglalni. Olyan gyorsan jöttek, hogy Gergőnek már nem volt ideje lemenni édesapjához, és elmondani a látottakat.

Azonnal kellett cselekedni, riadoztatni a szunyókáló vitézeket. Szájába kapta a fűzfasípot és jó erősen megfújta a torony egyik ablakában.

A sípszóra mindenki felriadt, s mindjárt kapták a kardjukat és fegyverüket. Gergő édesapja is előjött és felnézett a toronyba.

–  Mi ez a nagy ribillió?  

–  Édesapám, jön az ellenség. Innen látom a toronyból, ezért fújtam meg a fűzfasípot

A várkapitány is mindjárt elnézett arra, amerre fiacskája mutatta, és igazat adott neki, hogy valóban nagy a veszély. De a várvédőket nem érte váratlanul a támadás, köszönet Gergőnek, aki a sípjával megmentette a várat.

A vitézek egy szempillanat alatt az ellenség elé vágtattak tüzes paripájukkal, és úgy lekaszabolták azokat, hogy még hírmondó sem maradt belőlük.

Gergő édesapja már nem haragudott fiára meg Jani bácsira, sőt megkérte őket költözzenek fel a siroki vár legmagasabb tornyába, és ha ellenséget látnak közeledni, fújják meg a fűzfasípot!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!